Az akarat és a vágyakozás semlegesítése

Az akarat és a vágyakozás semlegesítése

(Jan van Rijckenborgh egyik beszéde alapján)

 

A Szellemi Iskola minden időkben folyamatosan az emberek elé tárja az új életre vonatkozó filozófiát. Ebben határozott kiindulási pontokat találunk, amelyek teljes mértékben igazolják a fenti Pál-idézetet.

 

Először is: az ember az egyetlen Szellem teremtménye, jelenlegi megnyilvánulásában azonban hiányos és meg van gyalázva. Hiszen amikor meghal – vagyis leteszi anyagi formáját -, négyszeres testisége már nem teljes. Ebben a hiányos állapotában már nem képes a „mennyei ember képét viselni”. Nem tud tovább élni, és bizonyosan nem örökölhet egy örök birodalmat.

Másodszor: Isten birodalmát, a mennyek birodalmát a hagyományos felfogás a túlvilággal azonosítja; pedig az nem az igazi istenbirodalom, és ezért nem is „romolhatatlan”. A túlvilág csupán az ellentétek világának másik, láthatatlan fele, amely legtöbbünk számára még jó ideig rejtve marad. Ezért a túlvilági területen nem lehetséges semmiféle örök élet. Ugyanúgy mulandó és átmeneti, mint földi életterületünknek ez a része, amelynek pillanatnyilag a tudatában vagyunk. Az olyan fogalmak, mint romolhatatlanság, Isten birodalma, hús és vér, mindig csak illúzió és rögeszme marad, ha a világunkban létező élet örök folytatásaként értelmezzük azokat. De miért nem tudjuk a „mennyei ember képét”, a minket is körülölelő fénysugárzást oly módon felvenni magunkba, hogy a fenti összefüggésekbe jobban beleláthassunk?

Ezt a fénysugárzást, noha felvesszük magunkba, általában negatívan dolgozzuk fel. Mert az ilyen rezgésekre különbözőképpen reagálhatunk. A „Krisztusnak”, vagy „Krisztus-sugárzásnak” is nevezett rezgések megérintenek minket és behatolnak a lényünkbe. Függetlenül attól, hogy segít-e rajtunk vagy sem, ez a sugárzás szüntelenül hat mindannyiunkban, és jelen van az egész légkörben is. Így fejti ki bennünk a hatását, és egy új életmódra, egy új emberiségkorszakra készít elő minket, mégpedig a mi reagálásunkkal teljesen összhangban – tehát építően vagy összetörően hatva.

Ez a sugárzás nem ajándékozza meg anyagi életünket a halhatatlansággal, és e sugárzásra adott pozitív reagálás sem ment meg minket az anyagi haláltól. Ha azonban a Krisztus-erőt építően alkalmazzuk önmagunkban, akkor az anyagi test halála továbblépést jelenthet egy tudatosabb létezésbe. Hiszen földi életünk során is lehetőséget kapunk arra, hogy elmélyítsük belátásunkat önmagunkkal és ezen az életterületen elfoglalt helyünkkel kapcsolatban. Ekkor megkezdődhet bennünk az új ember fejlődése, és ez a folyamat még a reinkarnáció kényszerét is megszüntetheti! A Krisztus-sugárzás – amely nem valamilyen vallásos tantétel, hanem maga a Krisztus-erő – ekkor véghezviszi bennünk a feltámadást. A feltámadás egy szellemi testben való felébredést jelent, és ebben a testben a második halált, tehát a többi test és a tudat halálát már legyőzték.

Ellenkező esetben a halál a rögeszmében lévő élet szükségszerű folytatását jelenti, azzal az egyetlen különbséggel, hogy ez az élet a másvilágon folytatódik tovább. Az elhunytat saját rögeszméje tartja fogságban, ezért úgy véli, hogy a mennyekben, a Paradicsomban, a pokolban vagy a tisztítótűzben tartózkodik. A fátyol túloldalára való átlépés gyakran okoz keserű csalódást, amikor az elhunyt felfedezi, hogy odaát minden teljesen más, mint ahogy várta, és rádöbben, hogy egész életében tévesen tájékoztatták ezekről a dolgokról!

Mi kell tehát a keresztény bölcsességtan szerint ahhoz, hogy már életünkben elérhessük a feltámadást? Az evangélium első kihirdetése óta hangzik egész világunkon az a hívás, amely az emberiséget szellemi újjászületésre szólítja fel. És vajon hogyan reagáltunk mi az utolsó kétezer évben erre a hívásra?

Számos kereső lépett kapcsolatba a Szellemi Iskolával. A Fény Testvérisége megadta számukra a lehetőséget, hogy az eredeti kereszténységet megvalósíthassák. Mindegyikünk bevezetést nyert a gnosztikus filozófiába. Ha ezután teljes önátadásban, valóban ennek megfelelően élünk, akkor minden új lesz, és minden régi elmúlik.

 

Végre az áttörés?

Kétezer év! Hány inkarnációt élt át ezalatt a mai ember?

És vajon mennyit tanult az inkarnációk között eltelt időszakokban? Vajon a túlvilági területen nagyobb tudatossághoz és érettebb belátáshoz jutott? És vajon a mai ember mit ért el ezáltal személy szerint? Vajon hány nemzetséget befolyásolt már az új Krisztus-impulzus, amelyről az evangélium beszél?

Feltételezzük, hogy nyolcvan generációról van szó. A mai ember vérébe így sok-sok ismétlődő tapasztalat eredménye vésődött be már. Tehát nyolcvan generáción keresztül szembesítették az embert ugyanazzal az elvárással, és számtalanszor sújtott le kalapácsütés vérének lelki-vallásos üllőjére.

 

A világosság át akar törni!

A világosság tehát összegyülemlik az emberi rendszerben, és ezáltal – mint ahogy a Dei Gloria Intacta1 című könyv részletezi – kialakít „egy bizonyos minőséget”. Ez a felhalmozódás viszont nem folytatódhat időtlen időkig, mert ez – mint ahogy a dialektikában minden – előbb-utóbb egy krízishez vezet. Ha pedig a folyamat eljutott a válságig, akkor a feszültségnek ki kell robbannia. A megsemmisülés csakis úgy kerülhető el, ha a feszültséget ellazulás követi.

A legnagyobb feszültség pillanatában azután el kell határoznunk magunkat, mert a felgyülemlett minőségnek valamilyen megoldáshoz kell vezetnie. Tehát válaszút elé kerülünk, és választanunk kell a feltámadás vagy a bukás között. Noha ezt a krízist némelyek igen erősen átélik, sokak számára még mindig nem vált tudatossá. Az utóbbiaknak még nincs elegendő tapasztalatuk. Ide sorolhatjuk az úgynevezett „langymelegeket” is, akiknek van ugyan hitük, de megrekednek szokásaikban és saját elködösült belső világukban, ami e bolygón folytatott életünkre jellemző. Nekik még szükségük van egy guru, egy vallás, vagy akár az állam tekintélyére, és az Egyetemes Tanból legfeljebb intellektuális tudást meríthetnek. Nincs belső életük, ezért nem tudják, vagy nem akarják elkötelezni magukat egy magasabb élet mellett; és ha ez az elhatározás mégis létrejön, akkor nem képesek döntésüket átültetni az életük gyakorlatába.

Aki saját tapasztalatából ismeri ezt a krízist, és megfelelően vészelte át, az olyan emberré vált, aki birtokolja az emlékezést. A Krisztus-impulzus az isteni emlékezés szikrájaként mutatkozik meg számára, és így, ebben a vonatkozásban betöltötte a feladatát. Elérte az első célt: az ember bensőjében újra fellobban a „szikra”. Az édeni ember, vagyis az istenrendből származó eredeti ember dicsőségére való emlékezés többé-kevésbé megelevenedett. A számtalan generáción át megőrzött és kifejlesztett emlékezés ekkor lehetővé teszi, hogy az ember e krízis folyamán a gnosztikus-ezoterikus filozófiát, tehát az újjászületéshez vezető utat választhassa.

Az emlékezés szellemi ösztönzése elvezet a világossághoz. De – és ez valóban különös dolog – amikor ez megtörténik, akkor felfedezzük, hogy a világosság nem tud minket természetben született jellegünk alapján felemelni magához. Ez a jelentése annak, hogy „hús és vér nem örökölheti Isten birodalmát”. Ugyanezt a tényt, más szavakkal már korábban is kijelentettük: a világosság e földi életterületen nem tud erőt kifejteni! Az ellentéteknek ezen a területén nem tud tovább segíteni minket, legfeljebb az ősemlékezést ébresztheti fel bennünk.

 

„Naponta meghalok Krisztusban”

A fentiekből csupán egyetlen logikus következtetés vonható le: tudatosan meg kell válnunk ettől az életterülettől! Sokan azonban nem akarják elfogadni ezt az elkerülhetetlen tényt. Így volt ez Krisztus idejében, és a Szellemi Iskola megnyilvánulása idejében is így van, noha a Rózsakereszt szakadatlanul hallatja a szavát és újra meg újra ráirányítja figyelmünket erre a tényre.

Az ettől az életterülettől való tudatos elválás „naponta meghalást” jelent, ahogy azt Pál a Korinthusiakhoz írt 1. levelében (15, 31) kifejezi. Minden nap el kell tudnunk bocsátani a régi ember, a természet-élet régi értékeinek egy darabját. A biológiai tudatnak fel kell törnie, az önérvényesítést és a vágyakat meg kell semmisíteni. Cselekedeti életünkben pedig nem szabad többé kiindulópontnak választanunk a spekulatív gondolkodást. Hosszabb távon mindez azt jelenti, hogy az összes állati jellegű működés eltűnik belőlünk. Senki sem szolgálhat egyszerre két urat. Kizárt dolog, hogy valaki beléphet az Istenbirodalomba, ha egyidejűleg a földi dolgokhoz is ragaszkodik. Nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a Mammonnak. Minden ember számára, aki az újjászületés ösvényén akar járni, a „mindent, vagy semmit” követelménye az érvényes előfeltétel.

„Aki be akar lépni a másik világba” – olvashatjuk H. Rider Haggard2 Cleopatra című művében – „annak hagynia kell, hogy saját világában bizonyos gyökerek elhaljanak. Az elválás során könyörtelenül szét kell szaggatni minden kötelet, amik az embert a régihez kötözik.”

A Szellemi Iskola teljes mértékben egyetért ezzel a kijelentéssel, azzal a kivétellel, hogy a „bizonyos gyökerek” helyett a „minden gyökér” megfogalmazáshoz ragaszkodik. Aki be akar lépni a másik világba, annak saját világából minden gyökeret halálra kell adnia. Hiszen minden gyökér egyetlen fő-gyökérből, az önérvényesítésből nő ki. Ezt a fő gyökeret kell hagyniuk Önöknek elhalni, összes mellékgyökerével együtt, hogy azután teljesen ki tudják tépni. Figyeljenek a megfogalmazásra: hagyni meghalni, nem pedig lenyesni! Ha az eleven gyökereket akarnák lenyesegetni, akkor ez erőltetéshez vezetne. Erőltetésnek nevezzük azt, amikor az ember erőszakkal próbál elérni valamit, amire még bensőleg nem elég érett. Márpedig pontosan ez volt a kiváltó oka annak, hogy az ember elveszítette édeni állapotát, és megkezdődött számára az ellentétek világának megnyilvánulása.

Erőltetni annyi, mint valamit a féktelen és zabolátlan akaratunkkal keresztülvinni. Újra és újra átengedjük magunkat a zabolátlan akarat késztetéseinek, és ez hajszol minket, hogy elérjünk valamit. Így aztán csak rohanunk, egyik céltól a másikig. Az ember valóban úgy viselkedik, mint a türelmetlenségtől reszkető versenyló, amely már régen elfelejtette, hogy mit is jelent a pihenés és a várakozás. Ezért óvnak bennünket nyomatékosan az erőltetéstől, mindenekelőtt Isten birodalmával kapcsolatban.

Az erőltetés nem hoz megszabadulást. Amit Önök az erőltetéssel vélnek elérni, az végül mindig a saját ellentétébe fordul. Amit elnyomnak, az a korábbinál alattomosabban tér vissza!

Hát akkor nem szabad megragadniuk az újat? Ne forduljanak ugyanazzal az erős akarattal az új felé, amivel földi céljaikra törekszenek, miközben még egyik célt a másik után kergetik? Nem. Azt a tanácsot kapjuk, hogy noha szabad reménykednünk az újban, de ne akarjuk azt megragadni. „Egy keresztény olyan ember, aki hiszi, amit Krisztus tanított, cselekszi, amit parancsolt és reméli, amit megígért.” (Comenius)

Szeretnének Önök elvből elbúcsúzni a földi természettől? Akkor viszont el kell utasítaniuk az önérvényesítő és spekulatív vágyakozás dialektikus, szentségtelen játékát is. A vágyakozás ebben az értelemben ugyanis azt jelenti, hogy bizonyos fokú türelmetlenséggel magunkhoz vonzunk valamit, mivel azt gondoljuk, hogy a haladásunk nem elég gyors.

A „reménykedés” alatt viszont annak a hitnek a birtoklását értjük, hogy „AZ” létezik, és a bizodalmat, hogy „AZ” valamikor számunkra is valóság lesz. Ez a „valamikor”, ez a pillanat pedig el is érkezik, ha önátadásban folytatjuk az előkészületeinket önmagunkon, a szolgálat oltárán, és engedjük, hogy az elhalási folyamat továbbhaladhasson. Ehhez egyetlenegy út vezet csupán, ez pedig az akarat és a vágyakozás semlegesítése. Ha valaha is el akarnak érni a „Másikhoz”, akkor meg kell tanulniuk kikapcsolni önmagukban az akaratot és a vágyakozást. „Mielőtt a kezek ölelésre mozdulhatnának, meg kell ölniük a megragadást” – olvashatjuk H. P. Blavatsky A csend hangja című könyvének Arany Szabályaiban.3

Az akarat és a vágyakozás semlegesítése egy lépés az önérvényesítés megszüntetésének útján. Ez azonban még akkor is folytatja játékát, amikor Önök szellemi táplálék és szellemi ital után vágyakoznak, és mialatt meg vannak győződve arról, hogy Isten birodalmát keresik, még vágynak mindenre, amit csak megkaphatnak. Akármilyen szelleminek és nem földinek tűnjék is ez a vágyakozás, ezt is semlegesíteni kell. Amíg érzik magunkban ezt a vágyat, addig még ezen a ponton nem győzték le énjüket, hiszen még vágyakoznak! Semlegesítsék a vágyat! Cselekedjenek hát! Teljesítsék azokat a feladatokat, amelyeket mint keresők, vagy mint a Rózsakereszt tanulói a Nagy Mű szolgálatában maguk előtt látnak az ösvényükön. Ne saját magukért cselekedjenek, hanem azért, mert a szeretet erre hívja fel Önöket. Ne gondoljanak saját szellemi haladásukra, ne spekuláljanak a belső felemelkedésre, mert ezek a dolgok mind maguktól jönnek el Önökhöz, mégpedig a megfelelő időben. „Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek” – mondja Krisztus (Máté 6,8).

Amikor a vágyakozás semlegesítését a legmesszebbmenőkig kivitelezték, és minden metafizikus és filozófiai spekulációval felhagytak már – még akkor is, ha mindez még a szerkezeti fogság keretein belül történik meg -, újra helyreáll a gondolkodási képesség szabadsága. Ekkor egyértelműen felismerik, hogy mi az Önök életfeladata olyan emberként, aki megtalálta a Gnózist: ez a mennyei ember megalkotása, a keresztény misztériumokon keresztül.

Az alapvető megfordulás után aztán az én-elvesztés magányának állapotába kerülnek, amelyet János Jelenéseiben „Páthmos szigetének”4 neveznek. Ez egy semleges, intelligens várakozás „az Úr napjára”. Akaratuknak és vágyakozásuknak ebben a tökéletesen semlegesített állapotában azután szemeiket „a hegyekre emelik, ahonnan a segítség jön majd” (Zsoltárok, 121,1).

—

1 Jan van Rijckenborgh, Dei Gloria Intacta, Haarlem, 1957.

2 H. Rider Haggard, Cleopatra, 1889.

3 H .P. Blavatsky, A csend hangja, Magyar Teozófiai Társulat 1993.

4 János Jelenései, 1,9

Szfinx és Krisztus

Szfinx és Krisztus

 

Az ősi Egyiptom kultúrájával és vallásával kapcsolatos lényeges megállapításokat állandóan felülvizsgálják és módosítják. Azonban még mindig sok dologban bizonytalanok vagyunk. A nagy piramis építésének módja és célja csak egy a számtalan kérdés közül, amely az emberiség e korszakával kapcsolatban felmerül.

 

Egyiptomban fellelhetők a kereszténység nyomai. Habár e kijelentést hallva talán sokan tiltakoznak, állításunk mégsem véletlen, mivel a rózsakeresztesek tanításai szerint, az európai ember tudatosodása, valamint a keresztény vallás fejlődése elképzelhetetlen volna az Egyiptomban lévő alapok nélkül. Ezt számtalan bibliai történet is megerősíti:

– József egyiptomi tartózkodása és fontos szerepe;

– Az izraeliták egyiptomi fogságban töltött évei;

– Mózes és az egyiptomi papok közötti konfliktusok;

– Jézus menekülése Egyiptomba: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat” (Máté 2,15).

 

A fény és a sötétség közötti hatalmi játék

Egyiptomot nem csupán egy virágzó kultúrájú országnak tekintjük, hanem sokkal inkább annak a helynek, ahol időről-időre két szembenálló erő találkozott, és tette láthatóvá a fény és a sötétség közötti harcot.

Talán sokan megcsodálták már az egyiptomi temetkezési ajándékokat, mint amilyenek például Tutanhamon arany kincsei voltak. E gyermekfáraó élettörténete olyan tragédiához kapcsolódik, amely jól jellemzi a fény és a sötétség közötti hatalmi játékot. Tutanhamon Ehnaton fáraó leszármazottja volt, és feltételezhetően Ehnaton egyik leánya volt a felesége.

Ehnaton „eretnek királyként” vonult be a történelembe. Fiatalemberként a vallás gyökeres megújítására törekedett, azonban Egyiptom abban az időben a befolyásos papok irányítása alatt állt. Amon istent, és a hozzá tartozó panteont eltörölte, helyette pedig egyetlen, igaz Istenként Atont hirdette. Ez tette Ehnatont Mózessel együtt az egyistenhit első megalapítójává a történelemben. Ebben az időben Mózes a zsidó népet tanította az egyistenhitre.

Az olyan rendszerek gyújtópontja, mint Ehnatoné, vagy például Lao-Ce-é, az Atonhoz vagy Taohoz való alapvető odafordulásban áll. Noha Lao-Ce és Ehnaton nézeteinek már nincs közvetlen hatása korunkra, mégis érdekes fényt vetnek azokra a szociális és politikai problémákra, amelyek a mi vízszintes síkon működő tudatunk számára gyakorlatilag megoldhatatlanok.

Az uralkodó kultúra hanyatlásával egyidejűleg, és az Amon papok erőteljes tiltakozása ellenére Ehnaton a maga Aton napvallásával megújította a kormányzás rendszerét. Ez a sokat vitatott korszak csak rövid ideig, körülbelül 15 évig tartott, Krisztus előtt 1353-tól 1335-ig. Erről az impulzusról tanúskodnak a Közép-Egyiptomban, a mai Tell El-Amarnában feltárt, egykor újonnan alapított Akhet-Aton város romjai.

Ehnatont valószínűleg meggyilkolták. Napvárosát bizonyosan lerombolták, nevét pedig – amennyire csak lehetett – kitörölték a feljegyzésekből. Azt a látszatot akarták kelteni, mintha Ehnaton sohasem létezett volna. Ezután egy átmeneti korszak következett, és új fáraót választottak: a kilenc éves Tutanhamont, Ehnaton egyik fiát. Ily módon a papok visszanyerték hatalmukat, majd meghúzódtak a háttérben. Tutanhamon rövid élete során Ehnaton egész megújító kezdeményezését elfojtották. A gyermek fáraót Tutanhatonról Tutanhamon-ra keresztelték. Csoda-e, hogy egy olyan gyermek, mint Tutanhamon, akivel e körülmények között annyira rosszul bántak, oly fiatalon meghalt? Koponyáján erőszak nyomait találták.

A Nobel-díjas egyiptomi Naguib Mahfouz „Ehnaton: az Igazságban lakozó”1 című regényében a következőket írja:

„A szívem aggódott az én uramért, Ehnaton fáraóért. Féltem, hogy valami szörnyű fog történni vele a sok ármánykodás miatt. De bármi történt is, ő állhatatos maradt. Hite egyre erősebbé vált; erősebbé, mint amikor még hitt a győzelemben. Fáradhatatlanul kitartott a szeretetben, talán jobban, mint azelőtt. Mintha a sötétséget a sugárzó fény előhírnökének tartotta volna.

Eme sötét napok egyikén egy merénylő, akit a papok béreltek fel, behatolt a fáraó lakosztályába, hogy orvul meggyilkolja őt. Szerencsére az én nyilam gyorsabb volt, különben az én uram már nem élne. […] A melle közepén találtam el a gyilkost. Ehnaton csak ezután ijedt meg. Ránézett a haldokló emberre s csak szomorúan hallgatott. Egy idő múlva hozzám fordult és fáradtan így szólt: ‘A kötelességedet teljesítetted, Maho.’ ‘Az életem a tiéd!’ kiáltottam. Ehnaton akkor egyszerűen megkérdezte: ‘Nem tudtad volna élve elfogni őt?’ ‘Nem, semmiképpen, uram’ feleltem. És ez igaz volt. Ekkor Ehnaton leverten sóhajtott: ‘A gonosz emberek bűnt követtek el, amitől Aton irtózik. Bár az eltávolításom nem sikerült, mégis belesétáltunk a csapdába.’

Izgatottan kiáltottam: ‘Sok bűnössel szemben kellene használnod a kardot’. ‘Pontosan ezt hirdeti mindig a gonosz. De vajon megszünteti-e ez a gonoszságot? Mikor? Mikor jön el az az idő, amikor az emberiség mindent egyetlen fényben lát majd egyesülni?’

Itt elérkezünk az emberi lét mélységes dilemmájához: a fény szolgálatába állunk, vagy a hatalomvágyéba. A megbocsátó szeretet vagy a létfenntartásból eredő félelem.

 

Nem lehet csak úgy elhaladni a szfinx mellett

Sok ember keresi a szeretetet. Minden kiábrándult és kedveszegett ember a szívében egy hívásra, a remény jelére vár. Az egész emberiség számára ezt a reményt, ezt a hívást az egyiptomi szfinx szimbolizálja a felismerés hatalmas jelképeként. Ezzel azonban nem egy emberfejű oroszlán idő koptatta, omladozó alakjára utalunk. Nem, mi egy emberi lényt képzelünk el oroszlánsörénnyel és egy oroszlán erejével, aki ereje és nagysága révén lenyűgöző. A szfinx a mögötte lévő nap dicsőséges fényében fürdik, mintha a napisten sugarában ereszkedne le a földre.

És ezzel a képpel a fejében, a megérintett ember, aki lelkesen követi az új ösvényt, meg akarja közelíteni a hívogató fényt. De hirtelen megállítják. A szfinx mellett ugyanis nem lehet csak úgy elhaladni, mert rajta túl mágikus földre lép az ember. Aki nem tudja a jelszót, nem mehet tovább: a szfinxtől a piramisig vezető titkos út nem hozzáférhető számára. Hogyan ismerhetjük fel a szfinx kívánságát? Hogyan tanuljuk meg felismerni a küldetésünket? Még mindig előttünk áll a szfinx hatalmas alakja, aki őrzi a bejáratot.

Nem úgy van-e, hogy a szfinx Aton, a napisten helyetteseként őrködik itt, aki hívja az embert… de jelenlegi állapotában nem képes elérni őt? Az ember akkor kapja meg a jelszót, ha belső ellenségét legyőzte. Ez az ellenség az emberen belül él és sehol máshol. Ő az, aki lehetetlenné teszi a belépést, mivel hangja sohasem hallgat el, és mindig érezteti a hatását.

 

Alfa és Omega – kezdet és vég

Így működik az ellenség, egészen addig a pillanatig, amíg az ember vissza nem emlékszik a másik oroszlánra: Júda oroszlánjára, az isteni hódítóra, akinek ereje elhallgattatja az egot.

És ekkor, az élet sivatagának közepén, eszébe jutnak a szavak: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég.” (Jel. 21,6) „Én vagyok a te Istened, akiből minden élő származik.” (Jel. 21,7) A szfinx még hallgat, ám az ember kezdi gyanítani, hogy minden dolgok Atyja küldte őt, hogy a hívást továbbítsa. Ekkor meghallja a suttogást: „Lényem és szívem feléd fordul, mert te hozzám tartozol”. És a jelszó világossá válik benne: „Júda oroszlánja”. Ő a Krisztus, a kozmosz megszabadító napenergiája, aki eljött az Atyától, hogy őt, a jelentéktelen embert a sivatagból hazavezesse. Ez nem most, és nem is 2000 évvel ezelőtt vagy az ősi Egyiptomban történt, hanem mindig, újra és újra megtörténik, amíg kereső ember él és a keresésre válaszoló megszabadító erő létezik. A tüzes kör, melyben az ember él, megtörik, és ekkor a szfinx hatalmas oroszlánmancsai között szabaddá válik a sugárzó piramisba vezető bejárat.

Most körülnézhetünk odabent. Egy beavatási ösvény nyílik meg előttünk. Ha a járat vonalát meghosszabbíthatnánk, az pontosan a Sarkcsillagra mutatna. Ám a piramisba lépvén azt látjuk, hogy utunk nem emelkedik, hanem éppenséggel lefelé halad. Ez a lefelé haladó járat zavarba ejtő: nem azt hiszi-e a megtért ember, hogy egyenesen a mennybe juthat? Nem azt jelenti hát a „beavatás”, hogy az ember gyakorlatok és önnevelés által felemelkedhet? Vagy netán „Istenhez való közeledése” inkább a világtól való menekülés volna? Tudatának legmélyéig meg kell győzni őt arról, hogy a beavatás keresztutat jelent. A keresztet pedig a nadírba, lényének legmélyebb pontjába kell állítani.

Jan van Rijckenborgh így ír minderről: „A leereszkedéshez bátorságra van szükség. A szellem melyik hősének vagy hősnőjének van bátorsága továbbmenni ezen a ponton? Annak érdekében, hogy az ember vállalja ezt a merész kockázatot, önmegtagadást kell gyakorolnia, és meg kell értenie Júda oroszlánjának kérését, aki a sivatag homokjában fekszik a világ nyomorúságában. ‘Menj, add el mindenedet, és kövess engem!’ […] Ez nem a világból való elmenekülést, hanem a világ felölelését jelenti. Ez a kereszt felvétele! Ez a sötétségen túli világosság választása, hogy világosságot gyújtsunk a sötétben.”2

Az önmegtagadás vezet a piramis földalatti kamrájába.

 

Mi van az önfeláldozás mögött?

Az ösvényre lépés azt jelenti, hogy az ember önfeláldozóan átadja magát a fénynek, amely a másokért végzett szolgálat által szabadul fel. Ez rendkívül megvilágosító! Az eredmény mélységes, igaz önismeret. Gyakran halljuk, hogy először önismeretre van szükség, mielőtt az ösvényre lépünk. Ezt pedig egy mentális vizsgálat követi, melynek révén az ember – úgy véli – képes lesz behatolni saját tudatának legmélyebb rétegeibe. Ez az út azonban lehetetlen, mivel az önismeret nem mentális, hanem fundamentális, vagyis alapvető: az ember összes központjára vonatkozik. Aki pedig szolgál, aki áldozatot hoz másokért, a másokban lévő fényért, az saját magával szembesül. Szembesül mindennel, ami rejtett, ami ismeretlen, és így sok illúziója kialszik. Még annak illúziója is, hogy ő egy jelölt, hiszen csak a fénylény, a másik az, aki a beavatás ösvényén van.

Kezdetben megtanulja felismerni elkerülhetetlen hibáit is, mivel a mások szolgálatának vágyában hibákat követ el. Következő lépésként felfedezi saját hiányosságait. Megtapasztalja, hogy szolgálatának hatása korlátozott. Majd felismeri, hogy minden, amiből a természet-tudat kiindul, már eleve el van ferdítve, ki van facsarva, szó szerint be van tokosodva és gúzsba van kötve. A másoktól átvett és a saját magától kialakított alapsémák állnak az útjában. Végül pedig megtanulja felismerni az okot: a minden mögött ott rejtőző indítékot.

A kiművelt természet-ember számára mindez megaláztatás. Végül az út elvezet a forráshoz, a plexus sacralisban lévő gyökértűzhöz. Ez a piramis földalatti kamrája. Gyermeki ártatlansággal, a belátás és a szolgálat által megtisztulva, és a tékozló fiú mély bűnbánatával az ember ismét a teremtés tüze előtt áll.

Ám ez ismét egy veszélyes pillanat! A kérdés az, vajon hogyan is folytatja? Hisz nem a teremtés tüzének rossz szándékú felhasználása-e az oka mindazon szenvedésnek, amely alatt az emberi társadalom nyög? Ezúttal hogyan fogja használni e tüzet? Ha a szolgálat és a bölcsesség fellobbantotta a szeretet szikráját a szívében, akkor az út emelkedni kezd… egy kissé. Az emberi szolgálat piramisában a további beavatás útját ugyanis hamarosan egy nehéz gránitkő zárja el: az út itt lehetetlenné és abszurddá válik a fizikai ember számára. Mit jelent ez a kőtorlasz a számunkra? Arra tanít, hogy az emberi lény a maga én-törekvésével, bármennyire jó szándékú is, képtelen a beavatás igaz ösvényére tenni a lábát. Csak a bizonyított szolgálat során összegyűlt lélekminőséggel folytathatja a felfelé vezető utat, mivel ez lényegét tekintve egyenlő a mindent átfogó szeretettel, a belső isteni központnak való önátadással. Ezért ebben a folyamatban, az ennek az alapelvnek való önátadásban csakis az új lélekerő részesülhet.

Egy új – ezúttal függőleges – járaton keresztül, amely a járatok rendszerének keresztgerendája, a lélekember belép a királynő kamrájába. Ez a fény újjászületésének terme. Itt a belső Krisztus, a bennünk lévő másik fogan meg szeplőtelenül a jelképes „mater”-től, az anyától, vagyis a misztériumok Szűz jelképétől. Ez nem más, mint az új, nem anyagi mentális erő befogadása.

Jan van Rijckenborgh magyarázata szerint ezen a szinten a kereső már túljut azokon az akadályozó tényezőkön, amelyek az emberiség fejlődését gátolják.

 

A királykamra

Dacára a királynő kamrájában töltött megszentelt pillanatnak, a megújulás tanulóját szigorúan figyelmeztetik: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen”. A nagy piramisban ezt a figyelmeztetést egy csapdára emlékeztető útszakasz jelképezi. Ez az akna visszavezet minket a földalatti kamrába, ahonnan utunkat – egy újabb megtisztulást követően – újra kell kezdenünk.

Ebben a szellemi Krisztuserőben egyszerre van jelen a tér és a korlátlan aktivitás, a dinamizmus és a csend is. Amikor a lélek fejlődése elérte ezt az állapotot, akkor egy hatalmas, magas és tágas folyosó nyílik meg a jelölt előtt, amely felfelé vezet a királykamrába. Ez a győzelem útja, melyen a fény megáldja a személyiséget, amely mostanáig kitartott az ösvényen! Kimondhatatlan ragyogás tölti meg a felfelé vezető folyosót. Itt pedig a megújulásban járó ismét bizonyságot tesz arról, hogy valóban megérti a Krisztusmisztériumot, amelyet a szfinx tanított neki mielőtt belépett, mert egy alacsony átjárón keresztül, csakis mélyen meghajolva léphet be végül a királykamrába. Kizárólag alázattal léphet be az újba.

Még semmit sem tud a rá váró nagy feladatokról, csak annak az élő tudása izzik benne, hogy „szolgálatomon keresztül semmivé váltam. Csak Ő, a Másik vált mindenné.”

Minden földi anyag eltűnt, és a szarkofágot teljes egészében betölti a szellem rezgése. Ekkor a jelöltre is vonatkozik az egyiptomi misztérium-madár, a főnix jelképe: én-központú személyisége legyőzetett, és nem létezik többé. Lélekteste felemelkedett a tisztító tűz által. A nagy piramis hallatta mágikus szavát. Kövei megőrizték az emberi lény és az egész emberiség feladatát. A szfinx hívása pedig az, hogy kövessük Krisztust: „Add el mindenedet és kövess engem!”

—

1 Naguib Mahfouz: Ehnaton: Az Igazságban lakozó, Anchor, 2000.

2 J. van Rijckenborgh: A nagy piramis. A Pentagram 1982-es 9-12. holland számából. Először a Het Rozekrkuis (A Rózsakereszt) című kiadványban jelent meg 1938-ban.

A munkaterületről

A munkaterületről

 

A modern Rózsakereszt, fennállásának nyolcvan esztendeje alatt már négy világrészen tudta megvetni a lábát. Időközben pedig szinte hagyománnyá vált, hogy az év első felében a Pentagram egyik számában a munkaterületek elmúlt évi fejlődéséről tudósítunk. A súlypontot ezúttal azokra az afrikai országokra helyeztük, melyekben az Iskola, európai fogalmakkal mérve, szinte elképzelhetetlen körülmények között dolgozik.

 

Új centrumok

Már 2004 januárjának első heteiben három új centrum nyílt meg Európában. Január 3-án, szombaton, az észak-franciaországi Rennesben, január 6-án, kedden az Ausztria és Olaszország határán fekvő Bozen/Bolzanoban, és január 8-án, csütörtökön a lengyelországi Kosczalinban. A bozeni centrum az országhatárokat áthidaló működése folytán különleges szerepet tölt be. A német nyelvű osztrák tanulók látogatják, és ugyanakkor egy csoport olasz tanulónak is ez a centrumotthona. 2004 szeptemberében, közös munkával egy tájékoztató délutánt és egy kiállítást rendeztek 400 év Rózsakereszt címmel. Ebből az alkalomból Bozen város levéltárának egyik munkatársa előadást tartott Adam Haslmayr-ról, a város egykori írnokáról és „a Rózsakeresztes Kiáltványok kihirdetőjéről”. Haslmayr, aki zenész, filozófus, alkimista és teozófus is volt, elsőként adott választ a Rózsakereszt Szerzetének 1614-ben megjelent Fama Fraternitatis című kiáltványára. A jezsuiták, ezen megbotránkozva, határozatlan időre szóló gályarabságra ítélték, amelyből csak négy és fél év után szabadulhatott fel.

 

Észak-Amerika

Kanada angol nyelvterületén áprilisban rendezték meg az első megújító konferenciát. A Kingston Conference Center az Ontario állambeli Inverary-ban található, Kanada legnagyobb városai, Toronto és Montreal között félúton. Kezdetben évi két konferencia megrendezésére fog sor kerülni itt, különös tekintettel az ontarioi tanulókra, akik a New York államban lévő Chatham-ba való utazást csak ritkán tudták vállalni. A konferencián holland és kaliforniai vendégek is részt vettek.

 

Közép-Amerika, Mexikó

Mexikóban ismételten beigazolódott a Szellemi Iskola alapítóinak előrelátása: az egész világon számtalan kereső vágyakozik az Arany Rózsakereszt Iskolája által meghozott szabadító erőre és a belső, szellemi életre vonatkozó gyakorlati útmutatásokra. Egy csoport mexikói barátunk, miután már jó ideje kereste az igazságot, 2000-ben kapcsolatba került a nagymester irodalmával. Ennek örömteli következményeként szeptember 26-án, Guadalajara városában megnyithatta kapuit a Lectorium Rosicrucianum első mexikói centruma. A megnyitás alkalmából rendezett konferencián közel 70 tanuló volt jelen, közöttük amerikai, holland és spanyol vendégek is. Az eseményt követő napokban tartott két nyilvános előadás pedig nagy érdeklődést keltett. A Pentagram oldalain még ebben az évben részletesen fogunk tudósítani Mexikó szellemi szempontból különleges helyet képviselő körülményeiről.

 

Dél-Amerika, Brazília

A déli szélesség 3. és a keleti hosszúság 103. fokán, pontosan az egyenlítő alatt található Manaus másfélmilliós városa, amely a Rio Negro, az Amazonas egyik mellékfolyójának északi partján fekszik. Paramaribo-tól légvonalban 1200 km-re délre található, a szárazföld felől azonban gyakorlatilag megközelíthetetlen. Kizárólag repülőgéppel vagy hajóval – 1000 km az Amazonason – lehet elérni. Amazonas Állam fővárosa Brazília egyik legfontosabb behozatali kikötője. Ebben a hatalmas kikötővárosban az Iskola már a hetvenes évek végétől jelen van. Körülbelül 25 tanuló él itt. Elképzelhetjük e csoport örömét, amikor július 17-én a manausi centrum, a hozzá tartozó templommal, megnyitotta kapuit. A konferencia résztvevői között amerikai, svájci és holland vendégek is voltak.

A jóval délebbre fekvő Espirito Santo-ban a munkához új helységeket találtak. Az épületet gondosan felújították. A speciális helységeken kívül egy terem áll a nyilvánossági munka rendelkezésére. A megfeszített munka csúcspontjaként május 5-én szentelték fel a közel 50 férőhelyes új templomot.

Október 24-én „nyílt napot” rendeztek Jarinu-ban a Pedra Angular Konferenciahelyen. A közel 550 látogatónak – barátnak, családtagnak és érdeklődőnek – megmutatták az épületeket és a templomot is. Az elhangzott rövid előadások témája pedig a Szent Grál és a Szellemi Iskola különleges feladata volt. Az előadások után élénk beszélgetés alakult ki. Az Ifjúsági Mű tagjai és az ifjú tanulók egy színdarabot is előadtak, amely a Párszifal-legendáról szólt. Nyíltság, átláthatóság, figyelmesség, megértés, öröm és belső felismerés – a tanulók és látogatók e szavakkal jellemezték a nap élményeit.

 

Afrika, Kamerun

Kamerun akkora, mint Németország, és 16 millió lakosa van. A Lectorium Rosicrucianumnak ebben az országban két fontos centruma van. A fővárosban, Yaoundé-ban található a „la Nouvelle Aube” (az Új Pirkadat) nevű konferencia-centrum, és kb. 350 km-re Yaoundé-től, Douala kikötővárosában van a második centrum. E két centrumon kívül, egy kis helyiségben, Edeában, egy különösen szép kis templom áll, melyben többek között a Douala környékéről származó tanulók jönnek össze rendszeresen.

A „la Nouvelle Aube” Konferenciahelyet ebben az évben elhagyják, mert 300 fős befogadóképességével kicsinek bizonyult a gyorsan növekedő tanulócsoport számára. A résztvevők fele így is a templomon kívüli helyiségekben élte át a szolgálatokat. Nagy erőfeszítések árán a Mont Febé-n egy pompás, új, szállás-lehetőséggel ellátott konferenciahely épült. Erről a lakott területektől kissé távolabb fekvő dombról szép kilátás nyílik a városra. Fekvése miatt pedig egy kellemesebb klímájú terület is, amely jóval hűvösebb a város tropikus forróságánál. A kb. 500 tanulónak helyet biztosító főtemplom 2005 márciusától már betöltheti feladatát. Kamerunnak körülbelül 700 tanulója van, és egy virágzó Ifjúsági Művel is büszkélkedhet. A környező kis falvakban előadásokat és összejöveteleket tartanak, a fővárosban pedig szimpóziumot rendeznek, amely iránt nagy érdeklődés mutatkozik.

 

Afrika, Kongói Demokratikus Köztársaság

A hatmillió lakosú Kinshasa-ban, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában található a „la Source Vive” (az Élő Forrás) nevű konferenciacentrum. A szolgálatokon és egyéb összejöveteleken kívül havonta egy megújító konferencia megrendezésére is sor kerül itt, kb. 150-200 tanuló részvételével. Ezt a centrumot folyamatosan bővítik. Pillanatnyilag az étterem és a hálószobák kialakítása van folyamatban. A pénzhiány miatt azonban csak lassan haladhatnak a munkálatok. A Kongói Demokratikus Köztársaság területe ötször nagyobb Németországénál, népessége pedig 57 millió főt számlál. A nehéz körülmények ellenére (egy jól képzett orvos 30 Dollárt keres egy hónapban – ha egyáltalán megfizetik) a Szellemi Iskola munkája dinamikusan fejlődik.

Matadi (szirtek) városa a Kongó folyó partján fekszik, 350 km-re Kinshasa-tól, alacsony hegyekkel körülvéve, az Atlanti-óceán közelében. Egy kb. 70 főt számláló tanulócsoport itt fejezi be egy szép centrum épületét, amelyhez templom-munkahely is tartozik. Az épület még idén januárban elkészül. A Kongói Demokratikus Köztársaságban sok tanuló él, azonban gyakran hatalmas távolságokra egymástól. Boma-ban (Alsó-kongó), az angolai határ vidékén közel 50 tanuló él. A Katanga tartományban fekvő Lubumbashi-ban (Kinshasa-tól délkeletre, 200 km távolságra) szintén kb. ötvenen élnek, a közeli Likasi-ban pedig 35-en. Ezen a területen sok réz-, kobalt-, urán-, és rádiumbánya működik.

Mbuji Mayi, Kelet-kasai tartomány fővárosa, gyémántbányáiról nevezetes. Itt 90 tanuló él. Ezen kívül Nyugat-kasai városaiban, Mwene-Ditu-ban és Kananga-ban is vannak tanulók. A városok közötti összeköttetés azonban rendkívül rossz. Az utak veszélyesek, nem járhatók, vagy egyszerűen eltűntek. Itt is működik egy szépen fejlődő Ifjúsági Mű. A gyerekek szívesen látogatják a centrumokat. Az utat vagy gyalog, vagy egy zsúfolt, zötyögő szállítóeszközön teszik meg.

 

Afrika, Gabon

Gabonnak 1 millió lakosa van, akik legalább 40 etnikai csoporthoz tartoznak. A fővárosban, Libreville-ben található a Lectorium Rosicrucianum egy szép centruma, amely nagy jelentőségű a Szellemi Iskola számára. Az előadások és szolgálatok nagy részvétellel zajlanak. A nyilvános előadások alkalmával pedig nem ritka a 150 érdeklődő megjelenése sem. Néhány tanuló egy nagy, gyönyörű, a hatalmas városon kívül fekvő földterületet ajándékozott az Iskolának, ahol a közeljövőben egy konferenciahelyet fognak létrehozni. A munkálatok már el is kezdődtek. Gabonban kb. 130 tanuló él.

 

Afrika, Elefántcsontpart

Elefántcsontpart polgárháború sújtotta területein negyven, az Iskolához hű tanuló él. A közelmúltban költöztek Abidjan (a korábbi főváros) kikötővárosának új centrumába. Sajnos a régi centrum Bouaké-ban, mely Abidjan-tól 450 kilométerre, északra fekszik, a helyi zavargások miatt elveszett. Az új abidjani centrumot októberben avatták fel. Itt is nagyon nagy a Szellemi Iskola iránti érdeklődés. Elefántcsontpart éppen akkora, mint Gabon, lakosainak száma azonban 17 millió. Az ország a háborút követő súlyos visszaeséstől szenved, adóssága pedig eléri a 11 milliárd Eurót.

 

Afrika, Benin

Beninnek 7 millió lakosa van, és Togo, valamint az olajban gazdag Nigéria között terül el. Kétszer olyan nagy, mint a Benelux-államok. A Quéme folyó torkolatánál fekvő Cotonou, és a főváros, Porto Novo között fekszik Djerégbe falucska, ahol vidéki környezetben, minden közlekedési zajtól távol található a „Sole Novo” (Új Nap) nevű konferenciahely. Beninben kb. 100 tanuló van, akik főleg a két nagy városban élnek. „Sole Novo”-ban havonta tartanak megújító konferenciákat. Északon még található egy kisebb szálláslehetőség is, amely még nem centrum, itt néhány tanuló rendszeresen találkozik egymással.

 

Afrika, Kongói Köztársaság

Kinshasa-val szemben, a hatalmas Kongó folyó másik partján fekszik Brazzaville, a Kongói Köztársaság 1,5 millió lakosú fővárosa. Brazzaville-ben kb. 35 tanuló van, akik saját telken hoznak létre egy centrumépületet. A Kongói Köztársaság közvetlenül az egyenlítő alatt terül el, és népessége 3,5 millió főt számlál. Brazzaville a közelmúltban súlyos megpróbáltatásokon esett át. A belvárost 1997 júliusában, a politikai fegyveres összecsapások következtében nagyrészt lerombolták. A város környékét még mindig bizonytalanságban tartják a kóborló katonák. Ezért a várost vonattal megközelíteni nem ajánlatos. Itt, Point Noire-ban, az egyik legrégebbi tanuló házában rendeztek be egy kis centrumot. A tanulók most egy városon kívül fekvő szép telket vásároltak, és az új centrum épületének falai már el is készültek.

 

Európa, Németország

A Németország délnyugati részén fekvő Saarbrückenben március 6-án, szombaton, egy új centrum épületét vették használatba. Március 20-án, szombaton pedig Birnbachban, a Christianopolis templomban egy jelképes műalkotást állítottak fel, amely a természetfeletti és egy felfelé törekvő embercsoport együttműködését fejezi ki. Mindezt két piramissal ábrázolták, melyeknek felső csúcsai összeérnek. Az ereszkedő piramis csúcsa az Arany Fej rózsájára, a feltámadási térre utal.

A Gnózis jelenlegi megnyilvánulása című könyv III. részének első fejezetében Jan van Rijckenborgh elmagyarázza ennek a kapcsolatnak a fontosságát. Egy földi területen működő Szellemi Iskolában a karmikus erőket – a világkarmát és az egyéni karmát – a tanulóknak folyamatosan le kell győzniük ahhoz, hogy mindig a Gnózis tiszta területén állhassanak. Ez személyes erőfeszítéseket és minden energia bevetését kívánja tőlünk. A világot (a tiszta misztikában e kifejezéssel jelölik a karmikus erőket) le kell győzni. Ha ez sikerül, akkor a Szellemi Iskola mágneses terének északi sarka megszabadul ettől a természettől, és tiszta fénnyé válik. Akkor a Szellemi Iskola tanulói számára ez a megtisztult pólus a feltámadási terület. A Földön lévő Szellemi Iskolában ennek az aktív bevetésnek, a világ legyőzésének mindig újra meg kell történnie. Ezzel maguk a tanulók alakítják ki, és tartják fent az új életterülettel való folyamatos, tiszta kapcsolatot.

 

Európa, Svédország

Augusztus 4-8-ig Edshultban nagy érdeklődést keltő nemzetközi konferenciát tartottak. A konferenciahely vidékies atmoszférájában kb. 80 külföldi tanuló gyűlt össze. Hollandiából egy csoport tanuló busszal érkezett. Kirándulást szerveztek Visingöbe, észak Jönköping egyik szigetére. A sziget közepén egy hatalmas, kőből faragott pentagram található, amely egész Svédországban egyedülálló. A konferencia ideje alatt, az egyik este megemlítették Edshult történelmét is. Az elmondottakból kiderült, hogy a világosság ezen a területen már régóta hatékony.

December 4-én Stockholmban a svéd tanulók szemináriumot tartottak, melynek témája a költő, Erik Johan Stagnelius (1793-1823) volt, aki „észak romantikusa”-ként vált híressé. Életéről nem sokat tudunk, azonban a svéd irodalom legnagyobb alakjai között tartják számon. Kora tipikus képviselőjeként beteljesületlen vágyak és korszakának létproblémái által kínozva olyan érzésektől szenvedett, melyek a legmélyebb megpróbáltatástól a legnagyobb extázisig értek. A Földön idegennek érezte magát – de nem tudta miért. Barát a reménytelen korban című költeményében így ír erről: „Ki az a vigasztaló angyal, aki újra helyreállítja lelked mélyének rendjét és szépségét, ki meggyógyítja szétzúzott világodat, a ledőlt oltárt felegyenesíti és – ha az már áll – újra meggyújtja a szent tüzet? Senki más, mint az a hatalmas lény, aki Seraphine-t végtelen sötétségéből elsőként csókolta életre, és számtalan napot táncra ébresztett, s a világok így azok erejében keringenek mind a mai napig. Ezért örülj barátom, s a legsötétebb gondok ellenére dalolj: Az Éj a Nappal anyja, Káosz Isten legközelebbi szomszédja.”

Stagneliust gyakran nevezik „gnosztikus költőnek”. A szeminárium folyamán a művésznek pontosan ezt az oldalát világították meg.

 

Európa, Spanyolország

Szeptemberben és októberben kiállítást rendeztek Barcelonában „Hermetizmus és Rózsakereszt: Az egyiptomi misztériumok és azok befolyása Európa szellemi életére” címmel. A kiállítást a spanyol Rozekruis Pers és Amszterdamból a Bibliotheca Philosophica Hermetica szervezte, az 1895-ben, Barcelonában alapított Biblioteca Arús közreműködésével. E könyvtár a világon egyedülálló gyűjteménnyel rendelkezik a legfontosabb szabadkőműves művekből. Franco tábornok uralma idején el kellett rejteniük ezoterikus könyveiket, különben elkobozták volna őket. A rendezvény folyamán két nyilvános előadást is tartottak. A kiállítás részletesen beszámolt arról, hogy a hermetizmus forrása, amely a fáraók Egyiptomából ered, az alkímián keresztül megvetette az alapját a klasszikus rózsakeresztesek mind a mai napig továbbfolytatott munkájának.

Hermész a forrás!

A fenti kiállítást – valamennyi eredeti könyvével együtt – Zaragozában, az „El Nuevo Mercurio” konferenciahelyen, majd azt követően Madridban is megrendezték.

Egy részletes, mély benyomást keltő katalógus, valamint a pompás könyvek kiemelték a látogatókat a mindennapok szintjéről, és megérintették mindazok szívét, akik egy pillanatra elmélyültek bennük.

 

Európa, Málta

Málta szigete nevezetes az évezredes, ősi templomairól, melyekben olyan szimbólumok, mint a kígyóbot és a bika jele, fontos helyet foglalnak el. A templomokat és föld alatti termeket a „világ első szabadtéri, kőből készült emlékműveiként” tartják számon. Ez a kb. 6000 éves megalit építészet oly egyedülálló, hogy az Unesco a világ kulturális örökségének részévé nyilvánította. November 15-én a fővárosban, Valettában, egy konferenciát követően Karma és reinkarnáció címmel nyilvános előadást tartottak. A megjelent vendégek figyelmesen hallgatták az előadást, majd a szünetben élénk gondolatcserére került sor. A kávéházban kifüggesztett közel negyven információs poszter élénk vitára adott lehetőséget. A két héttel később kezdődő tanfolyam iránt is nagy volt az érdeklődés.

 

Oroszország, Szentpétervár

2004-ben Szentpétervár környékén megvásároltak egy földterületet, melyen néhány újjáépítésre szoruló épület áll. Oroszországban a hivatalos eljárások nagyon hosszú időt igényelnek. Az akták áttekintése 10 hónapig tartott, és ugyanennyi idő várható a szomszédos telek ügyének döntésében is, amelyre a Szellemi Iskola szintén igényt tartana. Az építkezés meggyorsításának érdekében azt tervezik, hogy a kb. 100 személy számára építendő szálláshelyet kész elemekből állítanák össze.

 

Moszkva – Új konferenciahely

Természetes, hogy az orosz tanulók is saját konferenciahelyről álmodoznak. Mindezidáig azonban a centrumok élveztek elsőbbséget. Néhány tanuló nemrég megvásárolt egy Moszkvától 30 km-re északnyugatra fekvő mintegy 5 hektárnyi területet, a leendő konferenciahely számára. Bár a fekvés és az infrastruktúra pillanatnyilag még nem teszi lehetővé az építkezést, de a gazdaságilag gyorsan fejlődő Oroszországban sok minden elképzelhető.

 

Oroszország – különleges összmunka

Egy fiatal munkaterületnek számtalan lehetőséget, új utakat, ezen belül új információs utakat kell bejárnia. A Rozekruis Pers az Amrita-Rous ezoterikus kiadónak megadta a jogot Az egyiptomi Ős-gnózis I. és II. kötetének kiadására. Mindkét kötetben további információk olvashatók a Lectorium Rosicrucianumról és annak irodalmáról. A mű 5000 példányban fog megjelenni. E kiadó hálózata egész Oroszország területére kiterjed. Nagymesterünk művei ezzel egész Oroszországban ismertté válhatnak. A kiadó azt a reményét fejezte ki, hogy egy éven belül valamennyi példányt el tudják majd adni. A mű I-IV. kötetei egyébként már megjelentek Oroszországban a Rozekruis Pers gondozásában.

Kiállítás és szimpózium

Oroszországban, 1993 áprilisában két nyilvános előadás és egy kiállítás nyitotta meg a munkát. A modern Rózsakereszt Szellemi Iskolája a Bibliotheca Philosophica Hermetica és a moszkvai Rudomino Könyvtár közösen megrendezett szimpóziuma révén mutatkozott be. A kezdeményezés az utóbbi könyvtár igazgatónőjétől, Jekatyerina Genieva-tól indult ki.

2004. november 29-én ehhez az egykori eseményhez kapcsolódtak. Hollandia oroszországi nagykövete, Dr. Tiddo Hofstee, közel 200 szimpóziumlátogató jelenlétében nyitotta meg a 400 év Rózsakereszt című kiállítást. A Szellemi Iskola és a BPH kezdeményezésére, különféle ezoterikus mozgalmak részvételével, egy szimpóziumot tartottak a Rudomino Könyvtár hatalmas, újonnan rendbe hozott kongresszusi termében. A témát e mozgalmaknak a Rózsakereszthez főződő szellemi viszonya adta. Figyelemre méltó, hogy J. V. Andreae, saját bevallása szerint 1604-ben, tehát valóban 400 évvel ezelőtt írta meg a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője anno 1459 című rózsakeresztes művet.

A szimpózium, valamint a kiállítás megnyitása előtt került sor a negyedik Moszkva környéki megújító konferencia megrendezésére, melyen kb. 40 európai és 210 orosz tanuló vett részt.

 

Szimpóziumok és konferencianapok Hollandiában
Alkmaar

Szeptemberben a város fennállásának 750. évfordulójára rendezett ünnepségek során egy szimpóziumot tartottak, melyre a Cornelius Drebbel, egy kiemelkedő alkmaari egyéniség című kiállítás szolgáltatott alapot. A kiállításon, és a nyilvános olvasóteremben tartott előadásokon több mint száz látogató vett részt, melyek során Cornelius Drebbelt szoros kapcsolatba hozták a Corpus Hermeticum első teljes holland kiadásával. Ezen kívül szó volt arról a közösségről is, melynek Drebbel a tagja volt, és amely II. Rudolf Habsburg császár védelme alatt állt. E közösség felvilágosította tagjait az emberben rejlő lehetőségekről, az egyetemes emberről, mint az egyetlen Szellem, az egyetemes Jó képmásáról. Drebbel baráti kapcsolatban állt Robert Fluddal, akivel I. Jakab udvarában ismerkedett meg. Mindketten azon fáradoztak, hogy kísérletek, találmányok és kémiai kísérletek által bebizonyítsák, hogy a hermetikusoknak „egészen az anyag mélyéig” igazuk volt. Bizonyítani akarták, hogy a világosság az anyag legkisebb részeiben is hatékony, és érvényesíti törvényeit.

 

Renova

„A Gnózis annak ismerete, hogy kik voltunk, mivé lettünk, hol voltunk és hová vettettünk, hová kell sietnünk, mitől kell megváltatnunk, mi a születés és mi az újjászületés.”

A filozófus Theodotos (i. sz. II. század) fenti idézete volt a mottója a május 15-én Renovában megrendezett szimpóziumnak, melynek A belső kereszténység alapjai és jelentősége címet adták. A szimpózium kiindulópontjául a Nag Hammadiban feltárt Tamás evangéliuma és a Reginusnak írt levél a feltámadásról szolgált, melyek az emberiség mai fejlődése szempontjából mérhetetlen fontossággal bírnak. Az első előadás a Nag Hammadiban megtalált iratokat „gnosztikus könyvtárként” kezelte. Az úgynevezett hermetikus-gnosztikus iratok nem mondhatók csupán keresztény jelenségnek, hanem majdnem minden kultúrában fellelhetők, és minden időre érvényesek.

A Gnózis felismerést, belátást, és nem külső, hanem belső tudást jelent. A második előadás központi témája annak ismerete volt, hogy Isten és ember nem egymástól elválasztott lények. Az ember, a kozmosz és Isten között fennálló összefüggések felismerése szintén a Gnózis jelentéskörébe tartozik. Tamás evangéliumának 24. szakaszában így olvashatunk erről: „Tanítványai azt kérték: Szólj nékünk arról a helyről, ahol Te vagy, mert mi nem tehetünk mást, csak ezt keressük. Ő így válaszolt: Akinek van füle, az hallja meg. Egy fényemberben az egész világot beragyogó fény van. Ha nem ragyog, akkor ő sötétség.” A harmadik előadás pedig a jelenbe helyezte a Reginusnak írt levél a feltámadásról című művet. Mert a feltámadás, miként azt elmagyarázták, nem a múlt eseménye. Ennek az egyiptomi sivatagban megtalált terjedelmes leletnek a tanulmányozása csak akkor nyer értelmet, ha az abban megnyilvánult bölcsesség itt és most valósul meg az élő emberek által.

 

Az Aquarius-beszéd

Az ősz a Vízöntő jegyében telt. Nemcsak a J. van Rijckenborgh Centrumban október 10-én megtartott konferencianapon, hanem a két héttel később Renovában megrendezett szimpóziumon is erről a most beköszöntő időszakról és a misztérium-bolygókról beszéltek. A kozmikus fejlődések által erősen ösztönzött belső kibontakozás és léleknövekedés különleges lehetőségeiről volt szó. Olyan asztronómiai fogalmakról beszéltek, mint a tavaszpont retrográd mozgása, a Halak korszakának különböző fázisai, valamint a beköszöntő Vízöntő korszak asztrozófiai követelményei és lehetőségei. Ezeket a nehéz témákat egyszerű szavakkal, élénken és lebilincselően ismertették. Az Uránusz, Neptunusz és Plútó bolygókon keresztül a Földre érkező, és az emberekben kibontakozó hatások, Jan van Rijckenborgh magyarázatainak alapján nyertek világos körvonalakat.

 

Jan van Rijckenborgh Centrum

2003. november14-én a haarlemi Ifjúsági konferencianap alkalmával az étkezés folyamán valaki megkérdezett egy látogatót: „Ön első alkalommal van itt?” „Nem” – válaszolta az érdeklődő – „már az október 10-i konferencianapon is jelen voltam.” „Hogy tetszik Önnek?” „Nagyon is. Azonban tudja Ön, hogy itt egy nagyon különleges templom van? Amikor először beléptem a templomba, olyan érzésem volt, mintha hazatértem volna.” Egy pillanatnyi gondolkodás után még hozzátette: „Ezért szívesen ideköltöznék.”

Az első előadáson, melyet fiatal tanulók írtak és tartottak, a következők hangzottak el: „Mindenkit, aki itt megjelent, érdekel az igazság, és hogy valójában mi is az élet. Különben nem is lenne itt. Számtalan ember keresi az élet értelmét. Azonban nagy megerőltetésbe kerül, míg az igazságból valamit felismerhetünk. Sokáig, és ugyanazzal az erővel kell az igazság hullámhosszán kitartanunk. Ez azt jelenti, hogy az ár ellen kell úszni, az életünket uraló szétforgácsolódás ellen! Amint ezt felismerik, rátaláltak a legelső igazságtöredékre.

A következő kérdés akkor az lesz, hogy miként élik meg ennek a korlátoltságnak, ennek az elveszettségnek az érzését! Érzik, hogy kell lennie valami másnak. Az az érzésük, hogy még nem elég mélyen érintették meg Önöket. Hiszik, remélik, sőt tudják, hogy léteznie kell még valami másnak, habár fogalmuk sincs arról, mi lenne az. Azonban felismerik a tudatlanságukat. Ez pedig szintén igazság: felfedezik, hogy Önök – mint a mindennapi élet peremére szorult emberek – semmit sem tudnak erről a Másikról. És ekkor megtörténhet, hogy megnyitják magukat. Mert létezik egy másik tudás, amely ahhoz kapcsolódik, „aminek még lennie kell”. A kétségbeesés nyugodt biztonsággá változik: ha létezik valami más, akkor annak része vagyok. És ebből a nyugalomból emelkedik ki a harmadik igazság. Ez a három igazság a Gnózis kezdete. A Gnózis jelentése: lényeges tudás, melyet a szív ismeretének is neveznek. Ez belülről ered, és csak lassanként található meg.”

A második előadás az elsőre épült, és az életmódra helyezte a hangsúlyt. „A Rózsakereszt tanítása nem papíron található. Ezért mérhetetlen fontosságú, hogy kritikus szemmel és öntekintéllyel álljanak az életben. Ami azt jelenti, hogy nem hagyják magukat a társadalom és az én által felkavart viharoktól és áramlatoktól elsodortatni. Éppen a világ káoszában lelhetnek egy nyugalmas pontra, melyet ezek a viharok nem érhetnek el, mert valami más van ott, amely ugyanakkor nem ebből a világból való. Ez azt jelenti, hogy az élet közepette állunk, és mégsem függünk attól, hanem egyre szabadabbá válunk tőle.”

Az előadások egy Jan van Rijckenborghtól származó idézettel végződtek: „A fiatal élet életet keres! Ha Ön azokhoz a fiatalokhoz tartozik, akik mindennek ellenére képtelenek felhagyni a ragyogó, megszabadító perspektívák keresésével, és kutató szemeiket egy ahhoz vezető konkrét útra szegezik, akkor felhívjuk Önt arra, hogy szabadítsa meg saját magát önmagától. Belülről szabaduljon meg mindattól, amit e világ elnyűtt gondolkodási képeinek értelmében szokványosnak és természetesnek tekintenek. Mert arról van szó, hogy közösen fedezzünk fel valódi értékeket, melyek konkrét távlatokat nyitnak egy valóban megszabadító élet felé. Így keressük közösen az élő igazsághoz vezető utat!”

A beszélgetéseken öt csoportra osztva kb. 150 ember vett részt. Ezt a napot a Rózsakereszt szerzetének kiáltványa című műből felolvasott idézettel zárták. „Rendkívül ritka az olyan ember, aki nem önmagáról beszél, aki nem magának kér. Mi nem úgy mondjuk és tanítjuk az én-tudat feladását, ahogy a keleti ember, aki képes a legnagyobb rendetlenség közepette üres szemekkel álmodozni. A kereszténység azt tanítja, hogy önfeláldozással szolgáljuk a többieket, mindenkit! ‘Aki elveszíti az életét énérettem, az megtartja azt.’ A nyugat tovább megy egy lépéssel, és azt tanítja: csak akkor lehet Ön tiszta, ha környezete tiszta, ha országa tiszta, ha világa tiszta. Értse meg, hogy az egyén a közösséghez van kötve, hogy az ember az emberiséghez van kapcsolva. Ez a nyugati misztérium nagy titka, a második fokozat titka.” A konferencia résztvevői azzal az ígérettel vettek búcsút egymástól, hogy egy ilyen nap belátható időn belül (2005. június 18.) ismét megrendezésre kerül.

 

Könyvek

A Rozekruis Pers alkalmanként olyan, más kiadók által kiadott könyvekre bukkan, melyekben az Iskola irodalmából származó idézetek olvashatók. Két példát szolgáltat erre a Vegetáriánus ínyencségek nagy szakácskönyve Herta Gal-tól, és Az est fényében. Költemények és elbeszélések az idős korról, Bianca Blessing összeállításában.

A művek a németországi Nordestedt Kiadó gondozásában jelentek meg. Mindkét könyvben a Mirdad könyve című műből találhatunk idézetet. A Vegetáriánus ínyencségek nagy szakácskönyve egy tanuló munkája. Az írónő megállapítása szerint, éppen a táplálék jelentőségének megvilágítása és a táplálékok elkészítése, valamint azok előállításának módjai képezhetik egy új életmód felé vezető úton megtett első lépéseket, melyek lehetőség szerint a Szellemi Iskola tanulóságába torkollhatnak.

Az ifjú tanulók nemzetközi csoportja számára megrendezett nyári hét és konferencia

Az ifjú tanulók nemzetközi csoportja már gyakran járult hozzá nehéz körülmények között a Szellemi Iskola konferenciahelyeinek építéséhez vagy karbantartásához: hőség és szárazság az olaszországi Dovadolában; forróság és kimerültség Franciaországban; szélsőséges szúnyogtámadások Lengyelországban. Azonban olyan esős hét még soha nem fordult elő, mint 2004. augusztusában, amikor az ifjú tanulók 17 országból érkezett 270 fős résztvevőinek csoportja Noverosában, a fiatalok számára fenntartott holland konferenciahelyen találkozott. A 2004-es nyári ifjúsági hetek befejezését követően kezdődött el a munka. Az elvégzendő munkák listájának legelején a Noverosa-templom gondos renoválása állt. Ugyanakkor azonban a faházat az alapokig lebontották, kiásták, és újra felépítették. Minden asztalt és számtalan széket letisztítottak. Az új gázvezetékek számára több mint egy méter mély árkokat kellett ásni, mégpedig a templom mögötti tereptől kezdve egészen a szállásépületekig. Az ifjú tanulók kiépítettek egy közel 600 négyzetméternyi tökéletes parkolóhelyet is. Néhányan az egész területet körülhatároló kerítés megújításán munkálkodtak. A bungalók új tetőt kaptak, a kemping területét egy rendes hangosbemondóval szerelték fel, a templomhoz vezető ösvényt pedig új lámpatestekkel látták el. Mindez a minden lehetséges variációban lezúduló esőben történt, ami azonban e hét atmoszféráját a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta.

Egy „könnyed” társalgás

Egy „könnyed” társalgás

 

A: Már hosszú ideje figyelem Önt, milyen elmélyülten szemléli a kávéházban ülő embereket – mintha egyedülálló műalkotások lennének.

B: Igaza van, teljesen elmélyülten figyelek. De éppenséggel félresikerült műalkotásoknak találom őket.

 

A: Félresikerült műalkotásoknak?

B: Igen. Látom, hogy mindannyiukban egy kép, egy eszme rejlik. Nem mindig látszik olyan élesen, de kijelenthetjük, hogy a természet – vagy a szellem – tökéletes modellje rejlik bennük, úgymond egy tökéletes ember. De a legtöbben e modellt csak karikatúraként valósítják meg. A műalkotás alapjául szolgáló modell pedig már alig felismerhető.

A: Hogy érti ezt?

B: Például az elegáns hölgy ott – valami szomorúság és vágyakozás sugárzik belőle. Nála az az érzésem, hogy nem csak az életben elszenvedett kudarcok miatt csalódott. Azt hiszem érzi, hogy egy egészen más valóság rejlik benne, melyet meg kellene valósítania. De e valóságot nem tudja tisztán a tudatába emelni, a megvalósításról nem is beszélve.

A: Milyen valóságnak kellene ennek lennie? Az előbb a tökéletes ember modelljéről beszélt.

B: Igen. Számomra az ember az adottságai és képességei alapján egy szellemi világban gyökerező spirituális lény, aki arra hivatott, hogy felismerje, és kifejezésre jutassa ezt. Ezt a célt kellene szolgálnia a személyiségének. De az embernek általában egészen más érdekei vannak. Önmagát, saját kívánságait és elképzeléseit akarja megvalósítani, és ebben még a környezete is megerősíti. Felépít tehát egy személyiséget, amely e törekvést szolgálja, és így mindaz hatástalan marad, ami őt a tökéletes emberséghez vezethetné.

A: Még nem teljesen értem Önt.

B: Egy régi mítosz szerint az ember „Isten gondolata”. Ez lenne benne a halhatatlan, spirituális modell. Fejlődése kezdetén azonban elmulasztotta azt a hatalmas lehetőséget, hogy egy halhatatlan személyiséget építsen fel, egy olyan műszert úgymond, amely isteni tulajdonságokkal rendelkezne, és tökéletesen megfelelne ennek a modellnek.

A: Jó, ezt még tudom követni.

B: Az ember elfelejtette, hogy csak a szellemi világ törvényeivel összhangban lévő belső zsinórmértékének megfelelően tud fejlődni. Kapkodva, és saját elképzelései szerint építkezett. Így elvesztette kapcsolatát az ősképpel, és építménye, műalkotása, vagyis a személyisége karikatúrává vált.

A: Ha jól értem Önt, akkor ez olyan, mint az a művész, aki már nem az intuíciójára hallgat, hanem csak azt nézi, hogy műve hogyan tetszene másoknak, és hogyan kereshetne több pénzt. Alkotása ekkor már csak kontármunka lesz.

B: Valahogy így. És ez a károsodott személyiség, melyet már nem spirituális erők tápláltak, nem tudott isteni maradni, ezért halandóvá vált. Isten gondolata azonban még mindig hatásos. Tehát jönnie kell egy új embernek, egy új személyiségnek. Csak akkor válik lehetővé, hogy ez a gondolat ismét kifejező eszközhöz jusson. A művész messzemenően elvesztette a műve feletti uralmat: a műalkotás önállósította magát, és egy eredetileg nem kívánt körforgás, az alakulás és elmúlás foglyává vált, ez pedig egészen addig tart, amíg az eredeti teremtési gondolat újra nem érvényesülhet.

A: Értem. De mi, mint emberek, valóban fércművek vagyunk?

B: Talán normálisnak találja, hogy háborúskodunk, megöregszünk és betegek leszünk, hogy halandóak vagyunk? Mindez abból ered, hogy nem ismerjük fel valódi lényünket.

A: És hogyan lehet ezt a hibát megszüntetni? Hogyan lehet az eredeti, teremtő gondolatot ismét kifejezésre juttatni?

B: A művész megtanulhat ismét az intuíciójára hagyatkozni. Mint ember ismét megtanulhat a benne levő eredeti modellhez kapcsolódni. Akkor mindennek egy új, az eredeti életterülethez tartozó ember lesz a következménye.

A: Szép képet vázolt fel. Így minden élet egy végtelen lánc élő láncszemévé válna. Minden ember önálló lenne, olyan feladattal megbízva, amelytől semmi és senki nem téríthetné el.

B: A feladat valóban hatalmas, de megfelel a rendeltetésünknek. Amíg nem kezdünk el foglalkozni vele, addig nem tudjuk áttörni a születés és halál körforgását.

A: De be tudjuk-e még egyáltalán tölteni a rendeltetésünket? Ha jól értettem, a helyzet időközben nagyon elfajult. Számomra úgy tűnik, a művész időközben egyre inkább elfelejtette modelljét.

B: Mégis lehetséges, hogy betöltse feladatát. Hiszen a tökéletes, halhatatlan ember modellje még mindig benne rejlik, egészen addig, amíg él.

A: És hogyan nézne ki e megvalósítás kezdete?

B: Az embernek először is fel kellene ismernie a helyzetét, és belátásra kellene jutnia indítékait és cselekedeteinek mozgatórugóit illetően, mert ezek károsodásának okai. Így a modell, Isten gondolata, amely őt legmélyebb lényéből irányítani szeretné, ismét mozgástérhez jutna.

A: Gondolja, hogy a hölgy ott, ezt megengedné?

B: Természetesen, ez mindenkire igaz! Azt gondolom, hogy bárki belekezdhetne ebbe, azzal, hogy először is felismeri a helyzetét. De erre egyedül nem vagyunk képesek. Olyan könyvekre és emberekre kell találnunk, akik megmagyarázzák ezt a helyzetet. Olvasással és másokkal folytatott beszélgetéssel így lassacskán új felismerések fejlődnek ki.

A: Miért nem megy oda, és magyarázza el neki?

B: Éppen ez az, ami lehetetlen. A kívánságnak belőle kell erednie. Ha eljön az ideje, majd ő maga fog kérdezni, keresni – és találni. Végül is a válasz már benne lakozik.

A fény lándzsája

A fény lándzsája

A Lectorium Rosicrucianum tanulóihoz intézett beszéd

 

Miért lesz valaki rózsakeresztes? Mindenkinek megvannak a saját mozgatórugói, de van valami, ami mindenkit összeköt. Vajon mi az, ami a különböző indítékokban közös?

 

A keresőket először is nagy nyugtalanság jellemzi. Ez abban mutatkozik meg, hogy a földi lét már nem elégíti ki őket. Érzik, hogy ez nem lehet az „igazi élet”. Keresőnek születtek, de a keresők között is nagyok a különbségek. Vallásosan, misztikusan, okkult módon vagy filozofikusan keresnek. Van, aki a művészetek, vagy éppen a tudomány, a régi iratok, a szimbólumok, a mítoszok, a mesék vagy az asztrológia világában, esetleg a mások számára végzett munkában elégíti ki ezirányú vágyait. De ezek között nem találják meg, amit keresnek. Marad a nyugtalanság és a honvágy…

A Rózsakereszt tanulói azonban végre „megtalálták”. De mit is? Az egész egy sokkoló felismeréssel kezdődött. Egyszerre csak megérintette őket egy esemény, egy kijelentés, vagy egy könyv. Hirtelen belátás keletkezett számtalan élethelyzet hogyanjába és miértjébe, és az ember rendeltetésével kapcsolatban.

Ez örömet okozott, de ugyanakkor fájdalmat is. Örömet, mert valami fontosat tudtak meg, ami nagyobb, mint ők maguk, ami sokkal messzebb ér, mint eddigi kicsiny életük. És fájdalmat, mert ösztönösen tudták, hogy mostantól kezdve minden más lett, hogy búcsút kell mondaniuk, és már nincs visszaút. Sokan nagy hálával ölelték át az életükben beköszöntő újat. Mások elutasították, holott megtörtént az újrafelismerés.

Másodsorban a Rózsakereszt tanulóiban van egy közös vonás, hogy az életük egy érintés által a feje tetejére állt. Ez pedig nem egy másik ember érintése, hanem valami más. Valami derengeni kezdett bennük. A semmi fontosat nem tudó ember szokásos alvó állapota most egy pillanatra megszakadt. Felnyíltak a szemeik és láttak! A fül soha nem hallott csengést hallott.

 

Hívás a távoli királyságból

Csodálatos, és egyben nyugtalanító volt e ‘hívás’. Az érintettek talán azt gondolják, hogy ezt a Szellemi Iskola küldi ki. De az Iskola csak magyarázza ezt a távolból jövő hívást. Azt gondolták, hogy a hívás kívülről érkezik, és hogy elzárkózhatnak előle. De amint kiderült, belülről jön, ahol eddig rejtve volt. Akár Borsószem Királykisasszony meséjében, aki a vastag réteg matracon sem tudott aludni, mert borsószemet rejtettek a legalsó matrac alá. Az ismeretlen herceg csókjára vágyott, akivel teljesen egynek tudta magát.

Ez a tapasztalat közös a keresőkben. Aki ezt nem ismeri, akit még nem sebzett meg a „fény lándzsája”, az nem tudja miről beszélnek, ha valaki megpróbálja elmagyarázni neki ezt az érintést. A fény lándzsája azt a keresőt érinti meg, aki megérett rá. Minden általa megérintett ember attól a pillanattól kezdve sorstárs. Megsebzettek, és e seb sohasem fog begyógyulni.

A Szellemi Iskola alapítóit nem azért küldték, hogy az emberekkel szemben kedvesek legyenek. Nem, önzetlenül és személytelenül feltárták a sebet a fény nevében, mert ennek meg kellett lennie, mert megérett az idő. És milyen kevéssé ismeri magát az az ember, akinek először kezd derengeni a világosság! Gyakran milyen nagy az ellenállása a segítséggel szemben, amiért legsötétebb pillanataiban oly szenvedélyesen könyörgött! És most meghallgatták a kérését!

Gyakran van úgy, hogy valaki feltétlenül segítséget kér, de nem pont ezt a segítséget. Aztán önkéntelenül felismeri, hogy ez a segítség nem az énnek szól, hanem valami magasztosabbnak. A magasztosabb bennünk van, de nem belőlünk való. Az embert ugyan kiválasztották, hogy e magasztosabbat magával vigye, de nem ellenőrizheti, és nem is birtokolhatja azt. Így lehetséges, hogy a szeretet ellen harcol, amely pedig a nyomortól, a bánattól és a fájdalomtól akarja megváltani őt.

Minden kereső azt akarja, hogy megváltsák a szenvedéseitől, és a megszabadulás a legfőbb törekvése. De mit kell megváltani? Mit kell összetörni, és minek kell aláhanyatlania? Sokáig dolgozhatunk a fény ellen, de egyszer elérkezik a pillanat, amikor megtörik az ellenállás. Akkor az ember a falig hátrálva kezdi megérteni: „Nem mi, Uram, hanem Te vagy a szívünk célja”. Ekkor lépnek be a megfáradtak egy szellemi iskola kapuján, és azon tűnődnek, hogy mit hoz a jövő.

 

A Szellemi Iskola két hatása

Mindegyiküket szeretettel üdvözölik, és a hívó, „infravörös sugárzás” felmelegíti a szívüket. Kíváncsian kérdezik, hogy mikor kezdődnek a beavatások, mikor válnak végre a csodás misztériumok tudóivá. Telnek a napok és a hetek, hónapok múlnak el, és látszólag semmi sem változik. Attól persze az erőtér intenzív kegyelme még dolgozik, de vajon észlelnek-e ebből valamit? Egyesek türelmetlenné válnak és kezdik elveszíteni a kezdeti lelkesedésüket. A világ-piacok nagyhangú ezoterika-árusai keltik fel a figyelmüket és kíváncsiságukat. Itt vagy amott talán gyorsabban lehetne eredményeket elkönyvelni? A munkatársak pedig olykor önváddal illetik magukat azok miatt, akik elhagyják a Szellemi Iskolát.

Azon gondolkoznak, hogy elég jó-e amit nyújtanak. Ez jogos kérdés. De ha a tanulók felvétele és végigkísérése mégoly ideális is, a munkatársak akkor sem tudják megakadályozni a tanuló saját, végleges lelepleződésének hatásait. Ez nem mások miatt történik, hanem a fény hatására! Mert az infravörös sugár megtapasztalása után nemsokára a feltörő, az ultraibolya sugár is megérinti a tanulót. A belátás elmélyül, a vágyakozás megtisztul. Összeütközések következhetnek be az életében a partnerével, a családtagjaival, a kollégáival és végül saját magával is.

Szüntelenül választania kell, ami bizony gyakran nehéz. A tanulói ösvényt választja-e vagy megszokott érdekei mellett dönt? Sohasem biztos, hogy melyik oldalra billen majd a mérleg serpenyője. Az Iskola munkatársainak gondozó munkája ellenére néhány tanuló szabadon döntve újra elhagyja a Szellemi Iskolát.

Már az erőtérben való jelenlét megkívánja, hogy a tanuló ne csak felvegye a tant, hanem annak megfelelően éljen is. Ez annyit jelent, hogy nemcsak kap, hanem ad is. Minden tanulónak el kell jutnia ahhoz, hogy adni is tudjon a csoportnak, nemcsak anyagilag, hanem az önátadás által is!

 

Csak a valóban új életvitel meggyőző

Így válik a tanulóság bizonysággá. Az alapvető változást a tanuló a saját életében a tetteivel és azzal hangsúlyozza ki, amit másoknak odaajándékoz. Itt nem a szavak számítanak, hanem a csendes, szeretetteljes és talán észrevétlen tett az, aminek értéke van. A keresők, akik a Szellemi Iskolával felveszik a kapcsolatot, nemcsak filozófia után sóvárognak. Olyan emberekkel akarnak találkozni, akik a megszabadító tan élő bizonyítékai! Ha valóban ilyen emberekkel találkoznak, akkor felnyílik a szemük. Csakis ennek van meggyőző ereje.

Jan van Rijckenborgh mondta egyszer, hogy az embereket „tényekkel kell levenni a lábukról!” Ezzel arra gondolt, hogy az új életvitelről nemcsak beszélni kell, hanem ki is kell sugározni, és fel kell ismertetni másokkal! Nem meggyőzni kell valakit, csupán tanúskodni, és nem megtanult előadásokkal, hanem egyszerű, szívhez szóló szavakkal.

Az elején nehéz megérteni, mit is jelent valójában egy új létállapot és egy új életvitel. Az új tanuló gyakran azt hiszi, hogy barátságosságról, jóakaratról, mások iránti előzékenységről és figyelmességről van szó. Lehet azonban valaki nagyon barátságos, jóakaratú, előzékeny és segítőkész, miközben az én-gyújtópont a homlokcsont mögött még mit sem veszített erejéből. Ekkor az ember a társas érintkezésben ugyan okosan és tisztességesen viselkedik, de a valóban „új életvitel” alatt az Iskola valami egészen mást ért, ami jóval mélyebbre nyúlik.

Az ellentétek életterülete tizenkét kozmikus befolyási szférából áll. Ezt a rendszert a Szellemi Iskola filozófiája „dialektikának” nevezi. A tizenkét befolyásoló szféra az úgynevezett állatövvel, a zodiákussal függ össze. Jan van Rijckenborgh ezeket a „tizenkét zodiákus eonnak” nevezi. Létezik tehát egy tizenkétszeres „eonikus uralom”, vagy más néven „zodiakális (állatövi) börtön”. Ezen eonikus uralom tükörképe megtalálható a saját mikrokozmoszunkban is egy tizenkétszeres aurikus égbolt, a lipika formájában. És ez az aurikus lény vagy lipika tükröződik az anyagember tizenkétszeres „agyistenének” trónján.

A szokásos én-ember tehát nagyon barátságos, előzékeny és művelt lehet, de ez még nem változtatja meg a tizenkétszeres agyistent, melyet a tizenkétszeres aurikus tér ural, ami pedig szintén a tizenkétszeres zodiákus eon uralma alá tartozik! Ezt az életállapotot nevezik „bűnösnek”, nem azért, mert az ember romlott, vagy rossz, hanem mert az eonikus rögeszmében időleges jelenségként, mintegy marionettbábként, dróton rángatják őt. Ezért halljuk a 161. templomi énekünkben:

„Megszületetlenek vagyunk a világon, nem élünk, és a bűnök legnagyobbja, a rögeszme van velünk”.

Az anyagember születésétől fogva ebben a rögeszmében él, sőt, mint természeti jelenség, ebből is született. Kijelenthetjük, hogy a dialektika kényszerképzete úgy járja át az egész életet, mint a kovász a kenyeret. Nincs egyetlen szerv, sejtcsoport vagy sejt sem, amelyik szabad lenne tőle, kivéve a szív rózsájában lévő szellemszikra atomot. Hogy ez az őrület megszűnjék, egy másik folyamatnak kell megkezdődnie az emberben. Egy másik kovásznak kell őt áthatnia, a véréből kiindulva és innen kezdve a folyamatot. Ezt az új kovászt „az új szövetség pránájának”, vagy „Krisztus misztikus vérének” nevezik.

Ez egy hatalmas folyamat, és az a fontos, hogy elkezdődjön bennünk, és ne halogassuk az evangélium tanítványaihoz hasonlóan, akik előbb még meg akartak házasodni, vagy eltemetni a hozzátartozójukat, vagy felszántani a földjüket. A mennyei birodalom új, eredeti zodiákus formájában, új aurikus konstellációban és megújult főszentéllyel a szív nyitott ajtajánál várja, hogy beengedjék.

 

Az erőtér körülöleli a tanulót; a filozófia megmagyarázza a folyamatot

Az „új életvitel” fogalmával az előbb említett ajtó kinyitására gondolnak, amely megnyitja az utat a teljesen máshoz. Arról van szó, hogy az erjedési folyamatot hagyjuk hatni önmagunkban, akkor is, ha nyomaszt vagy fáj is, ha ezzel a világtól és minden praktikájától el is idegenedünk.

Még ha kigúnyolnak és csúfolnak, ha „Krisztusért” szorongatnak is minket. Akkor mondhatjuk Pállal: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Fil. 1,21). A fontos csak az, hogy felismerjük a folyamat kezdetét. A Szellemi Iskola filozófiája világosan utal rá, hogy a tanulót egy mélyreható fejlődési folyamatba veszik fel.

A tanuló azonban nem mindig ismeri fel, hogy mikor kezdődik ez az összetörési folyamat. Nehézségeit más okokra fogja, és azt gondolja, hogy „Nem értenek meg engem!”, „Korlátozva vagyok!”, „A körülmények ellenem vannak!”, „Jó nekem ez az iskola?”, „És ha az út valójában egész más?” Ekkor az a fontos, hogy adja fel az önsajnálatot, szüntesse meg a panaszkodást, ismerje fel a folyamatot, és teljesen adja át magát neki. Hiszen nincs egyedül ebben! A Szellemi Iskola és élő teste minden erejével körülöleli a vívódó lelket. A filozófia pedig megmagyarázza a folyamatot.

Fokozatosan új lehetőségek nyílnak meg benne. Ami mindenkiben közös, ami mindenkit összeköt, az a folyamat, amely egyénileg és kollektívan a korlátozottságából és gyengeségéből azon magasságokba emel, melyekről a Jelenések könyve beszél (Jel. 10. 1-4, 8-11):

„És láttam egy másik, erős angyalt az égből leszállani, aki felhőbe volt öltözve; és a fején szivárvány volt, és az orcája olyan, mint a nap, és a lábai mint a tűzoszlopok; és a kezében egy nyitott könyvecskét tartott; és tevé a jobb lábát a tengerre, a bal lábát pedig a földre; és kiálta nagy szóval, mint mikor az oroszlán ordít; és mikor kiálta, megszólaltatá a hét mennydörgés az ő szavát. És mikor a hét mennydörgés megszólaltatta az ő szavát, le akartam írni; de az égből szózatot hallottam, amely ezt mondta nekem: Pecsételd be, amiket a hét mennydörgés szólt, és azokat meg ne írd.”

„És a szózat, amelyet hallottam az égből, ismét szóla nékem, és monda: Menj el, és vedd el azt a nyitott könyvecskét, mely a tengeren és a földön álló angyal kezében van.

Elmenék azért az angyalhoz, mondván néki: Add nékem a könyvecskét. És monda nékem: Vedd el és edd meg; és megkeseríti a gyomrodat, de a szádban édes lesz, mint a méz. Elvettem azért a könyvecskét az angyal kezéből, és megettem; és az én számban olyan édes volt, mint a méz; és mikor megettem azt, megkeseredék az én gyomrom. És monda nékem: Ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek, és nyelvek és királyok felől.”

 

A Szerzet segítsége

A Gnózis magasztos segítői, a Szerzet szolgái minden időkben leereszkedtek a fény szféráiból a tévelygő emberiséghez, hogy ismét az isteni ösvényre vezessék őket. Erős angyalról van szó, a megszabadítottak egyikéről, aki alászáll az új életterületről. Napkoronáját felhő övezi. Ezzel transzformálja le hatalmas sugárerejét a földi lények számára elviselhető szintre. Egykor ő is olyan ember volt, mint mi. De ő kiállta a megtisztulás égető tüzét: lábai, mint a tűzoszlopok. Így a fény fiává lett. Arca a csodás napéletet tükrözi, és a fejét körülvevő tűz-aura megnyilvánítja a Hétszellemet, amely a hét agyüregben hatásos.

A hétkarú gyertyatartó ég. Ez a megszabadultak titkos hatalma. A titokzatos energia, amellyel hat, az oroszlán erejével hasítja szét a „könnyek helyét”. Az elfelejtett szó hét őshangja mennydörgésként visszhangzik a sötétség tereiben. Így ébrednek fel a halandók és látják meg a küldöttet – kezében a nyitott könyvvel – amint tettei által tanúskodik a tanról! Ezért a lábaival a földön és a tengeren is áll, mert hatalma van az anyagszféra és a tükörszféra fölött is. És a hét hang beszél.

A természetben születettek első reakciója pedig az, hogy mindent fel akarnak írni, hogy a tanokat szavakban és könyvekben rögzítsék. De a másik birodalom hangja figyelmeztet: Ne tedd ezt, hanem pecsételd le, asszimiláld, valósítsd meg a tant magadban: „Vedd a könyvet és nyeld le!”

Eleinte minden békés és szabad az ösvényen. Az ember ízlelgeti örömét, és mézédesen beszél a tanról. Ám ha felveszi azt, és kezdi megvalósítani, akkor gyakran nehézségek és kétségek jönnek, és konfliktus előtt találja magát. A könyv „megkeseredik” a gyomrában. Az ellenfélnek, az asztrális önvalónak lazítania kell a szorításán, a gyomoristent megfosztják trónjától. Csak ekkor érhető el a győzelem. Csak ekkor szabadul meg az ember, ekkor tud másoknak segíteni, és magát is megszabadítani. Ez az eszme. Ez az, ami a tanulókat összeköti. Ezért akarják a vérüket ontani. Ezért rózsakeresztesek!

Mit értenek a rózsakeresztesek azon, hogy…

Aurikus tér vagy lipika:

Az érzékszervi központok, erőösszpontosulások és gyújtópontok összessége, melyekben az ember egész karmája le van rögzítve. Az ember földi, halandó lénye nem más, mint ennek a firmamentumnak, vagyis saját égboltjának a kivetülése. Lehetőségeinek, korlátainak és fajtájának megfelelően, teljesen ezáltal van behatárolva. Az aurikus lény a bukott mikrokozmosz „bűnterheinek” (régi egyházi fogalom) megtestesülése.

Ez a régi mikrokozmikus égbolt, amely a Gnózis értelmében vett teljesen új életmóddal, az „életmegfordítással” kicserélődik, és új égbolt keletkezik. Ennek következménye egy új föld, és az igazi ember feltámadása, melyben szellem, lélek és test az isteni tervvel összhangban ismét újjá, harmonikussá és múlhatatlanná válik.

Eonok:

Többek között hatalmas, láthatatlan, de világosan érezhető természeterők, melyeket hosszú idők folyamán az emberek teremtettek, kezdetben még öntudatlanul. Kényszerítően befolyásolják az emberi létet. Mivel a természeti emberiség legkifejezőbb jegye az önfenntartás, így a tizenkét eon közös ismertetőjegye és legfontosabb mozgatórugója is az önfenntartás.

Ezek az idők folyamán hierarchikusan a tér-idő rend fölött uralkodó csoporttá fejlődtek. Az emberiség hatalmas szenvedése árán a leghatalmasabbak közülük ideiglenesen ki tudják vonni magukat a dialektika körforgásából. Ezt a szabadságot azonban csak a világ szenvedésének fenntartása árán érhetik el, mivel az emberek erős fájdalma vagy öröme esetén felszabaduló étererőkből táplálkoznak, és ez szükséges ezen eonok fennmaradásához.

E természeti hatásokon kívül léteznek még az isteni, hétszeres Földkozmosz természeterői is. Az emberi faj bukott állapota miatt azonban e hétszeres erőt többnyire kopárnak, üresnek és ellenségesnek éljük meg. Ezeknek az erőknek a harmóniáját és csendjét az ember számtalan módon megzavarja.

Gnózis:

Isten lélegzete, a Logosz, minden dolgok forrása, amely mint Szellem, fény, szeretet, erő és egyetemes bölcsesség nyilvánul meg.

Az Egyetemes Szerzetet is Gnózisnak nevezik, mint Krisztus sugárterének hordozóját és megnyilvánítóját. Harmadsorban a Gnózis Isten élő ismerete, amelyben azoknak lehet részük, akik képesek fénylelküket a tudatos léthez vezetni.

Párbeszéd a világosság és az anyag között

Párbeszéd a világosság és az anyag között

 

Világosság: Különböző alakokban fogva tartod a hozzám tartozó embereket.

Anyag: Tévedsz! Nem én tartom őket fogva, hanem ők saját magukat, mert rám vágynak és belém kapaszkodnak. Látod, jobban szeretnek engem, mint téged.

 

Világosság: Tévedsz, árnyék. A te anyagi formáidban is engem keresnek és kívánnak, és csak azért nem tudják felismerni az igazi lényüket, mert lényed szerint elvakítod és beborítod őket. A valódi lényük világosság, éppen úgy, ahogyan az én lényem is világosság.

Anyag: Ha igaz, amit mondasz, akkor miért vannak nálam és élnek belőlem? Miért teremtettek maguknak egy saját világot? Igen, teremtő lények. Nem ez az, amit mindig is akartál?

Világosság: Azt akartam, hogy világosságommal kiterjesszék a teremtésemet. Azonban árnyékot hoztak létre, egy sötétséget, melyben most tévelyegnek, és aminek már a foglyaivá is váltak. Ez a sötétség pedig te vagy.

Anyag: Mindazt, ami én vagyok, sötétségnek nevezed?

Világosság: Így van. Formáid csak illúziók és te magad tévedés vagy. Nem engeded be a világosságot, nem az igazságban vagy és ezért nem is vagy valós.

Anyag: De én igenis valóságosnak érzem magam. Már csak az is erről tanúskodik, hogy beszélgetünk egymással.

Világosság: A jelenségeid tartják életben a világodat, de ez egy árnyékvilág. Létezésed csak a világosság hiányára vezethető vissza!

Anyag: Akkor add meg végre azt, amire olyannyira vágyom. Engedj világossággá válnom!

Világosság: E gondolat volt az oka, hogy anyaggá lettél, és egyáltalán létrejöttél.

Anyag: Miért zárod el előlem a világosságod? Hiszen ismered legmélyebb kívánságomat.

Világosság: Természetesen.

Anyag: Akkor miért nem teljesíted azt? Olyan világosság akarok lenni, mint te!

Világosság: Szeretnél gyertyafény lenni a napsütésben? Kinek lenne az hasznára? Ismerd fel az elvakultságodat, anyag!

Anyag: Akkor én akarok lenni a nap!

Világosság: A nap már létezik. Miért nem fogadod el a lehetőségeket, melyek a te területeden rejlenek? Légy az egész része – akkor összeköttetésbe kerülsz a világossággal és mindennel. Add fel az önfejűségedet!

Anyag: De én vagyok az önfejűség! Ezt már oly gyakran mondtad nekem. Az önfejűség fel tudja adni a saját akaratát?

Világosság: Van erre egy út. Már gyakran beszéltünk róla.

Anyag: Kell lennie egy másik útnak is!

Világosság: Már évmilliók óta ezt keresed.

Anyag: És meg is találom!

Világosság: Nem. Tudod, hogy csak ez az egyetlen út létezik. Add nekem magad, ajándékozd ide magad. Add fel a látszatot és a formákat. Akkor benne leszel a világosságban. De sohasem lehetsz magad a világosság.

Anyag: De hát te is az vagy.

Világosság: Én vagyok minden mindenben, és mégsem vagyok. Ha te „nem” lennél, akkor te is lehetnél minden.

Anyag: Hogyan válik valaki „semmivé”?

Világosság: Már elmondtam neked. Semmit se kényszeríts ki, engedj el mindent, még magadat is, és ajándékozd nekem magad, akkor segíthetek neked a megszabadulásnál.

Anyag: De ha ezt teszem, akkor többé nem létezek. Semmivé válok!

Világosság: Az óceánba hulló csepp megszűnik cseppnek lenni, de sokkal több lesz annál! Ha ezt halálnak vagy meghalásnak nevezed, akkor valami félreértésről van szó, nemde? Gondold meg, hogy ez a csepp végtelen lesz és feloldódik a határtalan tengerben. Csak a különálló csepp állapotát veszíti el. Talán a tengert, az egybefűzött cseppek egységét akarod semminek nevezni?

Anyag: Félek!

Világosság: Mitől?

Anyag: Semmivé válni.

Világosság: Hiszen már az vagy! Mihelyt feladod magad, és belém merülsz, „minden” leszel.

Anyag: Jó, ha minden úgy lenne, ahogyan mondod. Ha mindaz igaz lenne, amit magyarázol nekem, akkor se tudnám magam olyan egyszerűen feloldani, még ha akarnám se. A lényeknek kell feloldódniuk, melyekből állok. Velük beszélj hát, ne velem.

Világosság: Ha veled beszélek, hozzájuk szólok. Mert te és a teremtményeid egyek vagytok.

Anyag: Az előbb éppen azt mondtat, hogy hozzád tartoznak. Most pedig azt állítod, hogy az én teremtményeim lennének. Ellentmondasz magadnak.

Szellem: A gyümölcs magjai nem azonosak a héjjal, együtt mégis egy gyümölcsöt alkotnak.

Anyag: Vagy úgy, azt hiszed, hogy csak a magok vannak belőled. A héj meg az enyém, és azt meg is tarthatom? Hogyan gondolod?

Világosság: Az egész gyümölcsöt szeretem, és nem csak a magot vagy a héjat. Ha a gyümölcs húsa romlott, akkor sem fogom elválasztani a magjától.

Anyag: Hát mindenemet el akarod venni? Az egész gyümölcsöt akarod, és legszívesebben engem is vele együtt. Valld be.

Világosság: Igen, mindkettőtöket akarom, téged és a gyümölcseidet is, de nem azért, hogy megsemmisítselek benneteket. Ne feledd, hogy az én lényem szeretet. A gyümölcsök átváltoznának, hogy ismét az élet fájának gyümölcsi legyenek, amely középen áll. Azt kívánom, hogy térjetek vissza. Akkor újra egyek lehetnénk.

Anyag: Elgondolkodom rajta.

Világosság: Igen, tudom. Várni fogok…

Menj át a „nyitottságon”!

Menj át a „nyitottságon”!

J. Anker Larsen műve

 

Feltűnő hasonlóságot találhatunk Johannes Anker Larsen (1874-1957) dán író néhány nézete és a modern Rózsakereszt filozófiája között. Hasonló eszmék találhatók a XVI. századi misztikus, Jakob Böhme műveiben is. Egyetemes érvényűek, mert részei az embert „születésénél fogva megillető jogának”.

Ki volt az, aki „a fuldokló levegő utáni kapkodásának” nevezve gúnyt űzött az evolúciós elméletből? Ki beszélt regényeiben „nyílt” és „zárt” világról vagy „pontról és ívről”?

Ki is volt hát ez a múlt század első felében élt dán regényíró, aki az emberi életet „kifordítva hordott kabáthoz” vagy két lábon járás helyett „fejjel lefelé végzett kézen járáshoz” hasonlította? Kétségtelen, hogy Anker Larsen azon XX. századi dán írók közé tartozik, akiknek könyvei külföldön is a legolvasottabbak közé tartoznak. Hazáján kívüli híre nagymértékben a mély vallásos-filozófiai hátterű, nagyszerű regényein alapul, mint például A bölcsek köve, a Márta és Mária, illetve a Mámor. Önéletrajzában így írt önmagáról, harmadik személyben:

„Langelandi parasztlegény volt. Lelkész akart lenni, de nem lett. Jobban szeretett volna színész lenni, de az sem lett belőle. Szükség esetén szívesen lett volna költő, de nem volt sikere. Soha sem akart színházi rendező lenni, mégis az lett. De még ezt is otthagyta. Bosszantóan sok évvel ezelőtt jött e földi világra. Jó anyagi körülmények között élt, mégsem érezte magát soha egészen otthon. Egy másik „élet” bevándorlója maradt, melyről tiszta lelkiismerettel állítja, hogy ismeri, és amelyben igenis otthon érzi magát. Ezért reménnyel telve már előre örül annak a pillanatnak, amikor már nem kell többé megpróbálnia olyasmivé válni, amivé egyébként sem lett soha.”

Anker Larsen „az örökkévalóságot tapasztaló, helyét nem lelő család” tagjának tekintette magát. Az előbbi idézetből is világosan kitűnik, hogy nem szerette a rövidke „én” szót. Ezt nyíltan bevallja Nyitott ajtóval című önéletrajzában: „Sohasem láttam olyan embert, aki szebbé vált volna az ‘én’ szó használatával”. Gyermekkorától fogva erősen észlelte az örökkévalóságot. Belső valóságnak tapasztalta, amely ugyanakkor körül is veszi. Időről időre megtörtént, hogy ez az örökkévalóság a bensője mélyén melegen, napként ragyogott fel, és ettől megfeledkezett a körülötte lévő világról.

Anker Larsen regényei világosan gnosztikus jellegűek. Történetei szikráznak az élettől, és a két világ létezéséről alkotott belső tudása jótékony szellőként járja át műveit. Ezért fontos felfedeznünk, hogy Anker Larsen hogyan fejti ki a két természetrend tanát. Regényeiben „nyitott” és „zárt” világnak nevezi őket. Hansen című utolsó regényében gyönyörűen bontakoztatja ki a két természetrend elvét, amely meglepően hasonlít arra, ahogyan Jakob Böhme fejti ki e témát.

Egy nyári nap hosszú és fárasztó sétája után, Hansen, az öreg tanár álomba merül, és arra ébred, hogy egy másik, világos és tiszta életterületen találja magát. Bizonyos ponton elmélyed a „Miatyánkban”, és azon tűnődik, vajon mi is lehet a „Legyen meg a te akaratod” valódi jelentése. Sokféle választ mérlegel, de eredménytelenül. Akkor minden gondolattól mentesen és kérdőleg megáll. És ekkor történik valami: egyszer csak meglátja e történés képét. Tisztán tudatában van annak, hogy ez csak egy kép, mégis tudja, hogy mélységes valóság rejlik mögötte.

Így jelennek meg előtte a történtek: egy élő napot lát, az örök lény jelképét, a világosságot, amely fénylik a sötétben. E sötétség mindenütt ott van, ahová a fénysugarak nem érhetnek el. Ugyanakkor rájön arra is, hogy a sötétség létének nincs valódi oka: e sötétség semmi más, mint a fénnyel szembeni ellenállás! Igen, most már látja, hogy emberi fajunk sötét világa hogyan fejleszt ki a világossággal szembeni ellenállás küzdelméből egy zárt világot, amely nem más, mint egy börtön. Hansen megérti, hogy ez az, amit a képek megpróbálnak közvetíteni a számára.

Jakob Böhme más szavakkal ugyanezt fejezi ki 1612-ben írt Aurora című könyvében: „E világ egész háza, amely a látható és felfogható létezésben áll, valójában Isten háza, melyet – minthogy a harag korszaka előtt mennyei tisztaságban létezett – régi testnek is hívnak. Azután azonban, hogy a gonosz felszította benne a haragot, a sötétség és halál házává vált. Ettől fogva pedig szelídség árad a haraggal szemben, és harag a szelídséggel szemben. Így két különböző birodalmat alkotnak e világ ugyanazon testében.”

A továbbiakban pedig ezt írja Böhme: „Ha a csillagokat, a mélységet és a földet tekintjük, fizikai szemünkkel nem látunk mást, csak a haragos halálban vergődő régi testet. E romlott világ külső születése képtelen megérteni a mennyei világ születését. Szemben állnak egymással, mint az élet és a halál, vagy mint az ember és a kő. Emiatt válaszfal húzódik az isteni felső ég és a mi haragvilágunk között, melyen a halál uralkodik. Világunkat körülzárja ez a válaszfal, vagyis hatalmas szakadék tátong a két világ között.”

J. van Rijckenborgh a két elválasztott és egymással szemben álló világ ugyanezen elvét magyarázza a modern ember számára. Az eljövendő új ember című könyvében így ír:

„Minden lény, amely a kozmikus hétségben létrejön, szoros kapcsolatban van e bolygó alapvető életképletével. Aki ezzel az alapvető élettörvénnyel valamilyen módon ellenkezik, az olyan rezgést kelt, amely azonnal felébreszti a természeti alaperők ellenállását. Ezek az erők automatikusan egy olyan elektromágneses áramlatot indítanak, amely a lázadó lényt körülfogja és megköti, hogy ezen kívül semmit se tehessen és semmit se ronthasson el. Felveszik egy ‘lezárt egységbe’, hogy saját magától is védve legyen.”

Ha ezt végiggondoljuk, akkor felismerjük Jakob Böhme szavainak igazságát is: Isten zárt egységgé változtatta az életterületünket, melyben a bukott ember mindaddig a kikelet, virulás és hanyatlás hármasában kering, amíg el nem jön az önmegszabadítás napja.

Amikor e nap valaki számára elérkezett, és – mint Hansen – nyitott az „isteni esemény” iránt, akkor mindenekelőtt egy tisztulási folyamat játszódik le benne, melyet a „bűnök bocsánatának” is neveznek.

Egy adott pillanatban, mialatt a regénybeli Hansen azt tapasztalja, hogy a másik életterületen van, megjelenik a Grál egyik testvére. Együtt mennek a kelet felől egyre ragyogóbban megvirradó új nap hajnala elé. Egy adott pillanatban az új nap bevilágítja előttük az egész teret, és fehér-arany lángokból álló élő világossággá válik. Közvetlenül maga előtt mozgást vesz észre, amelyről közelebb érve kiderül, hogy hozzá hasonló, de az élő tűztől mégis alig megkülönböztethető emberek mozgása. Az élő tűz beragyogja őket és minden látható bennük, semmit sem képesek elrejteni. Látszik, hogy valamit a tűzbe dobnak, majd maguk is eltűnnek a lángokban, és nem láthatók többé. Hansen kérdésére a Grál testvér elmagyarázza, hogy azok az emberek régi rongyaikat vetették tűzbe: gondolatokat és cselekedeteket, amelyeket gondoltak és tettek, és amelyekkel már nem akarnak többé kapcsolatban lenni. Eldobják őket, hogy elégjenek és megsemmisüljenek. Ez a tűztenger a „mindent magában foglaló szeretet”, az „Élet” pedig mögötte nyugszik.

Amit általában életnek nevezünk, az valójában csak „az örömteli és fájdalmas tapasztalatok révén zajló fokozatos születési folyamat”: a tanulás ösvénye. Hansennek is azt mondja a vezetője, hogy egy kicsivel tovább kellene az ösvényen maradnia. Valamivel később, amikor Hansen elgondolkodik saját gondolatain és cselekedetein, észreveszi, hogy közömbössé vált irántuk, holott azelőtt bánta őket. „Ezek a régi rongyaid” – mondja a Grál testvér. Hansennek arra a megjegyzésére, hogy még sehol sem volt közel a mindent magában foglaló szeretethez, a testvér azt javasolja, hogy emiatt a bensőjében kell birtokolnia ebből a tűzből. „Nem tudok róla semmit” – reagál Hansen a testvér magyarázatára. „Minél kevésbé vagy tudatában, annál tisztítóbb a tűz hatása. Csak hagyd, hogy a rongyok hamuvá égjenek, és szétszórja őket a szél. Ez a bűnök bocsánata.” „A bűnök bocsánata.” – kiált fel Hansen. Csodálatos, hogy mennyire megrendítik e szavak. Átitatják egész lényét, átizzítják testét, lelkét. Olyan ez, mint egy szabaddá tévő varázsital, mintha eleven erő rejlene e szavakban.

Ez a részlet Larsen Hansen című regényéből való, amely A testvér címen vált ismertté.

A történet a felettes természetben játszódik. Ez az „esemény” áthatja Hansent, és belső lényében megérint valami szunnyadót, valamit, ami hasonló természetű. Ez a „valami” egy erővé válik, amely az ösvényen el akarja vezetni ahhoz, ami a kezdetektől fogva a bensőjében volt. Amit Anker Larsen „valami”-nek nevez, az nem más, mint amit a mikrokozmosz közepén nyugvó szellemszikra-atomnak ismerünk. Amit mi általában ‘életnek’ nevezünk, arról a Grál testvér ezt mondja Larsen regényében: „az nem több, csupán az öröm és a bánat megtapasztalása révén végbemenő fokozatos születési folyamat.”

E tekintetben is egyetért vele mind J. van Rijckenborgh, mind Jakob Böhme. J. van Rijckenborgh az alábbiakat mondja a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjéhez írott magyarázatában: „Isten munkája az emberiséggel […] még nem fejeződött be. Emberiségünk még alakulóban van. […] a beteljesedés napja, Isten nagy napja csak akkor kezdődik, ha egy ember elkezdi a léleképítést.”

Jakob Böhme Az érzékek feletti élet című könyvének párbeszédében a tanítvány megkérdezi a mestert, hogy Isten miért hagyja, hogy ily hatalmas legyen a küszködés és a gyötrelem ezekben az időkben. A mester így válaszol: „Az élet azért oly küzdelmes, hogy ezáltal megnyilatkozhasson, és tapasztalatokhoz vezessen, hogy végül a bölcsességet befogadják, és ekképpen a győzelem örök örömére szolgáljon.”