Pentagram 2002/3

Az új korszak gyermekei

 

1999-ben az Egyesült Államokban megjelent egy könyv „Az indigógyermekek” címmel. 2000-ben nyomtatták ki első holland fordítását: „Az indigógyerekek, egy új generáció lép színre”. Az ’indigó’ szó arra az ibolyakék színre utal, amelyet a hetvenes éveket követően egyre több gyermek aurájában észleltek. Korábban nem tudósítottak a látnokok ilyesfajta megfigyeléseiről. Egy neves pszichológus, aki később maga is látnoki képességre tett szert, ebben az összefüggésben beszélt ’indigógyermekekről’. Ez az elnevezés hamar elterjedt.

Hollandiában időközben iskola is nyílt ’az új idők gyermekei’ számára. Szüleik összefogtak, hogy egy új oktatási formát hozzanak létre, amely gyermekeik fejlődéséhez más és új lehetőségeket kínál. Ezek a gyerekek tisztánlátók, tisztánhallók vagy tisztánérzők. Mások, és másként is viselkednek, mint kortársaik, és ezért azok igencsak csúfolják őket. Pillanatnyilag csupán egy kisebbségről van szó. Jóllehet ezt a jelenséget már néhány évtizeddel ezelőtt megfigyelték – vagy talán már korábban is, ám erről nincs hír – mégis csupán most szentelnek neki nagyobb figyelmet. Itt talán új érintkezési pont adódik a nehezen kezelhető iskolás gyerekekkel foglalkozó kutatók számára.
Néhány évvel ezelőtt mesélte nekünk egy tisztánlátó fiú, hogy iskolájában elloptak egy kulcsot, amely az összes tanuló szekrényét nyitotta. A kulcs eltűnése után pénzt és értéktárgyakat loptak a szekrényekből. Megjelent a rendőrség, összehívott minden tanulót, és kikérdezte őket. A tisztánlátó fiú elmondta nekünk, hogy világosan látta a kulcsot a tolvaj aurájában ’függeni’. De mit tehetett volna? Senki sem hitt volna neki, hiszen nem rendelkezett kellő bizonyítékokkal. Egyébként pedig nem akarta, hogy a többiek tudomást szerezzenek tisztánlátó képességéről.

 

„Elég legyen a képzelődésből!”

Az ilyen gyerekek inkább leharapják a nyelvüket, semhogy felfedjék másságukat. E vonatkozásban megtanulták a leckét. Legzsengébb ifjúságuktól fogva értetlenséget tapasztaltak, természetesen a kivételektől eltekintve.
Gyerekeket gyakran megbüntetnek vagy megvernek, mert „egyszer s mindenkorra véget kell vetni az ilyen fantazmagóriáknak!” Szüleik nem ismerik fel, hogy gyermekeik számára a paranormális világ valóság. Sőt, néha ez az egyetlen valóság, ahova ezek a gyerekek környezetük értetlensége elől elmenekülhetnek. Néhány gyermek emiatt olyannyira szorongattatva érzi magát, hogy kilátástalannak látja az életet. Az ilyen szülők némelyike megretten, ha gyermeke az étkezés alatt például azt mondja: „Ó, Ágota néni meghalt!” Az természetesen kellemetlen, ha egy idő múlva kiderül, hogy az említett nagynéni tényleg megboldogult. Vagy például azt mondja egy kislány egy vendégnek: „Oda nem ülhet, mert ott már a nagypapa ül!”, miközben a nagypapa már régóta halott, és a szék üres. A legtöbb szülő ilyenkor szégyelli magát ’bolondos’ gyermekének fura megnyilatkozásai miatt. Bocsánatot kérnek, majd a gyermeket eltávolítják a szobából, mielőtt még több sületlenségére derülne fény. Az ilyen gyermekek számára ez az önbizalmuk ellen intézett, állandóan visszatérő támadást jelent. Idővel teljesen bezárkóznak, nehogy még egyszer megsebezzék őket.
Az érzékfeletti dolgok észlelésének képessége azonban még fokozódik majd az emberek egyre éteribbé váló élettere miatt. Talán egykor majd azokat a gyerekeket ugratják, akik még nem bírnak e képességgel, mert fejlődésükben ’visszamaradtak’. Egy gyerek azért bosszantja és csúfolja a másikat, hogy saját magát kiemelje, a másikat pedig lealacsonyítsa. Ez a csúfolódási kényszer többnyire kisebbrendűségi érzésből származik. Így azért hangoskodik valaki, hogy mások ne vegyék észre, hogy fél. Amíg emberek léteznek, távolságot tartanak embertársaiktól. Korunkban a csúfolódás nem új jelenség, legfeljebb a kifejezés formái és technikái azok.

 

Minden gondolatot észlelni lehetne

Mivel a Vízöntő korszak elkezdődött, és minden területen változások mennek végbe, gyermekeink is meg fognak változni. Ők a jövőnk, és másságukkal más társadalmat is formálnak majd. Képzeljék csak el, hogy a közeljövőben mindenki tisztánlátóvá válna. Akkor az emberek már nem hazudhatnának egymásnak, mert mindenki előtt láthatóvá lenne, ami most még láthatatlan. Minden gondolatot, minden érzést észlelni lehetne. A tisztánlátás, tisztánhallás és az érzések észlelésének képessége eltörölné a határokat a rejtett és az észlelhető között. A csalás mindenki előtt azonnal kiderülne. Az ember már nem adhatná ki magát másnak, mint ami valójában. Nyitott könyvvé válna, amit mindenki olvashat. Ez nagymértékben előmozdítaná a becsületességet.
A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy tiszteletben tartsák egymást és azt, aki más, mint ők. Szüleiktől és nevelőiktől kell ezt megtanulniuk. Az ő példaadó életvitelüket átveszi a gyermek. Általános azonban a panasz, hogy a felnőttek tulajdonképpen csak magukkal vannak elfoglalva – szigorúak magukkal és másokkal szemben!
Mindenki a maga útját akarja járni, és nem akarja, hogy mások ebben zavarják. Hány gyermeket raknak már csecsemőkorában a televízió elé, hogy a szülők előtt ’szabad legyen a pálya’, holott éppen az első életévekben oly fontos, hogy a szülők és a gyermekek tanuljanak egymástól! Néhány évvel később aztán a számítógépes játékok által tanulja meg játszva a gyerek azt, hogy mindent likvidálnia kell, mindent el kell takarítania az útjából, hogy maga az élre törjön. Anélkül, hogy ez a gyerekben tudatossá válna, lelkét megmérgezi az a gondolat, hogy csak ő maga ér valamit, és a másikat habozás nélkül félre lehet állítani az útból.

 

A megértés és megbecsülés iránti vágy

Nos, melyek tehát az indigógyerekek sajátos ismertetőjegyei? Lee Carroll és Jan Tober bevezetőben említett könyve a paranormális képességeken kívül további 11 tulajdonságot nevez meg:

1. a királyi jelleg érzete, és az ennek megfelelő cselekvés;
2. annak az érzése, hogy megérdemelten van ebben a világban, valamint annak a meg nem értése, hogy a másik ezt az érzést nem ismeri;
3. a saját értékéről való erős meggyőződés (ezek a gyerekek gyakran le tudják festeni szüleiknek, hogy milyenek voltak előző életükben);
4. a külső tekintélyek minden indokolás vagy fontolgatás nélkül történő elutasítása;
5. bizonyos dolgokat határozottan nem akarnak megtenni;
6. nem érzik szükségét, hogy megismételjenek olyan cselekedeteket, amelyek valamilyen rendszeren alapulnak; a hivatalos oktatás halálos frusztrációt okozhat nekik, és kiolthat minden alkotókészséget a cselekvés valamint a gondolkodás terén;
7. képesek gyors megoldásokra, s ezek felkínálásával – úgy tűnik – aláaknázzák vagy szétzúzzák a fennálló rendszereket;
8. viselkedésük néha látszólag közösségellenes, mert mások értetlenségét tapasztalva elzárkóznak; gyakran nehéz a dolguk az iskolában, de a rokonlelkűek között nyíltak és szabadok;
9. nem reagálnak az olyan fenyegetésekre, mint a: „No várj csak, ha apád hazajön, meglátja, mit csináltál”;
10. nem haboznak kívánságaikat kifejezésre juttatni;
11. gyakran hiperaktívak, és helytelen bánásmód esetén teljesen megközelíthetetlenek.

Mindezek a szempontok világosan megmutatják: az ilyen gyerekek szüleiktől, nevelőiktől és kortársaiktól megértésre és megbecsülésre vágynak. A megértésre és megbecsülésre megértéssel és megbecsüléssel válaszolnak. Az Új idők apokalipszise című művében Jan van Rijckenborgh egy ide vonatkozó kérdésre azt válaszolja, hogy a közeljövőben csak úgy lehet majd nevelni, hogy ha a felnőttek a gyermekek igazi példaképei lesznek, s otthont, valamint harmonikus környezetet teremtenek nekik. A csupán külsődleges tekintélyre nem hallgatnak többé, ahhoz az ’új idők’ gyermekei már túlságosan szabadok.
Egy új bánásmód és nevelés esetén a hangsúlyt már nem a gyerek személyiségének további művelésére és javítására, hanem a gyerekben lévő élő lélek megszabadítására kell helyezni. A gyermeknek új, az éntől be nem szennyezett lélekre van szüksége ahhoz, hogy pozitívan élhesse meg a Vízöntő korszak változásait.
Néha a gyerekek bölcsebbek, mint szüleik. Ezek a lelkek megértést és megbecsülést érdemelnek. Akkor később biztos alkalmat kapnak rá, hogy másokban is szabaddá tegyék a magasabb élethez vezető utat.

Kezükben tartották a Teremtés világosságát – és a halál fényét adták vissza a világnak

 

Korunk embere szükségét érzi annak, hogy visszamenjen az időben és saját életében: hogy felfedezze gyökereit, tanulmányozza elődeit, hogy felrajzolja családfáját. Kinek a vére folyik az ereimben? A szüleim, nagyszüleim fontos emberek voltak-e? Vajon mit tettek embertársaikért? És mit követtek el ellenük mások, akár tudatosan, akár tudattalanul?

 

1984-ben Kölnben jelent meg a Kiepenheuer & Witsch kiadásában a Bűnben született című könyv. Ebben 19 beszélgetést közölnek a második világháború vétkeseinek utódaival. Megdöbbentő dokumentuma ez a szörnyű nyomornak, ami az egész generációt belülről azóta is mardossa. Arról tudósít, hogy fiatal férfiak és nők a bánattól meggörnyedve járnak amiatt, amit szüleik és nagyszüleik másoknak okoztak. Ez a háború utáni generáció olyan vérörökséggel született, amely meghatározza napi életüket, és létük börtönfalaival szembesíti őket. Ez ismételten felismerhetővé teszi, hogy egy konfliktusban soha nincsenek győztesek, hanem csak vesztesek, mégpedig mindkét oldalon. A fent említett könyv szerzője Peter Sichrovsky, zsidó, aki örök ellenségeinek gyermekeivel és unokáival beszélgetett. Ehhez bizony bátorság kell! Hiszen kit nem vezetne meg a keserű tapasztalatokból és gyűlöletből származó véleménye a kérdezetteket illetően. Ez az ember mérlegre merte tenni magát és nemzedékét, és mert megoldást keresni.

 

Soha többé!

A második világháború kitörése lezárta a nagy idealizmus egy korszakát. Amikor százezrek léptek a hazáért az első világháború csatamezőire, és sohasem tértek vissza; amikor a flamand katonákat érthetetlen francia parancsokkal küldték a harcba; amikor fiatal férfiak egész nemzedékei Verdunnél szögesdrótokban és az iszapban golyók vagy gáz által lelték halálukat, sokan felálltak – messze a szögesdrótoktól –, felemelték a hangjukat, és követelték: Soha többé! Az európai hadurak Belgiumot ismét hadszíntérré tették volna, de a belga király megtagadta a csúcsos-sisakosok átvonulását. A kor sok nagy szelleme járult hozzá az úgynevezett King Albert’s Book-hoz, a kis országot erkölcsileg támogatandó, megható szövegek, versek, zenedarabok, ábrák formájában. Csaknem mindegyik az emberek nagy aggodalmát tükrözte, és dicsőítette a belga királyt – a távolból. Albert majd csak megoldja a problémákat! A helyzetet azonban Albert királynak sem sikerült megfordítania. Így robbant ki az első világháború, összes értelmetlenségével és hevességével. Mert az európaiak még mindig nem értették, hogyan kell bánniuk teremtménytársaikkal. A két világháború közti időszakban, az úgynevezett interbellumban sok idealista lépett fel, férfiak és asszonyok, s hatalmas energiával szálltak síkra egy jobb világért. A holland Frederik van Eeden, A pionier nevű újság főszerkesztője 1903-ban például ezt írta: Aki igazán hajlandó rá, hogy ne éljen mások kárára, és készen áll arra, hogy amennyire csak lehetséges, hozzájáruljon a közös termeléshez, csatlakozzon hozzánk. Más feltételt nem állítunk. Aki azonban nem hajlandó teljes szívéből lemondani ama jogáról, hogy másokat a maga számára dolgoztasson, az maradjon távol, mert csupán ellenünk és önmaga ellen küzdene. 1921-ben még néhány beszédet tartott követői előtt, melyekben az embereket arra serkentette, hogy a pénzt, amit mindig készségesen bocsátanak rendelkezésre, ha mások megsemmisítéséről van szó, most Isten városának építésére használják fel. A kérdésre: Mibe fog ez kerülni, így hangzik a mi ellenkérdésünk: Mibe kerül egy nagy háború? És arra a kérdésre, hogy ki fogja a költségeket állni, a válaszunk: A népek, akik a nagy háborút is fizették.

 

Megújulás az akkori eszközökkel

Eeden tervei nagyszerűek voltak ugyan, s Jack London rajzai nem kevésbé megkapóak, az eredmény mégis egyenlő volt a nullával. Eszméit sok idealista az akkortájt aktív teozófus és antropozófus mozgalomra alapozta, amelyeknek a korabeli Európában – főleg magasabb körökben – sok követője volt. Az általuk inspirált eszmék és gondolatok megtalálhatók az építészetben, az irodalomban, és kifejeződnek a képzőművészetben is. A szellemi megújulásra való felhívás, amit sokan kiindulópontnak választottak, mégsem talált széleskörű megértésre, s az eszméket anyagi célok felé hajlították. Az idealista csoportok egyesületekben, kommunákban fövenyesedtek el, ahol a célt nem sikerült megvalósítaniuk.
Nos, megkérdezhetik, miért történt ez így? Sok kezdeményező talán már akkoriban is tisztában volt vele, hogy csoportjukban nem tudnak elegendő erőt felszabadítani ahhoz, hogy átemeljék az akadályokon, és a szellemileg megújító impulzus forrásából cselekvésre késztessék. De nem volt más választásuk. Eszméik által hajtva, a rendelkezésre álló eszközökkel próbálták megoldani a problémákat, és remélték a legjobbakat. Terveik minden jó szándék ellenére kudarcot vallottak. Mégis tudták kortársaikat inspirálni, noha ezek az eszmei csoportok mind aláhanyatlottak, a belátás, a megértés, az energia és a lendület hiányában, illetve a megsemmisítő kritika és vita miatt. Ahol a magasztos eszmék nem találják meg a helyes spirituális munkaalapot, ott mindig is szétfoszlanak.

Ha valakinek valamilyen eszményképe van, akkor legtöbbször létezik egy hajtóerő is, amely az illetőt a megvalósításra serkenti. Ehhez a munkához vagy talál megértő munkatársakat, vagy szolgai segítőkkel és csalárd haszonélvezőkkel dolgozik együtt. A két világháború között az első megoldásra nyilvánvalóan kevés esély volt, a másodikra viszont annál több.
Szerencsére kivételek is voltak. Ezek kezdeményezői nem egy régi filozófiai rendszert vettek ki a fiókból, hogy divatos köntösben ismét átnyújtsák az éhező keresőknek. Ők kitörtek a végzetes körforgásból, s tovább ástak mindaddig, amíg el nem érték azt a szellemi forrást, ahonnan a megújulás igazi útját kezdhették építeni. Bátorság kellett hozzá, hogy az emberi szívben rejlő, oly soká mellőzött, félreismert és elnyomott alapot újra megtalálják, és az időtlen és mindig időszerű Gnózis segítségével létrehozzák az élő erőteret, melyben követőik egy új életalapon haladhattak tovább. Ebben az erőtérben fejlődhettek, hogy végül az élet és a halál határát áttörve egy új életterületre mehessenek be.

 

Még oly sok mindent kell magukban legyőzni

Aki a múlt évszázadban élt, s annak hatásait családjában és saját életében tapasztalta, az talán Peter Sichrovskyval együtt megállapítja, hogy az embert a múltja élteti. Esetleg azt is felfedezi, hogy mialatt saját szülei, nagyszülei a megújító utat keresték, elmentek a szélesre tárt kapu előtt, mert még túl sok mindent kellett magukban legyőzniük. Ők is megpróbáltak valahogy kitörni, derűlátón vagy különc módjára, a vidám megújulás reményében, de a múlt továbbra is uralkodott rajtuk, befolyásolva gondolataikat, tetteiket és érzéseiket. Mások, akik az új tudatosság küszöbén álltak, először alaposan megvizsgálták az új lehetőségeket. Ha azonban nem tudtak búcsút venni múltjuktól, ugyancsak visszafelé mentek egy lépéssel. Aki nem számol le gyökeresen mikrokozmikus múltjával, az nem tud átlépni egy új élet határán. Aki a múlt nyomait nem tudja kitörölni, hanem hagyja magát arra terelni, hogy azok ismét felelevenedjenek, az mikrokozmikus elődei örökségébe esik vissza, mert más alappal nem rendelkezik. „Én megtenném, ha alkalmam lenne rá” – mondja Flame Firmin egy Peter Sichrovskyval való beszélgetésben. Aki múltjával nem tud vagy nem akar leszámolni, az a családjában, népében, nemzetében kifejlődő közös sorshoz marad odakötözve.

Miért kell ezt nyomatékosan kimondani? Mert az emberiség addig nem tudja megoldani a problémáját, ameddig cselekedeteit továbbra is elődeinek úgynevezett érdemeire vagy hibáira alapozza. A leszámolás itt nem azt jelenti, hogy az adósságot másnak a nyakába varrjuk, vagy hideg számítással a család, a barátok, a nép és a faj befolyásait félretoljuk. És nem azt jelenti, hogy elégtelenségünket másokra kivetítve bűnbaknak tegyük meg és elpusztítsuk őket.
A belátás hiánya miatt keletkezett rögeszméket csak az tudja feldolgozni és megsemmisíteni, aki a Gnózis megszabadító világosságában áll. Az ember azon erővonalak szerint gondolkodik, érez és cselekszik, melyeket az előző létciklusok véstek mikrokozmoszába. Ezeket az erővonalakat nem tudja saját maga kitörölni, mert részei saját életének. Ebből a végzetes körből kitörni csak a Világosság segítségével lehet. Azzal a világossággal, amelyet csak egy megújult tudat képes befogadni. Nos, valaki azt állíthatná, hogy látta a világosságot, és megtért, és beléphet a vélt világosságbirodalomba. Ám amint a valóság megint a saját jussát követeli, sok fénykereső tesz róla tanúbizonyságot, hogy mégiscsak illúziók rabja volt. Túl gyakran bebizonyosodik, hogy eredeti képességeik keresése közben kirabolják őket. Gondolataikat, érzéseiket, cselekedeteiket egy árnyék irányítja, amely „megváltó fényként” lebeg a szemük előtt. Ezt az állapotot a keresőnek fel kell ismernie, nehogy újra és újra áldozatul essen neki. A hamis úticélt és csalárd útitársakat el kell utasítania, hogy ahhoz csatlakozhasson, ami őneki jobban megfelel.

 

Nagyszerű kornak tartották

Peter Sichrovsky beszélgetőpartnerei a háború vége felé vagy röviddel azután születtek. Ők maguk nem vettek részt tevőlegesen ebben a szörnyűségben, de ebben a környezetben kellett élniük. Feltárták családjuk életét és múltját, hogy megtudják, mi történt, és miért cselekedtek és gondolkodtak úgy, ahogy tették. Néhányan közülük vergődve próbáltak megszabadulni ettől a rettenettől, mások békét kötöttek vele – vagy legalábbis ezt állították. És némelyek nagyszerű korszaknak tartották, amelybe szívesen visszatérnének. A leközölt beszélgetésekből kitűnik, hogy a múlt általi kimondhatatlan szorongattatás nem csak az áldozatokra és azoknak közvetlen utódaira korlátozódik, hanem a szembenálló felek következő generációját is érinti. Az ő szüleik és nagyszüleik – a frontvonal mindkét oldalán – parancsra mintegy pokolba kerültek, ahol gyilkolniuk kellett, hogy túlélhessenek. Ezek a beszélgetések megmutatják, hogy sokan ezt az örökséget még nem tudták feldolgozni, és megpróbáltak saját maguk és vérrokonaik elől menekülni. Ez azonban nem hozhat végleges megoldást. Ezzel a múlt nem lesz legyőzve, legfeljebb csak elkábítva, és a felszín alatt továbbra is hat. Ha valaki képes lenne valóban lerázni a múltat, akkor új irányba tudna mozdulni. Ha ugyanis valakinek a gondolatai, érzései és cselekedetei nem a múltból táplálkoznának, akkor megismerhetné az Isteni szeretetet, ami őt egy magasabb élethez akarja vezetni. Így keletkezik az új tudat – először egy másik élettudat, amely mentes az emberiség múltjából folyó félelemtől és aggódástól, és amely többé már nem vágyik uralkodni. Az ilyen élet minden ember belső szabadságán alapszik. Az emberiség történetében egyszer megvirrad, s akkor majd mindenki azt kérdezi: mi történt? Hová vezet ez az egész? S mit kell tenni ez ellen? Ez az a pillanat, amikor mindenkiben megszólítják a belső szabadságot. Mindenkit belső választás elé állítanak: „Így csinálom-e tovább, vagy más irányba megyek? És mi lenne ez az irány?”
Ezt az utat a szív iránytűje világosan megmutatja. De mindenkinek mernie is kell ebből olvasni és ezt követni, a vér sugallmaitól szabadon. Ehhez a mikrokozmoszban felhalmozott múlttól is meg kell szabadulni, mert az állandóan megpróbál erről a belső útról letéríteni. Ez bátorságot igényel ugyan, de lehetséges! Aki ki akar emelkedni nyomorúságának örvényéből, annak ezt egyszer meg kell tennie, hogy felvonja őt az isteni szeretet, amely lankadatlanul kopogtat a megsemmisülés felé sodródó embernél.

Kielégíthető-e a szeretetvágy?

 

Minden teremtmény szeretet után vágyakozik. Az az út és mód azonban, ahogyan például az ember próbálja ezt a vágyat valóra váltani, nagyon is különböző. Sokan egy partnernél keresik a beteljesedést, mások a hivatásukban vagy kedvelt foglalatosságokban. Annak okán, hogy jelenleg a ‘keresztény’ társadalomban egyre többen utasítják el a házasságot, mivel vagy nem tudják, vagy már nem akarják megoldani az ilyen kapcsolattal mindig is együtt járó konfliktusokat, előbb-utóbb mindenkinek fel kell tennie magának a kérdést, hogy tulajdonképpen milyen állapotban is van jelenleg az ember.

 

A középkorban létrejött a tiszta, állati ösztönöktől mentes szerelem eszméje, az ’imádott hölgy’ ideálja, amelyet ’lovagi szerelemnek’ neveztek. Ennek lényeges vonatkozása volt, hogy akit egyszer ez a szerelem megérintett, az soha többet nem tagadhatta meg ezt az érzést. Mind Trisztán és Izolda, mind Lancelot és Ginevra számára érvényes volt, hogy sem a halál, sem pedig a földi törvények nem semmisíthették meg szerelmüket. Ez a szerelem mindent átvészelt. Az egymás számára rendelt embereknek együtt kellett maradniuk, ez volt leghőbb vágyuk. A minden felett győzedelmeskedő szerelemnek ezt a témáját számos kultúra irodalmában ezerféleképpen feldolgozták. Korábban azonban még sohasem szólították meg olyan agresszív és szervezett módon az ember alacsonyrendű vágyait, mint napjainkban. A mesebeli menyegző pedig egyre inkább veszít a hiteléből.

Arról van szó, hogy a nemek szétválása előtt egy hímnemű és egy nőnemű lélek mindig együtt képezett egy lelket. Ha ez igaz – okoskodik az ember –, akkor mégiscsak úgy kell lennie, hogy valahol szaladgál a világban egy hozzám illő fél, akivel egységet képezek. És az ember keresi a tökéletes ’másik felét’. Aki viszont kizárólag a médiák révén tájékozódik, annak az a benyomása támad, hogy korunk emberének házassága szinte kivétel nélkül válásba torkollik. A tömegtájékoztatás által közvetített képet azonban eltorzítja a szenzációhajhászás. Természetesen sokan vannak, akik – vágyaik által hajtva – sebtében és meggondolatlanul kötötték össze magukat egy partnerrel. Velük szemben azonban milliók állnak, akik az élet problémáit közösen meg tudják oldani, és egymás számára kölcsönösen sokat jelentenek.
Az embereket belső és külső okok hajtják afelé, hogy megtalálják életük beteljesülését, legyen az egy másik ember iránt érzett szerelemben, a munkájukban vagy kedvelt tevékenységükben. Ezen az úton viszont sok csalódás várja őket. A mindennapok valósága ugyanis általában teljesen más, mint amit megálmodtak. Egy partner nyújthat például barátságot, rokonszenvet és biztonságot, de kisugározhat kritikát és elutasítást is. És megtörténhet, hogy egy emberpár kapcsolata fokozatosan egy olyan lehetetlen küzdelemben merül ki, amely olyasvalaminek a fenntartását erőlteti, aminek már semmi tényleges alapja nincsen. Hiszen ha valamelyikük mindig csak követel, de adni nem akar, akkor a másik fél végül már egyáltalán nem képes visszajelzést adni.

 

A saját sóvárgás kivetítése

Miért nem lehet vajon kielégíteni ezt az intenzív vágyakozást? A vágy élettörvény és mágneses képesség, erő, amely a hiányzót odavonzza. A vágyakozás következtében aztán képek teremtődnek, egy eszménykép, amely után az ember sóvárog. A hétköznapi élet tapasztalata azonban lassan megtaníthatja az embert arra, hogy egy képzeletbeli ideális partner utáni vágyakozása valójában a saját lényében lévő mennyei Másik iránt érzett vágyakozás kivetítése (akit viszont nem tud elképzelni magának). A vágy nem-kielégítését az ember kegyetlenségként éli meg. A valóság viszont az, hogy vágyakozását és a vágy kielégítésére irányuló keresését szakadatlanul kiigazítják, mivel a beteljesülést ott keresi, ahol nem található. A mennyei Másik, az örök társ, aki soha nem hagyja cserben az embert, csendes, bevésett ideaként rejtőzik a szívében. Ő az eredeti lélek, ő az, aki képes arra, hogy az ember legmélyebb vágyakozását kielégítse, feltéve, hogy az keresi őt, és feltétel nélkül át tudja adni magát neki.
Akkor tehát soha nem volt a férfi és a nő egyetlen teremtmény? Az Arany Rózsakereszt tanítása kijelenti, hogy az ember egy mikrokozmosz, az atomhoz hasonló módon felépített megnyilvánulási tér. Három magja vagy lelke van: egy pozitív és egy negatív töltésű mag, amelyek nagy sebességgel keringenek egymás körül, továbbá egy semleges mag, amely nagy távolságban kering a másik kettő körül. Ez az egész rendszer a ’középponttól eltörekvő’. Egy nagyobb egésznek ajándékozza magát. Ezáltal minden határ feloldódik, és nincsenek sem terek, sem korlátok; csak végtelenség, örökkévalóság létezik. Mihelyt azonban egy ilyen hármas megnyilvánulási tér befelé fordul, tehát középpontot keresővé válik, azonnal megváltoznak a mágneses viszonyok. Ez a folyamat játszódott le az úgynevezett bűnbeeséskor.
Amikor ez a katasztrófa bekövetkezett – írja Jan van Rijckenborgh az Élet és halál rejtélye c. művében –, az említett atomot a hőség elhasította, mégpedig úgy, hogy a mikrokozmosz középpontjában egymás körül keringő két lélekmag egyike kivetődött a rendszerből, és eltűnt a térben. Az egyik mikrokozmoszból a pozitív, a másikból a negatív mag vetődött ki. Ez az igazság a nemek elválasztásáról. Azok a mikrokozmoszok, amelyeknél ez a katasztrófa kitört, attól kezdve már nem voltak hármas-egységek, hanem csak két-egységek, kétségek.

 

Az ember tehát egy meggyalázott lény

Ha a pozitív, hímnemű mag vetődött ki, akkor a jelenlegi mikrokozmosz nőnemű lelket tartalmaz, ha pedig a negatív, nőnemű mag tűnt el, akkor a mikrokozmoszban hímnemű lélek lakik. A nő a hiányzó hímnemű elv után vágyakozik, a férfinak pedig a nőnemű elv hiányzik ahhoz, hogy az eredeti egységet helyre lehessen állítani. Az ember tehát egy meggyalázott lény. Nem ’egész-séges’. Ennek a belátása azért fontos, mert a helyreállítás nem két partner egymásra találásának a kérdése, hanem egy fejlődési folyamat, amely az emberi szívben lévő isteni szikrán alapul. Ebben az utolsó isteni elvben rejlik az a képesség, melynek segítségével a mikrokozmosz újra egyensúlyba hozható. Ha ez egyszer megtörténik, akkor a szeretet utáni örökös vágyakozás is kielégíthető.
A királyfi és a királylány menyegzője, amelyet oly sok mesében megünnepelnek, tehát nem a földi emberre és földi társára vonatkozik, hanem a lélek és az isteni szellemmag közötti kapcsolatra. Az ember mindaddig kifelé vetíti az erre a kapcsolatra irányuló vágyakozását, amíg nincs tudomása a megújulás és helyreállítás belső forrásáról. Addig abban reménykedik és arra vár, hogy egy másik ember megajándékozza ezzel a beteljesüléssel; de minden egyes lépés, amellyel Istentől távolodik, tévútra vezeti, el az örök szeretet forrásától.
Jakob Böhme írja A hajcsár ostora eltörött c. művében: A bűn nem önmagából keletkezik, hanem az akarat hozza létre. Mindaz bűnnek számít, ami kifelé a világba, és Istentől elfelé törekszik. Az akaratnak nem szabad mást kívánnia, mint Istent és az Ő szeretetét, úgy, mintha önmaga semmi sem lenne és meghalt volna; vágyakoznia kell az Istentől való életre ahhoz, hogy Isten ezt megteremthesse benne.

 

A dolgok külső oldalára való irányulás

A szívben tehát egy hatalmas erő rejlik, amely mindent meg tud valósítani. Ez a szeretet, amelyről azt mondják, hogy maga Isten. Ez az istenember feltámadásának alapja. Ez az a magerő, amely mindenkit megragad, továbbsürget és vonz. És ez az erő, amelyet az ember a legmélyebb lényében keres.
Sajnos azonban nagyon sokan vannak, akik hagyják magukat tévútra vezetni, és nem is tudják, hogy valójában mit is keresnek. Ezért a külső világ felé fordulnak, a dolgok külső oldalára irányulnak, és elfelejtik, hogy a titok és a megoldás saját magukban található. Itt kell keresniük.
A házasság, a társkapcsolat, ahogy erre a mindennapos életben törekszenek, sokaknak boldogságot és beteljesülést ajándékoz. Mások számára viszont folyamatos szomorúság, félelmek, fájdalmak és gondok forrása.
A szeretet utáni vágyódás valódi kielégítését, mint megállapítottuk, nem a dolgok vízszintes síkján, két földi ember kapcsolatában lehet megtalálni. Ha az ilyen jellegű kapcsolat létrehozásánál az egyetlen kiindulási pont a földi szerelem volt, akkor ez bizonyára keserű tapasztalattá válik. Az ember azonban e tapasztalat révén felfedezheti, hogy milyen szegényes az élete az isteni szeretet nélkül. Hiszen mindenki a saját magánya ellen küzd, és utána megtapasztalja, hogy tulajdonképpen csak önmagát, az igazi énjét keresi.
Az ember szíve mélyéből akarja a szeretetet, sóvárog a szeretet után. Sokan azonban tudatlanságból több könnyet aratnak, mint boldogságot. És mégis ott van bennük a szakadatlan nyugtalanság, amely továbbhajtja őket, amely vádol és nem enged. Ez a lélek hangja, amely lelkiismeretként működik. A hús-vér ember vágyakozásától teljesen eltérő fajta vágyódást hoz felszínre. Az emberi szeretet és az isteni szeretet egymással ellentétesek, viaskodnak egymással.
Minden mikrokozmoszban megtalálható az új élet már említett magja. Ebből a magból ered az a sugárzás, amely ezt a hatalmas megindultságot okozza, amely az embert felrázza álmából, és reagálásra készteti. Mivel azonban ez a sugárzás teljesen más, mint a földi ember törekvése, ebből a belső érintésből jelentős konfliktus fejlődik ki. Még ha valaki inkább a menekülést vagy az elrejtőzést választaná is – ez elől az önnön szívében lévő sugárzás elől nem térhet ki. A legtöbb, amit tehet, hogy eltakarja vagy elfojtja. Ennek aztán az az eredménye, hogy a léleknek tovább kell szenvednie, és így a személyiség is szenved, mert ki lett billentve egyensúlyából.

 

Megtisztítás és magasabb célhoz emelés

A személyiségre nagy feladat vár. Az a megbízatása, hogy megtisztítsa magát és felemelkedjen, hogy így a lélek szolgálójává válhasson. Ezután válhat a lélek azzá a menyasszonnyá, aki a szellemmel való menyegzőjét ünnepli. Ez a klasszikus rózsakeresztesek alkímiai menyegzője. E menyegző képe mindenki szívébe bele van vésve. De vajon fog-e az ember erre a képre irányulni? Mielőtt ezt megtehetné, sok illúziót kell lerombolnia, és tapasztalatokat kell gyűjtenie.
Ha a gondolkodás már nem raboskodik többé a rögeszmék fogságában, és elcsendesedik, akkor Isten valódi életet ajándékoz az embernek. Akkor körülveszi és áthatja őt az a szeretet, amely a léleknek megszerzi a szükséges tapasztalatokat a személyiség minden tisztátalanságtól történő további megszabadításához. A szeretet olyan módon viszi át a személyiséget minden nehézségen, amelyet a földi tudat szinte el se tud képzelni magának. Ezután már nem a szakadatlanul szeretet után sóvárgó személyiségről van szó. A szenvedésnek és az illúziónak ez a forrása megszűnt csörgedezni. A személyiség egybeolvad a lélekkel, amely összeköttetésben áll a szellemmel. A szeretet utáni vágy ekkor beteljesült.

Minden élet önmaga fenntartását szolgálja

 

Amennyiben a Földnek az a feladata, hogy életet adjon, úgy ezt a megbízatását túl is teljesíti. Látszólag mindegy, mennyiféle életforma létezik; szakadatlanul új és új élet sarjad.

 

Az élet éteri fajtájú, még ha olyan anyagi burokban jelenik is meg, amely látszólag él, vagy még ha az élet oly anyaginak tűnik is. Az élet nem található meg az anyagi atomokban, csak átvibrál rajtuk. Az anyagi élet végtelennek látszhat, és a létforma talán meg is van győződve arról, hogy ez így van. Egy bizonyos pillanatban azonban az éteri elv visszahúzódik, és csak a lélek nélküli anyag marad meg, ami soha sem részesülhet örök életben.
Ez valójában különös helyzet. Hogy miért? Bolygórendszerünkben nem a Föld a mag, a középpont, csupán egy bolygó, mely egy csillag körül kering. A Nap egyik ékköveként vonul pályáján, az általunk észlelhető világmindenség számunkra legerősebb fényforrása körül, amely meleggel, bio-elektromossággal és élettel ajándékozza meg. Ugyanakkor a Napból áradó gravitációs mezők és leírhatatlan erők bolygóközi pályán tartják a Földet, nem túl messze és nem túl közel, hogy a keskeny sávszélesség mindig olyan legyen, amelyen belül a számunkra ismert élet fennmaradhat. Ebben a rendszerben a Nap egyszerre pártfogónk és kihívónk.
Ha a Földet nézzük, megállapíthatjuk hogy az bizonyosan mindent megtesz értünk, mindennel ellát minket. Oxigént bocsát rendelkezésünkre, édes- és sósvízzel ajándékoz meg bennünket, megteremtve ezzel minden szükséges életfeltételt. A Földet élőlénynek tekinthetjük; kilélegzése életéterként vibrál az anyagi jelenségekben. Belélegzésével a Nap elektromágneses, magasabb energiáit szívja magába. De mire is szolgál valójában mindeme élet és az energiacsere?
Ezt a kérdést nyugodtan feltehetjük, ha abból indulunk ki, hogy a világmindenség nagy harmóniájában semmi sem történik hiába, semmi sem véletlen. Minden élet önmagát szolgálja.
Szemléljük a Földet szellemi szempontból, mint az élet egyetlen, örömteli kitörését. Ez nem más, mint a létezés öröme, és minden életforma sajátos módon fejezi ki magát. Vessenek befelé egy pillantást; minden élet önmagát szolgálja, másképpen nem fejeződhetne ki. Az élet több szintjén fel sem vetődik a ’Miért?’ kérdése.

 

Az élet feladata magasabb szinten

Most a következő kérdés merülhet fel: miért változik az állatok szintjén és az ember életterületén minden olyan drámaian? A határtalan öröm itt kissé már mérséklődik. Az állatok birodalma – akár a növényeké – nem borítja be az egész Földet. Mindkét természetbirodalom a maga természetes törvényei szerint él, természetes határain belül. Azt mondhatnánk, hogy az élet öröme az állatok szintjén egy bizonyos határt nem léphet át. Az ösztön, a vér ösztöne és a vérszomj helyet követel magának, és leírhatatlan formákat ölthet. Ez azonban a túlélést és a fajfenntartást szolgálja.
Az emberi társadalomban az erőszak és a rombolás sok helyütt valószínűtlenül nagy méreteket öltött. Ezek az erők a bosszút, a presztízst, és a gazdasági érdekeket szolgálják. Minden saját magát szolgálja, addig a pillanatig, amíg az éterelv vissza nem húzódik, amikor vibrációja nem közölheti magát többé az anyagi atomokkal, és az élet el nem múlik.
Milyen sajátságos helyzet ez tehát? Miért kell ennek így lennie? Erre a válasz az, hogy az ember a Föld feladatát képes magasabb szinten megérteni. A Föld életet ajándékoz, de nem maga az élet. Az élet a Nap. Sőt, ez a hatalmasság, ez az életadó is Brahman, a teremtő lélegzetét szívja magába, a mögötte lévő, láthatatlan szellemi Napból.
Az élethez közvetlenül kapcsolódó fogalmak az ellátás, az élelem és a megélhetés. Ez minden szinten igaz. Mert a szellemi Napból a mi Napunk születésével egy hatalmas, szellemi lélegzet áramlott ki, amely Napunkat sokáig élteti még, és minden fejlődést lehetővé tesz. Ugyanez történik Napunk és a Föld viszonyában. Mindezeket az aspektusokat mi magunk is képesek vagyunk észlelni. Tanulhatunk a Földtől. Amíg létezik, csak ad nekünk.

 

Az ökológiai rendszerek megbosszulják magukat

Létezik azonban egy kritikus pont, amelytől kezdve azoknak, akik csak kapnak, adniuk kell majd, különben a biológiai változatosság és az összes ökológiai rendszer az ellenkezőjére fordul.
Marjolein Boo az NRC Kereskedelmi Lap 2001. október 13-i számában Scheffer, holland ökológus eredményeire utal, aki ausztrál, amerikai és svéd kollégáival végzett kutatásokról a Nature folyóiratban számol be. Egy kritikus határ veszélyére figyelmeztet. A cikk tartalma megrázó. Íme egy, Scheffer példáiból:
Körülbelül huszonöt évvel ezelőtt a karib-tengeri korallzátonyok híresek voltak a halakban, az egyedülálló tengeri viaszrózsában valamint egyéb színpompás tengeri élőlényekben való gazdagságukról. Ma nagy, húsos, barna tengeri hínártelepek burjánzanak a szirtek körül. A sokszínűség eltűnt, halászok és búvárok számára nincs mit felfedezni többé. Ennek oka az ember. A túlzott táplálékmennyiség, amely a környező tájakról a tengerbe jut, jelentősen hozzájárult a tengeri hínár terjedéséhez. A hínár természetes ellenségei, a növényevő halak a helybéli halászok zsákmányává váltak. Ezek helyét tengeri sünök foglalták el. Ám ezek populációját is ismeretlen tengeri betegség tizedelte meg, és a tengeri hínár aránytalanul megsokszorozódott. Egy 1981-es orkán nagyobb darabokat tört le a korallszirtekből, amelyek csak nagyon lassan tudnak ismét hasonló méretűre növekedni. Jelen pillanatban pedig ott tartunk, hogy a korallokat barna hínár növi be, amely a tengeri sünnek egyrészt nagyon sűrű, másrészt a fiatal korallok nem tudnak megkapaszkodni rajta.
Scheffer: Annak gondolata, hogy az ökológiai háztartás hirtelen felborulhat, ellentétben áll megérzéseinkkel. Nemcsak a laikusok, de a tudósok is abból indulnak ki, hogy az ökológiai rendszerek fokozatosan alkalmazkodni fognak a megváltozott környezeti feltételekhez, legyen az egy fokozatosan felmelegedő, illetve nedvesebbé váló, élelemben gazdag miliő vagy éghajlat. De mint láttuk, ez bizonyos nagyobb, fontosabb környezeti rendszerekre, mint az erdők, óceánok, vagy akár a korallzátonyok, nem igaz. Anélkül, hogy ezeket figyelembe venné, az ember fokozatosan aláássa környezetét, kihasználja rugalmasságát, amíg az egyszer végleg ki nem merül. Azután elég majd egy szúnyog lárvája is ahhoz, hogy az ökológiai rendszer az egyik egyensúlyi állapotról egy másikra váltson. Áruló módon olyan közhelyekkel áltatjuk magunkat, hogy: „Ez a vihar miatt történt. Ez és ez pedig valamilyen betegségtől indult pusztulásnak.” De nem, mindennek az az oka, hogy aláaknázzuk a környezetet, és e folyamat csak komoly erőfeszítések árán fordítható vissza.
Minden esetben az ember tehát a döntő tényező. Az ember cselekedetei határozzák meg, melyik egyensúlyi állapotot érjük majd el.
Még egyszer idézzük Scheffert: Azon rendszerek, amelyek rugalmasságát túlzott igénybevételnek tesszük ki, összeomolhatnak. Ez ugyanúgy érinti az ökológiai, mint a szociális rendszereket, vagy a tőzsdét.

 

Mindenki fontos

Előbbi megállapításunk az olyan ökológiai rendszerekre is érvényes, mint a Föld. Ezért az egyes ember, de kiváltképpen az egész emberiség érdekei és cselekedetei döntőek lehetnek. Vajon az ember a Földtől továbbra is csak elvenni akar? Akkor – akárcsak a Szahara vagy a karib-tengeri korallzátonyok – egy bizonyos pillanatban ő is átlépi majd a kritikus határt. Akkor aztán a Föld sem lesz képes többet adni, és az életminőség gyorsan eltűnik majd. Ha az ember képes lesz ezt az állapotot megfordítani, akkor a Föld a makrokozmosz virágzó, szellemi ékszerévé válik.
Ezért a földi teremtényeknek el kell kezdeniük adni a Földnek. Hogyan? Növekedniük és gyümölcsözniük kell, hogy a Föld ékköveivé válhassanak. Itt éppen arról van szó, amit Pál titokzatos és mély értelmű kijelentésével elénk tár: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm.8,19) És miért? Mert csak akkor kezdődhet el a Föld igazi fejlődése.
Ha ez megtörténik, akkor új, aranykor kezdődik. Az élet megtelik az emberek által szabaddá tett világlélek étereivel. Elkezdődhet a Föld tényleges feladata: a szeretet tanítása és kifejlesztése minden teremtményben. Minden megújul. Ezért minden egyes ember a mérleg nyelvét képezheti majd.
Emiatt olyan fontos tehát az ember az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Szellemi Iskolájában, mindenekelőtt a fiatal ember! Időről időre külön megújító konferenciákat tartanak a fiatal tanulóknak. Ha a szellemi iskola a fiatalokat arra ösztönözheti, hogy elfoglalják helyüket az egész emberiség új fejlődésmenetében, akkor képesek lesznek áttörni az új tudathoz és az új lélekélethez. Akkor lehetséges, sőt égető lesz számukra, hogy ők is kivegyék részüket az ember megszabadításából és megújulásából – magukban, másokért. A fényember megszületése, a másik megszületése a mikrokozmoszban, aki tiszta szeretet, ez a teremtés célja. Csak ez nevezhető igazi életnek. Ha az emberiség átlépi e határt, akkor belső szabadságot tapasztal meg, és ezt szeretetben meg fogja osztani embertársaival. Ha azonban a határ áttörése nem sikerül, akkor a Föld egyre kilátástalanabbá válik, és ’nagy, barna tengeri hínártelepek’ hátráltatják majd fejlődését.

Ritmus és egyensúly

 

Látta már? Ön is úgy élvezte a 220 fős Kirov-Balettet? A legnagyobb klasszikus baletteket, mint a Giselle, A szilfidek, Petruska, Seherezádé és a Hattyúk tava? Minő utánozhatatlan precizitása a technikának, a mimikának és az odaadásnak! A szólisták bravúros mutatványokban brillíroztak, a páros táncok elragadóak voltak, a balettkar tökéletes egységgé vált, és az egészet szolgálta.

 

Van Önnek elképzelése arról, hogy egy átlagos balett-tanulónak mennyit kell teljesítenie ahhoz, hogy bejusson a balettkarba? Nos, igen, ez élsport, mindennapos, kemény munka. Sok mindenről le kell mondani, és szakadatlanul küzdeni kell az anyag súlya ellen. Mindig könnyűnek, törékenynek és derültnek kell látszani, meg kell őrizni a lebegés illúzióját.
Mindez meglehetősen nehéznek hangzik. Aki azonban az első lépéseket megteszi, az nem így érzi. Egy igazi táncos valóban mindenre kész. Mindent belead, és ebben még örömét is leli. Gyakran tölti el azonban aggodalom is, ha nem éri el a sikerlétra legfelső fokát.
Egy tánccsoportnak rendkívül nagy érvényesülési képességre és szigorú fegyelemre van szüksége. A tagoknak érezniük kell, hogy mit vár el tőlük a koreográfus. Egy balett-mű betanulása során senkinek sem szabad kiesnie a szerepéből. Mindenkitől tökéletes figyelemösszpontosítást és teljes erőkifejtést várnak el. A technika finomításával és kidolgozásával, továbbá a test hajlékonyságának fenntartásával töltött rendes gyakorló órákon mindenki egyénileg dolgozik, de mégis a közös célra, a csoportcélra irányul: vagyis arra, hogy az egyénileg elérteket az egészhez hozzáadva, együtt rendkívüli teljesítményt vigyenek véghez. És az valóban rendkívüli teljesítmény, ahogy a balettkar például a Hattyúk tavában a zene ritmikus hullámzásában tovalebeg, mialatt a szólisták a többiek fölé emelkednek, mintha földöntúli lények lennének.

 

Feltétel nélküli hűség és szeretet

Vajon miért olyan közkedvelt még mindig ez a balett, amelyet első ízben a ’Balsojban’, a Moszkvai Nagyszínházban mutattak be? Talán a romantikus történet miatt? Egy lányról szól, akit a gonosz hatalmak csodaszép madárrá változtattak, és akihez a kedvese – akitől az ártó varázslat megtörését remélte – (látszólag) hűtlen lett. Ez a mű világosan megmutatja a lényegbeli különbséget álom és valóság között. Az igaz szerelmet énekli meg, és felfedi az emberi lélek tragikumát, hogy ugyanis a lélek a gonosz ellenére is mindig az eszményire törekszik, és ahhoz akar felemelkedni.
A koreográfia és Csajkovszkij zenéje az érzelmek révén megnyitja a szívet, és felkelti a nézőben a valódi, igaz, feltétlen hűség és szeretet iránti vágyakozást. A tiszta szépség ilyen pillanataiban gyakran érezzük azt, amit legbensőnkben nélkülözünk. Ez egyfajta honvágy, a jóra, a szépre és az igazi boldogságra való vágyakozás. Ám egy ilyen előadás azt is megmutatja, hogy mi mindent lehet elérni csoportegységben, ha egy csoport tagjai teljesen a szemük előtt lebegő célnak szentelik magukat. Ez pedig olyan téma, amelyről érdemes elgondolkodnunk.
Az erősen kifejlődött individualizmus után manapság a csoport ötlete is újból előtérbe lép. És ez nem az erőltetett rend eredményeként és vakfegyelemből történik, hanem a magasabb életre törekvő ember eszközként fogadja el, amelyet logikus módon használnia kell, ha a kitűzött célt el akarja érni. Ezt az ember az állandó középből eredő szépség, erő és egyensúly együttes felhívásával éri el.

 

Az ég alatt lévő minden dolog gyökere

A Confucius nagy kínai állami cirkusz is a költészetnek, szépségnek és erőnek egy alig hihető tetőpontjára hág a maga 120 artistájával. Az alapelv, amelyen ez a csoport dolgozik – vagy jobban mondva, amelyre törekszik – a Kr.e. 551-től 479-ig élt kínai filozófus, Konfucius kijelentése:

Harmónia,
ez az egyensúly hát
a gyökere mindennek az ég alatt.
Harmónia a természettörvénye
mindennek, ami létezik.
Keresd az igazi egyensúlyt,
az állandó közepet!

A valódi egyensúlynak, az állandó középnek ezt a megtalálását mutatják be egyedülállóan az artisták Az arany páva című kerékpáros számukban. Ezért a számért az 1997-es Monte Carlo-i Nemzetközi Cirkuszfesztiválon a legmagasabb kitüntetést kapták. Tizenhat ’pávalány’ mutatja be lélegzetelállító mutatványát egy stílusos koreográfiába ágyazott számban. Képzeljük csak el: van egy kerékpár, amit először egy erős, fiatal hölgy vezet egyedül. Lassanként hozzákapcsolódik a többi tizenöt ’páva’ is, ritmikusan és szimmetrikusan. Mihelyt mindannyian a legnagyobb összpontosítással elfoglalják a helyüket, közösen egyetlen egy képet alkotnak, egy pávafarkat. Ezt az első ’páva’ tartja és hordozza körbe, aki bár láthatatlan, mégis nélkülözhetetlen.
Itt is kifejezésre jut a páratlan csoportegység. Mindenki dolgozik mindenkiért. Összpontosított figyelemmel és odaadással mindannyian kölcsönösen támogatják és tartják egymást, hogy a pávafarkat rendkívül csiszoltan, az egésznek a megkoronázásaként építsék fel. Ha csak egyetlen lány is elvesztené akár egy pillanatra is az összpontosítását, annak szörnyű következményei lennének a közös, élő építményre nézve. Milyen csodás szépséget képes elővarázsolni a ritmus és egyensúly!
Ha a Naprendszerre tekintünk, amelyhez tartozunk, ott is lerombolhatatlan egyensúlyt és örök ritmust tapasztalunk. Minden bolygó a Nap körül kering, miközben a maguk részéről is véghezviszik saját mozgásukat. Naprendszerünk – egy a milliárdnyi naprendszer közül – a Tejútrendszer része. Ez a rendszer is harmonikusan és tökéletes egyensúlyban mozog. Ez a világmindenség nagy, egyetemes tánca; áramló, folyamatos mozgás az állandó középből eredő tökéletes egyensúlyban.

 

Legyőzni a nehézségi erőt

Ahogy már írtuk is, az ember rendkívüli teljesítményekre képes. Gyakran 10 % inspiráció és 90 % vagy még több verejték szükséges ahhoz, hogy elérjük célunkat. Ez különleges képesség! Az embert ösztönzi valami, és aztán jön a fáradságos munka, hogy rendkívüli tökéletességben valóra is váltsa a dolgot. A táncos le akarja győzni a nehézségi erőt, és meg akarja valósítani a tökéletes formát. A zenész – a helyes technika mellett – a tökéletes hangzást keresi. Festők és szobrászok színnel és kővel küzdenek, hogy azt, ami bennük él, láthatóvá tegyék. A néző pedig a szívével valamint a szemével és fülével észleli a szépséget. Ám mindezt csak akkor érezheti, ha – talán nem tudatosan – a szépség őbenne is jelen van.
A tökéletesség elérésére való minden erőfeszítése közben viszont az ember csak annál inkább átéli tökéletlenségét. Törekvése egyidejűleg vágyódást kelt, valami olyannak a keresésére sarkall, amit esetleg még csak sejt. És talán ez a dolgok titkos értelme is. A teljesületlen vágy keresésre ösztönöz, ezért hát a tökéletességre való törekvés mindig élő marad.
Nem kellene vajon nekünk is gondolat-áramlatainkkal átjárnunk a világmindenséget, és folyvást azon tűnődnünk, hogy mi végre vannak a titkai? Nem kellene nekünk is arra törekednünk, hogy kiderítsük ezeket a titkokat? És így járja lábunk a tökéletlen táncot a földön, míg el nem jő az a nap, amikor a nagy koreográfus, aki a mindenséget irányítja és mozgatja, talpra állít minket, és szüntelen, lankadatlan fáradozásunk után elnyerjük az állandó középből eredő harmóniát és egyensúlyt.

Hídként fekszem a zavaros víz fölé

 

„Like a bridge over troubled water, I will lay me down”
(Hídként fekszem a zavaros víz fölé)

 

E közismert dalában Paul Simon a szerelme iránti teljes áldozatkészségét írta meg. „Amikor nehéz a sorsod – énekli –, amikor magányos vagy, amikor csak sötétséget látsz magad körül, amikor úgy véled, hogy minden barátod elhagyott, amikor egész léted már csak merő fájdalom, én mégis veled vagyok. Kifeszítem magam, mint egy híd, az örvénylő víz fölé, s átkelhetsz rajtam.” (Szabad fordítás)

Ez a szöveg a szerelmesnek a szeretett lény iránti teljes odaadását írja le. Olyasvalakit jelenít meg, aki teljesen el akarja ajándékozni magát, s híddá szeretne válni, mely átvezet minden sötét mélység felett. Olyasvalakit, aki a végső céllal egyesülve végleg eggyé akar forrni vele.
Mint sok kívánság, ez a cél is csak árnyékképe annak a megbízásnak, amit egykor az ember kapott: egymást szeretni, egymást segíteni, a továbbfejlődésre ösztönözni, hidat verni minden zavaros mélység fölé.
A kereső, aki egyre inkább a bensőjéből felhangzó hívásra hallgat, állhatatosan arra fog törekedni, hogy életének hangsúlyát az énről a lélekre helyezze át. Tiszta életvitele által hidat ver a lélekhez. A megszabaduló lélek ezen a hídon keresztül teremti meg az új személyiséget, amely átveheti a teremtésben reábízott feladatot. E kapcsolaton, e hídon át képes aztán az élő lélek területéről érkező világosságerő beáramolni az arra felkészült zarándokba, aki a kapott fényt szétárasztja a földi élet sötétségében. Az élő lélek területén semmilyen energiát sem pazarolnak el, és a transzmutált (átalakított) fény így a legrövidebb úton és biztosan fogja elérni célját.
Vagy vegyük csak a valóság egy másik árnyképét: képzeljék el, hogy valaki testileg szeretne lazítani. Például kinyújtózik a földön, teljesen rábízza magát. Ráhagyatkozik arra, hogy biztonságban fekszik, s hogy a föld hordozza, tartja őt. A bizalom már bizonyos ellazulást eredményez. Feszült állapotából az illető időleges ellazuláshoz jut, mégpedig látó és beleérző képessége alapján. Egyúttal gondolkodását is megpróbálja elcsendesíteni, és egy időre minden gondtól megszabadul. Ez a folyamat persze bizonyos megkönnyebbülést hoz a feszült ember számára, ez azonban mégis csak önáltatás, mert mihelyt az illető ismét két lábbal a földön áll, minden megint olyan, mint azelőtt.

 

Az örök fejlődés magja

Mennyire másképp alakul az Élet ösvényén járó zarándoknak a sora! Ő is arra a pontra bízza magát, melyen áll, ez azonban egy belső alap, egy szilárd, mély életalap! Tökéletesen erre a szívében lévő Kriszus-elvre hagyatkozik. Ezért is nevezik ezt a rózsakeresztesek a szív rózsájának. Ez az örök fejlődés magja, kiindulópontja. Az ennek az elvnek való alárendelődés nem más, mint az önátadás, amelyről a gnosztikus rózsakeresztesek beszélnek. És ez a valódi, pozitív ellazulás: nem valamiféle akaratlan és ernyedt tartás, hanem tökéletesen tudatos bizalom abban a hídban, mely a nem ebből a világból való birodalomba vezet. Az ehhez vezető feljárat pedig – elvként, lehetőségként – ott rejlik mindenkinek a szívében.
A híd egy cél elérésének az eszköze. Hogy valahová elérhessünk, a híd mindig átível valamit: mint például egy völgyet, egy szakadékot vagy vadvizet. Ilyenkor hidat kell építeni, ahhoz pedig tervre van szükség. Ám mindenekelőtt a cél elérésének megingathatatlan vágya és a feladatot kivitelező akarat az, ami nélkülözhetetlen.
Megállapíthatjuk, hogy aki a tökéletessé válás útján akar járni, annak igazi hídépítővé kell válnia ahhoz, hogy haladhasson, s hogy jelenlegi helyzetét kiindulási pontként használhassa. Aki így lát feladatához, s magát a lélek vezetésére bízza, az felfedezi, hogy az Élethez vezető ösvény már rég nyitva áll előtte – mint láthatártól láthatárig kifeszülő boltív. Ez az ígéret szivárványíve, mely minden látható és láthatatlan színt visszatükröz. E színek megfelelnek a Kimondhatatlan Név hangjainak, melyek a teremtés forrásából áradnak ki.

 

E híd nélkül nincs első kézből származó tudás

Az ösvény az a híd, mely a vándor számára feltárja a negyedik dimenziót. Ezt a dimenziót csak az tapasztalhatja meg, aki egy tiszta, önzetlen életmód és az isteni szeretet iránti tökéletes szolgálatkészség által egész lényét egy ennek megfelelő magas rezgésszintre hozta. Ekkor az isteni szeretet elvezeti őt céljához.
Az örök élethez vezető híd olyan mértékben fejlődik és alakul, amennyire az ember szíve és feje megtisztul az önző érdekektől. Akkor lehetővé válik az élő lélek területéről származó tiszta erők beáramlása. E híd nélkül – magyarázza az ősi bölcsességtan –, e kapcsolat nélkül nem juthatunk első kézből származó ismerethez. E híd által a belső megszabadulásra törekvő emberben a megszokott érzelmi reakciók mellett kifejlődik egy intelligens, együttrezgésre képes munkaeszköz.
A keleti jelképrendszerben megemlítik a sóhajok hídját is, mely a „siralom, a fájdalom, az önzés és a magány völgyébe” visz. Ezt az lefelé vezető hidat azután – így mondják – felváltja a sugárzó szivárványhíd, az ígéret hídja, melyet azok építenek, akik a tiszta fényt keresik. A szivárvány a Hétszellemből kiáradó hét sugarat jelképezi.

 

A mindent átölelő, egyetlen lélek

Ezek a hídépítők Isten világosságában vonulnak át e hídon, s lehozzák a világosságot az emberek világába, hogy ők is megismerhessék a lélek új birodalmát. És mindazok a lelkek, akik erre a fényre vágynak és korábban egymástól talán el voltak választva, újra egyesülnek, és így hozzák létre az egyetlen lelket, mely mindent átölel. Mert az élő lélek területén nincs elkülönülés, nincs elválasztottság.
Ez most és itt is így lehet! Mindazok, akikben az örök lélek tudata kifejlődhet, együttesen törhetetlen egységet, az Antahkarana-t képezik. Ekkor már nem lehet többé az én hidamról vagy az én kapcsolatomról beszélni. Ekkor már csak egy szilárd csoport létezik, mely folyamatosan épít és fenntart. E hatóerő jellemzője a pozitív ellazulás, melynek azonban nincs köze semmiféle negatív és kiváró vagy megnyugtató magatartáshoz, és amelynél semmiképpen sincs szó közömbösségről vagy restségről!
A világban felmérhetetlen a szenvedés és az ínség. Ezért az élő lélek közössége arra ösztönzi mindazokat, akik alkalmasak rá, hogy az élő lélek magas szintjén együttműködjenek, hogy így egy fényaknát képezhessenek, egy hidat, melyen a Gnózis, vagyis Isten élő ismerete kiáradhat a kereső emberiségre. Akkor lehetővé válik, hogy ezen a sokak önátadása és önfeláldozása révén keletkezett hídon átáradjon a megújító energia; éppen úgy, mint amikor a szerelmes áldozza fel magát, s feszíti testét híddá, melyen kedvese átkelhet.
A zarándok is így áldozza fel én-személyiségét – tökéletes szolgálatkészségben – a Világosságnak. Életét a lélek vezetésére bízza. A lélek pedig barátként vezeti őt, s képessé teszi embertársai szolgálatára. Ez a szolgálat arra irányul, hogy a mindenki szívében ott nyugvó szikrát fényesen lángoló tűzzé lobbantsa, így gyarapítván az egyetlen hatalmas élet dicsőségét, amelyben az ember újra megtalálja élete értelmét. Aki belső létének alapjára bízza magát, az segíthet felépíteni és fenntartani azt a fényhidat, amelyen át sokan érhetik el a magasabb életet.