Pentagram 2003/3 - Arany Rózsakereszt

Aki nem azon van, hogy megszülessen, az a saját halálán munkálkodik

„Aki nem azon van, hogy megszülessen, az a saját halálán munkálkodik”

Bob Dylan

Eugen Ionesco Az orrszarvú című színházi darabjában teljesen normális embereket ábrázol színes sokféleségükben, ahogyan a mindennapokban találkozhatunk velük. Mindegyiküknek egyéni jelleme és saját véleménye van, amelyet ha kell, tűzzel-vassal védelmeznek. Egy szép nyári vasárnapon – teljesen váratlanul – meg is kapják erre a lehetőséget.

E történet két személyről szól, Hansról és Behringerről. Párbeszédükben Ionesco egyértelműen elénk tárja ellentétes vonásaikat. Egy kis panzió kertjében ülnek az asztalnál. Hans nagyon jólöltözött, míg Behringer meglehetősen lezseren néz ki.

Hans: „Nincs vesztegetni való időm. Tudom, mi a kötelességem, és mit akarok elérni.”Behringer: „Nem mindenkinek van olyan akaratereje, mint neked. Én egyszerűen nem tudom megszokni az életet.”

Hans: „Ahhoz mindenki hozzá tud szokni. Vagy te valami magasabb intelligenciájú lénynek képzeled magad? Magasabb szintű lény az, aki nem teljesíti a kötelességét!”

És ebben a pillanatban, a beszélgetés közben, valami nagyon szokatlan dolog történik. Egy orrszarvú cammog el fújtatva a beszélgetők mellett. A körülöttük lévők hevesen vitatkozni kezdenek egymással – Hans és Behringer is, míg újra vissza nem térnek előbbi témájukhoz.

„Az élet abnormális”

Behringer: „Vannak bizonyos félelmeim, melyeket nagyon nehezen tudok körülírni. Nem érzem magam otthon e világban. Ólomként nehezedik a teher a testemre, mintha valaki a hátamon ülne. Ez az, amihez nem tudok hozzászokni. Nem tudom, hogy önmagam vagyok-e.”

Hans: „Én nagyon-nagyon könnyűnek érzem magam. Könnyűnek és szabadnak. Erős vagyok, mert erkölcsi erőm van.”

Behringer: „Nekem alig van erőm az élethez. Talán nem is látom már értelmét. Az élet abnormális dolog.”

Hans: „Az élet küzdelem. Nem küzdeni gyávaság. Mindig figyelemmel kell kísérni a dolgokat, a kor színvonalán. Nem nyugszom bele mindenbe. Mindig a helyes utat követem.”

Ismét egy orrszarvú dobogása és fújtatása hallatszik.

Az irodából, ahol Behringer is dolgozik, azok heves szóváltása hallatszik, akik látták az állatot. „Egy kövér szörnyeteg.” „És milyen undorító!” A személyzet egy embere még hiányzik. Nem, éppen most érkezik. Illetve érkezne, de nem tud feljönni a lépcsőn, mert összeroskad a súlya alatt. A férfi orrszarvúvá változott. De nem csak ő: hűséges hitvesként a felesége is követi.

Hans nincs jól. Beteg. Nem érzi jól magát. Hangja érdes és rekedt. Ruhái szorongatják, bőre lassan zöldes penészszínűvé válik. Fejfájása van, és nyugtalan. Behringer felkeresi őt, és az orrszarvúkról beszélgetnek.

Hans: „Az orrszarvúk tulajdonképpen ugyanolyanok, mint mi. Ugyanazokat a követelményeket támasztják az élettel szemben, mint mi, emberek.”

Behringer: „De hát nagyon jól tudod, mi a különbség az ember és az állat között, nem? Nekünk van erkölcsünk, amit nem lehet összevetni az állatok moráljával.”

Hans: „Ó, az ember! Mi az egyáltalán? Le kell győznünk a morálunkat. A természetnek megvannak a maga törvényei. Vissza kell térnünk az eredeti egységhez.”

Behringer, rémülten: „Te talán szívesen lennél orrszarvú?”

Hans: „Igen, miért is ne? Vannak olyan előnyei, amelyek nekem hiányoznak. Szeretem a változatosságot – a mocsarat, az ingoványt!”

Egyre nyugtalanabb lesz, ahogy átváltozik: a bőre, a hangja, a vad reakciói, a szarvak a homlokán. Hans orrszarvúvá változott.

A távolban eldübörög egy orrszarvúcsorda, mindent elsöpörve, ami az útjába kerül.

„A természet szeszélye”

Behringer nemigen érzi jól magát: „Ezek az orrszarvúk – talán mindez csak a természet szeszélye, vagy valami járvány? Rosszul lesz tőlük az ember. Talán nem elég jó hozzá a humorérzékem, hogy kívülről szemléljem ezt az egészet? Nem, nem hagy közömbösen a dolog.”

Kollégája: „Erről másként vélekedem. Nem lehet úgy élni, hogy az ember mindenből gondot csinál. Egyszerűen kezdek ehhez hozzászokni. Nem, ez nem fatalizmus, hanem bölcsesség. Gondolkodó lények vagyunk, nyitottak, toleránsak, nagylelkűek – ez a tudományos gondolkodás alapja.”

Behringer: „De ha egy ember orrszarvúvá változik… az nem lehet normális dolog!”

Kolléga: „Ki tudja, hol végződik a ‚normális’, és hol kezdődik az ‚abnormális’? Mindenkinek joga van ahhoz, hogy továbbfejlődjön. Haladnod kell a korral, szociálisan kell gondolkodnod. Lassan megszokod, hogy a kisebbség többséggé válik. Kötelességünk, hogy felebarátainkat jóban-rosszban kövessük.”

Behringer: „A te kötelességed, hogy ez ellen védekezz! Maradj éber! Két lábbal állj a földön. Hiszen te EMBER vagy!“

Egyre több orrszarvú dübörög el. Útjuk közben mindent eltiporva és megsemmisítve meghódítják a várost.

Daisy, egy másik kolléganője: „Ó, felejtsd hát el az orrszavúkat. Vannak más dolgok is az életben. Azt keresd, ami hozzád illik. A bűntudat veszélyes dolog. Meg akarjuk próbálni, hogy ne érezzük bűnösnek magunkat. Megvan a boldogsághoz való jogunk.”

Behringer: „Ezt nem tehetem, mert a világ beteg.”

Daisy: „Az orrszarvúk az új emberek. Tetszetősek, és jól érzik magukat a bőrükben. Micsoda arcátlanság, hogy még csak nekünk vannak jogaink! Nem létezik abszolút jog. Az orrszarvúk világának is megvan a létjogosultsága.”

Behringer: „És a mi szeretetünk? Az hol marad? Az előbb még éppen arról a szeretetről beszéltél, amelynek meg kellene védenie bennünket az orrszarvúktól?”

Daisy: „A szeretet, ez a beteges érzés? Ez a gyengeség? Ezt nem mérheted össze azzal az erővel, amely ezekből a lényekből árad. Amikor még alig ismertük őket, akkor úgy láttuk, hogy ezek csak fújtatnak. De ez messze nem így van. Ők énekelnek. Ők nem trappolnak, hanem táncolnak. Nem durvák, hanem szépek. Ők az új istenek. Nekünk egymással azt hiszem nincs miről beszélgetnünk.”

Ismét fújtatás és dübörgés. Sötét porfelhő száll be az ablakon. Szkeptikusok, gondolkodók, szabadságkeresők, szorgos parasztok a szomszédból, igen, még Daisy is, mind orrszarvúvá változtak.

„Keresd a hozzád illőt”

Behringer, letörve: „Talán mégis úgy van, hogy ők szépek én meg undorító vagyok? Nem, nem megyek velük. Megvédem magamat a világtól. Én vagyok az utolsó ember. Kitartok a végsőkig, nem fogom megadni magam!”

Ionesco Daisyvel mondatja el a legfontosabbat: „Vannak még más dolgok is az életben. Keresd, ami hozzád illik.” És Daisynek igaza van. Mert az embert a dialektikus természet gyermekeként, valamint mikrokozmosza számtalan lakójának utódaként sok hajtórugó mozgatja, és az agresszió különféle formáinak van kitéve. A saját lényében lévő ellentétek állandó konfliktushelyzetbe kényszerítik. Ez az ára annak, hogy azt mondhassa: „Én vagyok!” Ez nagyon nagy ár, amely szakadatlanul félelmekkel és gondokkal nyugtalanítja. Gondoskodnia kell róla, hogy mulandó énje ne hagyja el. Így kész arra, hogy a csalás, az önámítás és a kompromisszumok világát elfogadja. De ezt az egész nyomort át kellene látnia, mielőtt túl késő, mielőtt elnyeli, megkötözi saját téveszméje, és az őt manipuláló erők cinkosává válik. Daisy megpróbálja meggyőzni kollégáját, Behringert azzal a sürgető felhívással, hogy ne érezze bűnösnek magát, mert megvan a boldogsághoz való joga.

No és Behringer? Környezete számára ő egy világtól elzárkózott bolond. Tartson ki? Egy olyan világban, amelyben az orrszarvúk átveszik a vezetést, nem tud és nem is akar többé élni. Ösztönös megérzéssel látja közeledni a katasztrófát, és elutasítja azt, aki az állattal azonosul. Nem ismeri ugyan azokat az erőket és hatalmakat, melyek az emberben az állatot manipulálják és unszolják, de felismeri jelenlétüket. „Vannak bizonyos félelmeim, melyeket nagyon nehezen tudok körülírni. Nem érzem magam otthon e világban” – mondja Hansnak. Majd megállapítja, hogy a földi ember léte abnormális, valótlanság, egy „álom”. Mi értelme az ilyen létnek?

Behringer számára egyetlen alternatíva létezik: az igaz ember szembeállítása egy céltalanná váló világgal. Ám felmerül a kérdés: ki ez az igaz ember, és hogy néz ki? Mindenesetre tökéletesen más, mint az orrszarvú-ember. Ő az eredeti lélekember, aki a szívben megváltásra vágyik. Fel kell őt ébreszteni, fel kell támadnia, élnie kell.

Bob Dylan, az amerikai pop- és balladaénekes írja egyik dalában: „Aki nem azon van, hogy megszülessen, az a saját halálán munkálkodik”.

Minden születés fájdalommal jár, a még magzati állapotban lévő lélek megszületése is, ám ez végtelen hálát és örömöt okoz. Az új lélek az ősatomból keletkezik. Az ember szívében születik meg! Most! Napjainkban! Akinek szabad felfedeznie ezt a misztériumot, az rálép arra az útra, amely a „jó véghez” vezet.

A Grál misztériuma korunkban

Az emberek az idők kezdetétől a legszebb és legművészibb történeteket hallgathatták. Az emlékezet megőrizte e hagyomány kincseit, és gazdagon tanúskodik róla. E regék az istenek Földre érkezéséről, hatalmas királyokról, küldöttekről, bölcsekről és mindenekelőtt az emberek végzetéről szólnak.

Az örökkévalóság újra és újra beereszkedik az időbe. Emberemlékezet óta szüntelenül megnyilvánul, s eposzok, mondák, evangéliumok, dalok, legendák, elbeszélések, mesék és hagyományok alakjába öltözik. Ezek pedig az ember magas származásáról, az időbe való beleveszéséről és a visszaút hősies kereséséről szólnak.

Nemcsak az úgynevezett bűnbeesésről beszélnek, hanem arról is, hogy az emberek „hallván nem hallanak”, és azóta sem szentelnek figyelmet az örökkévalóság hívó szavára. Emellett tudósítanak az embernek az anyagi testben való fogságáról. E hagyományok az ember lelkét rágó halálos betegségről beszélnek. De tanúskodnak arról az ösztönző segítségről és olyan lehetőségekről is, melyeket az ember újra és újra a saját korához illeszkedő köntösben kap meg, hogy a visszautat megtalálja. De napjainkban ezt ki látja még így?

E köntösök egyike a ‘Grál’ nevet viseli. A Grálról mély értelmű, felemelő legendák és elbeszélések maradtak ránk. Ezek gyakran erősen romantikus színezetűek, mondanivalójuk rejtett és jelképes. Lelkében mégis megérinthetnek és megszólíthatnak időst és fiatalt egyaránt.

Az elbeszélések az idő ködébe vesznek

A Grál-történetek témája leggyakrabban a tökéletesség kalandos keresése bizonyos korokban és területeken. E legendák forrásait a tudomány egészen a legtávolabbi múltig nyomon tudja követni, majd hirtelen mégis az idő ködébe vesznek. Nyilvánvaló, hogy a Grál nincs az időhöz kötve. A Grál mindig időszerű. Költői kifejezéssel élve, hasonlatos az örök bőség óceánjához: apály idején látszólag visszahúzódik, majd dagálykor erőteljesen kiárad. Olyan, mint a lélegzet, a tudatossá válás lehetősége.

A Grál-történetek a kereső figyelmét egy olyan magasztos valóságra hívják fel, melyet önmagában kell megvalósítania. A legendák hősei és szereplői ezért nem a külső világ személyei, hanem a kereső ember tulajdonságai, melyeket meg kell látnia és fel kell ismernie.

Honnan ered a Grál, és miből keletkezett? A Grál nem egy tárgy. Olyan szellemi valóságot jelképez, mely világosságerejét a szívbe sugározza, és közvetlenül a lélekhez szól. A kereső belülről ismeri fel, hogy léteznie kell egy szellemi valóságnak, de ugyanakkor azt is felismeri, hogy ezt a valóságot már nem birtokolja. Ez megmagyarázza a korunkra olyannyira jellemző sokféle és bizonytalan keresést.

Saját lényünkbe rejtve

Fel kell ismernünk, hogy a Grál nem valami tárgy, melyet egy erdő mélyén rejtőző várban találunk meg, hanem az csakis a saját lényünkben nyilvánulhat meg. Ekkor megszületik egy tudatos keresés, melyben keresésünk tárgya már az első pillanattól kezdve közelebb van hozzánk, mint a kezünk és a lábunk. E keresés közben saját tudatlanságunkkal, nyugtalanságunkkal és tökéletlenségünkkel szembesülünk. Ezek olyan tulajdonságok, melyeket talán meg akarunk szüntetni. Így belépünk a küzdőtérre, és harcolni kezdünk – olykor, míg össze nem esünk. De e történések egyúttal az igazság utáni vágyunknak, tisztaságra való igényünknek, gyógyulásra való sóvárgásunknak és üdvrevágyásunknak tapasztalatai is.

Így volt ez a múltban, mint például a lovagoknál, és így van ma is, a modern ember gondolati- és érzelmi életében és kedélyállapotában.

Esszenciák a húsba burkolva

A Vízöntő-evangéliumban Krisztus azt mondja, hogy a lélek területe a szellemi szféra alacsonyabb rezgésű étereiből áll. E terület lassú ritmusában megnyilvánul az élet lényege és a mindent átfogó szeretet. E lelki tartomány határán az éter még lassabban kezd rezegni, és az esszenciák egy öltözetet alkotnak: a biológiai testalakot.

Az ember egyrészről a Manasz, a mikrokozmosz, a monád, ADM, Adam-Kadmon: a szellemlélek-ember. A lélek-ember: a Jézus-ember. Másrészről a János-ember: az öltözet, a bukott ember, a természetszülte-ember, az állatember, a hús is – vagyis az, aminek mi ismerjük. Az alkotó elemek öltözetté válnak, s az embert hús borítja.

Kire gondolunk, amikor emberről beszélünk? Kik vagyunk mi, akik magunkat embernek nevezzük? Teljesen világos, hogy ebben a természetben élünk, ebből születtünk, egy hús-testet birtoklunk, s minden hús útját járjuk. Hús vagyunk, azaz lélekkel ellátott anyag. Lényünk minden sejtjében tudat él. Ebből épül fel össztudatunk, az emberi tudat.

A Földön minden élőlény összetett anyagokból áll. Bizonyos idő után aztán minden visszatér a kezdethez. A lelkesültség, az élet az anyagból visszahúzódik az étertestbe, majd feloldódik a világ nagy éterterületén. Egy adott idő után aztán ez ugyanígy érvényes lesz a Földre, a Nap-testre és a csillagrendszerre is. Ezért nevezi Jakob Böhme a látható világmindenséget a halál házának. Ez az ismert „porból lettél, és porrá leszel”.

A tudomány a világegyetem kiterjedését néhány százmilliárd tejútrendszerre becsüli. A Naprendszer, amelyhez a mi emberiségünk tartozik, egy ilyen tejútrendszer elenyészően kis részecskéje. A Pistis Sophia evangéliumában az anyagi teremtést a 12 eon területének nevezik, amelyen a lélek bűnbánó-dalát énekelve átvonul. Ez a terület a legmélyebb sötétséghez hasonlatos, amely felülről, a 13. eonból szemlélve csupán egy porszemnek látszik.

Anyag minden fokozatban

De talán mégiscsak több van a húsban. Bennünk rejlik-e a VALÓDI EMBER? S ha igen, mihez hasonlatos? Az anyagember számára az ő ismert élete az egyedüli valóság. Az anyagot, annak minden fokozatában kizárólagos valóságként tapasztalja meg. Ez a saját testére is vonatkozik. Ehhez kötődik, mert létét a testén keresztül éli meg, de megtapasztalja az enyészet változékonyságának fájdalmát is, amely minden hús útja. Ez csak nem lehet az igazi ember, a Manasz!

A Corpus Hermeticum hetedik könyvének 5-8. szakaszában Tát kérdésére: „Ó atyám, Isten miért nem osztotta ki a szellemet minden embernek?” Hermész Triszmegisztosz ezekkel a szavakkal válaszol: „Azt akarta, fiam, hogy a szellemkapcsolat a verseny díja legyen a lelkek körzetében. […] Egy nagy, a szellem erejével töltött krátert küldött le a mélységbe, és egy követet bízott meg a feladattal, hogy az embereknek kihirdesse: Merüljetek bele ebbe a kráterbe, lelkek, akik képesek vagytok erre: ti, akik hiszitek és bíztok, hogy majd felszálltok ahhoz, aki ezt a keverőedényt, ezt a tégelyt küldte a mélybe, ti, akik tudjátok, hogy milyen célra lettetek teremtve.”

A Grál, a tál, a kehely, a keverőedény, a kő és hasonló kifejezések tehát jelképesen egy másik valóságra utalnak. Egy magasztos szellemi valóság lelassított rezgéseit jelölik, egy egészen más minőséget az időben. Ez a valóság – Hermész szavaival élve – ösztönzi a lelket, hogy a szellem erejében alámerüljön, s általa megtisztuljon. Így részesül a lélek a Gnózisban, Isten élő ismeretében, amely minden emberi korlát fölé emeli őt, s elvezeti az újjászületéshez. De nagyon világosan meg kell mondanunk, hogy ez nem egy természetfeletti biológiai fejlődés, hanem a tiszta, eredeti étertestben lejátszódó folyamat.

Önmagunkban legyőzni a dimenziókat

A Corpus Hermeticumból kivehető, hogy elvben minden lélek újra összekapcsolódhat a szellemmel. Ugyanakkor az is világossá válik, hogy erre kizárólag a megtisztult, újjászületett lélek képes. Csak az a lélek alkalmas erre, amely nem torpan meg az értelem határánál, hanem legyőzi önmagában a háromdimenziós világot. A Grál az ismert három dimenzión kívül helyezkedik el, és mégis valóság. Az újjászületett lélek számára ez az egyetlen valóság. Nem úgy a Föld materiális, biológiai embere számára, aki az anyaghoz alkalmazkodik, annak minden sűrűségi-fokozatát beleértve. Az ő számára a Grál pusztán egy szép mese, majdhogynem álom vagy délibáb, csupán illúzió.

A szellemi a lelken keresztül fejezi ki magát az éter-anyag területein. A hagyományos tudomány ezt ugyan nem tudja bizonyítani, de ez ettől még nem kevésbé igaz. Ellenkezőleg, ősidők óta számtalan alkotás tanúskodott erről – mint a magasabb élet árnyképe – az alacsonyrendű életben. Ez a zenére is érvényes. Wagner operájában, a Parsifalban a címszereplő a Grál várának kapuját döngeti, és így szól: „Mindenható atyám, pillants le, hallgasd meg porból felszálló könyörgésemet! Ne hagyd még tönkremenni a hatalmat, melyet csodád adott nekem!”

A valóságot sokak számára még mindig csupán az anyag testesíti meg, az úgynevezett tagadhatatlan, kőkemény bizonyítékok. De mi a realitása ennek a valóságnak, amely soha, még a pillanat tört részéig sem azonos önmagával, és amelyet folyamatosan mozgásban tartanak?

Kutatás a világmindenségben és az atomban

Az embereket évszázadokon keresztül foglalkoztatták az ehhez hasonló kérdések. Az emberiség mindig kutatott az okok, indítékok, a teremtés összefüggései és a lét gyökerei után. A különböző kultúrákban eközben nemcsak a vallás, hanem a tudomány és a művészet is – egymás után vagy akár együtt – vezető szerephez jutott. Manapság újra a tudomány a meghatározó, miközben a világ rejtélyeinek megoldását keresi, nagyban és kicsiben, a világűrben és az atomban is. De kutatásainak alapja még mindig a különböző sűrűségi fokozataiban megjelenő anyagra korlátozódik.

Az orosz kémikus és szabadkőműves Dimitrij Ivanovics Mengyelejev (1834-1907) 1869-ben felállított egy periódusos rendszert, amely az akkoriban ismert kémiai elemeket atomsúlyuknak megfelelően egy hétszeres rácsozatba sorolta be. Ez az anyagi megnyilvánulásnak egy analitikus képe volt, a hidrogénnel mint első elemmel. Mengyelejev a radioaktív uránnál, neptúniumnál és plutóniumnál fejezte be, és csak a 95-ös számú ameríciummal egészítette ki később. A fenti radioaktív elemek véletlenül ugyanazon neveket viselik, mint a 18. században megismert Uránusz, Neptunusz és Plútó bolygók. Néhány ezoterikus úgy véli, hogy még további három bolygó létezik: Ízisz, Hermész és Hórusz, melyek egyikének már a pályáját is kiszámították. Így nyilvánulnak meg fokozatosan az anyagi misztériumok az ember tudatának.

Napjaink kémikusai 118 elemet tartanak nyilván. Azok az elemek azonban, melyek a 95. után következnek, tiszta állapotban nem fordulnak elő a természetben. Csak mesterségesen lehet őket előállítani, nagyon rövid ideig léteznek, és kiszámíthatatlanul viselkednek.

Tudományosan nem bizonyítható

A Newtonon alapuló tudomány a jelenségek anyagi bizonyíthatóságából és a kísérletek megismételhetőségéből indult ki. Ezek a kiindulópontok azonban időközben az új felfedezések, számítások és belátások miatt túlhaladottakká váltak. Így például a műszerekkel nem bizonyítható morfogenetikus energiamezők az új tudomány számára befejezett tények.

Ezoterikusok ugyanezeket a mezőket végtelenül differenciált, asztrális világoknak jellemeznék.

Körülbelül 1900 óta különösen az atomtudományban kutatják nagy szorgalommal a tér és idő kapcsolatát. Az ember elképzelhetőnek tartja, hogy Isten a ‘tér’ lehetne. Hermész a Corpus Hermeticum hatodik könyvében így beszél Aszklépioszhoz: „Ha most gondolkodásunkban az egyetemes teret szemléljük, ezt nem térnek, hanem Istennek gondoljuk; s ahogyan gondolkodásunkban a tér Istennek mutatkozik, nem tér már a szó közönséges értelmében, hanem Isten hatóereje, mely mindent átölel.”

Számtalan matematikai modellt és szabályt állítottak fel és vizsgáltak meg, hogy az idő és tér kapcsolatára rávilágítsanak, de nem jutottak eredményre. Mindent, amire még nem találtak magyarázatot, az ezoterikusok ‘pszi-jelenségnek’ szoktak nevezni.

Univerzum az univerzumban

Platón és Pitagorasz idejében a görögök már nagyon sokat tudtak a legkisebb egységről. ‘Atomosznak’, azaz ‘nem szétvághatónak’ nevezték, és később a szó mint ‘oszthatatlan’ került bele szókincsünkbe. Azonban mindenekelőtt ‘nem oszthatót’ is jelent a ‘nem érinthető’ értelmében.

Az ember időközben igen mélyreható ismereteket szerzett az atomról. Az atom valószínűleg a legkisebb ismert világmindenség, egy univerzum az univerzumban. Ez nem sci-fi, hanem valóság.

Mint ismeretes, Einstein, H. P. Blavatsky Titkos tanítás című művétől inspirálva vezette be az „idő mint negyedik dimenzió” elméletét. Manapság a tudomány a húr-modellekben történő hullámmozgásokra vonatkozó elméleteknél tart. A következő lépés, melyről már hangosan gondolkodnak, annak megállapítása, hogy tulajdonképpen minden dolog elektromosság, energia és rezgés. Nem állapította-e meg maga Einstein is, hogy az anyag megdermedt energia, s hogy az örökkévalóság mindinkább lelassult rezgései végül húsba burkolóznak?

Az alkimisták négy elemet ismertek (mint az anyag állapotait): tüzet, levegőt, vizet és földet. Ezekkel az ember négy testére is utaltak: a mentál-, asztrál-, élet- és anyagtestre. Arra törekedtek, hogy jelképes izzító-lombikjukban a négyszeres ember alacsony rezgésszintjét – tehát az ólmot – átalakítsák az isteniség végtelenül magasabb rezgésére, a szellem aranyára.

Éter, a teremtés építőanyaga

A négy elem az atom négy megnyilvánulási formája. Az étert az atom ötödik megnyilvánulásának is nevezik. Az éter az egész teremtés építőanyaga. Egy sokkal alacsonyabb rezgésszinten pedig a hidrogén a látható világ építőanyaga.

A hidrogén az oxigénnel együtt folyékony vizet képez, de havat, jégesőt, jeget és gőzt is. Ezek közismert formák. A legújabb japán kutatások bebizonyították, hogy a víz rendkívül befolyásolható, mégpedig gondolatokkal, szavakkal, zenével, bizonyos személyek puszta jelenlétével, valamint rezgésekkel is. Az ember 80 %-a víz. Így már egyedül a víz miatt is az ember könnyen befolyásolható, manipulálható. Hol marad akkor az oly nagyra értékelt önállósága, autonómiája?

A múlt évszázad nyolcvanas éveiben bebizonyították, hogy az ember, az állatok, de még a növények testsejtjei is tudattal rendelkeznek. Reagálnak a gondolatokra, érzelmekre, még akkor is, mikor a testtől már elválasztották őket. Ezt még a nagy távolság vagy idő sem befolyásolhatja. Az ember azonban mégis több mint víz, mint sejtek és szervek összessége, több mint hús.

Az ember, az állat és a növény lelkülettel, tudattal rendelkezik. Minden anyagnak van tudata. A „halál házában” azonban ez a tudat mégis időhöz és anyaghoz kötődik. Ahol valódi élet van, a halál abszolút értelemben nem létezhet, jóllehet az összetett anyagok szétesését ‘halálnak’ nevezzük. „Porból lettél, és porrá leszel”, mondják, de abszolút halál nincsen, mert az úgynevezett halál nem az összetett anyagok megsemmisülése, hanem pusztán az azokat összekötő erő hatástalanná válása.

A felismerhetetlen az ősanyagban fejezi ki magát

Megfordítva: megállapíthatjuk, hogy nem beszélhetünk valódi életről ott, ahol ez az összekötő erő feloszlatható, ahol tehát a földi halál uralkodik. Ott az élet legfeljebb a lét egy formája lehet, egy földi rezgés, mely egy konkrét test fogságában van. Ez a földi emberre is érvényes. Azonban az ember több mint pusztán földi élet.

A bibliai teremtéstörténetben a szellemről beszélnek, mely a vizek fölött lebegett. A megismerhetetlen legmagasabb kisugárzása kifejezi magát az ősanyagban. A teremtés éterként nyilvánul meg. Hermész azt mondja, hogy a világmindenség hét körben nyilvánítja meg magát. A világ keletkezéséről szóló elméletek az eredendő emberi élet éter-megnyilvánulásainak hét állapotáról tudósítanak, amely a szellemből, a lélekből és a testből jött elő.

Jan van Rijckenborgh A Rózsakereszt elemi filozófiájában arról ír, hogy amint a központi szellem, a Monád kiválik az ősatomból, egy háromszoros szellemalakként nyilvánul meg, mely az ősanyag segítségével létrehozza az eredeti háromszoros embert. A testben lélek és szellem nyilvánul meg, a lélekben a test és a szellem, a szellemben pedig a lélek és a test. Ilyen volt és ilyen az örök Eredeti. A mai emberiség rezgési területén azonban más erők működnek. Itt minden állandóan az ellentétébe fordul. Ezért az eredeti megnyilvánulás megértésének képessége a legtöbb embernél veszendőbe ment.

„Saját lényedet illetően, óh lélek, igaz ismeretekre kell szert tenned”

Ez magyarázza a sokoldalú segítségnyújtást és a Grál alámerülését – napjainkban is. A földi embert, mint a VALÓDI EMBER hordozóját és beburkolóját a Grál valósága elé állítják. Megérti-e ezt a misztériumot? Azzal kezdi-e, hogy a Grált önmagában és nem valahol kívül keresi? Hermész ezt a kérdést a De Castigatione Animae (A lélek okulására) című művének 12. fejezetében így válaszolja meg: „Saját lényedet, nézeteit és alakjait illetően, ó lélek, igaz ismeretekre kell szert tenned. Ne hidd, hogy van egyetlen megismerendő dolog is, ami rajtad kívül található. Amit meg kell tanulnod, az mind benned van.”

Miután a világ a jelenlegi csillagéven belül ismét a Vízöntő-periódusba érkezett, emiatt anyagi töménysége csökken. Mintegy áttetszővé válik. Minden megnyilvánul, láthatóvá és mindenekelőtt felismerhetővé lesz. Semmi és senki sem tud többé elrejtőzni. A megkristályosodások feltöretnek. A régi épület minden eresztékében recseg. Az emberiség szenvedése és minden emberi tökéletlenség is világosabban láthatóvá válik. Az emberiség valóban szenved. Ezt sokan felismerik, s azon fáradoznak, hogy a dolgokat a megfelelő mederbe tereljék. De hol és hogyan lehet ezt a medert megtalálni? Parsifal, a kereső ember, a Grál-eposz szerzője, de mi, az olvasók is látjuk a Grált magunk előtt elvonulni. Képesek leszünk-e most feltenni a megfelelő kérdést, a kérdést, hogy miért szenved a belső király – tehát a húsba burkolt eredeti szellemlélek-ember szenvedésének okát tudakoló kérdést?

A grál és szellemi jelentése

Akiben ez a szenvedés még nem tudatosult, az nem is tudja feltenni ezt a kérdést. Magától kell eljutnia odáig, hogy keresni kezdje a Grált. Az élet iskolája sok születésen keresztül érleli, amíg fel nem teszi a kérdést, hogy miért is nevezik őt ’ember’-nek. Meg kell érnie a keresésre, léte miértjének keresésére. Így keresik ma is sokan a modern Grált, s annak szellemi jelentését.

Jelenleg sokat beszélnek a spiritualitásról, ami korunk kapkodó, zaklatott világában a meditációban, befelé fordulásban és elgondolkodásban merül ki.

Az ember egyensúlyt és nyugalmat keres. Azonban még a legmagasabb szintű meditációs technikák is csupán időleges elragadtatáshoz vagy megvilágosodáshoz vezetnek: legfeljebb átmeneti harmóniához.

Vajon ez megegyezik-e az isteni szellem kétélű kardjával, mely a Grálban ismét alakot öltött? Azonos-e a karddal, melyről Jézus Máté-evangéliumában azt mondja: Nem békét hozni jöttem, hanem kardot. Megegyezik-e ez a tüzes karddal, amely éppúgy, mint a Grál szellemi élet-esszenciával töltött jelképes kelyhe, a tisztát elválasztja a tisztátalantól?

A pusztán az anyagra irányuló ember számára a spiritualitás képtelenség, lehetetlenség. Sokak számára nem is jelent többet egy nyugtatótablettánál. Csak az tudja a szellemmel összekötni magát, aki belemerül az isteni keverőedénybe, az ekkor újjászületett lélekkel.

Ez az egység minden észt felülmúl. Ez a mindenütt-jelenvalóság belső megnyilvánulása, a negyedik dimenzió, amit az „áteresztés” képességének is neveznek, mert átenged az 5., 6. és 7. dimenziókhoz, melyek tökéletesen szellemiek.

A Grált meg kell szabadítani

A Grál a találkozás területe, az a rezgésterület, ahol egy magasabb, teljesen anyagtalan oktáv csendül fel. Ez a valódi antianyag, a vákuum az ellentétek világában. A Grál nem ereszkedik le egyszerűen a mennyekből. Meg kell szabadítani, életre kell hívni. Habár a megszabadító erő mindenütt jelenlévő – s így átjárja a háromdimenziós univerzumot is -, Földön kívüli energia-mezőként mégis határozott alakot kell felvennie, hogy segíthessen az embereken. A Grálnak gyújtóponttá kell válnia a fent és a lent között.

Egyrészt beszélnek egy tévelygőket kereső földöntúli segítségről. Másrészről ott az ember, aki belülről megtapasztalta elveszett fiúságát. A szereteterő segítsége és a megszabadulását kereső ember lépésről-lépésre közeledik egymáshoz. A hasonló a hasonlót vonzza. Egy bizonyos pillanatban közös pontban, egy gyújtópontban találkoznak. Akkor aztán a Gnózis, az első kézből származó Isten-ismeret folyamatszerűen kezd megnyilvánulni az emberben. Azonban már jóval ezelőtt létezett egyfajta kapcsolat, egy még nem tudatos kölcsönhatás, mely a Gnózisra való érzékenységből eredt. Ez nem misztifikáció, se nem kísérletező fontoskodás. Ez tiszta, magas szintű, tudományos valóság. Ez az atomok rezgésének kérdése, melyek újra a szellemi esszencia hordozójává válnak. Ez a megnyilvánuló ötödik éter. Természetesen ez nem minden további nélkül következik be, hanem a transzmutáció folyamataként, amit a transzfiguráció követ.

A mikrokozmosz királya

A Grál tehát az eredet dinamikus energiája, amely korunkban megnyilatkozik.

Amely lélek képes rá, azt most is meghívják, hogy elmerüljön, megtisztuljon és felüdüljön benne – röviden: hogy teljességgel belőle éljen. Az Arany Rózsakereszt tanulói – sok más emberrel együtt – a Grál, az élet értelmének keresésére indultak. Legmélyebb bensőjüket kutatják, s levonják belőle a tanulságokat. A külső emberre nézve ők e világ részei, a belső embert illetően viszont a beteg Amfortas királlyal azonosak, annak nehezen megközelíthető várában. Ez a mikrokozmikus király, a húsba burkolt eredeti ember az, aki növekedni fog, ha az én aláhanyatlik. Ebben az értelemben a jelenkor olyannyira emberi keresői – ha törekvésük komoly – Grál-lovagok és a kerekasztal-lovagjai is egyben.

A Grálnak sok szempontja, nézete és formája van. Mindig a jelen pillanatban nyilvánul meg, mégsem magyarázható ebből a világból. Ez egy közbenső Krisztus, egy modern bárka. Nincs az időhöz kötve, hanem egy mindenütt jelenlévő éterikus erő, kozmikus energia, a Gnózis segítő megnyilvánulása, az élet kapuja. A Grál hatóköre nincsen korlátokhoz kötve; a Grál az élő lélek-emberiség területéről származó rezgés. Mindazoknak megnyilatkozik, akikben tudatosul megtört valóságuk, és arra vágynak, hogy a teljes valóságot felismervén eggyé váljanak vele. A Grál a mennyei hajó, még korunkban is! Mindenkit fel akar üdíteni, s rá akar mutatni életük értelmére. Azt akarja, hogy felismerjék, s megismerteti magát az emberek tudatával.

Korunk égi hajója

Ezért megy a Grál is keletről nyugatra, a fény területéről a sötétség országaiba. Jel az idő éjszakájában. Akik keresik, megtapasztalják, hogy mélységes lélekkapcsolatban állnak sok más keresővel, aki szintén úton van. Aki pedig még nem keresi a Grált, arra ugyanolyan mélységes lélekkapcsolatban várnak.

A Grál gyökerei az időn kívül vannak. Végtelen hosszú idő óta hív, és határtalan türelemmel vár mindenkire. Az igazság, a valóság nem az, amit erről gondolnak. A csillagok, bolygók, világok, elemek, atomok, magok – már felfedezve vagy még ismeretlenül – mindig az időben voltak. Az ember csak akkor „fedezte fel” őket, amikor tudata érzékennyé vált rájuk.

A küldöttek, bölcsek, evangéliumok, szellemi iskolák, Grál-legendák mind az örökkévalóság megnyilvánulásai az időben. Aki ezeknek megnyitja szívét, abban tudatosul, hogy mi teremtésének a célja. Az a lényeg tehát, hogy tudatossághoz jussunk.

Talán ezért írta Gustav Meyrink Az utolsó lámpás háza c. művének az Egy naplóból c. fejezetében: „Ma, […] hosszú, kínokkal teli éjszaka után, mintha hályog hullott volna le a szememről, belém nyilallott a felismerés, és most már tudom, hogy mi minden lét oka valójában.”

A kenyér és bor jelképe

A kenyér és a bor jelképe ősrégi. Gyakran szerepel a Bibliában, mind az Ó-, mind az Újszövetségben, különösen pedig a példázatokban.

A kenyér és a bor látszólag nélkülözhetetlen volt eleink életében, ezért teljesen alkalmas volt arra, hogy általuk vonjanak párhuzamot a mindennapi élelem és a szellemi eledel között. Ahogyan a fizikai test szétesik természetes élelem nélkül, a lélek is elsorvad a szent eledelek nélkül. Ebben az értelemben használták e jelképeket a kereszténység előtti időkben. Ezt később a keresztény misztériumokban is átvették: magasztos titkokat öltöztettek jelképek formájába.

A természetet is példázatnak látták, a mögötte lévő valóság lenyomatának, képének. Még napjainkban is, a gabona kenyérré alakítása és a szőlő borrá érlelése kultúránk kiemelkedő teljesítményének számít. A kenyeret és a bort mindig is mennyei adománynak tartották és tartják még ma is. A görög mitológia szavakkal és képekkel széles körben ecseteli az emberiségnek adott hasonló ajándékokat.

Az anyagi kenyér a földi, mulandó testet táplálja, míg a szellemi kenyér az emberi lény szellemi testét építi és támogatja. Pál mondja a Korinthusbeliekhez írt első levelében, hogy először a természetes test épül fel, és csak azután a szellemi test. Az utóbbi számára van szükségünk az isteni bor és az isteni kenyér erőire.

A görög eleusziszi misztériumokban Déméter istennő gabonát ajándékozott az embereknek, és ő tanította meg őket a gabonatermesztésre. Dionüszoszt, a bor istenét szőlőágakkal és fürtökkel koszorúzva ábrázolták a serlegeken és a kelyheken. A görögök számára a borivás fennkölt hagyománynak számított, de a bort méltósággal kellett fogyasztani. A részegséget műveletlenségnek tartották. Szellemi bort is csak egy különleges belső irányultsággal szabad fogyasztani, és teljesen tisztában kell lenni a hatásaival. Végül is ez a fajta bor magából a szellemből fakad, hogy belsőleg megtisztítsa az embereket, és felkészítse őket a szellemmel való közvetlen érintkezésre. A szellemi bor erősen dinamizáló hatású. Ezért figyelmeztet minket az Újszövetség kifejezetten arra, hogy „ne töltsetek új bort régi tömlőkbe”. Mielőtt az „új bort” megkapnánk, alá kell vetnünk magunkat egy tisztulási, átalakulási és megújulási folyamatnak. A kérdés az, hogy a lélek eléggé felkészült-e, képes-e felemelkedni a lesüllyedés helyett, és ki tud-e tartani elválasztottságának állapotában.

A szellemi bor szellemi gyógyszer a szenvedő lélek meggyógyítására, és ezt a tulajdonságát a misztériumokban mindig is hangsúlyozták.

A földi borral ellentétben, amely elködösíti az értelmet, a szellemi bor kitisztítja a tudatot, és a szellemi kenyér szintén ezzel ajándékoz meg. Az Újszövetségben szereplő csodálatos megvendégelés történetéből kiderül, hogy ez a kenyér kifogyhatatlan és mindaddig elérhető, amíg vannak olyanok, akik a szellemre vágynak.

A szellemi fejlődés elképzelhetetlen szellemi bor és szellemi kenyér nélkül. Az Újszövetség egyik példabeszéde Krisztust mint igaz szőlőtőt mutatja be, és a lelkeket mint szőlővesszőket. Isten – a szőlőműves – megmetszi őket, hogy gazdag termést hozzanak. A beteg vesszők nem teremnek gyümölcsöt. Ők nem részesülhetnek a krisztusi életnedvben, hogy tovább fejlődhessenek. Ezért az első követelmény a gyógyulás, vagyis a teljessé, egész-ségessé válás. Ez a példabeszéd is arról a tisztulási és átváltozási folyamatról szól, melyet a szellemi növekedés megvalósításáért vállalnunk kell. Ezt a motívumot látjuk a Kánai menyegző példázatában is, ahol Krisztus a vizet borrá változtatja.

A fátylak eltávolításával e jelképes történetek új belátást nyújthatnak, és az eredeti élet belső ösvényének keresésére bátorítanak minket. Ekkor homályos rejtélyből világos ismeretté válhatnak.

A misztériumbolygók befolyása a megszabadulás ösvényén

Korunk rózsakeresztesének legfontosabb feladata a belső megszabadulás ösvényének keresése, megtalálása és bejárása. E belső folyamat célja a megtisztult személyiség, az újjászületett lélek és az Isteni Szellem egyesítése, hogy mindezt a transzfiguráció követhesse. Amikor ezt a fokozatot elértük, a személyiség halála többé már nem tarthatja fel az új háromságot.

Egyéni folyamatról van szó? Igen is meg nem is. Igen, amennyiben a személy saját küzdelmét feltételezi, amellyel az én feláldozza magát, hogy helyet adjon a lélek növekedésének. Másfelől pedig nem, mert a személyiség, a lélek és a szellem között ily módon megkovácsolt láncszem a teremtés céljára hangolódik, ezért minden élőre egyformán hat. A személyiség az eszköz, amely a fizikai testben fejezi ki magát. A lélek a közvetítő a személyiség és a szellem között. A szellem az élet forrása. Ha ez a tervbe vett háromság megvalósul, az ilyen ember nem tehet mást, minthogy szeretetben felebarátainak ajándékozza magát, mindenekelőtt azoknak, akik szintén birtokában vannak az eredeti élet bebörtönzött szikrájának. Így jelentheti egy személy áldozata a többiek megszabadulását is.

János első levelében (3,16) ezt olvassuk: „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.”

Ez arra utal, hogy teljesen el kell fogadni minden embert és népcsoportot, azok kulturális és vallási hátterével együtt. A gnosztikusok mindig tudatában voltak, hogy e törvénynek teljesülnie kell: ha van Isten iránti szeretet, akkor van embertársunk iránti szeretet is. A lélek újjászületéséről és fejlődési folyamatairól való filozofálás csak tiszta életcselekedeteken keresztül ölthet alakot. Így a belső megszabadulás ösvényének igazságát csak akkor lehet felfedezni és megvalósítani, ha „az ima és a tett összhangban van”.

A tények világa szegényebb, mint a lehetőségeké

Az ilyen élet alapja az alázatosság. Ez az életmód nem tanulható. Ez számtalan tapasztalat eredménye. Az alázat tudatosság. Amilyen mértékben nő az ösvény jelöltjének önismerete, úgy ismerheti fel és tapasztalhatja meg, hogy mennyire eltávolodott az eredetétől, és én-lényként mennyire a valódi ember karikatúrája lett. Így nem tehet mást, minthogy megalázza magát Teremtőjének színe előtt. A folyamatnak ebben a szakaszában az én önként szabad utat készít a Világosságnak.

Tekintettel a világnak azokra a kisebb-nagyobb eseményeire, amelyek sok zavart keltenek, miközben minden kiszámíthatatlan helyzettel nő a félelem, a gond és az aggodalom, fontos, hogy meghatározzuk a saját helyünket ebben a világban. Csak szilárdan megvetett lábbal jelenthetünk valamit embertársaink számára, és csak saját körülményeink között tudunk minden felkínált lehetőséget kibontakoztatni, és feladatunkat az életben teljesíteni. A lehetőségek felismerése és megvalósítása akkor bontakozhat ki, ha a jelölt rá meri bízni magát a tiszta isteni sugallatra. Ez az endúra, önmagunk átadása a bennünk levő másiknak. Ugyanakkor annak felfedezése is, hogy a tények világa sokkal szegényebb, mint a lehetőségeké. A lehetőségek e tanulási folyamat alatt fejlődnek ki. Ezzel egyidejűleg megerősödik annak felismerése is, hogy nem a külső, fizikai világ a valódi, hanem a belső.

Ez az új, erőteljesen fejlődő felismerés új távlatokat nyit. A mindennapok valósága kívülről egyre inkább belülre helyeződik át. Annak az életmódnak a gyakorlása, hogy „ha van Isten iránti szeretet, akkor van felebaráti szeretet is”, tisztán irányuló gondolatokat, érzéseket és tetteket igényel, ugyanakkor minden, a napi élettel kapcsolatos dologban függetlenséget és semlegességet követel. Ezt csak akkor lehet elérni, ha a lelket a középpontba helyezzük, és minden személyes befolyástól megszabadítjuk.

Az úgynevezett misztériumbolygók, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó, ebben a Vízöntő korszakban előtérbe kerültek, hogy mindenkiben elősegítsék a szükséges alapvető megváltozást. A magasabb oktáv sugárereje – tehát nem a bolygók látható fénye, hanem magasabb tevékenységük – többek között a vért serkenti, mert az ember elsősorban vérállapota alapján reagál, mindenki a maga módján. Végeredményben kétféle választás lehetséges: még jobban belemerülni a személyiség korlátozott lehetőségeibe, vagy megszabadulni ettől, és a lélek fejlődését követni. A misztériumbolygók jelentős szerepet játszanak a lélek megszabadulásában.

Ez a belső törvény lényege!

Uránusz a szívre gyakorol hatást, felkavarja az embert, és elválasztja az idejétmúlt, erőtlen szabványoktól és hagyományoktól. Neptunusz szellemi tevékenysége a gondolkodási képességhez folyamodik, és kitisztítja a fejet, hogy az ember az isteni érintést a szívben megértse. A lélek, a megtisztult és megújult szív alapján szabaddá válik, és felkészülhet az isteni bölcsesség közvetlen fogadására. Ekkor megtapasztalja, hogyan tudják megmenteni, és saját megszabadulása hogyan befolyásolja a többi megtört emberi lélek megszabadulását. Ez a belső törvény lényege! Bárki is keres megszabadulást – ha ezt inkább a többiek, mint a maga számára teszi -, máris hozzájárul mások megszabadulásához. A Plútó sugártere minden szükséges erővel ellát az ösvényen előforduló akadályok megsemmisítésére. Plútó a dinamikus megvalósító erő. Lehetővé teszi az új életmód megvalósítását, hogy a lélek visszanyerje halhatatlanságát.

A Vízöntő korszak kizárja a Halak korszakának összes lehetőségét és korlátozását, és elhozza az egyetemes Krisztus-erő új, ösztönző hatását, amely az ember én-börtönét megnyitja. Hogy ki hogyan válaszol erre, az az illetőn múlik. Az egyik megélheti annak örömét, hogy utazása a földi siralomvölgyön át a végéhez közeledik. Az is lehetséges azonban, hogy mások nem ismerik fel az új lehetőségeket, és minden régihez ragaszkodnak. Az első, pozitív reagálás a megszabadító. A második, még negatív válasz amazokat saját korlátaik közé zárja, és beszűkíti hatókörüket.

A misztériumbolygók ismerete ezért döntő segítség lehet annak a kozmikus átalakulásnak a megértésében, amely jelenleg a világban zajlik. Más szóval, útbaigazítást nyújthat az ösvényen haladó jelöltnek. Aki viszont még nem akarja vagy nem képes bejárni ezt az ösvényt, annak nem lesz haszna belőlük, sőt éppenséggel el is utasíthatja befolyásukat. Az Uránusz, Neptunusz és Plútó nem véletlenül jelent meg az égbolton! Újra felfedezték őket, holott már évmilliók óta jelen vannak. Az ember világegyetembeli zarándokútjának ebben az utolsó szakaszában jól meghatározott helyen állnak, hogy sugárzásuk különböző irányból támadja az emberiséget. Ezzel szunnyadó lehetőségeket keltenek életre, másokat pedig kioltanak. Ezért azt tanácsoljuk Önöknek, hogy a világ eseményeit ebben az összefüggésben szemléljék, mert minden, ami történik, azoknak a gondolatoknak, érzéseknek és tetteknek az eredménye, melyek valamikor nagyon régen a finomabb síkokon történtek, most pedig a durva anyagban jutnak kifejezésre. Ebben az összefüggésben látva, ezeknek a dolgoknak meg kell történniük, és a viharfelhők kisüléseihez hasonlóan fel kell oszlaniuk.

Rombolással válaszolunk?

A mai emberiség feladata magában foglalja a fej, a szív és a kezek – a gondolkodás, érzés és cselekvés – felkészítését egy új fejlődésre. Ez csak azon gnosztikus törvény alapján lehetséges, amely így szól: „Ha van Isten iránti szeretet, akkor van felebarát iránti szeretet is”. A Teremtőtől áradó világosság megtisztult szíveken, fejeken és kezeken keresztül sugárzik a világba. Ez korunk hívó hangja! Az emberek eme felismerés, és különösen a tiszta törekvés alapján szentelhetik – és kell hogy szenteljék – magukat a világosságnak, melynek egy szikrája alvó isteni magként bennük is nyugszik.

Korunk független embere felteheti a kérdést: valóban ezt kell tennem? Amíg még megvan a választás lehetősége, addig fontolgathatja és eldöntheti. Időközben „Isten nevében” megtámadták a „demokráciát”. Az áldozat pedig szintén „Isten nevében” széleskörű rombolással válaszol. Ám az „Isten nevében” kifejezés nem csupán egy másik szó-e az „önérvényesítésre”? A belső megszabadulás ösvényén haladó jelölt, aki valamilyen tekintetben állást foglal, nemcsak saját magát akadályozza, hanem teremtménytársait is, sőt az egész teremtést. Mert végül az összes létező hatalom feloszlik és eltűnik, hogy helyet adjon az új kornak, melyben az igaz felebaráti szeretet – Krisztus egyetemes törvénye – fogja a földi életet átalakítani, és magasabb körbe emelni.

Mi a figyelem?

Az élet nagy és fontos része abból áll,hogy odafigyelünk vagy ránk figyelnek. A figyelmet gyakran ábrázolják a következő tevékenységek valamely formájának: koncentráció, gondolataink valamire irányuló összpontosítása, elmélkedés, elmélyült meghallgatás, valaminek a megfontolása vagy érdeklődés tanúsítása valami iránt.

Az ilyesfajta körülírások azt mutatják, hogy tulajdonképpen valamilyen tudatos tevékenységről van szó. Amikor kevésbé vagyunk tudatosak, általában figyelemhiány keletkezik, az energia, kivált az életenergia tudatos cseréjének a hiánya – noha időnként mindez az érzelmi és a tisztán gondolati energiát is érinti. Tudjuk, hogy az emberek nem képesek tartósan megtartani életenergiájukat. Használják, majd továbbadják, személyes rezgéseikkel színezve azt. Ahhoz, hogy éljünk, energiára van szükségünk. Ki képes azonban arra, hogy a maga tiszta állapotában vonzzon magához és közvetlenül asszimiláljon energiát? Ez az oka annak, miért keresi mindenki az érintkezést abban a családban, csoportban, nemzetben vagy fajban, melyhez tartozik. Ahol a keringő energiának megvan az a szükséges rezgése, amely megfelel személyes színezetüknek.

Így tehát ezen energiaáramoknak megvan a maguk egyedi rezgése vagy színezete, amely a csoport jellegéből ered. A csoportban keringő energia a kollektív feszültségtér fogságában van. A stafétabothoz hasonlóan kézről kézre jár, senki sem képes hosszabb ideig megtartani. Mindenki megkapja, dolgozik vele, majd továbbadja. Az erőt forgalomba hozzák és megőrzik a csoporton belül, mely így körbe-körbe jár a megújulás és növekedés legcsekélyebb jele nélkül. Megjelenik egy bizonyos fajta egyformaság, mely ha a kör nem szakad meg, minden egyes tagot utolér. A csoporttagság fölismerhetővé válik a sajátos ruházkodásban, cselekedetekben, szertartásokban, magatartásformákban, miáltal a keringő energia rezgése aligha változik, s még kevésbé emelkedik.

A csoporton belül bizonyos fokú biztonság is megtapasztalható. Azoknak azonban, akik ki tudnának nőni a csoportból, ez börtönné is válhat. A család – ha minden rendben megy – biztos menedékül szolgál a cseperedő gyermek számára. Mihelyst azonban ennek egyénisége a serdülőkorban kezd felszínre törni, ugyanez a család börtön hangulatúvá válhat számára. Nehéz évek ezek a szülők számára, hiszen a gyerek ilyenkor minden energiáját beveti, hogy megmutassa hibáikat, s áthágja szabályaikat. Ez azonban szükségszerű. Ha ezen időszak nem jár sikerrel, a gyerek visszaesik a családi szokásokba és viselkedésformákba. Ugyanez történik a politikai pártokban, szervezetekben, klubokban, vallásos vagy zárt közösségekben. Mind saját légkörrel és rezgéssel rendelkezik, melyet a tagok éltetnek és tartanak fönn. A csoport pedig visszautasítja azokat, akik hibákat észlelnek a szerkezetben, és szembehelyezkednek vele. A fejlődő gyerekek számára az ilyen elutasítás olyan kemény lehet, mintha a betevő falattól fosztanák meg őket.

Az energiacsere folyamatos működés. Tudatosan vagy tudat alatt minden gondolatban, minden érzelemben, minden beszélgetésben, kapcsolatban helyet kap, könyvet, újságot vagy magazint olvasva, rádiót hallgatva vagy a televíziót nézve. Közvetve vagy közvetlenül a legjelentéktelenebb kapcsolat is az energia cseréjével és földolgozásával jár együtt. Hogy ez milyen mértékben valósul meg, az a résztvevő felek érdekeitől és irányulásától függ. Minél jobban összpontosítanak, annál nagyobb lesz a figyelem. Egy színpadi szórakoztató például a telt házat kedveli, hogy az energiák eme kölcsönhatását megteremtse. A hallgatóság felől energiát kap, amit aztán a saját, személyes inspirációjával küld vissza. Így ejti rabul a figyelmüket.

E folyamatok minden élőlényben lejátszódnak. A növények például az illatukkal és színükkel hívják föl magukra a rovarok figyelmét. Ily módon a külső jegyek fontos szerepet játszanak a szaporodásukban, hiszen a növényeknek egy másik önálló életformára van szükségük ahhoz, hogy fajukat fönntarthassák.

Ez többé-kevésbé az állatokra is igaz. Náluk is fontos a külső, a testiségen alapuló viselkedés, főleg a fejlettebb fajoknál. Az ember pedig szintén ugyanezt műveli. Mások figyelmét külsődleges hatásokkal ragadjuk meg, melyeket sajátos mozdulatainkkal, hangunkkal, ruházatunkkal, színekkel és illatokkal keltünk. S ezt nem csupán fajunk fönnmaradásáért tesszük, hanem mindenekfölött azért, hogy önmagunk fönntartását biztosítsuk. E célból a jellegzetes lélektani minták sokasága létezik, melyek párhuzamot mutatnak bizonyos állatokéival. A növények egy másik életformára vannak utalva. Az állatok egymás figyelméért versengenek, az emberek pedig ugyanezt a biológiai mintát követik. Embertársaik, környezetük felé fordulnak. De legfőképpen azért teszik ezt, hogy bármilyen módon is, de erősebbek és jobbak legyenek másoknál.

A keresők nagyobb, magasabb s hovatovább egyéni tudatosságra vágyakoznak, tehát tudati fejlődésre. Mindazonáltal a tudat fejlődése a legtöbb esetben a tudat tágítására, kiszélesítésére korlátozódik, s nem jár együtt annak mélyítésével. A növekedéssel nem jár együtt törvényszerűen a rezgésszint emelkedése. Mihelyt azonban a figyelmünk sokkal inkább befelé fordul, mint kifelé, a belső tudatosság növekedésnek indulhat. Ez már a rezgésszint növekedését, vagyis a tudat érlelődését és mélyülését is jelenti. Hogy azonban ez az új fejlődés érthetővé váljék, általában a tudat bizonyos fokú kiszélesítésére is szükség van. Így teljesedhet ki a mélyülés és érés folyamata.

E folyamat párhuzamba állítható a gyermeki tudat fejlődésével. Az első években szivacsként szívja magába a benyomásokat, majd elkezd önállóan érezni és érzékelni. Ebben a korban választ magának példaképeket is. Később elérkezik a gondolkodás és a kritika (!) időszaka. A tudat minden lépésnél növekedik, külsőleg és belsőleg is. Midőn a fejlődő tudat tökéletesen ráhangolódik az illető egyén mivoltára, bizonyos rezgést elérvén, egy másik, noha teljesen rejtett belső tudatosság nyilvánulhat meg. Ez a következő szükséges lépés. Ha ezt nem érjük el, minden marad a régi, s a tudat egy folyamatosan zsugorodó spirálba zárja magát.

De hogyan ismerhető fel és élhető át ama másik tudatosság? Túl egyszerűnek tűnik a válasz, hogy az új tudat irányába mutató folyamatos figyelem és irányulás lenne minden, ami ehhez szükséges. Nos, a helyzet mégis ez! Bizony alig néhányan vannak olyanok nyughatatlan, modern életünkben, akik erre ténylegesen képesek. Minden rendű és rangú tanfolyamok léteznek, melyek a személyes tudat fejlesztésével foglalkoznak, mi azonban nem ezekről beszélünk. Az új tudat megszerzéséhez – ami korántsem a réginek egy újabb változatát jelenti – szakadatlan és éber figyelemmel meg kell tisztítani a teret lényünk sajátos, érzékeny pontja körül, mely az utolsó találkozási pontot képviseli a belső emberi lény és Teremtője között. Ezt az irányulást azonban nagyfokú belső küzdelem előzheti meg.

Figyelmünk ilyetén irányítása föltételez egy célt. Az irányulás és a cél elválaszthatatlan. Képzeljünk el egy íjászt teljes összpontosításba merülve, amikor nyilát a célpontra irányítja. Mindent úgy végez, hogy célját eltalálja. Emiatt egy stabil pontot kell keresnie, melyen erősen, szilárdan állhat.

Hogy a szellemi találkozás belső pontját elérhesse, az embernek is szilárdan kell állnia. Miként érhető ez el? A bizonytalanság és kétség pillanataiban szilárd alapot keresünk. Ilyenkor hajósokhoz hasonlítunk a viharos tengeren. És minden energiánk, minden figyelmünk arra összpontosul, hogy keressük, meghatározzuk és megtartsuk a viharból kivezető utat, a biztonságos kikötő elérésének reményében.

Nos, tehát a figyelem összpontosítása egy szilárd kiindulópontot is megkíván. Ezt a pontot azonban igen nehéznek tűnik megtalálni a mindennapi élet viharában. De ne is keressék ott, mert nem ott található! Ez a pont mikrokozmikus életterünk magja. Aki azon fáradozik, hogy fölkutassa ezt a mozdulatlan pontot saját világegyetemében, így tűnődhet: „Miben hiszek valójában? Mi inspirál, mi érint meg engem? Mi lényeges az életben számomra?”

Ezek a kérdések nem kerülhetők el. A kérdések jönnek, s ekkor a tudat valódi mélysége megvizsgáltatik. Az agy nem képes megfelelő választ adni, hiszen saját kétségeibe van bonyolódva. Viszont önmagában csupán föltenni a kérdéseket, már azt jelenti, hogy figyelmünk a megszokott hétköznapitól eltérő rezgésre irányul. A válasz megzavarhatná figyelmünket. A válasz saját elménk kivetítését idézhetné. Elménk azonban nem képes kifürkészni a választ. A válasz rezgését nem tudjuk fölfogni.

A válasz megfelel a kérdező személy természetének, összhangban életével, másokkal való kapcsolataival… Önnön maga a válasz saját személyes színezetével és formájával. A válasz az, ami az emberi lényeket összeköti, ami őket hasonlókká teszi. Hasonlókká, emelkedett vágyakozásukban! Hasonlókká az „emberi létezés” három alapkérdésére irányuló tudatos figyelemben. Az arra történő összpontosításban, hogy a helyes válasszá váljanak. A válasz szerint minden emberi lény páratlan és önálló. Minden embertársától különbözik, de ugyanakkor hasonlatos is hozzájuk. Így érjük el az egységet, mely bennünk volt kezdettől fogva.

Ez az egyszerű válasz a csodálkozásban is benne rejlik. Abban a meglepett csodálkozásban, amit időnként kisgyermekekben látni. Ez a létezésünkre való rácsodálkozás. A döbbenet, hogy a bizarr világ és furcsa jelenségei ellenére is minden emberi lény azonos ösvényen halad, és a bizalom, hogy végül sokan elérik a jó véget. Ekkor föléled az igazi csodálkozás, az éltető figyelem, mely a szépségbe emeli a világot, s amely a valódi hitből és a tökéletes bizalomból ered. Nem a halál többé az egyetlen bizonyosság, hanem a bálványok nélküli hit, melyet maga az Élet táplál. E hit pedig olyan erős, hogy üres szavakra többé nincs szüksége.

Szembenállás helyett semlegesség

A semlegesség fogalma nem mindigcseng jól az általános nyelvhasználatban. „Se hús, se hal”, tehát nem tartozik egyik félhez vagy párthoz sem. Gyakran a közönnyel, pártonkívüliséggel és visszahúzódással azonosítják. A neutron töltés nélküli atomi részecske. A latin nyelvben a ‘neuter’ szó azt jelenti, hogy pártatlan, ‘a kettő közül egyik sem’.

Az ellentétek láthatóan meghatározzák az egész életet. Az élet a Földön Észak és Dél mágneses sarka között zajlik. A pozitív és negatív elektromos töltések között olyan energiamező található, amelyre azonban mindkét pólus „rányomja bélyegét”. Erkölcsi szempontból ‘jónak’ neveznek valamit, ha inkább a jó sarokhoz közelít, és ‘gonosznak’, amennyiben a rossz sarokhoz áll közelebb. Így ingázik jó és gonosz a két pólus között ide-oda. A két fogalom tartalmát a mindenkori kultúra határozza meg, amelyből származik. Ugyanez érvényes az ízletesre és az undorítóra, az elfogadhatóra és az elfogadhatatlanra, a forróra és a hidegre, a kellemesre és a kellemetlenre.

A két sarok mint szélsőség azonban nem létezhet és működhet az őket összetartó erő nélkül. Az atom szétesne, ha a magvában rejlő erősen sarkosított részecskéket nem tartanák össze a neutronok, melyek láthatóan nagyobb erővel rendelkeznek, mint a mag többi, töltéssel rendelkező részecskéi.

„Az üresség miatt használható”

A nem polarizáltban, a semlegesben nagyobb erő rejlik, mint a polarizáltban. Hermész Triszmegisztosz azt mondja: „Minden, ami mozog, valamiben és valami által mozog. Az, amiben valami mozog, nagyobb és erősebb a mozgatottnál.” Lao Ce a ‘nemlétről’ szól, és ezt az üres térhez hasonlítja: „Harminc küllő kerít egy kerékagyat, de köztük üresség rejlik: a kerék ezért használható. […] Így hasznos a létező, és hasznot-adó a nemlétező.” (Tao Te King, 11. fejezet, Weöres Sándor fordítása). A húr nem zeng, ha csak az egyik irányba feszítik. Csakis úgy ad hangot, ha a középen át visszaleng. Az arany középút egy nyugalmi állapot, amely erősebb töltésű, mint a két sarok, melyek közt rejlik.

Az embert mindennapi élete mindig ellenpólusok elé állítja, így szüntelenül választania kell. Emellett az ember birtokol egy semleges képességet is, egy semleges erőt, mely sokkal erősebb, mint a két pólus, melyek folyton meg akarják nyerni a maguk számára. Ez a képesség rejtett napként nyugszik a mikrokozmosz közepén. Ha ezt a semleges és semlegesítő képességet helyesen alkalmazzák, akkor hatásossá válik az isteni erő, mely felülmúlja a polarizált természet minden erejét. Ez az erő visszavezetheti az embert eredeti, halhatatlan életállapotába, mely megelőzte az ellentétek eme világának létét.

A Bibliában van egy példázat, amely rávilágít erre (Lukács 8,22-25): „Lőn pedig egy napon, hogy beméne a hajóba ő és az ő tanítványai; és monda nékik: Menjünk a tónak túlsó partjára. (A modern Rózsakereszt tanában a ‘túlsó part’ az új életterületet jelenti.) És elindulának. De hajózásuk közben elszenderedék; – Jézus jeleníti meg a másik életterületet. Így is mondhatnánk: a másik életterület megjelenítője visszavonult. – És szélvész csapott le a tóra, és megmerülének, és veszedelemben valának. A régi természet sarkosítása egyre erősebbé vált, és a tanítványok kezdték félteni az életüket. Csak ekkor emlékeztek arra, hogy közöttük volt Jézus, az isteni küldött. És hozzá menvén, felkölték őt, mondván: Mester, Mester, elveszünk! Ő pedig felserkenvén, megdorgálá a szelet és a víznek habjait; és megszűnének, és lőn csendesség.” A nyugtalanságot okozó ellenpólusokat megfosztották erőiktől. Nyugalom ereszkedik az ember lélegzőterébe, mihelyt megnyitja magát a mikrokozmosza magvában nyugvó semleges elv előtt.

Az embert természeténél fogva állandóan magával rántja „az ellentétek mozgása”, és – mint az órainga – ide-oda leng. Egy csekély impulzus is elegendő ahhoz, hogy kiváltsa ezt a mozgást, míg a nehézségi erő az ingát újra és újra a közép felé viszi. Így állítja az egyetemes Krisztus-erő is az embert újra meg újra az arany középút elé. Ameddig azonban a különböző sarkok közötti nyughatatlanságból él, addig nem ismeri ezt az arany középutat. Túlságosan szoros kapcsolatban van a nyugalmi állapotból való kilengéssel, a létért való küzdelemmel, amit az ‘életének’ hív. Minden energiájával beleveti magát ebbe a viszályba, és nem ismeri fel, hogy így bezárul a közép útja. Pedig ez az út kezdettől fogva a mikrokozmoszába van írva, és a halál sem törli el. Ez a benső harmónia élete, az isteni bölcsességé és a pártatlan szereteté. Ez semmiképpen sem olyan út, amely néha a gyűlölet völgyén vezet keresztül, időnként pedig a földi szeretet kedves dombvidékén szárnyal. Nem viszonylagos tulajdonságok uralják, hanem az abszolút. Ezen út nyomai ősemlékezésként, bizonytalan honvágyként jelen vannak még az ember szívében. És nagy szükségben olykor felvillanhat előtte az aranyló út egy részlete, és megmenekülést hozhat számára.

A közép ereje újra megszólalhat

Logikus, hogy az ember ezt csak akkor érheti el, ha elhagyja a küzdőteret, tehát mihelyt nem kapaszkodik már a pólusok egyikébe sem, és képes szabadon állni, embertársai megítélése és kritizálása nélkül. Akkor újra megszólalhat a közép ereje, felvirágozhat az eredeti élet. Az emberben újjászületik az eredeti ember, Jézus pedig Krisztussá fejlődhet, azzá a tiszta lélekké, aki tudatában van az őt vezető isteni szellemnek. Lao Ce ezt Taónak hívja:

„Pillants Taóra – és nem látod;

színtelennek mondják.

Fülelj Taóra – és nem hallod;

hangtalannak mondják.

Tapintsd Taót – és nem érinted;

anyagtalannak mondják.

Nincsenek szavak e hármas rejtélyre.

Ezért olvadnak egységbe.

Tao legfelül nincs a fényben,

legalul nincs a sötétben.

Tao örök és nem nevezhető meg névvel;

mindig visszatér a nemléthez.

Közeledsz Taóhoz és nem látod kezdetét.

Követed és nem leled a végét.

Az ősi Taót felkutasd,

hogy a jelen létén uralkodhass.

Aki felismeri az eredethez vivő kezdetet,

az kezében tartja Tao fonalát.”

(Tao Te King, 14. fejezet)

Az eredethez való visszatérés a szívben rejlő isteni magnál veszi kezdetét. A benne nyugvó erő – éppúgy, mint Tao – felülmúl minden polaritást. Aki a mindennapi életben használhatja ezt a semleges erőt, az megtapasztalja, hogy a viharok elcsitulnak, mert egy sokkal hatalmasabb erő utasítja rendre őket.

Ekkor az ember tökéletes tudatossággal áll világa pólusai között, melyek már nem téríthetik őt le arany pályájáról. Mivel saját maga lelt rá a közép ösvényére, nem próbál menekülni a világból, hanem képes szolgálni benne teremtménytársainak.

—

Források:

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis, 2. rész, 13. fejezet.

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri: A kínai Gnózis, 1988, Rozekruis Pers, Haarlem.