Pentagram 2003/5

A Hegyi beszéd – egy új lélekállapot leírása

 

A „hegy” minden időkben egy magasztos terület, a szellemi szféra jelképe volt. Amikor Jézus „a hegyen” tanítványaihoz fordul, akkor egyértelmű, hogy szellemi tanítóként az ösvényen járókhoz szól, és magyarázata szellemi összefüggésekre vonatkozik. Ekkor az új szellemlélekről beszél. Hogyan él és működik ez az új lélek? Hogyan „érződik”, hogy egyszer ezt a kifejezést alkalmazzuk?

 

Az új lélek állapota igencsak eltér a szokásos gondolkodás, érzés és akarás alkotta létállapotunktól. Mivel azonban csírájában mindenkiben benne rejlik, megsejthetünk valamit arról, hogy „milyen is lehet”. Ez az oka, hogy Jézus tanítványainak az új lélekállapotot ecseteli. Jézus már elérte ezt a valóságot és ebből él, ő maga az új lélek, tanítványai pedig úton vannak a megvalósítása felé. Jézus azért vázolja az új lélek vonásait, hogy tanítványai sejtéseit megerősítse. Mesterként segédkezik tanítványai új lelkének megszülettetésénél, ahogyan egy valódi szellemi iskola vezetői is ezt a segítséget nyújtják tanulóiknak egy olyan erőtér kifejlesztésével, melyben az új lélek erői hatásossá válhatnak.

Jézus kezdettől fogva egyértelművé teszi, hogy az új lélek tulajdonságai nem erkölcsi erények, melyeket sok erőfeszítéssel lehetne elérni. Maga az új lélek sem valamiféle, sok fáradsággal megvalósított, erkölcsi állapot. Az erkölcsös viselkedés mindig valamilyen „ezt kell tenned” előírás betartásának eredménye, és ez elengedhetetlen is az emberek együttélése és közös fejlődése szempontjából. Elérkezik azonban az idő, amikor az erkölcsi állapotot fel kell váltania az új lélekállapotnak. Valódi lényünk szeretne megnyilatkozni, növekedni és kibontakozni. Ez az új lélek, olyan valóság, amelyet nem lehet erkölcsi igyekezettel előhívni. Az új lélek kizárólag a valódi lény, bennünk kezdettől meglévő, életképes magelvéből születhet meg.

Ezt a különbséget Jézus úgy érzékelteti, hogy az „ezt kell tenned” parancsolatokat – amiket „a régieknek megmondtak” – mindig szembeállítja az új lélek aktuális állapotával, amelyet ő maga testesít meg: „én azonban azt mondom nektek”.

 

Az új lélek tulajdonságai

A régi, földi ember azon fáradozik – jogosan -, hogy agresszív indulatait megzabolázza: „ne ölj”. Az új lény, a lélekember viszont nem ismer semmiféle erőszakot. Ő a

nyugalom állapotában él, és az isteni természet áramlataival harmóniában van. Hogyan is érezhetne haragot amiatt, hogy személyes érdekei csorbulnak, mikor már semmilyen személyes érdeke sincsen? A mindenség isteni erőivel működik együtt, ahogyan a napsugarak ragyognak a Nappal.

A régi ember azon fáradozik – jogosan -, hogy szenvedélyeit és vágyait megzabolázza: „ne paráználkodj”. Az új lélekember azonban nem ismer egyetlen egy, mások tulajdonára irányuló vágyat sem. Ezek egyszerűen eltűntek belőle. A lélekember számára mindenki alanyként, és sohasem tárgyként jelenik meg. Vágya az isteni természet erőivel való együttműködésre irányul, és ezek az erők kibontakoznak benne, és megvalósítják Isten birodalmát.

A régi én-ember azon fáradozik – joggal -, hogy szavai és cselekedetei becsületesek legyenek: „ne esküdj hamisan”. Az új embernek azonban már semmi szüksége sincs arra, hogy becsületességre törekedjék, és hogy esküdözve bizonygassa: ő valóban becsületes. A lélekembernek egyáltalán nem kell semmire sem esküdnie. Szavai és tettei az isteni természet áramlatainak összhangjából erednek, és ezek az áramlatok azonosak az igazsággal.

A régi én-ember a „szemet szemért, fogat fogért” elve szerint él, és teljesen meg van győződve arról, hogy ez a földi törvények világában helyénvaló és jogos. A lélekember azonban nem ismeri a megtorlást. Ha a gonosz megnyilvánulásokra hasonlóan reagálna, akkor azonnal a gonoszság állapotába kerülne, és elveszítené összhangját az isteni természet áramlataival. Vajon a Nap sugarai bosszúból forróbban sütnek-e, vagy esetleg visszahúzódnak, ha valaki haragszik rá? Ez azonban nem jelenti azt, hogy az új lélekember hagyná magát a jogtalanság rabszolgájává alázni. Megteheti, és meg is kell tennie, hogy bizonyos körülmények között nevén nevezi a jogtalanságot – mint ahogy például maga Jézus is tette Annás főpap előtt (János 18, 22-23), vagy Szókratész, az athéni tanács előtt elmondott védőbeszédében. Ezt azonban nem azért teszi, hogy saját érdekeit védelmezze, hanem azért, mert ő az isteni világ rendjével működik együtt, amely maga az isteni törvény. Ezért egy ilyen fellépés mindig teljes nyugalomban történik.

A régi én-ember szereti a barátait és gyűlöli ellenségeit, mivel saját érdekei – amelyek különböznek mások érdekeitől – ezt írják elő számára. Ezzel szemben az új lélekember eggyé vált az isteni világ szeretetével és ezzel működik együtt, ahogyan a napsugarak tartoznak össze a Nappal. Nem tud különbséget tenni a saját érdekeit szolgálók és az azzal ellentétesen dolgozók között, hiszen teljesen eltűnt belőle minden önérdek.

Amikor a régi én-ember ad valamit, szinte mindig előnyökre számít. Vagy hasonló adományokat remél viszonzásul, vagy nem anyagi értékek jutalmát, esetleg mások elismerését, vagy akár Isten kegyelmét. Tudatosan, vagy öntudatlanul így számítgat magában szinte mindenki, akár egy öreg spekuláns. Az új léleklény viszont a benne megjelenő új erők és tulajdonságok bőségéből ad, hiszen nem is tehet mást. Akiben Isten kimeríthetetlen bősége feléledt, annak az adás örömet okoz. Az ilyen lény pedig csakis jót tud adni, nem pedig kétes vagy romlandó adományokat. Ezért nem is szükséges romlandó földi kincseket gyűjtenie. Minél többet ad, annál nagyobb öröm árasztja el – és ez a mennyei kincs, amelyről Jézus beszél. Megmásíthatatlan törvény, hogy aki ebből a bőségből ad, az az ajándékozásban a bőséget éli meg.

A régi én-ember szakadatlanul küzd a létfenntartásért, a javakért és az előbbrejutásért. Jogosan – hiszen ebben a világban minden veszélyben van, míg végül el is múlik. Az új lélekember viszont az isteni természet bőségéből, és annak áramlataiban él. Nem kell attól tartania, hogy a kifogyhatatlan bőség egyszer kimerül, vagy a feltartóztathatatlan istenáramlatoknak valami gátat vethetne. A földi törvényszerűségek szerint teljesíti kötelezettségeit a világban. Minden mást a földi és az isteni törvényekre bíz. Tudja, hogy nem növelheti meg termetét „egyetlen hüvelykkel” sem.

A régi én-ember folyamatosan kritizál. Ez természetes, hiszen a dolgokról és személyekről kialakult értékrendje van – és mi felel meg ennek egyáltalán?

Az új lélekember viszont a dolgokat és személyeket a maguk valóságában látja. Az új léleknek nincs sem korlátozott értékrendje, sem elképzelése. Nincsenek előítéletei, így helyesen ítéli meg a dolgokat – mint ahogy csak a színtelen szem képes minden színt helyesen látni. Ezért az új lélekembernek nem kell saját elképzeléseit és értékrendjét hozzáigazítania másokéhoz, tehát nem kell ‘kritizálnia’ és ‘igazodnia’ sem. Ugyanakkor viszont mindenkinek segítséget nyújt új lelke megvalósításához.

Az új lélekemberben a felismerés mércéjeként az igazság működik – az isteni világ törvénye. Megkülönböztető képességével meg tudja állapítani, hogy mi ered az új lélekből, és mi az, ami az én-ember érdekeiből indul ki. Ezért tudja felismerni a valódi és a hamis tanítót is.

Mindamellett az új lélekembert eltölti a belátás és az erő. Hatásossá vált benne az igazság és az isteni világ élete. Az ilyen ember azután, anélkül, hogy akarná, vagy akár dicsekedne vele, „a világ világossága” lesz, aki mércét állít a dolgok elé, és egyidejűleg ő „a föld sója”, aki az emberiség fejlődését előre sürgeti. Megmozdult benne a szellem, ami a legnagyobb öröm.

A valódi alkotóművészet

 

Az igazi beteljesülés és boldogság a valódi alkotásból fakad. E megérzés már a történelem kezdetétől kíséri az emberiséget, és mindig újabb és újabb erőfeszítésekre serkenti: szüntelenül kutatjuk, milyen is a „valódi alkotóművészet”.

 

A legtöbben a természetes lélekállapotukból kiindulva végzik teremtő tevékenységüket. A természetléleknek, mint személyiségünk életelvének, számos képessége van. Ilyen az anyagcsere és a szaporodás, az érzékelés és észlelés, a vágyakozás és akarás, a mozgás, valamint a gondolkodás és a beszéd. E képességek a természetes fejlődés útján alakultak ki, és legnagyobb részük megtalálható e természet többi élőlényénél is. Képességeink általában egyéni jellegűek, és emellett még kozmikus, társadalmi és személyes körülmények is befolyásolják őket. Születésünk jegyei, családunk, neveltetésünk, kulturális környezetünk, valamint saját döntéseink és cselekedeteink is formálják jellemünket, élet-elvünket, vagyis természetlelkünket.

A természetlélekben bizonyos impulzusok válnak valóra: erőket vonz magához, melyeket átalakít, megelevenít és határozottá tesz. Ez az általunk ismert anyagi és anyagtalan értékek alapja, mint a művészet, a vallás, a tudomány, az államszervezet, és a különböző társadalmi formák, jogi- és egészségügyi állapotok, és vállalatok kiindulópontja is. Röviden: mindaz, amit kulturális teljesítményként ismerünk, az a természetlélekre és sok ilyen természetlélek együttműködésére épül.

 

Csak a mag marad

A gnosztikusok számára a természetlélek egy mulandó állapot kifejeződése, egy tanulási folyamat, mintegy iskola, amely az „újjászületéshez”, az alapvető átalakuláshoz, és egy teljesen „új lélek” megszületéséhez vezethet. E folyamat egyik legszebb jelképe a hernyó, mely bebábozódva, pillangóként születik újjá. Érdekes módon a görög „psziché” szó tulajdonképpen egyszerre jelenti a „lelket” és a „pillangót” is, és így a metaforát, a szóképet beépíti a nyelvbe.

Mit is jelent tehát ez a pillangó-metafora? A pillangó kétségtelenül teljesen más lény, mint a hernyó. Már külsőleg is alapvetően különbözik tőle: más szervei vannak, másként érzékel, mozog és táplálkozik, és mindezeken felül a pillangó rendelkezik a szaporodás, a teremtő fajfenntartás képességével. A hernyó levelekkel táplálkozik, a pillangó a virágkehely nektárjával; a hernyó araszolva mászik, a pillangó repül; a hernyó tömör testű és gyámoltalannak hat, a pillangó könnyű, légies, pompás rovar. Az átváltozás során a hernyó bebábozódik, majd létét és sajátosságait teljesen feladva, a belőle kifejlődő pillangó táptalajává válik. Biológusok megállapították, hogy a hernyó teljes szerkezete megsemmisül, fehérjékből és más kémiai építőanyagokból álló nyúlós anyaggá változik át, – egyetlen mag, egyetlen sejt kivételével, amelyből az új lényalak fejlődik ki.

Gnosztikus szempontból nagyon kézenfekvő értelme van e pillangó-metaforának. Természetállapotunkban olyanok vagyunk, mint a hernyó. Minden biológiai szervünk, pszichológiai állapotunk, kémiai, éteri, asztrális és mentális anyagcserénk a mi létállapotunkra van hangolva. Egész létezésünket „evilág erői” szabják meg, amelyekben teljesen feloldódunk. Ezen erők szélsőséges megjelenési formái a félelem, bosszúság, ravaszság, sóvárgás, restség, mohóság és kevélység. Megfelelő kultúráltsággal ezeket az erőket korlátozni, bizonyos fokig finomítani lehet, alapvető jellegük azonban megmarad.

Ugyanakkor bennünk nyugszik az „új lélek” lehetősége is, azé a léleké, mely teljesen más szerkezetű, más anyagokból épül fel, és teljesen más biológiai és pszichológiai alapon működik. Ez az „új lélek” a pillangó. A hozzá vezető út azonban nem a hernyó-állapot megfinomítása, hanem a „bebábozódás”, azaz a teljes alakváltás, a transzfiguráció! Ebben az alkímiai átalakulásban létünk az anyag, amely az újnak a táptalaja lehet. Ehhez mindenestre minden régit teljesen fel kell számolni, s csak egyetlen mag, egyetlen atom alkotja az új lélek csíráját. Az evangéliumokban e folyamatot a „víztől és szellemtől való újjászületésnek” nevezik.

A lélek az az életelv, mely a testet élteti, a gondolkodást serkenti, az aura befolyását szabályozza, és az életerőket a test igényeinek megfelelően átalakítja. A Holdhoz hasonló szabályozó szerepe van; minden életerőt és bioritmust befolyásol tehát. A szimbólumok nyelvén a lelket ezért társítják a Hold és a neki megfelelő fém, az ezüst képzetével. A természetlélek természetes életterületünk ritmusaihoz alkalmazkodik, míg az új lélek a természetfelettiből származó, teljesen más erőkhöz jut hozzá. Ennek megfelelően teljesen új képességekkel rendelkezik. A legfontosabb az új gondolkodási képesség, melyet gyakran az új lélek rokon értelmű kifejezéseként is használnak.

Az új lélek valóban a Logosz egyetlen bejárati kapuja. A szellem minden sugallatát – mielőtt még hathatna bennünk – a lélek fénye változtatja testileg elfogadhatóvá. A szellemi Nap így tud a lélekben – mint az anyagi Nap a Holdban – visszatükröződni, az arany így kapcsolódhat össze az ezüsttel. Ha a természetlélek feláldozza magát, és az átváltozás útjára lép, csak akkor tud az ember újra reagálni a szellemi hívásra, és visszanyerni azt, amit a távoli múltban elveszített. Ha a lélek nem változik meg, akkor a test rabja marad, és az eredeti, isteni hierarchia nem tudja újra helyreállítani. Akkor továbbra is fordított viszonyok állnak fenn, és a test szükségletei uralkodnak a lélek vezetése helyett.

 

A lélek menyegzői ruhája

Az új lélek egyik leglényegesebb ismertetőjegye az új gondolkodási képesség. Teljesen nyitott a szellemi impulzusokra, amelyek így csírázni kezdenek, s az új lélek által megnyilvánulnak. Ezért ábrázolják a mítoszokban az új lelket női pólusként: Érosz, az isteni szeretet, és Psziché, a befogadó lélek jelképezik az alkímiai egyesülés jegyespárját. Ennek egy egészen másfajta, de mégis rokon értelmű megjelenítése „a lélek menyegzői ruhája”, a „Szóma Pszichikon”, vagyis a lélektest, amely a transzfiguráltat beburkolja.

Mint teremtő intelligencia (görögül: nóusz poétikosz), az új lélek képes a halhatatlan formákat észlelni és megérteni. E megismerés alapján szabadon cselekedhet, és teljesen új módon valósíthatja meg az önállóságot, az önkiteljesítést. Az új lélek a szabad és egyben tiszta munkálkodás szimfóniája, a Logosz teremtő energiájának kifejeződése. Létrehívja a „Fiú”-t, akinek magját őbenne az „Atya” vetette el.

Az új gondolkodási képesség tehát közvetlenül belelát Isten tervébe. A szellem bemerülésével a lélek megvilágosodik, és új tudati gyújtópont keletkezik benne. A hermészi filozófiában ezt „Pimander” jelképezi, melynek jelentése: „az emberek pásztora”. Ez a tudat ugyanis képes rá, hogy a testet vezesse, akárcsak a pásztor a juhokat. E közvetlen látás, és belső megvilágosodás állapotának lényeges következményei vannak. Így tud az asztráltest teljesen másképpen hatni, s kibontakozhat benne a szeretet és az alkotóképesség. Új képessége miatt az étertest ereje és energiája megrendíthetetlen. A személyiség anyagtestében pedig megváltozik a kígyótűz és a szimpatikusz-rendszer. Teljesen új tulajdonságok jönnek létre, melyeket Helena P. Blavatsky „A Csend Hangja” c. könyvében a szeretet, a tettekben és szavakban megnyilvánuló harmónia, a türelem, az örömben és szenvedésben tanúsított higgadtság, a félelem nélküli erő és a bölcsesség fogalmaival jelöl.

Így már felderenghet valami abból a mélységből és csodából, amely ebben a létállapotban rejlik. Olyan állapot ez, mint valami nagyszerű muzsika, olyan értékek, erők és életmegnyilvánulások dinamikus harmóniája, melyek messze túlmutatnak ismert életünkön. Az új lélek beleolvad az isteni világ szerkezetébe és megismeri Azt. Emellett azonban még kapcsolatban marad természetes életterületünkkel is, mert tudja, hogy az emberiség végül is egységet képez, amelynek ő is része.

Ezért a mi életterületünkön is megnyilvánulást keres. Így jönnek létre a szellem által ihletett „műalkotások”, melyek sokféle formát ölthetnek. Az építészetben az ókori templomok, vagy a gótikus épületek képében, az irodalomban költeményekként, filozófiai nézetekként jelennek meg, vagy mint muzsika, szobrászat és festészet. Ám ez az „építőművészet” egy életformában, egy gesztusban vagy egy nevetésben is tükröződhet. De kifejeződhet egy közösségben is, amely olyan környezetet teremt az embereknek, amellyel a régiből az új formába való átváltozást dinamizálhatják és erősíthetik. Azonban mindegyik esetben jelen van a lélek lélegzete, és közvetíti a szellemi impulzusokat. A Logosz mindig világossággá, a világosság pedig életté válik, ez az élet pedig önkéntelen szolgálatkészségről, és Isten, a világ és az emberiség iránti szolgálatkészségről tesz tanúbizonyságot.

Összefoglalva tehát: az új léleknek egészen más vonzódásai, igényei és lehetőségei vannak, mint az általunk ismert természetléleknek. Mindenek előtt a szellemi impulzusokra nyitott, és ezért nevezik szellem-léleknek is. Legbensőbb lényege, hogy teljesen nyitott az isteni érintésre, és a szellemi erőkkel dolgozik. Ebben az alkotásban találja meg örömét, boldogságát és beteljesülését – a Pleromát. Ha az ember elhatol e szellemi erőkkel végzendő munkálkodáshoz, és újra önalkotó tűzlénnyé válik, akkor tárul fel számára az igazi alkotóművészet.

Egy misztérium- vagy szellemi iskola segítsége

 

A szellemi iskolák az idők kezdetétől magyarázzák létünk célját és értelmét, hogy az emberiséget visszavezessék isteni eredetéhez. E bölcsesség, mint az újra és újra feltörő forrás, az adott időben mindig az emberiség tudata elé lépett. Egy ilyen áramlat korunkban is megjelent.

 

Egy misztérium- vagy szellemi iskola három szinten dolgozik. A régi bölcsességtanokban három testről beszéltek: a tan,- az örömök,- és a transzfiguráció testéről. Ezek együtt a Gnózis, ill. a Szellemi Iskola élő testét alkotják. Egy ilyen test, mint magas rezgésű energiamező, hatást gyakorol az erre nyitott emberekre, és segítséget nyújt szellemi útjuk bejárásához.

Az iskola a közeledő tanulót először a tan kifejtésével érinti meg, felélesztve a belátás- és felismerés képességét, amely azonban felülmúlja a mindennapi értelmi tevékenységet, mert a szívvel történő gondolkodáson alapul. Egy szellemi iskola tanítása az „Igében” tanúskodik egy szellemi út lehetőségeiről, s a tanuló szemei előtt megvilágítja annak különböző fokozatait és fázisait. Az új léleknek addig mutatja az utat, míg az ébredezni nem kezd. Az iskola itt, mint a „tan teste” hat.

A sugártér élő ereje ezután lassanként lánggá szítja a tanulóban nyugvó szellem- és fényszikrát, mégpedig olyan mértékben, amennyire a tanuló – régi én-személyisége szempontjából – „alászáll”. Másodszor, így tapasztalja meg ezek után, ha a tant belülről el tudja fogadni, a misztikus megindultságon túl egy új tudatállapot örömét, mely az út minden további szakaszában, a szellemi iskola által támogatva, kíséri és felemeli őt. Az iskola élő teste ebben a szakaszban az „öröm testeként” hat.

Végül a tanulót az út kitűzött céljának: a transzfigurációnak – egy új személyiség felépítésének – szükségszerűségével szembesítik.

A Szellemi Iskola élő testében ez a cél, szerkezetként, „tervként” van jelen, amely hat a tanulóra. Harmadszorra, e „terv” a tanuló lelkébe ereszkedik, s „alakot” öltvén újra hatékonnyá válik: egy újjászületett személyiség hat a világban. Az iskola élő teste, mint a „transzfiguráció teste” nyilvánul meg.

 

A tan teste

Az Egyetemes Tan felvilágosít a „honnan” és „hová” kérdésében. Rávilágít arra, hogy önmagunkat egy fejlődési hullám részének tekintsük, mely az úgynevezett „involúció” folyamatával én-fejlődésünk csúcsára vezetett. A tudatossá válás pillanatában ez az állapot egy egészen új fejlődési folyamat kiindulópontja lehet: a szellem világához való visszatérés alapja.

Csak ezen az úton válik a tanuló igaz és tökéletes emberré. A tan itt az új ember valódi evolúciójáról beszél. Megvilágítja az összefüggéseket, hogy felismerjük a kozmoszban elfoglalt helyünket, és a világ és emberiség szempontjából elvégzendő feladatot.

A tanon keresztül a tanuló felismeri, hogy egy kis világ, egy mikrokozmosz része. „Mint fent, úgy lent” – szól a tanítás. Szellemszikrája a mindenségben megnyilvánuló fényerőt fejezi ki és tükrözi vissza, és segít neki, hogy ezeket az erőket önmagában átélje. Ezek az erők alkotják a belső törvényt, melyről a Bibliában azt olvashatjuk: „Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be.” (Jeremiás 31, 33) Erre a törvényre utal a tan újra és újra, hogy a tanulónak „szóban és képekben” megvilágítsa, mennyire létfontosságú, hogy a szellem hívó szavát belső szükségből kövesse.

Mivel az ösvény kezdetén önismeretünk, és az út követelményeire vonatkozó belső tudásunk még hiányos, külső útmutatást és tanácsokat is kapunk. Itt egy külső törvényről beszélhetünk. Ez azoknak az iránymutatója, akik még nem elég tapasztaltak ahhoz, hogy önkéntesen megnyissák magukat a szellemlélek-kapcsolatnak, ezért szilárd, külső támasztékot jelent. Ha szabad belátásból követi az útmutatást, akkor elenyésző lesz a dogmatikus vagy előírásos felfogás veszélye, és egy napon felfedezi, hogy e szabályok az új lélek belső törvényén alapulnak.

A „tan teste” mindenkit a saját tudatszintjén szólít meg. A vágyakozást és az üdvrevágyást azonban mindenkinél egyformán lobbantja lángra. Így világosodik meg az eredethez visszavezető út egy önálló tapasztalati-folyamat elérkezésével. Így részesül az egyén az örökkévalóság erejéből. A jelölt ekkor „Istenből született”.

Az ilyen ember nemcsak önmaga, hanem az egész teremtés megszabadításán is képes belülről együttműködni. Mert maga a teremtés is felvétetik egy átalakulási- és megújulási folyamatba, s részt vesz ebben. Egy új menny és új Föld keletkezik.

 

Az örömök teste

A tanhoz való közeledés fázisa után az ember döntés elé kerül. Megmarad-e csupán a tan hallgatásánál, és elsősorban csak tájékozódás céljából közeledik, vagy ez alapján rászánja magát az egojára vonatkozó személyiség-nézetek leépítésére, és önmagát az új lélek felépítésének szenteli? Mert csak így tud a benne rejtőzködő valódi ember megnyilvánulni. Ha hajlandó megtenni ezt a lépést, a Szellemi Iskola rendelkezésére bocsátja az ehhez szükséges erőket is.

Hogyan keletkezik egy erőtér? Élet és mozgás által. Az élet és mozgás pedig öröm. A Szellemi Iskola, ahogy úttörői megalapították, olyan élő szervezetet, amely harmonikus és testvéri együttműködésben minden érdekeltnek megnyilvánul. Ahhoz azonban, hogy az erő kiáramolhasson, egy középpontra van szükség. A középpont a Gnózis forrása és eredete, a világban örök idők óta ható Krisztuserő. A háromszoros isteni erőáramlat, a Dávid-csillag jelképéhez hasonlóan ereszkedik le, hogy szívünk áttranszformálva kisugározza az egész világra, és válaszaként visszatérhessünk Istenhez.

Egy szellemi iskola erőhatása alapjában különbözik az olyan egyesülésétől, melynek erőtere földi célok közös elérésére irányul. Az Iskolában ható erő gyökeresen más – nem ebből a világból való. Bár az isteni kegyelemáramlat mindenütt jelenvaló, egy szellemi iskolában mintegy összpontosulva áramlik be minden résztvevő megnyílt és előkészített szívébe, megteremtve egy új élet- és tudatállapot tapasztalatát. A lélek erőt, energiát és szellemi örömöket ajándékozó új, tiszta étereket lélegez be. Ahogyan az örömök testéből táplálkozik, úgy válik eggyé vele.

Egymás terhét kell hordoznunk. Az olyan támadásokat, melyek leküzdéséhez a tanuló egyedül még túl gyenge, az Élő Test tagjaként ki tud védeni. Ekkor új lelki képességek – mint belátás, kitartás, odaadás, részvét, szeretet, viszálymentesség és megkülönböztető képesség – növekednek benne. A tanuló így látja, hogy visszavonhatatlanul felvétetett a Gnózis megváltoztató erejébe. A Szellemi Iskola ezt úgy fejezi ki, hogy „Jézusban, az Úrban, Isten fiában alászáll”. Megtapasztalja, hogy a régi lelki tulajdonságokat az új Jézus-tulajdonságok javára lerakhatja. Nyugalom, békesség és öröm lép a régi lény helyébe. Egyedül ezek képezik az igazi, teherbíró csoportegység alapját, és a világ véleményével, érzelmeivel és önzésével szemben is fennmaradnak. Rokon- és ellenszenv sem játszanak többé szerepet.

Ebből az alapból kiindulva az elnyert erőket azután újra ki lehet árasztani. Ez a mindenki részéről megnyilvánuló folyamatos befogadás és odaadás helyreállítja az erők cseréjének bensőséges kölcsönhatását, és részesít minden léleklényt az örömök testében. Így hat a Testvériség az emberiségre, ennek feltétele azonban, hogy nyitott szívekre találjon.

 

A transzfiguráció teste

A tanuló az erőtéren belül megtapasztalja a támogató és felépítő sugarak hatásait. Érzi, hogy ezek erősítik és hordozzák, s folyamatosan képes a számára felkínált impulzusokat önállóan is továbbadni. Felismeri, hogy útján csak akkor érhet célt, ha belátását tettek is követik, mint harc- és kritikamentesség, harmónia, higgadtság, belső csend, felebaráti szeretet és az új lélekéletre koncentráló belső irányultság. Egy szellemi iskola segít megértetni a tanulóval, hogy az erőltetés – az akarat én-központú bevetése – az úton nem használ. Az ő feladata az, hogy a fény erejét hatni hagyja magában: teljes mértékben Lao Ce „nem cselekvése” értelmében. Ha akkor új tudaterők nyilvánulnak meg benne, régi értelmi tevékenysége magától kialszik. Ha szívét az egyetemes szeretet ereje megvilágítja, akkor számára a földi gondolatok és törekvések másodlagossá válnak. Végül, ha egész magatartását a mindenségakarat ragadja meg, az önzés és önérvényesítés elhalványodik. Így vétetik fel a „transzfiguráció testébe”. Akkor a teljes rendszer „újjászületett a szent szellem által”.

Erre az alapra egy új személyiség épülhet. Új gondolatok, indítékok és érzések merülnek fel, és új tettekhez vezetnek. Az isteni lény kezd megnyilvánulni az anyagi emberen keresztül.

A Szellemi Iskola által mutatott út és a Szellemi Iskola erőtere annak három nézetével, a tan, az örömök és a transzfiguráció testeivel csodálatos lehetőséget nyit meg: a teljes emberi lény újjáalakulását. Ez a folyamat egy olyan út végcélja, mely a lelket az egységbe vezeti, ha az eloldozza magát önzésétől és feláldozza régi lényét, erőt ajándékoz neki és odaadást gyakorol. Aki az oltárnál szolgál, az – úgy mondják – az oltárnál táplálkozik.

 

Az élő test

Nevezik az európai Új-Gnosztikus Birodalomnak is: a gnosztikus asztrális tér, mely az őskezdet egyetlen asztrális anyagából jött létre, az Ifjú Gnosztikus Szerzet és a Gnosztikus Egyetemes Lánc (melynek legfiatalabb tagja) közös munkájával épült fel. Azzal, hogy mindkét világban tevékeny (a feltámadási térben – az úgynevezett Arany Fejben – és a mi létterületünkön a dialektikában is) a valóban a megszabadulást keresőket képessé teszi korszakunk aratási idejében, hogy az ifjú Gnózis élő testén keresztül bemenjenek a feltámadási területre. Az ifjú Gnózis élő teste, vége felé siető korszakunk aratási idejére az a bárka, melyről a Teremtés könyve beszél. Ez képezi az Egyetemes Gnosztikus Lánc közös munkájával, megszabadító erőkből felépített hétszeres testet, melyben a mostani aratás eredményét kell összegyűjteni és biztonságosan az új élet csűrjeibe szállítani. Ez a „jó pásztor akolja”, melyről az Új Testamentum beszél. Ez az Élő Test minden erőt tartalmaz, melyre a tanulónak szüksége van ahhoz, hogy ezen az élethez vezető hídon átkeljen. Európában jött létre, hogy onnan az egész világra kiterjedjen – hívó szava ezért az egész emberiséget szólítja.

 

(ugyanott: 369. old.)

Egy új lélek születése

 

E Pentagram cikkeiben az Arany Rózsakereszt tanulói írják le az ösvényen átélt tapasztalataikat. Ezek olykor örömteli eseményekről, néha azonban nehezen leküzdhető akadályokról is szólnak. Abban a reményben adjuk közre írásaikat, hogy nemzetközi folyóiratunk olvasói ösztönözést és erőt merítenek belőlük.

 

A magasabb szellemi fejlődés lehetőségének csírája mindenkiben benne rejlik. Ez egy értékes ajándék és kegyelem, amely egyúttal kihívás is. Szellemi fejlődésen azt a felemelkedést értjük, mellyel eljutunk egy magasabb belátás és bölcsesség befogadásának szintjére. Fejlődni annyi, mit legyőzni a nehézségeket. Hogyan tudjuk ezeket az egyénileg igen különböző problémákat felismerni, átlátni és megoldani? Hogyan tudunk a bennünk rejlő lehetőségből egy valóságot felépíteni? Hogyan tudjuk mi, a XXI. század emberei, mindennapi életünkben megtalálni és megszabadítani ezt a még sokszorosan rejtett, és nem is sejtett szellemi magot?

A kulcs az újjászületés misztériumában rejlik. „Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik újjá víztől és szellemtől, nem mehet be az Isten országába”, mondja Jézus Nikodémusnak (János, 3,5). A modern gnosztikus világnézet középpontjában a transzfiguráció misztériuma áll. Ha az új lélek születéséről beszélünk, akkor abból indulunk ki, hogy létezik egy híd az ember mai, korlátozott tudata és az új tudat között, amely minden földi gátat maga mögött hagy, és a szüntelen öröm és beteljesedés állapota. Jézus fenti szavai világosan utalnak egy gyakorlati, naponta megvalósított élet-alkímiára, a teljes belső megváltozás ösvényére.

Ez a folyamat általános érvényű természettörvényeket követ, amelyek az ösvényen haladva felismerhetők és megtapasztalhatók. A gnosztikusok szándéka régen és ma is az, hogy ezt a folyamatot az emberiségnek – életük példájával is – megmutassák. Arra bátorítják embertársaikat, hogy keressék, fedezzék fel, és járják is be a megújító élet útjait.

Az ilyen igazságkeresőket nem hagyják magukra. Bár a belső út egyéni, ám rajta haladva megtapasztalható a kapcsolat mindennel, ami él. Ahogyan az emberiség testének sejtjei vagyunk, úgy a lélek is része a lélek-emberiség testének. Ezért a belső megszabadulás ösvénye sohasem magányos út, hanem táplálják, hordozzák és megélik mindazok, akik ugyanazt az irányt követik, de közben már előbbre jutottak. Mások tapasztalatai ösztönzően hathatnak, segíthetnek, valamint kiegészíthetik és elmélyíthetik saját belátásainkat. Egy kis ablakon át is átfogó kép tárulhat elénk, amely ösztönöz és melengeti a szívünket. Az Önök előtt kibontakozó út, amely az új lélekhez vezet, minden egyszerűségében is a legnagyobb, amit ember elérhet.

Hermész és Tát párbeszéde

 

Tát: Mely méhből és milyen magból születik újjá az ember?

Hermész: Abból a bölcsességből, fiam, amely a csendben gondolkodik, és abból a magból, amely az egyedüli-jó. […]

 

Milyen magból, milyen méhből születik újjá az ember? A Sophiából, vagyis a bölcsességből. Tételezzük fel, hogy a bölcsesség – ahogy azt sokan gondolják – valami magasabb rendű, kibővített ismeret. Beszélnek például a bölcsesség ismeretéről. Emiatt azt hihetnénk, hogy a bölcsesség ésszel felfogható, értelmünkkel megismerhető, s elménkkel meg is tanulható. De ne essenek önök is áldozatul ennek az oly gyakori tévedésnek! A dialektikában az számít bölcs embernek, a Sophia állítólagos birtokosának, aki eszével kutatja a világot. Amikor pedig már minden számára elérhető forrást kimerített, akkor begyűjtött ismeretei alapján saját véleményt, saját világnézetet alakít ki. Ez a vélemény olykor persze gyönyörűen van megfogalmazva, sok tekintetben nagyon szépnek, jónak, tisztának nevezhető, ám mivel ésszel szerkesztett építmény, mindig is spekuláció, találgatás marad, amelyet egy ideig sokan kedvelnek, követnek és amelyet életük vezérfonalául választanak. Néhány év múlva azonban jön egy másik bölcselő, aki ellentmond az előző felfogásnak, a dialektikus bölcsesség, fantázia és spekulálás fent említett termékének. Közben pedig újabb filozófiai divatot hoz létre.

Hermész a Sophia – a bölcsesség – méhéről szólva nem az ész e közismert, általában terméketlen és félrevezető kalandozásáról beszél. Ő a négy test működési területére gondol, személyiségünk négy alakjára: az anyagtestre, annak éteri mására (étertestre), az asztráltestre és a gondolkodási képességre (mentáltestre). Tudjuk, hogy anyagi szervezetünket az étertest éterei tartják fenn. Ha azonban az éterek gyengén és nehézkesen áramlanak, akkor az anyagtestben zavar keletkezik, és a szervezet legyengül. Az anyagtestet tehát az éterek tartják fenn, az étertestet viszont az asztráltest sugárzásai mozgatják. És úgy kellene lennie, hogy az asztráltest teljes mértékben a gondolkodási képességből és az által éljen, mégpedig tökéletes értelemben. A gondolkodási képességnek pedig teljesen a Sophiából kellene lélegeznie, ami még a gondolatanyagnál is finomabb és nemesebb. A testember gondolkodási képessége (mentál-teste) azonban semmilyen tekintetben sem nevezhető még kifejlődöttnek, sőt, a természetszülte emberrel kapcsolatban egyáltalán nem beszélhetünk gondolattestről, mert az egyelőre csak kezdetleges formában létezik! A testember mai állapotában ráadásul ez a test nem is fejlődhet ki, a gondolkodási képesség a mai embernél nem válhat teljessé. Észszerkezetünk és ennek funkciói az igazi, nemes gondolattestnek csak az alapját alkotják. Az alacsonyrendű gondolkodást pedig a mi létállapotunkban teljesen a személyiség három alantas teste gerjeszti. A testember ezért aztán nem tud kiemelkedni természetben-született állapotából. Gondolkodása földi, földhözragadt marad; szó sincs semmiféle Sophiáról. A testembert ugyanis a haláltermészet asztrális anyaga táplálja. Gondoljanak csak bele! Itt állnak dialektikus személyiségükben: van egy anyagtestük, ennek éteri hasonmása és az asztrális hordozó testük. Gondolkodási képességük azonban legfeljebb csak egy többé-kevésbé világító központ a főszentély magasságában. E gondolkodási képesség segítségével nem képesek magukhoz venni, felszívni a Sophiát. Személyiségüknek azonban valahogyan működőképesnek kell maradnia, emiatt aztán szükségképpen a haláltermészet asztrális anyaga táplálja. Ez az igazság. Ön nem önállóan él, hanem élnek Önnel, s a már sokszor megbeszélt visszafejlődés rabja marad!

 

(Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis és kiáltványa az örök jelenben, IV. rész, XIX. fejezet. Rozekruis Pers, Hollandia)

Hová tart az ember fejlődése?

 

A tudósok, teológusok és filozófusok legalapvetőbb problémája évszázadok óta az élet eredetének és értelmének kérdése. Bár a technika fejlődése napjainkban már lehetővé teszi az evolúciós elméletek egyre alaposabb kidolgozását, e folyamat vége még mindig nagyon távolinak látszik. A fejlődéselméletek teóriája azonban csak az egyik válasz a „honnan származom?” és a „hová tartok?” kérdésekre. Az evolúcióval kapcsolatban többnyire a véletlen folytonos játékára, mintegy „génlottóra”, valamint a legéletrevalóbb egyed kiválasztódására gondolunk, és ez képezi az évszázadok óta uralkodó, nem egyházi világnézet alapját is.

 

Hogyan kerültek a szárazföldre az első halak? Hogyan növesztettek az egerek repülőhártyát, mellyel denevérré válhattak? Miért jöttek létre az evolúciós ugrások? Mi okból keletkezett az ember, aki – mint egy élettani koraszülött – gondolkodási képességének köszönhetően kiemelkedett az állatvilágból? Vajon az „értelemmel bíró állat”, ahogyan Hermész Triszmegisztosz nevezi, egy következetes fejlődés, vagy egy „élettani koraszülés” (mutáció) eredménye?

Az evolúció még ma sem fejeződött be. Az emberiség saját továbbfejlesztésén munkálkodik, melyet a szervezet géntechnológiai módosításával kapcsolatos viták is tükröznek. A biológiai fejlődés során szerzett öntudattal az ember egyre magasabbra, lénye tökéletesítésére törekszik.

A fejlődésünk során elért testi és értelmi szint mellet azonban létezik egy egészen másfajta evolúció is, amely nem a biológiai ember – akik mi vagyunk – továbbfejlesztésén és tökéletesítésén, hanem az eredeti ember újraalkotásán alapul.

E létállapot utáni vágy legmélyebb lényünkben rejlik, amely fokozatosan rávilágíthat az evolúció egészen másfajta megközelítési módjára is: életünket nem lehet a biológiai fejlődéssel tökéletessé tenni, hiszen annak célja nem az így létrejövő ember. Mégis kiindulópontja lehet egy magasabb szintű fejlődésmenetnek – a szellemi evolúciónak. Szívünkben két világ találkozik – az isteni és a földi természet. Szellemi nézőpontból a biológiai fejlődés célja éppen az volt, hogy e két világ érintkezését lehetővé tegye, mégpedig egy megfelelő gondolkodási- és megismerőképességgel rendelkező lény megteremtésével. Csak egy ilyen ember – egy mikrokozmosz lakója – képes újra az isteni világra irányulni.

 

A lélek lénye

Mi a feltétele egy valóban isteni teremtésnek, egy szellemi evolúciónak? Minden látható teremtés alapja egy láthatatlan fejlődési folyamat. Amit Isten kigondol, mintegy csíraként tartalmaz mindent, ami létre fog jönni, amit egy erre fogékony elvnek kell befogadnia, kifejlesztenie, határozottá tennie és működésbe hoznia. Az anyagi megnyilvánításhoz pedig a szükséges erőket és építőanyagokat kell összevonni. Ez a befogadó, kibontakoztató, létrehozó elv a lélek – a közvetítő szellem és anyag között.

Az, hogy a teremtés Isten egyre tökéletesebb és csodásabb megnyilvánulásává váljék, feltételezi egy lélekelv létezését, amely teljesen Isten eredeti tervére hangolódik, és egyre tisztábban tudja befogadni és megvalósítani azt. Ezért beszélünk e fényhordozó lélekelv létrehozásáról.

Ha egyszer ez az eredeti lélek életre kelt, akkor az eredeti isteni gondolatok is hatni tudnak benne – így gazdagítva tovább a teremtést szüntelenül. Az eredeti ember az isteni megnyilvánulás hordozója volt. Eredeti, tiszta lelkével az isteni ősképet juttatta kifejezésre és jelenítette meg. Akiben tehát újra egy Istenhez forduló lélek kezd hatni, lépésről lépésre megnyilváníthatja az isteni ősképet.

 

Az ’ember’ teremtése

Az isteni szellemben ebből a teremtményből, az „emberből”, minden egyénnek megvan az eredeti ötlete, az őstípusa. Ez a magja valódi egyéniségünknek és identitásunknak. Ez a saját, eredeti ötlet a szívünkben rejlő szellemszikrában található.

A szellemszikra, mint Isten képviselője bennünk, az ősképet szüntelenül a lélekbe vetíti, és ezzel egyre tökéletesebb megnyilvánulásra és kibontakoztatásra készteti. A minden erőt magában foglaló szellemszikra atom, a lélekképesség, és az ebből származó személyiség anyagi megnyilvánulása képezik együttesen az „emberi” teremtmény teljes rendszerét. Ezt nevezzük mikrokozmosznak. Így jelenik meg mikrokozmoszként az eredeti isteni teremtmény, az „ember”.

 

A földi ember

A földi ember tehát nem Isten eredeti teremtménye.

Ha az Isten képmásának teremtett emberben, alapvető jellemzőként isteni tulajdonságokat keresünk, mint a halhatatlanság, korlátok nélküli lét, szeretet, valamint kimeríthetetlen alkotóképesség, akkor a mai teremtményben minden mást találunk, csak az isteni ötlet megvalósulását nem. Az általunk ismert forma ugyanis egy olyan lény, melynek a Föld elemeiből álló, állathoz hasonló teste van, természethez kötött lélekkel van ellátva, és egy biológiai értelemben vett természetes tudattal rendelkezik. Tulajdonságai a biológiai fejlődés során alakultak ki. Az ásványok, növények és állatok birodalmától az értelmi képesség kifejlődése különbözteti meg.

 

Létünk feladata

Létünk feladata, hogy az Isten által elgondolt egyéniséget, tehát igazi lényünket kibontakoztassuk. Nem csodálkozhatunk, ha a legtöbben azt fejlesztik, magasztalják, óvják és védelmezik, amit jelenleg igazi lényüknek tartanak: az énlényt, amelyben megnyilvánulnak. A saját egyéniség eredeti ötlete belevetül földi megjelenési formánkba, amelyben ez először éntudatként villant fel. A formavilágba született lény saját, kezdetektől meglévő egyéniségét összetéveszti az anyagi testtel, az anyagi világra irányuló természeti lélekkel és énközpontú tudatával. Így egyénileg és közösségileg is belegabalyodik abba a reménytelen énközpontúságba és önzésbe, amellyel nemcsak egy értelmes és jóakaratú együttéléstől, és közösségi léttől fosztotta meg magát, hanem – ami sokkal végzetesebb – eltávolodott az egyetemes élettől is. Ezt fejezik ki a jelképes szavak, mint a bűn, az elkülönülés.

Korszakunk feladata, annak az énközpontú élet- és tudatformának a legyőzése, melynek a biológiai evolúció eredményeként váltunk foglyává. Ezzel pedig egy olyan új lélek befogadása, amely nélkülözhetetlen az eredeti, isteni állapotba vezető szellemi fejlődés elkezdéséhez.

E folyamathoz szükség van:

• az énbe való bezártság gyötrő tapasztalatára
• az ebből fakadó, szabad élet utáni vágyra
• arra a tapasztalati belátásra, hogy énlényekként nem tudunk megszabadulni az én-alaktól, és az új életterületre emelkedni, ezért egy személyiség feletti megszabadító és felemelő erő közreműködésére van szükség
• a kegyelemre, mely lehetővé teszi, hogy rátaláljunk erre az erőre
• a hajlandóságra, hogy ez elvégezhesse bennünk a munkáját, akkor is, ha nem mindig a mi óhajunk és elképzelésünk teljesül. Ez azt jelenti, hogy teljes bizalommal és szeretettel erre az erőre hagyatkozunk
• arra a készségre, hogy életünket úgy alakítsuk, hogy a segítő isteni erő fáradozásaival szemben a lehető legkevesebb ellenállást tanúsítsuk
• az örömteli együttműködési készségre, amellyel az egyre növekvő szellemi lehetőségekkel véghezvisszük a megszabadulás nagy művét.

E folyamathoz egy bonafid Szellemi Iskola nyújt alapot, tájékoztatást és támogatást, hozzájárulva ahhoz, hogy e spirituális evolúcióval életre kelhessen az új lélek. Ha egyszer világra jött – akár egy rózsabimbó – kibontakozik a szellem éltető fényerejében.

 

Az új lélek természete

Lehet-e, illetve szabad-e elképzelést alkotnunk arról, hogy milyen az új lélek? Hiábavaló a próbálkozás, ha kizárólag régi, egocentrikus tudatunkkal tesszük ezt, melynek korlátolt képzelőereje nem tudja felfogni az új lélek korlátok nélküli lényét. Sokkal inkább egy olyan gondolkodási módra van szükség, amelyet már az új lélek inspirál. Minél elevenebb bennünk a nyiladozó új lélek, annál pontosabb és helyesebb lesz a róla alkotott kép is. Itt is érvényes a régi alkimisták bölcs mondása: „Arannyal kell kezdeni ahhoz, hogy aranyat nyerjünk.”

Az ébredező, új lélektudat alapján szabad – sőt muszáj – elképzelést alkotnunk erről. Hiszen másként hogyan is tudnánk az új felé fordulni, ha nem a mentális irányulásunk segítségével? Nem szabad azonban, hogy ez az irányulás csupán ésszerű, értelemből fakadó legyen, hanem az új lélek iránti szeretetből és vágyakozásból kell erednie.

Ekkor az új lélekállapot önmagától tárul fel tudatunknak, és annál tökéletesebben, minél jobban kibontakozik. Ez azt jelenti, hogy kevésbé jó elképzelésünket újra és újra el kell engednünk az új lélekállapot lényegének jobban megfelelő nézet javára.

Ha végül az új lélek megnyilvánul, már semmilyen képzeletre nincs szükség. Az elképzelés indítéka és tartalma eggyé vált, egyesült. És ez a cél.

Hogyan lehet tehát az új lélekállapothoz gondolatilag közeledni?

Mindenekelőtt világossá kell válnia, hogy az új lélek nem valami elvont „dolog”, hanem élő valóság. Mivel a fellobbant szellemszikrából áramlik ki, ő Isten az Istenből. Mivel pedig Isten – ahogy a szentírás is megerősíti – fény, az új lélek természete is fény.

A fény nem ismer határokat – szabad. A világosság nem ismer elválasztottságot. A fény egységtudata minden teremtményt fényként érzékel, így önmagát ismeri fel bennük – a világosságnak bármilyen végtelen sok fokozata is létezik a teremtésben, a még teljesen elsötétült állapottól a vakítóan ragyogó kibontakozásig.

A fény nem kényszerül az idő uralma alá. Az új léleknek már semmi olyat nem kell kívánnia, melynek megvalósulása időhöz kötött – hiszen mindene megvan. Az új lélekben mélységes nyugalom és béke honol, amely minden észt felülmúl.

Végül pedig: az új lélek szeretet. Nem úgy szeret, ahogyan mi érzünk valaki, vagy valami iránt, hanem ő maga a szeretet. Erre utal Pál Korinthusbeliekhez írt első levelének 13. fejezete.

Ha mindaz, amit az új lélekről elmondhatunk, csak utalás is: az ilyen célzások felébreszthetik az ősemlékezést a szellemszikra-atomban, mellyel közvetlenül megelevenedik bennünk valami az új – az eredeti – lélekállapot lényéből. Így léphetünk tovább a szellemi fejlődés ívén.

Kilencszer hangzik fel: „Boldogok, akik…”

 

„A Boldognak-mondásokat nem szabad alábecsülnünk. Valójában az a helyzet, ahogyan Uszpenszkij (Fjodor Ivanovics, 1845-1925) az orosz bizánc-szakértő is mondja: az evangéliumokat általában – és különösen a Hegyi beszédet – nem a nagy tömeg számára, hanem egy belsőleg igen tudatos kör résztvevőinek írták. Nagyon is kérdéses, hogy a Bibliában, vagy bármely más szent könyvben található-e valami a dialektika lapályain veszteglőknek. Az Úr igéje, minden teológiai találgatástól megtisztítva, csakis azokhoz szól, akik látni és érteni tudják, és a vágyakozás bizonyos belső állapotában vannak.”

(Részlet J. van Rijckenborgh „A Boldognak mondások misztériuma”, című könyvéből. Magyarul megjelent 2002-ben.)

 

Ez a mű Jan van Rijckenborgh II. világháború alatt tartott beszédeiből áll, melyek az úgynevezett „titkos templomokban” illegálisan hangzottak el. A szövegeket közvetlenül a háború után, 1946-ban nyomtatták ki.

A Hegyi beszéd Boldognak-mondásai az új lélek megszületéséhez és kibontakozásához vezető utat írják le.

Az új lélekállapot csakis az új lélekember bennünk rejlő csírájából keletkezhet és növekedhet; erkölcsi erőfeszítéssel nem kelthető életre. Ha ez a csíra feléled bennünk, olthatatlan vágyakozás támad egy új élet, az új lélekállapot iránt. Ebből a vágyból önkéntelenül egy szellemi út fejlődik ki. Ezért szól az első Boldognak-mondás egyértelműen arról, hogy: „Boldogok, akik koldusként a szellemre vágynak…”.

A második Boldognak-mondás arra utal, hogy az új lélek állapota gyökeresen különbözik az én-emberétől. Az új lélek valójában az ember,- és emberiségünk én-állapota miatt szenved. Ugyanakkor ebből a szenvedésből keletkezik az üdvre-vágyás, az új lélekállapot megvalósításának a vágya is. „Boldogok, akik sírnak…”

Ebből a vágyból születik meg az a szándék, hogy az én-ember érdekeiről és szenvedélyeiről lemondjunk. Amilyen mértékben fejlődik az új lélek, úgy alakul ki a szelídség: az agressziótól, vágyaktól és kritikától való mentesség (a harmadik Boldognak-mondás). Új életrend keletkezik, az új lélek igazságossága: a hazugságtól és bosszúvágytól való mentesség (a negyedik Boldognak-mondás). Megújul a magatartásunk másokkal, és a világgal szemben is: megértésről és szeretetről, odaadásról és segítőkészségről tanúskodik majd (az ötödik Boldognak-mondás).

E tulajdonságok együtt a „tiszta szív” jellemzői (a hatodik Boldognak-mondás). A tiszta szívű emberben tudatosul a szellemi világ rendje: „meglátja Istent”. Ez azt jelenti, hogy az új lélek felnőtté vált.

Egyébként az új lélek minden tulajdonsága állandóan és egyszerre van jelen: kezdetben csupán a maghoz hasonlóan, majd kihajtanak, növekednek, míg végül teljesen kifejlődnek. Tehát nem úgy történik, mint az erkölcsi „felfegyverkezésnél”, amikor minden egyes erkölcsi tulajdonságot külön kell kifejleszteni. Nem – ha az új lélek egyik vonása megvan, akkor a többi is ott van. Ha jelen van a nyugalom, akkor jelen van a megértés is; ha a megértés, akkor a szeretet is; ha a szeretet, akkor a megismerés is; és ha a megismerés kifejlődik, akkor az öröm is. Mert az új lélek nem a földi, hanem egy egészen más világ gyümölcse: az isteni természetrend erőiből és rendjéből él. Ebben a gyümölcsben valamennyi tulajdonság állandóan megtalálható, ha még kisebb vagy nagyobb mértékben is.

Amikor pedig a lélek éretté vált, hogy Istent meglássa, akkor beereszkedhet a szellem. A béke, amely minden észt felülmúl, akkor már nem csak őbenne hat. A lélek ettől kezdve tudatosan együttműködik a szellemmel, és békével ajándékoz meg mindent és mindenkit. „Isten tudatos fiává”, szellemlélekké vált. Ezért hangzik így a hetedik Boldognak-mondás: “Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.”

A nyolcadik és kilencedik Boldognak-mondás egy ilyen békehozó sorsát ecseteli a világban. Üldözik és gyalázzák, mert az én-ember képtelen megérteni őt. Hogyan is válaszolhatna erre az új lélek másképp, mint nyugalommal, megértéssel, szeretettel, a jó és rossz megismerésével és örömmel? Mint a Nap, ő sem tehet mást, minthogy világít, fényét és erejét szétárasztva. Ez lényének alapja!

A szeretetnek meg kell nyilatkoznia, mert ez létének lényege. Mihelyt azonban belső békéjéről beszél és tanúskodik, ellenállást vált ki mindazokban, akik nem akarják elfogadni az isteni természetet. Jézus azt mondja: „Nem békét hozni jöttem, hanem hogy kardot.” Ez a kard mélyen a szívünkbe fúródik, elválasztva világosságot és sötétséget. Ez először is a világosságra vágyó emberben történik így, másrészt viszont az egész emberiségben, amelynek reagálnia kell az isteni fényimpulzusra. A Boldognak-mondások azonban a következő vigasztaló szavakkal zárulnak: „Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.”

 

A Boldognak-mondások

“Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felméne a hegyre, és amint leül vala, hozzámenének az Ő tanítványai. És megnyitván száját, tanítja vala őket, mondván:

Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.

Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.

Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet.

Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.

Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek.

Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják.

Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.

Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.

Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.

Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.”

 

(Máté 5. 1-12)

Milyen vallásra van szüksége a XXI. századnak?

 

„Két nagy életirányzat, két álláspont és irányulás áll egymással szemben a dialektikus világrendben. Az egyik oldalon, a hagyományos vallási csoportosulások álláspontja szerint az ember semmit sem ér, és a világ a gonosz markában van, de a túlvilágon az örök élet vár ránk. A másik oldalon a humanizmust találjuk, a vallással, ateizmussal, ezoterikus,- politikai- és szociális nézetekkel átszőtt valamennyi tarka árnyalatával, amely azt hirdeti: ‘az ember jó és a világ is jó, csupán az ellenállásokat kell leküzdeni, és az elfajulásokat meggyógyítani’. Egyik oldalon a merev konzervativizmus, a másikon a haladó elemek.”

(Dei Gloria Intacta, 14. fejezet, J. van Rijckenborgh, Rozekruis Pers, 1991. 3. kiadás)

 

Az emberiséget involuciója és evoluciója során számos vallás kísérte útján, melyek mind megkísérelték tudatosítani a teremtésben elfoglalt helyét. E vallások tehát fontos szerepet játszottak, és gyakran váltak fényes kultúrák alapjaivá. A taoizmus, a hinduizmus, a hermétizmus és a kereszténység impulzusaiból például olyan kultúrák keletkeztek, amelyek még napjainkban is százmilliók mindennapi életét határozzák meg. Mindig két utat mutattak: egy szellemi és egy kulturális utat. A szellemi út az embert biológiai léte fölé akarta emelni. A kulturális út normái és értékei pedig olyan együttéléssé válhattak volna, amellyel végül át lehetett volna lépni a halandóság és a halhatatlanság közti határt. A küldöttek mindig, újra és újra megmutatták a megfelelő tanokat, és alkalmazásukat a gyakorlati életben. Lao Ce, Hermész Triszmegisztosz, Buddha, Máni, Jézus és sokan mások mutatták az utat, és tanúskodtak az isteniség, és az eltévelyedett lélek közötti kapcsolat helyreállításáról.

Sok kultúrában a vallás áll a mindennapi élet központjában. A világ történéseit az isteni törvények hatásaként magyarázzák. Az időjárás, a földrengés, szélviharok, árvizek, és járványok – mind Isten jelzései, hogy magatartásunkkal elégedett vagy éppen elégedetlen. Így határozza meg a vallás sokak életfeltételeit és világban elfoglalt helyét. A vallás által az ember megtanulja felismerni élete értelmét.

 

Az emberi szellem megmozdul

A fenti módszerek földi testünket veszik alapul, és úgy tartják, hogy Isten rajtunk kívül található. Például atyai alaknak ábrázolják, vagy egy mindent látó szemnek fenn a kupolában, az oltár felett, vagy egy színes üvegablak felső részében. Amint azonban az ember mindennapi életének határait átlépi és utazgatni kezd, hogy felfedezze a világot és más kultúrákkal ismerkedik meg, akkor megszokott, előírt világképén szakadások keletkeznek. A bennünk lévő szellem, melyet az évszázadok dogmája és teológiája eltemetett, egyszer csak megmozdul. Majd helyenként eredeti szellemi impulzusok kelnek életre, részben megújulva vagy a kor képéhez igazítva. Ez általában nem más, mint a határok áthelyezése. Vannak azonban teljesen új impulzusok is azok számára, akik elég érettek ahhoz, hogy reagáljanak rájuk. Ez történik napjainkban, és így volt a régmúlt időkben is.

Egy ilyen impulzus az esetek többségében rövid időn belül kultusszá, a kultusz pedig kultúrává merevedik. Az új hullám végül minden szellemi értéket elveszít, és a mindennapok szokásává válik. Ez a hullámmozgás azonban szükséges ahhoz, hogy helyet készítsünk a bennünk rejlő, eredeti, isteni szellem számára. Egyszer minden kultúrát utolér a vég, s így új lehetőséget kapunk, hogy a megkövült hagyományokból kitörjünk, és elérjük a végső szellemi célt. A bennünk rejlő isteni elvet – mely csak a tudat teljes átalakulásával váltható meg – mindezen hullámmozgások nem érintik. Az elvet háttérbe lehet szorítani, el lehet fojtani diktatúrával, tekintélyek által, vagy a mindennapi lét gondjaival, de végül minden elnyomásnál erősebbnek mutatkozik és kiszabadul börtönéből.

 

Új forma kel életre

A történelem fényében az emberiség fejlődése, a fentiekben vázolt, bonyolult hullámzásnak tűnik. Ha az emberre rákényszerítik a hitét, ha meg kell tanulnia, hogy életveszély közepette dogmákat fogadjon el és engedelmeskedjen a felsőbbségnek, akkor belső ellenállás fog kifejlődni benne. Így a múltban szüntelenül üldözték a hivatalos vallások megreformálásán dolgozó közösségeket is. Hasonlóan van ez napjainkban is. Az ősrégi hagyományok és a szellemi megújulás impulzusa közti konfliktusok évekig, évtizedekig vagy évszázadokig is eltarthatnak. Mindig eljön azonban a pillanat, amikor az uralkodó vallás aláhanyatlik, és új forma tör fel. Majd ez is sok, egymással harcoló csoportra szakad, amelyek egymás életét kölcsönösen megnehezítik.

A veleszületett szellemi feladat folytonos mozgásban tart minden felet. Az egyik úgy próbálja célját elérni, hogy atyái gondolataihoz és belátásaihoz ragaszkodik, míg a másik minden régit elvet és új kezdetet vállal. Az egyik csoport fundamentalista, a másik pedig forradalmár. Az azonban bizonyos, hogy egyszer mindkét csoport áthághatatlan akadályokkal kerül szembe, melyeket nem győzhetnek le a személyiség képességeivel.

Az ehhez hasonló folyamatok minden kultúrában megtalálhatók. Az egyik ember keresni kezd, mert a megismert, gyógyító tantól még a lélegzete is eláll, míg a másik teljesen elégedett sorsával, és az örökségét akarja megőrizni. Az egyik számára a templom csupán poros intézmény, és csak a tudomány anyagi értékei vezérlik, megint mások a filozófia és az élet szociális nézetei felé fordulnak. De tény, hogy mindegyikük mélyen, nagyon mélyen belemerül az anyagba, mígnem egyszer levegő után kapkodva kiált majd a szabadulás és megváltás után. Az emberiséget hajszolják. Sokan szeretnék megszüntetni a világképükben keletkezett szakadást, míg mások, mindent elhagyva új utakra térnek. Azonban – többé vagy kevésbé aktívan – mindenki az élet értelmét keresi. Az embert tehát bedobták a mélyvízbe, és most meg kell mutatkoznia, hogy tud-e úszni.

Az útnak, mely a materializmussal kezdődött, még nincs vége. Számtalan tudományos szakterület keresi a végtelen világmindenségben az igazságot, de többnyire minden felfedezésből csak egy újabb kihívás jön létre. Ezek a kísérletek és fáradozások logikusnak tűnhetnek a gondolkodó ember számára, azonban létezésünk titkai, és életünk szellemi célja továbbra is nyitott kérdés marad. Az emberiség számára a részletkérdések ügyes megoldásai nem adnak valódi választ, csak az élet lényegének ismerete emelheti fel egyéni érdekei fölé, és kötheti össze élete céljával, Isten tervével.

 

Belső igazság vagy egyéni igazság?

Akinek sikerül megszabadulnia minden reá mért normától és értéktől, azt megérinti az erő, amellyel a végső igazság megtalálható. Akkor azonban késznek kell lennie, hogy teljes felelősséggel élje az életét, a különböző polgári vagy vallási csoportosulások segítsége nélkül. Sokunkban él tudatosan vagy öntudatlanul, hogy létünknek magasabb célja van. Életünk célja azonban nem valami társadalmi vagy hazafias eszmény, hanem az önátadás a bennünk lévő másik, szellemi embernek, aki távol áll minden hétköznapi viszálytól. Sokan keresnek anélkül, hogy tudnák mit keresnek, és elutasítanak mindent, ami beleavatkozik belső életükbe, és nehezen fogadnak el bármiféle filozófiai, ideológiai vagy vallási rendszert. Csalódottan fordítanak hátat ezeknek, és keresésüket önmagukban folytatják, hátha ott lelik meg az örökkévalóság kulcsát. Igazságkeresésük így egyre inkább saját önazonosságuk keresésévé válik.

Miközben nagyon sokan válnak meg így a külső dogmáktól, és kerülnek nagyon közel az isteni mag megszabadításához, mégis letévednek az útról, és újra kívül keresik a megoldást, amely csakis legbelül található. Az örökkévaló után vágyakozva aztán olyan külső dolgokba kapaszkodnak majd, amelyek egy „időbeli örökkévalóság” fényében tündökölnek. Az, hogy itt filmbeli-, televíziós- vagy sportnagyságról van szó, esetleg híres történelmi személyekről, az nem számít. Az igazságot megint a külvilágban keresik.

 

A belső üresség felélénkítheti a keresést

Az új lélek tudat alatt felderengő tulajdonságai – a mindenütt jelenlét, a halhatatlanság – még a régi lény tökéletesítése felé hajtják a keresőt. Eközben a modern technikából is profitál, amely a tökéletesség oly kényelmes illúzióját ajándékozza neki. E kerülőút alatt azonban nem alakul ki egy lezárt, új én, egy önmagában nyugvó önvaló, hanem csak az, amit – jelentős központi magot és tiszta irányt nélkülöző – patchwork (tákolmány)-identitásnak neveznek. De éppen e belső űr megtapasztalása ösztönözhet újabb keresésre, ami most még mélyebbre hatol a lénybe, hogy felfedezze honnan jön ez az állandó ösztönzés a keresésre.

Aki így reagál, az megszabadulhat a külső értékektől, és áthatolhat saját, igaz önvalójához, amely nem a kultúrák eredménye. Felismeri, hogy művészet és tudomány, teológia, ideológia, szabályok és gondolatformák, egészség és életminőség soha nem elégíthetik ki belső sóvárgását. Csak az olyan vallás csillapíthatja vágyát, amely saját igaz önvalójának kibontakoztatására irányul.

Erők, ambíciók, becsvágyak, meggyőződések és kívánságok zavarba ejtő sokasága foglalkoztat minket folyamatosan. Ezek a teremtésben megnyilvánuló végtelen sokféleségből táplálkoznak, amely a mikrokozmosz tapasztalataihoz kapcsolódik. Ezáltal sokan elveszítik a fonalat. Saját identitásukat és az igazságot a külső világban keresik, és hagyják, hogy az állítólagos szellemi tekintélyek vezessék őket. A valóság fényében azonban megállapítható, hogy keresésük eredménye a nullával egyenlő. Nincs hát semmi sem, ami kiürült lényünk magját maradandó értékekkel táplálhatja és eltöltheti? Honnan ered ez az éhezés és szomjúhozás az elérhetetlen után? Miért nem marad abba? Hol a hiba?

 

Mulandó értékű tantételek

Nincs az a földi boldogság, amely a mennyei boldogság iránti vágyakozást enyhítené. Nincs az a hit, mely az ember legmélyebb lényében lévő örök sebet begyógyíthatná. Gyógyulásunk csak akkor kezdődhet el, ha önmagunkat ajándékozzuk a gyógyító folyamatnak. Jézus azt mondja: „Az én birodalmam nem ebből a világból való”. Ami lényünkből adódóan nincs meg bennünk, ami nem Istentől van az emberi magban, azt ideig-óráig lehet ugyan imitálni, de nem tarthat sokáig, mert nem valós. Az ego tantételeinek és dogmáinak, legfeljebb mulandó értékük lehet. Ezzel azonban nem váltható meg a haláltól a földi,- de mindenekelőtt a mennyei ember sem. Nem tudják a lelket az egyedül jóhoz felemelni, mivel csupán az ‘időleges jó’ és az ‘időleges rossz’ keverékei. E szakadatlan váltakozásban az isteni magot lehetetlen megszabadítani – az élet és halál körforgása tehát folytatódik.

Melyik vallás tudná a mikrokozmosz közepén nyugvó erőt megszabadítani? Milyennek kellene lennie? Miről lehetne felismerni? Hiszen ez csak olyan vallás lehet, amely az emberben lévő isteni magból származik és azon alapul, és nem az énből, az igazi önvaló átmeneti pótlékából, hanem magából a Krisztus-elvből ered! Csak ha Istent így szolgálják, akkor állítható helyre ismét a mikrokozmosz, és szabadítható meg a fogságban lévő lélek, hogy aztán újra összeköttessen a szellemmel. Így teljesítheti feladatát a személyiség a teremtésben.

 

Az istenember megnyilatkozása

A mikrokozmoszban már számtalan személyiség lakott. Mindegyik mély nyomokat hagyva formálta jelenlegi lakójának tudatát, amely közeledhet az örökkévalóság kapujához. Az egyetemes tan szerint az ember nem azért él, hogy az énjét megszabadítsa, hanem azért, hogy lelkét előkészítse a világossághoz vivő felmenetelre. Ez nem egy kívülről kapott hit, hanem egy belső átalakulási folyamat. E változás olyan alapvető, hogy minden meglévőnek a születendőt kell szolgálnia, amely az örökkévalóságból fejlődik ki, és abból táplálkozik. Itt tehát nem a személyiség, vagyis a földi lény továbbfejlesztéséről van szó. A XXI. század vallásának célja az Istenember megnyilatkozása, akinek e belső megújulás során a földi lény önként adja át magát.

E folyamatban az énközpontú hatásoktól megtisztított tudatnak átmenetileg még igen fontos feladata van. Az új lélekben felszabadult erők a tudatot létének mélypontjáig vezetik, ahol végül késznek mutatkozik arra, hogy egy új tudatnak adja át a helyét. A réginek ez az aláhanyatlása teret enged egy újnak, egy olyan tudat feltámadásának, amely az örökkévalóságból él, amely egy a mindenségtudattal és visszaadja az ember öntekintélyét. Az erre irányuló vallás kifejleszti követőiben a mély vágyakozást, hogy ezen az ösvényen elinduljanak. Ám ennek előfeltétele a cselekedet, – saját, mindennapi életvitelünk. Mindenkinek meg kell tanulnia önmagában szabaddá tenni ezt az utat. Életútját – mert nem tehet mást – a megújító életerők segítségével határozza meg. Akkor az igazság élő, belső igazsággá válik számára.

 

„Az igazság szabadokká tesz titeket “

Ez az eredeti, belső kereszténység útja, melyet minden idők Gnózisa tett járhatóvá, hogy az emberiségnek új lehetőséget adjon. „Az igazság szabadokká tesz titeket” (János 8,32). Ez a XXI. század szellemi vezérfonala.

Vajon kiegészül e folyamattal a széthasadt világkép, és közvetít-e általános normákat és értékeket a keresők számára? Mindenkinek saját, hétköznapi életében kell élete magja után kutatnia, amelyet még nem tud érzékelni. Ez a mag létének lényege – maga a Gnózis. Az egyedül jó keresésével pedig lépésről lépésre elhagyja anyagra irányuló értelmének „igazságát”. A külvilág dolgai egyre kevésbé érintik. Felfedezi, hogy ha rá meri bízni magát a Gnózisra, akkor az minden belső és külső konfliktuson átvezeti. Megállapítja, hogy változik, és embertársai is megváltoznak. Nézetkülönbségek és félreértések hátrálnak meg az értelem előtt. A magány és az elidegenedés érzése jelentőségét veszti, mihelyt a régi tudat eltűnik.

Így válik a mindennapi élet iskolává, segítséggé, híddá. A naponta megújuló belátás alapján az élet minden nézetével tökéletesen tudatosan tudunk bánni. Mivel a világgal való egység egyre tudatosabban tapasztalható, az egoizmus és a tudatlanság táptalaját veszti. Mennyire másként cselekszik az, aki nem a legmagasabb jólétre törekszik, aki az agresszióra nem a „szemet-szemért, fogat-fogért” elvével reagál, aki az ellenségeskedés körforgásán áttörve, mindenkit a testvérének tekint – és eszerint is bánik velük! Az igaz vallás – vagyis az eredettel való kapcsolat – megváltoztatja a gondolkodást, az érzést, az akarást és a cselekvést.

Végül az Isten szellemével újra helyreállított kapcsolatból tökéletesen új élet keletkezik. Új tapasztalat, bölcsesség és új tudomány fejlődik ki. Így változik meg létünk szellemi táptalaja, alkalmassá válva arra, hogy az emberiséget magasabb fejlődési szintre emelje. A kérdés: „Ki vagyok én, mint ember? Mit kell tennem, hogy megfelelhessek az eredeti ember képének?” -értelmes és igaz választ követel, melyet saját magunkban kell megtalálnunk. A válasz pedig egy új létállapot, amely a Krisztus-erő segítségével fejlődik ki.

 

„Az új mágneses erő nem ebből a világból való”

Ezt a Fámát ne a szavak áradatával, ne ötletek valamiféle halmazával terjesszék, hanem nagyon egyszerűen és szerényen. (…) Senkit ne tartsanak fel magyarázataikkal, egyszerűen hagyjanak csak mindenkit a Szerzet tárt karjaiba sietni.

Mi a Szerzet? Ez valami más, mint amit Ön talán elképzel, vagy amit mástól hallott róla. A Szerzet a jószándékúak egysége, Isten gyermekeinek közössége. És mindenki, aki nyitott rózsaszívvel vesz részt a megnyilvánult új sugártérben, azt felveszik a Szerzet láncába. E kapcsolat erejét mi magunk határozzuk meg létállapotunkkal, és senki sem akadályozhatja meg felvételünket a Szerzetbe, hacsak nem mi magunk szegülünk ellene. A világunkba hatoló új mágneses erő nem magyarázható ebből a természetből. Az új élet ezen fluiduma akkor kezd beáramlani életrendszerünkbe, amikor megfelelően nyitjuk meg neki lényünket. Idővel, ha többen reagálnak így, széles folyammá duzzadhat. A kozmikus törvények megmagyarázzák ennek a működését, és így olyan új légkör keletkezik, amely adott időpontban az egész Földet körülveszi és áthatja. (…) Az Egyetemes Szerzet Arany Rózsakeresztesei szívből szeretik az egész emberiséget. A Szerzet mindenkit, aki ezt akarja, tökéletesen szolgálni szeretne, kivétel nélkül. Nem osztogat beavatásokat, és nem ajándékoz előjogokat néhány kiválasztott számára. Mindenki számára elérhető, és teljesen szabadon és tárgyilagosan tekint minden fajra, népre, minden politikai, szociális és gazdasági irányzatra. Mert a Szerzetet, miközben az emberiséget szolgálja, nem fűzi semmiféle érdek ehhez a megszokott, dialektikus világrendhez. A Szerzet az emberi nem eredeti hazájának, a mozdulatlan birodalomnak szenteli magát, amely nem ebből a világból való. Szándékosan és nyomatékkal kijelentjük: a Szerzet Krisztus birodalmának szenteli magát.

 

(Új hívás, Jan van Rijckenborgh, Rozekruis Pers)

Mindent megkapni – mindent odaadni – és ezáltal mindent megújítani

 

Az én az új lélekhez beszél:

Ó lélek, Te rejtélyes útitárs, ki a sóvárgás völgyében a sötétség sziklái közt születik; szívem, mint a fény felé szárnyaló madár minduntalan fellélegzik szavaid hallatán.

Csak hallgattalak és hallgattalak. Gyermekkoromtól fogva nem szűntem meg Téged hallgatni.

Így hallottam meg a hegyek sóhajait, a füvek és virágok halk könyörgéseit, az állatok siránkozásait, a szelek viszályait, a vizek panaszait és a csillagok éjszakai kórusát.

Szemeim mégis mindenütt mohón kutatták a szépséget, s fel is fedezték a hegyek fenségében, a szelek táncában, a virágok illatában és színjátékában, az állatvilág gazdagságában és a mindenség végtelen csillagfényében, még az emberiség alkotásaiban és a szüntelen mozgásban is.

A világ egy csodálatosan feldíszített terem, gazdagon terített asztalaként jelent meg előttem.

Minden érzékem készen állt befogadására.

S mégis mily különös: mikor a világ kincseiben gyönyörködtem, keserűséget ízleltem.

Miközben örömömben nevettem, mély szomorúságot éreztem.

Ha az emberek közt biztonságra leltem, végtelen magány töltött el.

Csak lassan tanultam meg Téged és sóvárgásod hangját megkülönböztetni tulajdon vágyaimtól és megállapítani: mialatt a világ kincseit mohón vontam magamhoz, Te a legnagyobb szükségben szenvedtél. Úgy érzem, hogy természeted, vágyaid teljesen más jellegűek. Ki vagy TE? Ki vagyok én? Hol van az a fény, amelyben mi magunkat felismerhetjük?

Ó hallgass meg: itt vagyok, örökké magányos énként az élet sivatagában. Te, ó lélek, társ a szívemben, Te ködbe burkolózó TE, távol vagyunk egymástól a földi világok árnyékában. De sóvárgásod sóhaja utat tört a természet sűrűjébe, és gyermekkoromtól fogva küldi követeit hozzám.

Itt állok tehát, alázatosan és meghatottan, mintha egész lényem maga volna a vágy, hogy veled, ó Lélek találkozhassak, elcsendesedve benned feloldódhassak, benned teljesen megszűnhessek, s Téged elválaszthatatlanul – Én és Te nélkül – öröknek tudjalak.

És az új lélek válaszol:

Ó igen, társam, a szabadság utáni vágyakozásom lángszavait folyamatosan, születésedtől fogva égettem szívedbe.

De valóban érted-e őket?

Nem akarsz-e visszatartani a sötétség völgyében, mikor a szeretőm szólít, hogy a szabadság kapuján átlépjek?

Nem ismersz engem és önmagadat sem ismered igazán.

Még kevésbé ismered ŐT, akit én a szeretőmnek nevezek.

Ő sóvárgásom, sóhajom oka a szívedben.

Sok neve van, és mégis: neve minden teremtmény számára kimondhatatlan.

Ő mozgatja a csillagokat, ám maga mozdulatlan marad.

Szeretetének egy szikrája új univerzumokat teremt.

Ő a FÉNY, amely szerelmemet lángra lobbantja.

Ő AZ, akiben mi magunkat és minden világot felismerünk.

Szánva szükségemet, kiválasztott téged útitársamul.

A szabadság rejtélyes kapuja fölött – ami elé végül minket elvezetett – az alábbi lángoló szavak állnak: MINDENT MEGKAPNI – MINDENT ODAADNI – ÉS EZÁLTAL MINDENT MEGÚJÍTANI.

Hogy a szabadság kapuját megnyithassam, szeretettüzében háromszorosan kovácsolt kulcsaiból nekem is birtokolnom kell egyet.

Hit, remény és szeretet jellemzi őt!

E kulcsot Eonokon át kovácsoltam.

Most beteljesedéséhez közeledhet, ha kedves társam valóban készen állsz, és nem ijedsz meg feladatodtól.

Nem kérek mást tőled, minthogy a szíved mélyéről szóló hangot hallgasd és kövesd.

Én csak egy csepp vagyok szeretetének nagy óceánjából.

Hallod-e én társam, hogyan vígasztal Ő engem?

Merülj el a csendben, s jól figyelj!

A szeretet szelleme az új lélekhez szól:

Sóhajodnak kedvesem, örömódává, láncaidnak szabadsággá, a földi sötétség gyermekei között töltött magányodnak a Fény Fiaival való testvéri kapcsolattá kell változnia.

Hangom betölti a minden világot átható étert.

Aki hallja e hangot, hallja a szabadság dalát, érzi a hegyek örömteli remegését, a tűz sercegését a levegőben.

Érzi, ahogyan a vasláncok összetörnek, és tüzes szárnyakra vágyik, amelyek ismét elrepítik távoli egeimhez.

Szerelmem, hogyan tudnád az ég kincseit elfogadni, ha a földi kincseket nem áldoznád fel?

Az új, mennyei ruhát csak akkor tudod felölteni, ha a régi földit elhagytad.

Óvakodjál!

A fény és sötétség e világ ikererői, amelyből földi útitársad hat és él.

Ne hagyd, hogy újra tévútra vezessenek.

Félelem, aggodalom és gyűlölet, útitársad ereinek útjaiban, agytekervényeiben és minden egyes sejtjében útonállóként van jelen.

Mindig harcra készek.

Aggódva látod majd, hogy érzéseinek és gondolatainak csataterén a jó és a rossz seregeivel állsz szemben, mivel úgy érzed, hogy össze vagy kötve velük földi vándorlásod hosszú tévútján.

Tartsd magad a fényemhez – a szeretethez – s valamennyi az árnyékvilág fantomjának fog tűnni számodra!

Világosságom új, lángoló szárnyakat ajándékoz neked!

Az új lélek a szeretet szelleméhez beszél:

Érzem erődet, hatalmad bizalommal tölt el.

Máris végtelenül távoli szívedben nyugodom.

A szeretet szelleme szól:

Vigyázz, ne ragadjanak el belőle többé tőled semmit!

Az új lélek az énhez beszél:

Ó útitársam, hallod az Ő hívását?

Tüze hevíti szívedet oly forróvá, és szeretetével vonz engem magához.

Társam, kérlek ne lázadj az igazság ellen, és ne harcolj a szeretettel szemben, mely sokkalta erősebb annál a szikránál, mely benned izzik a hozzá fűződő kapcsolatom által!

Ne félj a benned lévő szeretettől!

Az én válaszol az új léleknek:

Nem én, hanem Te vagy a fény gyermeke.

De lényemben mily ellentétek feszülnek: bár szívemben feléd hajlok, be kell ismernem: egész lényem megborzad hatalmas üdvrevágyásodtól, mivel szabadságod az én nem-létemet jelenti.

Hirtelen úgy tűnt fel, mintha fel szerettem volna lázadni ellened és szereteted ellen.

Hangok orkánja rohanta meg érzéseimet és gondolataimat.

Azoknak a hangja volt, akik az idők kezdetétől fogva színpaduknak tekintik a világot.

Általuk vagyok az, ami és ahogyan vagyok.

Mikor suttognak és susognak, hangjuk édes mézként csilingel:

„A föld és a menny királyává teszünk téged.

Csak abban higgy, amit látsz, és mindabban kételkedj, amit nem látsz.

A látható a teljesség, amely kezeid által nyilvánul meg, és tartást ad.

Ez a tükör, amelyben felismered nagyságod fényét.”

 

Amint egy időre a nyugalmat választottam, szívem csöndjébe szavai ostorcsapásként hatoltak be:

 

„A csend a világ számára elcsendesít.

Ha gondolataid hallgatnak, mindent elveszítesz, ami neked értékes volt: munkádat, családodat, mindennapi kenyeredet… az életedet!

A láthatatlan az üresség.

Mutasd meg nekünk Istent, kiről útitársad beszél, és mi leborulunk előtte. De nem ismered.

Te élni, létezni akarsz, tehát éljél a föld minden kincsével.

Ezért van az intelligenciád és egy hatalmas eszköz: az akaratod.”

Ó lélek, Te szívemben rejlő titokzatos útitársam, még bennem vagy, még nálam vagy?

Te is hallod a megkísértő hozzám intézett szavait?

A csábítás nagy, mivel az ürességtől és a nem-léttől való félelem gyötör.

De fülem meghallotta halk hangodat.

Vágyakozásod a nagy szeretet egy fénysugarát felfogta, amely egész lényemet beragyogja.

Ijedten állapítom meg: így csak ellenséged vagyok!

Világosíts fel:

Hogy válhatnék használható eszközöddé?

Hogyan zárhatom el fülem e világ minden hangjától?

Az új lélek az énnek válaszol:

Az út egy részén együtt vándorolunk, olykor viszályban, majd egyetértésben, egészen addig, míg az igazság fényében fel nem ismerjük egymást.

EZ új erővel és mély belátással frissít fel téged.

Teremtőd és teremtményeid fantomjait leleplezed, és megállapítod: csak vágyam orkánjában duzzadtak fel.

Az új belátás fényében hangjukat elcsendesíted.

Útitársam, kérlek, ne tarts az ürességtől, mert számomra ez magát az életet jelenti.

Ne kételkedj abban, ami számodra nem látható.

Bízzál ŐBENNE, ki alvó szemeimet gazdagságának ragyogására, szeretőm világára ismét felnyitotta.

Az én az új lélekhez beszél:

Útitársam, tudom jól: habozásom és kételyeim hatására lesz világos és sötét, forró és hideg, száraz és nedves.

Ekkor a világ ezernyi hangjával és elvakult őrjöngésével máris villámgyorsan kiszakít a felismerés öleléséből.

Ismét itt vagyok, a magányba veszett én – s Te ködbe burkolózó Te ismét távol vagy.

De sóvárgó emlékeimben vibrálva feltörnek – megújulva és hatalmasabban, mint valaha – üdvrevágyásod sóhajai és hívása.

Végre valóban készen állok arra, hogy egybeforrjunk, és benned teljesen megszűnhessek!

Mitől is kellene még szívemnek megijednie: hiszen ott laksz benne Te, aki a nagy szeretet igazgyöngye vagy; én magam sosem voltam képes az igaz szeretetre.

Általad felragyog előttem a szeretetnek egy új formája.

Szereteted megszelídíti érzelmeimet és gondolataimat.

Meg akarok tanulni hallgatni, hogy már csak némaság legyek.

E tökéletes hallgatásban a csillagok dalát ismét hallhatod.

Minden mi él, veled hallgat, s cselekedetem a te szereteted bizonyítéka lesz.

Ó én édes drágaságom, örömöd arany virágokat fakaszt szívemben és minden teret fénybe borít.

A fényhez csak az térhet vissza, mi maga is fény!

A szeretet szelleme az új lélekhez szól:

Kedvesem, ne szédülj meg elhamarkodottan a boldogságtól, ha társad így szól hozzád.

Ereszd fényemet béna lábai elé, s így megtapasztalja, hogyan kell lépéseit hozzád igazítania.

Mert nélkülem semmit sem tehettek.

Semmit se tarts meg magadnak, áraszd szét fényedet!

Amit tőlem kapsz, azt folyton add tovább.

Így vágytüzeddel minden sötétséget felemésztesz magad körül, és minden teret az én fényemmel töltesz be.

A tér határtalanná, az idő időtlenné válik.

Lélegzetem a te lélegzeted, életem a te örökléted lesz.

Egészen addig, míg útitársaddal össze vagy kötve: határozottan tartsd magad a célhoz!

Ne engedd eltéríteni magad választásodtól, mikor hangom hívó szavát hallottad:

„Két életterületet látsz magad előtt, ó lélek: az egyik terület az érzékek, a másik a szellem által észlelhető.

Mindkét világot bemutatták neked. Mindkettőben tapasztalatokat gyűjtöttél, és mindkettőt láttad saját szemeiddel.

Válassz tehát.”

(Idézet: Hermész Triszmegisztosz)

 

Az én az új lélekhez beszél:

Kövesd, ó lélek, drága barátnőm, a fényt, mely a világba jött azokért, kik hisznek benne, hogy többé már ne kelljen sötétségben élniük.

E természet keresztjéhez fűztelek, én magam is sírrá váltam számodra, hogy leszállj és felemelkedj, és szereteted által minden megújulhasson.

Szereteted lángjeleit írd állandóan szívembe, s tűzjeled izzítsd homlokomra.

Segíts, hogy új társad már ne csak a szerelmes szavakat értse, hanem maga váljon élő Igévé.