Pentagram 2002/5 - Arany Rózsakereszt

Az utazás Keletről Nyugatra

A számos Grál-legenda egyike elmondja, hogyan került a titokzatos kehely Nyugatra. Jóval Merlin születése előtt egy József nevezetű keleti ember birtokolta a Grált. Hogy miként került hozzá a kehely, azt senki sem tudja. Ahogy azt sem, hogy ki készítette, és honnan nyerte csodálatos erejét.

Bizonyos alkalmakkor József megvendégelte rokonait és barátait egy ezüst asztalnál. Mikor mindnyájan helyet foglaltak, elővette a Grált, és a fény övezte edényt az asztal közepére helyezte. Azután megkért egy öreg halászt, hogy menjen le a folyóra, és fogja ki az ott úszkáló ezüst halat. A halász már sokszor megtette ezt az utat, és minden alkalommal egy hatalmas, ragyogó hallal tért vissza. Akkor József kiadta a halásznak, hogy süsse meg a halat fényesen izzó szénen. És amikor a hal elkészült, ízletes húsát a vendégeknek adták, tekintet nélkül arra, hogy hányan voltak! Aki csak evett ebből a csodálatos ezüsthalból, boldog és vidám lett, és elég erősnek érezte magát, hogy a jót cselekedje, és ellenálljon a gonosznak. Az étkezés után mindenki visszatért otthonába. És bár a szertartást évszázadokon keresztül ismételték, aminek következtében sokan élhettek boldog életet, csak József és az öreg halász ismerte a Grál és a Hal titkát. Ily módon megadatott nekik, hogy embertársaik segítségére legyenek.
Akkortájt azonban nem csak hozzájuk hasonló jó emberek éltek. Az országban, ahol József és a halász élt, egy rosszindulatú király uralkodott, aki nemegyszer megpróbálta megszerezni az értékes kelyhet. Ám József még a börtönben sem árulta el kincse rejtekhelyét. Ezért aztán az ellenség kitartóan kutatott, és megfenyegette Józsefet, rokonait és barátait, de mindhiába.

„Bízzál! Vedd a kelyhet, és menj!”

Egy napon, amikor József a kertjében dolgozott, meglátogatta egy fénylő alak, aki azt tanácsolta neki, hogy vigye a kelyhet a tengeren át Nyugatra, egy távoli országba. József megkérdezte, hogyan tegye ezt. „Én csak egy kertész vagyok, és a gabonaföldeken dolgozom. Nincs hajóm, és senkit sem ismerek, aki irányítani tudna egy hajót.” Ám a jelenés azt mondta neki, hogy felesleges aggódnia. „Bízzál! Gyűjtsd össze rokonaidat és barátaidat, fogd az ezüst asztalt és a kelyhet, és menj!” Azzal eltűnt, József pedig hazament és hívatta a halászt. Megkérte, hogy gyűjtse egybe a társait az utazáshoz, és hogy készüljön elő az ismeretlenbe vezető nagy útra.
Hamarosan mindannyian készen álltak, és felkerekedtek: József, a halász, a gyermekei és a barátai. Magukkal vitték az ezüst asztalt, József pedig a Grál kelyhet hozta egy drágakövek százaival csodálatosan díszített kis ládikában. Napokig mentek, míg végül a tengerhez érkeztek. Előttük terült el a kék óceán, néha titokzatos rózsaszín és bíbor fénnyel csillogva. A láthatáron lévő alacsony felhők a lemenő nap arany sugaraiba burkolódzó szigeteknek tűntek. Vajon oda igyekeznek? Vajon azokról a nyugati szigetekről beszélt nekik József? Az utazók és a szigetek között széles és mély víz húzódott, hosszú, suttogó hullámokat vetve. Mármost ahhoz, hogy átjussanak a vízen, hajóra lenne szükségük, de nem láttak egyetlen vitorlát sem. Nem volt semmi, amivel megkockáztathatták volna a nagy átkelést. József a víz szélén állt, és azok, akik bíztak benne, várakozóan tekintettek rá. Akkor egy hang lebegett feléjük a víz felől, és mindannyian tisztán hallották, amint azt mondja: „József, vedd le fehér alsóruhádat, és terítsd a vízre!” József azt tette, amit mondtak neki. Levetette fehér vászonruháját, és szétterítette a fodrozódó vízen. És láss csodát! A ruha kis hajóvá változott. Újra megszólalt a hang, mint egy késő esti könnyed madárdal: „Szállj be, József, és kövessenek a többiek is!”
József fogta a kelyhet rejtő ládikát, és bizalommal beszállt a hajóba. A fehér ruha eléggé erősnek bizonyult, hogy elbírja, és a hajó olyan nyugodtan és biztonságosan állt, mintha horgony tartotta volna egy helyben. Akkor a többiek is beszálltak. Felvitték az ezüst asztalt a fedélzetre, és a hajó közepén helyezték el. Amikor mindenki elfoglalta helyét az asztalnál, a kicsi hajó megmozdult, mintha valami titokzatos erő hajtaná, és hamarosan a nyugaton fekvő partok felé hajóztak.

Az ág gyökeret eresztett a fagyos földben

Lement a Nap, és felkelt a Hold, a kis hajó pedig még mindig szelte a vizet, gyorsabban, mint ahogy bármely más hajó képes lett volna rá. Azután a Hold is lement, és mögöttük újra felkelt a Nap. Az arany sugarakban, melyek mindent újból életre keltettek, József most meglátta a nyugati föld fehér partjait és magas szikláit. Csodálatosak voltak. De ahogy az utazók közelebb értek, felfedezték, hogy a meleg nyarat és a gazdagon termő gyümölcsfákat olyan országra cserélték, ahol a tél uralkodik. Hideg volt, és mindent hó borított. A sziklákon jég csillogott, az éjszaka beborította őket, és a patakok és folyók suttogását kemény kéreg rejtette maga alá. A köntösből lett hajó egy apró nyitott öbölbe vezette az utazókat, és a hideg északi szélben siettek partra szállni, hogy minél előbb fedett helyet keressenek. József volt az utolsó, aki elhagyta a hajót, és a hang utasította, hogy vegye fel a ruháját, és burkolózzon bele. Csodák csodája, a ruha száraz volt, meleg és kényelmes!
Az utazók libasorban haladtak felfelé. József ment az élen a kis ládikával, mögötte a halász, majd azok, akik az ezüst asztalt vitték, és mindazok, akik társaik voltak ebben a kalandos utazásban. Hegyeken és völgyeken keltek át, míg egy kellemes helyre értek. József a botjára támaszkodva körülnézett, hogy a hely megfelelő-e a letelepedésre. És ahogy ott állt, a bot remegni kezdett, bimbók jelentek meg rajta, majd fehér virágfüggönybe borult. Az ág gyökeret eresztett a fagyott talajban. A fa gyorsan növekedett, és akkorára nőtt, hogy József könnyűszerrel alája állhatott. Amikor megérintette a virágok egyikét, havazni kezdett, és a kis fehér virágok pompás illatot árasztottak.
József hívta a halászt és a társait, és megkérte őket, hogy tegyék az ezüst asztalt a fa alá. Mindannyian helyet foglaltak. Ekkor József elküldte a halászt, hogy keresse meg az ezüst halat. A halász egy közeli patakban meg is találta a halat, amint várt reá, mint mindig. Megfogta, és vitte Józsefhez, majd izzó szénen megsütötte. Miközben József az asztal közepére helyezte a Grál-kelyhet, mindannyian készen álltak, hogy részesüljenek a számukra oly ismerős varázslatos megvendégelésben. A virágzó fa alatt magukhoz vették az első, nyugati földön elfogyasztott eledelt, mialatt a körülöttük lévő hegyek és völgyek fokozatosan eltűntek a vastag hótakaró alatt.

A kelyhet fénylő felhő burkolta

Mialatt együtt ültek, és a csodálatos eledelt élvezték, egy hosszú köpenyes öregember figyelte őket. Egy éppen arra járó druida volt. Csodálkozva meredt ezekre a színes keleti ruhákba öltözött sötét bőrű emberekre, akik egy virágzó fa alatt, ezüst asztalnál ülve fogyasztották étküket. De különösen a kehely bűvölte el, mely fénylő felhőbe burkolódzott. Amikor mindannyian befejezték az étkezést, egyikük felállt, és óvatosan kezébe vette a ragyogó kelyhet. A többiek szintén felálltak, fogták az ezüst asztalt, és a virágzó fát elhagyva továbbmentek a hóban. A druida odament a fához, és megérintette. A fa valódi volt, a virágok is, érezte pompás illatukat. Azután visszatért lakóhelyére, és mindent leírt, amit látott és tapasztalt. A király, aki a nyugati földön uralkodott, Józsefnek és társainak adományozta a helyet, ahol a fa állt. Ott építették fel templomukat, és sok éven át megengedték nekik, hogy zavartalanul összegyűljenek az ezüst asztal körül, és a Grál védelme és gyógyító hatása alatt tartózkodjanak.

A Grál-legendák eredete és értelme

Montsalvat, a Grál-vár. A legendák arról mesélnek, hogy a Grál-lovagok Rendje, a Grál őrzői ott honoltak. Akárcsak Artúr király és lovagjai, ők is egy kerek-asztalt alkottak. Amikor összegyűltek, és a Grált a terembe hozták, valamennyiüket csodás táplálék töltötte el. Pusztán azáltal, hogy a Grálra pillantottak, örök ifjúságot nyertek.

A legendák szerint a Grál az a kehely, amelyet Krisztus az Utolsó vacsorán használt. Azt mondják, hogy Arimathiai Józsefé volt, és – a hagyomány szerint – ebben fogta fel a Megváltó vérét. A csodatevő Szent Grál motívuma világszerte megtalálható gondolat. A középkori Európából származó legendák sok más ország hagyományaival állnak kapcsolatban. Bizonyos vallásokban a Napot és a Holdat isteni eledellel teli kehelyként ábrázolták. Nemes cselekedeteik jutalmául a hősök erőt meríthettek belőlük. A görög filozófia olyan keverőedényről vagy „kráterről” beszél, amelyben a legfőbb istenség napfénnyel keveri össze a Teremtés építőanyagait. Ezt a kelyhet ajánlották fel az újonnan teremtett lelkeknek, hogy bölcsességre tegyenek szert.
Egy görög beavató-misztérium olyan misztikus ünneplésről számol be, amely sok hasonlóságot mutat a Grál-lovagok közös étkezésével. Egy szent edényből, az úgynevezett „kernos”-ból olyan italt kapnak, amely egy magasabb világba való belépés képességével ruházza fel őket. Ez az elképzelés a kelta hagyományokban is megjelenik egy olyan üst vagy „cauldron” formájában, amelynek tartalma szellemi újjászületést eredményezhet. A szent kehely helyett néhány legendában ékkövet vagy gyöngyöt használnak jelképként.
A legtöbb legenda szerint a Grál őrzésére különleges templomot vagy várat építettek. Például egy magas, kerek, arany kupolás templomot, amelynek kupolájában drágakövek jelképezték a mennyet, s emellett egy arany nap és egy ezüst hold pályája volt felfestve. Néhány tudós szerint a perzsiai Shiz szent hegyén épülhetett egy ilyen templom. Ott égett a szent tűz, és feltételezhetően ezen a helyen, Perzsia legfontosabb szentélyében született Zarathusztra is. A buddhista legendákban olvashatunk a misztikus Meru hegyről Japánban, melynek leírása alapján szintén a Grál-templom juthat eszünkbe. Buddha ül a hegy tetején bodhiszattváival, a Nap és Hold pedig körülöttük kering.

A legmagasabb szint, amelyet a lélek elérhet

Mindezek a legendák arról a tényről tanúskodnak, hogy a Grál szellemi értékeivel való szembesülés teljes egészében, alapjaiban megváltoztatja életünket. Más szavakkal tehát, mindenki birtokolja a belső képességet arra, hogy egy nagyon különleges erőhöz jusson, és dolgozzon vele. A kozmikus eredet ezen erejét isteni vérnek is nevezik. Akinek sikerül megtalálnia és befogadnia ezt az energiát, azt gyökeresen megváltoztatják, és képessé teszik arra, hogy első kézből megkapja az isteni bölcsességet. Ekkor a Grál misztériuma nem külső folyamat többé, hanem a legmagasabb szinten zajlik, amelyet a lélek elérhet.
Ha bizonyos mértékig fel szeretnénk tárni ezt a misztériumot, akkor az eredeti rózsakeresztesekhez kell fordulnunk. Misztériumaik ugyanis közvetlen összefüggésben vannak a Grál misztériumaival. Kiindulópontjuk az, hogy nem csupán a látható és kézzelfogható világ létezik, hanem egy olyan magasabb életrend is, amely érzékszerveinkkel nem észlelhető. A látható világ az összes nézetével – beleértve az emberiséget is – születik, fejlődésében eljut egy csúcspontig, s azután újra eltűnik. E tapasztalat alapján mindannyian eljuthatunk ahhoz a következtetéshez, hogy világunkban semmi sem tökéletes. Ezt a világot mégis egy romolhatatlan és örök világ tartja fenn és táplálja. A bölcsesség eredeti tanításai szerint e magasabb világ lakói tökéletesek, és ennélfogva halhatatlanok.

Most már feltehetjük az alapvető kérdést – és ez a kérdés alkotja a kapcsolódási pontot a Grál-misztériumhoz –, hogy vajon létezik-e híd a tökéletesség és a tökéletlenség világa között. Létezik-e olyan szféra, birodalom vagy dimenzió, amelyben az örökkévalóság és a mulandóság egyidejűleg jelen van. Ez tulajdonképpen nem lehetséges. Egy kicsit örök, egy kicsit tökéletes és egy kicsit átmeneti vagy kicsit tökéletlen – ez lehetetlen. Nyilvánvaló tehát, hogy két alapvetően elkülönített életterületről van szó.
Mégis létezik egy olyan átmeneti térség, amelyben rövid időre ez a két világ együttműködhet. Ez a birodalom egy lüktető mozdulatban nyilvánul meg, s azután megint visszahúzódik. Az örökké létező terület tökéletes lényei bizonyos ritmus szerint összekötik magukat az átmeneti életterület lakóival, hogy felemeljék őket az élet magasabb síkjára. Ezt a folyamatot néha a kereszttel jelképezik. Az örökkévalóság – a függőleges gerenda – leereszkedik az átmenetiség világába – a vízszintes gerenda –, és így megtöri a halandóságot. Ez tulajdonképpen egy keresztre feszítés, melynek során a tökéletes világ feláldozza magát a tökéletlenért azzal, hogy összeköti magát vele.

Megmutatták az utat, és életükkel tanúskodtak róla

A bölcsesség nagy tanítói, Buddha, Zarathusztra és Jézus megépítették, megerősítették és megmagyarázták e két világ közötti hidat, hogy ezzel az emberiséget szolgálják. Így áldozták fel tiszta vérüket. Megmutatták az utat, és életükkel tanúskodtak róla. Feltárták a két világ közötti kaput. Az általuk épült szellemi hidat még most is fenntartják azok, akik tiszta szavaikkal és tiszta cselekedeteikkel követik őket.
Ez a híd egy csoda. Sok legendában ezt az örökkévalóság és az idő közötti – szinte lehetetlen –időleges kapcsolatot Grálnak, kehelynek, keverőedénynek nevezik, amelyben az időt és az örökkévalóságot összekeverik. Ez egy tér, egy védett életterület, egy harmadik természetrend, amelyben a kereső lélek megtanulhatja, hogyan kell megtalálni az ellentétek világán át vezető utat, amelynek végén meglelheti az örökkévalóságot.
A különböző Grál-legendák leírják, hogyan indulnak útnak a Grál-lovagok, hogy véghezvigyék hőstetteiket. Ez a kép ma is ugyanannyira időszerű, mint évszázadokkal ezelőtt. Ám a mai emberiség már nem képes oly könnyen észlelni a tökéletesség világát – saját végső célját. Érzékszervei nincsenek ráhangolódva. Ennek ellenére tapasztalja, hogy kell lennie valami másnak, ám mivel világos képet nem tud róla alkotni, ez folyamatosan izgatja és keresésre ösztökéli. Szeretné tudni, mi az élet célja, és hogy – magát is beleértve – miért kell oly sok embernek reménytelenül szenvednie. Gyanútlanul ered útnak, akárcsak Parszifál, ám útja mindenképpen keresztezi egy Grál-lovag útját. Aki elindul ezen az úton, az bizonyosan találkozik – vagy talán már találkozott is – a Grállal, bár ennek nem feltétlenül volt tudatában.

A kereső lélek eléri az átmeneti birodalmat

Az éjszaka folyamán, amikor alszunk, olyasmi is megtörténhet, ami napközben lehetetlen. Ilyenkor személyiségünk egy része elválik a testtől, és belső életének megfelelő láthatatlan birodalmakhoz tér. Amikor erősen, de mégis összpontosítás nélkül és öntudatlanul az élet értelmének kikutatására vágyakozunk, a lélek magasabb nézetei az éjszaka folyamán a megfelelő birodalmakhoz jutnak. Akkor a kereső lélek elérheti a két világ közötti átmeneti területet. Ott a lelkünket megérinti a Grál tiszta energiája. Ez a legmélyebb alvás álomnélküli szakaszában történik, amikor a tudat olyan mértékben ki van kapcsolva, hogy már nem képezhet akadályt. Ez történt Parszifállal, amikor először lépett be a Grál-várba, és nem értette, mi történik ott. Épp olyan tudatlanul hagyta el a Grál-várat, mint ahogyan odaérkezett, s csak hosszú küszködés után kezdhette el tudatosan keresni és találhatott rá végül az útra.
Az Arany Rózsakereszt által mutatott ösvénynek az a célja, hogy egy új, minden kötöttségtől mentes lelket ébresszen fel bennünk, és ezt kapcsolatba hozza az isteni szellemmel. Az Arany Rózsakereszt tehát feltárja az ösvényt a fenntartásoktól mentes keresőnek – Parszifálnak. Ez az ösvény a Grál-várhoz, a lélek eredeti életterületéhez vezet. Minden Grál-legenda leírja ezt az ösvényt, bár a tartalom és forma nem mindig ugyanaz. Parszifál fejlődésének gyakran csak néhány szakaszát írják le. A 12. századi francia költő, Chrétien de Troyes Parszifál-meséje például töredékes, és arról már nem számol be, hogy Parszifál tudatosan visszatér a Grál-várba. Parszifál, ahogy azt a német költő, Wolfram von Eschenbach (1170-1220 körül) leírja, ténylegesen az egész ösvényről tanúskodik, bár a szerző csupán burkoltan érzékelteti, hogy az út teljes bejárásához szükség van az új tudatra. Először fel kell fedezni a bennünk mélyen elrejtett forrást.
Az Artúr királyról szóló legendákban kézzelfoghatóbb a történet. E legendák Galahad lovagról, a feddhetetlenről szólnak. Galahad Parszifállal és a Kerek-asztal egy másik lovagjával útnak indul, hogy megkeresse a Szent Grált. Amikor közelednek a Grál-várhoz, fényt látnak, amely nem a napból árad. Galahad a Grál királyává lesz. Ő a tökéletes, újonnan felébresztett lélektudat mintaképe. Így tehát az ember egy ismeretlen nézetét is jelképezi. Végül is az ember nem az, akinek gondolja magát, hiszen a benne szunnyadó tudat adja meg igazi természetét: vagy azzal, hogy a legmagasztosabb jóra törekszik, vagy azzal, hogy a legnagyobb hatalomra. Amint az előbbi tudat működni kezd, megnyílik a Grál tudatos megtapasztalásához vezető ösvény is.

Saját tehetetlenségünk vastag falai

Az emberben tehát ott szendereg egy mindeddig ismeretlen nézet, a Grál nézete. A rózsakeresztesek szerint a földi élet igaz célja nem más, mint ennek az elemnek a fölébresztése. És mivel az emberiség napjainkban szembesült a saját tehetetlensége magas és vastag falaival, elérkezett a pillanat, hogy a Grál misztériumát ismét leleplezzék, hiszen ebben rejlik a megszabadulás útja.
A Grálról szóló legendák szinte teljesen egy időben, az i.sz. 12. század körül jelentek meg Európa nyugati és keleti részén, sőt még Perzsiában is. Vajon véletlenül történt-e mindez? Semmiképpen sem, hiszen a Grál szolgái felismerték annak az időszaknak a közeledtét, amikor a magasabb világgal való kapcsolat háttérbe szorul majd, sőt talán tökéletesen el is tűnik a legtöbb ember számára. A tudomány és a technika befolyása alatt az emberek olyan gondolkodásmódot fejlesztettek ki, amely elvágta őket a szellem-lélek világtól. Talán ez indokolja, hogy a Grál-legendák oly széles körben váltak ismertté akkoriban: hogy az eljövendő századok folyamán e történetek csodálatos misztikáján és romantikáján keresztül még meg lehessen érinteni a szíveket. Egy napon a mély értelmű szimbólumok útjelzőként szolgálhatnak a nagy lelki nyomor idején.
Az ősi Grál-legendák még ezekben a viharos és bizonytalan időkben is sokak szívét megérinthetik, hiszen arról tanúskodnak, hogy ezt az ősi belső ösvényt még ma is – sőt mindenekelőtt ma – be lehet járni. Az, hogy az ösvényt be lehet járni, nem jelent mást, mint hogy a mai kereső – éppúgy, mint Artúr király Kerekasztalának lovagjai – részesülhet a magasabb világban.
Számos legenda két Kerekasztalról beszél: a Grál-lovagokéról és Artúr királyéról. Ez azt jelképezi, hogy a magasabb világ egységét, melyet a Grál-lovagok Kerekasztala jelképez, az alsóbb világban is meg kell valósítani: ezt jelképezi Artúr király Kerekasztala. Akik a Grállal való találkozásra készülnek, azoknak bensőleg fokozatosan meg kell tisztulniuk, s egyben meg kell szabadulniuk azoktól a befolyásoktól, amelyek az alsóbb világ szorításában tartják őket. E folyamat során fokozatosan egyesülnek a magasabb Kerekasztallal Krisztus szavai szerint: ,,Én és az Atya egy vagyunk. […] Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk…” (Ján. 10,30 és 17,21). Ezen az ösvényen az Utolsó vacsora többé már nem csupán jelkép, hanem közvetlenné és kézzelfoghatóvá válik. A csoport minden tagja olyan mértékben részesül az isteni energiákból, amennyire alkalmas rá, és amennyire képes feldolgozni azokat.

Az isteni erők feldolgozásával az ember belép a belső átalakulás folyamatába: a Grál felegyenesedik benne. S ha mindez a csoport többi tagjaiban is megtörténik, akkor a láthatatlan szellemi kehely megnyilvánul a hasonló gondolkodású emberek csoportjában, s a világ középpontjába helyeztetik.
A Corpus Hermeticumban, az egyik ősi egyiptomi beavatási könyvben ezt olvashatjuk: ,,Egy nagy, a szellem erejével töltött krátert küldött le a mélységbe, és egy követet bízott meg a feladattal, hogy az embereknek kihirdesse: Merüljetek bele ebbe a kráterbe, lelkek, akik képesek vagytok erre; Ti, akik hiszitek és bíztok, hogy majd felszálltok ahhoz, aki ezt a keverőedényt küldte a mélybe; Ti, akik tudjátok, hogy milyen célra lettetek teremtve. Akik hallgattak erre a nyilatkozatra, és a szellem erejében való elmerüléssel megtisztultak, részesültek a Gnózisban, Isten élő ismeretében; s mivel megkapták a szellemet, tökéletes emberek lettek.”

A katárok a szent Grál útján

A katárok mozgalma a Grál-elbeszélések virágkorában keletkezett. A korabeli minnesängerek, a trubadúrok misztikus képekben énekelték meg az isteni szeretetet, és e Grál-költeményeket a fejedelmi udvarokban adták elő. A katárok azonban nem álltak meg a szemlélődésnél. A szent Grálhoz, az isteni szeretethez vezető utat a tisztaság naponta gyakorolt életvitelével valóban be is akarták járni.

Krisztus után 950 táján, Bulgáriából kiindulva a bogumilok hirdették az őskeresztény-gnosztikus tant, ahogyan azt életük példájával a manicheusok mutatták be és hagyták rájuk. 1000-től pedig a katárok folytatták a megváltás ezoterikus keresztény tanának terjesztését, és ez a vallási mozgalom már rövid időn belül teljes virágzásnak indult. A 12. század végén Európában még alig hallott valaki a Grálról, a 13. század vége felé pedig már mindenki erről beszélt. A Grál-edény, a Szellem erőivel megtöltött kráter, ahogyan Hermész Triszmegisztosz nevezi, nyilván azért jelent meg Európa felett, hogy az érett lelkeknek elhozza a megváltó szeretet-üzenetet.
A katár mozgalom fellegvára Aquitániában, az akkori Dél-Franciaország területén volt, ahol rendkívül magas kultúra fejlődött ki. Különösen Languedocban – ebben a nagy aqutániai tartományban – virágzott a lovagi líra, a grófságokban és számos várban, és itt terjesztették a katárok tiszta keresztény üzenetét.
A katár szerzet szent Gráljának keresése Sabarthez vidékére vezet bennünket. Ennek a tájnak a titkát címerének következő szavaiban találjuk meg: Sabarthez, custos summorum. Ez azt jelenti: „Sabarthez, a legmagasságosabbnak az őrzője”. Ezt a legmagasságosabbat jelképesen egy világosságot kisugárzó Nap-testben ábrázolt szárnyas szent Grál fejezi ki.
Sabarthez, fővárosával Tarasconnal, egy kis helytartóság volt Languedocban, amely a bájos Ariège-völgy egy részét és a Sem felföldet foglalta magába, és amelyet a foix-i grófság vett körül. Az Ariège-völgyből 100 méternyire kiemelkedő sziklán magasodik még ma is a fenséges vár, amelyet egykor a foix-i grófok laktak, akik támogatták és védelmezték a szent Grál iskoláját és a katár szerzetet.
A középkorban híres lovagi udvar volt ez a vár, amelyben a trubadúrok, így Chrétien de Troyes, Bertrand de Born és Wolfram von Eschenbach is szívesen látott vendégek voltak.

Szellemileg szabadok menedéke

Az Ariège völgye a maga 50 barlangjával és barlangrendszerével, amelynek széles termei, magas csarnokai sok kilométer hosszú szűk folyosói mélyen szétágaznak a hegyekben, mindenkor az ott élő emberek menedék- és lakhelye volt. Emellett melegvizű forrásai gyógyulást hoztak, különleges atmoszférája pedig természetes szentélyként szolgált.
Az ott talált sziklarajzok maradványai alapján 12.000 évre visszamenőleg nyomon lehet követni a vidék benépesedését és vallási életét is.
Sabarthez dombjai és barlangjai a katárok megjelenése előtt már a kelták és druidák kultikus helyeiként is szolgáltak, valamint megtaláljuk itt a manicheus, paulikiánus és priszcilliánus befolyásokat is, amelyek mind gnosztikus szellemi áramlatok megnyilvánulásai.
A katár név a görög catharos-ból származik, ami tisztát jelent. A katárok egyszerűen keresztényeknek mondták magukat. A nép les cathares (a tiszták), vagy les bonhommes (a jó emberek) néven emlegette őket. Az albigensek nevet az egyház adta nekik. Ezzel a névvel illették ugyanis az aquitániai ún. eretnek mozgalmakat.
Katár nem keresztség vagy belépési nyilatkozat révén lett valaki. Ehhez Jézus példáját követő, hosszantartó előkészítő keresztény cselekedeti életre volt szükség.
A katárok tudatában voltak annak, hogy a léleknek az anyagtól való megváltását nem valamiféle formaság rituális utánzása hozza meg. Tudták, hogy a szent Grál keresztény beavatási misztériuma a Betlehemből a Golgotára vezető út tényleges követésével valósítható meg.

A jelképes falon és misztikus kapun át vivő út

Azt a komolyságot és odaadást, amellyel a katárok a belső átalakulási folyamatnak szentelték magukat, leginkább akkor tudjuk átérezni, ha elkísérünk útján egy korabeli ifjú tanítványt. Az a jelölt, aki eltökélten a szent Grál útjára lépett, lemondott a polgári életről, a házasságról, a földi javakról, valamint a hús- és borfogyasztásról. Átélte az „endúrát”, énjének önkéntes halálát, hogy személyisége, megszabadulva minden evilági kötöttségtől, az isteni világosság- és szereteterők méltó edénye lehessen. Az Ariège-völgy barlangjaiban sok jelölt töltötte el az évekig tartó előkészületi időt. A katárok már 1000. óta lakták és szentelték természetes templomi helyeiknek ezeket a barlangokat, a belső, szent Grálhoz vivő útjukon. Részben megerősítették és falakkal zárták le őket, és így alakultak ki a nehezen megközelíthető ún. spoulgák.

Tarascontól délre, Ussat/Ornolac falucska felett a Montagne sacrée-ben, a szent hegyben találhatók a katárok templomai. A völgyet a 13. században még egy természetes víztároló gyanánt működő tó foglalta el, amelynek hullámai szinte a templomként szolgáló barlangokig csaptak fel. A szent Grál útján haladó jelölt ezeknek a szentelt helyeknek a magányába vonult vissza. Miután átlépte a „jelképes falat”, vagyis búcsút mondott a világnak, idősebb testvérei segítségével fokról fokra áthatolt a teljesülésig. Ennek az útnak a szakaszait hallgatás, böjtölés, munka, az asztrozófia és a gyógyítás tudományának elsajátítása, valamint a mindenekelőtt a János evangéliumon alapuló keresztény beavatási rejtélyek gyógyító üzenetének fokozatos feltárulása kísérte.
A katárok tudták, hogy csak a megváltó ismeret és a szolgáló élet vezet a Grálhoz. Röviddel a beavatás előtt, miután 40 napig böjtölt, a jelölt a „misztikus halált” halta. A Kepler nevű barlangban három napra jelképesen sírba helyezték, hogy véghez vigye endúráját, a meghalást a természet keresztjén. Lelke így, Jézus valódi követésével átélhette a „consummatum est”-et, vagyis hogy „elvégeztetett”.

Az endúra nem jelenti a fizikai halált

A Grál-rejtély szorosan összefügg a halálélménnyel. A Grál felirata, amellyel a jelöltet a szerzetbe hívják, egy epitáfium, sírfelirat. Ez az endúra nem a fizikai halált jelenti. A régi ént, a földi természethez kötött tudatot kell átadni a megújító Krisztus-erőnek, hogy a lélek újjászülethessen.
A harmadik napon azután mestere előhívta a „sírból” a jelöltet, aki átvehette „consolamentumát”, a vigasztalás szakramentumát, és így megtisztult lelke összekapcsolódhatott Isten szellemével. Ez a nagy esemény a Betlehem-barlangban zajlott le. A jelölt a misztikus kapun át lépett be ebbe a barlangba. Itt egy druida eredetű oltárkő volt elhelyezve. A gránitot fehér vászonterítő borította, az áldozati asztalon – a János evangéliumnál kinyitva – a Biblia feküdt. A sziklafal egy mélyedésében, függönnyel eltakarva állt a Grál-edény. Szintúgy druida-korabeli a pentagram, a sziklafalba vésett ötszög, amelyben a betlehemi csillag körvonalai ismerhetők fel. Ebben az ötszögletű mélyedésben állt a jelölt, amikor megkapta a beavatás pecsétjét, a konszolamentumot. Teste, felemelt fejével, széttárt karjaival és lábaival maga is ötágú csillagot képezett.
A betlehemi Krisztus-születés a jelölt számára testileg is megélt valósággá vált. És tudta – ezt erősíti meg Antonin Gadal, a katárok pátriárkája és tanúja korunkban – hogy azt az embert, aki Betlehemből jött, semmi sem képes megfélemlíteni, semmi sem térítheti le a jó útról. Senki sem tudna úrrá lenni azon a titokzatos erőn, amelyet ő megtestesít.
Miután „parfait”, vagyis tökéletes lett, a beavatott a misztikus kapun át elhagyta a szentélyt. Először mutatott be papi szertartást a gránit oltár előtt, és intézte áldó szavait társaihoz. Majd pedig az ifjú „tökéletes” végighaladt a katárok híres útján, amelyen ma mi is végigmehetünk, a szent hegytől egészen Montségur váráig, a perfektek központjáig, ahonnan azután kiment a világba, hogy a világosságot kereső embereknek elvigye ezt a világosságot.

A katárok öröksége jelen van

A magas sziklára épült katár erődítmény hajót formáz. Olyan helyen emelték, ahol a régi időkben naptemplom állt, amely az embereket Zarathusztra misztériumaival kapcsolta össze. A többszintű kápolnában egy napszentély építési törvényei valósultak meg újra. Június 24-én, Szent János napján, déli 12 órakor a napnak egy sugara behatolt egy keskeny ablaknyíláson, és a szentély szemközti falán megvilágította Krisztus, a Naplogosz Grál-áldozatának jelképét.
Amikor az inkvizíció serege 1244-ben megadásra szólította fel a vár lakóit, a katárok időbeli haladékot jártak ki, hogy spirituális feladatukat még be tudják fejezni. A kivégzés előtti este a szerzet minden tagja, akik hitvallásukat a tűzhalállal akarták megpecsételni, nagymesterük, Bertrand Marti kezéből megkapták a konszolamentumot, hogy átnyújtott lelkük örökre egyesüljön a szellemmel. A katárok titkos kincsét, a szent Grált ezentúl az Ariège völgyében, a barlangokban őrizték. 1244. március 16-án 205 férfi és nő önként ment a máglyahalálba. A legenda szerint, azon a napon, amikor ők kéz a kézben, énekelve mentek a lángokba, egy bárd, aki tanúja volt az eseménynek, a következőt jövendölte: Hétszáz év múlva újból kivirágzik a babér a mártírok hamvain.
1944-ben a katárok pátriárkája, Antonin Gadal, hét társával együtt felment Montségur várába, hogy beteljesedjék a trubadúr jóslata. A szent világosság, a szent Grál erejének keresőit üldözhetik, kínozhatják és megölhetik, de a világosság maga sohasem pusztítható el, és ahol egyszer felragyogott, oda újból visszatér.
Ebben a tekintetben Albi olyan hely, amelynek túlméretezett katedrálisa még ma is uralja a városképet, az inkvizíció külső győzelmét hirdetve az eretnekek felett. E helyütt nem kívánunk az egyháztörténelem könyvének legfeketébb lapjaiból idézni – tekintettel a Grál mindent megbocsátó szeretettörvényére és az ezzel kapcsolatos viszálymentességre, amelyre a katárok mintaszerű állhatatossággal mutattak példát. De Albiban később váratlan, csodálatos folyamatok zajlottak le, amelyek az emberiség szellemi fejlődését szolgáló spirituális fordulathoz és egy teljesen új impulzushoz vezettek.

Az emberiség megszabadítása a Krisztus megjelenésével kapcsolatos várakozásoktól

1167-ben éppen ott, Albi közelében bízta meg Nicetas bolgár pátriárka a Katár Szerzetet spirituális feladatával, azzal, hogy Európával megismertesse a keresztény beavatási misztériumokat. Az emberiséget a történelmi, dogmatikusan lerögzített Krisztus-elképzeléstől el kell vezetni a Krisztus-erő kozmikus távlatainak megszabadító valóságába, amely mint egy világossággal teli Grál, elűz minden sötétséget az emberi lélekből. A belátástól hajtva, az igazság megsejtése által gyógyíthatatlanul megsebezve, az embereknek az új lélek születésének útjára kell lépniük, amely többé már nem hallgat a saját én-központú akarat dalaira, hanem a Krisztus-sugárzásban lélegzik, részesül a Grál szeretet-csodájában és mindazok csodás megvendégelésében, akik az igazi örök életre éheznek.
Szintén Albiban, közvetlenül az inkvizíció győzelmi katedrálisa mellett fekvő híres rózsakertben kapta meg 1954-ben az Arany Rózsakereszt Ifjú Gnosztikus Szerzete az egyetemes világosságtól azt a megbízást, hogy folytassa és bontakoztassa ki a katárok művét. Jan van Rijckenborghnak, az Arany Rózsakereszt nagymesterének Antonin Gadal, a katárok pátriárkája adta át azt a nagymesteri pecsétet, amelyet Nicetas bolgár pátriárka a 12. században bízott rá a Katár Szerzetre.
E belső szellemi kapocs látható jeleként 1957. május 5-én az Ariège-völgyben, Ussat-les-Bainsben emlékművet állítottak fel, amely a Galaad nevet viseli. Ezzel a névvel a Grál-elbeszélésekben is találkozunk. Szószerinti fordítása: „a tanúbizonyság kőből készült emlékműve”. A kocka alakú emlékmű négyzetén fekszik az oltárkő, amely előtt beavatását követően a perfekt első szertartását megtartotta. A követ az emlékműhöz a katárok utolsó pátriárkája adta át az ifjú Gnosztikus Szerzetnek. Ez az emlékmű jeleníti meg a Krisztus-hierarchia megszakítás nélkül folyó világmegváltó munkáját, a maga háromszoros tevékenységében: Grál, katárok és a kereszt a rózsákkal.

Beléphetünk a feltáruló új dimenzióba

Magától értetődő, hogy például Betlehem és Lombrives barlangjai, valamint a „katedrális” Ussat-les-Bainsben olyan helyek, amelyekben a belső tisztaság és szolgálatkészség különleges légkörét még ma is tisztán érezhetjük. A Lombrives barlang katedrálisa egy kb. 80 méter magas természetes dóm. Itt tartották szolgálataikat a katárok. 1328-ban, tehát Montségur eleste után 84 évvel befalazták, és a külvilágtól teljesen elzárták ezt a barlangot. 510 katárt zártak be ide, akik így, mivel környezetük már nem tudta ellátni őket, éhen haltak. Földi maradványaikat később megtalálták.
Ha a Grál üzenetét színes képekben adták is át az emberiségnek, a Grál ettől még nem mese. Élő, vibráló valóság, még modern korunkban is. Mi nem rajongással közeledünk ehhez a valósághoz. A Grál olyan távlattal bír, amelyet fel lehet és fel is kell tárni az endúra megfontolt gyakorlata segítségével. Ez a földi érdekek és törekvések feladását jelenti, miután kapcsolatba kerülünk Isten szellemével, az Egyetemes Gnózissal.
A hermészi törvény, a „mint fenn, úgy lenn” alapján a Grálnak van egy makrokozmikus, egy kozmikus és egy mikrokozmikus nézete is. A makrokozmikus nézet a mindenségi megnyilvánulás, a kozmikus nézet a Földre, az emberiség lakhelyére vonatkozik, a mikrokozmikus pedig az emberben lévő Grál-kehely. Ezt a kelyhet ismét meg kell találni, meg kell tisztítani, és elő kell készíteni, hogy befogadhassa a szellem gyógyító erejét.

A Grál csodája mindenkié. Az élő Grál képe ezért érinti meg a tudat legmélyebb rétegeit, és kelti életre a szunnyadó, betokosodott lelket. A valóságra emlékezve, amelyet ő egykor ismert, és amely újra meg újra az emberiséghez fordul, istenkeresővé válik. Az időtlenül felhangzó kérdésre: Akarjátok-e a Grált fogadni? pedig így hangzik a szintén időtlen válasz: Csak egyetlen törvény van: a mély, szent vágyakozás!

A kelták Grál-legendája és az Artus-monda

A Grál-mondák európai gyökere a régi kelta kultúrában található. A kelták nem konkrétan meghatározott államban, hanem olyan vallásközösségben éltek, amelyet egy közös szellemi impulzus egyesített. Ez az impulzus a druidáktól indult ki, és a néphez a bárdok közvetítésével, történetek és dalok formájában jutott el.

Carnutum, a mai franciaországi Chartres volt a druidák ősi kelta gyülekezési helye. Itt, a hajdani carnuti erdőben volt egy föld alatti barlang, amelyben a Virgo Paritura (a szűz, aki szülni fog) képét őrizték. A druidák is vártak arra, aki szűztől fog születni, és aki leszáll majd a mélységbe, és legyőzi azt. A druidák Krisztust várták. Főleg Írországban, de még Walesben is rendkívül tisztán megőrizték a kelta mitológiát. Csak a későbbi időkben foglalták írásba, mint pl. a Mabinogion Négy Hajtásában. És ebben a mitológiában találjuk meg a Grált, még ha más formában is, mint ahogy jelenleg ismerjük.
Itt a Grál az a nagy tál, amely a druida rituálékban szentelő edényként jelenik meg. A monda két tálról beszél: az újjászületés edényéről és a bőség edényéről. Az újjászületés edényéről azt mesélik, hogy a harcban elesett hős feltámad, ha ebbe a medencébe merítik. A bőség edényéről pedig azt tartják, hogy ha egy hős közeledik hozzá, megtelik táplálékkal. Mindenki másnak viszont, aki nem hős, az edény üresen jelenik meg.

Ceridwen edénye

Ceridwen a kelták anya-istennője. Az ő birtokában is van egy ilyen edény. Ebben az edényben forr az újraszületés vagy a személyiségcsere folyékony anyaga. Amikor egy fiú, aki a folyadékot kavargatta, kipróbálja a kifröccsenő cseppeket, minden titkot megért, és számos alakváltoztatás után újra megszületik mint Taliesin, a nagy druida és bárd, aki először Merlin tanítványa, majd később őt magát nevezik Merlinnek. A „Taliesin” név sugárzó homlokot jelent. Az edény és a kehely fogalom női jellegű, befogadó. Hímnemű megfelelője a kard vagy a lándzsa.

A kelta napkeresztek

A keleti kereszténység és a druidák bölcsességének összekapcsolódásából született meg a kelták fenséges keresztje. A római-keresztény kereszt ellentéteként, amely a fizikai testet mutatja, a kelta keresztek jelképrendszere szellemi jellegű. Ennek világos példája a napgyűrű. A kereszt középpontjában gyakran napkerék vagy nap-örvény található, továbbá az egymásba fűződött hármas egység rajza. A felállított kereszt az ember jelképe is, aki karjait kitárva, lábaival szilárdan a földön áll. A szívben, a két gerenda metszéspontjában található a napkerék, a szellem által átsugárzott fej és szív, az Isten szelleme által megújított ember képe. A keleti Grál-áramlat és a druida kelták Grál-hagyományának összekapcsolódásából keletkezett először a kelta kereszténység, később pedig az Artus király körül kialakult lovagság.
Merlin, a druidák misztériumaiba beavatott ember, tudomással bírt az elkövetkezendő fejleményekről. Tintagel várában, Cornwallban, Anglia délnyugati részén mágiával hozta létre azokat a körülményeket, melyek között Artus világra jöhetett. Merlin megegyezett Uther Pendragonnal, hogy a fiatal herceget félreeső, biztos helyen kell felnevelni. Amikor Artus apja meghalt, az utódlás körül nézeteltérés alakult ki, mivel senki sem tudott arról, hogy a királynak van egy fia. Karácsony este váratlanul egy kőtömb jelent meg a piactéren, amelyből egy kard állott ki. A kardon lángoló betűkkel felirat adta hírül, hogy Anglia királya az a férfiú lesz, aki képes kihúzni a kardot a kőtömbből. Ez senkinek sem sikerült. Amikor azonban évekkel később Artus felfedezte a kardot az adott helyen, könnyedén kihúzta azt. Ez a cselekedet felfedte származását és elhivatottságát. Merlin, aki a legenda szerint az egész történetet megrendezte, Artus tanácsadója lett. Merlin tanácsai és Artus bátorsága révén béke költözött az országba. Merlin sugalmazta Artusnak a Kerekasztal, a kiválasztott lovagok testvérisége megalapításának ötletét. Merlin megszerezte Artusnak az Excaliburt is, a mágikus kardot, amit a „Tó Hölgye” ajándékozott neki a jó ügy támogatására. A kard hordozója legyőzhetetlen volt, a kardhüvely pedig sérthetetlenné tette őt.
A nép azonban nemcsak győzedelmes királyt akart, hanem azt is elvárta, hogy a király megházasodjék. Az asszony azonban, Guinever, akit Artus választott, szerencsétlenséget hozott a Kerekasztalra. Az egyetértést különösen nehéz próba elé állította a királynénak Artus legjobb barátjához, Sir Lancelothoz fűződő kapcsolata, annál is inkább, mert őszinte szerelem inspirálta. Artus azonban nem féltékenységgel, se nem gyűlölettel és dühvel, hanem megértéssel reagált. További nehézségeket okozott a királynak féltestvér-nővére, Morgane le Faye is. A leány elcsábította a királyt, aki nem is tudott kettőjük rokoni kapcsolatáról, és egy fiút szült neki, Mordredet, aki Artus király nagy ellenfelévé vált. Morgane megpróbálta a Kerekasztalt megsemmisíteni, mesterkedései azonban a lovagok magas szintű erkölcsiségén zátonyra futottak. Főleg Sir Galahadnál, a legtisztább lovagnál vallott kudarcot.

„Most meg kell fordulnod”

Amikor Merlin Galahadot a Kerekasztal testvériségéhez hozta, Galahad a 13. számú, a „veszélyes” székre ült le. Ekkor a szék támláján felragyogott a neve. Ő volt, akire már régóta vártak. Ugyanakkor a Grál is megjelent, angyalok kezén hordozva, és minden lovag előtt megtelt egy tányér a legjobb ételekkel. A lovagokat ez az esemény annyira megragadta, hogy miután a Grál újra visszahúzódott, az összes lovag a Grál keresésére indult – csak Artus nem. Amikor a lovagok elhagyták Camelot várát, Gawain így szólt Artushoz: „Most meg kell fordulnod, mert nem közülünk való vagy”. Merlin sem tartott a keresőkkel. Feladatát betöltötte, és visszavonult a Kerekasztaltól.
Artus számára ezután elkerülhetetlenül elérkezett az utolsó ütközet fiával, Mordreddel. Tanácsadói megvizsgálták a csillagokat, és óva intették attól, hogy sátrát a következő napon elhagyja, mivel veszély fenyegette a királyt. A király éjszaka álmot látott: látta magát a sors kerekén, amelyet Fortuna istenasszony mozgatott. Egyszer fent látta magát, királyként, utána pedig lent, mint koldust. A király felismerte a megtestesülések egymásutánjában megnyilvánuló kérlelhetetlen törvényszerűséget. Visszatekintett életére, és belátta a jóságra és tökéletességre irányuló minden törekvés viszonylagosságát ebben a világban.
Az így szerzett belátás birtokában ment ki a következő napon a küzdőtérre és kiállott a saját fia ellen megvívandó harcra. Mindketten halálos sebeket ejtettek egymáson.
Mordred meghalt, Artus pedig megkérte barátját, Bedivere-t, hogy vigye el egy közel fekvő tóhoz. Ott a két férfi visszaadta a Tó Hölgyének az Excalibur kardot. Egy csónak jelent meg, benne kilenc hölggyel. A nők magukkal vitték Artust az üvegszigetre, Avalonra, hogy addig ápolják, amíg újra egészséges lesz, hogy ismét megjelenhessen, amikor majd az idő megérik rá. „King Arthur, the once and future king”; Artus, az egyetlen király – mind a múltban, mind a jövőben.
A Grál keresése pedig tovább folytatódott. És noha számos lovag elesett közben, és sokan tévútra kerültek – három lovag megtalálta a Grált: Bors, Parszifál és Galahad. De csak egyikük közelíthetett hozzá, mégpedig Galahad. És a monda szerint a Grál eltűnt ebből a világból.

A Kerekasztal testvérisége még mindig időszerű

Szép ez a történet, telve nagylelkűséggel és vitézi bátorsággal, tragédiával és csodákkal is. A mód, ahogy elbeszélték, tetszik is a lélek egyik részének, a földi résznek, amely így szól: Igen, ezek aztán valóban hősök voltak! Artus, Lancelot, Parszifál és Galahad. Ó, bárcsak visszajönnének! Ebben a szellemben nőttünk fel: a hősök mindig más emberek voltak, sohasem mi magunk. És aztán sarkon fordulunk, és csordogál tovább az életünk: eszünk, iszunk, alszunk. Esetleg a szabadságunkat felhasználjuk arra, hogy elutazzunk azokra a helyekre, ahol állítólag a mítosz valaha megtörtént.

Ebből a szempontból nézve, a monda csak egy szórakoztató történet lenne. De nem erről van szó! A monda üzenetet is tartalmaz, olyan üzenetet, amely a történet minden kristálylapocskáján átcsendül. Az ember életének történetéről van szó, az életében megnyilvánuló keresés beléje vésődött tényeiről, eszményeiről, bátortalanságáról, felfedezéseiről és csalódásairól. Mit keresett egykor? És mit keres most, a gyors gépek és a műanyag korában? Életének egész hajtóereje ugyanaz, mint a Grál-lovagoké. Az egyik embert egy magasztos eszmény és az a vágy hajtja, hogy teremtménytársát szolgálja, a másikat pedig az, hogy hatalomra jusson a természet és annak teremtményei felett. Ily módon mindenkiben megtalálhatók a keresés különböző nézetei. Mindenki hordoz magában egy Artus királyt. A valódi király nem zsarnok, nem diktátor; a valódi király vállalja a felelősséget saját életéért és a többi ember életéért is. Az embereket nem saját céljaira használja fel, nem zsákmányolja ki őket, hanem képességeit azok szolgálatába állítja. A lovag ugyanilyen: egy lovag soha nem saját hasznáért harcol. Léteznek még ilyen lovagok? Bizonyára mindenki birtokol még valamennyit lelkiismeretének ebből a belső hangjából, amely őt a helyes út bejárására sarkallja. Ahhoz, hogy ezt a hangot meghallhassuk, nyugalomra és csendre van szükségünk. Erre a hangra hallgatva válik képessé a tévelygő lovag arra, hogy valódi életcélját felismerje, felfedezze, és el is érje.

A perzsák régi Királykönyve

Perzsia – a mai Irán – az arab országokkal együtt évszázadok óta az iszlám világ magvát alkotja. Nálunk nyugaton gyakran elkerüli a figyelmet, hogy a különböző arab országok teljesen eltérő hagyományokkal és gyökerekkel rendelkeznek. A máig megőrzött perzsa mitológia és a hagyományok az iszlám előtti korba nyúlnak vissza.

E területen a kereső előtt felbukkanó nyomok arról az egyetemes fáradozásról adnak hírt, mely az emberben igazi rendeltetését igyekszik tudatosítani. Ennek szavakba, írásba és ábrázolásba foglalt tanújelei fellelhetők az egész földkerekségen. Ezeket úgy tekinthetjük, mint a világ mindahány kultúrájának és népének keresőit évszázadokon át összekötő aranyfonalat.
Az iszlámnak a perzsa-arab térségben végbement térhódítása után is léteztek áramlatok és impulzusok, melyek újra felélesztették az ősi iráni szellemi örökséget. Az adott korszakhoz illesztendő, összekapcsolták őket az iszlám tanok benső értelmezéseivel. Az arany fonalat így állították helyre – ha szükséges volt –, és így vették fel újra.
A 12. században egy Shihab ad-Din Vahyâ as-Suhrawardi (1154-1192) nevű perzsa, egyedülálló módon kapcsolta össze Zarathusztra tanait és az iráni ősidők hagyományait a görög új-platonizmussal, valamint a hermészi bölcsességgel. Merített e forrásokból, hogy üzenetüket időszerűvé tegye, hiszen kora ismerte és nagyra becsülte e két bölcsesség-áramlatot. Találunk nála a Grálról is egy elbeszélést, csupán néhány mondatot, ám ezek igen erőteljes képben tartalmazzák a spirituális megváltástan mély igazságát. Működését és tanait megértendő, messze vissza kell mennünk az iráni őskorba.

A mágikus csésze a hét körrel

Minden perzsa ismeri és még ma is tiszteli a Királykönyvet, a Shâh-nâmeh-et, melyet i.sz. 1000 körül egy Firdausi nevű nagy költő foglalt több mint 50.000 verssorba. E mű Iránban olyan jelentőséggel bír, mint Nyugaton Homérosz Odüsszeiája, vagy Dante Isteni színjátéka. A Királykönyv egy gigantikus verseposz, amelynek első része az ősidők bölcs uralkodóiról szól, akik igazságosan kormányozták a világot, és felvirágoztatták az országot. Jamshid, az ősidők negyedik királya, nagyobb volt elődeinél. Úgy hírlik, birtokolt egy lebegő trónt és egy hét körrel díszített mágikus csészét, mely Jamshid kelyheként vonult be a perzsa misztikus irodalomba. Később a mindenséget tükröző csészének is hívták. Hanem Jamshid áldozatul esett a gonosznak, amikor a saját művei annyira elbűvölték, hogy így szólt: Már csak magamat ismerem a földkerekségen, és királyi trón még nem hordozott oly híres férfiút, mint én vagyok. Trónjáról egy ifjú taszította le, aki az ördöggel állott szövetségben. Így került a világba a jó és a rossz szakadatlan harca, a harc Irán és Turán között.
Jamshid király nem az i.sz. 11. században élt iszlám költőnek, Firdausinak az ötlete. Királykönyvében az iráni ősidők és az első 17 király bemutatása a nagy bölcs, Zarathusztra (kb. i.e. 628-551) művéhez kapcsolódik, aki a perzsa világnak az Ahura Mazdáról és ellenlábasáról, Ahrimanról szóló monoteista tant hirdette. Jamshid ugyanaz, mint Yima őskirály a zarathusztrai hagyományokban, melyeknek gyökerei egészen India előtörténetéig nyúlnak vissza.
Yima uralkodásának korát aranykorként ismerik, amelyben nem létezett sem betegség, sem halál. Bölcs és igazságos fejedelem volt, akit a jó pásztornak neveztek. Uralkodása alatt a halhatatlanok száma oly gyorsan szaporodott, hogy elhatározta a Föld méretének megháromszorozását. Hanem Markusa démon hatalmas áradatot küldött, melyre forró nyarak és nagy szárazság következtek. Csak Ahura Mazda tudta megakadályozni az emberek kipusztulását. Yimát megbízta egy földalatti menedékhely építésével, ahol biztonságban volt minden ember és állat, és bőséggel voltak fák, virágok és gyümölcsök.

Az aranykor letűnt, és Yima halandóvá vált

Úgy tartják, a katasztrófa Yima önhittségének volt köszönhető. Istentől elfordulva igaztalan, hazug szólamokat kezdett hangoztatni. Ezzel letűnt az aranykor. Yima halandóvá vált. Amikor Yima hazudott, elhagyta őt a Dicsőség fénye, a Xvarna, amelyet – iráni felfogás szerint – minden legitim király birtokolt. Zarathusztra ezt mondja: Ez világítja meg a mennyet, mely ragyogva sugárzik fenn, s egészen e Földig és e köré is kiterjed, akár egy udvar, mely a szellemi világban emeltetvén szilárdan áll, ragyogva a Föld harmadrésze felett.
Az ősidők e mítoszai az emberiségfejlődésnek arról a szakaszáról tudósítanak, amikor még élt a régi pap-királyság intézménye. A királyok, akik birtokolták Jamshid kelyhét és a Dicsőség fényét, az emberiség olyan vezetői voltak, akik összeköttetésben álltak az isteni szellemmel, és az volt a feladatuk a Földön, hogy az emberek érését elősegítendő, egy rendezett és igazságos világrendben óvják őket. Ilyen papkirályokról adnak hírt nemcsak a perzsa, hanem az ó-egyiptomi mítoszok is.
Térjünk vissza a Királykönyvhöz. Irán és az ellenséges Turán mitikus küzdelmének ábrázolásaiban egy olyan alakra bukkanunk, aki fontos szerepet tölt be számunkra, amikor a Grál nyomait keressük: Kay Chosrou, a Kayanida dinasztia nyolcadik és egyben utolsó királya. Ha életének néhány vonását szemügyre vesszük, akkor szinte maguktól adódnak az általunk ismert nyugati Grál-legendákkal kapcsolatos párhuzamok.

A jó és a rossz birodalma egybeszövődik

Nagyapjáról, Irán királyáról azt tudjuk meg, hogy elvakultságában megtámadta a démonok birodalmát. Eközben foglyul esett, és vaksággal veretett meg. Csak a veszélyek hétszeres útját bejáró hős Rustam révén tért vissza a király az iráni trónra. Most fia harcolt érte Turán ellen, ám visszás körülmények folytán átállt a turániakhoz, és feleségül vette a turáni királylányt, Farangist. Röviddel azután árulás következtében életét vesztette. Farangis azonban már várandós volt, és ura halála után egy fiút hozott világra: Kay Chosrou-t. Az Irán és Turán közötti bonyodalmak mutatják, hogy a jó és a rossz két birodalma már Kay Chosrou mitológiai korszakában is sok esemény által szövődött és kapcsolódott egybe. Így kerülhetett sor egy olyan király születésére, kinek két nagyapja Irán és Turán királya volt.
Akárcsak a nyugati Grál-legendákban, a Grál őrzői azóta itt is elerőtlenedtek, és egy egyértelmű tettre volt szükség ahhoz, hogy Jamshid mindenséget visszatükröző kelyhét, a hét körrel díszített csészét a Földön ismét hatásossá tegyék.
Kay Chosrou gyermekkora némely vonásában hasonlít Parszifáléhoz. Parszifál édesapja is árulásnak esett áldozatul. Mindketten egy hercegnő gyermekei, és édesanyjuk mellett nőnek fel az erdők magányában. Már kisfiúként vonzalmat éreznek a lovagi életforma iránt. Amikor Kay Chrosrou első ízben lép Turán ura elé, együgyűnek tetteti magát, és elpalástolja, hogy ismeri igazi származását. Legalábbis hasonló ehhez Parszifál első fellépése a királyi udvarban, aki együgyű fickóként a saját nevét sem tudja megmondani.
Kay Chosrou végül Iránba jut, ahol nagyapja befogadja, és hamarosan átadja neki a királyi hatalmat. Kay Chosrou most bosszút esküszik árulás miatt meggyilkolt apjáért, és hogy addig nem nyugszik, míg Turán gonosz urát le nem győzte.
Mind Kay Chosrou, mind Parszifál azt a célt tűzik maguk elé, hogy az isteni igazságosság eredeti állapotát újra helyreállítják. Ebben a helyzetben találkozunk újfent a Grállal az ó-iráni királyeposzban, amikor is egy iráni ifjú turáni fogságba esett. Őt megmentendő, Kay Chosrou a perzsa újév napján egy különleges ruhát ölt magára, és felteszi a Kayanidák koronáját. Magához veszi a világegyetemet tükröző mágikus csészét a hét körrel, és belepillant, hogy megtalálja az ifjút a világ hét térségének egyikében.
Röviddel ezután sor kerül a Turán elleni végső csatára. Kay Chosrou menekülésre kényszeríti a turáni királyt, aki Gangbehestbe, a palotájába menekül. Egy hosszabb ostrom, majd újabb menekülés után Kay Chostrou megöli Turán urát. Irán számára ezzel hatvan évig tartó fényes időszak veszi kezdetét.
Földi életének végén Kay Chosrou nyolc lovag kíséretében egy magas hegyre vonul, ahonnan azonban egy fenyegető hóvihar miatt visszaküldi kíséretét. Három lovag követi is a tanácsát. A másik öt azonban továbbmegy vele, míg egy forráshoz nem érnek. Itt a király elbúcsúzik a lovagoktól, megfürdik az élet vízében, és e pillanattól fogva többé már nem látható számukra. A lovagok még sokáig keresik, végül elpusztulnak a hóviharban.

A Grál és a Dicsőség fénye

A világegyetemet tükröző, hetes körrel díszített csészéről szóló perzsa legenda erős egyezést mutat az ismert Grál-legendákkal. E csésze az eredeti világossággal áll kapcsolatban, amely a közönséges emberi tudat elől el van rejtve, és amelyet fenyegetnek és támadnak a sötétség erői. Ugyanebben az összefüggésben szól a zarathusztrai hagyomány a Xvarnah-ról, a Dicsőség fényéről, amely körülöleli a Földet, és az iráni uralkodóknak királyi méltóságot kölcsönöz. Egy zoroasztrikus himnusz tudósít arról, hogyan száll a Dicsőség eme fénye egymásután nyolc királyra. Az utolsót Kavi Husravah-nak hívják, ez Kay Chosrou zoroasztrikus neve. Zarathusztránál is fényhordozó tehát a Kayanidák dinasztiájának nyolc királya. A nyolc király száma (és a Kay Chosrout élete végén kísérő nyolc lovagé) felidézi bennünk a Krisztus vérét kehelyben felfogó Arimathiai Józsefről szóló nyugati hagyományt. Neki is nyolc utóda van, akik őrzik ezt a kelyhet, a Grált.

A bennünk lévő benső képviselő

Miután megismerkedtünk néhány Grál-legendabeli ó-iráni képpel, felmerül bennünk az izgalmas kérdés, hogyan is vitték tovább ezt a mitológiai örökséget. Hol vehetjük fel újra az arany fonalat? Hiszen minden kornak és minden kultúrának megvan a saját nyelve és a saját ismérvei, s így minden kor emberének más a feladata és mások az abbéli lehetőségei, hogy egy megváltozási folyamat által elérjék céljukat. Ezért nagyon érdekes látni, hogy a 12. században a Grál-legendák nem csupán nyugaton, hanem keleten is reneszánszukat élték.
A perzsa-arab világban az iszlám gnosztikus, Suhrawardi elevenítette fel a Grál-témát. Mint már említettük, zarathusztrai, ó-iráni, hermétikus és görög ismereteket illesztett egybe újra korszerű, iszlám formában kifejezve. Eközben azonban nem egy tisztán filozófiai vagy teológiai tan lebegett a szeme előtt, hanem annak az igazságkeresőnek a gyakorlati tapasztalata, aki egy tisztulási folyamat után belepillanthat a heteskörrel bíró csészébe, s ily módon összekapcsolódhat az új, magasabb élettel. Ezért nem is szól már Suhrawardi a király-papokról, akik Isten képviselőiként tevékenykedtek az emberiségért, hanem a Teremtőnek a mindenkiben magában rejlő benső képviselőjéről beszél.
Suhrawardi korában sok olyan jelkép létezett, mely az isteni szellem fényhonára utalt. Gazdag örökség állt rendelkezésre Zarathusztra korából. De Mani kiterjedt világosságbirodalma is sokáig kifejtette még utóhatását az iszlám időkben. Bár Manit később az iszlám világban eretneknek bélyegezték, tanai gyakran mégis egybehangzanak az iszlám misztikusokéval és gnosztikusokéval. Mani himnuszaiban és zsoltáraiban újra és újra Isten fényhonáról van szó, melyhez fel kell emelkednie az embernek a múlandó lét sötétségéből. A következő manicheus vers világosan mutatja, hogy Mani az ó-iráni bölcsesség hagyományában állt – míg egyidejűleg Jézus Krisztus Isten akaratából való apostolának nevezte magát. Az igazság szelleme eljött, és megszabadított minket a világ őrületétől. Tükröt hozott nekünk. Belepillantva, a mindenséget látjuk benne. Megmutatja nekünk, hogy két rend létezik: a Fényé – és a sötétségé. A Fény rendje áthatja a sötétség rendjét. Mindazonáltal a sötétség rendje a Fényétől kezdettől fogva el van választva.

A megvilágosodás áramlata

A 12. században Suhrawardi ebből a forrásból merített, és megalapította az Ishraq, a megvilágosodás, avagy pontosabban a hajnalpír felragyogásának szellemi áramlatát. Igen terjedelmes művet hagyott örökül. Részben arab, részben perzsa nyelven írt teozófiai értekezéseket, de allegorikus, hermétikus elbeszéléseket is. Különböző helyeken ő maga taglalja, melyik szellemi hagyományhoz kötődik, és újra meg újra hangsúlyozza, hogy nem tudásról, hanem konkrét tapasztalatról van szó: Ami az ösvény barátait illeti, úgy azok lelkükben fényeket tapasztalnak meg, amelyek rendkívüli elragadtatást nyújtanak számukra, mialatt ők még földi életüket élik. A kezdő számára ez egy villámszerű, illékony fény, a haladónak egy tartós fény, a kiválónak pedig sötét, égi fény. Ami a sötét fényt illeti, mely a kis halált hozza el, úgy az utolsó, aki ezt igazán ismerte, a görögök között a bölcs Platón, és a nagyok közül, kiknek neve a történelemben fennmaradt: Hermész volt.
Suhrawardi Grálról szóló elbeszélése csak néhány mondatból áll. Olvasóiról és tanítványairól feltételezi, hogy ismerik a mitológiabeli királyt, Kay Chosrou-t és történetét.
A Grál, a mindenség tükre Kay Chrosrou tulajdona volt. Belőle mindent, amit csak akart, ki tudott olvasni, a rejtett dolgokból meg tudott látni, és a megnyilvánított dolgok közül fel tudott ismerni. Azt mondják, hogy a Grál egy kúpformájú bőrtokban volt elhelyezve, melyet tíz kioldozható zsinór fogott körül. Amikor Kay Chrosrou egyszer látni akart valamit a láthatatlan dolgok közül, átadta a tokot egy mesterembernek. Amint eloldották a zsinórokat, a Grált nem lehetett látni. Amikor azonban a mester műhelyében ismét megkötötték azokat, a Grál (újra) látható volt.

Aki cselekszik, az változik

A mindenség tükreként működő csésze ó-iráni motívumát a mitikus ősidőktől egészen Mániig követtük. Suhrawardi szavaiból megmutatkozik, hogy a Grál belemerül az ember természetrendjébe, hogy megváltsa őt. A halhatatlan belemerül a halandóba. A földi természet a burok, melyben a Grál – önkéntes kötöttségben – rejlik. Ebben a burokban most fel kell ébrednie az új léleknek, hogy fogadhassa a szellemet. Kay Chosrou elvben már birtokolta ezt a kapcsolatot. Ameddig a testében időzött, a Grál (az ő burkában) láthatóvá,
azaz tevékenyen hatásossá vált a földi természetben. Amint azonban eloldotta a tíz köteléket, és teljesen a láthatatlan dolgokhoz fordult, a Grált már nem lehetett felismerni. Mert a szellembe való felmenetel az anyag elhagyását jelenti.

S hogyan telik meg a Grál a Szellemmel?

Abban az időben, amikor a Nap egyensúlyban volt (a tavaszi napéjegyenlőség idején), Kay Chosrou a Grált a Nap felé tartotta. Midőn hatalmas fény esett rá, a világ összes jele és képe megnyilatkozott benne. És így fejezi be: Amikor a mestertől Jamshid Gráljának magyarázatát hallottam, magam váltam a világ Gráljává, Jam tükrévé. A világ Gráljában, a tükörben, emlékezzenek, ama Grál egy láng, mely minket elemészt.
Suhrawardi újra és újra utal rá: az ember természet-énjének meg kell halnia, hogy az új lélek megszülethessen. A Grál hatására az alantas meghátrál a magasztos elől. Ez üzenet kortársai számára: saját tett, saját változás.
Suhrawardi tana korai halála után is tartósan tovább hatott. Egy szerzetet hívott életre, az Ishrâqiyûn-t, amelyet a legendás Kay Chosrou nyomán Chrosrawiyûnnak is neveztek. Ez a szerzet halála után tovább működött, nyomai századokon át egészen a 18. és a 19. századig, sőt mi több, napjainkig elvezetnek.

A világ tele van Grál-keresőkkel

Az ismert Grál-legendák csupán igen szerény képet nyújtanak arról az óriási hatásról, amelyet egykor a Grál-üzenet kifejtett. Ezek olyan spirituális utat mutatnak be, amelynek még a mai ember modern és zaklatott életében is nagy jelentősége van. Forrásuk a Gnózisban, az egyetemes igazságban van, melyet az ember képes befogadni és egy élő, megújító gyakorlatban ki is tud hordani.

A Grál keresése tehát nem irodalmi fikció, és nem is olyan történet, melyről tudományosan vagy filozófiailag elmélkedni lehetne. Ez az életben megvalósítandó gyakorlat, mely az úton haladó kereső számára közvetlenül és hathatósan az élő igazsághoz kapcsolódik. Hogy ennek az ősrégi és egyben nagyon is időszerű impulzusnak nagyságát némileg megérthesse, a keresőnek kapcsolatba kell lépnie azzal a megszabadító üzenettel, amely a múlt lovagjainak hőstettei mögött rejlik. Ennek a folyamatnak két nézete, két dimenziója van: egy emberi, mely a lovagok különféle kalandjain keresztül jut kifejezésre, és egy isteni, melyhez az ember a véghezvitt hőstettek révén jut el. Az emberi nézet a saját én-rögeszme elleni harcban rejlik, melyet az érzéketlenség és a magasabb élettel kapcsolatos tudatlanságunk szégyene ellen kell megvívnunk. Ezek a Grál-vár felé haladó ember legjelentősebb ellenségei.
Parszifál ezeket az ellenségeket a szüntelenül ajándékba kapott belső erő segítségével győzi le. Mégis többször úgy tűnik, mintha bátorsága és leleményessége ellenére nem találná a világosságot. A Grál utáni vágyakozás által táplált nyugtalanság azonban mindig tovább és tovább hajtja. Miután a vörös lovagot legyőzte, beléphet Artúr király várába. A vörös lovag a földi életre irányuló ter-
mészetlélek képe. A komoly keresőnek először ezt az akadályt kell legyőznie, hogy a magasabb lélekélethez jusson. Véröröksége, ebből fakadó jelleme, és az a környezet, melyben él, mind olyan további akadályok, melyeket le kell győznie. Ezek a győzelmek a szellemmel való találkozásra előkészülő lélek tisztulási folyamatát jelképezik.

A közös örökség az emberiség egész történelmét átfogja

A csatatér, melyen a belső harcot meg kell vívni, a tudat és a tudatalatti közti határvidéken terül el. Tudatalattinkban az eredeti, isteni birodalomból lebukott világ erői élnek. Ezek olyan régi és hatalmas erőösszpontosulások, melyeket még állandóan táplálnak. Ezek képezik az emberiség közös örökségét, melyben egész történelmét őrzik. Egyúttal ez tartalmazza sok korábbi élet személyes örökségét is, mely az újabb személyiségek fejlődésének alapjául szolgál.
Ezeket az ellenségeket és akadályokat kell Parszifálnak keresése során legyőznie. Ezek azonban nem képesek őt feltartóztatni. Birtokában van a belső erő, mely mindig tovább hajszolja – olyan kard ez, mely annál erősebb és élesebb, minél előbbre jut. Ez egy szellemi fegyver, nélkülözhetetlen segítség mindazok számára, akik saját alviláguk démonjaival le akarnak számolni.
A Grál-vár a kereső számára nem egy düledező, középkori vár valahol a Pireneusokban. A múltnak ezek a tanújelei legfeljebb ösztökélhetik őt, de nem ezek életútjának céljai. A Grál-vár a modern ember számára a megújító energia tere, melyet teljes mértékben a szellemi fejlődésre irányuló lelkek közössége tart fenn. A Szent Grált azok a Földön élő emberek képezik és hordozzák, akik belső harcuk és megtisztulásuk révén már megtalálták azt. Ebben az élő Grálban fogják fel és árasztják szét az emberiségre a kozmikus Krisztus megújító energiáját. Aki kapcsolatba kerül ezzel az erővel, az örömmel fogja üdvözölni, befogadni, és erről fog tanúskodni. Evvel azonban dolgozni is kell. Ez az a kard, mellyel Parszifál harcol, s melyről Jézus beszél Máté evangéliuma 10. részének 34. szakaszában: „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak [a Földre], hanem hogy fegyvert.” Ennek a kardnak van hatalma, hogy a tisztát a tisztátalantól elválassza. A modern Parszifál a belső megszabadulás útját egy olyan csoportban járja, melyet a legendák Artúr király Kerek-asztalának neveznek. Ennek az asztaltársaságnak, a rokonérzelműek e közösségének az a feladata, hogy Grál-kehellyé, keverőedénnyé, olyan „kráterré” váljon, melyben az isteni erőket fel lehet fogni és tovább lehet adni mindazok számára, akik vágyakoznak rá.

Belső megtisztulás a lélek előkészítésére

A világon sok Grál-kereső van. Az élet minden szintjén léteznek olyanok, akik tudatosan vagy öntudatlanul ezzel a kereséssel foglalatoskodnak. Mindaddig, míg ez a folyamat öntudatlanul zajlik bennük, addig hiába vitáznak egymással eredményeikről, és vívják harcukat a vörös lovag ellen. Ha azonban Parszifálhoz hasonlóan az a belső vágyakozás hajtja őket, hogy embertársaikat szolgálhassák, életük küzdelme tudatossá válik számukra. Akkor mindez belső megtisztulást hoz, és a célra irányuló előkészületet jelent. Szavaikban, írásaikban és tetteikben pedig arról a segítségről és vigaszról tanúskodnak, melyet mindaddig újra és újra megtapasztalhatnak, míg a Grált tartják figyelmük középpontjában. Ugyanis a Grál, a cél már a távolból is táplálja őket.
Amíg a lélek táplálékait e világ örömeiből és szenvedéseiből meríti, addig nem képes a Grált egyetlen életcéljaként felismerni. Felfogóképessége ehhez túlságosan megrongálódott.
Ezért a régi lélekszerkezetet egy újnak kell felváltania, melyet a Grál megújító ereje táplál, és amely erre megfelelő módon képes reagálni. Ha ezt sikerült kiviteleznie, akkor mi árthat még neki? Talán a halál?
Ekkorra már a halál minden fullánkját – az öntudatlan élet mindennapos jelenlétét – legyőzte! Ezért a Grál az örökkévalóság felé tartó, megújuló lélek misztériuma. Ez az egyik oka annak, hogy a Grál-folyamatokat a múltban színes jelképrendszerrel ábrázolták. Mindazok, akik erre készen álltak, meg tudták érteni. Mások számára csupán lebilincselő elbeszélések maradtak, melyek mindazonáltal táplálták a magasabb rendű, nemesebb életre irányuló vágyakozást.
Aki a Grál keresésére akar indulni, annak saját bensője legmélyére kell alámerülnie. Az utazás itt kezdődik, sehol máshol. A kapcsolódási pont az átalakuló lélek misztériuma utáni vágyakozás. A Grál vigasza ugyanis a vándornak az egyre növekvő, egyéni és teljesen valódi felismerés örömét ajándékozza, amelyet Gnózisnak nevezünk. A kereső már jóval azelőtt kapcsolatba lép a Grállal, mielőtt annak őrzője lehetne, még akkor is, ha erről mitsem tud, és ha a keresés néha oly hosszadalmasnak és kínzónak tűnik is számára.
A Grál mint beavatási misztérium még ma is éppoly eleven, mint 1200 táján. Abban az időben ezt a tudást képek és történetek segítségével közölték, melyek közül néhányat a Pentagram jelen kiadásában is felelevenítettünk. Napjainkban másképp magyarázzák ezt a misztériumot, mert a modern ember az értelmével vizsgálódik. A Grál azonban titkait csupán azoknak tárja fel, akik teljes szívükből készek arra, hogy e megújító erővel történt találkozásuk alkalmával levonják a következtetést. Aki az utat valóban járni akarja, annak ma is megvan rá a lehetősége. A Grál, amelynek gyökerei az idő világán kívül erednek, mindenkit hív és vár, végtelen nyugalommal, hogy majdan az örökkévalóság kapuihoz vezethesse őket.