Pentagram 2003/2

A betlehemi csillag

 

Véres viták folynak a testvérnemzetek között azzal a hellyel kapcsolatosan, ahol a hagyomány szerint Jézus született, s ahol a kereszténység alapjait lerakták. A felek jogaikat a keresztény próféták állítólag történelmileg igazolható kijelentéseire alapozzák, ám egyszersmind szem elől tévesztik a betlehemi csillag szellemi jelentését.

 

Az égbolt tele van jelekkel és jelképekkel, s ezt minden időkben jól tudták. Az emberiség nagy tanítói, Hermész Triszmegisztosz és Pitagorasz el is magyarázták tanítványaiknak: „Mint fent, úgy lent”. Ezek a jelek s jelképek az Egyetemes Tan kincstárának ősi és titokzatos ékkövei. A látható világegyetemnek és mindenekelőtt magának az embernek a belső világát juttatják kifejezésre. A különféle formájú keresztek, a hatszög, a rózsa és az ötágú csillag (a pentagram) – hogy csak néhány jelképet említsünk – szinte minden kultúrában megtalálható. Ezek a szimbólumok gyakran a személyiség belső lényéhez szólnak, s az embert elgondolkodásra vagy cselekvésre sarkallhatják.

A magyarázók többnyire nem értenek egyet a jelképek mélyebb jelentéséről, hiszen sokan saját elképzeléseiket és gondolataikat fűzik hozzá. Némely jelkép használata felkapott a filozófiai vagy ezoterikus társaságokban, katonai körökben vagy éppen a kereskedelmi életben. Számtalan zászló, címer és cégembléma használja az egyetemes jelképeket, vagy éppenséggel rajtuk alapul.

A pentagram például, amelyet már az egyiptomiak is használtak, az elmúlt évszázadban újra a figyelem középpontjába került. Mivel a jelkép már a druidáknál is honos volt, a szabályos ötágú csillagot druida-lábnak vagy lidérclábnak is nevezik. Pitagorasz számára a penta­gram a szellemi menyegzőt jelképezte: a lélek és a szellem összeolvadását. A benne szereplő ötös számot a mikrokoz­moszban lévő ember számaként jelölte meg. A korai keresztények a penta­gra­mot Krisztus jelképének, az alfa és az omega, a kezdet és a vég szimbólumának tartották. A középkori alkimisták az ötágú csillagot a kvintesszencia, az ötödik elem, a tűzéter vagy Szent Szellem jelképeként használták. Giordano Bruno számára az ötös szám a lelket képviselte, mivel mind az egyenlő, mind az egyenlőtlen, a páros és a páratlan is megtalálható benne.

 

A vonalak az aranymetszés szerint metszik egymást

Bár a csillagok gömbölyűek, általában pontszerűnek vagy sugárkoszorúként ábrázolják őket. Hasonlóképpen, a penta­gram is öt pontból áll, amelyeket ha közvetlenül összekötünk, egy fordított ötszöget kapunk. Vonalainak az a különleges tulajdonsága, hogy az aranymetszésnek megfelelően metszik egymást: a kisebbik szakasz tehát úgy aránylik a nagyobbikhoz, mint a nagyobbik az egészhez. Matematikailag kifejezve: p:q = q:(p+q). Az ötszögbe ugyanilyen arányú, egyre kisebb ötszögek rajzolhatók. Következésképpen, ha a pentagram oldalait sok ezer fényév nagyságúakra növelnénk, az arányok akkor sem változnának.

Képzeljük el, hogy e vonalak erővonalak, fénysugarak. Ekkor a pentagram egy zárt erőmezőt képez, amelyben a gerjesztett erők visszafolynak a középpontba. Az egyetemes bölcsesség szerint a különböző univerzumok számtalan kisebb nagyobb erőmezőből állnak, s ezek egymás közötti kapcsolatát az isteni törvény szabályozza.

Ahogyan Goethe írta:

Amikor az örökkévalóságban

Az idő kering szüntelen,

A világegyetem és a tér

Tágul, sugárzik és rezeg,

majd az élnivágyás útjára bocsát mindent,

a legkisebb és legnagyobb csillagot.

És minden küzdelem, minden hajsza

Örök béke Istenben, az Úrban!

Ezt a képet Goethe a Faustban keltette életre. Amikor Mefisztó szabadulni szeretne Fausttól, nem tudja átlépni az ajtót, mert a küszöbre egy pentagram van rajzolva. Mefisztó ekkor így szól:

Megvallom hát! hogy innen elszaladjak,

Megtiltja egy picinyke gát:

Küszöbödön az a lidércláb!

Faust pedig így válaszol:

A Pentagramma fáj neked?

Pokol fia, ha ez veszély rád,

Be mégis hogy jöhettél, mondsza meg?

A tökéletes, megújult ember jelképe

A modern rózsakeresztesek számára a pentagram a valódi, új ember jelképe. Az egyetemes tanítás szerint az embernek két lelke van: a természetes lélek, amelyet egy mindent uralni vágyó énné fejleszt, és a még magként jelenlévő eredeti lélek, amely a megszabadulásra vár. Mindkét léleknek megvan a saját ritmusa és törvénye. Az igazán új „lelkület” csak akkor születhet meg, ha az uralkodó én visszahúzódik, és lehetővé teszi, hogy az eredeti lélek újra életre keljen. Ez hosszú folyamat, amelynek során a természetes lélek gyökeres változáson megy keresztül. Ez az az út amely „tövisek közt vezet a csillagokba” (per aspera ad astra).

A katárok szentélyei az Ariege völgyében lévő barlangokban erre a pompás folyamatra emlékeztetnek. Mintegy 700 évvel ezelőtt a katárok szerzete rendkívül tevékeny volt Dél-Francia­országban. A beavatási folyamat körülbelül négy évig tartott. Mielőtt „tökéletes­ként”, perfektként (parfait-ként) kiment volna a világba, a jelöltnek át kellett mennie az utolsó vizsgán a Betlehem-barlangban. A sziklafalak egyikébe egy ötszög alakú mélyedést véstek, ahová a jelöltnek kitárt karokkal, szétvetett lábbal és felemelt fejjel be kellett állnia, hogy kitöltse az ötszög öt sarkát. Egy nagyszerű szertartás során a jelöltet felavatták feladatára. Az elért új tudatállapot sérthetetlenné tette őt. „Senki a világon nem lenne képes úrrá lenni azon a rejtélyes erőn, amely a jelöltet eltöltötte” írta Antonin Gadal A szent Grál útján című művében.

 

A világosságnak meg kell születnie a lélekben

Miért is nevezik a pentagramot betlehemi csillagnak? S miért kapcsolódik a Karácsonyhoz az új lélek születése? A bibliai karácsonyi történet szereplőit a lélek különböző nézeteinek megtestesítőiként foghatjuk fel.

A szív, Mária, világosságra vágyik! A világosság, Jézus, leereszkedik az ember szívébe, hogy megtisztítsa és helyreállítsa az egész rendszert – a mikrokozmoszt és a benne lakó személyiséget. Ám amíg valaki egyre a saját elképzeléseit követi – legyenek azok bármilyen komolyak vagy eredetiek -, addig a világosságszületés csodája váratni fog magára. Amint azonban érdektelenné válunk önmagunkkal szemben, és megtapasztaljuk saját jelentéktelen világunk reménytelenségét és hiábavalóságát, akkor áttör hozzánk a szívnek a megszabadulás utáni vágya, azon világosság utáni vágya, amely szakadatlanul zörget lényünk kapuján. Ez az a pillanat, amikor a megfáradt szív megtanulja felismerni az isteni szeretet kinyújtott kezét, és – ha elég bátor hozzá – talán el is meri fogadni azt. Ahogyan az evangéliumokban áll: ekkor eljön a válasz a Szent Szellem által. „Mária” teherbe esik a Szent Szellemtől. Másként fogalmazva: az embert megérinti egy tisztító, megújító és gyógyító erőtér. Hogy ez misztikus magyarázat volna? Semmiképpen sem, hiszen a Szent Szellem eme tevékenysége egyszersmind kegyelem és feladat is. A világosságnak ugyanis meg kell születnie a lélekben: az ötszörös lélekben, amelyet a pentagram jelképez. Csak ezután, ebből a világosságból indulhat el a megújulás – belülről, nem pedig kívülről.

 

Új erő szabadul fel a szívben

A négyes szerkezetű személyiségben ekkor különböző tisztulási és megújító folyamatok fejlődnek ki, hogy a lélek felemelkedhessen és növekedhessen. A szívből új erő szabadul fel. Az egyes „testeket” felkészítik feladatukra, ám mindennek az ember még szinte alig van tudatában. Nem sokkal eme ígéretes pillanatok után elkövetkezik az Egyiptomba való menekülés. A lélek és a tudat kezdetben még túl gyenge ahhoz, hogy tudatosan befogadja és megtartsa a világosságot. Ezért játszódnak le ezek a folyamatok rejtetten. Ám ha az ember át meri adni magát a lélekmegszabadulás folyamatának, akkor a lélek egyre jobban képes áthatni a személyiséget, s így a tisztulási és megújító folyamatok is felgyorsulnak. Ennek következtében megtisztul a szív, és rajta valamint a vérkeringésen keresztül az idegközeg és a belső elválasztás is új impulzusokat kap.

A vágyakozás ezután már nem kizárólag a világosságra összpontosul, hanem célirányos cselekvésként ölthet alakot. Mindehhez pedig belátásra, mély belső nyugalomra és szüntelen odaadásra van szükség. Így az ötszörös lélekkel rendelkező embert megérinti Isten lángoló szelleme.

 

A győzelem csillaga

Amikor a régi lélek kiürül és aláhanyatlik, az új lélek pedig megszületik, akkor az ötágú betlehemi csillag belülről fénylik. A mikrokozmoszból és a személyiségből az ötszögbe zárt csillag ragyog. Ez egy teljesen új éteri erővonal, és a mikrokozmoszban minden erre hangolódik. Ez az erő a fejből a jobb lábba, onnan a bal kézbe, majd a jobb kézbe, azután a bal lábba áramlik, és végül visszatér a fejbe.

Így rajzolódik ki a mágikus penta­gram. „Akkor a rózsa kivirul, és ontja az illatát” írja Jan van Rijckenborgh A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című művében.

Ekkor új égbolt keletkezik, egy új mik­ro­kozmikus naprendszer. A régi égbolt csillagai kihunynak, és új képességek keletkeznek:

§ Betekintés a világ és az emberiség fejlődési tervébe;

§ Minden lélek természettől való megszabadulására irányuló vágy;

§ Az én teljes átadása, hogy a lélek élhessen;

§ Új életvitel a mikrokozmosz megtisztításának és helyreállításának elősegítésére;

§ Valódi bölcsesség a gondolkodás, érzés és cselekvés alapjaként.

Új fényruha ragyog majd a megújult emberen annak bizonyítékaként, hogy belépett az új valóságba. Semmi sem áll már a nagy átalakulás útjába, amely nem más, mint a teljes lény transz­figu­rá­lása a szellem, lélek és test egyesülése által.

Íme, így tündöklik a betlehemi csillag. Ez a fény nem egy messze felettünk látható csillag tehát, hanem azoknak a tiszta erőknek a forrása, amelyek az új lelket eltöltik és előkészítik az isteni szellemmel való összekapcsolódásra. Ez minden ember célja.

A katárok ezt a jó véget kívánták egymásnak e szavakkal: „Betlehem mélységes békéje legyen veletek.”

A makrokozmosz és a mikrokozmosz magja azonos

 

„Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti énbennem, és én tibennetek.” (János 14,20).

Egyre többen ébrednek tudatára, hogy életük központi magja hiányzik. Megtapasztalják, hogy fogságban vannak a gondolkodásukat, érzésvilágukat és cselekedeteiket meghatározó vallások, bölcseleti elképzelések és világrendszerek megkövült normái között. Elviselhetetlenné válik számukra a látszatvilág véget nem érő, kiábrándító szerepjátszása, amelyben napi életük zajlik. Felmerül a kérdés: mi az, ami valóban fontos, mi is a létezésük lényege?

 

Eljön az idő, amikor felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon hol van az ő helyük a világnak ebben az ősrégi szerepmintákat előadó színházában. Felismerik, hogy túlságosan régóta időznek már ebben a játékban, sőt, ők maguk is hozzájárulnak a mind egyértelműbben megnyilvánuló világtragédiához. Sokan kétségbeesnek, és a drogokhoz vagy új illúziókba, utópiákba, látszatvilágokba, az ezoterikába vagy a hanyatlás időszakára jellemző cinikus magatartásformákba menekülnek. Így azonban senki sem bújhat ki a világmindenség törvényei alól – mint ahogy nem vonhatja ki magát az egész lényét megragadó és felkavaró ismeretlen, nyugtalanító erővel történő találkozás alól sem. Ez az élet ősforrásából eredő tiszta és romlatlan erő meg akar nyilatkozni az emberben – az ember pedig menekül előle! A kozmikus Krisztus szellemtörvénye azonban lángoló betűkkel ragyog fel előtte: „Én és az Atya egy vagyunk!”

A természetes ész csúfolódva és maró gúnnyal sáncolja el magát a materialista gondolkodásmód mögé. A tokba zárt szív azonban fél. Egyre nyugtalanabbá válik, mivel sejti, hogy az eredeti élet megálljt fog kiáltani a zabolátlanul kísérletező embernek.

És közöttük, akiknek meg kell tanulniuk az említett belső ellentéttel együtt élni, egyre növekszik azoknak a száma, akiknek megadatik, hogy egy pillantást vethessenek a színfalak mögé. Felismerik és megtapasztalják, hogy a mindennapi élet csupán látszat, és hogy létezik egy gépezet, amely e látszatvilágot igyekszik működésben tartani. Az ilyen emberek megpróbálják feltörni a régi élet kemény burkát – és ezt most már nemcsak az értelmükkel teszik, hanem minden képességük bevetésével.

Mint ahogy a csibe töri fel a tojáshéjat, ők is belülről akarják merev én-világképüket áttörni. Amikor ez átlép bizonyos küszöböt, az emberiség egy új tudat megszületését éli meg. Ebben az összefüggésben egy kitágult tudat megjelenéséről van szó. A számtalan értékes tapasztalat gyümölcse beérik. A külső rendszerek kemény burka sokáig védelmezte a szellemi magelvet, de egyúttal el is zárta attól a valóságtól, amely most nagy erővel nyilatkozik meg. Az élet magját, a makro- és mikrokozmosz középpontját összekötő erőt most meg kell szabadítani. Az isteni célnak újra meg kell elevenednie, és hajtóerőként kell fellépnie, hogy az embert a tisztulás és megújulás folyamatában új létbe segítse, és a valóban szellemi ember megszületéséhez sürgesse. Megnyilvánul a magas szellemi törvény, mely szerint „Én és az Atya egy vagyunk”, és a tévelygő emberiséget e megnyilvánulás feltételei elé állítja.

A világdráma kilátástalanságának felismerése és az élet valódi lényege utáni vágyakozás jelenti azokat a kemény kalapácsütéseket, amelyek áttörhetik a börtönfalat. Az ütések nyomán itt-ott repedések támadnak, és a szorító bilincs kezd letöredezni. Az ember tudatába jut saját gyengeségeinek, hibás magatartásformáinak és az önámításnak. Az ősrégi álarcokat kezdi letépni magáról. Börtönünk falai azonban sokkal vastagabbak, mint gondoljuk. A „bukott angyal”, a mikrokozmosz, amely elszakította magát az Atyától, saját maga emelte és erősítette meg ezeket a falakat. A valódi szabadkőműves munkájához a hajtóerőt annak felismerése adja, hogy az eredeti lélek megszabadításához elkerülhetetlen az én­tudat lebontása. A tudatossá válás mind­annak a lebontását jelenti, ami elavult és nem képes a magát megújító embert szolgálni. A keresőt szabad kilátásában azonban még gyakran akadályozza a lebontás folyamatának pora és szennye. Ezért újra külső segítségre vár, pedig minden, amire csak vágyakozik, kizárólag belülről jöhet. A megújulás kis szikráját, amely – kedvező körülmények között – behatolhat, az ész ekkor nagyon gyorsan elhajlíthatja a saját céljaira, de a szívben is keletkezhet hibás, misztikus értelmezés.

A vágynak a mikrokozmosz központi szellemmagjából kell fellobbannia. Ezt az éhséget pedig nem szabad az énköz­pontú világ „köveivel” csillapítani, hanem az igazság kenyerével kell táplálni, a csendből fakadó Krisztus-erővel. Amilyen mértékben a kereső tudatába jut elavult gondolkodásának és érzelmi életének, úgy engednek szorításukból a börtön falai. A falak áttetszővé válnak, mintegy annak az üvegkoporsónak a tiszta, átlátszó burkává alakulnak, amelyben az újonnan felébredő lélek majd felnyitja szemét.

A folyamat azonban nem megy végbe ilyen egyszerűen. A fent ábrázolt szabadkőműves ijedten fedezi fel, hogy valamennyi „isten”, akihez eddig imádkozott, az ő saját állapotának bálványa volt csupán: saját dogmái, megkristályosodott véleményei és ítéletei. Ezek a csalóka képek teljesen ellentétesek azzal a központi szellemmel, amely a mindenséget alkotja, rendezi… és helyreállítja! A makrokozmosz szelleme visszatükröződik minden hozzá tartozó mikrokozmoszban. Minden ugyanabból a szellemi középpontból lélegzik és él. Az említett szellemi középpont utáni vágy lát el bennünket lélekkel, és – ha ettől eltértünk – ez a vágy sürget minket a helyreigazításra is.

A valódi életalap hiányát csak akkor lehet megszüntetni, ha tudatosodik bennünk a lényünkben rejlő szellemi mag. Ezt a magot újra életre kell ébreszteni; hiszen csak ebből a magból bontakozhat ki a valódi és tiszta élet. Isten országa tibennetek van! (Lukács 17,21) Hogy felejthette el ezt az ember?

Aki nincs tudatában e szellemszikra – a rózsakeresztesek szóhasználatában a szív rózsája – jelenlétének, az még hiába püföli börtönének falait. Az ilyen ember irányítás nélkül sodródik ide-oda, mint a súlytalanság állapotában lévő űrhajós, és egymás után ragadja meg a reménnyel kecsegtető világosabb pontokat. Eközben azt hiszi, hogy már előrehaladott állapotban van, miközben pedig csak a maga teremtette mindenség útvesztőjében tévelyeg. Belső utunkon ezért az Atyából származó hitnek, a Fiúból eredő reménynek és a megelevenítő Szellemből születő szeretetnek kell bennünket vezérelnie. E három nélkül egyetlen lépéssel sem jutunk előbbre, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy már mérhetetlen magasságokba értünk. E három tud minket elvezetni saját aurikus útvesztőnkön át a világmindenség szívéhez. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” (János 14,6), jelenti ki a Krisztus, az egyetemes közvetítő a makrokozmosz és a mikrokozmosz szíve között. Mani azt mondja: „Minden megszentelt ugyanabban az Egyben nyugszik koncentrikusan.” Abban a pillanatban, amikor az ember megtapasztalja saját szellemi magját, ez újra összeköttetésbe kerül az összes többi szellemszikrával. Ezek a magok egységet alkotnak, és csak az ‘én’ az, amely ettől az egységtől eltér, és ezen az egységen kívül áll. A Fiú és az Atya, az isteni mikrokozmosz és a makrokozmosz, szellemi alapját tekintve egy. Ezért aki meg­szabadul a maga készítette láncoktól, elvben ismét egy az ő szellemi magjával.

A belső szabadság utáni vágy és az ebből fakadó cselekedeti élet hatására ez a mag egyre tevékenyebbé válik. Most megmutatkozik, hogy a ‘termőföld’, amelyben a mag található, eleget tud-e tenni a követelményeknek. Amikor a Gnózis lélegzete, az ősanyag élő vize és a szellemi Nap fénye lélegezteti, táplálja és sugározza be ezt a magot, akkor kicsírázik, és hétszirmú rózsává fejlődik.

A belső megszabadulás ösvényén haladó jelöltnek szabad ezt a csodálatos alkímiai folyamot minden fokozatban és árnyalatban megélnie, és egyre tudatosabb szolgálatban végigkísérnie. Még sokszor elbotlik ugyan, de mindig fel tud majd állni! Az ösvényen lévő jelölttől a kitartás bátorságot és belátást követel, hiszen ez nem olyasmi, amit egy szabad órácskában gyorsan el lehetne intézni. Néha ez a folyamat nagyon fáradságos lehet. Gyakran igen sokáig tart, amíg valami eredmény megjelenik. Az ösvényen haladó úttörő azonban nem hagyja magát elijeszteni, hanem az őt megszabadító Krisztus-erőre irányul. Ha pedig sokan egyesülnek ebben a folyamatban, akkor az úttörők erős csoportja jön létre, amely képes az emberiségnek segíteni. Ez a csoport együtt építi a tudatossá válás hídját, amelyen számtalan kereső vonulhat át célja felé. Odakiáltják embertársaiknak: „Ébredjetek hát fel, és tapasztaljátok meg saját magatok is: a makrokozmosznak és a ti mikrokozmoszotoknak ugyanaz a magja! A világosság nem kívül, hanem tibennetek van! A szívetekben rejlő szellemmag újra egyesülni akar a forrással, amelyből származik!”

Így dolgozik együtt az úttörők maroknyi csoportja, és segítségükkel szabadon tartható az ösvény az Egyetemes Szerzet számára, amely előkészíti az embert az új korszakba történő ugrásra. A légkörben állandóan növekvő erejű sugárzás segítségével a belátás belső ösztönzést kap. A szívnek fel kell ismernie a szellemi törvényt: Én és az Atya egy vagyunk… A szellemi Nap ereje a szívet és a fejet is új tudati megnyilvánuláshoz segíti.

A tapasztalat arra tanít, hogy az ember sokszor képes ugyan felismerni valamit, ugyanakkor mégsem kísérli meg a felismert igazság megvalósítását, és nem vállalja az ezzel járó következményeket. Milyen könnyen megrekedhet ez a rendkívül bonyolult folyamat! Milyen könnyen visszaesik a kereső a régi kerékvágásba!

A fej ekkor – úgymond – elrabolja a szív bölcsességét, és hirtelen újra hamis gondolatképeket kezd termelni. Így az ember a makrokozmosz és a mikrokozmosz előbb bemutatott egységére alapozva kitalálhat magának akár egy új, saját világrendet is. És ennél a lépésnél meg is állhat, anélkül, hogy az említett kozmikus törvény óriási lehetőségeit teljesen kihasználná. A transzfiguráció gondolatát például, amely a hernyónak pillangóvá alakulásában is fellelhető, tanulmányozhatja kizárólag az értelmével is, anélkül, hogy a gyakorlatba bármit is átültetne belőle.

Így közelített a teológia is kétezer éven keresztül, csupán dogmatikus módon a Krisztus-misztériumhoz, kívülre vetítve, anélkül, hogy hidat vert volna az ember saját szívében lévő szellemi forráshoz.

Térjünk vissza kiindulási pontunkhoz. Az „ego” börtöne az embert burokként, sötétséggel és durva anyaggal fogja körül, amit a manicheusok hylä-nak neveztek. Ez a burok csakis akkor válhat átlátszóvá, egy finom, fokozatosan kifejlődő folyamat során, ha az én megtanulja, hogyan ajándékozhatja magát a szívben lévő szellemmagnak, a gondolkodás, az érzés és az e kettőre hangolt cselekedeti élet során. Akkor a szellemmag sugárzása utat tör magának kifelé, és fokozatosan megújítja az egész mikrokozmoszt. A természetember úgy tudja együttműködésével a legjobban elősegíteni ezt a folyamatot, ha egyáltalán nem avatkozik bele, hanem az önmagát kibontakoztató szellemmagot szolgálja szívével, fejével és kezeivel.

Ezt a három elvet szeretetnek, világosságnak és életnek is nevezhetjük. Amikor az „új” misztériumbolygókról, tehát Uránuszról, Neptunról és Plútóról beszélünk, amelyek hatásukkal most abban segítenek, hogy az emberiséget egy fejlődési küszöbön átléptessék, akkor ugyanezekről az energiákról van szó, de egy magasabb spirálison. Uránusz összetöri a látszólagos szeretetet, és az emberiséget a szellemi Nap mindent átölelő, tiszta szeretetéhez vezeti. Neptun a megkristályosodott szerkezeteket és gondolatmintákat oldja fel, és kibontakoztatja a mindent felölelő új gondolkodást, amelyet a szellemi Nap táplál. Plútó pedig mindent feloszlat, amit a tévelygő ego hamis gondolati képek formájában megalkotott, és az embert saját új, belső temploma felépítésének feladatával szembesíti.

A feltörés és feloldás e háromszoros folyamatában meghal a régi tudat, és a belső aláhanyatlás tűzvészéből főnixként emelkedik ki az új tudati állapot.

A mesében Hófehérke tetszhalottként fekszik üvegkoporsójában. Amikor kiköpi a mérgezett almát, életre ébred, és megpillantja a királyfit. A lélek találkozik a szellemmel.

Új templomot csakis az építhet, aki régi tudati állapotát maga mögött hagyja a „sírban”. A szeretet, a világosság és az élet, vagyis a megtisztult szív, fej és a kezek rakják le az új kristálytemplom alapjait, melynek tizenkét kapuját egy-egy értékes drágakő díszíti (János jelenései 22.). Minden egyes drágakő egy különleges ablakot jelképez, amelyen keresztül a szellemi Nap sugarai beáramlanak. Amikor a folyamat eléri ezt a pontot, már nincs szükség többé a földi Nap és a földi Hold fényére. A makro- és a mikrokozmosz szíve közötti kapcsolat ekkor helyreállt, és a helyreállítás által megújított mikrokozmosz fényrózsaként virul ki a makrokozmosz fáján.

„Testvérek, újra megkaptam a fényruhát és a fénykoronát. A világban állok, és mégsem a világból vagyok” – ujjongtak a manicheusok.

A nyugati misztériumok alkímiája

 

Léteznek-e egyáltalán nyugati misztériumok? Hiszen a Nyugat, ahogy mondják, mitológia-fosztott kultúrával bír, mely hideg tárgyilagossággal áll szemben mindennel, aminek köze van a misztériumokhoz. A nyugati ember azon fáradozik, hogy eszével leleplezzen és kibogozzon minden misztériumot, úgyhogy nem marad belőlük egyéb, mint ellenőrizhető tényekről való józan tudósítás.

 

A görögöknek megvoltak az eleusziszi és orfikus misztériumaik. Pitagórasznak is volt misztériumiskolája. E misztériumok a bennük lévő mitológiai elemek miatt még ma is megszólítják az ember képzelőerejét, és serkentőleg hatnak a nyugati gondolkodásra. A valóságról való elgondolkodásra késztetnek. A Nyugat filozófiájában még mindig használják Platón híres barlanghasonlatát az ember élethelyzetének leírására. E hasonlat világosan megmutatja, hogy az érzékszervileg észlelhető világ látszatvilág. Ennek tudata a görög gondolkodásban is tetten érhető, rámutatván, hogy az embernek valahogyan meg kell tanulnia bánni e látszatvilággal. E tudat mögött – történelmileg és kulturálisan – az indiai és egyiptomi felfogás áll, melyben a látszat és valóság ellentéte központi szerepet játszik. A nyugati ember józanul, ébren és éberen akar a valóságban állni. Ebben nincs semmi hamisság. Körülbelül Szókratész óta, és Arisztotelész óta pedig egyértelműen a természetet választotta tanítómesteréül. A másokkal való együttélésben egyre fontosabbá válik az önálló gondolkodás. A nyugati misztériumok pedig mindenekelőtt az ikererők legyűrésére vonatkoznak, amelyek az érzékszervileg észlelhetőt mozgásban tartják, és egymással mint pozitív és negatív, impulzusadó és -befogadó állnak szemben. Aki szellemi értelemben képes felülemelkedni eme ellentéteken, az a nyugati misztériumok küszöbén áll.

 

Dinamikus belső változás

A 17. században ismét időszerűvé váltak e régi misztériumok. Az intellektuálisan fejlődő európai ember számára alkalmas formába öntve Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője címen váltak ismertté. A Johann Valentin Andreae-nak tulajdonított könyvet 1616-ban Kassel­ben adták ki. A „virágnyelven” írt és meseszerű képekbe burkolt misztériumokra válaszként számos pozitívan és negatívan reagáló kiadvány látott napvilágot. A könyv kifürkészhetetlen jellege miatt mindenekelőtt sok ellenfél is színre lépett. Ezt a „mesét” tehát a modern nyugati misztériumok alapjának is tarthatjuk.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője azonban bizonnyal nem mese, hanem egy dinamikus belső változási folyamat világos leírása. Ennek a misztérium-impulzusnak a sajátosan nyugati jellege már azáltal is megmutatkozik, hogy a misztériumok tartalmát nyilvánosan közzétették, s így mindenki számára hozzáférhetővé váltak. A Biblia is, amely szintén misztérium-iratok gyűjteménye, sokáig csak latinul tudó kiváltságosok számára volt hozzáférhető. Luther fordította le azt először a nép nyelvére. A misztériumok megközelítésének nyugati módja jól megmutatkozik az Alkímiai menyegzőben, melynek a keresztény üdvtan képezi az alapját. Ez már az alkímiai menyegző jelöltjének nevéből kitűnik: Rózsakereszt Krisztián. A transz­mutáció folyamatának filozófiai és nyelvi kifejtése is tipikusan nyugati.

Mi hát a nyugati keresztény misztériumok sajátos alkímiája? Honnan ered az Alkímiai menyegzőben ható titokzatos és megmagyarázhatatlan dinamika? Hogy ezt kideríthessük, nagyon fontos, hogy félre tegyük a témát körüllengő romantikát, és például ne értsük túlságosan betű szerint az aranycsinálást, jóllehet arról is vannak tudósítások, hogy akkoriban anyagi aranyat is elő tudtak állítani. A 17. század rózsakeresztesei mégis félreérthetetlenül kijelentették, hogy csak egyetlen igazi alkímia létezik, mégpedig a szellemi arany előállításának folyamata. Ez az az életfolyamat, melyben az alsóbbrendű biológiai életet magasabb, spirituális életté változtatják át.

 

Jótól s rossztól meg nem rontva

Az arany a Földön létező legnemesebbet és legtisztábbat jelképezi. Ennek az elemnek a szerkezete olyan, hogyha vastagságát a milliméter tízezred részére csökkentik, akkor még mindig nem szakad vagy törik. Egy grammnyi aranytömböt 35 km hosszúra lehet nyújtani. Az aranyat ezenkívül nemesnek mondják, mert normális körülmények között nem kapcsolódik más elemekkel, tehát semmit nem ad fel jellegéből. A természetben ritkán fordul elő tisztátalan állapotban.

Így a szellemi arany is magasztosabb minden földi szennynél. Az emberi jó vagy rossz nem teheti tisztátalanná, ő az abszolút jó. Ezért a szellemi aranyat csak akkor lehet előállítani, ha a földi jó és a földi gonosz kölcsönösen megszüntetik egymást. Az ekkor létrejövő tökéletes egyensúlyban az ember megszabadulhat a jó és a rossz ellentéte által okozott kötelékektől. Az arany előállítása tehát, ahogyan azt a 17. század rózsakeresztesei gondolták, egy olyan folyamat is, melyet az igaz élet gyakorlatából vettek át. Ez az alkímia folyamata, az alsóbbrendűnek magasabb rendűvé történő átváltoztatása.

A jó és a rossz fogalmain alapuló erkölcsös élet nem képez olyan alapot, amelyen a földi természet ellentétei megszűnhetnének. Ehhez sokkal inkább az élettapasztalatból megszületett „erényre” van szükség. Ennek semmi köze sincs a „jó” erkölcsi fogalmához. A létalapként szolgáló erényt ma a nyugati misztériumokban lehet és kell megtalálni, melyekből a szív és a fej megtanulhatja, hogyan valósíthatja meg életalapként ezt az új „erényt”. A szív egyedül nem elégséges, éppoly kevéssé a fej. Az új korszakba belépett emberiségtől azt követelik, hogy a misztériumokról az egész ember bevetésével rántsa le a leplet, tehát nem csupán a gondolkodással vagy az érzéssel, hanem egy olyan cselekedeti élettel, mely a szív és a fej egyensúlyából keletkezik. Ha ez a folyamat a helyes alapon és a megfelelő eszközökkel elkezdődik, akkor ez egyidejűleg a szellemi arany előállítását jelenti. A fej, a gondolkodás ahhoz szükséges, hogy az ember felismerje, mit követelnek tőle ebben a fejlődésben. A szív a kapu, amin át beáramlanak azok az erők, melyek megindítják a megújulás folyamatát. S az ebből fakadó cselekedeti élet képezi az alkímiai megújulás folyamatát. Ezt az átváltozási folyamatot, mely az egész személyiségre kiterjed, transzmutációnak is nevezik. Ez a személyiség teljes újraépítésének, a transzfigurációnak az első feltétele. Ezt a folyamatot olykor fémekkel is jelképezik, mert azok tulajdonságai szemléltethetik a folyamat különböző szakaszait.

 

A titokzatos erény gyakorlása és birtoklása

A spirituális kémia célja tehát, ahogyan azt a 17. század rózsakeresztesei az Alkímiai menyegzőben leírták, a használhatatlannak a mikrokozmoszból való teljes kiűzése, és a személyiségben lévő használhatónak az összeolvasztása az új lélekkel és a szellemmel. Ha ez megtörténik, akkor az isteni lényeg arany menyegzői ruhaként nyilvánul meg, amit a „varrat nélküli” ruhának is neveznek. Ez az újjászületett lélek teste, amely nem földi energiából áll, és az Isten által elgondolt ember további fejlődésének alapját képezi.

Ily módon gyakorolhatja és birtokolhatja az ember a titokzatos erényt. Erre azonban csak akkor képes, ha alapvetésként jelen van benne a múlhatatlan lélekmag. Ettől az alaptól kapja az erőt, a Gnózist, mely által lehetővé válik az egész megújulási folyamat, a lélek előkészítése a menyegzőjére, a Szellemmel, a legmagasabb jóval való egyesülésre.

Ekkor képes a befogadott erőt a lélek továbbajándékozni teremtménytársainak, és bevonni őket a megújulás folyamatába, mely végül az egész teremtést felöleli. A teremtés ugyanis nem valami végérvényesen lezárt, statikus dolog. Másodpercről másodpercre megújul és változik – függetlenül attól, hogy az ember ezen együtt kíván-e működni vagy sem, hogy tudatosan részt vesz-e benne vagy sem.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjében részletesen leírják ezt a folyamatot. Aki ettől megszólítva érzi magát és erre kész, azt megajándékozzák a lehetőséggel, hogy tudatosan ebbe a benső megújulási folyamatba álljon, és elérje célját – a szellemmel való kapcsolat helyreállítását. Ez az az életút, amit Her­mész Triszmegisztosz is lehorgonyzott az egyiptomi misztériumokban, hogy előkészítse az emberiséget erre az új fejlődésre. Hermész Trizmegisztosz szerint e folyamatban történő részvétel legfontosabb feltétele: „Mindent megkapni, mindent továbbadni, és ezáltal mindent megújítani.”

Majd’ mindenki vonzódik az anyagi aranyhoz és éppúgy a szellemi aranyhoz is. Ám nem a ragyogás és az anyagi értékek a fontosak, melyekkel eme arany bírhat, hanem Isten örök szeretete, a Gnózis, mely ebből az aranyból sugárzik, és amellyel azonos. Szívünkben ez serkenti a magasabb javak iránti vágyakozást. Ez a szeretet a tökéletes szeretet, minden földi normánál magasabb. Az arany és a szeretet egyaránt szép lehet. Az igazi szépség azonban az igazi szeretet sajátja, és kizárólag ez nyújt lehetőséget e magasztos létszint elérésére.

 

Üdvrevágyás az alap

Nos, hol kezdődik az aranycsinálásnak ez a nyugati misztériumok értelmében vett művészete? Egy önmagában kiegyensúlyozott kedélyben veszi kezdetét, mely teljességgel a szellemi arany befogadására irányul. A modern rózsakeresztesek ezt a kedélyállapotot üdvre­vágyás­nak, a meggyógyulásra, a szentesülésre irányuló vágyakozásnak nevezik. A „fémek” transzmutációja csak akkor válik lehetségessé, ha ez az állapot a lélek átalakulásának alapjaként hatásossá válik.

Ezzel az abszolút érzékenységgel kezdődik az egész személyiség transz­mu­tá­ci­ója, mint a végső transzfiguráció előfeltétele. Ezzel már kijelöltük a munkahelyet is, ahol az arany előállítandó: ez maga az ember, minden nézetével együtt. Elegendő-e azonban a tökéletesre, a szellemi aranyra, az isteni szeretetre irányuló vágyakozás ahhoz, hogy bejárjuk ezt az utat? Korántsem. Mert a nyugati misztériumok alkímiájának a kedélyben rejlő megfelelő pszichológiai alap mellett egy szilárd fiziológiai alapra is szüksége van a testben. És ezt az élettani alapot csak azáltal lehet lefektetni, ha az üdvrevágyás kéz a kézben jár az ember megrendíthetetlen elhatározásával, hogy valóban ki is vitelezze ezt a forradalmi változási folyamatot.

Ebben a folyamatban megváltozik a vér, valamint az idegközeg, a tudat és a belső elválasztású mirigyek, melyek szint­úgy hatással vannak a vér állapotára. A vér, az idegközeg, a tudat és a belső elválasztás az egész átalakulási folyamat lényeges tényezői. Itt kezdődnek az alkímiai menyegző előkészületei. E változás

nélkül, benső megújulás nélkül lehetetlen a nemtelent – az ólmot, ahogyan az alkimisták nevezték – arannyá változtatni. Ezzel kezdődik az önfeláldozás: az én birtokának elajándékozása, hogy lehetővé tegyük a lélek új minőségét. A nagy követelmény tehát az énközpontúság feladása, az én átadása a bensőnkben zajló megújulási folyamatnak, melyben a korlátos én aláhanyatlik a határtalan önvaló javára. És éppen ebben rejlik a nagy nehézség is az anyagelvűen gondolkodó ember számára. Mit tud, mit akar feladni? Le meri-e vetni magát a mélységbe? A mélységbe, mely őt nem különösebben csalogatja, mert el sem tudja képzelni, hogy mi vár ott őreá?

Hol van az ember hajlandóságának határa, hogy elengedje a régit? A határok erősen függenek a szabadságról alkotott saját elképzelésünktől. Ezt az akadályt azonban le kell küzdeni. A 21. század emberének választania kell, és meg kell tanulnia oly nagyra becsült személyes szabadságát feláldozni, hogy az emberiségnek mint egésznek a szabadsága megvalósuljon.

Mit kezd a modern ember – és mindenekelőtt a materializmus sodrában haladó nyugati ember – a felismeréssel, hogy ő egy bukott Istenfia, korlátozott testben? Korszakunk leleplező erejében minden régi istenkép inogni kezd, és kiderül, hogy a földi lények mintájára el-

képzelt személyes Isten – az elmúlt keresztény kultúra központi felfogásával ellentétben – nem létezik. Ez egyébként nem új dolog. Olyan filozófusok, mint Spinóza és Nietzsche, már évszázadokkal ezelőtt rámutattak erre.

És a II. Világháború borzalmai láttán emelte fel hangját Robinson, Levi és Dietrich Bonhoeffer, hogy Istent véglegesen halottnak nyilvánítsa – Istent, mint a földi ember mintájára elképzelt lényt. Felismeréseik és kijelentéseik nagy izgalmat okoztak.

Bizonyára súlyos teher nehezedik a hűséges hívőre, amikor rádöbben, hogy az egyetemes Isten nem törődik az ő személyes indíttatásaival, körülményeivel, kudarcaival és karrierjével. Ez a felismerés mindenkit rá kell, hogy ébresszen arra, hogy viselnie kell a felelősséget saját magáért. Mert amit az ember vet, azt kell aratnia is. Aki állat akar lenni, az szabadon választhatja ezt is. Ez azonban akkor biztosan nem a szellem aranyának hatása!

Nem létezik hát a mindenségen uralkodó Isten? Bizonnyal létezik. Vajon a hinduk, az Iszlám, a katolikusok, vagy a protestánsok istene-é Ő? Vajon a buddhistáké vagy a sámánoké? Egy ilyen felsorolás szinte végtelen hosszú lenne, és sok oldalt megtöltene, hiszen mindenki megalkotta a maga istenét. Nos, melyik isten az Egy, a Mindenható, aki mindenek felett áll?

 

A szellemi arany bőségét szét kell osztani

E kérdést megválaszolandó az igazságkeresőnek be kell térnie „benső kamrájába”. A kijelentés: „Istenek vagytok” (Ján. 10,34), nem a személyiségre vonatkozik, hanem az emberben rejlő arany magra, a magasabb rendű élet letéteményesére. Ezt a benső aranytelért kell feltárni, hogy a benne rejlő erő – a Gnózis – megszőhesse az arany menyegzői ruhát. Akkor kioszttatik a szellemi arany bősége, és betöltetik a nagy szeretettörvény.

A most elkezdődött korszak légköri feltételei a keresőt minden eddiginél több lehetőséggel ajándékozzák meg, hogy megünnepelje önmagában Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjét. Mert a mai isten-elképzelések csődje mindannak a lelepleződését jelenti, ami időleges, behatárolt, túlságosan emberi és tökéletlen. Minden mulandónak ezzel az egyre mélyebbre hatoló leleplezésével feltárul a múlhatatlan. Az eredeti ember tiszta képe láthatóvá válik, de azoké is, akik úton vannak afelé, hogy ezt a képet saját lényükben újra felélesszék. Ez a személyiség alázata, szerénysége, barátságossága és szolgálatkészsége által történik a lélek- és szellemtudatos emberben, aki a transzfiguráció dinamikus folyamatának mérhetetlen gazdagságából merít.

Az új embert sem bizonyítani, sem érzékelni nem lehet. Ő abból a magasztos valóságból él, melyet Isten szelleme ajándékoz neki. Abból alkot, és aki ezt felismeri, az tudja, hogy saját bensőjében egy Rózsakereszt Krisztiánnal áll szemben, aki tudatosan kikutatja szellemi életútját. Szívében ezt a szellemi embert megérintette Isten szeretete, és személyisége őszinte „igennel” válaszolt erre. Így virágoztatta fel szívében a rózsát, és részesül a magasabb tudásban, amelyre szüksége van, hogy járhassa a benső megújulás ösvényét. A rózsát ily módon a keresztre tűzni azt jelenti, hogy a Gnózist, a bensőleg fogant és szabaddá vált Krisztus-erőt a vérében lerögzíti. Így megindulnak azok a változási folyamatok, melyek révén szabaddá és hatásossá válhat a szellem aranya.

E folyamat megkoronázásaként végül az ember ismét pap-királlyá válik, de nem valamiféle anyagi birodalom királyává. Birodalma szeretetből áll, azokból a mérhetetlen kincsekből, melyekről Rózsakereszt Krisztián ad hírt. Gazdagsága pedig azt jelenti, hogy e kincseket feltétel nélkül odaajándékozza mindazoknak, akik az igazságot keresik, és fel akarják áldozni régi önvalójukat, hogy megtalálhassák az újat. Ezért irányul szakadatlanul a Gnózis kimeríthetetlen forrására, anélkül, hogy önmagára gondolna. Ebben az irányulásban személyes szükségleteit is figyelmen kívül hagyja. Mert ha ezt nem tenné, az örök forrás már nem érhetné őt el.

 

Ha felébred az üdvrevágyás,

Amelyet növel az anyag hitványságának tudata,

Akkor szelíden és jól megfontoltan,

Nem-cselekedve és halálra készen,

Összemérem kardomat az idők éjszakájával,

Magamat az örökkévalóságra bízva.

 

Auróra ragyogó hajnalpírja,

Mely kötelességünk teljesítésére

Nagy ünnepet ígér,

Anyagot és lelket teljesen átalakít.

Erőszerkezete: az Arany Szellem.

A tökéletesség nyomában

 

„Itala a kehely büszkesége, alázata a szolgálat. Ezek mellett mit számítanak a hiányosságai?”

Dag Hammarskjöld (Jelek az úton)

 

Régi hagyományok szerint az eredeti ember isteni impulzusokból élt, amelyeknek általa kellett megnyilvánulnia. Az általunk ismert ember éppen ellenkezőleg működik: létrehoz magának egy eszményképet, amelyet aztán hajszolni kezd, és megpróbál megvalósítani.

 

Ezeket az önmagunk által létrehozott „magán” ideálokat az azonosan gondolkodók csak erősítik, és így egyre nagyobb befolyásuk lesz, hatalmuk fokozódik. Így alakulnak ki azok a mentális összpontosulások, amelyek vallási, tudományos vagy társadalmi eszményekké, vezérelvekké fejlődnek. Majd a kultúrába beágyazódva általánosan elfogadottá válnak, mint a tökéletességhez vezető lépcsők. Az ember aztán azon fáradozik, hogy kiegyenlítse az így életre hívott kép valamint a saját tökéletlen valósága közti különbségeket.

Az ennek során bejárt úton számos tapasztalattal gazdagodik. Aki e tapasztalatokat helyesen éli meg és értelmezni is tudja, az ezek alapján tovább fejlődik, éretté válik rájuk, és e folyamat következtében megváltozik. Újra összeméri magát az eszményeivel, míg végül rájön, hogy egy határhoz jutott, hogy így nem folytathatja tovább, hanem alapvetően meg kell fordulnia. Mivel kizárólag az isteni világban lelhet tökéletességre, az isteni valóságra kell irányulnia.

Minden időkben megpróbálták megalkotni a tökéletes embert:

A képzőművészek az eszményi és hibátlan alakot keresték.

A teológusok felvázolták a szeplőtelen etikát.

A tudósok megalkották az eszményi ember képét, aki mindent tud, és mindent megtehet.

Szép alakú, magasan fejlett, kifogástalan erkölcsi magatartású és nagy tudású emberek gyakran a tökéletesség benyomását keltik bennünk. Őket választjuk példaképül, és abban reménykedünk, hogy mi is olyanok leszünk, hogy elérjük majd ugyanazt, amit ők. De az ilyen eszményképek irigységet és féltékenységet is szülhetnek.

 

Az elért egyensúly csak időleges

A tapasztalat azt mutatja, hogy a földön semmi sem tökéletes. Mégis, valami arra készteti az embert, hogy szakadatlanul a tökéletest keresse. Sorozatos csalódásai ellenére megpróbál jobb világot alkotni, ám újra meg újra megmutatkozik, hogy ez a „jobb világ” csak időleges lehet. Az elért egyensúlyt csak bizonyos ideig lehet fenntartani, mert az ellentétes erők és hatalmak folyamatosan mozgásban vannak. A tudomány és a technika azon fáradozik, hogy fenntartsa ezt az ingatag egyensúlyt, de bármibe fog is, az messze elmarad a kitűzött céltól. Próbálkozásainkkal egy visszavonhatatlan határba ütközünk, amelyről visszapattanunk, sőt, olykor célunkkal teljesen ellentétes eredményre jutunk. Idővel aztán az eszmények elsekélyesednek. A divatban, a reklámokban, filmekben és a televízióban már csak „elbűvölő” külsőségekről van szó. Ez nem pesszimista látásmód, hanem egy hullámmozgás, mely az emberiség egész életútján megmutatkozik. Kultúrák jönnek létre, elérik tetőpontjukat, majd más kultúrák kerekednek felül, vagy pedig a gyenge pontjaikat támadó kisebb csoportok ássák alá őket.

 

Az elnyomott a jogát követeli

Sok vallásosan törekvő ember a tökéletes etikában látja a végcélt. Ám a kezdeti tökéletlen állapot és a magas eszmény közti távolság bizonyos problémák elfojtásához vezethet. A feloldatlan feszültségek azonban a hasonlóan tökéletlen embertársainkkal való összetűzésekben robbannak ki. Vagy pedig a személyiség meghasonlásához vezetnek, miáltal az szétesik egy magas szintre hangolt nézetre és egy alacsonyrendű, állati részre. Az elfojtott rész aztán a jussát követeli, s így a tökéletesség helyett mindenféle undorító dolgok nyilvánulnak meg.

Az ismeretek halmozásának képessége az életkor előrehaladtával általában gyengül. Ráadásul úgy tűnik, hogy a tanulásra való hajlam is éppoly egyenlőtlenül van elosztva, mint a pénz. Ezenkívül pedig – viszonylag rövid életünkben – az elvileg megszerezhető tudásnak csak a töredékét tudjuk feldolgozni. Ha mindent meg akarnánk tanulni, valószínűleg örökké kellene élnünk, de még akkor is sok mindent elfelejtenénk, amivel már régóta nem foglalkoztunk.

Az ismereteknek a mai emberiséget – az Interneten keresztül is – elárasztó bősége szakosodást követel meg. Az egészet ma már csak kevesen látják át. A tudásanyag szakosítása révén a tapasztalatok egyre inkább egyéniesednek, ami végül oda vezet, hogy egyre kevésbé értjük meg egymást. Mint ahogyan a tudás és tökéletesség utáni vágy Bábel tornyának építésekor is kommunikációs nehézségekbe torkollt, úgy itt is káoszba fullad az erre való törekvés. Csak a külsőségek számítanak már: üres szépségeket a valóságosnál is szebbnek állítanak be, bár olykor – mint pl. Pablo Picasso, Ossip Zadkine és más festők – beesett arcú, rongyos lényeknek ábrázolják őket.

Aki csak a külsőre irányul, az a külső szépséget hamar eszményivé stilizálja, még ha tudja is, hogy a benne rejlő ígéret sohasem válhat valóra. Ez az ígéret belénk ég, és tovább ösztönöz a tökéletesség keresésére, míg el nem érjük képességeink természet szabta határát.

 

A tökéletesség csak illúzió?

A tökéletesség nem lenne hát más, mint illúzió, a sóvárgó és szenvedő ember tévképzete, a fantáziánkból kipattant álom? A tökéletesség utáni törekvésben a tökéletlenség fejeződik ki. Másfelől viszont az a mélyen gyökerező vágy is megmutatkozik benne, hogy elérjünk valami magasabbat, hogy jobb és teljesebb létünk legyen. Ebben a feszültségi térben zajlik az életünk a maga csúcs- és mélypontjaival. Gyanakvóan kémleljük azon embertársainkat, akikben a tökéletesség leghalványabb jelét is észleljük.

A tökéletesség legcsekélyebb látszata is hihetetlen vonzerőt gyakorol ránk. Van benne valami, ami a szürke mindennapok fölé tud emelni minket. Azonban, főként a fiatalok, kőkeményen „ejtik” az effajta bálványokat, mihelyst áthatolnak a csillogó felszínen, és felismerik a mögötte kongó szánalmas ürességet. Nem érzünk-e csalódással vegyes megkönnyebbülést, ha valakiről megállapítjuk, hogy neki is vannak hibái? Hiszen egy igazán tökéletes ember kibírhatatlan lenne!

Mégis, a legmélyebb lényében mindenki tökéletességre vágyik. Mégpedig olyannyira, hogy naponta, sőt óránként belekapaszkodik a tökéletesség legapróbb jelébe. Aztán persze rájön, hogy ez is csak szappanbuborék. Mindenki máshová helyezi a tökéletesség mércéjét, hogy aztán felismerje, mennyire tökéletlen volt a célja. Így egész életünk egyetlen nagy álarcosbál, melyet állandó leleplezések tarkítanak.

„Akit rivaldafénybe löktek, akörül legendák kezdenek szövődni, mint a halottak körül. De a halott nem esik abba a kísértésbe, hogy táplálja a legendát, és saját képét valóságként fogadja el. Szegény, aki beleszeret abba a képbe, amelyet a közvélemény fest róla a hírnév mézesheteiben.” (Dag Hammarskjöld: Jelek az úton.)

Dag Hammarskjöld itt egy olyan helyzetet ír le, amelyben sokak benne találtatnak. Azt tapasztalják, hogy mások felnéznek rájuk, és igen könnyen kísértésbe esnek, hogy beleszeressenek abba a képbe, amelyet mások alkottak róluk. Hiszen nem sokkal nagyszerűbb-e ez a kép, mint a hétköznapi valóság?! Ki ne venné szívesen mások csodálatát és tiszteletét? Ebben a helyzetben még ellenségeink támadásait is élvezzük, mert toronymagas fölényben érezzük magunkat velük szemben, és felkeltjük a figyelmüket.

Ám ez a kép nem a valóság, így elkerülhetetlen, hogy még ezek az emberek is időről időre a tények kőkemény talaján érjenek földet. A látszat és a valóság közti szakadék megtapasztalása pedig döbbenetes élmény. Hány, de hány ember tört már össze emiatt?

Bár a látszat és a tökéletesség közti távolság a legnagyobb fáradozás ellenére is szinte alig csökken, mégsem adjuk fel, csupáncsak másképpen próbálkozunk. Vagy úgy, hogy önmagunkat igyekszünk lélek és test szerint tökéletesíteni, vagy úgy, hogy nemes és magasztos emberekkel és dolgokkal vesszük körül magunkat. Az ember tökéletessé akarja tenni megtört valóságát, de újból és újból kénytelen megállapítani, hogy eközben valahol falba ütközik.

Jézus mégis felszólítja tanítványait: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Máté 5,48) Ez vajon nem a földi létben keresendő tökéletesség? A földi dolgok és értékek tökéletessége? Hol a határ a tökéletességről alkotott saját elképzelésünk és az isteni tökéletesség között? Hogyan szabadulhat meg az ember a tévképzeteitől, amelyek akadályozzák őt ez utóbbi tökéletesség elérésében?

 

A földi ember misztériumai

Amíg a tökéletesség iránti vágy kielégítését a külsőségekben keressük, addig kudarcba fulladnak próbálkozásaink. Mert így folyton csak elfedjük a bennünk levő isteni tökéletesség forrásával való kapcsolatot. Mindazonáltal a dialektika területei igen tágasak, s így joggal beszélhetünk a lehetőségek végtelenjéről, amelybe szinte belevész az ember. A Pistis Sophia gnosztikus misztériumaiban le van írva, hogy a földi élet a tizenkét állatövi jegyen belül zajlik, és minden jegynek van egy pozitív és egy negatív pólusa. Ez összesen kétszer tizenkettő, azaz 24 életterület. A biológiai ember, ha úgy kívánja, kikutathatja ezeknek a területeknek a szinte végtelen sokrétűségét. Ugyanakkor már sokkal korábban is beláthatja, hogy ennek semmi értelme sincsen, mivel a vizsgált terület teljes egészében az isteni világon kívül esik. E felismerés révén egy visszavonhatatlan határhoz vezetik őt, amelynél biológiai tudatát hátra kell hagynia. Ez a határ az első igazi misztérium, amely elé állíthatják; ez a megismerhetetlen vagy elérhetetlen.

Az isteni tökéletesség az ismerhetetlen szférájában létezik. A földi embernek erről nincsen elképzelése, és így például Istennek nevezi. Normális esetben néma tiszteletet tanúsít ezzel az elképzelhetetlennel szemben, és saját misztériumaiba mélyed. A 24 természeti területre korlátozódik, ezzel pedig továbbra is bálványait szolgálja. De hogyan léphet ki ebből az állapotból, miként közeledhet az isteni tökéletességhez?

Ahhoz, hogy ezt megtehesse, mindenekelőtt meg kell benne lennie az igazi emberlét utáni, mélyen gyökerező vágyakozásnak. Ebben a vágyakozásban megpillantunk valamit a tökéletes életből, és egyúttal saját állapotunkat is egyre tisztábban látjuk. Minél érthetőbben tud aztán beszélni bennünk ez a vágyakozás, annál nyilvánvalóbb lesz számunkra, hogy földi személyiségünk sohasem emelkedhet az isteni tökéletesség állapotába. Ha nyitott szemmel körbetekintünk a világban, és saját állapotunkat őszinte szívvel megvizsgáljuk, ha ezt a belátást minden következményével együtt befogadjuk, akkor belső megszabadulást tapasztalunk. Öröm járja át szívünket, és belső Istenünk előtt így szólunk: „Igen, Uram, hadd legyek a természet szerint kevesebb. Vezess az úton, amelyen igazi önvalóm kibontakozhat, és igazi lelkem olyan új köntösbe burkolózhat, amelyet elmúlhatatlan anyagból varrtak.”

Lassanként tudatosul az emberben, mit is jelent az igazi tökéletesség. Az istenkeresőben ebből fényleni kezd valami, míg ő maga tökéletlen marad. Egyre inkább a Másiknak a tudatára ébred. Látja magában feltámadni a Másikat, de ő maga nem a Másik. Belső öröme a Másik növekedésével mégis fokozódik. Ebben a másikban igazi belső mesterét, eredeti alakját ismeri fel. Egyre jobban megtanulja átadni magát a Másiknak, és az újjá válás eme erejében minden földit maga mögött hagy.

Pál a következőket mondja erről a Filippibeliekhez írt levelében (3,12-16):

„Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.

Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna:

De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.

Valakik annak okáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk: és ha valamiben másképpen értetek, az Isten azt is ki fogja jelenteni néktek:

Csakhogy amire eljutottunk, ugyanabban egy szabály szerint járjunk, ugyanazon értelemben legyünk.”

Honnan ered az alkímia fogalma?

 

Az alkímia iránt növekszik az érdeklődés, és vele kapcsolatban oly sok különböző nézettel találkozunk, hogy a Pen­ta­gram szerkesztősége szeretne Önöknek áttekintést nyújtani ezekről a véleményekről, még ha ez nem is lesz teljes. A legutóbbi 50 év közleményeiből válogattunk. Ezek mindegyikéből kiderül, hogy ennek a titokzatos „tudománynak” a gyökerei igen messzire nyúlnak az emberiség múltjában.

 

A szerző, Mircea Eliade szerint az alkímia a kohászatból keletkezett. Olvasztárok, kovácsok és alkimisták gyakran hivatkoztak különleges vallási tapasztalatokra, amelyeket titokban tartottak, és beavatási szertartásokba vettek fel. Mindhárom csoport az anyaggal dolgozott, amely szent és élő volt számukra. A transzmutáció, az átalakulás elérése volt a céljuk. A kohászat és az alkímia kapcsolódási pontját ott találjuk, ahol az ember beavatkozott a feldolgozott anyag ritmusába. Hittek a Földnek mint az élet forrásának szentségében, és meggyőződésük volt, hogy annak bárminemű meggyalázásáért áldozattal kell vezekelni.

A kínai fémkohászok beavatási szertartásai és misztériumai valószínűleg fontos részét képezték a taoizmusnak és a kínai alkímiának.

Alkímia mint pszichológiai fejlődési folyamat című könyvében Marie Louise von Franz írónő rámutat arra, hogy az afrikaiak élményvilágukban az anyagot isteninek vélik. Minden átalakulási folyamatnak van egy istensége. A szertartásokban isteni erőket hívnak fel, és azt hiszik, hogy így isteni hatalmat gyakorolnak. Az alkimista így változásokat idéz elő az isteni hatalmak birodalmában.

Az egyiptomiak a fémolvasztás ismeretét a babilóniaiaktól és a suméroktól vették át. Az ón, réz és vas olvasztása szemükben vallásos ténykedésnek számított. A mumifikálás is alkímiai folyamat volt. A testet jelképesen Ozirisszé, az emberben rejlő kozmikus és egyéni elvvé változtatták. Így egyesítették az embert az istenséggel. Ezért az ősanyagba, az ősvízbe vagy nunba merítették.

A svájci B.D. Haage összeállítása az időszámításunk utáni 3. századdal kezdődik. Többek között beszámol az ebből a korból származó legrégebbi iratról, a Physika kai Mystika-ról, amelyben tisztító- és beavató-eljárások szerepelnek. A szenvedésre, halálra és feltámadásra vonatkozó ismétlődő szóképek gyökerei a mítoszokban és a misztérium-kultu­szok­ban vannak. Haage szerint a gyógyászat a nyugat alkímiájában az arab alkímia révén foglalhatta el a helyét. Ebben az összefüggésben említi Paracelsust és követőit is, akik a panaceát keresték, amelyet növényi és állati anyagokból kellett elkészíteni. Az alkímia ettől fogva már nemcsak az ásványvilágra korlátozódott.

Az „alkímia” fogalma 12. századi arab szövegek fordításából ered. Ezek témája az al-kimiya, amit latinra az akimia, aquimia, alchimia vagy alchemia szóval fordítottak. Albertus Magnus (1193-1280) az ars nova-ról (az új művészetről) vagy alchimiáról ír.

Haage a „chemia” szót Énókh könyvére vezeti vissza, többek között Zozimos leírása alapján. (A ford. megj.: Ádám fiának, Káinnak fia Hánókh; majd Ádámnak újabb fia született: Séth, akinek későbbi leszármazottja Énókh, aki, mivel Istennel járt vala, eltűnék, mert Isten magához vevé.) A Szászánídák uralkodása alatt (Kr.u. 224-651) alapították a Gondischrapuri Akadémiát és néhány tudományos központot Egyiptomban. Itt többnyire filozófiai, fizikai, csillagászati, földrajzi, orvosi, valamint alkímiai témájú görög és más nyelvű szövegek fordításait használták. Ezeknek a szövegeknek némelyike perzsa és mezopotámiai fordítóközpontokból származott. Fordítottak például Thalesz, Pitagorasz, Empedoklész, Demokritosz, Szokratesz, Plato és Arisztotelész műveiből, de hermetikus iratokat is, mint a Tabula Smaragdina. Az ibériai félszigeten át sok ilyen arab irat került – bár latinra fordítva – a nyugat középkori alkimistáihoz.

Egy másik szerző, H.W. Schütt az alkímia eredetét az ókori Egyiptomba helyezi. Úgy véli, hogy a Serapeion (Sera­pis isten temploma) szolgál bizonyítékul arra, hogy a görög vallás és filozófia, valamint az egyiptomi vallás és templomi művészet kölcsönösen, mélyrehatóan befolyásolták egymást. Így jött létre később a vallásnak, filozófiának és gyógyításnak olyan ötvözete, amely meghatározta az első alkimisták gondolkodását és ismereteit. Ezek az orvosok gyógyszertannal foglalkoztak. A görögök nagyra becsülték az orvostudományt, és mindenekelőtt az egyiptomi sebészetet és anatómiát. A görög befolyás még felismerhető az alkimisták néhány receptjén. A felhasznált anyagok mind az alkimisták irataiban, mind a gyógyítással kapcsolatos görög szövegekben szerepelnek. Alkímiai kísérleteket végeztek fémekkel, hogy új gyógyító eljárásokat fedezzenek fel. Ezekben fontos szerepet játszottak az emésztési folyamatok, a bomlás és erjedés.

A szerző mindenekelőtt a kémiára helyezi a hangsúlyt. Szerinte az alkimisták a kémikusok előfutárai voltak. Roland Edighofertől idéz: „A rózsakeresztes irodalom eredménye az lett, hogy a 17. században sok olvasó a rózsakeresztes üzenetnek ebből a képi gazdagságából csak a csodálatraméltót, és a vele kapcsolatos alkímiát őrizte meg.”

Milyen szerepet játszottak a 17. századi rózsakeresztesek gondolatai a régi alkimistáknál és az új kémikusoknál? Az alkímia néhány kiváltságosnak a titkos tudománya volt. Mindenestre így tekintették az alkimistákat. Ez a kép azonban nem egyezik az elmúlt évszázadok haladó tudósáról alkotott elképzeléssel. Épp­így nem illik az általános reformáció pátosza – a hagyományokkal való szakítás – a hagyományos beavatottról kialakult képhez. A rózsakeresztesek néhány iratában azonban mégis megemlítik a prisca sapientiát (a tiszteletreméltó tudást), amely állítólag Ádámhoz és Mózeshez nyúlik vissza. A rózsakereszteseket ezen kívül a templomosok rendjével is kapcsolatba hozták, mégpedig közös jelképeik, mint például a rózsa és az andráskereszt miatt.

Peter Marshall a bölcsek kövének keresését Kínában kezdi, és keresésének íve – az indiai, egyiptomi, arab országok-béli és európai alkímián át – a hermetikus megvilágosodásig húzódik. A kínai alkímia eredetét firtató kérdésére Zhao Kuang-hua professzor így válaszolt: „Ez Krisztus előtt legalább 200 évre nyúlik vissza, de nem tudjuk, hová. Az alkímia a taoizmusból fejlődött ki. Minden alkimista taoista, de nem minden taoista alkimista. Az alkímia a taoizmus egyik nézete.” A kínai alkímia a kozmoszról alkotott három taoista alapgondolaton nyugszik: a chi-n, a yin és yang elvén, és az öt elem elméletén. A chi-t gyakran energiának tekintik, amely a testen és a világegyetemen át kering. Mindent áthat, életerőnek is értelmezhetjük, és látható is. Az anyagi dolgok chi-ből állnak, és szerkezetüket, valamint tulajdonságaikat is ez szabja meg.

Tao két elvre, yinre és yangra osztható. Ez két erő, amely szemben áll egymással és kölcsönösen kiegészíti egymást. Hatnak a mindenségben, és egy ki- és beáramló mozgásnak – mint az apály és dagály – vannak alávetve. A Tao te Kingben azt olvassuk, hogy az élőlényeket yin és yang veszi körül, és harmóniájuk a kettő közötti egyensúlytól függ.

A Tao kínai jelei a sötétséggel és a világossággal állnak összefüggésben. Egy dombnak az árnyékos, sötét, északi oldala yin, a világos, napos déli fele pedig yang. A kínai alkímiában a yint tigrisnek, víznek vagy nőnek, a yangot sárkánynak, tűznek vagy férfinak ábrázolják. Az alkimista arra törekszik, hogy a yinre és yangra hasadás folyamatát megfordítsa, és így eljusson Tao-hoz, az egységhez. Ha önmagában és laboratóriumában képes elérni az egységet, megkapja a halhatatlanság arany elixírjét.

A kínai alkímia harmadik összetevője az az elmélet, hogy a világegyetem valamennyi folyamata és anyaga öt elemből (wu hsing) áll. Ez a teória a Krisztus előtti 10. századból származik. Fontos, hogy ezt az öt elemet ne keverjük össze az öt anyagfajtával, mint a nyugati felfogás négy elemét (tűz, levegő, víz, föld). A kínai gondolkodás folyamatokkal, nem pedig anyagokkal dolgozik. Az elemek nem passzívak. Öt hatásos erőről van szó, amelyek állandóan áramló, ciklikus mozgásban vannak. Az embert alkotó öt alapvető elem: az esszencia (lényeg), az értelem, a vitalitás (életerő) – ching, a szellem – shen, és az energia – chi. Az első kettő képezi a tudatot, a másik három pedig mint a három kincs ismeretes.

Összefüggést látnak az öt szabad szemmel felismerhető bolygóval is: Merkúr – víz, Mars – tűz, Jupiter – fa, Vénusz – fém, és Szaturnusz – föld. Mivel feltételezték, hogy minden egyes bolygónak megvan a saját hangmagassága, a „szférák zenéjéről” beszéltek akkoriban.

A kínai alkímia gyökere az a hit, hogy a világegyetem alkotórészei között egy bonyolult és kifinomult összefüggő szövedék található, s mindez együtt alkotja a Taot. Ez egy szerves modell. Energiával tölt fel minden mindent. Minden együttműködik az Eggyel, és egyik sem fontosabb, mint a másik.

A menny Taoja rejtélyesen és titokban működik. Nincs szilárd formája és nem követ meghatározott szabályokat. Oly nagy, hogy sohasem érjük el a végét, és olyan mély, hogy sohasem puhatolható ki.

Az alkímia egyedülállóságát az adja, hogy összekapcsolódik benne filozófia, vallás, pszichológia, művészet, elmélet és gyakorlat, látomás és kísérlet. Az alkímia holisztikus tudomány, és az értelem, a test és a szellem kapcsolatával foglalkozik. Az alkimisták ezt a nagy műnek, az Opus Magnumnak, vagy a Műnek nevezik. Ez egyrészt a laboratóriumban folyó kísérletezés, másrészt pedig saját tökéletesítésük belső munkája. Az alkimista a „mint fenn, úgy lenn, mint belül, úgy kívül” alapigazságából indul ki. Az a változás, ami egy látható anyagban lép fel, a lélek transzformálásának, átalakulásának belső folyamatát tükrözi.

A bölcsek kövének felfedezése az alkimista számára az ő belső sikerének külső jele. Az alkímiának tehát kétféle értelmezése van: az exoterikus vagy külső, és az ezoterikus vagy belső. Az exoterikus tudomány az anyagnak, a bölcsek kövének gyakorlati elkészítése, amellyel állítólag fémet arannyá változtatnak és meghosszabbítják az életet. Ez a megközelítés kulcsszerepet játszott a történelemben és a tudomány fejlődésében.

Az ezoterikus hagyományban az arannyá változtatás annak az emberi fáradozásnak a jelképes tevékenysége, amelyben alap-anyagot megfinomult szellemmé alakítanak át. Tehát nem kevesebbről, mint a szellemi megvilágosodás aranyának az előállításáról van szó. Az ezoterikus hagyomány már a legrégibb idők óta közvetítette a világ szerkezetére, az emberiségnek a világmindenségben elfoglalt helyére, a szellem mibenlétére és az élet céljára vonatkozó ismereteket. Paracelsus, a modern gyógyszerészet atyja, Jan Baptist van Helmont, aki a gázok létezését bizonyította, Johann Friedrich Böttger, a porcelán felfedezője Európában, és Robert Boyle, aki lerakta a modern kémia alapjait, mind ismert alkimisták voltak. Isaac Newton is gyakran foglalkozott alkimista iratokkal.

Ez a felsorolás nem lenne teljes, ha nem utalnánk Carl Gustav Jungra. Őt különösen érdekelte az alkímia, és fel is használta azt a pszichológiában. Felismerései úttörő jelentőségűek voltak, és még mindig igen értékesek a pszichológia és a filozófia számára. Jung mind a tudattalan, mind a lélek szintjén úgy kezelte az ellentétek szétválasztását és egyesítését, ahogy ezeket az alkimista Mű jelképrendszerében ábrázolják. Ebből a nézőpontból áttekintést és magyarázatot írt a „bölcsek kövének” keresése és a Krisztus-gondolat közötti összhangról.

A Rózsakereszt Iskolájának az alkímiáról és ennek hátteréről vallott felfogását Jan van Rijckenborgh ismerteti a Rózsakereszt Szerzetének hitvallása című művében. Véleménye szerint az alkímiát illetően két felfogás létezik. Az egyik a fémek átalakításának szószerinti jelentéséből indul ki, vagyis közönséges fémek arannyá alakításának kísérletéből. A másik felfogás homlokegyenest szemben áll ezzel, és ezt az átalakítást tisztán szellemi folyamatnak látja. A szellem aranyáról van szó, amit meg kell szabadítani az alantasnak a bilincseitől, és fel kell emelni a magasabb valóságba.

Az első nézet teljesen hamis. A második az ember egyik feladataként bizonyos igazságot tartalmaz; de ez még semmit sem mond a rózsakeresztesek alkímiájáról. Egy behatóbb vizsgálat révén, és ha sikerül néhány fátylat fellebbentenünk, kiderülhet számunkra, hogy mi az igazi alkímia. Anyagtestünkkel tudatosan élünk az anyagvilág kémiai szférájában, az anyag úgynevezett mélypontján. Ez az anyagi világ elemekből, ásványi anyagokból és fémekből áll.

Az elsüllyedt anyagi világot, amelyben élünk, egy szellemi szubsztancia itatja át. Ez Krisztus ereje. E szellemi esszencia feladata, hogy az anyagi világot eredeti tisztaságában állítsa helyre, és a benne kifejlődő életet a számára korábban kijelölt útra ösztökélje. Krisztus, aki betölti a mindenséget, ehhez segítségre lel a nyugati rejtélyiskolában. Minden megújító és összetörő folyamat mögött ott áll a Rózsakereszt Szerzete, amely egész szervezetével, minden téren, koncentráltan Krisztus szolgálatában dolgozik. Ez az alkímia, a rózsakeresztesek alkímiája.

—

Forrásmunkák:

1. Mircea Eliade: Schmiede und Alchemisten (Kovácsok és alkimisták).

Ernst Klett kiadó, Stuttgart, 1960.

2. Marie Louise von Franz: Alchemie als psychologisch ontwikkelingsproces (Alkímia mint pszichológiai fejlődési folyamat). Lemniscaat, 1979.

3. Bernhard Dietrich Haage: Alchemie im Mittelalter, Ideen und Bilder von Zoimos bis Paracelsus (Alkímia a középkorban, ideák és képek Zozimostól Paracelsusig).

Artemis und Winkler, Zürich, 1966.

4. Peter Marshall: The Philosopher’s Stone

(A bölcsek köve). Macmillan Tirion, 2001.

5. Hans-Werner Schütt: Auf der Suche nach dem Stein der Weisen; die Gschichte der Alchemie (A bölcsek kövének keresése; az alkímia története).

C.H. Beck kiadó, München, 2000.

6. C.G. Jung: Psychologie und Alchemie

Rascher kiadó, Zürich, 1944.

7. C.G. Jung: Mysterium Coniunctionis. Rascher kiadó, Zürich, 1956.

8. Jan van Rijckenborgh: A Rózsakereszt Szerzetének hitvallása, Rozekruis Pers, Haarlem, 1980

Ki adott formát az ürességnek?

 

„A létnek, az anyaginak megvan az előnye, de a tulajdonképpeni haszon a nemlétezőtől, az anyagtalantól függ.”

Lao Ce

 

Minden láthatót a finomanyagi szférák láthatatlan erői hoznak létre és befolyásolnak. Sugaraikkal ezek az erők töltik ki a dolgok közti látszólag üres teret. Hatásuk nélkül semmi sem jöhet létre és maradhat fenn.

Így az emberi személyiség is függ azoktól a láthatatlan erőktől, melyek az őt körülvevő, „légzőtérnek” nevezett térben tartózkodnak. Ezt az embert körülvevő teret egy hétszeres, gömb alakú képződmény, a mikrokozmosz aurikus lénye övezi, melyben tizenkét elektromágneses erő működik. Ezek az erők a kozmosz Állatövével vannak kapcsolatban. Az aurikus lény és a légzőtér határán van elraktározva energetikai gyújtópontok formájában ennek a mikrokozmosznak az eddigi összes megtestesülésében felgyülemlett karmája. Ez hozza létre a személyiséget, minden jellemző tulajdonságával együtt.

Mágneses képességével az aurikus lény a kozmikus térből felveszi az egyéni létformájának megfelelő erőket, illetve eltaszítja a számára nem kívánatosakat. A felvett erők elérik a tobozmirigyet, s a tizenkét pár agyideg reagál erre. Ily módon van a személyiség mikrokozmosza karmájához kötve.

Azonban nemcsak ehhez az egyéni karmához! A tizenkét állatövi jegy által kisugárzott erőkre az egész emberiség karmája is hatást gyakorol. Mindaz, amit az ember valaha is gondolt, érzett és tett, befolyásolta az eredeti kozmikus energiák jellegét. Ily módon hatalmas erőösszpontosulások alakultak ki, melyek az embert és a környező természetet megváltoztatták, és még mindig változtatják.

Mivel a pineális, a tobozmirigy, a kozmikus és mikrokozmikus állatövből táplálkozik, az eredeti isteninek a hatósugara ezen energiaösszpontosulások miatt egyre jobban beszűkül, mintegy tokba zárul, míg végül csupán egyetlen, azonban még mindig isteni eredetű atommá húzódik össze.

Ezt az eredeti isteni élet utolsó maradékának nevezik, amely a mikrokozmosz magját képezi, a kerék középpontját képező kerékagyhoz hasonlóan, mely körül a kerék forog. Ez a mag lappangó állapotban van, tehát a mesék Csipkerózsikájához vagy Hófehérkéjéhez hasonlóan „szunnyad”. Addig van tétlenségre ítélve, amíg megtestesülései során a mikrokozmosz össze nem gyűjt annyi jó és rossz tapasztalatot, hogy az éppen hozzá kapcsolódó személyiség végre kutatni kezdi létének okát és értelmét. Mint ahogy az amerikai Isaac Bashevis Singer egyik regényfigurája teszi fel a kérdést: „Ki az, aki élettel látott el engem?”

Ha a kétségbeesésnek ez a hangja megszólal, akkor a szívben lévő kis atom hallatott magáról, egy impulzust bocsátott ki. És az elgyötört személyiségnek szabad volt valamicskét tapasztalnia egy másik valóságból. Ebben a döntő pillanatban egy új nyitottság rejlik, mégpedig annak a lehetősége, hogy tapasztaljunk valamit, hogy egy szikrányit felfogjunk a másik, a nem földi életből. Ez pedig elegendő lehet ahhoz, hogy az igaz élet már régóta tartó keresésének új lendületet adjunk.

Ekkor kitörhet egy darabka a kis szikrát körülvevő páncélból, és ez a szívet kibillenti nyugalmából, nagy nyugtalanságot keltvén! Mert bár érzékeli a belső unszolást, ezt még nem az örökkévalóság hívásaként érti. Ez a nyugtalanság keresésre ösztönzi az embert. Magasabb, tágabb tudatállapotra törekszik, ide-oda utazik, hogy új benyomások érjék, és örül, ha a régmúlt idők kultúrájában felismeri saját törekvésének nyomait. Így olykor-olykor valami új dologra bukkan, mely azonban éppoly gyakran ki is csúszik az ujjai közül. Keres és küzd, mígnem ereje alábbhagy, és életlángja kihuny. Mikrokozmoszára ekkor egy új lehetőség vár, és a bölcsőben felsírva útjára indul az új személyiség. Ezúttal azonban jobban fel van vértezve, felkészültebb és valamivel tudatosabb. Ez az ember ismét bebarangolja a világot, hogy végül valahol és valamikor lelke legmélyén újból megérintsék. Ekkor képes a kormányrudat megfordítani, és világossá válik számára, hogy ő az a váza, melyről Lao Ce beszél; a váza, amely csak akkor hoz hasznot, ha kiürítették belőle mindazt, ami nem tartozik bele, hogy feltöltődhessen az örökkévalóság erejével.

Miért engedi ezt meg Isten?

 

Katasztrófák megtörténtekor mindig felmerül a kérdés: „Miért engedi ezt meg Isten?” vagy „Hogyan engedheti ezt meg Isten?” Az ateista ekkor mélységes keserűséggel ezt mondja: „Milyen istenetek van nektek, aki ilyen dolgokat megenged?” A fanatikus pedig meggyőződéssel vallja: „Ez Isten büntetése!”

 

Ilyen kérdések és megjegyzések – a különböző kultúráknak megfelelően – az egész világon felmerülnek. Sok országban csökken az istentiszteletek látogatottsága. Hollandiában templomi épületeket alakítanak át apartmanokká és üzletközpontokká, mert a hívők a fenntartási költségeket nem tudják már fedezni, és… mert az egyház sem tud már sok újat mondani. Ezzel szemben mások újra visszatérnek atyáik hitéhez, és megpróbálnak új életet lehelni a rég elfeledett szabályokba és értékekbe. Így forog a kerék, és kialakul egyrészt egy laza, egyéniesedett hozzáállás, másrészt pedig a fanatikus fundamentalizmus, mely a társadalom szétesésével szemben kíván fellépni.

Azt is megkérdezhetnénk, miért engedi meg Isten, hogy az emberiség nukleáris és biológiai fegyvereket gyártson, melyekkel az egész életet ki lehet oltani a földön. Miért semmisíti meg az ember embertársait – testileg és lelkileg is – érthetetlen kegyetlenséggel? Kicsoda az ember, hogy ilyesmit megengedhet magának? Miféle istene van, aki ebben szabad kezet ad neki? Teremtője más törvényeket is alkothatott volna, más határokat is szabhatott volna, hogy például megakadályozza az atomfegyverkezést. Akkor lehetetlenek lennének az atomkísérletek és az atomreaktor-katasztrófák.

Ez a fajta okfejtés abból indul ki, hogy léteznie kell egy isteni mindenhatóságnak, egy Istennek, aki mindenek fölött uralkodik. Igen lényegbevágó az a kérdés, hogy a világot vajon ez az Isten rendezte-e be, és ha igen, miért ilyen tökéletlenül. Mindez azt mutatja, hogy a kérdező ellenáll a dolgok folyásának, hogy nem akarja többé hinni és elfogadni azt, amit felülről ráerőszakolnak.

A fenti megközelítés alapja tehát az, hogy valami vagy valaki megtervezte a világot, amelyben élnünk kell. De vajon a világ mindenestől egy mindenható Isten műve, és nem lehetséges-e, hogy a jó és a rossz ellentéte az ember agyában keletkezett? Állíthatjuk-e azt, hogy Isten kényszeríti az embereket nukleáris fegyverek kifejlesztésére, vagy hogy irtóztató háborúkban irtsák egymást, és saját fészküket is beszennyezzék? Valószínűleg itt mégis mélyebbre kell ásnunk, és meg kell kérdezni magunktól, hogy ki is tulajdonképpen „Ő”. Ez az „Ő” talán egy személyes vagy csoportisten, aki egyéni vagy csoportérdekeket vesz tekintetbe?

Egy nemzeti vagy egy fajisten? Ember teremtette ideál, akiért lelkesedni lehet? Olyan isten-e „Ő”, aki mindkét oldal fegyvereit megáldja, mint ahogy ez a Második Világháborúban történt?

A Mindenható, azaz a hatalom, mely minden más hatalmat és erőt felülmúl, szabadságot ad teremtményeinek, hogy kikutassák útjukat a teremtésben, szabadságot, hogy tapasztalatot gyűjtsenek, jót akarjanak és hibát kövessenek el, tehát hogy a teremtést egy bizonyos megszabott határig használják. A világvallások ezen szabadság helytelen használatának reakciójaként keletkeztek, és lángoló szavakkal mutatják meg, mi történik azokkal, akik egyenesen a pokolig csúsznak le. Keresztények, buddhisták, hinduk, muzulmánok – hogy csak néhányat említsünk – mind ugyanarról beszélnek, csakhogy nemzeti és helyi állapotoktól befolyásolva.

Lehet-e tökéletlen valami, amit Isten teremtett? Tulajdonképpen miért ebből indulnak ki az emberek? Pusztán azért, mert tökéletlenségük miatt nem tudják áttekinteni, amit Isten létrehozott. A kozmosz, melyhez Földbolygónk tartozik, tökéletes gyakorlóiskola az emberiség számára. Ezen a világon belül azonban az ember megteremtette magának saját külön világát, mely a Teremtőjét elfeledő ember tévelygése által keletkezett. Ezért sem mondhatjuk, hogy az ember a maga milliárdszoros különbözőségében az a manasz lenne, mely Isten szándéka szerint való. Ő pusztán egy állatias forma, melyben a legjobb esetben egy mennyei magasztos elv nyilvánul meg. Az eredeti ember tiszta és sértetlen mikrokozmosz volt. A mai ember egy meggyalázott és bemocskolt mikrokozmosz lakója.

Az eredeti emberből csupán egy isteni mag maradt meg. Ez a mag azonban oly mértékben az anyagba süllyedt, hogy az eredeti ember a saját erejéből már nem tudja helyreállítani magát. Ezért az isteni forrásból egy hívó és megszabadító sugárzás indul ki, hogy megmutassa az eredethez visszavezető utat. A mai ember megjelenési formájába bevésődött tévútjának eredménye. Röviddel az anyagba süllyedése után még rendelkezett isteni képességeinek egy részével. Ennek segítségével építette a világot, melyben élnie kellett. Azonban minél nagyobb mértékben eltévelyedett, annál inkább elveszítette képességeit. Ezek helyére aztán olyan képességek kerültek, melyek teljesen ennek az életterületnek a négy elemével vannak összhangban. Ezekkel teremtette meg a világot úgy, ahogyan ez ma is létezik. Nem úgy van tehát, hogy ez a világ Istentől nyerte volna el formáját. Ellenkezőleg, a Teremtő csak az alapelvet határozta meg, melynek értelmében az emberiség gyakorlóiskolájának működni kellene. Az emberiség azonban – a vezetettek a vezetőikkel együtt – maga formálta a világot azzá, amivé az mára vált. Ezért beszélnek a gnosztikusok is két természetrendről: az eredeti és az időhöz kötött természetrendről.

 

A külsőben a belső tükröződik

Az előbb feltett kérdésnek tulajdonképpen így kellene hangzania: mi által tévelyedett el ennyire az emberiség? Számtalan vallásos és emberbaráti szervezet próbálja meg ennek a tévelygésnek az eredményeit megszüntetni. Ez azonban nem sikerül. Minden segítő akciót ilyen megjegyzések kísérnek, mint például: Ez ennek vagy annak az oknak a következménye, vagy: A gonoszt a gyökerénél kell megragadnunk. De hol van ez a gyökér? Vajon nem minden az Isten elfelejtésével és az ego királyságával kezdődött-e? Minden bizonnyal igen, ezért hát ez a gyökér az ember szívében rejtőzik. Ami kívül történik, az a belsőnek a visszatükröződése.

Ezért kiált fel az isteni mag minden szívdobbanással: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. A szívnek ezt a hívását sokaknál túlharsogják a világ eseményei. Mások dühödten reagálnak, és elfordulnak Teremtőjüktől, vádolván őt, miközben éppen az ő erőbevetésükre lenne szükség! A kérdés és vádaskodás semmit sem segít. Inkább segíteniük kellene, ahol csak lehetséges. Akkor megnyílik a szív kapuja. A szív pedig képes minden dobbanással meghallani Isten hívását!

Az irányulás döntő jelentőségű: minden pillanatban figyelni, és a belső isteni felszólításnak megfelelően cselekedni. Csupán elmélázni és filozofálgatni a bűnbeesés körülményeiről – ez nem viszi tovább az embert. Ezáltal csak még jobban belegabalyodik világa tökéletlenségeibe.

Gautama Buddha a „bűn” által megmérgezett embert egy nyíllal megsebzett férfihoz hasonlítja, aki lázasan töri a fejét, ki tehette ezt vele, honnan jöhetett a nyíl, és milyen méregben mártották meg azt. Mialatt pedig ezen töpreng, meghal. Ha viszont kirántotta volna a nyilat a sebből, életben maradt volna.

Mi a bűn?

 

„Jézus Krisztus személye a Krisztus-elv tökéletes megvalósulását fejezi ki. Ez az elv minden bűntől mentes. A bűn először elválasztja az embert Istentől, majd felebarátjától, végül az egymással viaskodó népek kardjait feni.”

A.H. de Hartog professzor (1869-1938)

 

Az eredeti ember elhagyta az egység és összhang világát, és belépett a sokféleség és az ellentétek világába. El kellett hagynia a Paradicsomot, és az anyagba süllyedt. A mítoszokban ezt az eseményt nevezik bukásnak vagy bűnbeesésnek. A „bűn” szó az eredeti egységtől való eltávolodásra utal. Az ember bűnössé lett, amint elkezdte énjét fejleszteni és megvált az egységtől, ahová régen tartozott. Ezzel gondolkodását, érzéseit és cselekvését a kettősség törvényeinek vetette alá. Itt, a téridő világában mindent rendszeresen újra és újra megszakítanak, hogy az embert megóvják a további megkeményedéstől és megkövüléstől. A kifejlődő énközpontúság miatt az ember nyugtalan keresővé vált.

Héber szövegekben a „vétkezni, bűnt elkövetni” azt is jelenti, hogy „szűkölködni, nem rendelkezésre állni”. Görög iratok ebben az összefüggésben a „célt téveszteni” vagy „a cél mellé lőni” kifejezéseket említik. Ez a hiány nem más, mint az én kialakulásának eredménye, amellyel életünk az ellentétek világában kezdetét vette. Az ellentétek miatt az embert folyamatosan választás elé állítják, azonban minden döntése csakis tökéletlen, hiányos, egyoldalú, s ebből kifolyólag – ha az örökkévalóság szempontjából vizsgáljuk – csakis bűnös lehet. Ez azonban nem róható fel neki, hiszen nincs más választása, ez a természete. Ami szerinte helyes cselekedet, az felhívja az ellentétes erőket is, így éppen az történik, amit el akart kerülni! A tüntetések és egyéb megmozdulások, bármi ellen irányulnak is, gyakran épp ellenkező eredményre vezetnek, illetve újabb bajok forrásává válnak. Az ember minden lépésével egyre jobban eltávolodik az isteni világtól. Ám amint felismeri, hogy állandóan a nyomorúság jut neki osztályrészül, amelynek okozója saját maga, elérkezik a pillanat, amikor elkezdi keresni a kiutat.

Az élet az ellentétek világában tehát sohasem lehet adósság, hibázás vagy bűn nélkül való. A diszharmónia, amelynek mindennapi életében az ember egyre inkább tudatára ébred, például betegség formájában mutatkozhat meg. Hiszen bármihez is látunk neki személyiségünkkel, mindig meghasonlott létünk határain belül maradunk. Valamit nem akarni vagy nem megtenni ugyancsak a cselekvés egy formája, így következménye van. Ez elkerülhetetlen. Az örökkévalóság szempontjából a „bűnösség” nem olyan állapot, amelyért mást hibáztathatunk. Az én-ember még­is arra tart igényt, hogy embertársaitól elhatárolódjék, ítélkezzen felettük, illetve elítélje őket. Így a „bűnös, téves vagy hibás” fogalma emberi szemszögből a mindenkori kultúrában uralkodó erkölcshöz és közfelfogáshoz kapcsolódnak. Ami az egyik országban bűnnek számít, az egy másikban érdem lehet. Egyébként az embert – ha szükséges – az ok-okozat örök törvénye alapján folyamatosan helyreigazítják.

Merre van hát a kiút? Aki tényleg keresi, nem csak időtöltésből vagy mert ez izgalmas és érdekes lehet, hanem valódi belső szükségből, az csak egyet tehet: lépésről lépésre meg kell változtatnia látásmódját. Be kell látnia, hogy nincs értelme az állandó menekülésnek, mások hibáztatásának, vagy hogy a felelősséget másra hárítsa, esetleg társadalmi, gazdasági vagy politikai körülményekre hivatkozzon. Ő maga felelős mindazért, ami a mikrokozmoszában lejátszódik! Végül felismeri, hogy elszigetelődésének oka nem más, mint én­központú léte, amit mikrokozmosza szabadon választott.

A fenti megfontolások alapján arra a megállapításra juthatunk, hogy a bűn legyőzése egyben a polaritás felett aratott győzelmet is jelenti. Az első lépés, amely kivezet az ellentétek világából, azonnal megsemmisíti a bűnössé válás első lépését. A vallásnak, amelynek célja az ember gyógyulása, meg kell mutatnia és be is kell mutatnia a megosztottságból kivezető utat. A bűn legyőzése azt jelenti, hogy legyőzzük az énközpontúságot, mint az elkülönülés, a betegség és a halál okozóját.