Pentagram 2005/1

A világ, amelyben élünk – a mikrokozmosz, amelyben élünk

 

Milyen világ ez egyáltalán, amelyben élünk, és amelyen újra meg újra elámulunk? Elcsodálkozunk az olyan éles ellentéteken, mint élet és halál, egészség és betegség, gazdagság és szegénység, jó és gonosz. Akárhogyan is, de mindezek közepette kell megtalálnunk az utunkat. Fiatalos lelkesedés árad Önökből, de néhányuk időnként csendben visszavonul, hogy elgondolkozzon e számtalan látszólagos esztelenségnek az értelmén. Miért foglalatoskodnak az emberek ennyire mindennel és mindenkivel? Mi az értelme ennek az ideges izgatottságnak és igyekezetnek?

 

Se harmóniát, se békét nem fognak találni önmagukban, ha nem oldják meg saját maguk a soha véget nem érő ellentétek konfliktusát. Ma ujjongó hangulatban vannak, de holnap lehangolttá válhatnak. Ez nem csak egy „Sturm und Drang” periódus jele, és nem is a késői pubertásé. Az egyik pillanatban még intenzíven átélik az eseményeket, a másikban pedig idegennek érzik magukat a Földön.

 

Tudatos választásra van szükség

Ha viszont nem éreznék magukat itt idegennek, tanulóságuk értelmetlen volna. Az Iskola akkor nem tudna Önöknek mit mondani. Miért nem? Mert a Szellemi Iskola e beteljesületlenség érzéséhez kapcsolódva világos választ ad az ebből felmerülő kérdésekre, és bepillantást nyújt Önöknek életük céljába. Közöttünk vannak a fiatalok csoportjának olyan idősebb tagjai is, akik még nem döntötték el, hogy tanulók legyenek-e, és jó, hogy átélik velünk ezt a konferenciát, mert ez döntő lehet életük további alakulása szempontjából.

Az ifjú tanulók csoportja olyanokból áll, akik egyrészt fiatalok, másrészt pedig az Iskolához tartoznak.

Fiatalnak lenni tény, míg tanulónak lenni választás eredménye. Minden fiatal tanuló egy tudatos döntést hozott. Ha kiállnak elhatározásuk mellett, biztosan nem éri Önöket csalódás! Fontos, hogy tudatosan döntsenek, és ezzel irányt szabjanak életüknek. Akkor az élet összes lehetősége közül, az Önök számára nyitva álló minden út közül azt fogják választani, amelyet az útként élnek majd meg! Mindenki kiutat keres a bánat és fájdalom útvesztőjéből, a kilátástalanság labirintusából, amely sokak torkát szorongatja. Nem ez lenne az oka a pszichiátriai intézmények túlzsúfoltságának? Miért követ el oly sok fiatal öngyilkosságot? Korábban látszólag lassabban telt az idő. A régi fényképeket nézegetve gyakran úgy tűnik, mintha a rajta lévő emberekhez hasonlóan, az idő is megállt volna. Ezzel szemben most gyakran érezzük úgy, mintha minden olyan gyors mozgású volna, mint a higany. Régebben azt hitték, hogy az anyag a legkisebb részecskékből áll. Most úgy gondolják, hogy az anyag hullám, egy tánc, bár nincs ott semmi, ami ezt a táncot bemutatná. Ezek csak a „valószínűség hullámai”. A „heisenbergi határozatlansági elv”* egy alapvető bizonytalanságot feltételez. Einstein relativitás-elmélete pedig egy alapvető feltételhez kötöttségből indul ki: nem létezik sem abszolút mozgás, sem abszolút nyugalom. Koordinátarendszerek mozognak egymáshoz képest.

A szüntelenül táguló világmindenség ürességében tejútrendszerek tűnnek el elképzelhetetlen sebességgel. De mi is tágul ki tulajdonképpen? Csillagok születnek és roskadnak össze mindent beszívó fekete lyukakká. A kvantumfizikában keringő részecskékről beszélnek. Részecskék? Nem, ezek nem kis „dolgok”, hanem energiarészecskék. Vagy tudatról, emlékezettel bíró rezgésekről lenne szó? Valami ilyesmi lehet a mikrokozmosz is? Lehetséges-e benne kvantumugrás egy másik dimenzióba, másik világmindenségbe vagy másik tudatba? Mi a tudat, mik a részecskék, az energiák és az elektromágneses hullámok? Mi az emlékezet és a kollektív tudatalatti? Van-e felettes tudat?

 

Mi az ember?

Ki Ön? Ki vagyok én? Régebben minden statikusnak tűnt – az ember ráért. Most minden dinamikus – és mindenki siet. Korábban az erkölcshöz és a normákhoz, a valláshoz és az anyagelvű tudományhoz igazodtunk. A dolgok előreláthatóak voltak, és a világmindenséget úgy képzelték el, mint valami gépet, vagy egy óriási óraművet, amely szabályosan jár, miután Isten egyszer elindította. Ha ismerjük a kiindulási állapotot és a mozgástörvényeket, amelyeket Newton és a többiek fedeztek fel, akkor ismerjük az egész folyamatot – gondolták. Ezt hívták determinizmusnak. Később felfedezték, hogy a tudomány törekvései ellenére a valóságot sokkal több bizonytalanság, véletlen vagy valószínűség alakítja, mintsem szeretnék. Einstein, ez az úttörő gondolkodó zseni, ezt nem tudta elfogadni. „Isten nem kockázik” – mondta. A reinkarnáció egy másik nagy, igen régi és nagyon logikus elképzelés, amit az egyházak és a tudomány még mindig tagadnak. Az asztrológia régi tudományát, melyet évszázadokon keresztül tanulmányoztak, az egyházak szintén babonának tarják, a modern tudomány pedig ostobaságnak bélyegzi. Hogy létezik-e Isten vagy egy felettes intelligencia? Erre egy filozófus azt mondta: „nincs szükségem ilyen feltevésekre”. A vallásnak egykor meghatározó szerepe volt az emberek minden cselekedetében. Mivel az egyházak már nem tudnak választ adni a nagy eszmei kérdésekre, az ember más, spirituális mozgalmakban keresi a választ. A spiritualitás korunk divatszava lett. A társadalom „spiritualitástól” hangos – bármi legyen is az. Ezt mindenki elfogadhatja, hiszen olyan homályos dolog. A „New Age” fogalma is igen felkapott lett, mert arra a tudatalatti törekvésre reagál, amely szerint az emberiség meg akar szabadulni a régi eszméktől, értékrendektől és elképzelésektől.

 

Ideje felkelni

A vízöntő ébresztő hívása új utakra sürget minket. Hívja az oly régóta az anyagban rekedt emberiséget: „Ideje felkelni, és az új élethez áthatolva magunk mögött hagyni az anyagot. Most már nem az anyagról van szó, hanem a minket hívó misztériumról.”

Ezt a sürgetést, ezt a hívást viszont sajnos minden lehetséges módon félreértik! Az emberiség játékot űz vele! Mint Rózsakereszt Krisztián álmában, amikor a veremről leveszik a fedelet. A céltalan nyüzsgés odalent a sötétben még élénkebb lett! Micsoda zűrzavar! És Rózsakereszt Krisztián is a többiek hátán mászik felfelé, hogy megszabaduljon a forgatagtól.

Ez azt mutatja, hogy a tanulóság kezdetén még egyáltalán nem beszélhetünk magasztosságról, hanem inkább csak összevisszaságról. Egy fénysugár tör át a mikrokozmoszhoz, és ezzel fedezi fel önmagát az ember! Mi bujkál bennünk, lényünk rejtett zugaiban? Ez tehát egyfajta felébredés, ami egyáltalán nem is olyan kellemes. Bátorságot követel, hogy szembenézzünk vele, és nyugodtak maradjunk.

Az emberiség is kezdi a felébredés jeleit mutatni. Az anyagban történő alvás már nem olyan mély. Sokan kezdenek mocorogni álmukban, mert most hajnalodik. Ez felébredés az illúziók vakságából, az anyag, a vallás, a tudomány és technika álmából, melyet oly régóta álmodunk. Ezt a részleges felébredést az új kor, az akvárius korszak, a vízöntő elektromágneses hatása okozza – aki korsójából az élő vizet az emberiségre önti. Ezt érzik általánosan „New Age”-nek, és a hasonló nevű mozgalom reagálni próbál rá. Valójában azonban az ismeretre, a Gnózisra van szükség ahhoz, hogy az ösvény valóban járható legyen. E nélkül a vízöntő továbbra is ködös és érthetetlen marad számunkra.

 

Önállóan gondolkodni

Régebben az emberek vallásosak voltak. Most „spirituálisak”, bármit is jelentsen ez.

Korábban szilárdan körvonalazott istenfogalmak és dogmák voltak. Azt mondták: „Ez így van, és nem másképpen. Ha nem hiszitek, börtön vagy máglyahalál fenyeget titeket! Nem kell nektek ezen elgondolkodni, erre ott van a papság – ők tudják ezt!”

Ezt ma már nem fogadják el. Az ember nagykorú lett, és beveti gondolkodási képességét. Ő maga dönti el, hogy mi az, ami ínyére van spirituális keresése során. Ez egyrészt előnyös, mert ez annak a jele, hogy az ember megszabadult az egyházi tekintélyektől, és kifejlődött az öntudata. Ez a szabadság abszolút szükséges a transzfigurisztikus ösvényhez. Másrészt viszont az öntudatnak még nincs világos irányulása.

Ez hasonlít a vándormadarak csoportlelkéhez: a nagy utazás előtt még nyugtalanul köröznek, hogy tájékozódjanak, és meghatározzák az útvonalat. Az általános New Age tájékozódás is még hasonlóképpen cél nélkülinek bizonyul. Az egyik ezt csinálja, a másik valami mást. Hát nem nagyszerű ennyire kötetlennek és szabályoktól mentesnek lenni? Nincsenek többé előírások. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában ez másként van – itt bizonyos követelményeket támasztanak. Ez egészen határozott ismeretek miatt van így: az ösvénnyel, és annak kockázataival kapcsolatos tudás miatt, és mert tudjuk, hogy miért fáradozott sikertelenül a múltban több szellemi iskola is. Az egyik legfőbb ok éppen a kötelezettségek hiánya volt. Az egymással és a csoporttal szembeni kötelezettségek tagadása, és a megállapodások elutasítása arra vezetett, hogy az ösvény bejárásának jószándékú törekvése gyakran kudarcba fulladt.

Tiszta tanra van szükség. Olyan életet kell élnünk, amely összhangban áll a tannal, és abból logikusan következik. Világosan meg kell állapítani, hogy mi szolgálja a célt és mi nem. A hajó nem tud haladni, ha a legénység nem tartja magát a szabályokhoz. A modern Rózsakereszt nagymesterei mindig is tudatában voltak ennek a veszélynek, és felhívták a figyelmet a túl nagy kötetlenség következményeire, ha tudniillik mindenkinek szabadságában áll azt tenni, amit helyesnek vél.

 

A csoport nélkülözhetetlen és erőssé tesz

A jelölteknek minden beavatási iskolában követniük kellett bizonyos előírásokat, ha szellemi fejlődést kívántak elérni. Egy olyan beavató iskola, mint az Arany Rózsakereszt Iskolája, szintén bizonyos irányvonalaktól függ, melyeket rábíztak, hogy a tanulók érdekében megszabadítóan dolgozhasson – egy világot átfogó megszabadító mű kivitelezéséről nem is beszélve. Az előkészítő-, próba- és valló tanulóság feltételeit nem azért találták ki, hogy a tanulókat gyámság alá helyezzék és megfosszák szabadságuktól. Ezzel azt a minimális alapot nyújtják át számukra, amellyel ők maguk, és a Szellemi Iskola is remélheti, hogy erőfeszítéseiket siker fogja koronázni. E feltételek nélkül semmi esélye sincs a dialektikából való kiemelkedésnek. Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy természete miatt a dialektika esküdt ellensége az élethez vezető ösvényre térő tanulóknak. A dialektika emiatt még nem rossz, de egyszerűen nem képes másra! Ha a vízben lyukat próbálunk létrehozni, akkor az – amennyire lehetséges – azonnal újra betöltődik. Így van ez a dialektika területével is. Amilyen gyorsan csak lehet, semlegesít minden hatást, amely a természete ellen hat. Tehát nagyon sok mindennek kell történnie ahhoz, hogy valóban egy olyan vákuumot, egy olyan mágneses teret lehessen teremteni és fenntartani, amely elég tiszta ahhoz, hogy minden felvétetett tanulót oltalmazzon a karmikus erőkkel vívott küzdelmében. Ezért csatlakoztunk a Szellemi Iskola csoportjához. Az a cél, hogy ismereteket szerezzünk, melyeket igazság és fény formájában felveszünk a mikrokozmoszunkba.

 

A világ módszere: utánzás

Életterületünk, amely mindenkit fogva tart, mindig arra törekszik, hogy kijavítsa és megerősítse magát, ha megsérül. Ezt többek között az utánzás erejével valósítják meg, amelyet a Pistis Sophia Evangéliuma az oroszlánfejű erőnek nevez. Ez nem a valódi oroszlán-erő, a Gnózis nap-ereje, hanem egy olyan erő, amely a Gnózis fényének mondja magát. Az oroszlánnak itt csak a feje van meg, ez tehát a félrevezetés jelképe.

A szabadságra, a születés és halál kerekétől való megszabadulásra, a fénybirodalom szabadságára szóló felhívás a szabadság, egyenlőség és testvériség vízszintes síkjára terelődött. Ez hangzott fel a francia forradalom idején is, amely több ezer áldozatot követelt. A „szabadság mindenkinek” jelszót olyan lehetőségként értelmezték, hogy mindent meg lehet tenni, amit gondolunk, és amire vágyunk. Ez az egyházi, az állami és a társadalmi elnyomásra adott válasz volt. Az embereknek mindenek előtt nagykorúakká kell válniuk. Ezután azonban még hosszú út vezet Isten gyermekeinek igazi szabadságáig. A szeretet a világmindenség legnagyobb ereje.

A vízszintes síkon ezt aligha értették meg, hiszen szexualitásként nyilvánítják meg, minden elképzelhető formában. A reklámok, filmek, színdarabok és újságok az egekig magasztalják az animális szeretetet. Ez azonban rendkívül távol áll az isteni szeretettől!

Az üdvösség – a gyógyulás – ismerete az a tudás, amellyel valamelyest felfoghatjuk az istentervet, és felismerhetjük az ösvényt. A dialektikában azonban az ismereten és tudáson kizárólag azt értik, amit az értelmi képességeinkkel az iskolákban megtanulunk, vagyis a korlátozott agy intellektuális tudását. Az isteni természetben való felébredés ezzel szemben magában foglalja az elvesztett belső hallás és látás helyreállítását, az eljövendő események érzékelését, és azt, hogy az új életben minden testvérünkkel kapcsolatban vagyunk. Ma ezt olyan találmányokkal imitálják, mint a rádió, a telekommunikáció, a televízió, a mobiltelefon és az Internet.

Ezekkel az emberiség számára még kifejlesztendő képességeket utánozzák. De sokan már nem is vágynak erre, mert igényüket e külső pótlékok elveszik, kielégítik vagy elnyomják. Lehet, hogy ezek mély benyomást keltenek, de az eredeti ember képességeivel összehasonlítva rendkívül szegényesek.

A Szellemi Iskola halászhálóként teríti erőterét a világra, hogy sok tanulót felemelhessen az új életbe. A tükörszféra lakóinak egyik válasza erre az Internet feltalálása. Ez a háló egy világot átfogó kommunikációt kínál a lélekemberek igazi egyesülése helyett. Világot átfogóan terjeszti az információkat az univerzális ismeret és bölcsesség helyett, amelyben az újjászületett ember részesül. Így válnak az emberek számítógép-hálózataik rabszolgáivá, ahelyett, hogy felemelkednének a Gnózis magasságaihoz és az igazi szabadsághoz!

Ezért mondják a tanulónak: „Ismerd fel életterületünk csapdáit!

Szabadulj meg az elvakultságtól, és törj össze minden bilincset, amely fogva tart!” Hogy mit jelent mindez, és mit követel meg tőlünk, azt ezen a konferencián szeretnénk önökkel megvizsgálni.

 

*A heisenbergi határozatlansági reláció egy természeti törvény, amely kimondja, hogy egy részecske impulzusát és helyét egyidejűleg nem lehet pontosan meghatározni, mert ezek nem stabilak. Ha megváltozik az impulzusa, megváltozik a helye is, és fordítva.

Kérdések

 

Mit jelképez a caux-i Foyer Catharose de Petri templomban lévő galamb szobor?

A galambot mindig is a tisztaság és a makulátlan lélek jelképének tartották. E kecses állatot azonban felruházták még egy különleges tulajdonsággal, a reménnyel is. A vízözön után a galamb olajággal tér vissza Noé bárkájába, a fedélzeten így mindenki jó végre (szárazföldre!) számíthat.

A galamb ugyanakkor a tisztalelkűség és az alázatosság jelképe is, hiszen a „vízözön utáni új földre” csak ezekkel a tulajdonságokkal léphetünk be. Egy másik jellemzője miatt a galambot a lélek jelképének is tekinthetjük, hiszen mindig a Nap (vagyis a szellem) irányába menekül. Ellenséges üldözőit elvakítja a Nap, ezért kénytelenek hagyni, hogy elmeneküljön.

Ez a galamb a Szellemi Iskola nagymesternőjének, Catharose de Petrinek is a jelképe, éppen úgy, ahogyan a Renova templom előtt álló sas nagymesterünk jelképe. Ezek nem bizonyos személyek ábrázolásai, hanem azon erővonal-szerkezetek jelképei, melyeket a nagymesterek képviseltek: a galamb lágy, mégis határozott lendületét, a sas magas szárnyalását és erejét – mindkét állat azon képességét, hogy messze mindenek fölé emelkedhessen. Ezek számos kultúrában szereplő ősi jelképek.

 

A megszabadulás ösvényén az új lélek egyre nagyobb teret nyer a mikrokozmoszban. Ebből a szempontból hogyan foglalkozzunk mindazokkal a belső változásokkal, amelyeket fiatalokként tapasztalunk?

„Az ember, oh Aszklépiosz, nagy csoda” – hangzik Hermész Triszmegisztosz jól ismert megállapítása. A biológiából nagyon is jól tudjuk, hogy a test mindenféle sejtcsoportból és sejtek milliárdjaiból álló csodálatos eszköz. Ez az egész rendszer állandó változásnak van alávetve. Az ember csecsemőként kezdi, majd ifjúkori „királyságának” megtapasztalása után tizenévesként szembe kerül saját karmájával. A karma alapján felcseperedik, majd saját felelősségű munkájával tapasztalatokat szerez. Eközben pedig a sejtek szüntelenül cserélődnek, és új sejtek kerülnek a rendszerbe. Ha meggondoljuk, hogy ezeket az éjjel-nappal működő testi folyamatokat elsősorban külső erők irányítják, akkor valamelyest képet alkothatunk arról a nagyszerű folyamatról, amelybe személyesen felvétettünk.

Az Iskolában pedig olyan erővel találjuk magunkat szemben, amely mindezen hatások fölé emel minket, és megteremti egy új, magasabb, teljesen más szint megvalósításának a lehetőségét, mindezt pedig a „hétköznapi” életünk elhanyagolása nélkül. Ez az erő szintén változásokat okoz egész rendszerünkben.

Ezzel kapcsolatban az a fontos, hogy felismerjük ezeket a változásokat. E változások megértésének pedig csak egyetlen módja van: el kell merülnünk bennük teljes lényünkkel, teljes szívünkkel és lelkünkkel. Csak akkor tanulhatjuk meg megérteni ezt az erőt, ha együttműködünk, és összhangban vagyunk vele. Mert bár először csak lényünkben történnek változások, végül mi magunk is teljesen megváltozunk. Ekkor a talaj elő lett készítve a transzfiguráció számára.

Ezt az erőt napjainkban különösen erősen tapasztalhatjuk meg templomainkban. Ezért hangsúlyozzuk állandóan, hogy mennyire fontos részt venni a szolgálatokon és konferenciákon, erről olvasni, és másokkal beszélni.

 

A csend – belső csend?

Mi is valójában a belső csend? Annyi bizonyos, hogy semmi köze sincs a lehunyt szemekkel végzett koncentrációhoz, és az áhítatosan összekulcsolt kezekhez. Ezek csupán viselkedési formák, melyek önmagukban még semmit sem jelentenek. A belső csend akkor valósul meg, ha az érzékek és az érzéki tudat már nem érvényesíti magát. A tudat és az érzékek olyan eszközök, amelyek jelenleg teljesen az én irányítása alatt állnak, mivel ezek is a testből, és a természettől származnak. Ha énünk már nem csak hogy nem helyezi magát előtérbe, hanem – vágyakozásunkból táplálkozó intelligenciánkat használva – tökéletesen vissza tud húzódni, akkor egyre több térhez jut az új lélek. Az új lélek természete a nyitottság, a tér és a csend. Akkor jön mozgásba, ha valamilyen tevékenység „belevetül”, ahhoz hasonlóan, ahogyan egy kő mozgásba hozza a vizet. Ha csendes a lélek, akkor visszatükrözi a (szellemi) napot, és ekkor elegendő a tér is, hogy összekapcsolódjon Isten Szellemével. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy amikor az én tökéletesen háttérbe vonult (tulajdonképpen eltűnt), akkor a lélek sima tükrű tóként felfoghatja, és torzítatlanul továbbadhatja a szellem impulzusait. A belső csend ezért nem csupán a miénk, hanem az emberiség szolgálatának eszköze is.

 

Veszélyesek-e a mobiltelefonok?

Már sokat beszéltek és írtak a mobiltelefon veszélyeiről és sugárzásáról. Bár a gyártók fogadkoznak, hogy nincsen semmi baj, mégis állandóan változtatják modelljeiket, egyrészt a fogyasztók „tiszavirág életű” igényeit követve, másrészt persze azért is, hogy elkerüljék az esetleges problémákkal együtt járó felelősséget. A mobiltelefon nagyon kényelmes.

Minden nap, sok millió kapcsolat létesül, amelyek – bizonyos hullámhosszon belül – sugárzással töltik meg a légkört. Közvetlenül nem tudják ugyan károsítani a Szellemi Iskola erőterét, hiszen ez teljesen különböző szinten tevékeny, közvetve azonban igen. A mobiltelefon végül is elvonja a figyelmünket. Megszakítja koncentrációnkat. Egyfajta zavar keletkezik a konferencia légkörében, és ez nem hagyja érintetlenül a résztvevőket. Nem csak ezért nem használjuk konferenciák közben a mobiltelefonokat, hanem a Szellemi Iskola különleges, minket újra és újra befogadó erőterére való tekintettel sem.

A konferenciáknak az a céljuk, hogy az erőtérben való tartózkodás révén, távol a társadalmat szüntelenül lefoglaló nyüzsgéstől, egy csendes helyen különleges kapcsolat jöjjön létre a lélekélet értékeivel. A lélekértékek, a lélektudat csak tiszta légkörben fejlődhetnek, „egy derűs helyen, a tiszta éterekben”, ahogy a nagymesterek írták az Ébresztő! című könyvben, 1962-ben.

Csakis a tiszta éterekben tapasztalhatjuk meg tudatosan a „bennünk lévő másikat”. A konferenciahelyek (és persze különösen a templomok) biztosítják e speciális légkör alapvető körülményeit. Feltételezzük, hogy ezeket a dolgokat a konferenciák minden résztvevője megérti, és szívből elfogadja. Ezért kerüljük – ameddig csak lehet – „A mobiltelefon használata tilos!” feliratokat is.

 

Nem akadály-e a Szellemi Iskolában a társadalmi élet?

Egyáltalán nem szükségszerű, hogy akadály legyen feltéve, hogy ezzel kapcsolatban mindenki ügyel saját magára. A Szellemi Iskola célja megmagyarázni az eljövendő új ember körvonalait.

Az Iskola minden tevékenységét (ez pedig nem kevés) csakis ez határozza meg, más cél nem létezik. A Szellemi Iskola ugyanakkor nagyon is fontosnak tartja, hogy a világ országainak fiataljai megismerhessék egymást az Iskola új-gnosztikus légkörében. Az egymással való találkozás öröme, és az ilyenkor oly tisztán megnyilatkozó szellemi távlatok biztosítják a lendületet, és így spontán kialakul az új életmód.

Ez egy Szellemi Iskola, amely az örömteli új lélekéletre, és a belső fejlődésre irányul. Tagadhatatlan, hogy minden földi személyiségben van jó néhány akadály, amely a Szellemi Iskola tanításai alapján leküzdhető – ám csakis az érintett személy által. Ha hiányzik az ehhez szükséges akarat, akkor semmi haszna az Iskolában maradni, sőt ez még káros is lehet. Ha azonban minden résztvevő megőrzi a lélekéletre való irányulását, és az életről, saját énjéről és a társadalomról hiteles kép alakul ki benne, akkor a Szellemi Iskola – mint élő test – még hosszú ideig képes lesz a feltámadási tér részét képező új lélekélethez vezető hídként szolgálni.

 

Milyen lesz a kozmikus éjszaka, és mikor kezdődik?

A kozmikus éjszakát egy nyugalmi és helyreállítási periódushoz hasonlíthatnánk. Saját alvásunk idején is hasonló időszakot élünk át: pihenünk, testünk pedig újjáéled. Új energiát táplálnak belénk, és ami a gondolatokból és érzelmekből visszamaradt, az eltűnik. A következő reggel pedig frissen indulunk az új napnak. Ugyanez áll az élet és halál kerekére is. Amikor a test meghal, az egész mikrokozmikus rendszer számára egy nyugalmi és helyreállítási időszak kezdődik, mindez pedig egy újabb lehetőségekkel teli újabb élethez vezet. Hasonlóképpen váltják egymást a teremtés megnyilvánulási és nyugalmi szakaszai. A nyugalmi szakasz során vagy felemelkedés, vagy hanyatlás révén, de minden eltűnik. Ezzel egyidejűleg azonban új lehetőségek is kialakulnak. Mindez hasonló a be- és kilégzéshez. A teremtést tehát a belégzéshez hasonlíthatnánk. A kilégzést követően pedig minden megnyilvánult dolog visszatér az eredetéhez. H. P. Blavatsky A titkos tanítás című művében az idő határai közé helyezve írja le ezeket az időszakokat. E folyamtok időtartamát kifejező évek száma azonban felfoghatatlan számunkra.

A Gnózis maga az egyszerűség

 

Éppen a fiatalok számára nagyon fontos nyitott szemmel járni az életben, és pontosan felismerni, hogy hol is állnak ebben a világban. Hiszen a lehetőség szerinti világos helymeghatározás már önmagában is nagy lépést jelent a gyógyulás és megszabadulás irányába.

 

Aki fényt tud vetni a sötétségre, és kész tárgyilagosan szemlélni azt, ami ekkor megmutatkozik, annak megvan a szükséges bátorsága szembenézni az élet tényeivel, anélkül, hogy tetszése szerint megváltoztatná azokat. Ezért térünk vissza még egyszer mai élethelyzetünkre, hogy megvizsgáljuk a kereső ember néhány égető kérdését – méghozzá rózsaszín szemüveg nélkül.

 

Mindent nyitva hagyni

Mai életünkben olyan kérdésekkel szembesülünk, amelyek már ősidők óta foglalkoztatják, és keresésre ösztönzik az emberiséget. E kérdésekkel kapcsolatban manapság minden korábbinál erősebb tevékenység és nagy zavar uralkodik. Mindenkinek mindenre válaszokat kínálnak – mint valami zsibvásáron. Sokan találják izgalmasnak, ha az 1001. kérdésükre is választ varázsolnak elő! Izgató és változatos, ha minden nyelvünkön levő gondolatnak gátlástalanul hangot adhatunk, miközben mindenek előtt mindent nyitva hagyunk. Ekkor ezt mondják: „Jó, hogy beszéltünk erről”. ‘Keresni’ jó, de ‘találni’ már kevésbé, az túl kötelező jellegű lenne. Hiszen a ‘találni’ már felelősséggel jár. És hát, ki akarná azt hordozni. Röviddel ezelőtt az alábbi megállapítást hallhattuk a rádióban egy levert svájci filozófustól: „Sajnos tudnunk kell, és fel kell ismernünk, hogy nem tudunk semmit. Igen, a filozófia valójában kudarcot vallott.” Évszázadok óta, a tudósok egész hada foglalkozik azzal, hogy megfejtsék az élet alapvető kérdéseit, megoldják a világ és az ember talányait, és áttörjenek az ezek mögött működő tervhez.

Mai időnket a nyitott kérdések korának is tekinthetjük, mivel a tudósok válaszai egyre csak újabb kérdéseket szülnek. Ezért manapság szabályszerű „kérdés-robbanással” állunk szemben. Ahhoz, hogy a tudósok valamelyest rendet teremtsenek a kérdések nyüzsgésében, olyan problémákra összpontosítanak, hogy „Mi a tudat? Miként működik az agyunk? Hogyan működik a nehézségi erő? Mikor kezdődött a földi élet? Hogyan keletkezett a világegyetem? Vannak-e Földön kívüli lények? Véletlenszerűen zajlik-e az evolúció? Fogunk-e majdan örökké élni?”

Milyen nehéz is a kutatás az igazi válaszok után. Mihez tartsuk magunkat? Merre találunk biztos tájékozódási pontokat? Hol van a megbízható ítélőképesség? Merre találunk példaképeket?

 

A tudat egy gép?

Ezért nem csoda, hogy David J. Chalmers, az Arizonai Egyetem Tudatkutató Központjának igazgatója a számítógép tudatának kérdését vizsgálva nem tesz különbséget egy hús-vér lény, és egy fémből, műanyagból és elektromos áramkörökből álló lény között. Azt mondja: „Ha egyszer már egy számítógéppel is bármiről diskurálhatunk, Kanttól kezdve a Bajnokok Ligájáig, akkor hol a különbség az emberi tudathoz képest?”

A hagyományos agykutatás 100 milliárd sejttel szembesít minket, melyek 100 billió kapcsolódási ponton és 90 000 kilométernyi „kábelen” keresztül kommunikálnak egymással. Akkor, hogyan lehet egy becsült 70 trilliárd (egy hetes 22 nullával!) Napból álló univerzumban földön kívüli élőlények után kutatni? Aki pedig az élet kezdetének kutatására adja a fejét, annak három és fél- négymilliárd évet kell visszamennie. Ha pedig ezen felül még a világegyetem kezdetével is foglalkozni akar, akkor mintegy 13,7 milliárd évnyi időtávlatot kell figyelembe vennie.

A nehézségi erőt közelebbről vizsgáló csillagászok abból indulnak ki, hogy a hagyományos anyag a világmindenségnek csupán a 4%-át teszi ki, a maradékot pedig ún. ‘sötét anyagként’ azonosítják, amelyről semmit sem tudunk. Már csak ezért is joggal kérdezhetjük: Mit ér egy olyan elmélet, mely a világegyetem 96%-át nem tudja megmagyarázni?

E gondolatok jól érzékeltetik, hogy milyen sürgető okok késztetnek minket az élet alapvető kérdéseinek kutatására, és hogy mennyire bonyolultak és egyben korlátoltak erre az elveink, nézőpontjaink és módszereink. Az, hogy éppen manapság van jelen ez a sürgetés, az a Vízöntő korszak elektromágneses hatásaival és befolyásaival áll összefüggésben. A 2004-es év nagyon különleges, mivel most gyakorlatilag éppen az a kozmikus együttállás uralkodik, mint 500 éve, az olasz reneszánsz korában. A reneszánsz, ahogy a neve is jelzi, az alapvető megújulás és változás kora volt, és egyben egy kérdésekkel teli kor is. És ez napjainkban is így van. A 2004-es év is jó kezdet az alapvető megújulásra és megváltozásra, melynek központi kérdései a következők: Hol van az észlelés ereje, mellyel minden határt át lehet lépni? Melyik a megszabaduláshoz szükséges észlelő szerv? Mi a megmentési terv? És, hogyan lehet a megszabadulást kivitelezni?

 

Intelligens keresés

A keresésnél döntő, hogy hol kezdjük, vagyis, hogy az észlelés melyik erejéből merítünk. Az agyban lévő értelmünket választjuk, vagy saját „szellemi középpontunkra” hagyatkozunk? Az értelem csak addig ér el, ameddig intellektuális gondolkodásunk viszi, tehát nem messzebb, mint a tér és idő határai. A Szellemi Iskola filozófiája abból indul ki, hogy a szellemszikra az örökkévalóság része, és emiatt fel is tudja tárni azt. Ez ilyen egyszerű. Az élet titkait kutatva az ember mégis az agy által vezetett értelem mellett dönt, és észre sem veszi, hogy ezzel a választással olyan hatókörre korlátozza önmagát, mellyel kudarcot kell vallania. Hát nem értelmetlen ez a viselkedés? Pedig nem kellene kudarcot vallania. A megszabadulás, és a mögötte álló terv valósággá és igazzá válhat, olyan időszerűvé, amely már nem csak gondolatkép és virtuális képződmény marad, hanem igazi életdimenzióvá válik, amely egy gyakorlatban járható úttal párosul. Ha Önök, mint fiatal tanulók csoportja felismerik, hogy hol kezdődik a megszabadulás útja, miként lehet folytatni, és hová vezet, akkor Önök, mint csoport nagy lehetőséget jelentenek az eljövendő idők számára! De a megszabadulást nem lehet filozófiai magyarázatokkal megvalósítani, még ha napokig is beszélnénk róla, minden rendelkezésre álló szót, érzést és gesztust mozgósítva. Semmilyen szó, semmilyen hang, kép vagy tett sem képes csak úgy egyszerűen beemelni ebbe a világba a megszabadulást, vagy beleröpíteni minket oda, annak ellenére sem, hogy oly nagy vehemenciával kísérleteznek vele. Gondoljanak csak az olyan zenékre, melyekkel manapság nagyon is támadóan és provokatívan, igen nagy hangerővel és durván hatnak éppen a fiatalokra. A zenével befolyásolható az ember. Nemcsak a halló- és mozgásközpontokat aktiválja a zene, hanem agyunk tanulásért, emlékezetért, figyelemért, kreativitásért és érzelmekért felelős területeit is. Tudományos kísérletek kimutatták, hogy a zene megváltoztathatja az agyat, ami annyit jelent, hogy az agy képlékeny, átformálható. – El tudják képzelni, hogy ez mit jelent?

 

A szabad életsík, és a helyes eszköz

A fentiek miatt sürgősen szükséges, hogy lehetőleg korán felismerjük és átlássuk ezeket a tényeket, összefüggéseket és következményeket. Mert így alakulhat ki az ezektől a korlátozó befolyásoktól mentes életsík (dimenzió) iránti megértés, nyitottság és vágyakozás. Ezért állít a Szellemi Iskola egy messze a tér-időn túlmutató, és e természet emberének minden elképzelhető aktivitását túlszárnyaló valóságot ebbe a világba. A Szellemi Iskola elfoglalta a helyét a Gnózis hatalmas áramlatában, amely az emberiség bukása óta hat, és folyamatosan kihordja a megszabadulás egyetemes üzenetét. Nemcsak vallásos emberek közössége, és nem is csupán filozófiával rendelkezik. Mindent megjelenít, amit a Gnózis – az igazi ismeret – tartalmaz. És ez az ismeret maga az egyszerűség!

Ezt talán kissé túlzónak találhatják. Hogyan lehet valami egyszerű, ha a világ és az emberiség olyan összetett és bonyolult, ahogyan azt már jellemeztük? Miért írtak akkor a nagymesterek ilyen sok, igen különböző témájú könyvet? Miért az a sok szó a nyilvános előadások, szolgálatok és konferenciák keretében?

Mégis megismételjük: az ismeret, a Gnózis, maga az egyszerűség. És hozzátesszük: olyan egyszerű, hogy egy gyerek is megértheti. Csupán azért tűnik minden olyan bonyolultnak és átláthatatlannak, mert természet-személyiségekként helytelen eszközöket használunk az ismeret megszerzésére. Az érzékszervek és a hagyományos értelem, mint az emberi észlelés és megfontolás fő eszközei, csak külső ismeretek gyűjtésére alkalmasak. Mindennek csak a felszínét képesek észlelni és feldolgozni, akkor is, ha például a bennünk levő energiaközpontokról van szó. Képtelenek felfogni a dolgok mögött álló ötletet, és a tervet, amely mindent összeköt.

Egy fánál csak a megszámlálhatatlanul sok ágat és levelet láthatjuk, de a gyökeret nem. Az érzékek és az értelem ilyenfajta működését a papírmegsemmisítőhöz is hasonlíthatnánk.

Az érzékszervek az egészet aprócska darabokra bontják, olyannyira, hogy az eredeti üzenet már egyáltalán nem olvasható. Amíg így, mintegy fejjel előre haladunk át az életen, és talán még az énünk falát is át akarjuk törni, addig elkerülhetetlen, hogy az általunk felkavart por megfojt bennünket.

 

„Kiss”

A világ összetettségében ezért senki sem képes így kifejleszteni a felismerés valamilyen hatásos módját. Így aztán nem csodálkozhatunk, ha egyesek egy Mózes után áhítoznak, aki parancsolataival lejön a hegyről és rendet teremt. Az úgynevezett autonómia és a sokszínűségben élt szabadság rendkívül fárasztó dologgá vált. Az emberek számára az élet hatalmas kirakós-játékká változott, megszámlálhatatlanul sok darabbal – amihez azonban hiányzik a kép. A mindennapi munka manapság bonyolultabb és átláthatatlanabb, mint valaha.

Sehol sem találhatunk már kapaszkodókat. Sehol egy elv, amely alapvetően meghatározná az útirányt. „Járd a saját utadat, hiszen független vagy” – mondják. De hová forduljunk? Amikor az üzleti életben bonyolult összefüggések merülnek fel, gyakran halljuk a következő jelszót: KISS. Ezen a ‘Keep it simple and small’, vagyis a „Tartsd egyszerűen és kicsin” jelszavát értik. Mi azt mondjuk: „Keresd az egyszerűséget!” Ezt az egyszerűséget a dolgok gyökerében, magjában kell keresni, és ez a mag a szívben rejlik, ez a szív rózsája. Benne rejlik a megszabadulás ereje! A szív rózsája elvezetheti a kereső embert az egységig. Már nem része eme világ sokféleségének, hanem az örökkévalóságé, és ezért tulajdonsága lett az egyszerűség, mert összeköttetésben áll Istennel, aki maga az egység. A rózsa egyszerűség. Létünk szellemi központjában egy nyugvó erő rejlik, amely bizonyos feltételek mellett szabaddá válhat. Ez az erő – melynél a szív kundalinijáról beszélünk -, elsősorban új belátást ébreszt, új látási képességet: a szívvel való gondolkodást és felismerést! A dolgok belülről jövő megkülönböztetéséről és felismeréséről van szó, a középről, a magból kiindulva. Akinek gondolkodása és felismerése ilyen „fordított” módon működik, az egyszerűen lát, mert a világ és az emberiség sokszínűségét Isten egységének ötletébe és tervébe ágyazódva látja. És ott érzi az élet lüktetését, ahol a valódi élet keletkezik, ahol az új emberiség- és világtörténelmet írják, és végbe megy az, ami lényeges. Akkor közel áll Istenhez, aki őbenne van.

 

Érzék az igazságra

Ennek semmi köze sincs ahhoz a „közvetlen közeli” valósághoz, amit oly görcsösen keresnek és szuggerálnak ebben a világban. Nem is csekély sikerrel, ha megnézzük milyen virágzásnak indultak a bulvárlapok, és a tévécsatornák élő Valóság-Show-jai. Az e világi valósághoz való érzékszervi közelségnek azonban semmi köze sincsen az igazsághoz való közelséghez. Az igazságot csak a szív rózsájának felébredésén keresztül közelíthetjük meg. Ebből keletkezik az igazságra való érzék, ebből születik meg a szem az igazságra. A természetes érzékek és az értelem csakis a látható sokszínűségéhez visznek közelebb, de ugyanakkor egyre inkább eltávolítanak az egység láthatatlan igazságától. Az érzékek és az értelem mindig távolságot teremtenek. És éppen ezzel a képességgel szeretnénk közelséghez jutni…

A megszabadulás folyamatában ezért meghatározó az én leküzdése, érzékeivel és értelmével, valamint minden – éterileg is – ehhez kapcsolódó dolgával együtt. Ezt a küzdelmet nevezzük endúrának, az én-legyőzés ‘módszerének’, mellyel lecsökkenthetjük az igazságtól való távolságot, hogy az egyszerűségben és jámborságban megérthessük a sokszínűséget. Az énnek ez a kiiktatása nem jelenti az élet kioltását. Éppen ellenkezőleg! Itt egy látszatélet megszüntetéséről van szó, melyet az érzékek, és az értelem keletkeztetett és tartott fenn. E megszüntetést a fény-erő vitelezi ki.

A Szellemi Iskolában az a különleges, hogy összpontosított, évtizedekig tartó – folyamatosan a felettes természet erejére irányuló – munkával annyi erőt tett szabaddá, hogy kialakult egy világosságtér. Új kozmoszt teremtett a világban, egy megoltalmazott egészet. Ez a ház, ez a világosságház az ember és a világ megújításának minden szükséges elemével fel van szerelve. Úgymond teljesen „bútorozott”.

Miért mondjuk ezt így? Azért, hogy világossá váljon, hogy a megszabadulást és a valóban új hazát, Isten eredeti házát kereső semmit sem vihet magával természet szerinti „bútoraiból”, ha mint lakó szeretne felvétetni oda. Ahhoz, hogy ebben a különleges házban szívesen látott lakóvá válhasson, minden énhez tartozó dolgot hátra kell hagynia. Akkor azonban már semmit sem fog hiányolni. Mindenben része lesz, ami e megszabaduláshoz szükséges. Ezért az új lakóhelyért még bérleti díjat sem kérnek. Az egyetlen és elengedhetetlen ár, amit meg kell fizetnie, az Én és az énközpontúság feladása. Ezért mondják, hogy az igazságkeresőnek mezítelennek és minden én-birtoktól mentesnek kell lennie. Mert az új lakása eredeti erőben és erőből áll!

 

Nem szavak, hanem erő

„Az én birodalmam nem szavakból, hanem erőből áll” – jelentik ki a Bibliában. Ennek az erőnek a háza a szív. Ez a titok: akiknek szívében működő rózsa rejlik, azok rendkívül különleges ‘szervet’ birtokolnak, amely az övék ugyan, de nem ehhez a világhoz tartozik. E szervvel elvileg felfoghatják a Gnózis, az igaz ismeret világosságát. És hála a Szellemi Iskolának, ez a megszabadító világosság nagyon közel van hozzánk.

Számtalanszor, minden szívveréssel megszületik bennünk! Nekünk ajándékozza magát. Behatol a csoportba, és mindegyikünknek egészen a szívéig tör előre. Ha ezt így belátjuk és elfogadjuk, ha ezt elhisszük, és átadjuk magunkat e világosságnak, akkor a világosság bennünk is erősen hatásossá és tudatossá válhat. Feltámadhat bennünk, ahogy mondani szoktuk. Ez a terv! Ez az egész teremtés alapgondolata. Ez az egész világegyetemben tapasztalható folyamatos unszolás szándéka. Ha erre a bíztatásra a helyes módon és formában válaszolunk, akkor valóban képesek leszünk enyhíteni, és végül meg is szüntetni a szenvedést és a fájdalmat. Járják a világosság ösvényét, töltsék be a tervet, és valósítsák meg mindazt, amiben hisznek – valósítsák meg a szeretet által.

A tapasztalatok bőségének fájdalma vagy öröme

Két tanulótípus a modern Szellemi Iskolában

 

Nemrégiben nyilvános előadásokat tartottak Barcelonában a hermetikus eszmekincsről, melyeken sok egyetemi hallgató is részt vett. Az egyik előadó arról beszélt, hogy az ember csak egy életkrízis megtapasztalása után válik igazság-keresővé, és csak így nyílik meg a magasabb gondolatok, érzések és inspirációk számára.

 

Ekkor egy fiatal nő megkérdezte: „A keresővé váláshoz elengedhetetlenül szükséges egy ilyen belső krízis átélése? Nem valósulhat meg ez valahogy másképpen is?”

A fent említett kérdés mély érintettségről tanúskodott. Egyértelműen felismerhető volt, hogy e fiatal hölgy, keresőként már egészen másképpen állt az élethez, noha nem állíthatta, hogy valamilyen létkrízist élt volna át.

A Rózsakereszt Ifjúsági Művén keresztül érkező fiatal tanulókkal is gyakran megtörténik, hogy nem egy válság átélését követően jutnak el az Iskolához. Valóban szükség van tehát az említett krízis átélésére? És ha igen, akkor miért? Valóban arról van szó, hogy csak a szükség és szenvedés miatt kezdjük el keresni az igazságot? Nincs esetleg mégis egy másfajta út is, amely az embert már fiatal korában, harmonikus módon, és feszültségek nélkül vezethetné el a Gnózis megtapasztalásához? És ha nincs ilyen út, akkor miért nincs? Miért nem adatott meg az embernek az állandó szellemi és lelki növekedés kibontakoztatása, és ezzel a megvilágosodás elérése? Ezek olyan fontos kérdések, amelyek egy elvi problémára utalnak.

Aki megtapasztalta a fent említett, sorsfordító krízist, azt – nagy általánosságban – maga a válság késztette az igazság keresésére. A legtöbb esetben az ember biztos abban, hogy erre a krízisre szükség volt a feltételekhez kötöttség bilincseiből való megszabadulásához.

 

A sokk mint áldás

Sokan közülünk gyermekkorunk óta egy meghatározott világképpel nőttünk fel. A filozófia és a vallás tekintetében határozott véleményeket és ítéleteket közöltek velünk. Ezért, amikor fiatal éveinkben szembesültünk az élettel, a legtöbbünknek már igen erősen rögzült lelki beállítottsága volt. Mozdonyként dübörögtünk a feltételekhez kötöttség vaspályáin – így azután elkerülhetetlenül szükség volt a mozdony kisiklására! Ez az esemény többé-kevésbé sokkszerűen ért bennünket, hiszen hirtelen azt kellett megállapítanunk, hogy a világ nem is olyan biztonságos hely, ahogy azt tanították nekünk! Ezért ez a sokk ugyanakkor nagy áldást is jelentett számunkra. Az említett „kisiklás” mindenkinél másképpen történt, az illető saját múltjához igazodva.

Ezzel szemben, ugyanilyen nagy áldást jelent, ha valakit nem „kondicionálnak” már gyerekkorától kezdve. Ez az állapot manapság sok fiatalnál megfigyelhető, és nemcsak a Lectorium Rosicrucianum Ifjúsági Művének keretein belül. Az említett előadáson, a fiatal nőnél ugyanezt figyelhettük meg: keresővé válását nem válság vagy keserű tapasztalat okozta, hanem ez szabadon kibontakozott tudatának logikus következménye volt. Ez egyfajta kíváncsiság volt, amely a megismerés, az eredeti megismerés utáni szomjúhozásból keletkezett. Ez a sokunk által ismert szomjúság vezette el a Rózsakereszt Iskolájához.

 

A modern Rózsakeresztben két tanulótípus található

Minden embernek fel kell dolgoznia bizonyos mennyiségű szenvedést és fájdalmat, ez elkerülhetetlen tény, mert a szenvedés és a fájdalom az életünkhöz tartozik. A világ, amelyben élünk, állandó változásnak van alávetve, mi pedig szenvedünk, ha nem fogadjuk el, hogy minden dolog mulandó, és semmit sem tarthatunk meg. Az anyagi személyiség sérülékeny, szintén folytonos változás alá van vetve, és öregszik – időről időre meg is betegszik. Mindegyikünkre érvényes szabály, hogy nem kerülhetjük el a fájdalmat. Olyan társadalomban élünk, amelyben mindenki azonos problémákkal és gyengeségekkel küzd. Mindenki szenved, megtapasztalja a betegségeket, és nem képes a változások elfogadására, pontosan úgy, mint mi.

Nagy különbséget jelent azonban, ha e tapasztalatokat már fiatal korunktól kezdve más szemmel tudjuk nézni, mint ahogy a tömeg embere szokta. Ennek valóságát azonban sokan csak mély fájdalom árán tapasztalják meg, és csak nagy életkrízisek után ismerik fel.

Ezért tehát igen nagy örömet jelent, hogy felismerhetjük: vannak olyan karmikus körülmények is, amelyek a fiatal emberek számára lehetővé teszik, hogy harmonikusabban léphessenek az igazság ösvényére.

Ezért induljunk ki abból, hogy kétféle típusú tanuló található a Szellemi Iskolában. Először is az a kereső, aki csalódások és krízisek útján találta meg a Szellemi Iskolát, másodszor pedig azok, akiket egy új, tökéletes élet megsejtése vezérelt az Iskolához. Ilyen sejtésből kiindulni valami végtelenül nagyobb dolgot jelent. Ezeket az embereket a Gnózis a megszabadulásba vetett hit alapján vonzza, bármi is legyen a kiváltó ok.

A Szellemi Iskolában mindkét típus megtalálható. A „kisiklottak” mély tapasztalatokat éltek át: a világra és lényükre vonatkozóan első kézből származó tudásra tettek szert. Megismerték életterületünk sok negatív oldalát, és széleskörűen át tudják tekinteni az életterületünkön kifejlődött emberi életmódot. Ezért ők szívük mélyéből készen állnak az új életterületre történő átvonulásra! E típusnál a világtól való elfordulás bizonyos formája fejlődött ki; szinte ellenségesen állnak a világgal szemben.

A másik típusnál a megnyilvánult Gnózis spontán felismerését lehet megfigyelni. Ez azzal a készséggel párosul, hogy a világ egyidejű elutasítása nélkül szolgálja a Gnózist. Előfordulhat, hogy ez a típus nem is érti a másik emberben kifejlődött elutasítást. Azt mondja: „Igen, valóban igaz, hogy ez a világ nem mindig kellemes, de hát ezt mindig is tudtuk! Ezzel kell együtt élnünk! Dramatizálásra semmi szükség sincsen.” Az e típushoz tartozók nem hajlanak drasztikus elhatározásokra, és általában – az első típussal összehasonlítva – a legtöbbször nem is olyan radikálisak.

A Szellemi Iskolában mindkét típus járja a saját útját. Kölcsönösen tanulnak egymástól, és kölcsönösen kiegészítik egymást.

 

A láng fordított útja

Az Egyetemes Tan szerint az ember egészen különleges teremtmény, mivel legmélyebb központi magja egy isteni eredetű szikra. Ez a mag viszont csak akkor nyilatkozhat meg, ha egy hozzátartozó testtel, és egy energetikai légkörrel, tehát éggel és földdel rendelkezik. Ugyanígy, a Földlogoszból előtörő, és Földünk szívébe sugárzó isteni lángnak is szüksége van egy légkörrel ellátott bolygóra ahhoz, hogy a Naptesten belül betölthesse feladatát.

A bolygó, és a hozzátartozó égbolt alulról felfelé fejlődik ki, tehát az ásványvilágból indulva a növény- és állatvilágon át az emberi birodalomig. E fejlődési folyamat során öntudat jön létre.

A mikrokozmosz égboltját és földjét együttesen mikrokozmikus lélegzőtérnek nevezzük. Ez a lélegzőtér megközelítően azonos módon fejlődik ki: az atomi életből az éteri élet, az éteriből az asztrális, végül pedig az asztrálisból a mentális élet, amelyben létrejöhet az öntudat.

Az isteni láng azonban a fordított úton halad: legelőször mint Isten gondolata, mint isteni szeretet, mint isteni akarat mutatkozik meg, és ezt követően mint ezek szubtilis, finom megnyilvánulása. Az isteni lángnak ez az elvonttól a konkrét felé haladó finom megnyilvánulása – mint ahogy már említettük – „eszközként” egy földdel és éggel rendelkező mikrokozmikus lényt vesz használatba. A kettő közötti kapocs pedig az emberi tudat.

A nagy probléma mindig abban a fázisban jelentkezik, amikor e kettőnek össze kell kapcsolódnia. Hiszen az emberi tudatnak elegendő belátással kell rendelkeznie, hogy felismerhesse a felülről érkező finom megnyilvánulást. Ha a tudat képes erre a felismerésre, akkor a felismerésen túlmenően együttműködést alakít ki a megnyilvánulással, és ezzel egy mindent felölelő tudattá olvad össze. Ez az együttműködés eredménye! Az ég-föld tudat beleolvad egy sokkal magasabb szintű tudatba, a szellemlélek-tudatba.

 

Az egész emberiség újjászületése

Az említett alkímiai feloldódás nem jelent „önelveszítést”, noha ezt a kifejezést kell használnunk. Amikor a folyékony víz gőzzé válik, akkor a gőz még mindig ugyanaz a víz, csak másfajta állapotban. Amikor az ember eléri fejlődésének ezt a pontját, újjá kell születnie. Ez a születés pedig ugyanolyan szülési fájdalmakkal, feszültségekkel és nehézségekkel jár, mint a földi születés. A földi gyermeknek is ellenállást kell legyőznie születése során, és teljesen ismeretlen világba érkezik, ahol nem tudja, mi vár majd rá.

Az új szellemlélek-állapotba „beleszülető” embernek ugyancsak akadályokat kell leküzdenie. Ismeretlen világba kell behatolnia, ahol különböző feszültségekkel találja magát szemben. Gyakran érvényesül a következő mondás: minél erősebb a személyiség anyagi nézete, annál nagyobb lehet az életében bekövetkező válság, amely keresővé teheti.

Korunknak az a különleges jellemzője, hogy a lélekszületést most nemcsak egy, vagy néhány ember élheti át, hanem olyan időben élünk, amikor az egész emberiség közös megszületéséhez közeledünk. Elérkeztünk egy korszak végére, ahol már látszik az új időszak hajnalpírja. Ezért nyög az egész emberiség szinte szülési fájdalmakban! Mivel korunk emberiségét az anyagiasság igen nagy mértékben megkristályosította, az új születés csak fájdalmak közepette mehet végbe – és ezt nem lehet narkózissal vagy altatással enyhíteni. De Önök ne ragadjanak bele a fájdalmakba és kínokba, hanem szerető anyaként várjanak gyermekük megszületésére; ugyanis e várakozásban a fáradság és a fájdalom végül minden jelentőségét elveszíti.

 

A szellemlélek iskolája

Ha meggondoljuk, rendkívül szokatlan időben élünk. Igazi, nagy előjog, hogy egy új szellemi nap hajnalának tanúi és szereplői lehetünk. Most az a legfontosabb, hogy ne vesszünk el a látszat nézőpontjaiban, és ne ragadjunk le a dolgok felszínén, hanem ezeket összefüggéseikben áttekintve, törjünk át a dolgok valódi természetéhez! Akkor képessé válunk világunk pillanatnyi háborgásainak, feszültségeinek és szenvedésének megértésére és elviselésére. A Szellemi Iskola érdeme, hogy ebben a segítségünkre van. Mellettünk áll, hogy a látszat mögött megérthessük a szándékot, azt a tervet, amiről oly gyakran hallunk az Iskolában. Ebben az Iskolában nem oktatnak ki erkölcsről és illemről. Ez egy Szellemi Iskola, amely arra oktatja tanulóit, hogy miként jön létre az új ember egy új emberiségkorszakban. A szellemlélek-ember azonnal megjelenik, mihelyt a régi ég és régi föld embere megérti és felveszi magába az Isteni tűzből származó háromszoros lángot – a gondolatot, a szeretetet és az akaratot. Amikor pedig ez a láng leereszkedik az ember fejére, akkor ő – Jánoshoz hasonlóan – „új eget és földet lát, mert a régi ég és föld már nem voltak többé”. Gondoljanak a forrásban lévő vízre: az egyik pillanatban még két deciliter víz forr az edényben, egy szempillantással később pedig a két deciliter víz gőzzé válik. A régi helyzet legyőzése, és az újba való belépés nem bonyolult folyamat! Gyakran csupán saját maradiságunk, a külső valósághoz való ragaszkodásunk, és az ismeretlentől való félelmünk okozza, hogy ez az átmenet oly nehézzé válik.

Minél érettebbé válik karmikus múltja alapján egy lélek, annál egyszerűbben léphet át a régiből az újba. És itt érkezünk el annak valódi okához, hogy miért válik jelenleg oly sok fiatal keresővé, anélkül, hogy ezt egy életkrízis előzte volna meg. Ami spontán hajlamnak tűnik, az a valóságban olyan korábbi létezési szakaszok eredménye, amelyekben már közeledés történt a Gnózishoz.

 

Öröm, barátság és beteljesülés

Képzeljék el, hogy valaki megkérdezné Önöktől: „Be akarnak-e lépni egy olyan életbe, amelyben minden korlátozás feloldódik? El akarják-e dobni az énközpontúságukat? Be akarnak-e lépni egy isteni életrendbe, amelyet a szeretet törvénye irányít, és amelyben a halál már legyőzetett?”

Talán nincs is olyan ember, aki egy ilyen kérdésre nemmel válaszolna, nem igaz? Akkor vajon mi okozza, hogy ennyire keveset teszünk azért, hogy ennek az „igen”-nek megfelelően éljünk? Ennek az az oka, hogy a Gnózis nem tud behatolni a tudatunkba, és így az igazság fénye nem tudja megvilágosítani a gondolatvilágunkat. Ezért mondja minden szellemileg fejlett ember, hogy „Ébredjetek, és álljatok fel! Világosodjatok meg!” A modern Rózsakereszt Szellemi Iskolájában a tanulókhoz intézett legfontosabb kérés azonban így hangzik: „Minden helyzetben vizsgálják meg, hogy amit önmagukban a Gnózis világosságának tartanak, az valójában nem sötétség-e!”

Így végezetül egyetlen kérdés marad: Hogyan érhető el a megvilágosodás? Milyen módszereket alkalmaznak a tanulók céljuk elérésére? Válaszképpen a régi kínai bölcsesség egyik kijelentését idézzük: „Módszerünk a módszerek hiányából áll. Módszerünk nélkülöz minden praktikus gyakorlatot vagy technikát. Módszerünk nem igényel semmilyen különleges cselekedetet.”

És mégis arról van szó, hogy tervszerűen, gyakorlati ismeretet gyűjtsünk, és belelássunk a történésekbe. Ilyen értelemben beszélhetünk átgondolt cselekvésről és módszerről. Azok a módszerek azonban, amelyeket az emberek saját énlényük erősítésére alkalmaznak, csak erőltetik a testet és a szellemet, a megfigyelő értelmet pedig állandó spekulálásra kényszerítik. A valódi kivitelezés nem követel meg semmilyen különleges cselekedetet. Itt egy bizonyos beállítottságról van szó, olyan alapvető életvitelről, amely örömteli és sugárzó, amely mindent megvilágosít körülöttünk, és így új dimenziót tár fel számunkra.

Létünk ekkor olyan életté válik, amelyet állandóan megújító tapasztalatok, újabb és újabb felfedezések, és a Gnózis fényérintései töltenek be. A Gnózis-fényben minden, amit teszünk, vagy amivel kapcsolatba kerülünk, az örökkévalóság egy pillanataként ragyog fel. A tanulóság egyáltalán nem fájdalmas menetelés. A tanulóság – még a legnehezebb pillanataiban is – az öröm, a barátság és a teljesülés ösvénye.

A művészet hivatása és mágiája

 

A II. világháború utáni években Jan van Rijckenborgh volt a főszerkesztője a Szellemi Iskola „Új vallási tájékozódás” című folyóiratának. Ezekben az években az emberek megkísérelték ismét rendbe hozni a társadalmat és az államot. Hamarosan kiderült azonban, hogy a háború előtti kiindulópontok, értékek és normák többé már nem fogadhatók el. A fiatalság készen állt egy új kezdetre, de cselekvésükhöz még hiányzott az elméleti és gyakorlati alap, és ez különösen a művészet területén volt érvényes. E fiataloknak írt cikkében J. van Rijckenborgh azt fejtette ki, hogy a művészetnek, a tudománynak és a vallásnak milyen helyet kell elfoglalnia a társadalomban.

 

A művészetben ezoterikusan, tudományosan és vallásosan is olyan normákra és értékekre irányulunk, melyek eredetéről a társadalom már elfeledkezett. A művészet a valóság egyik szempontját, a képző és művelő nézetet jeleníti meg az életben. A művészet nem önmagáért létezik. A művészetet mi egy háromtagú lánc egyik szemének tekintjük, melyben művészet, tudomány és vallás egységet képez. A tudomány az eszme, az ötlet: az eszmei tartalom. A vallás az erő, amely az ötlettel egyesül, és megszületik a vitalitás, az életerő. Az életben megvalósuló művészet pedig maga a realitás, a valóság.

Mindenki rendelkezik egy bizonyos ideával és erővel. Ezért bizonyos tekintetben mindenki művész is. Művészetével azt fejezi ki, ami ötletként és erőként elvontan létezik benne. A művészettel az absztrakt, az elvont, konkréttá és határozottá válik. A mai emberek egymástól elszigetelt léte miatt nincs két ember, aki egyetértene a művészet értékének megítélésében. Ez kultúránk fejlődéséből adódik, amely mindig dialektikus marad: egy külső, művelődés-kultúra.

 

Kulturális fejlődés: nevelés vagy idomítás?

A kulturális fejlődésben – az adott eszmének megfelelően – az ember tökéletesen egyformává válik. Az ötlet, az eszme apáról fiúra száll, gyakran nemzedékről nemzedékre. Az ezen eszme által befolyásolt fiatalember pedig cselekszik. Úgy látja a dolgokat, ahogyan erre nevelték, vagy „idomították”. Ez az intellektus edzésével keletkezett eszme pedig kormányozza a gondolkodását és az akaratát. Látható, hogy az emberiség nagy része pontosan ugyanúgy cselekszik. Érzékszervei vérállapotának megfelelően észlelnek, de a nevelés és elődei is befolyásolhatják. Primitív ingerek irányítják és mozgatják. Jellege, hajlamai és szelleme határozzák meg az általa képviselt embertípus megnyilatkozását. E műveltségi formák ugyan sokat finomodtak az idők során, de végül is még ma is ugyanazok maradtak.

A kultúra azonban minden területen másképp nyilvánul meg. Mindenkinek megvan a maga „hobbija”. Mindezt tudjuk, ehhez magunk is hozzájárulunk, és felelősek vagyunk érte. Több szempontból sem tehetünk másként, mint amit a vérünk diktál. Ezen az életterületen születtünk, és ennek tartozunk elszámolással is. Véleményünk szerint azonban a kultúrának e formája, a maga művészetével együtt csupán rögeszme és balgaság, mert ez a művészet semmiféle szempontból nem vezethet jóra. A kultúra (műveltség), bármilyen szép is, soha nem lehet megszabadító. Ha házunkban tökéletes összhangban élünk is művelődéskultúránkkal, egy bizonyos pillanatban mégis tudatossá válik számunkra, hogy foglyok vagyunk, és ki akarunk menni, annak ellenére, hogy a legszebb dolgokkal vagyunk körülvéve.

 

A fordulópont: elmélet vagy gyakorlat?

Egy bizonyos pillanatban így sóhajtanak fel: „Bárcsak kikerülhetnék innen!” Ekkor már tudatában vannak, hogy létük fogság. Olyan ez, mintha egy másik erő, tudás és művészet sürgetné Önöket: a mennyei birodalom ereje, tudománya és művészete. Egyelőre ez az erő még tisztán elvont, mert Önök még nem ismerik tudatosan. Jó tudniuk, hogy ebből az új erőből – az említett háromtagúságnak megfelelően – három sugár árad: egy eszmei,- egy életerő-sugárzás és egy valóságra-törekvés. Ez a három sugár a legmagasságosabb megvalósítására szólít fel minket. Mivel azonban eleinte csak elvont formában nyilvánulnak meg, Önök még nem tudnak megfelelően reagálni rájuk. Ebből keletkezik az az érzésük, hogy elégedetlenek azzal, amit birtokolnak, és amit ez a természet adhat. Emiatt a régi dolgok már nem mondanak Önöknek semmit, kellemetlenekké válnak, és Önök forradalmárokká lesznek.

Ez a pillanat legalábbis akkor következik be, amikor Önök szellemi útkeresőkké válnak. Ez azt bizonyítja, hogy megrekedtek. E helyzetet sokan csak elméletből ismerik. Nekik előbb még be kell fejezniük útjukat ennek az életterületnek a kultúrájában. A mennyei birodalom szellemereje még nem tudja megérinteni őket. Sokan még nagyon is jól érzik magukat kényelmes foteljeikben. A Rózsakeresztesek Igéje számukra a legjobb esetben is csak elmélet. Ezért nem is fordul hozzájuk a Rózsakereszt – nem is teheti. A Rózsakereszt csak olyanokhoz fordul, akikben tudatosult, hogy valamit elvesztettek. Ha megragadja őket ez az emlékezés – az ősemlékezés -, akkor idegenné válnak ezen a világon. De értsék meg jól azt is: ha tökéletesen meg is értik, hogy ez a kultúra soha nem teheti Önöket boldoggá, az még nem jelenti azt, hogy Önöknek ezt a kultúrát tökéletesen el kell utasítani!

Kétségtelen, hogy ebben a kultúrában sok szépség és vigasz van. Szerencsére sok szép dolog van benne, melyeket élvezzenek is bőségesen, ha módjuk van rá. Ugyanakkor azt is újra meg újra fel kell ismerniük, hogy a dialektikus művészet hivatása és mágiája mindig csak az, hogy Önöket a dialektikához kösse. A művészetet ezért csak akkor tudják majd helyesen értékelni – és adott esetben elutasítani -, amikor a „távoli birodalom” erői megérintik Önöket. Mert akkor tudatosulhat Önökben, hogy van valami sokkal szebb, ami messze a dialektikus életen túlra vezet.

 

A „távoli birodalom” ereje

A modern Rózsakereszt azt mondja, hogy akkor szakíthatunk a dialektikával, amikor a „távoli birodalom” erői megérintenek minket, és felébred bennünk az ősemlékezés. Sokan nem merik vállalni ennek következményeit. Ehhez bizonyára bátorságra van szükség. Amikor az ősemlékezés hívja az embert, akkor új eszme és új életerő érinti meg, amely új valósághoz sürgeti. Ekkor a tömegtől eltérő utakon akar járni. Saját kárából tanulva azt is felismeri, hogy ez az új valóság nem e világ hatáskörében van, hanem a mennyei birodaloméban. Ezt az új valóságot ide, erre a világra nem hozhatják el, mert ez lehetetlen. Mert mindkét valóság szétzúzná a másikat.

Gondoljanak csak Júdásra. Gonosztevőnek ábrázolják, pedig biztosan nem az volt. Júdás valójában egy kiváló műveltségű, szimpatikus ember volt. A tanítványok körében ő volt a legokosabb, és létállapota messze felülmúlta társaiét. Tökéletesen megértette, hogy mit akar Jézus. Míg a többi tanítvány kételkedett, és azt kérdezte, hogy mi történik, addig Júdás teljesen tisztán felfogta azt.

Amikor azonban Jézus azt mondta, hogy „az én Birodalmam nem ebből a világból való”, Júdás mégis azt tervezte, hogy a mennyei birodalmat ebben a világban valósítják meg. Mikor felfedezte, hogy Jézus semmi ilyesmit nem akar tenni, maga próbálta meg Jézust letéríteni az útról, amelyen haladnia kellett, és válsághelyzetet okozva mindent kierőszakolni. Így gondolkodott: „Ha gondoskodom arról, hogy Uramat elfogják, ha a gonosz kinyújtja érte karmait, akkor majd ellent kell állnia, és elő fogja készíteni Izrael királyságát. Akkor majd neki kell a forradalom irányítójává válnia!” Amikor Önöket az ősemlékezés hívja, fiatal emberként különösen figyelniük kell arra, nehogy úgy cselekedjenek, mint Júdás.

 

Készüljenek fel közös törekvésünkre

A legtöbb egyház földi teokráciát, pap-királyi uralmat akar megvalósítani. Az igaz tanuló azonban nem tesz semmit ebben az irányban. Tudja, hogy ha mennyei testén dolgozik, akkor olyan új életterület, és olyan világ részese, melyben a vallás, tudomány és művészet egységet képeznek. Ez ott másként van, mint itt, amikor a szépség egy festményen keresztül nyilvánul meg, amin megakad az Ön pillantása, és így meg akarja azt ragadni. Nem. A mennyek országában minden maga a szépség és emelkedettség, és minden tökéletesen egymásba olvad. Ám az, hogy ezt tudjuk, még nem juttat oda minket.

A történelem gyakran említ olyanokat, akik azt gondolván, hogy e felismerés a lényeg, kolostorokba és hasonló helyekre vonultak vissza, hogy megéljék ezt az eljövendő világot. A helyes út azonban nem ez. A megszabadulás és megváltás hatalmas folyamata ugyanis közös feladat. Ha egyetlen ember is akad, aki még nem szabadult meg, addig a mennyei birodalom mindenki számára csak valótlanság marad. Meg kell válniuk az olyan gondolatoktól, hogy „Miként szabadulhatnék én meg?” vagy „Hogyan lehetnék én beavatott és megváltott?” Mert az én-t nem lehet megszabadítani.

Az ösvényen való haladás csak közös törekvéssel jöhet létre. Itt, Nyugat-Európában minden az egyénre irányul. Azonban minden mikrokozmosz egyetlen gömbhöz, a Föld gömbjéhez tartozik, amely egyetlen összefüggő szervezet. Az egész életterületünk egyetlen összefüggő lény. Próbáljanak gondolatban hozzászokni, hogy sok lény összessége egyetlen lényt képez. A Föld, Naprendszerünk részeként sokféle életállapotból tevődik össze. Ha ezek közül csak egyetlen is feladná a létét, akkor az egész életterület összeomlana! Mindegyikőjüknek együtt kell működnie, hogy a sokságban és a sokság által bizonyítsák az egy-séget! Rendeljék alá magukat az új emberközösségnek, hagyják, hogy az énjük tökéletesen feloldódjon ebben az új emberiségben, és teljesen elvesszen a másikban. Ameddig az én diktál, addig ezt nem lehet elérni.

Fiatal lényekként Önök még én-ek. És ezzel az éntudattal vágnak neki az életnek. Amikor azonban egy adott pillanatban együtt kell dolgozniuk, hogy közösen valami nagy művet hozzanak létre, akkor kerül először az énjük szorult helyzetbe. Ha azonban sikerül munkájukra, mint közösségi műre tekinteniük, és a közös törekvésre irányulniuk, akkor sokat érhetnek el életük szellemi területein.

Ameddig van olyan ember, aki a magasabb élethez vezető utat még nem találta meg, és nem ért haza, addig a „távoli Birodalom” testvérisége mellettünk áll.

Jelenlegi megnyilvánulásunk első napjától kezdve az emberi élethullám meghatározott számú mikrokozmoszból áll. Egy részük itt, a másik a fátyol túloldalán található, harmadik részük pedig ott, amit a Biblia „külső sötétségnek” nevez, negyedik részük pedig a mennyei birodalomban él. Akkor válnak egésszé, amikor a mondás szerint „kitelik a létszám”, és egyetlen egy sem hiányzik Az egész – mint mondtuk – meghatározott létszámú, amelyben egyetlen kis részecske sem hiányozhat. Az Élet Szerzete ezért szüntelenül együttműködik mindazokkal, akik ránemesedtek arra, hogy visszavitessenek az eredeti hazába. Ezért az örökkévalóság három sugárral dolgozik az idő világában: a tudománnyal (bölcsességgel), a vallással (szeretettel) és a művészettel (tettel). A tudományt, vagyis az eszmét (gondolatot) folyamatosan árasztják az emberiségre; a vallást, vagyis az életerőt állandóan összekötik az emberekkel, hogy ilyen vagy olyan módon végül művészetként ölthessen alakot. Az Egyetemes Tan, az egyetemes erő és az egyetemes szabadkőművesség megszabadítóan hat, és folyamatosan azon fáradozik, hogy az emberiségnek megmutathasson valamit a hatalmas fényből.

 

Az Élet Szerzete

Néhány ember már születése, vagy fiatalkora óta az önfeláldozás ösvényén áll, vagy attól kezdve, hogy hallott a „távoli birodalomról”. Ők a maguk módján reagálnak a három sugárra. E három módot másképpen királyságnak, papságnak, és az építés királyi művészetének is nevezhetnénk. Ez a három sugár a Szellemi Iskola minden tanulójában jelen van, más-más arányban, teljesen az illető jellegének megfelelően. Azonban mindőjükre igaz, hogy tenni akarnak az embertársaikért! Egyikük filozofikusan, másikuk papi módon, míg a harmadik művészien. Vizsgáljunk meg egy olyan embert, akinél a művészi adottság áll előtérben, és segíteni akar embertársain.

Művészete már nem a dialektikából származik, bár eszközként szüksége van rá, különben nem értenék meg az emberek. A munkás a fénybirodalom formáit, színeit vagy hangjait megmutatva próbálja megérinteni azokat, akiknek segíteni akar. Elhoz valamit a világba az Istenrendből, legyen az vélemény, vagy a szépség egy pillanata, vigasz vagy megváltás. Néha egy műalkotásban mind a négy szempont egyesül. Aki késztetést érez arra, hogy a távoli birodalomból megnyilvánítson valamit, az nem a szépségért teszi ezt, mert a természet szépségét mindig tökéletlennek érzi. Valahol a művészet és a küldetés között egyensúlyoz, mivel munkája mindig „feles”: félig szépség, félig küldetés! Ennek ellenére az ilyen műalkotásokban alkalomadtán mind a négy szempont megtalálható. Az irodalom esetében például könyvet írhat a fénybirodalommal való találkozásának késztetésére, és véleményt alkothat róla. Műve megragadja az embereket a szépség és a vigasz pillanataival, vagy a megszabadulásra való ösztönzéssel. Az ilyen irodalmi alkotásból tehát mindig megismerhetik a negyedik nézetet is: a megváltást.

 

A hídépítés művészete – avagy: Ne hazudj!

Nagyon sok még a tennivaló! Festők vagy szobrászok mind a négy szempontból különösen sokat nyújthatnak. A muzsikusok – itt elsősorban a zeneszerzőkre gondolok- szintén mind a négy aspektusban sokat tehetnek. Hatalmas mennyiségű az elvégzendő munka! Nyugodtan lehetne beszélni a „hídépítés művészetéről”, egy olyan művészetről, amely hidat ver a „távoli birodalom” és a dialektikus világ között. Amint a fénybirodalom sugara megjelenik az Önök művész-életében, reagálniuk kell. És amikor a megvalósítás sürgetését érzik, ugyanabban a pillanatban képesek felismerni, és véghez is vinni feladatukat. Egyszerűen nem is tehetnek másképp. Azt kell tenniük, amit belső hangjuk diktál. Eközben a legnagyobb bátorságot fogják tanusítani – és sikerülni fog.

Nagyon egyszerű eszközökkel kezdhetik. A világot megmozgató és felkavaró dolgok mindig nagyon egyszerűen kezdődtek. A lehetőséget, amellyel most rendelkeznek, életükben másodszor már nem fogják megkapni. Ragadják meg az alkalmat, most minden lehetőségük megvan. Társadalmi szempontból sem lesz akadálya fejlődésüknek, ha azon az ösvényen járnak, amelyet belső hangjuk mutat Önöknek!

Ha az emberiségnek nyújtani akarnak valamit, akkor együtt kell dolgozniuk másokkal. A jövőben minden alakulás csakis a csoport egységében lesz lehetséges. Önök együtt tudnak hidat verni az átlagember és a fénybirodalom között. Amikor Önök a két életterület, a dialektika és a statika között ívelő hídként szolgálnak, akkor sok ellenállás is támadhat.

És Önök, mint a művészet „befogadói” vagy „fogyasztói”, szabaduljanak meg minden tekintély befolyásától. Éljék át úgy a művészetet, ahogyan az Önökhöz egyénileg szól! Képzeljék el, hogy Rembrandt Éjjeli őrjárat című festménye előtt állnak, és miközben az uralkodó felfogás szerint ez a kép szép, Önök nem is találják annak. Akkor ne hagyják magukat rávenni a hazugságra, és ne hajoljanak meg a tekintély előtt! Ha hazudniuk kellene, inkább térjenek ki a válaszadás elől, vagy pedig mondják meg őszintén a saját véleményüket. Mindenek előtt saját magukkal szemben legyenek őszinték! Ne hazudják, hogy valami szép, amikor nem is találják annak. Ítéljenek szabadon, minden tekintélytől mentesen. Ha nem belülről nemesednek rá, akkor a hídépítés művészetének felismerésében semmiféle tekintély nem tudja segíteni Önöket. Egy adott pillanatban azonban épp a hídépítés művészetét fogjuk felismerni.

 

Az új művészet mágiája

Akkor végül kibontakozik a művészet mágiája is. Véleményem szerint ez a mágia csak akkor tud majd megnyilvánulni, amikor a háromszög csúcsává válik, melynek alsó szögei az eszme, az egyetemes bölcsesség, és az életerő, vagyis az egyetemes erő. Ha ez a háromszög az ősemlékezés alapján nyugszik, akkor nyilvánulhat meg csúcsán a mágia. Akkor belső tudás és késztetés keletkezik, amely minden lehetséges módon kifelé akar megnyilvánulni.

A megszabadító értelemben vett mágiát tehát nem lehet megtanulni. Ha Önök mégis megpróbálják, akkor máris fekete mágiát űznek. A megszabadító mágikus cselekvést nem lehet megtanulni, annak Önökben kell megszületnie, erre rá kell nemesedniük.

Ha egy művész nem ebből a háromszögből cselekszik, akkor nem jöhet létre hídépítő-művészet. Egy elhivatott művész tehát egyúttal mindig mágus is: művéből hatalmas erő árad ki.

Vannak olyan alkotások, melyekről azt mondják: „Milyen egyszerű, és mégis micsoda erő árad belőle!” Mert a művész mágus volt. Amint egy valódi mágus helyet foglal a zongoránál, amint egy igazi szerző írni kezd, fellép mágikus ereje is. Gyakran nem lehet megmondani, hol, miben rejlik ez, mégis egész alkotásukon átsugárzik. E mágikus erő, amely megérinti szemlélőjét vagy hallgatóját, sokszor több is, mint csupán forma, hang vagy szín. És mindazok, akik megértik a műalkotást, egyként állítják ezt. A hídépítés művészetét ekkor mint új művelődés-kultúrát ismerik fel. Így szólnak majd egymáshoz: „Látja? Hallotta? Észrevette ezt vagy azt? Látta a valódi lényeg felvillanását?” Ezek tehát azok a lehetőségek, melyek a jövő hídépítő-művészetében rejlenek. Lássanak munkához: az egész világ arra vár, hogy döntsenek, és annak szellemében cselekedjenek. Akkor hatalmas dolgok fognak történni a jövőben!

Szabadok vagyunk?

 

Minden ember olyan sugárzásoktól és elektromágneses erőktől függ, melyek folyamatosan alakítják személyiségét, társaságát, világát, sőt az egész kozmoszt is. Bár kijelenthetjük, hogy szabadok vagyunk, és a szabadságról alkotott felfogásainkat meg is oszthatjuk másokkal, valójában mégsem vagyunk azok – ez tudományos tény.

 

Nemcsak személyiségekként, hanem mikrokozmoszokként is egy nagy börtön foglyai vagyunk. E fogdát sokan kultúrával, ideálokkal, jövőképekkel vagy vallással és a mágia különböző formáival díszítik. E világ erői a bolygók sugárzásaival, és az aurikus lény – melyet magasabb énnek is neveznek – befolyásaival ehhez a léthez béklyóznak bennünket, és egyúttal őriznek is minket. Mégis sok ember – és különösen az ifjú tanulók csoportjának majdnem minden tagja – mély vágyakozással törekszik e börtön elhagyására.

A nagymesterek, mint a világosság szerzetének munkatársai, erről a világosságról tanúskodtak, és egy nagy úttörő csoporttal együtt megvalósítottak egy élő testet. Ez egy fényvákuumhoz hasonlító menedék, mellyel minden földi személyiségen keresztül megnyilvánuló mikrokozmosz bejárhatja a megszabadulás ösvényét. A lélek-újjászületésnek ez az ösvénye kivitelezhető. Közülünk mindenkinek egyénként, és a tanulócsoport részeseként is megvan az esélye arra, hogy haladjon ezen, és válaszoljon az örökkévalóság hívására.

Az örökkévalóságot nem találhatjuk meg kívül, hanem csak önmagunkban. Mindaz, amit megbeszéltünk, nem kapcsolódik egy bizonyos filozófiához vagy dogmához. A szavakban kifejezett igazságok olyanok, mint arany fényből lévő szálak és áramlatok, melyek behatolnak világunk sötétségébe. E világosságerők csoportként képessé tesznek minket arra, hogy legmélyebb vágyakozásunkat megosszuk egymással. Olyan valóságot nyújtanak számunkra, amit élő léleknek, élő testnek és asztrális feltámadási térnek nevezünk.

 

Mi az örökkévalóság?

Ez a szívünkben rejlő lényeg, melynek középpontja a szellemszikra atom. A szellemszikra atom össze van kötve az élő testtel és a feltámadási térrel. Ennek az erőtérnek az impulzusai megkísérelnek bennünket új módon megnyitni eme valóság számára. Közülünk mindenki a rózsakereszt ösvényét járja. A Szellemi Iskola tanulói vagyunk. Már ma délután és holnap sem kapcsol össze minket ez a konferencia, és akkor azon fog múlni minden, hogy mit kezdünk az életünkkel. Ez teljesen tőlünk függ, hiszen a jövő a kezünkben van. Ahogy azt megbeszéltük, mindannyian magunkban hordozzuk mikrokozmoszunk eljövendő sorsát. Ezáltal pedig még a makrokozmosszal is összeköttetésben állunk. A felismerés, az ősemlékezet és az öröm, amit ebben a pillanatban tapasztalunk, hétköznapjainkban mindig velünk van, akkor is, ha csoporttársainkkal, kollégáinkkal, családunkkal vagy barátainkkal találkozunk. Egyfelől személyiségek, másfelől pedig emberek vagyunk, akik az örökkévalóságot belsőleg hordozzák, és akik kezdik felfedezni a világosságot, és ezt az örökkévalóságot.

Szeretnénk néhány hasonlatot említeni. Ha egy zenei CD vagy egy könyv nagyon tetszik nekünk, akkor gondosan őrizzük azt. Ha a házban vagy a kertben növényeink vannak, akkor gondoskodunk róluk, és rendszeresen megöntözzük őket. Ha van egy barátunk, akkor megteszünk mindent, hogy ezt a barátságot fenntartsuk. És mi a helyzet az örökkévalósággal? Olyan, mint egy mag, amely kicsírázhat, és az élet fájává növekedhet. Ő a legjobb és legdrágább barátunk. De nem mi vagyunk az, hanem a másik mibennünk. Ezt a másikat oltalmazni, táplálni és tisztelni kell. A szenvedés és az én világában, valamint az én és a bennünk lévő másik között zajló örökös konfliktusban támogatnunk kell Őt. Ha legkedvesebb könyvünk után nyúlunk, ha egy dallamot ismét meg szeretnénk hallgatni, ha megvizsgáljuk, hogyan növekedik és fejlődik a növény, akkor figyelmünket arra irányítjuk, és gondoskodunk róla. Vizet adunk a növénynek, melyre szüksége van az élethez és a növekedéshez. A szívünkben hordozott örökkévalóságnak is szüksége van táplálékra és vízre. Az élő vízre, a tiszta éterekre, hogy egyszer megszülethessen az új lélek. Hol találhatjuk ezeket?

 

Egy belső templom felépítése

A Catharose de Petri Templom a modern Rózsakereszt hét főtemplomának egyike. Mi, akik itt egybegyűltünk, egy másik – nem kövekből és betonból készülő – templom megépítését kaptuk feladatul. Egy belső templomról van szó, melyet önmagunkban kell létrehozni. Ezt az épületet, ezt a templomot nem nekünk szánták, hanem a világosságnak, hogy az egy előkészített, méltó gyújtópontra leljen, melybe besugározhat.

Beszéltünk az ősemlékezésről és az örökkévalóság utáni honvágyról, amely a Rózsakereszt felé ösztönöz minket. Ezt az örökkévalóságot nem találhatjuk meg önmagunkon kívül. Nem Eldorádóról van szó, ahová elutazhatunk, hogy ott életünk hátralevő részében sütkérezve és a hullámokat élvezve azt harsogjuk: „Itt vagyunk a paradicsomban!” A paradicsomot sohasem találhatjuk meg kívül. De mégis létezik. Szívünkön keresztül vezet az út oda. Fejünk ezt megértheti és elfogadhatja. Ezért nem nehéz a rügyező új lényt elvezetni a világossághoz, az eledel forrásához, a templomhoz, melyre szüksége van.

Beszéltünk magunkról, mint egyéni keresőkről, mint a Szellemi Iskolával kapcsolatot létesített emberekről. Jelen pillanatban százak, sőt ezrek vannak, akik ugyanerre törekednek. A Szellemi Iskola megteremti a csendhez, nyugalomhoz és békéhez szükséges feltételeket. Egy hétvége erejéig magunk mögött hagyjuk mindennapi elfoglaltságainkat, és a lényegre összpontosítunk: a bennünk lévő örökkévalóságra. Így készítünk helyet a bennünk élő másiknak, életünk igaz barátjának. Ez egy csoporton belül történik, amely feladatát és célját tekintve eggyé vált. Sokan járták előttünk ezt az utat. Sok száz testvérünk van, akik új lelkekként maguk mögött hagyták a tér-időrendet. Ez az anyagtól megszabadult lélekközösség egy csatornát alkot, melyen az élő víz beáramolhat az ifjú Gnózis élő testébe. Az élő víz mindenkinek adatik, aki országának és lakóhelyének éppen ebben a templomában tartózkodik a szolgálatok és a konferenciák alatt.

Tudjunk miért gyűltünk itt össze: az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának törekvő tanuló csoportja vagyunk. Sem tekintélyek, sem mesterek nincsenek, akikre felnéznénk, vagy akiket tisztelnünk kellene. Csak a szellemi transzmutáció folyamatába felvett csoport számít, amely a bennünk levő örökkévalóságot tápláló élő vizet kapja örökül. Előjog, hogy ebben a fejlődésben osztozhatunk egymással.

Képzeljenek el egy felfelé vezető spirálist, amely milliónyi lényből állt össze, akik mind a világossághoz igyekeznek. Minél inkább felfelé mozog a spirál, annál gazdagabban kaphatják meg e lények a világosság sugarait. Közülünk mindenki e spirál valamelyik részén él és lélegzik. Egy centrummal, egy csoporttal, barátokkal és testvérekkel vagyunk összekötve. Ez nagy örömöt ajándékoz nekünk. És ez a belső öröm kisugározhat hétköznapi életünkbe, még akkor is, ha bánatosak vagyunk, ha elhagyott egy jó barátunk, ha feszültségek gyötörnek munkahelyünkön, ha tanulmányainkat tervezzük vagy könyveket és feljegyzéseket kell bújnunk és feladatokat megoldanunk. Mert össze vagyunk kötve ezzel a folyamattal, amely a lélek újjászülettetésének hívására adott reakciónkból áll.

 

Transzfiguráció

Halottunk a transzfigurációról, és a kellős közepén állunk. Annál többet fogunk róla tudni, minél intenzívebben járjuk az ösvényt az Iskolában. Megérint bennünket a Gnózis első sugara, amely mindegyikőnket hív és felemel. Ez a fejlődés komolyságot és figyelmet követel. Ezért nem lehorgasztott fejjel, bánatba és önsajnálatba burkolódzva, és fölösleges bűntudattól gyötörve járjuk ezt az ösvényt. Az Iskola megad minden szükséges eligazítást a sikeres munka érdekében. A bennünk és a csoportban jelentkező előrelépés nem jelenti azt, hogy külső kiváltságokat keresünk. Van egy belső szabadság, amely a szívben nyugszik. A szívből fog majdan kifejlődni az élő lélek.

Én-tudatunk révén természet-lelkek vagyunk. Azok vagyunk, amik vagyunk. Bennünk van a kettősség, a kettős lény: egyfelől az én, a személyiség, és másfelől az élet hordozója. Ha együtt haladunk tovább, akkor ez utóbbi egyre tudatosabbá válik bennünk, és érezni fogjuk sürgetését és melegét. A kibontakozó új lélek is követelmények elé állít minket. Az egyetemes bölcsesség nyomatékosan kijelenti: „Keressétek Isten országát, zörgessetek, és megnyittatik néktek. Isten országa közelebb van hozzátok, mint kezetek, és lábatok – bennetek van.”

Rendszerünk közepében, a minket körülölelő mikrokozmosz központjában, újból fellángolhat az isteni szikra, és összekapcsolódhat az örökkévalósággal. Az eredeti birodalom hordozói vagyunk! Minél inkább felismerjük, és megőrizzük ezt szívünkben, annál jobban megértjük, mit kell tennünk életünkben, hogy mi a feladatunk, és – ami még fontosabb – hogy mi a csoport feladata. Akkor tisztán látva haladunk előre, teljes egységben és testvériségben. Az Iskola jövőbeni munkájának mottóját ebben az egyetlen szóban össze lehet foglalni: testvériség.

A mi feladatunk, hogy egy csoportot, egy nőkből és férfiakból álló közösséget alkossunk, akik vérállapotuk, nemzeti és nyelvi határaik és előítéleteik minden korlátozásától és ellenállásától mentesek. Akkor beszélhetik az örökkévalóság, a lélek nyelvét.

 

Szaturnusz kapui

2004-ben 80 év telt el a Szellemi Iskola megalapítása óta. Belépünk egy új fejlődésbe, és átmegyünk Szaturnusz kapuján. A misztériumbolygók, ahogy az Iskola nevezi, közülünk mindenkit egyre fokozottabban befolyásolnak majd. Birtokunkban van egy belső kincs. Tudjuk, hogy egy hatalmas fejlődés részesei vagyunk. Legyünk nyitottak, vigyázzunk egymásra és hallgassunk egymásra. Egy különleges mágneses térben élünk. Ezáltal össze vagyunk kötve a világosság és a szeretet áradatával. A szeretet a hatodik kozmikus terület egyik ereje. A szeretet felébreszt és leleplez. Áthatja az Iskolát, és a lélekben találkozik az új egység utáni törekvés áramlatával. A szeretet rezgés. A szeretet által fejlődik ki az új lelkek aratása. Az Egyetemes Szerzet dolgozik, és mindaddig dolgozni fog, amíg minden lelket meg nem mentettek: „Keressetek és találtok. Zörgessetek, és megnyittatik néktek. Mert Isten birodalma közelebb van hozzátok, mint kezeitek és lábaitok.” Isten birodalma mindőnkben benne van.