Pentagram 2004/5

Az ima, mint életmód – személyes megfontolások

 

Imádságok ezrei szállnak fel percenként a földről: a szokásos imák az étkezés kezdetén és végén, elalvás előtt vagy egy új nap reggelén, valamint a szükségben fogant imák, amelyeket a jelenlegi vagy eljövendő sorstól való félelem, gond és aggodalom mondat az emberrel.

 

A megszokott imák egyik fajtájára az jellemző, hogy gyakran nemzedékről nemzedékre öröklődnek, és „valami magasabbal” szemben tanúsított természetes tiszteleten alapulnak. Egy ilyen ima születhet saját elhatározásból, de szervezetten, meghatározott helyiségekben vagy a szabadban is végbemehet. A másik típushoz azoknak az imája tartozik, akik szükséget szenvednek, és a saját maguk, valamint szeretteik iránti aggodalomtól hajtva megmentésért esedeznek.

Figyelemreméltó, hogy a bajban lévő ember magasabb hatalmat hív fel, még akkor is, ha nem hívő. Kívülről vár segítséget, mert tudja, hogy egyedül nem mindig tudja elhárítani a sors csapásait. Ez arra utal, hogy minden látszólagos istentagadása ellenére legmélyebb lényében igenis fogékony a még rejtettre, és megszólítható általa. A rendkívüli félelem, aggódás vagy bánat pillanataiban, már nem ésszerűen reagál, hanem az érzelmeitől hajtva belekapaszkodik az utolsó szalmaszálba is. Ez pedig mindig egy magasabb rendből eredő személy, vagy valami, ami meg tudja menteni szorongatottságából. Ilyenkor a leggyakoribb ima így hangzik: „Ó, Istenem, segíts ki ebből a válságos helyzetből!” E mögött aztán az a tudatalatti gondolat is lappanghat, hogy „azután majd ott folytathatom, ahol abbahagytam”. Ez nem szándékos felületesség – egyszerűen ilyenek vagyunk.

 

Imádság gazdagságért és hatalomért

Az embert általában négy alapvető indíték hajtja: szeretet, gazdagság, hatalom és hírnév. A saját dolgaihoz fűződő „szeretete” sokféleképpen ösztönözheti. Vágyhat a gazdagságra, vagy arra, hogy gondtalanul élhessen. Hatalomra is törhet, vagy a hírnevet becsülheti nagyra. E célok eléréséhez aztán Isten áldását kéri. Így fordulhat elő, hogy két egymás ellen harcoló nemzet ugyanazzal az egyházzal áldatja meg csapatait és fegyvereit. Sportversenyeken is megfigyelhető, hogy a megmérettetés előtt fohászok szállnak fel, és keresztet vetnek. Akiktől komoly teljesítményeket várnak el, gyakran érzik úgy, hogy egyedül nem képesek rá, és a ‘fentről jövő’ jóakarattól és áldástól függenek. A szokásos szertartásból azután erőt merítenek.

Megkérdezhetjük, hogy ez volna talán az ima értelme? A fentiekben vázolt imaformák csupán a távoli múlt árnyképei, amikor az ember még harmóniában élt az isteni szándékkal. Akkor az egész élet ima volt. Az ember még a romlatlan, tiszta dialektikában élt, amelyet ma az ”istenek kertjének” nevezünk. Onnan azonban kiűzték, mert eme eredeti életterület magasrendű energiáit alantas célokra használta. Mai valóságát egy kőkemény Föld képezi, és a tökéletes harmónia teljesen idegen a számára. A mindenütt jelenvalóságot már nem ismeri, és folyton nélkülözi a belső boldogságot.

De mégis…, bár a Föld egy korlátok közé szorított és lezárt, mulandó életterület, továbbra is isteni élet veszi körül és járja át. Az embert nem hagyják sorsára. Megmaradt számára az eredeti isteni élet egy szikrája, amely bármikor ismét lángra lobbantható. Ha pedig újra felgyullad, akkor az ima mint különleges segítőeszköz a továbbfejlődést szolgálhatja. Óriási hatása lehet, ha helyesen mondják, vagy inkább élik meg. Akkor magasztos, tiszta rezgésként száll fel, amely megtisztítja az ember finomabb testeit. És mivel ezekben a pillanatokban a földi természet rövid időre nyugalomba kerül, és a háttérben marad, lényünk szabaddá válhat az eredeti életterület érintése számára. Az anyagtest a finomabb hordozókkal együtt ekkor olyan eszközzé válik, amellyel az igazi élet eléréséért dolgozhatunk. Ha ezt az eszközt tiszta életvitelünkkel helyesen használjuk és tisztogatjuk, akkor ebből egy folyamatosan megújuló élet bontakozhat ki.

 

Ima az emberiségért

Krisztus a Miatyánkkal olyan imát ajándékozott az emberiségnek, amellyel az ember minden nézete visszanyerheti eredeti rendeltetését, és újból helyreállhat az eredettel való kapcsolat. Az ima bevezetése, a Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, a tudatot az egyetemes forrásra hangolja, az élet Atyaerejére. Ebből a forrásból ered a szívünkben rejlő szikra, amely hív, vezet és megment bennünket.

Ha helyesen mondjuk és értjük ezt az imát, akkor összeköt minket a Krisztus-szellemmel. Az értő ember az egész lényéért, és az emberiség szellemi boldogulásáért esedezik. Imája nem önzésből fakad, hanem szerető szívéből száll fel, és a világegyetem teremtő erejéhez fordulva kér

• szeretetet, amely mindent és mindenkit átölel, hogy minden megszentelődjön (az első kérés),

• gazdagságot és erőt, hogy valóban a belső birtok bőségéből szolgálhasson (második kérés)

• hatalmat a tudatlanság megszüntetéséhez, és

• dicsőséget abban az értelemben, hogy cselekedeteivel hirdethesse Isten dicsőségét (a harmadik kérés).

A következő négy kérés a négy testünk megtisztítására és megszentelésére irányul. A ‘Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma’ az anyagi testünk tápláléka iránti kérelem, de ugyanakkor a fejlődő szellem-lélek-ember számára éltető világosság felhívása is. A ‘Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek’ az élettestre vonatkozik, amelyben – mint egy emlékkönyvben – fel van jegyezve jelenlegi életünk minden tapasztalata. De ide van bevésődve a mikrokozmoszban leélt valamennyi élet tapasztalatainak összege is. Ezért hangzik a kérés ‘minden karmikus adósság’ eltörlésére.

A ‘Ne vígy minket kísértésbe’ a vágytestért szóló ima. A vágy cselekedeteink legerősebb indítéka. Mire vágyik az ember? Mit választ?

A gondolkodási képességért mondott ima így hangzik: ‘Szabadíts meg minket a gonosztól’. Segíts, hogy istentelen gondolkodásunkat a valódi cél érdekében használhassuk, és az életnek ezt a célját megérthessük.

A végül hozzáfűzött: ‘Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké, Ámen’ nem más, mint az a felismerés, hogy ez a birodalom minden törekvés és vágy végcélja.

 

Az igazi élet

Az ima minősége és ereje tehát az imádkozó belső tudati, lelki és testi minőségétől függ. Ezért minden erejével azon van, hogy ‘az igazi életet élje’. Így a Miatyánk kezdetén álló felhívás sem saját önvalónkra irányul, hanem az alábbi isteni parancsnak való teljes önátadásunkból fakad: „Keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Máté 6,33).

Felmerülhet a kérdés, hogy vannak-e olyan emberek, akik így tudnak imádkozni. Milyennek képzeljük el őket? Olyanok, akik nyugodtan, szinte észrevétlenül járják az útjukat. Aki a világossággal hat, nem kelt feltűnést. „Mindig annak az országnak a ruháját viseli, amelyben dolgozik” – állapítja meg Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője. Tehát semmi túlzó, semmi szokatlan nincs fellépésében és megjelenésében. Mindenre kiterjedő, átható pillantásával a környezetében lévő helyzeteket a legmélyebb lényegükig felismeri. Ezért megértésével és helyes cselekedetével sok mindent a megfelelő irányba tud terelni. Éber szelleme könnyedén, esetleg humorosan képes felszámolni a gátló, nem az ügyet szolgáló akadályokat, úgy hogy a nap ismét felragyog, és a légkör könnyebbé válik. Ezzel jót tesz a környezetének. Fényerőt szabadít fel, mert a belsővel, a lélekkel való kapcsolatát tökéletes irányulásával feltétel nélkül fenntartja. Így az igazi ima nem imádságos szavak halmaza, hanem egy abszolút forradalmi, de erőszakmentes életmód eredménye. Imádkozni annyi, mint dolgozni.

Az újjászületés gyakorlati szempontjai

Jan van Rijckenborgh

 

A komoly kereső számára valószínűleg nincsen égetőbb probléma annál a kérdésnél, hogy „miként kell haladnom az új életterülethez vezető ösvényen?” Erről a problémáról nem tudunk eleget beszélni és gondolkozni. Egyszer azonban elérkezik az a lelki pillanat, amikor a kereső úgy érzi, hogy minden filozófiából elege van. Ekkor pedig már csak egyetlen dolgot szeretne megtudni: hogyan tud saját személyes életében, és a maga sajátos körülményei között az új életterülethez vezető ösvényen, Rózsakereszt Krisztián útján járni.

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában, amely a Krisztuserőből indul ki, az első kézből származó ismeret a másodkézből kapott tudás előfeltétele. Ez a megközelítés sokak számára teljesen új szempontot jelenthet, mert a szokásos nézet az, hogy az embernek először éveken át a rózsakeresztesek filozófiáját kell tanulmányoznia, (tehát a másodkézből kapott tudást, amelyet az Iskola nyújt át) mielőtt lehetősége nyílik némi első kézből származó, kiválasztottaknak fenntartott tudás megszerzésére. Ettől a tévedéstől azonban a lehető leggyorsabban meg kell szabadulnunk! Mert mi is a helyzet tulajdonképpen?

 

Az első kézből eredő tudás nem földi tapasztalatból születik

A Szellemi Iskola is ismeri az első- és a másodkézből származó tudás fogalmát. Az első kézből származó ismeret az Iskola értelmezésében is a közvetlen, saját erőből megszerzett tudást jelenti. A másodkézből való ismeret pedig a szóban és írásban, vagy az Iskola erőterének visszatükröző éterében történő olvasással átadott tudás. Ez az utolsóként említett módszer tulajdonképpen már átmenet az első kézből származó tudáshoz, ennek ellenére mégis másodkézből való tudás marad. Néhány tanulóban azonban az a vélemény rögzült, hogy az első kézből származó ismeretekhez csak azután lehet hozzájutni, ha az ember már elért a beavatások vagy az előrehaladás bizonyos fokára. Való igaz, hogy a közvetlen tudás nem érhető el alapos előkészületek és az ösvényen való előrehaladás nélkül. Ez természetesen semmit sem változtat azon, hogy akár a legfiatalabb, teljesen kezdő tanuló is rendelkezhet első kézből származó ismerettel – mert ennek megszerzése nem a tanítók által átadott tudástól függ elsősorban. Az Iskolában ugyanis minden másodkézből származó tudás teljesen értéktelen, ha nem előzi meg az első kézből eredő tudás. A misztériumiskola értelmezésében azonban az első kézből származó tudás nem a dialektikus értelemben vett tapasztalati tudást jelenti, mert ez utóbbi mindig kísérletezésen alapul, melynek eredményét ki kell várnunk. A Szellemi Iskolában ezzel szemben az első kézből származó tudás nem a kísérletezgetés, hanem a megvilágosodás eredménye.

Tételezzük fel, hogy egy kereső belép az Iskolába. Mire kell most összpontosítania? Bármelyik ezoterikus csoportban a másodkézből származó ismeretre kellene koncentrálnia, abban a reményben, hogy gyakorlás segítségével később majd megszerezheti az első kézből származó tudást is. A Szellemi Iskolában pontosan fordított a helyzet. A kereső vagy tanuló az első kézből származó tudás – vagyis a megvilágosodás – alapján áll, mielőtt a másodkézből származó tudást átnyújtják neki. A keresőnek ezt a kezdődő megvilágosodását nevezzük ősemlékezésnek, amely egy régi állapotra való visszaemlékezés. Aki nem birtokolja ezt az ősemlékezést, az nem tartozik a Szellemi Iskolához, és semmilyen segítséget sem adhat neki az Iskola által szóban vagy írásban átnyújtott összes tudás sem.

 

Az ősemlékezés kardja

A fentiekből következően az ősemlékezés a másodkézből származó tudás alapja, amelyet az Iskolán keresztül terjesztenek. Ha a kereső birtokolja ezt az ősemlékezést és összeköti magát az Iskolával, akkor az közvetíti számára a világosság ösvényére vonatkozó, másodkézből származó ismereteket.

A következő lépés aztán az első kézből származó tudás kiegészítését jelenti majd. „Az ősemlékek pallosa belémhatol, tisztít sugara” (45. templomi ének) – vajon ez az Iskola által közvetített másodlagos tudás eredménye? Nem. Akkor mire szolgál ez a tudás? Ezt szeretnénk most megbeszélni.

A gnosztikus Műben különbséget kell tenni:

1. a személyre szóló megnyilvánulás, és
2. a kollektív megnyilvánulás között.

A személyre szóló megnyilvánulás első kézből eredő tudást jelent, a kollektív megnyilvánulás pedig másodkézből származó tudást. Mind a két nézetnek megvan a saját feladata, és a két nézet kölcsönhatásban áll egymással. A személyre szóló megnyilvánulás világosságként nyilvánul meg, és az árnyékban húzódó ösvényt teljes fényében feltárja számunkra. A kollektív megnyilvánulás pedig azt az eszközt nyújtja át nekünk, amellyel járni tudunk a feltárt ösvényen. Az Iskola tanfolyamán például minden résztvevőnek átnyújtják az ösvényen való haladáshoz szükséges szellemi táplálékot. Azt azonban nem mondják meg, hogy az illető személy számára pontosan hol található ez az ösvény. De mit használ Önöknek, ha megkapják az ösvényen való haladás eszközét, ha nem tudják, hogy hol keressék az ösvényt! Az égvilágon semmit! Ezért kell a keresőnek, és a kezdő tanulónak először is – hogy a kollektív megnyilvánulás a hasznára váljon – a személyre szóló megnyilvánuláson át felismernie a saját ösvényét. Ez pedig azt jelenti, hogy mielőtt életét a világosság szolgálatába állíthatná, tudnia kell, hogy személyes útja merre is vezet az életen át.

 

A három legfontosabb szempont

Hogyan tudja a kezdő tanuló felismerni a saját ösvényét? Kizárólag első kézből eredő tudás segítségével! Ennek eredetét pedig nem a másoktól kapott tudásban találja meg, hanem abban, amit Iskolánkban a „Szent Szellemnek” nevezünk. A Szellem ösvényének három szempontja van, melyek közül egyiket sem szabad elhanyagolnunk:

1. az ima,
2. a csatlakozás és
3. az oktatás.

A felsorolt szempontok értelmében, minden keresőnek, aki meg akar szabadulni ettől a világtól, és be akar lépni az egyetlen kapun, csatlakoznia kell az Iskolához, és oktatásban kell részesülnie. De ez még nem elegendő! A keresőnek meg kell tanulnia kérni, és a térdeit meghajtani!

Aki nem kér, és nem hajt térdet – és ezt most ne a szokásos vallásos értelemben értsék – aki nem nyitja meg magát alázatosan, az a birtokában lévő ősemlékezésen kívül nem kaphat új, megvilágosító megnyilvánulásokat, és semmilyen első kézből származó új ismeretet sem, még akkor sem, ha húsz évig látogatná is szorgalmasan a Lectorium Rosicrucianum minden tanfolyamát.

Kérnünk kell, könyörögnünk kell, és le kell térdelnünk, hiszen a tisztátalanságunk mértéke valóban óriási. Kérnünk kell, legalább olyankor, ha eltölt minket a félelem, és azt gondoljuk, hogy talán túlságosan messze vagyunk a céltól, és ezért már nem is tudjuk megragadni többé. Káin, a tűzember, balgaságában nem tartja valami nagyra a kérést és könyörgést; és a térdeit sem hajtja meg szívesen. Önmagát királynak tartja, de mégis balga. Szeretne ismereteket gyűjteni, és tetteket végrehajtani! Betegsége annyira súlyos, hogy már a félelem sem fojtogatja a torkát! Az a tény, hogy nincs benne félelem, az agylágyulás egyik fajtájára utal, és emiatt csak ritkán képes kérni, és a térdeit meghajtani.

 

„Bűz Isten orrlyukaiban”

Amíg nem tudatosul bennünk fájdalmasan, hogy ebben az értelemben valóban „bűzlünk”, és a szentek szemében undorítóak vagyunk (nem azt mondja-e Meyrink, hogy „Az ember bűz Isten orrlyukaiban”?) amíg nem érezzük a szégyent, amely teljesen elborít minket, addig még nem állunk az ösvényünkön. A Rózsakereszt tanulója nem „langyos”, hanem kész keményen dolgozni a Műért. A tanuló viszont csak akkor kap lehetőséget bármilyen munkára, ha teljesen megnyitja magát a Szellem számára, és szemeit a hegyekre emeli, ahonnan a segítsége fog jönni.

A háromszoros feltétel azt jelenti, hogy kérnünk kell, csatlakoznunk kell, és oktatásban kell részesülnünk. Tehát mindegyikünkből vagy előre haladó ember, vagy elítélt ember lesz. Aki csatlakozik, és hagyja, hogy oktassák, de nem kér, az nem fog egyetlen lépést sem előre haladni, az ilyen ember csak késlelteti a rá váró ítéletet. Így akár húsz évig is kitarthat valaki az Iskolában. Aki azonban kér, az meg fogja látni az ösvényét. Ha viszont meglátta, és mégsem jár rajta, akkor szintén elítélt lesz. Gyakran előfordul az is, hogy egy tanuló azért nem kér, mert fél, hogy nem lesz bátorsága vállalni a maga előtt látott ösvény következményeit.

A világosság háromszoros ösvényének tehát

1. misztikus oldala,
2. gnosztikus oldala és
3. mágikus, vagy megvalósító oldala van.

A misztikus oldal a kérés és a térdhajtás szükségességét jelenti. A gnosztikus oldal az a tudás, amit az Iskola közvetít. A mágikus vagy megvalósító oldal pedig a misztériumiskolával való kapcsolatot jelenti, mivel ez a kapcsolat tettekre kényszerít. Arról szó sem lehet, hogy a tanulóknak ne kellene erőteljesen részt vállalniuk a nagy Műben! Az viszont, hogy ők ezáltal megmenekülnek-e a szellemi haláltól, az a saját ima-életüktől függ – tehát az új életvitelüktől – és az ebből eredő megvilágosodástól, amely fényt vet az ösvényükre.

 

Hűnek maradni megbízásunkhoz

A megvilágosodás csak akkor jön el, ha azt a tanuló maga keresi és kéri. És noha ez a megvilágosodás hozzáigazodik a tudati állapotunkhoz, nincs tekintettel egyetlen dialektikus kötöttségünkre sem. Ezért, ha a tanuló meglátja maga előtt az ösvényét, soha sem szabad arra várnia, hogy dialektikus körülményei megfelelően elrendeződjenek, hanem eltökélten rá kell lépnie az útra, abban a hitben, hogy a dialektikus körülmények mind megváltoznak, ha megbízatása teljesítésében kitart. A megbízatást azután végre is tudja hajtani, a másodkézből származó ismeret segítségével.

Ösvényünket azonban nem fogják teljes hosszában fényszórók bevilágítani. Az útnak az első kézből származó ismeret révén megvilágított darabja mindig pontosan egyetlen lépést jelent. Ezért mondja a Zsoltárok költője: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsoltárok 119, 105). Ez a világosság nem engedi, hogy az Önök lába megbotoljon a veszélyes hegyi ösvényen. Tehát minden kérésünk és könyörgésünk csak egyetlenegy lépésnyire világítja meg az utunkat, és nem tovább. Ha ennél tovább akarunk tekinteni, csak a sötét éjszakát látjuk.

Ha viszont az oktatással, tehát a kollektív megnyilvánulással az út számunkra megvilágított darabján valóban megtesszük a szükséges lépést, akkor – és csakis akkor – következhet be a következő lépés megvilágosodása; az ösvényen járáskor ugyanis magunkkal visszük a lámpát! Így másszuk meg fáradságosan a hegyet az első és a másodkézből származó tudás vezetésével, az Iskolával való kapcsolatban.

Ha megállunk, nincs további megvilágosodás. Ezért meg kell állapítanunk, hogy az első kézből származó ismeret világítja meg az ösvényt. A másodkézből származó tudás pedig azt a táplálékot nyújtja, ami az ösvényen való járáshoz szükséges. E kettő között alapvető különbség van: az első, a személyre szóló megnyilvánulás világosság, a második, vagy kollektív megnyilvánulás pedig táplálék. A világosságnak kell megvilágítania az ösvényt, a táplálék pedig az erőt adja, hogy járjunk rajta. A világosság a szemé, a táplálék pedig a gyomrot illeti.

 

A lélek tápláléka

A tanfolyamokon végzett munkát tehát semmiképpen sem foghatjuk fel világosságként, hanem csak táplálékként? A tanfolyamokon végzett munkát felfoghatják világosságként, de ne gondolják, hogy az oktatás világossága az Önök szemének szánt világosság! A tanfolyamok és összejövetelek világossága nem a szemüknek, hanem a gyomruknak szól. Önök tudják, hogy a földi táplálék is tartalmazza a világosság bizonyos alkotórészeit. Ezeket vitaminoknak nevezzük. A vitaminok nélküli táplálék halott eledel. Az Iskola szellemi tápláléka is gazdag vitaminokban. Az Önök szellemi szemei azonban ebből ugyanolyan keveset kapnak, mint az anyagi szemeik egy fej salátából, ha az nincs megvilágítva. Ez azt jelenti, hogy ha ösvényüket nem világítja meg az első kézből származó ismeretük és imájuk, akkor a másodkézből kapott ismeret sem tudja Önöket megvilágosítani!

Az első és a másodkézből származó ismeret tehát világosságot és táplálékot jelent. Ez a táplálék az Élet Fájának gyümölcse. Megerősít és segít minket, hogy felépíthessünk egy testet, hogy az ösvényen mehessünk, de magát az ösvényt nem mutatja meg. Az ösvényt csakis a világosság mutathatja meg – ez nem kollektív hatás, hanem személyre szólóan nyilvánul meg az ima és az alázat által. Ebben a világosságban meglátjuk az ösvényt. A kollektív tan pedig a táplálék, amely erőt ad az úton való járáshoz. Az ösvényen akkor járunk, ha csatlakozunk a Szellemi Iskolához és összekötjük magunkat vele.

Lelkünk összetörtségében világosságért imádkozunk, és ebben a világosságban megpillantjuk az ösvénynek egy kis szakaszát. Ezt követi a csatlakozás és az ösvényre való felmenetel, ha állandóan azért imádkozunk, hogy a lábunk elé világító mécses ne aludjon ki. Ezután oktatást, tehát táplálékot kell kapnunk, hogy ne essünk el a hegyi ösvény minden magasabb kanyarulatánál. Egy hiteles szellemi iskolában az út tehát a következő: világosság, haladás és táplálék.

Aki haladás nélkül veszi magához a táplálékot, az olyan, mint aki sokat eszik, de a szükséges testmozgást elmulasztva nem használja fel a megevett táplálékot. Ezért az Iskola nem oktat egyetlen olyan embert sem, aki nem csatlakozott az Iskolához, mert az ilyen jellegű táplálékfelvétel mérgezéshez vezetne.

A szellemi tápláléknak, amit az Iskola a másodkézből származó ismeret formájában nyújt át, testileg kell a tanulót képessé tennie arra, hogy járhassa az ösvényét. A tanuló azonban csak akkor haladhat az ösvényen, ha birtokolja a lába elé világító lámpát. Önnek azért kell imádkoznia, hogy birtokolhassa ezt a lámpát.

Az Apostolok Cselekedetei 9. részében a tarzuszi Saul története teljes mértékben igazolja az ezoterikus tant. A teljes folyamatot felismerhetjük Saul Damaszkuszba vezető útján. Saul akkor kapja meg az első kézből származó ismeretet, vagy személyre szóló megnyilvánulást, amikor így könyörög: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Vajon Saul ekkor ténylegesen ‘látóvá’ válik? Nem, mert előbb még csatlakoznia kell egy misztériumiskolához. A bibliai szöveg a misztériumiskolát Damaszkusznak nevezi, amely Isten gyermekeinek élet-közössége. A tanító pedig Ananiás. Amikor Saul Damaszkusz felé fordul, eljön hozzá a tanító, mert Pál kéri ezt; a tanító pedig felveszi őt a benedikcióba, a boldoggá tevő kapcsolatba.

 

A Benedikcióval látáshoz jutni

Az ima, az Isten előtti alázatosság, és az Iskolához való csatlakozás a tanító benedikciójában azt eredményezi, hogy a jelölt szemeiben felragyog a világosság, ami azután bevilágítja az ösvényt. „És azonnal mintegy pikkelyek estek le szemeiről, és mindjárt visszanyeré látását.” Saul felismeri az ösvényét. Ezelőtt vak volt, noha kérte a világosságot. Először azonban még fel kellett őt venni a benedikcióba. Ez a felvétel akkor történik meg, amikor Ananiás Saulra teszi a kezét és így szól: „Saul atyámfia, az Úr küldött engem.” Aki kéri a világosságot, az megkapja a lehetőséget arra, hogy a misztériumiskola benedikciójával kapcsolatba kerüljön. Ezért szól Isten Ananiáshoz a következőképpen: „Kelj fel és menj el […] és keress fel […] egy Saulus nevű tárzusi embert, mert ímé imádkozik.” Annyi elegendő, ha az ember kéri a megvilágosodást.

Ezt az imát önkéntes engedelmesség alapján az Iskolába való belépésnek és a Krisztus-erőhöz való kapcsolódásnak kell követnie.

Az ima és a benedikcióba való felvétel miatt a szemek átmenetileg látóvá válnak. Ez azt jelenti, hogy a sötét ösvény egy tenyérnyi darabja megvilágosodik előttünk. Mindez azonban még nem jelenti azt, hogy a világosságban ‘látóvá váltunk’. Ezért hangzik így egyik rítusunk szövege: „Csak azok a szemek válhatnak látóvá, amelyek megtanulták, hogy egyetlen könnyet se ejtsenek”. Ez a ‘látás’ arra utal, hogy a még távoli birodalom dolgai új fényben pillanthatók meg. Saul számára – Jézus szolgálatában – csak egy tenyérnyi szakaszon vetül fény az élete homályos, személyes ösvényére. De a látóvá válás sem elegendő még. Az első kézből származó ismeret, és a személyre szóló megnyilvánulás még nem vezet el a célhoz. Elengedhetetlenül szükséges, hogy a tanuló ekkor készen álljon a megvilágított úton való haladásra is. Közvetlenül azután, hogy a tanuló megtekinthette saját személyes ösvényét, készen kell állnia arra, hogy járjon is az ösvényen. „És azonnal mintegy pikkelyek estek le szemeiről, és mindjárt visszanyeré látását; és felkelvén megkeresztelkedék.” Itt ne gondoljanak valami vízzel történő keresztelőre, mert nem erről van szó, hanem egy megbízatásról, a Szent Szellem parancsáról, amely arra vonatkozik, hogy a feltárult úton el is induljunk. Csak így fedezhetjük fel, hogy a hajlandóság és a cselekedet után az új életterülethez való átvonulásban egy lépéssel közelebb kerültünk Jézus Krisztushoz. A Szent Szellemnek ez a „vízfürdője” olyan, mint egy hidraulikus nyomás, amely a következő lépés megtételére kényszerít. Ahhoz azonban, hogy tudjunk menni is azon az úton, amelyre a keresztelő parancsa vonatkozik, és ne szenvedjünk vereséget – hiszen a testünk nem alkalmas a hegyi ösvényre a ritka légkörben -, nos, ehhez új táplálékra van szükség. Ezért olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteinek 9. részében, hogy „miután evett, megerősödék”.

 

Krisztust az életünk példájával vallani

Csak most kerül sor arra, hogy Saul Ananiástól másodkézből eredő tudást kaphasson. Oktatásban részesül, hogy miként kell minden feltételt teljesítenie, mielőtt ráléphetne az ösvényére. És Saul valóban járta az ösvényét. Ezért mondja a következő bekezdés: „És azonnal prédikálá a zsinagógákban a Krisztust, hogy ő az Isten fia”. Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy Saul magához ragadta a szót, hanem azt, hogy az életén keresztül mutatta be Krisztust, tehát, hogy ténylegesen járta az ösvényét.

Az Apostolok történetének 9. részében tehát felismerhetjük az ösvényén járó tanuló különböző fejlődési szakaszait, az alábbiak szerint:

1. Saul világosságot kér a lába elé;
2. Az Úr elküldi hozzá az Iskolát Ananiás képében, aki benedikcióként ráteszi a kezét Saulra, és imája eredményeként látóvá teszi őt;
3. Miután Saul most már megtanult „látni”, megkeresztelik őt. Saul a Szent Szellemtől megbízást kap arra, hogy a megvilágosodás útján megnyilvánult ösvényen járni is tudjon;
4. ezután táplálékot vesz magához, tehát a másodkézből származó tudás révén személytelen oktatásban részesül, és szellemileg táplálják;
5. a megvilágosodással, a szellemi késztetéssel és az egy lépéshez elegendő táplálékkal felszerelve, most Saulus önmaga lát hozzá az evangélium prédikálásához. Tanúsítja, hogy Jézus Krisztusban ez az út elvezet a megszabaduláshoz, tehát Krisztust a saját életével mutatja be az ösvényen.
6. Amikor Jézus Krisztust a hegyi ösvényen való tényleges felmenetelével bizonyítja, megkezdődik a hatodik szakasz, ami azt jelenti, hogy a világ meg akarja őt ölni.

Számunkra is ugyanígy fog történni minden, ahogyan Pál számára elkövetkezett, ha megértjük ezeket a dolgokat. Kérnünk kell, hogy megtudhassuk, hol kell a Művet Isten akarata szerint szolgálnunk, függetlenül a foglalkozásunktól és a családunktól, amelyek esetleg a mi haladásunk ellen dolgoznak – és függetlenül minden más egyéb kötöttségünktől. Az Iskola elküldi hozzánk az Úr követét, és rajta keresztül – az imánkra érkezett válaszként – látóvá válunk. Amikor pedig már látunk, megkeresztelnek bennünket. Akkor táplálékot is kapunk, oktatást az Iskolában, és táplálni fognak bennünket – nem azért, hogy felhalmozzuk valamilyen éléskamrában, hanem azért, hogy testileg hozzáigazodhassunk a hegyi ösvény követelményeihez. Amikor pedig ezzel a táplálékkal ellátva járjuk az ösvényünket, és a lámpánkat folyamatosan égve tartjuk az újra és újra kimondott imánkkal, akkor fogjuk „a Krisztust prédikálni”.

A csendből élni

 

Részletek a 2003. december 13-án NOVEROSÁBAN tartott konferencia egyik előadásából:

Az egyetlen nagy csendet nem lehet szavakba önteni. Önök csak utalhatnak rá, mi is valójában a csend, és megteremthetik a feltételeit, hogy az élet e csodálatos dimenziója a szívükben érzékelhetővé váljon. Ehhez a csendhez mindenki eljuthat, mert létezik, és minden szívnek mintegy veleszületett tulajdonsága. A szív csendje ezért még a legerősebb zajban, a legnagyobb nyugtalanságban is megtapasztalható.

 

Egy hang vagy egy dallam elvezethet a csendhez. Minden hang a csendből keletkezik… és a csendben hal el. Felmerülhet a kérdés: Ismerem-e ezt a csendet? Képes vagyok-e ebből élni? Irodalmi alkotások és költemények segíthetnek abban, hogy választ találjunk ezekre a kérdésekre.

Az alkímia tanában, a transzfiguráció folyamatában, melyet Jan van Rijckenborgh mesterien ábrázolt, a csendnek rendkívül fontos szerepe van. A kínai Gnózis című könyvében a Wu-Wei-ről ír, egy olyan módszerről, amellyel el lehet jutni a csendhez és a semlegességhez, ahogyan azt a kínai bölcs, Lao-ce, már jó néhány évszázaddal ezelőtt tanította. A Wu-Wei jelentése: nem cselekedni, és az ellentétek világát magunk mögött hagyni. Ez azonban nem jelenti a mindennapi élettől való eltávolodást, és a kötelességeink elhanyagolását, mert ez hibás értelmezés lenne. A ‘nemcselekvés’, amelyről Lao-ce beszél, arra utal, hogy a Mozdulatlan Birodalom értékeit, erőit és lényegét nem szabad az énünkkel megragadnunk. Aki a Mozdulatlan Birodalmat úgy akarja megérteni, hogy szinte ráveti magát, azt elutasítják. „Test és vér nem örökölheti Istennek országát” (1. Kor. 15, 50).

Természete ösztönzésére az ember birtokolni akar. Ilyen az állapota. Mivel azonban természeti lényként az istenit nem birtokolhatja, ezért minden fáradozása bánathoz és csalódáshoz vezet. A nem cselekvés viszont egy olyan élet, mely a belső csendből keletkezik. Tökéletes odaadás a szívben rejlő isteni elv számára.

 

A mindennapi életből száműzték a csendet

Csak akkor lehet a csendből élni, ha megvan rá a nyitottság, az érdeklődés és a készség. A mindennapi élet azonban annyira telített zajjal, lármával és fecsegéssel, hogy sokak számára teljesen lehetetlenné vált, hogy megismerjék, óvják és tiszteljék a csendet. A társadalmunkban eluralkodó technika elűzte a csendet. A zaj megbetegíthet, sőt el is pusztíthat embert és állatot egyaránt.

Manapság az emberben, valamint a környezetében minden együttműködik azon, hogy a csendet zajokkal elnyomják és elkerüljék. Sőt, úgy tűnik, mintha az emberek menekülnének a csend elől. A biztonságra és birtoklásra irányuló nyugati kultúrában a zajok határozzák meg a mindennapi életet. A hallgatag embereket lekörözik a fecsegők, a beszélgetésekben beállt szünetek hamar kínossá válnak. A zaj és a sok beszéd számtalan ember számára csak arra való, hogy ne kelljen érzékelniük a belső csendet. A zaj érzéketlenné, beteggé vagy zavarttá tesz, és nagy feszültségeket okoz. Aki feszült állapotban van, az nehezen viseli el, és fenyegetőnek érzi a csendet. Erre utalnak manapság a csendre vonatkozó különböző melléknevek is, mint például a ‘mérhetetlen’, ‘mélységes’, ‘jeges’, ‘félelemkeltő’, ‘baljóslatú’ vagy ‘halálos’ kifejezések.

De miért félnek a legtöbben a csendtől, és miért találják unalmasnak? Mert elbizonytalanodnak, ha rájuk szakad a csend? Ha teljes a csend, nincsenek ingerek, az én nem tud kibontakozni, és ettől szorongás keletkezik. Az értelem ezért nem akarja elfogadni az igazi csend lehetőségét. A csendet csak tárgyként ismeri, amelyet kénye-kedve szerint felhívhat vagy elutasíthat. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy az életben olyan kevés a fény, és hogy már sokan nem tudnak felismerni vagy elfogadni egy valóban magas szintű életelvet?

 

Inkább kirekeszteni a csendet

A tevékenység, a rögzült gondolkodási sémák és emlékek folyamatos áramlata meghiusítja a csendet. Ezeket az asztráltestből kiáramló ösztönök táplálják és ellenőrzik. A belső zaj összekapcsolódik a külsővel, ezért az emberben és környezetében jelentkező lárma a fejben uralkodó hangzavar kivetülése. Így növekszik a feszültség. Az ember vágyakozik ugyan a csendre, de amint rátalál, rögtön be is zárul előtte, és nem engedi, hogy behatoljon hozzá.

Sok szerző igen világos képekkel szemlélteti ezt. Antoine de Saint-Exupery A kis herceg című meséjében az író a sivatagban találkozik a kis herceggel. A sivatag a földi életben megtapasztalt terméketlenség jelképe. A kis herceg pedig nagyon világosan egy derűs csend tisztaságának, egy másik dimenzióból származó élő-elvnek a megtestesítője:

„És mert a kis herceg elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is létezne a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: ‘Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…’ S mivel nyitott ajkai közül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: ‘Ami ebben az alvó kis hercegben a legjobban meghat, az hűsége egy virághoz: egy rózsa képe, mely még álmában is átragyog rajta, mint egy lámpa lángja…’ És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben.”

Ami a legfontosabb, az láthatatlan, vagyis: a tudatállapot életállapot. Attól a belső hűségtől hajtva, amely a szívünkben feltartóztathatatlanul hatni akaró rózsához fűz minket, sokan döbbennek rá arra, hogy életükből hiányzik valami. Szívükben beteljesületlen vágyakozással élnek, hiányzik nekik a nyugalom és a csend. Új életcélt keresve kutatnak valami után, amiben újra megtalálhatnák lelki nyugalmukat. Ekkor rábukkannak a szavak, a könyvek, az előadások, a tanfolyamok, a gyakorlatok és a workshop-ok bőséges kínálatára. Ki tudná megmondani, hány ilyen tapasztalatra van szüksége az embernek, és milyen világossá kell válnia a belátásának, mielőtt tudatosulhatna benne, hogy nagy vágyakozása honnan származik, és lelkének halk hangja mit akar közölni vele?

 

A Szívek Szíve az eredeti forrás

Ezrek és ezrek keresik a csendet. Sűrűn látogatják az úgynevezett csend-centrumokat, csend-gyakorlatokat, csend-zónákat. Még egy Csend-múzeum is létezik, melyet úgy rendeztek be, hogy a csend ritka élményét megtapasztalható tárgyként közvetíthesse. A terápiás eredmények gyakran óriásiak, azonban az agyban mindig jelentkezik az ellenőrző pont, mely a valódi csendet kirekeszti. Leo Hartong Ontwaken in de droomillusie of werkelijkheid (Felébredés a valóság illúziójából) című könyvében így ír:

„Ha látunk egy tárgyat, akkor nem gondoljuk, hogy az megérinti a teret. Ugyanúgy a csendet sem érinti, ha zaj keletkezik benne. A csend éppúgy tartalmazza a zajokat, mint ahogyan a tér a tárgyakat. Ha ezt felismerik, akkor azt is fel fogják fedezni, hogy a csend minden zajt körülölel. A tér és a csend egyértelműen valami finomabbra utalnak: a tiszta tudat csöndes terére. És megjelennek abban. A ciklon közepe és a vihar szíve a kerék tengelyéhez hasonlóan nyugodt. Ebből a szempontból az üresség tele van képességekkel. Ez az, ami körül a vihar kavarog, és ami megfordítja a kereket a tengelye körül. […] Ha megpróbálunk ennek az ürességnek a mélyére hatolni, nem lesz vége, nem lesz határa a felfedezésnek. Az üresség minden leíráson túl van, egyszerre van körülöttünk és a szívünkben. A ‘szív’ fogalmán gyakran az érzelmek és megérzések központját, és az értelem ellentétét értjük. Azonban rendkívül fontos annak a felismerése, hogy mind a közönséges szív, mind az értelem ugyanabból a földi forrásból származik. Mi azonban most a Szívek Szívéről szeretnénk beszélni, a lét eredeti és valódi forrásáról, az abszolút és csendes nem-valamiről, amely az értelem minden megértési kísérlete elől elillan. Ha az értelem el akarja képzelni ezt a ‘beteljesült ürességet’ (hollandul: vol-ledig-heid) akkor az azonnal eltűnik, és az ész áthatolhatatlan fal előtt találja magát. A nem-gondolkodás számára azonban ez a hazatérés a Szívek Szívébe”.

Erről a hazatérésről beszél a Királyok I. könyve, 19. 11-13:

„És ímé ott az Úr volt elmenendő. És az Úr előtt megyen vala nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem. És a földindulás után tűz jöve, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék. […] És ímé szózat lőn ő hozzá, a mely ezt mondá…”

 

Az agy két irányban hat

Isten lénye, az igazság, maga a csend. Aki keresi, és igazán szereti az igazságot, az csendes. A valódi csend az isteni lélek kiterjedése, amelyet eltompult és megkeményedett érzékszervekkel nem észlelhetünk. Ezért a belső nyugalom és csend a tisztuló szív, tehát a lélek éretté válásának jele is. Ahhoz, hogy a csend ezen dimenziójához közeledhessünk, gondolkodási folyamatainkban tudatossá kell válnunk.

Hogyan működik az agy, ez a csodálatos műszer, amely finom, fogékony és képlékeny? Az agynak csupán kis részét használjuk gondolkodásra, emellett évszázadokon keresztül arra edzették, hogy két irányba működjön: befelé, tehát a láthatatlan felé, és kívülre, a látható irányába. A gondolkodás folyamatos mozgásban van. Meghatározza a mindennapi életet, minden életmintát és viselkedést. Mindent, amit az érzékszervek érzékelnek, a származás és a tapasztalat határoz meg: a szülők életfelfogása, a faji és a vallási gyökerek, a nemzeti örökség, a nevelés és képzettség, valamint az aktuális tapasztalatok, és természetesen – erről sem szabad megfeledkeznünk – a mikrokozmoszban megtestesült számtalan élet tapasztalata.

Aki józanul és tárgyilagosan akarja szemlélni mentális tevékenységét, annak meg kell állapítania, hogy gondolkodása nem kreatív, hanem automatikusan az asztrális impulzusok sémáit követi. A gondolatképek nem mások, mint asztrális lények és képek árnyékai.

 

„A gondolatok asztrális képek árnyékai”

Mint ahogyan már említettük, az agy belülre és kívülre irányul. Minden külső dolgot, aminek formája, színe és hangja van, rendszerbe foglal és megnevez. A belülre irányított gondolatokkal kultúrákat, civilizációkat, tudományokat, technikát, irodalmat, filozófiát, teológiát, valamint a fogalmak és ötletek széles sorát alkotja, mégpedig asztrális lények és képek árnyképeiként. Az emberek e berögzült gondolatminták által vezérelt viselkedésüket tekintik az ‘életnek’. Általánosságban azt mondják, hogy az élet mozgás és tevékenység, amely vagy kívülre, a felismerhető felé, vagy pedig befelé irányul. Bensőnkben a láthatatlan, az asztrális vagy éteri, az okkult, vagyis a sokak számára még ismeretlen tartogatja a feladatait. Mindkét irányulás önzésből és sóvárgásból keletkezik, abból, hogy valamit megkapjunk, és a magunkévá tegyünk! Amíg a mozgás vagy tevékenység a szokásos tudatállapotból (az énből, a testből, az érzékszervekből és a gondolkodásból) ered, addig nem létezhet csend sem. A mozgás az én indítékaiból keletkezik. Korunk azért annyira mozgalmas, mert milliók énje konfrontálódik egymással politikai, személyes, szociális, ökonomikus, vallásos és különösen személyes érdekeltségeik miatt. Így keletkezik az énből, a gondolkodás által, egy illúziókból szőtt anyag, amellyel azonosítjuk magunkat.

Mihelyt az ént-mondó csak a legkisebb esélyt is kap rá, azonnal mozgásba lendül. Birtokba vesz bizonyos dolgokat, reagál, megváltoztat vagy formát ad valaminek, mond, hall vagy megpillant valamit, és kapcsolódni akar valamihez – hogy táplálja azt az illúziót, hogy él.

 

Elkülönüléssel utánozni a csendet

Az életet általában az én által szabályozott, ellenőrzött energia mozgásának tekintik. Ez azonban egy roppant veszélyes tévedés. Ha a lélek nem szabadul meg ettől a tévedéstől, akkor nincs értelme a csendről beszélni. Ahogyan már említettük, minden mozgásnak, és a gondolkodás minden meghatározott vagy szabályozott reakciójának, és az azzal való azonosulásnak el kel tűnnie, mielőtt a csend érzékelhetővé válhat. Ez pedig nem történhet erőltetett, kívülről megszabott módszerekkel, hanem csakis önként, és annak belátásával, hogy a gondolkodás az igaz élet hatalmas ellenfelévé vált.

A csend területe kívül áll az agy hatáskörén. Az ember utánozhatja ugyan a csendet, ha elkülönültségben, például egy kietlen pusztában él, ezzel azonban még nem oldódik meg a probléma. Behunyhatjuk a szemünket, vagy hallgatásba burkolózhatunk, mialatt az én mégis a láthatatlan világ észlelésének vágyában ég. Ekkor nyugalmat erőltet magára, és mégis feszülten várakozik. Várakozásteljesen saját magára irányul… és ezáltal az egész múlttal, amely megformálta, közvetlenül összeköti magát. Ez nem a csend! Habár kívülről nézve minden nyugodt, az én ezzel hatalmas lármát okoz.

A Tao Te Kingben – V. van Dijk átírásában – így olvashatunk erről:

Harmóniában a végtelennel.

A tétlen, mozdulatlan csendből

sóhajt az élet lélegzete,

és az abszolút akaratban rejlik

a mindig mozgásban tartott törekvés forrása.

Amit a lélegzet szabályoz, az a rend példaképe.

Életet lélegez be és ki.

Benne mély titok rejlik:

a híd, amely csend és hang között feszül.

Így, bár a mozgás mindent összezavar,

megváltoztathatatlan vagyok, a csendbe visszatérve.

Bár a világi ismeret felkavarja az értelmet:

mit akarnék még tudni – hisz nekem mindent megtanítottak már.

Csak ha az ego majd önzését letette,

és ember ember mellett áll, mint nádszálak a lápon,

együtt érintve, és lélekben újjászületve,

csak akkor lesz valódi testvériség a világon.

 

A csend csak belső megváltozással érhető el, de nem úgy, hogy fontolgatjuk, és tárgyként szemléljük, hanem úgy, hogy az érzékszervek minden illúziójától búcsút veszünk. A mozdulatlan gondolkodás új vitalitást ajándékoz nekünk.

Mikhail Naimy így ír Mirdad könyve című művének 12. fejezetében:

„Az a csend, ahová szeretnélek elvinni benneteket, az a végtelen tér, ahol a nem-lét létté válik, és a létezés nem-létté. Az a tiszteletet keltő üresség ez, ahol minden hang létrejön és visszhangzik, ahol minden forma keletkezik és összetörik; ahová minden önvalót bejegyeznek és kitörölnek; ahol semmi sincs, csak Az. Ha csendes szemlélődésben át nem mentek ezen az ürességen, ezen a tágas téren, akkor sohasem tudjátok meg, mennyire valóságos a ti létetek, és mennyire valótlan a nemlét. Akkor azt sem tudjátok meg, hogy a ti valóságotok mennyire egy a mindenség valóságával.”

A hazugság csalás

 

Időnként azt gondolhatnánk, hogy a hazugság kormányozza a világot. Aki azonban a belső élet után kutat, azt a hazugsággal teli világ nem akadályozhatja. Az megszabadítja magát, és életét összeköti az egyszerűséget és igazságot szerető lélekkel, amely a szellemre vár. E keresés közben azonban az is világossá válik számára, hogy a hazugság nagyon mély gyökereket eresztett, és több mint pusztán rossz tulajdonság.

 

Ha az emberek fejüket csóválva a társadalmi normák és értékek hanyatlásáról beszélnek, akkor feltűnik, hogy a ‘hazugságot’ és a ‘csalást’ nem említik, annak ellenére, hogy mindkettő olyan magatartásforma, amely általános undort vált ki. Azok a politikusok, akik normákról és értékekről szónokolnak, legfőbbképpen a tekintélyekkel szembeni tiszteletet hiányolják, illetve kölcsönösen az egymással szembeni ‘hibás magatartásra’ hívják fel a figyelmünket. Mégis úgy tűnik, hogy a hazugságot és a csalást általánosan eltűrik. Csak ritkán nevezik őket a nevükön, bár szinte mindenki vét ebben a tekintetben. Ez azokra is igaz, akik amúgy nagyon is becsületesnek gondolják magukat, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ne hazudjanak, még önvédelemből sem. Azt remélik, hogy így elkerülhetnek bizonyos belső és külső problémákat. Az önérvényesítő én mindig az egyszerűség és az igazság – vagyis a szívünkben rejlő világosság – útjában áll.

Honnan ered ez a világosság? Közvetlenül az igazságból, a szellemből, ahogyan azt többek között Hermész Triszmegisztosz is megállapítja. Hermetikus értelemben az igazság, a mindenséget átfogó igazság, maga Isten, a változtathatatlan! Azonban – Hermész szavaival – a mindenség-megnyilvánulás terében minden változik. A dolgok jönnek és mennek, és az eljövendőben máris benne rejlik a változás csírája. Ha ezt a kettőt, a változtathatatlanságot és a változást egymással szembe helyezzük, akkor a változó a változatlan szempontjából teljesen valótlan. Hiszen – Hermész szerint – az igazság csakis örök testben lakozhat. Ebből a szempontból a mai embert, változékonysága miatt, valóban ‘hamisnak’ nevezhetjük! Ennek fényében talán már nem is olyan különös, hogy mennyi hazug dolog van az emberek között.

 

A hazugság tönkreteszi az embert

Ha gondolkodunk, energia áramlik át az agyunkon. Az elektromosság erő, energia. Minden gondolat elektromos impulzust hoz létre az agyunkban, amely onnan az idegrendszerünkbe kerül. Minden ideg az agyunkban fut össze, illetve onnan indul ki. Az idegpályák teljesen átszövik a testünket, egészen az ujjaink hegyéig és a talpunkig. Elérnek minden izmot és szervet, a szívet, a gyomrot, a májat, az epét és a szemeket is. A gondolatok tehát nem maradnak a fejben, hanem megnyilvánulnak testünk valamennyi részében: a szemeinkben, az arcunkon, a mozdulatainkban, a tartásunkban, a vérünkben, a szívünkben és a gyomrunkban is, röviden: mindenütt. Minden gondolat elektromossággal tölti fel a testet. Tehát ahogyan gondolkodunk, olyan lesz a testünk is, mert a gondolati energiák gondolataink fajtájával és minőségével vannak feltöltve. Egy rossz gondolat pusztító energiákat hív fel, és megtámadja a testünket. Bár egy gonosz gondolat másokat céloz meg, annak kiötlője valójában önmagát is megsebzi. Ez elkerülhetetlen, mert gondolataink egész testünkben hatnak.

Egy jóakaratú gondolat szintén energiákat hoz felszínre, amely gyógyítóan hathat a saját testünkre és a másokéra is. Hazudni azonban azt jelenti, hogy a fejünkben két ellentétes gondolat kezd hatni. Az első gondolat az igazságból ered, és tudja, hogy milyen valójában egy helyzet, vagy milyen volt. A második gondolat az igazságtalanságon alapul, és megkísérli az igazságot eltitkolni, sőt megsemmisíteni. Aki érzékenyebb, az könnyen észreveszi, hogy mi hazugság és mi nem. Az agyban a hamis gondolat ellenségesen szemben áll az igazzal. Ennek eredménye aztán mérhető töltéskülönbségekben jelentkezik, melyeket egy hazugságvizsgálóval ki is lehet mutatni, mert az erős elektromos töltések között feszültség alakul ki. Az idegrendszer ezt a feszültséget az egész testünkben szétárasztja, ezért ez szintén feszültség alá kerül: a szív gyorsabban ver, a gyomor görcsbe rándul, az izmok megfeszülnek, a szemek nyugtalanul mozognak, a pulzusszám emelkedik. A mirigyek különleges vegyületet kezdenek termelni, melynek hatására a testünkre ártalmas savak képződnek. Másokat talán megtéveszthetünk, de saját testünket nem tudjuk félrevezetni. Ez teljesen lehetetlen. Tehát ha hazudunk, történik valami, még akkor is, ha nem érezzük, vagy elnyomjuk, vagy talán azt gondoljuk, hogy nem történhet semmi, és ezért gátlástalanul hazudozhatunk. A hazugságok felőrlik a testet, és káros energiákkal töltik meg azt.

 

Egyetemes és igazságos

A világosság, amelyet a szívünkben hordozunk, bölcsességgel és szeretettel töltött magas rezgésű elektromos erő. Hazugság és világosság nem sugározhatnak egyszerre a szívből. Tehát a hazugság kétszeresen gonosz: károsítja a testet, és gátat szab a világosságnak is. Hazugság és bölcsesség soha sem járhatnak együtt. A hazugság az igazság kisebb elferdítésével, vagy túlzásokkal kezdődik. Ha valaki így sikerrel jár, megismétli azt. Az ismétlés aztán további ismétléseket kényszerít ki. A túlzás füllentéshez, a füllentés hazugsághoz, a hazugság pedig csaláshoz vezet. Hógolyóként kezdődik, és pusztító lavinában végződik. Mi azonban magunkban hordjuk saját hazugság-vizsgálónkat. Mert minden belső konfliktus ellenállhatatlanul felszínre tör, és pusztítóan hat testünkre, életünkre és a környezetünkben élők életére is. Aki valóban tudni szeretné, hogy igaz-e mindez, annak csak figyelmesen kell vizsgálnia saját érzékelőjét. Aki már nem érzi, az megtanulhatja érezni, miközben figyelemmel kíséri teste közléseit. Ez a test-nyelv egyetemes és igazságos.

A testben és a test által szólal meg a sok lélekimpulzus. Már a természetlélek is közöl velünk dolgokat ezen a kerülő úton, megmutatja mi jó nekünk, és mi nem. Az új lélek nyelve azonban a világosságból ered, csak már olyan régen elfeledtük, hogy halk suttogását gyakran már nem is észleljük. Ez a beszéd mindig igaz, és folyamatosan a bensőnkben rejlő legnemesebbhez, legjobbhoz és legmélyebbhez fordul. Ha ebből csak valami is visszhangozhat a személyiségben, akkor az egyre inkább hallgatni fog rá, és hamarosan már leginkább azt szeretné, ha ezt az igazságot felfoghatná. Az igazság gyakran fáj, de tisztít. Aki az igazságnak teret ad, először gyakran azt gondolja, hogy ezáltal védtelenné válik. Idővel mégis mély vágyakozás növekszik benne az igazság után, mert az egyúttal ‘édes’ is, és a szabadság erős érzését ajándékozza. Ebben nagy öröm rejlik!

Az így újra elnyert mozgástérben világosan felismerhetjük saját állapotunkat.

Amikor az én minden védekezési rendszere erőtlenné válik, pontosan abban a pillanatban észlelhetjük az eredeti, eljövendő új ember első benyomásait. Bár tudja, hogy még hatalmas fejlődési út előtt áll, de a jelen lévő bizonyosság, amelyre olyan sokáig várt, bátorságot ad neki. Így bizonyosodik be újra és újra, hogy az igazság mindent legyőz!

A helyreállított egyensúly ereje

 

A ‘szelídség’ szó hallatán talán egyfajta szeretetreméltó gyengeségre gondolunk. A szelídség azonban a belső egyensúly ereje, amely akkor keletkezik, ha az ember tudatára ébred az élet lényegének és a világegyetemben elfoglalt helyének.

 

A szelídség az elválasztottság nélküli lét, és a tökéletes viszálymentesség folyamatos átélése. A viszálymentesség pedig hatalmasabb az erőszaknál. Ez az erő a mindenség-életből, a világegyetem egységéből származik. Ebben semmivé foszlik minden lehetséges ítéletalkotás, elítélés és kritika. A szelídségben válik létállapottá Krisztus parancsolata: „szeressétek ellenségeiteket” (Máté 5,44). A Hegyi beszédben Jézus ezt a követelményt állítja tanítványai elé. Minden hagyományban megtaláljuk ezt a parancsolatot, amely a tanulni vágyó embert a tökéletességhez, a teljességhez és az egységhez szeretné elvezetni. De gyakorolták-e valaha is ezt az életszabályt? Az általános vélemény szerint a szelídség és az ellenség szeretete inkább kolostori szerzeteseknek, és biztosan nem a mai társadalom embereinek való.

A társadalmi viszonyokat többnyire a vetélkedés, a becsvágy, a rosszindulat és az irigység jellemzi. Honnan ered mindez? Az ok abban rejlik, hogy életünk alapelve a verseny, a küzdelem és az önfenntartás. A Hegyi beszédben lévő szelídség követelményét ez az emberi természet egyszerűen nem képes megvalósítani.

„A bátorság” – mondja Jan van Rijckenborgh – „mindig erőltető, mert az oka legtöbbször az ösztönből és az indulatból ered. Ezzel a bátorsággal az ember leginkább egy betörőhöz hasonlít. A természet bátorsága mindig sebeket üt, rombol és pusztít.” (A Boldognak-mondások misztériuma, VI. fejezet.)

Ugyanez érvényes az emberi szeretetre. Ha például azt mondjuk valakinek, hogy „Szeretlek” akkor ez gyakran azt jelenti, hogy „Neked is szeretned kell engem.” Ez a szeretet olyan érzelem, amely cserébe visszakövetel valamit, tehát semmiképpen sem önzetlen. Ha nem elégül ki az ember szeretet-igénye, akkor abból erőszak, agresszió és gyűlölet származik. Ezért amit mi, emberek, szeretetnek nevezünk, az nem tiszta érzés, hanem zavaros érzelem, amely a saját érdekét nézi, és könnyen az ellentétébe fordul, ha ez az érvényesülés veszélybe kerül. Ebből a szeretetből nem születik szelídség.

Szakadatlan érzelmi mozgalmasságban élünk. Tudatunk a váltakozó hangulatok miatt olyan gyertyára hasonlít, melynek remegő lángja alig, vagy egyáltalán nem világítja be a környezetét. Mindezt az okozza, hogy a mindenkitől eltérő saját énünkre és személyiségünkre irányulunk. Szinte senki sincs tudatában annak, hogy a kicsi énjénél többé is válhatna. Azonosulnak az én részeivel, töredékeivel, testükkel, impulzusokkal és ösztönökkel, vagy akár az értelemmel és az okkult dolgokkal. Ez újabb és újabb negatív érzelmeket korbácsol fel bennük, legyen az hatalomvágy, pénz vagy nagyrabecsülés utáni sóvárgás, vagy meghatározott eszmerendszerek megvalósítására irányuló vágyakozás. És így veszítjük el az egyensúlyunkat. Ezért az emberek soha sem kiegyensúlyozottak, mert tudatuk megosztott és behatárolt. Ítélkeznek és elítélnek. Ilyen feltételek mellett nem lehet belső egyensúly és szelídség sem.

 

Csendes világosságként az időben

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája azt tanítja, hogy a szelídség a szellem egyensúlyából, az akarat megújult egyensúlyából születik. Ennek előfeltétele, hogy a tanuló a hegyen álló tanítvány legyen, és megértse a Hegyi beszédet. Ez a rezgésszám emelkedésével jár, és ezzel a belső felemelkedéssel haladhat tovább a tanuló csendes, rendíthetetlen bátorsággal, olyan emberként, aki járja az ösvényt, és a szilárd, világló célhoz közelít.

A lényben az új élet új hang és új tulajdonságok tapasztalatát nyújtja. A Hegyi beszéd ír ezekről, mint például az ítélkezés- és kritikamentességről, valamint a minden bűn megbocsátásának és az ellenség szeretetének bátorságáról. Ha szeretjük ellenségeinket, akkor már nem azok többé. A szelídség az abszolút bátorság, amely nem akar, és nem is tud erőltetni. Az igazán szelíd ember nem hajlik az erőszakra, nem ismer sem feszültséget, sem bosszút vagy agressziót. Mert minden erőszak gyökere a személyiségtudat korlátozottságában rejlik. Amit a személyiség birtokol, azt meg kell védeni. A szelíd ember azonban már nem ebből a tudatból él. Egy új megértés válik valóra benne. Lao Ce-vel együtt tudja:

 

„A leggyengébb bennünk az, ami leginkább ellenszegül.

A nagy művet fogadd el – nyerd el az új földet,

Amit a sóvárgás kelt benned, önfegyelemmel győzd le.

Az önmagát leküzdő a törvényen felül áll.”

 

Jan van Rijckenborgh azt mondja egy ilyen emberről, a Boldognak-mondások VI. fejezetében:

„Az örökkévalóság nevében csendesen világító lángként áll az időben, és Krisztus vigasza az olaj, amely lankadatlan szabályossággal áramlik hozzá.”

 

Az erőszak fel lesz oszlatva

Milyen erő tölti el a szelíd embert? Hogyan tudja szeretni ellenségeit? Ezek fontos kérdések. A szelíd ember nem ismeri az ellenségeskedést, ezért birtokolja a béke kulcsát. És ezzel meg is oldódna az emberiség problémája. Ki ne vágyna békére? Ehhez azonban az embernek át kellene lépnie saját énje határait, és ehhez megint csak a fényszületés csodájára van szükség. Hiszen a mindenségtudat, amely az egész teremtést betölti és áthatja, a szokványos személyes tudat fölé emelkedik. Ha ez a mindenségtudat megérinti a tanulót, akkor szíve megnyílik.

Az első, amit ekkor észlel, az saját tényleges lénye, és nem az a kép, amelyet eddig önmagáról alkotott. ‘Saját lénye’ látszatértékekből felépített omladozó háznak bizonyul. Megmutatkozik az állhatatlan érzelmi élet, és a gondolatok ‘taposómalmai’, azok az energiák, melyek feszültségeket okozva blokádokat emelnek, és úgy megkeményítik a szívet, hogy görcsössé, és nyomorúságos istállóvá válik. Ezt az egész állapotot bevilágítja a mindenségtudat, amely mindent átfog, és semmit sem zár ki. Tisztán megmutatja az ember létállapotát. Abban a mértékben, ahogyan rábízza magát a befogadott fényre, feloszlanak és megváltoznak a megkeményedés, az elsavasodás, az elfajulás és az elhasználódás következményei. Nem lesznek kitaszítva, hanem fel lesznek oszlatva és meg lesznek változtatva. Hiszen a benső térben nem létezik semmiféle szemétlerakó hely, ahol halomra lehetne hányni a lerongyolódott személyiségeket. Az alacsony szintű energiák átalakulnak, akár a rozsdás vas, amely a magas hőfokú tűzben felizzítva megtisztítható.

Aki először hallja a Hegyi beszéd követelményeit, és nem fordul el teljes kelletlenséggel és hitetlenséggel; aki igazságként issza annak benső értékeit, az megérti, hogy a szelídség tényleg csak a szellemből származhat, a Krisztus-rezgésből, amely a tanuló lényében hatásossá válik.

 

Minden összefügg mindennel

Az igazi szeretet mindenfajta megosztottság nélküli egység. Az igazi szeretet nem elmélet, nem tulajdonság, hanem a tökéletesség, amelyből szelídség születik. Ez a tudat csendes, mozdulatlan észlelése, amely nem fogékony már a rokon- és ellenszenvre, hanem mindent szelídségbe burkol. Felismeri, hallja és észleli, hogy minden összefügg mindennel. Az igazi szeretet nem érzelgősség. Ez egy másik rend, egy szellemrend valósága és hatásossága. Erős és tiszta szépség és igazság. Távol áll minden érzelmességtől, mert a szentimentalitás a szív rendellenes hatása, melyet a tökéletlen tudatállapot remegő világossága kelt. A szellemrend alapötletének először a rózsa tüzeként kell bebocsátást nyernie a szívbe, hogy a szívet újra helyre lehessen állítani valódi rendeltetésében.

Az igazi szeretet az ember éntelenségéből születik. Egy ilyen kapcsolat nem a jövőnek szóló befektetés, amelynek várnánk a megtérülését. Az igazi szeretet minden viszony megértésének a kifejeződése. És ahogyan az értelem nem olyan birtok, amit védelmezni kellene, úgy a szeretet sem tulajdoni jogcím. Olyan erő tehát, amelyben minden ‘egésszé’ válhat, amelyben minden növekedhet és beteljesedhet. Erejében a Föld megváltozik, és közelebb kerül a tökéletességhez. Aki ebből az erőből él, az nem manipulálható többé.

 

A szelídség nem ernyedtség

A szelíd ember nem akar győzni. Ezért erősebb mindenkinél. Csakis létállapota által tekintély a szó igazi értelmében. Független, önálló lény, aki az egyetemes magerőből él. És mert ebből a tudatállapotból él, lehetséges, hogy akikkel kapcsolatban áll, azok jótéteménynek érzik őt. De ez nem feltétlenül van mindig így. Hiszen a szelídség nem ernyedtség, hanem az emberi szellem egyik eredeti, tiszta tulajdonsága. Ezért a szelídség nagy erő. Könnyen előfordulhat, hogy erre az erőre mások éppen agresszióval reagálnak. Lehetséges, hogy a szelídséggel szembesülő egók erősen nyugtalanítva érzik magukat, és ezért megkísérlik aláásni ezt az erőt. Mert a szelídség ereje viharokat támaszt, melyekben a régi erőszakosság megsemmisíthető. A vihar után azonban beáll a végtelenség csendje. Ez az örökség minden emberre vár.

A leggyengébb dolgok felülmúlhatják a legerősebbeket. A világon semmi sem gyengébb és alkalmazkodóképesebb a víznél. A kemény és az erős támadásai mégsem kerekednek rajta felül. A gyengéd felülkerekedhet az erősön, az alkalmazkodó-képes a keményen. Ezt a tudást öröktől fogva közlik az egész világgal, de csak akkor érthetjük meg igazán, ha útra kelünk, hogy megértsük és kövessük a Hegyi beszédet. Ezért mondja a bölcs:

„Aki magára veszi az ország minden szégyenfoltját,

az mesterévé válhat.

Aki felfogja az ország minden sorscsapását,

az a világ királya lehet.

Igaz szavak ezek, még ha ellentmondásnak tűnnek is.”

 

Lao Ce, Tao te king, 78. vers, Mirananda, Wassenaar 1979.

A remény elve

 

Aki felteszi a kérdést, hogy modern társadalmunk oly fájdalmas, és gyakran bizarr körülményei ellenére mi az, ami mégis fenntart, és újra meg újra továbblépésre ösztönöz minket, az válaszra találhat abban, amit egy modern filozófus a „remény elvének” nevezett.

 

Úgy tűnik, hogy ez az elv valóban sok mindent megmagyaráz. Néhányan azt remélik, hogy félretolhatják azt, ami az útjukon akadályozza őket, mások pedig abban reménykednek, hogy megtalálják a számukra hiányzó dolgokat. Mindkét esetben azt remélik, hogy az életük kívánságaik szerint alakul majd. Megint mások, akik talán túlságosan kötődnek birtokaikhoz, abban reménykednek, hogy elszakadhatnak tőlük, hogy aztán szabadon élhessenek. Gyakran megtörténik, hogy az ember elégedetlen élete körülményeivel. Mindig akadnak olyan helyzetek, amiket szeretne másképpen alakítani, legyenek azok anyagi vagy eszmei dolgok. Emellett szüntelenül abban reménykedik, hogy minden úgy lesz, ahogyan elképzeli, vagyis ahogy saját belátása szerint a legjobb lenne. A remény tehát mindig megvan, és az ember állandóan előre tekint.

De miben reménykedünk valójában? Különös, hogy ezt a kérdést milyen ritkán tesszük fel magunknak, és ha mégis, akkor is megelégszünk csupán felszínes válaszokkal. Különös, hogy nem is tudjuk, miért vonz bennünket a jövő annyira, hogy alig tudunk valamit arról, mi foglalkoztat, és mi nyugtalanít bennünket.

 

Miért reménykedünk?

Magáról az életről van szó

Remény nélkül nem lehet élni. A remény serkent minket, és a reményből merítünk bátorságot. Akiben már nincs remény, az feladja, és vesztessé, depresszióssá válik, sőt végül talán még öngyilkosságot is elkövet. Ebből a szempontból a remény az élet abszolút elve. A remény élet.

Ami az élet valódi tartalmát illeti, úgy nem külső dolgokról, vagy esetleg más körülményekről, hanem magáról az életről van szó. Arról, hogy mi valóban emberek vagyunk. Anélkül, hogy ennek igazán tudatában lennénk, életünk nagy feladata az, hogy megtanuljuk, mit is jelent valóban embernek lenni.

Ezzel egyidejűleg beismerjük, hogy szívünk mélyén tudjuk: ebben a pillanatban még nem vagyunk igazi emberek. Például azért neveljük a gyermekeinket, hogy tudást közvetítsünk nekik, és felkészítsük őket a társadalmi életre, hogy később majd eljátszhassák szerepüket, tekintélyre tegyenek szert, vagy legalábbis, hogy életben tudjanak maradni. E célkitűzés mögött azonban egy nemesebb cél is rejlik, vagyis az a remény, hogy igazi emberekké válnak.

Ezt a reményt azonban tudat alatt még egy jól képzett, nagy műveltségű, sok lélekminőséggel rendelkező, kultúrált ember ideális képével azonosítjuk. Jó példa erre a humanista irányzat, amely békemozgalmakban, katasztrófák áldozatainak szervezett gyűjtőakciókban, háborúk és törzsi villongások során nyújtott közvetlen orvosi segítségben nyilvánul meg. A szenvedések enyhítésének ötlete mögött talán az igazi emberlét tudat alatti képe, és az ennek a típusnak tulajdonított minőségek is munkálnak.

A sokat dicsért európai kultúrában mindent a technikai fejlődéstől várunk el. Száz évvel ezelőtt az ember leginkább azt várta, hogy rövidebb lesz a munkaidő, megszabadul az elnyomástól, lesz állandó munka, és nem kell agyondolgoznia magát. Aztán a technika megteremtette a természet fölötti uralkodás lehetőséget, hogy befolyásolja és beutazza a világot. Most azt hisszük, hogy a technika segítségével minden lehetséges információval rendelkezünk, és úgy véljük, hogy az Internet által a mindentudás és mindenütt jelenvalóság bizonyos formája felé közeledünk.

E törekvések és ösztönzések mögött a határtalan, mérhetetlenül nagy ember képe rejlik. A remény mögött mindig egy ismeretlen cél bújik meg. Ismerjük vagy elvárjuk ugyan e cél jellemzőit – amely a boldogság, a gondtalanság és a félelem-mentesség – de magát a célt, annak valóságát alig tudjuk leírni. És mégis ez a távoli, meghatározhatatlan cél rejlik mindenben, amit kívánunk, gondolunk vagy teszünk.

Ha létezik egy kimondatlan cél, akkor nem csoda, hogy jelen van egy tudat alatti törekvés is. Mint emberek, ezt a célt kifelé vetítjük, olyan körülményekbe, amelyek valójában nem felelhetnek meg neki. Ez megmagyarázza azt is, miért csalódunk olyan gyakran kísérleteinkben és próbálkozásainkban. Ez az oka annak is, hogy a jóra való törekvésünk is kérlelhetetlenül félresikerül, és nem hozza meg a várt boldogságot. Nagy árat kell fizetnünk az általunk fejlődésnek nevezett valamiért. De nem adjuk fel olyan könnyen. A jobbulásba vetett reményünk kiirthatatlan. Meg vagyunk, és meg is leszünk győződve arról, hogy egy felfelé tartó fejlődésmenetben mozgunk, és a tudomány az előhaladást kísérő minden problémára végül talál majd megoldást.

Az emberiség folyamatosan kutatja a határait és áthelyezi azokat. Sokan észreveszik ugyan az ezzel járó problémákat, mégis inkább elkerülhetetlen kihívásoknak tekintik őket – a növekedés jeleinek. Mások, gyakran fiatal emberek, kivonják magukat a nyugati kultúrát rabul ejtő, fejlődő technika hatásai alól. Miért tagadják meg maguktól ezt a fejlődést és ennek eszméit? Az egyik válasz talán az, hogy sejtik a remény elvének igazi mivoltát. Nem adják fel ezt az elvet. Erős életösztönt éreznek magukban, ami azonban ellentétes a maguk körül érzékelt események menetével. Ideáiknak és reményüknek másképpen szeretnének hangot adni, a maguk módján, saját életritmusukban.

 

A remény mint ökonómiai elv

Mindenütt – szinte magától értetődően – abból indulnak ki, hogy a gazdaságnak növekednie kell, és a megtorpanást visszalépésnek tekintik. A hangok, amelyek ezt a hatvanas és hetvenes években még kifogásolták, mára majdnem teljesen elnémultak. Azt gondolják, hogy ha egy üzem vagy iparág nem növekszik, akkor beteg. Sőt a növekedési ütemnek évről évre emelkednie kell. Mindezt arra a látszólag eltörölhetetlen képre alapozzák, amely szerint a jólét automatikusan boldogságot is jelent. Ez a kép az eredeti emberlét képét egyre inkább kiszorította, és szinte tökéletesen uralja az ipari társadalmat. Észreveszik ugyan, hogy a felfelé vezető út nem lineárisan, egyenesen halad, hanem magasabb és mélyebb pontokon át, de mégis arra számítanak, hogy a magaslatok magasabbak lesznek a mélypontoknál. Egy hullámvölgy ezek szerint csak némi pihenésre szolgál, hogy a következő magaslatot megrohamozhassák.

Van-e ennél jobb példa az emberi remény múlhatatlanságára? Még ma is többen mutatnak rá arra, hogy az élet folyamatosan kisebb-nagyobb körforgásokban ismétlődik. De ezek a hangok egyre halkulnak, és egyre inkább kiszorítják őket.

De mi tartja fenn e szüntelen reményt, ha a világban minden múlandó, ha minden tágabb vagy szűkebb körforgásban zajlik? Min alapul hát ez a remény? Ennek eredete nem a világot jellemző múlandóban és időbeliben keresendő, és éppoly kevéssé lakozik az időleges természet által alakított személyiségben is. A múlhatatlan remény alapja annak az eredeti embernek az utolsó maradványában található, aki hosszú-hosszú idővel ezelőtt elfordult eredetétől. Ezzel az örökkévalóságot az időre, és a múlhatatlant a múlandóra cserélte. Ami eredetileg múlhatatlan és örök volt, az többé már nem válhatott egységgé vele, és egyetlen atomban, a bennünk rejlő szellemszikra atomban összpontosult és őrződött meg. És ebből az atomból indul ki az a sugárzás, amely az eredeti nagyság és örökkévalóság utáni meghatározhatatlan vágyat okozza lényünkben. Ettől a vágytól válik olyan nyugtalanná és elégedetlenné az ember a mindennapi életében. E vágyat aztán közvetlenül belevetíti a környezetébe, és az általa felismerhető dolgokba. Változásban és személyes kibontakozásban reménykedik. Reformokat vagy forradalmakat akar.

Ezért nem tudunk az állandó növekedés rögeszméjétől szabadulni, még akkor sem, ha racionális értelmünk e vágyakat józan érvekkel ostromolja. Eredetünket spirituális áramlatokban és vallásokban keressük. Terápiák segítségével keressük belső lényünket. Nyugtalanok vagyunk, és egyre csak keresünk. Nem ismerjük fel és nem értjük meg, hogy mi az, ami igazán élni és növekedni akar bennünk. Még nem tanultunk meg különbséget tenni a múlandó és a múlhatatlan, az időhöz kötött és az örök, a körülöttünk lévő világ és az isteni természet között. Még nem tudjuk megkülönböztetni a múlandó személyiséget, és a szellemszikrát hordozó mikrokozmoszt, amellyel össze vagyunk kötve a születés és halál közötti időszakban. Mint halandó személyiségek, még nem ismerjük, és nem is fogadjuk el feladatunkat. A mikrokozmosz célját saját személyes célunkká tesszük. A szellemszikrából kibontakozó eredeti ember fejlődését saját evolúciónkra vonatkoztatjuk, ahogyan az eredeti, istenemberi tulajdonságok helyreállítását is személyes, emberi tulajdonságaink javítására akarjuk kamatoztatni.

A bennünket mozgásban tartó emlékeink és reményeink valódi jellegét nem értjük. E tudatlanság miatt újabb és újabb csalódásokat és kudarcokat kell megélnünk. Visszahúzódunk saját világunkba, mintegy személyes kis szigetre, és ott próbálunk meg formát adni elvárásainknak és a jobb jövő iránti reményünknek.

 

A remény mint új valóság

Csak nagyon lassan tudatosul bennünk, hogy az ember fejlődése, ahogyan azt mi ismerjük, nem a végső cél, és hogy a magasabb cél az eredeti, igazi ember újraalkotása és újjászületése. Megtanuljuk, hogy e föld gyermekeiként feladatunk van e magasztos cél megvalósításában, és kezdjük ezt a feladatot felismerni. Felfedezzük, hogy ezt nem tudjuk magányunkban kivitelezni, és ezért egy hasonlóan gondolkodó csoporthoz kapcsolódunk: egy szellemi iskolához. Megismerjük a sürgető erőt, amely az örök életből származik, és megtapasztaljuk, hogy e nélkül minden cselekedetünk, gondolatunk és reményünk hasztalan marad. Ez a felismerés, a valóban szükséges és a szükségtelen megkülönböztetése, a szellemszikra atomból, az ősatomból, az eredeti ember elvéből ered.

Akkor aztán olyan fejlődés kezdődik bennünk, amely teljesen el van választva a földi lelki konfliktusoktól, és amelyet világunkban a növekedés és hanyatlás hullámmozgásai érintetlenül hagynak. E fejlődés kezdetén elmélyül az önismeretünk, és a spekuláció meghátrál az igazi vallás bizonyossága előtt. És megtudjuk, hogy ez a biztos hit jelenti a hidat önmagunk és a remény igazi célja – az eredeti ember újrateremtése – között. A remény, amellyel mindennapi életünk állandó bizonytalansága ellen küzdöttünk, sziklaszilárd bizonyossággá válik. Ekkor nyer teret egy olyan új remény, amely nem valamilyen határozatlan vágyból keletkezik, hanem éppenhogy elvárások nélküli tettekre ösztönöz. Ez a remény aztán már nem az értelmünk sötétségének a kiegyenlítésére szolgál, hanem eredete az Istenből való világosságban rejlik.

Beszélni ezüst, hallgatni arany

 

Aki belépett Püthagorász iskolájába, annak két évig tilos volt beszélnie. Abból indultak ki ugyanis, hogy az ember többnyire rosszkor szólal meg, ezért először meg kell tanulnia a benne lévő Isten „hangjára” hallgatni. Mindezt nagyon szemléletesen ábrázolja az ifjú Sámuel története, akit háromszor szólítanak meg, és csak negyedszerre, mestere, Éli rávezetésével ismeri fel Isten hangját.¹

 

A beszéd ólom

Az alkímia megtanít rá, hogyan lehet a nyers ólmot értékes arannyá változtatni, vagy más szavakkal: hogyan szabadulhat fel a tisztátalan emberben az isteni világosság.

Némely vallás szerint a beszéd olyannyira közönséges, hogy jobb inkább csendben maradni. Salamon Példabeszédeiben ez áll: „A sok beszédben elmaradhatatlan a vétek; aki pedig megtartóztatja ajkait, az értelmes.”² Amikor pedig Jézus a tisztaságról beszél, ezt mondja: „Nem az fertőzteti meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem a mi kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert.”³

E szövegek alapján világos tehát, hogy a beszéd könnyen a tisztátalanság kifejezőjévé válhat: szinte láthatóvá és tapinthatóvá teszi a belső tisztátalanságot. Még inkább így van ez, ha felismerjük, hogy a gondolkodás „gondolat-anyagot”, vagy „gondolat-étert” használ fel, éppen úgy, ahogyan az érzések is asztrális erőkhöz vannak kötve.

A hallgató fél számára ez azt jelenti, hogy kapcsolatba kerül a beszélőből kiáramló erőkkel. Részesévé válhat például a beszélő elégedetlenségének és problémáinak, mindez pedig befolyásolja gondolkodását, érzéseit és cselekedeteit.

Beszélni ezüst, hallgatni arany. Ez a közmondás arra utal, hogy a csendességet sohasem múlhatja felül a beszéd. A numerológiában az ezüst, mint félnemes fém, a kettősséget jelképezi: számértéke tehát 2. A hallgatás azonban arany és az egyesülést szimbolizálja: száma az 1. Amikor az ember kezdi felismerni, hogy saját beszédével, illetve mások meghallgatásával választás előtt áll, hogy tisztátalansággal vagy tisztasággal kösse össze magát, akkor e felismerés révén megváltozhat a tudata. Képzeljük el, hogy elhatározza, hogy kizárólag tiszta gondolatokkal és érzésekkel kerül kapcsolatba, és mindezt meg is tudja valósítani. Ekkor a szavai is erről a tisztaságról fognak tanúskodni, és erről a beszédről mondhatjuk azt, hogy ezüst. Az ilyen ember ragyogást kelt, és beszéde olyan lesz akár az ezüst. A beszéd még hatásosabb, ha tudatában vagyunk annak, hogy a gége teremtő szerv.

 

A beszéd teremtés

A szokásos, mindennapi beszédet a lép-máj rendszer tudaterői táplálják. Itt elsősorban a vágyak, a hatalomvágy és az önfenntartási ösztön uralkodik. Az „ezüst” beszédet azonban a megtisztított szív és a megtisztított értelem táplálja. Hogy ez nem könnyű feladat, azt A három balga kívánság⁴ című mese is jól ábrázolja. Jupiter Isten teljesíti egy szegény favágó három kívánságát. A favágó megtanácskozza ezt a feleségével, és máris gazdagnak képzelik magukat. Elhatározzák, hogy még alszanak rá egyet, mielőtt megfogalmazzák óhajaikat. Ám egy pohár bor élvezetében lényegtelen gondolatokba vesznek, és ezeket meg is fogalmazzák három kívánságként. A mese ezekkel a szavakkal végződik: „Igaz hát az a mondás, hogy nem való a vak, nyomorult, meggondolatlan és bizonytalan népnek, hogy az ég ajándékait kívánja, amelyek használatára még rendkívül éretlen.”

Ebből a meséből kiderül, hogy a gondolkodás, az érzés és a beszéd nem független, hanem az ok és okozat törvényének van alárendelve. A beszéd tehát teremtés. Ezért döntő fontosságú az a kérdés, hogy milyen szinten történik ez a teremtés: építő jellegű-e vagy romboló? Ezért mondja például Lao Ce: „Aki keveset beszél, az önkéntelen és természetes.” Jan van Rijckenborgh ehhez az alábbiakat fűzte hozzá: „Aki keveset beszél, és mindezeknek tudatában van, aki tudja, hogy mit tesz, és tudatában van a felelősségének is, az teljesen természetessé válik, és önmaga marad. Mindez pedig a megszabadító önmegvalósítás alapja lehet.”⁵

A szavakat nem mondhatjuk ki mindig ugyanúgy. Ezt bizonyítja a JHVH vagy Jahveh név használata. Ezt a nevet soha sem ejtették ki a zsidók, hanem az ‘Úr’ vagy ‘Hatalmas’ szóval helyettesítették. Ez nem csupán a tisztelet egyik formája volt, hanem abból a felismerésből fakadt, hogy az ember nem tudja helyesen kiejteni Isten nevét. Amikor Pál apostol részesült az új tudatban, ezt mondta: „És tudom, hogy az az ember […] elragadtatott a paradicsomba, és hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie.”⁶

 

Beszélni arany

Az „arany beszédben” a földi ember nem részesül. Isten az Ige kimondásával végezte el teremtő művét. A Teremtés könyvének első fejezetében minden alkotás előtt az „És monda Isten” kifejezés áll, amely Isten szavának teremtő erejére utal. János evangéliuma pedig így kezdődik: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.”⁷

Az Újszövetségben Jézus teremtő erővel beszél. A leprásnak ezt mondja: „Akarom, tisztulj meg.” A nyomorékhoz így szól: „Mondom néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza.” A szélnek pedig azt mondja a viharos tavon: „Hallgass, némulj el!”⁸ És úgy is lett.

 

Hallgatni arany

Jézus szavai sajátos jelentést nyernek a bensőjében elcsendesedett ember számára. Akkor a csend már nem csak az ajkak zárva tartását jelenti, hanem a gondolatok és az érzések elcsendesedését is. Ezek pedig csak akkor csendesedhetnek le, ha a belső megtisztulás megtörtént. Ebben a csendben a másik, vagyis az isteni tudatot szólítják meg az emberben. Ekkor hallhatjuk, hogy „Akarom, tisztulj meg.” és „kelj föl”, új erővel térj vissza az Atya Házába. És halljuk, ahogy a saját lényünkben dúló viharhoz így szólnak: „Hallgass, némulj el!”, hogy életre keljen az új tudat. „Aki erővel dolgozik, az létrehoz, teremt és megnyilvánít valamit. […] Ez minden gnosztikus tevékenység abszolút alapja: az ige! Ahol a Gnózis megnyilatkozik, ott kimondják az alkotó igét: ott jelen van az alaperő.”⁹

—

Források:

1 I. Sámuel 3,1-10

2 Példabeszédek 10,19

3 Máté 15,11

4 Charles Perrault: Lúdanyó meséi

5 Jan van Rijckenborgh, Catharose de Petri: A kínai Gnózis

6 II. Korinthus 12,3-4

7 János 1,1-3

8 Márk 1,41; 2,11; 4,39

9 Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása, 131-132. o.

Levél lányomnak

 

Kedves Kislányom, nemrég azt kérdezted tőlem: „Apa, egyszerűen nem értem. Egyfelől azt mondják, hogy önálló emberek vagyunk, és felelősek vagyunk mindazért, amit cselekszünk, látunk és hallunk. Másrészt viszont azt hallom: ‘Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.’ Ezek így nemcsak, hogy nem passzolnak össze, hanem teljesen ellentmondanak egymásnak! Akkor most hogyan van ez?”

 

Akkor én sem tudtam a választ. Azt persze értettem, hogy mi az a nyilvánvaló ellentét, amire gondolsz, és azt is megértettem, hogy mindkét állítás igaz, de ezt nem tudtam megfogalmazni.

Mert valóban nehéz válaszolni erre. Sokan beszéltek és írtak már az akaratról, és emiatt nagy zűrzavar is keletkezett. Ha figyelmesen hallgatod vagy olvasod ezeket az értekezéseket, akkor az első, ami feltűnik, hogy állandóan csak az akarat hatásáról beszélnek: hogyan működik az akarat, illetve mi az akarathatás eredménye. Azt viszont egyik sem említi, hogy tulajdonképpen mi is az akarat. Mindezek persze nagyon érdekfeszítőek és aktuálisak lehetnek, azonban nem oldják fel az önállóság, valamint az akarat feladása között feszülő ellentmondást, amit te is említettél. Ezenkívül alig tesznek különbséget az akarat, és a kívánság vagy a vágy között. Emiatt csak fokozódik a zűrzavar, mert ezek valóban különböznek.

Mai hétköznapi nyelvhasználatunkban az „akarni” és a „kívánni” rokon értelmű kifejezések. Például azt szoktuk kérdezni, hogy „Mit akarsz a születésnapodra?” Erre a kérdésre pedig nem spontán cselekvéskitörést várunk, hanem egy kívánság, vagy vágy megfogalmazását. Az akarat és a vágy látszólagos azonossága már régóta gondot okoz, ami például a XVII. századi nagy holland gondolkodó, Spinoza műveiben is megmutatkozik. Úgy vélte, hogy, amit mi többnyire akaratnak mondunk, azt valójában vágynak kellene nevezni. Spinoza szerint nincs is önálló akarat. Számára az akarat az önfenntartási ösztönön alapuló cselekedetek vagy hatások összefoglalásának egyfajta elvont kifejezése. Nézete szerint az intellektus is csupán ötletek halmaza.

No, de kissé előresiettem. Ahhoz, hogy többet ne keverjük össze a vágy és az akarat fogalmát, az elején kell kezdenem. Ez a kezdet az „alapvető természet megteremtése”, ahogyan azt Jan van Rijckenborgh, Hermész Triszmegisztosz¹ Corpus Hermeticumának 12. könyvéhez fűzött magyarázatában nevezi. A 12. Könyv (Hermész Triszmegisztosz kulcsa) 5. szakasza így szól:

„Mert Isten hatóereje az ő akarata, lénye pedig a vágyakozás, hogy minden dolgot létrehozzon.”

Ez a mondat egyébként R. van den Broek és G. Quispel Corpus Hermeticum² fordításában a következőképpen hangzik:

„Mert bizony az Ő hatása az akarat, és az Ő lénye az akarat, amely a Mindenség.”

Azonban ebben a fordításban is figyelmen kívül hagyták a vágy és az akarat közötti alapvető különbséget.

Sokan közülünk, különösen a „tettek emberei”, nem is ismerik az akarat és a vágy közötti különbséget, vagy legalábbis nem törődnek vele. Amire vágynak, azt azonnal meg is teszik. Az „álmodozók” ellenben már valamelyest ismerik a különbséget. Néha eltöprengenek kivetített vágyaik felett, azonban hiányzik belőlük az indíttatás, hogy vágyaikat közvetlen akarati cselekedetté alakítsák át.

Az akarat és a vágy szorosan összefügg a térrel és az idővel. Mondhatod, hogy az akarat főképp a térrel, míg a vágy az idővel van kapcsolatban. Az akaratból keletkezik a konkrét cselekvés, vagyis valamiféle megragadható (térbeli) valóság. A vágy ellenben egyfajta kivetítés a jövőbe. És amilyen szoros kapcsolatban áll a tér és az idő, úgy szövődik össze az akarat és a vágy is elválaszthatatlanul. Ezt önmagadban is megállapíthatod, aszerint, ahogyan a dolgokat megéled és elnevezed. Önmagunkban is tapasztalunk határokat. Mert bennünk is van egy tér, egy belső tér. Azonnal észrevesszük, hogy ez a bennünk levő tér az akaratunkhoz kötődik, amint átlépi valaki a határainkat. És ekkor bizonyára nem szolidan reagálunk, hogy „Jaj ne, kérlek, én ezt nem szeretném”, hanem éppenhogy hangosan: „Nem akarom!” Eközben semmiképpen sem valamiféle jövőbeli kivetítésről van szó, hanem nagyon is nyilvánvalóan ott vagyunk a jelenben, a fizikai térben.

Eltelt néhány nap. Korán keltem, olvastam egy kicsit, és most folytatom a neked írt levelemet. Még mindig nem adtam igazi választ a kérdésedre, éppen azért, mert nagyon fontos, hogy jól megértsd az akarat és a vágy közötti különbséget. Mert ebben rejlik a kulcs. A sokat megélt, kiégett emberek világosan megtapasztalták már, hogy e két képesség külön-külön létezik, amikor az említett belső „terük” felemésztődött. Egyikük így beszélt erről: „Szinte egyáltalán nem működött az akaratom, csak egy vágy létezett, egyetlen alapvető vágy. Éreztem, hogy ott van, de nem volt elképzelésem róla. Nem is lehetett, mert nem volt tér, amely a képeknek formát adott volna. Más szavakkal: a vágy képtelen volt világosan és felismerhetően kifejezni magát, vagy gyakran csak jelentős késéssel. Így a körülöttem zajló történésekre nem tudtam megfelelően reagálni: nem voltam elég cselekvőképes.”

Akaratunkat vágyaink és kívánságaink irányítják. A vágyak képeket vetítenek belső terünkbe. Ezek a képek összhangban vannak a tudatunkkal, és érzelmeket hívnak fel. A gondolkodás pedig irányt ad ezeknek a képeknek, utat keres a megvalósításukra, belevési a lélegzőterünkbe, és eközben újra és újra rájuk irányítja a figyelmünket. Ezek a képek így szüntelenül érzelmi-indulati erővel töltődnek fel. Végül ezeknek az ismételt felhívásoknak az ereje felszabadítja az akaratot, amely a belső terünkben létrejött képet átvezeti és megnyilvánítja a külső, fizikai térben.

A vágy tehát az (alantas) gondolkodás által kormányozza az akaratot. Az akarat koncentrált gondolaterő! Amikor tehát gondolaterőinkkel látjuk el, vagyis „tápláljuk” kívánságainkat, akkor ezek teljes bizonyossággal növekedésnek indulnak bennünk. Viszont ha nem törődünk velük, akkor semlegesek maradnak és feloszlanak a háttérben.

Aki tanulmányozza önmagát, az különböző vágyakat ismerhet fel. Vannak olyan kívánságok, amelyek tisztán az önérdekből és az önfenntartási ösztönből keletkeznek. Ezek kizárólag arra irányulnak, hogy én-tudatunkat megerősítsék, vagy hogy szórakoztassanak bennünket, még akkor is, ha ez más számlájára történik. És vannak olyan vágyak is, amelyek jót akarnak: nekünk, a környezetünknek vagy embertársainknak. Szeretnénk jobbá tenni a világot, egyfajta Paradicsomot létrehozni, ahol mindenki részesül a boldogságból, egyenlőségből, szeretetből és békéből. A vágyak egész sora mind az általunk ismert természetből keletkezik, ahol minden múlandó, amelyben – paradox módon – minden a saját birtokának megőrzésére törekszik, célját pedig önmagában keresi. Gondolatainkhoz hasonlóan mi magunk is teljesen ebből a természetből származunk, következésképpen akaratunk is ebből a világból ered. Akadálytalanul alkalmazható, hogy különböző kívánságainkat megvalósítsa.

Él bennünk azonban egy másfajta vágy is, amely nem ebből a természetből való, és alapvetően idegen a lényünktől. Ez a vágy az isteni természetből ered, amely nem ismer semmilyen határt, korlátot vagy változó formákat. Ezért aztán ez a másik természet nem is vetít érzékszervekkel felfogható képeket a belső terünkbe. Anélkül tapasztaljuk meg ezt a fajta vágyat, hogy valamilyen kifejezési formát tudnánk adni neki. Ez néha csak valamiféle sóvárgás, máskor pedig csendes, rejtett tudás. Többnyire azonban csak általános nyugtalanság, egy érzés, hogy „kell valami többnek lennie, valami valódinak, ami hiányzik”. Ez a másfajta vágy azonban, nem alkot számunkra felismerhető képet, ezért az akarat is hiányzik, ami megvalósíthatná.

Az egyetlen, amit akaratunkkal tehetünk az, hogy erre a vágyra irányulunk, és helyet készítünk neki magunkban. Ezt a vágyat tehát „akarnunk” is kell. És ez a mi szabad választásunkon múlik! Ebben önállóak vagyunk. Erre semmi sem kényszerít minket, és nem is természeti szükségszerűség, hogy megtegyük. Ennek a vágynak az „akarása” folyamatos figyelmet követel tőlünk, állandó készenlétet, és azt, hogy elengedjük mindazokat a vágyakat, amelyek lekötnek minket, mint földi embereket.

Ha sikerül elcsendesíteni saját vágyainkat és sóvárgásainkat, akkor ebben a belső, érzelmi felindulásoktól mentes térben lehet kimondani azt az igét, hogy „Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg”. Ez az első szakasz. A másodikban pedig megszülethet az új akarat.

Ebben rejlik a szabadság lehetősége. Bizonyos határon belül tehát tiéd a szabad választás, hogy a gondolkodást, és ezzel a tudatot erre a teljesen „másra” irányítsd. És éppen ez a lényedtől idegen vágy, amely oly közel van hozzád, mert a szívedben nyugszik, ez kínálja fel neked a lehetőséget. Olyan új akarat jön létre, amely az eredeti természet alapelveivel összhangban működik. És csak ekkor tudjuk valóban kimondani, hogy „Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg”.

És ez egyáltalán nem ellentmondás. Az önálló, „szabad” akarat lehetővé teszi a választást, és azt, hogy teret szabadítsunk fel az új akarat számára.

—

1 J. van Rijckenborgh Az Egyiptomi Ős-gnózis, III. Kötet, 1995-ös (magyar) kiadás – Rozekruis Pers, Haarlem, 119. oldal.

2 R. van den Broek és G. Quispel Corpus Hermeticum 1999, Bibliotheca Hermetica, 117. oldal.

Új illúzió vagy új esély?

 

A kisgyermek szíve mélyén hisz a neki felolvasott mesében. Nem abban hisz, hogy virágszedés közben megeszi egy farkas, vagy hogy léteznek hüvelykujj méretű kisfiúk, hanem a mese lényegében.

 

A gyermek bizalommal tekint a világba, és bízik abban, hogy minden vágya teljesül. Még akkor is, ha újra és újra szembesül a kőkemény valósággal, amely sok tekintetben ellentétes az igazzal, a jóval és a széppel. Ezért felejt olyan könnyen a gyermek. Ártatlanul közelít az élethez, és ha elesik felkel, és újra próbálkozik.

Pontosan ezt az életvitelt ajánlja Jézus a tanítványainak: „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be oda.” (Lukács 18, 17). A Szellemi Iskola is ezt az életvitelt ajánlja tanulóinak. A felnőttnek azonban, aki már elvesztette elfogulatlanságát, mintegy vissza kell hódítania a hitét. Mivel gyermeki hitét levetkőzte, már nem tud mindenben és mindenkiben megbízni. Bizonyos, hogy szíve mélyén még megvan a hit, de a félelmek és emlékek sokasága újra és újra betemeti. Ezért amit a Szellemi Iskola tanulója a hit alapjaként visszanyer, az már más, mint a gyermeki hit: érett, reális, és más dolgokra vonatkozik.

 

Egy új valóság

A hit, a lélekruha maradványa, amely a tanulót kisgyermekként beburkolta, tulajdonképpen egy tudás, a lelkiismeret. Vastag burok nőtt köréje külső és belső konfliktusokból, szertefoszlott illúziókból, és az ebből eredő félelmekből, de a hit nem hagyja magát elnyomni, és újra meg újra megszólal. A lélek szüntelenül megérinti a személyiséget, és ezt az érintést egy jobb, magasabb élet benyomásai kísérik, amelyet az ember megkísérel különbözőképpen kifejezésre juttatni, a legtöbbször azonban saját magán kívül próbálja megvalósítani. Így viszont újra és újra csalódásban részesül.

Az ideális szerelemről kiderül, hogy mégsem az, az ártatlanság mögött csalás rejtőzik, és a jó szándék ellenére is minden rosszra fordulhat. Minél határozottabban cselekszik az én a legjobb tudása szerint, gyakran annál rosszabb az eredmény. Ez addig folytatódik, amíg az én annyira iszonyú fáradt nem lesz, hogy abbahagy minden erőfeszítést. A vágyakozás azonban megmarad! És éppen ilyenkor szólal meg a lélek. Pontosan akkor szólal meg a főnix, amikor az én összetörten gubbaszt egy kupac hamun. Kezdetben ezt még nem látja át a személyiség, de a hit, a lélek hangja, most az eddigiektől teljesen eltérő tapasztalatokon vezeti keresztül, amelyek megerősítik a hitét. És amikor a személyiség – talán még vonakodva – elkezd ennek a hitnek megfelelően cselekedni, akkor nagy változások történnek. A hit alapján végrehajtott cselekedetek egy új valóságot teremtenek.

Miért nem ez történik mindenkivel, aki hisz, vagy legalábbis meg van róla győződve, hogy hisz? Miért küzd annyi hívő mindig ugyanazokkal a problémákkal, és miért nem történnek náluk lényeges változások? Miért nincs tartós hatása annak, ha valaki őszintén hisz a bibliai történetekben vagy a Bhagavad Gitában, és úgy cselekszik, ahogyan jónak látja? Persze lesz hatása, ahogyan minden becsületes szándék is az ember javára válik, de tartós hatás csak akkor jöhet létre, ha a hit megfelelő minőségű. A tiszta hitnek, a lélek erejének kell lennie.

Nem keveredhet bele a személyiség a dolgokról alkotott saját véleményével.

Amíg ugyanis ez a helyzet, a hit szétporlad a dialektika falain.

 

Új illúzió vagy új esély?

A gyermek vágyakozása még tiszta; elcsodálkozik, vagy akár meg is rémül, ha a világ nem olyan jó, mint ahogyan azt elvárja. A felnőtteknél a legtöbbször ennek éppen az ellenkezőjével találkozunk: nyomorúságot vár, és meglepődik vagy hálás, ha szeretettel szembesül. Ez megállapítható például egy valóban jó szándékú javaslat bizalmatlan fogadtatásából is. Ha mindkét félnek kedvezőnek tűnik a helyzet, akkor általában csapdára gyanakszanak. Hát nem szomorú? Az ilyen beállítottság majdnem végzetes csapás a hitre, és az élet alapvető jóságába, a szeretetbe és Istenbe vetett bizalomra.

Az igaz hitet azonban nem lehet megölni. Amint az én akár csak rövid időre is a háttérbe vonul, előjön a hit, és új lehetőségeket teremt. Ezek a tudatunknak megfelelően új illúziók vagy új esélyek. Ha nincs még elegendő tapasztalatunk, akkor újabb csapás következhet be, mert az illúziók, mint olyanok, lelepleződnek. Aki azonban tapasztalatokban gazdag, és valamelyest felismeri, hogyan működik együtt az élet és a természet, amelyhez tartozik, az valóban új útra térhet, és másként cselekedhet. És ha a helyes cselekedet megvalósul, akkor azonnal előáll egy újabb lehetőség is. Ez az igaz hit egy belső tudás, a bennünk rejlő eredetinek a hatása, amely az új élet ismeretévé fejlődhet.

 

Ami egyszer volt, az újra lesz

A hit sugárzó, ellenállhatatlan erővé fejlődhet, amely hegyeket tud megmozgatni. Ha egy bizonyos számú, erős hitű és megfelelő életvitelű ember csoporttá egyesül, az együttes erő akkora lesz, hogy az egész emberiség megtapasztalhatja, és beléphet ebbe az átváltozási folyamatba. Akkor mindent és mindenkit megvilágít az igaz élet fénye. Ez minden gyermek álma és vágya, de mindenekelőtt emlékezete. Mert „ami egyszer volt, az újra lesz”. Egyszer az egész emberiség újra az eredeti lélekből fog élni, méghozzá egy olyan hit alapján, amellyel „hegyeket lehet elmozdítani”. (Lukács 17, 6.)

Jan van Rijckenborgh Nincs üres tér című könyve 6. fejezetében így ír erről:

„A hit, amiről a Gnózis beszél, nem csatlakozik semmiféle természeti állapothoz, így a miénkhez sem. Itt arról az érintésről van szó, amellyel a modern Gnózis erőtere közeledik a szív rózsájához. Ki képes megteremteni ezt a kapcsolatot? Csak az a kereső, kutató ember, aki belátás vagy kétségbeesés révén már feladta a természetre való irányulását. Akinek pedig megvan ez a kapcsolata, azt lángra lobbantotta Isten szelleme. Olyan erő árasztja el, amely minden tekintetben, és teljes mértékben ellentétes a korábbi, természethez igazodó életével. Aki ennek az erőnek engedelmeskedik, és ezt a hangot követi, azt lehet a Gnózis értelmében valóban hívőnek nevezni.”