Pentagram 2001/6

A belső királyság elérése

 

A LEGISMERTEBB ISZLÁM MESELÉNY SZIMURG, A CSODAMADÁR, AKI KÖZPONTI SZEREPET JÁTSZIK KÜLÖNBÖZŐ MITIKUS ELBESZÉLÉSEKBEN. Ő TESTESÍTI MEG AZT A KIRÁLYSÁGOT, MELYET EGY BELSŐ FEJLŐDÉSI FOLYAMATBAN KELL MEGVALÓSÍTANI.

 

A szufi Farid du-Din Attar (1119-1233) A madarak tanácskozása című műve a madaraknak királyuk, Szimurg utáni vágyakozásáról és kereséséről, valamint a hét völgyön át vezető fáradságos utazásukról szól, melynek végén megtalálják céljukat – önmagukban. Farid du-Din Attar, aki a perzsa Nishapurban gyógyszerkereskedő volt, a XII. század második felében számos lírikus és epikus művet írt. Ezek a rejtélyes isteni szeretet utáni vágyakozását és keresését tükrözik. E misztikus művei képesek megmutatni más kultúrák igazságkeresőinek, hogy bár az örök üzenet formája időhöz és hagyományhoz kötődik, tartalma ezektől független. Attar műveinek középpontjában a tiszta, misztikus átélést megelőző és az azt követő cselekedet áll. Mert csak a megszabadító belső cselekedet vezethet új fejlődéshez. Az ebből adódó tisztulás nyithatja meg az utat a belső Isten-birodalomhoz.

A madarak tanácskozása számos madárfaj összesereglésével kezdődik, akikhez azzal a felhívással fordulnak, hogy királyt kell keresniük maguknak.
A madarak közötti eszmecserében újra meg újra különös helyet kap a búbos banka. Salamon küldöttének nevezik, aki felveszi a kapcsolatot Sába királynőjével. „Keblén hordja a szellemi felismerés jelét, fejéről pedig a hit koronája sugárzik.” Ő a közvetítő, aki ismeri az igaz királyt és a hozzá vezető utat. Azt mondja, hogy csakis Szimurg méltó a királyságra, aki „a Magasztosság szigetén a Nagyság és Fenség városában lakozik”.
A madarakat erre mély, benső vágyakozás keríti hatalmába, s mindannyian Szimurghoz akarnak repülni. A veszélyes utazás mégis különböző kifogásokra sarkallja őket. A kócsag például azzal áll elő, hogy a tenger iránti szeretete miatt nem képes elválni tőle. Erre a búbos banka azt feleli: „A tenger ingatag és hűtelen. Vigyázz, el ne nyeljen téged!” A pávát meg csak az a vágy élteti, hogy ismét a Paradicsomba jusson. A búbos banka erre azt mondja, hogy a Paradicsom ura sokkal többet ér, mint maga a Paradicsom. A búbos banka mély bölcsességről tanúskodó szavai végül is elejét veszik annak, hogy a madarak serege elálljon szándékától. Különösen az irántuk megmutatkozó szeretete ad nekik erőt félelmeik legyőzéséhez.
Belsőleg így megerősödve kelnek hát útra. Hanem újból kétségek merülnek fel bennük, amint egy sivár és kihalt végtelen útszakasz tárul eléjük. Ősfélelmek törnek elő belőlük. A haláltól megrettent egyik útitársának azt mondja a búbos banka: „A halál a sorsunk. Azért születtünk, hogy meghaljunk.” A kérdés, hogy milyen messze van még a cél, a hét völgy részletes ábrázolásához vezet, amelyeken az út során át kell kelniük.
Sok év múltán a madárrajból végül is csak harmincan érik el Szimurg királyi udvarát. Bebocsátási kérelmüket azonban elsőre visszautasítják. Teljesen elbizonytalanodva, közel érzik magukat a halálhoz. Csak azután kapnak új erőre, miután minden cselekedetüket elvonultatják a szemük előtt és megbocsátnak nekik, s miután minden sóvárgásuk aláhanyatlott a teljes vágymentességben. „A közelség napja fénylik.” És a harminc madár, saját visszatükröződésében (si murgh = visszfény) felismeri azt, akit oly régen keres: Szimurgot.
Elmagyarázzák nekik, hogy a királyság fényes tükörhöz hasonlít. Bárki is jön ide, saját magát látja benne. Ám egy későbbi stádiumban el is tűnnek ebben a tükörben. „Az árnyék eltűnt a napban, s vége volt. A mulandóság után végül beléptek a maradandóságba.” A régi elmúlt. Örökre elmúltak Szimurgban. Az utazók nem voltak többé, sem a vezető, sem az ösvény. Amikor megtalálták Szimurgot, megtalálták saját magukat is, s így megoldódott az én és a te rejtélye.

Aki az igazságot keresi, az bizonyára felismeri saját vágyakozását a harminc madár kalandjában. Az őt mozgató erő az eredeti állapot még élő emlékezete, mely helyzettől függően erősebben vagy gyengébben, de mindig nyugtalanítóan hat. Égésre hasonlít. A tudat azt tapasztalja, hogy valami feldúlja, valami hajtja őt, ami nem ehhez a léthez tartozik. Valami, ami mindig jelen van, függetlenül attól, hogy az élet vidám vagy szomorú. Így kezdődik A madarak tanácskozása is. A kezdeti lelkesedést annak félelme követi, hogy az út veszélyes is lehet. A behatárolt tudat nem képes másként cselekedni, a látómezején kívül eső dolgokat lehúzza a saját szintjére, de azok ettől függetlenül még fenyegetőek maradnak. Árnyékként vetődnek a tudatra, és nem hagyják nyugodni.
Rémképeink és illúzióink sokfélesége a madárfajok számosságával vetekszik. Éppoly sokan vannak kifogásaink is, melyek visszatartanak bennünket a tényleges elhatározástól és az istenihez való odafordulástól. Történetünkben ez különösen az út kezdetét jellemzi, mely végtelennek, kétségekkel és aggodalmakkal kikövezettnek tűnik.
Sok más, a belső megszabadító utat akadályozó emberi tulajdonságot is felismerünk a madarakban: a méltatlanság érzését, a mélabúra való hajlamot, a természetösztönök uralmát, a birtokvágyat, a mind újabb kívánságok csábítását, s az ide-oda hullámzó érzelmeknek való kiszolgáltatottságunkat. Ezek feltörnek bennünk, előtérbe tolakodnak s szemérmetlen pimaszsággal követelik odaadásunkat és kielégítésüket. Így aztán elnyomják a búbos banka szíve mélyéből felszálló gyengéd hangját, a megfordulás és a megfontolás hívását. Ezért leli vesztét sok madár a hét völgyön át vezető fáradságos úton.
A madarak egyike azt gondolja, hogy bizonyos gyakorlatok révén elérte a tökéletesség legmagasabb fokát, s ezt az illúziót nem akarja feladni. A búbos banka azonban megrója ezért, és felismerteti vele, hogy a fennhéjazás nem segítheti tovább fejlődésében. Elmagyarázza neki, hogy a Teremtőhöz vezető utat nem a látszólag tökéletesek lelik meg, hanem azok, akik belátják saját tökéletlenségüket. A kérdés most az, hogy a kereső vajon továbbra is a saját vélt igazságába kapaszkodik-e, vagy az isteni igazsághoz fordul. Hogy képes-e vigaszt és erőt meríteni a búbos banka útmutatásából, vagy megmarad saját maga tökéletesítésénél és művelésénél, miközben az igazi életcélt megtagadja. Aki képtelen énje érdekét lelkének érdeke mögé állítani, aki az életében még el akar érni valami fontosat, mielőtt a fény felé fordulna, az egyszer csak rádöbben, hogy kezei üresek. Mert énjével akarja a csúcsot elérni – ez azonban lehetetlen! Büszkeség és gőg kísérik az ént. Ezek azonban nagyon is akadályozó útitársak. Ha viszont belátjuk ezek csalárd mivoltát, akkor képesek leszünk áttörni a megkristályosodáson. Ez azonban nem csak a döntést követeli meg, hanem annak végrehajtását is. Csak ekkor hátrál meg a gőg és a büszkeség, s csakis ekkor ad teret olyan tulajdonságoknak, melyek új távlatokat nyitnak.
A szentségtelen dialektikát a jó és a rossz pólusai fogják közre. Ezek nem győzhetők le azáltal, hogy a jónak vagy rossznak vélt oldalhoz szegődünk. Az ellentéteknek ez a világa azonban megadja annak lehetőségét, hogy felismerjük a kilátástalanságát. Ha belátjuk, hogy az ellentétek feltételezik egymást, s ezáltal feloldhatatlanok, akkor képesek vagyunk hinni a búbos banka tanácsának, s el tudjuk kezdeni a belső király keresését. Ez az út kivezet az ellentétek világából, s az ember teljes, alapvető megváltozását eredményezi.
„Hét völgy esik utunkba, de a távot senki nem tudja, mert erről az útról még senki nem tért vissza” – válaszol a búbos banka a királyhoz vezető út hosszát feszegető kérdésre. A hét völgyön át vezető út az igazi életcélhoz vezet, és csakis élettapasztalat alapján található meg. Akkor nincs többé visszaút. A kísérletező és spekuláló keresgélés sincs többé. Nem mintha valaki megtiltaná, hanem abból a belátásból, hogy az én képességei nem elegendőek saját határának áttöréséhez. Itt aztán a pszichológia taníthat, amit akar.
A búbos banka elmagyarázza, hogy mind a hét völgynek különleges jelentése van. Ezek pedig: a keresés völgye, a szeretet völgye, a felismerés völgye, a vágytalanság völgye, az egység völgye, a zűrzavar völgye és a lemondás völgye.

 

A KERESÉS VÖLGYE

„Ha leszállsz a keresés völgyébe, akkor minden pillanatban fáradság tör rád. Ott minden lélegzetvétel száz vesződséggel jár, és még a legbátrabb papagáj is léggyé válik. Éveken át kell fáradoznod és erőlködnöd, mialatt szíved a legkülönbözőbb állapotokat éli át. Minden tulajdonodat és hatalmadat fel kell adnod. Utad át kell, hogy vezessen véred legmélyebb mélységein és mindazon, ami téged körülvesz. Ha már semmit sem tartasz többé a kezedben amit ismernél, akkor a szívedet is mindentől meg kell tisztítanod. Ha szíved megtisztult a haláltól és a romlástól, akkor isteni fényben kezd sugározni. Ha ez a fény szabaddá vált szívedben, akkor vágyad ezerszeresen megsokszorozódik benne.”

 

A SZERETET VÖLGYE

„Azután válik láthatóvá a szeretet völgye, s mindenki, aki odakerül, belemerül a tűzbe. Aki ebben a völgyben van, az eggyé lesz a tűzzel. Aki nem válik tűzzé, az életében nem lesz többé boldog. A szerelmetes az, aki olyan, mint a tűz, s izzó arccal ég el; aki sohasem habozik, hanem száz világot is örömmel dob a tűzbe; aki nem ismer sem hitet sem hitetlenséget, sem kétséget sem biztonságot. Boldogság és boldogtalanság az ő útján ugyanaz. Igen, a szeretetben nem létezik többé különbség számára.”

 

A FELISMERÉS VÖLGYE

„Aztán feltűnik a zarándok tekintete előtt a felismerés völgye. Itt mindenki különböző utakon jár. Egyik út sem hasonlít másvalakinek az útjához. Az, aki a test útját járja, más, mint aki a lélek ösvényén jár. Mégis mind a test, mind a lélek számára létezik a bűnök és az erény kapuja, amely vagy felmenetelhez vagy pusztuláshoz vezet. Ha a felismerés napja ama legmagasabb ösvény égboltjáról sugárzik, akkor mindenki felismeri igaz értékét, s keble nyitva áll az igazság számára.”

 

A VÁGYMENTESSÉG VÖLGYE

„A következő a vágytalanság és a lemondás völgye, melyben nincsenek többé igények, és semminek sincs többé jelentősége. A hét óceán itt pocsolyává, a hét bolygó pedig egyetlen szikrányi tűzzé változik. A hét paradicsomi szféra is megszűnik itt, a hét pokol pedig jéggé dermed. Bármit is teszel vagy nem teszel, semmi újnak és semmi réginek sincs itt hatalma.”

 

AZ EGYSÉG VÖLGYE

„Erre az egység völgye, a teljes magány helye következik. Ha a vándorok ebből a sivatagból jönnek, akkor mindannyian ugyanabból a gallérból dugják ki a fejüket. Szám szerint sokat vagy keveset látsz is itt, az mégis egy az egység ezen ösvényén. Mivelhogy a sokság örökké egy az egyben, ezért ez az egy az egyben maga a tökéletes egység.”

 

A ZŰRZAVAR VÖLGYE

„Aztán a zűrzavar völgyébe érkezel, ahol számodra minden csak fájdalmat és szenvedést okoz. Minden lélegzetvétel olyan itt számodra, mint egy elevenedbe vágó kard, s minden pillanat sóhajtás és panasz. Sóhaj és fájdalom: akár az égés. Többé nem tudod megkülönböztetni a nappalokat és az éjszakákat. Nem vagdosnak karddal, mégis minden hajgyökérből vér csepeg, s felír minden jajgatást. A zarándokhoz képest, aki fájdalmában izzik és ég, a tűz hideg, mint a jég. Összezavarodik, ha ide kerül, s zavarában elveszíti az utat. Akinek az abszolút egység bele van írva a lelkébe, az itt mindent elveszít, beleértve önmagát is.”

 

A LEMONDÁS VÖLGYE

„Végül jön a lemondás és a semmi völgye. Ki tudná ezt leírni azok közül, aki ott járt? E völgyben süket és néma leszel, az értelem cserbenhagy, és belépsz a feledésbe. A szellemi nap egyetlen sugarára számtalan árnyékot látsz eltűnni magad körül. Ha a végtelenség óceánjának hullámai feltornyosulnak, hogy is maradhatnának meg akkor a formák, melyek az óceán felszínén keletkeztek? Mindkét világ csupán forma, amely az óceán felszínén jelenik meg néked. Aki ebben kételkedik, az hallucinációk áldozatává válik. Akinek a szíve belemerül ebbe az óceánba, áldott az, és örök békességet nyer…”

 

A KIRÁLY UDVARÁBAN

A történet tanúsága szerint a legtöbb madár már a hét völgy leírásától visszariad. Végül csak harmincan érik el a célt, Szimurg királyi udvarát, de a palotaőrök visszautasító magatartása láttán őket is elhagyja erejük, és utolsó reményüket is elveszítik. Amikor azonban a tetteiket elősoroló írás olvastával megbánást tanúsítanak, Szimurg eltörli bűneiket, vagyis útjuk végén megtalálják igazi önvalójukat.
„A király jelenléte fényes tükörhöz hasonlítható. Bárki is jön ide, meglátja benne önmagát.”
A harminc madár útjának sok nézete ismeretes az igazság keresője előtt. A Szimurghoz történő megérkezés nem az én tevékenységének az eredménye, habár az út ezzel a tevékenységgel kezdődik! Ha az én felismeri, hogy magasabb rendű törekvése is mindig csalódáshoz vezet, akkor elhagyhatja a helyet, ahol eonokon át lakozott. Farid du-Din Attar arról a lemondásról beszél, amelyre aztán bűnbocsánat következhet.
Miért csak harminc madár éri el a célját? A harmincas szám a három születésre utal, amit a zarándoknak át kell élnie: az előkészítő fázisra, az új élet fázisára és a hazatérés fázisára. A nulla a beteljesedést jelenti. Ez azt jelenti, hogy minden eddigi sikeresen lezárult, s valami új kezdődhet el.
„Láték új eget és új földet”, olvassuk a Bibliában. A madarak tanácskozásában ez így hangzik: „A mulandóság után beléptek a maradandóságba.”

—

FORRÁSMŰVEK:
Helmut Ritter: Das Meer der Seele. Gott, Welt und Mensch in den Geschichten Fariduddins Attars. Leiden, 1955, erweiterte Auflage 1978.
Farid-ad-Din Attar: Mantiq at-fair. Text ediert durch Garcin de Tassy, Paris 1858; utánnyomás: P.A. Norstedt Є Söner, Stockholm 1929.
Farid du-Din Attar: The conference of the birds, Penguin classics, 1986.
Farid du-Din Attar: The conference of the birds. A philosophical religious poem in prose. Routledge Є Kegan Paul Ltd., London 1961.

Biblia vagy Egyetemes Tan?

 

SOK IGAZSÁGKERESŐ KORTÁRSUNK TESZI FÉLRE A BIBLIÁT. AZ IDŐSEBB, KERESZTÉNY GONDOLKODÁSÚ NEMZEDÉKTŐL EGYRE CSAK BIBLIAIDÉZETEKET HALLOTTAK. A FIATALABB NEMZEDÉK AZONBAN TÖBBÉ NEM A DOGMÁKBAN KERESI AZ IGAZSÁGOT, HANEM INKÁBB A TEREMTÉS MINDENT FELÖLELŐ EGYETEMES KÉPÉBEN. MINDAZONÁLTAL ENNEK A HOZZÁÁLLÁSNAK IS MEGVANNAK A MAGA BUKTATÓI.

 

Az emberek gyakran válogatás nélkül használják vagy keverik az olyan fogalmakat, mint Egyetemes Tan, szent nyelv és Szentírás (Biblia). Mindhárom az emberiség eredetéről, fejlődéséről és céljáról szól. A Biblia azonban csak egy része a szent nyelvnek, amely viszont az Egyetemes Tan részét képezi. Más szóval, az Egyetemes Tan a mindent magába foglaló „könyv”, melyben az emberiség teljes fejlődése és az ember jövője föl van jegyezve. Ez azonban nem egy különösképpen művelt ember írásba foglalt műve, hanem az emberiség és a világ éterbe vésett fejlődésterve. Az erre a feladatra ránemesedett „olvasó” a Teremtő „be- és kilélegzését” fedezheti föl ebben a feljegyzésben. Ez a folyamat évmilliókat ölel fel, az „olvasó” azonban akár egyetlen lélek mind a mai napig tartó fejlődését is nyomon követheti általa.
A szent nyelv az Egyetemes Tan mindazon részeit képezi, melyeket a különböző fajok, népek és kultúrák számára hozzáférhetővé tettek. Jelentős részüket szóban közölték. Más részüket leírták, melyet aztán a kor szelleme kiszínezett. A Szentírás, a Biblia egyrészt a múlt tapasztalatainak a gyűjteménye – más néven Ószövetség –, másrészt annak az útnak a bizonyságtétele, melyet a léleknek egy napon be kell járnia és be is képes járni – vagyis az Újszövetség. Az elmúlt két évtized fölfedezései, föltárásai és tanulmányai megmutatták, hogy a Biblia mai összeállítása egy rendkívül zavaros folyamat eredménye. Időnként politikai okokból kihagytak vagy hozzáadtak könyveket. Máskor a fordítók is fűztek hozzá megjegyzéseket, úgyhogy a szöveg olykor egész más értelmet nyert. Márk evangéliuma hivatalos holland fordításának egy régi, zsebkönyv formájú, nyers fametszetekkel illusztrált kiadásában minden tisztázatlan töredéket nyitva hagytak, vagy dőlt betűvel szedtek. Egy későbbi változatban az üres helyek már eltűntek, és a korábban dőlt betűs szavak a szöveg egyenrangú részévé váltak. A fordító kételyeit illetve kérdéseit egyszerűen törölték.

 

A SZENT NYELV KAPCSOLATBA LÉP A TUDATUNKKAL

Mivel a nyelvnek mindig egy korlátolt tudathoz kell igazodnia, olyan formákat, képeket és kifejezéseket használ, melyek az adott tudattal rokonságban állnak. Különben nem lehetne megfejteni az üzenetét. Az Egyetemes Tant tehát nem lehet a maga tiszta formájában átadni. Ráadásul egyes részeit – egyéb célok szolgálatában – gyakran szándékosan eltorzították és kiforgatták. Azokban az országokban, ahol a vallás fontos szerepet játszik, a politikát mindig vallással színezik. Mindeme hiányosságok és mesterkedések ellenére azonban a szent nyelv még mindig hordozza eredeti gyógyító és szentelő elemeit. Egyetemes mivolta miatt a komoly kereső mindig felismeri ezt a jellegzetességet. Az szent nyelv lényege a világon mindenütt ugyanaz. Rámutat az emberiség isteni eredetére, és legtöbb esetben megmutatja az utat is, mely ehhez egyenesen visszavezet. Beszél az isteni világról is, és kapcsolatba hoz minket a forrásunkkal. Azt mondhatni tehát, hogy jelképek segítségével fölfedezhetjük az egyetlen valódi bölcsességet, az egyetlen valódi szeretetet és az egyetlen valódi munkát. Ez az ősforrás sohasem mocskolható be vagy rombolható szét, még akkor sem, ha magasan fejlett énünk megpróbálná átvenni a teremtőnk szerepét. Ha az eredeti életterületről származó valamely küldött a szülőföldjéről beszél, nemcsak képekkel, szavakkal és hangokkal teszi azt, hanem szentelő, azaz gyógyító erővel is. Ezzel az erővel próbál behatolni a megkeményedett szívű emberbe, hogy az isteni szikrát felébressze halálos álmából. Hiszen ezért adatott az egyetemes bölcsesség az emberiségnek.

 

AZ IGAZSÁG MINDIG ÚJ RUHÁT ÖLT FEL

Ez az egyetemes üzenet megtalálható az emberiség legtöbb szent könyvében szerte a világon. Gyakran azonban az általuk használt képek megfoghatatlanok a nyugati tudat számára, amely mint valótlant és hasznavehetetlent elveti őket. Másrészt az is előfordul, hogy ezeket gyakran egy bizonyos múltbéli fejlődés előmozdítására írták. Ilyenformán tartalmuk érdekes lehet ugyan, de korunk embere számára már nem időszerű. Ezért van az, hogy az Egyetemes Tan mindig új ruhában jelenik meg, a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodva.
A szent nyelv nem csupán az ember isteni eredetéről beszél, hanem földi világának valós természetét is fölfedi. Szembesíti a korlátaival, melyeket maga emelt ebben a világban, és azt is megmutatja, hogyan lehet azokon túllépni.
Az isteni világ fényében a halandó világ elfogadhatatlan. A lények itt folyamatosan olyan ellentéteknek vannak kitéve, mint élet és halál, fény és sötétség, hideg és meleg, nedvesség és szárazság. Az emberi lény mégis uralkodónak érzi magát a saját birtokán. Ebben az a szomorú, hogy ez a terület nem áll összhangban a valódi élettel. A valódi élet fenntartások nélkül nyilvánul meg, és a benne élő összes teremtmény harmonikus kapcsolatban áll egymással. Az emberi világban viszont a legerősebbek mindig azon szorgoskodnak, hogy a lehető legtöbbet markolják a maguk számára. Viszályban élnek egymással, melynek nyomor, betegség és halál a következménye. Úgy is mondhatnánk, hogy az ember kibukott az eredeti életterületéről, ám ezért a bukásért maga az emberiség a felelős, habár nem teljesen önállóan, hanem egy olyan közösség részeként, mely ezt az utat választotta. Az énlény, miután önérvényesítésre törekszik, naponta tágítja a jelenlegi állapota és a származása között támadt szakadékot.

 

A FELTÉTELEZÉSEKET VIGASZTALÓ SZAVAK IGAZOLJÁK

Akik ehhez hasonló megállapításokat olvasnak a Szentírásban, kétféle módon reagálhatnak. Félretehetik, mondván, hogy efféle könyvről hallani sem akarnak – vagy teljesen izgatottá válhatnak, mert amit mindig is gyanítottak, az beigazolódik: létezik egy magasabb élet, és bizonyos feltételek mellett el is érhető!
Nekünk, mint bukott és elveszett emberi lényeknek, fontos megbízást kell teljesítenünk. Ebben a dialektikus világban, melyben érvényesülnünk kell, van egy ajtó, mely a szabadsághoz vezet. Az isteni világ magja bennünk rejtőzik, és újra összekapcsolhat minket az eredetünkkel. Ez a mag ellentétben áll a személyiségünkkel és a napi életünket meghatározó testi mivoltunkkal. A személyiséget az én, valamint az éntudat összessége határozza meg. Az isteni mag-atomnak és az énnek közeledniük kell egymáshoz. A mag odaajándékozza, feláldozza magát az énnek, és cserébe az éntől is ezt kéri. Ebben a kölcsönös áldozathozatalban jöhet létre az új ember.
Az egyetemes bölcsesség ezt a magot a lótusz gyöngyszemének, a szív rózsájának illetve szellemszikra atomnak is nevezi. Ezek az elnevezések mind a szívünkben lévő és kibontakozásra váró Isteni magra vonatkoznak. Ezenfelül ismeretesek olyan fogalmak is, mint a talamus, ami „mennyegzői termet” jelent, sternum, azaz „sugárzó”, valamint plexus sacralis, más néven „szentelt idegközpont”. Mindezek a kifejezések azon szervek működésére utalnak, melyek a megújulásunk és visszatérésünk folyamatában szerepet játszanak. Ismeretes továbbá az idő és tér világából kivezető út is, amely az „Isteni Birodalomba”, a „Nirvánába” vagy a „Tao-ba” vezet. Ezek mind az isteni valóság jelképei.

 

AZ ISTENI VALÓSÁG JELKÉPEI

Az egyetemes bölcsesség az igazság megvilágosodott küldötteiről is szól, akik bizonyos időszakokban megjelentek: Lao Ce, Buddha, Jézus, Mani, Pitagorasz és még sokan mások. Rámutat, hogy ezek a küldöttek az eredetünkhöz való visszatérés útját tanították, és ennek bejárására nagyobbrészt példát is mutattak. Ezért mondják például Buddhát „Magasztosnak” vagy „Megvilágosodottnak”, Jézust „Megváltónak”, Lao Cé-t az „Aggnak”. Ők valamennyien az emberben lévő isteni elv kibontakozásának a megtestesülései.
A szent nyelv a szabadsághoz vezető utat mindig nagy részletességgel és a helyi körülményeknek megfelelően írja le, hogy felismerhessük és követhessük. Részletesen ismertet minden lépést és minden nehézséget, amellyel az úton találkozhatunk, valamint azok megoldásait is. Ilyen összefoglalás például a Hegyi beszéd, Pitagorasz Arany szabályai vagy Lao Ce Tao Te King-je, illetve Jakob Böhme, Spinoza és Paracelsus írásai. Tanúskodnak azokról a helyzetekről, melyeket a kereső Istenhez vezető útján megtapasztal. Elegendő, ha fellapozzuk a Zsoltárokat, hogy meggyőződjünk róla, azok szerzői jelképesen és ténylegesen is beszámolnak mindazokról a magasságokról és mélységekről, melyekkel a kereső kutatása során találkozik. Még a látszólag világi irodalomban is szembesülünk ilyen tapasztalatokkal, mint például a következő művekben: Gustav Meyrink A nyugati ablak angyala, Grimmelshausen Simplicius Simplicissimus (1668), Goehte Faust (1808/1832), Dante Isteni színjáték (1321), Bunyan A zarándok útja (1678), Rózsakereszt Krisztián alkímiai mennyegzője (1616).
Az egyetemes bölcsesség mindig az illető nép és kultúra tudatállapotához igazodik. Ennél fogva tartalma mindig más, új jelképeket használ: más a görög vallásban és misztériumokban, más a perzsáknál, más a zsidók titkos tanításaiban, és megint más az indiaiaknál. Mindenekfelett azonban a bebörtönzött és elhagyatott lélekhez szól és nem az énhez.

 

A TUDATHOZ ÉS A KOR SZELLEMÉHEZ IGAZODVA

Isten üzenete így minden nyelvben és kultúrában kifejezésre jut. A megváltás eme üzenete végigkísér minket kereső utunkon. Mindenkor a körülményeinkhez igazodik, hogy serkentse az érdeklődésünket, és a létezés magasabb fokára emelhessen fel minket. A megszabadító üzenetre adott összes lehetséges válaszunkat megmutatja, néha jelképesen, máskor viszont nagyon is közvetlenül és félreérthetetlenül. Az emberi és az isteni lélek teljes lélektanát szavakban és képekben közvetíti nekünk.
Aki akarja, az megtalálhatja az Egyetemes Tanban azt a pontot, mely megragadja az érdeklődését, valamint azokat az utasításokat, melyek személyesen neki szólnak. Mondanunk sem kell, hogy a jelenlegi, kifejezetten a mi tudatunkhoz és körülményeinkhez igazodó változat kínálja a legjobb lehetőségeket ösvényünkön a következő lépés megtételéhez. Aki őszintén keres, és fogékony ezekre az benyomásokra, fejlődése számára mindig megtalálja azt a területet, mely elősegíti a haladását az úton. Az erőtér, mely által az egyetemes bölcsesség minden korban kifejeződik, alkalmazkodik az kor szelleméhez és tudatállapotához.

 

JÉZUS MINDIG JELKÉPEKBEN BESZÉL

Jóllehet az egyetemes tanítás alapjában véve a bebörtönzött lélekhez szól, természetesen azoknak a nyelvét használja, akikhez beszél. A szent tartalom kifejezésére mindig földi fogalmakhoz folyamodik. Gyakran több kultúra és vallás is ugyanazokkal a jelképekkel ábrázolja a lényeget. Így majdnem minden kultúra beszél az élet vizéről, mint az örök isteni energia képéről, és a szellem tüzéről, mint Isten teremtő erejéről, mely mindent elemészt, ami az Isteni tervvel szembeszegül. További egyetemes fogalmak pl. a világosság, az élet eredeti forrásának jelképe, a sötétség, azoknak a teremtményeknek az életterülete, akik a fénytől elfordultak, és a fa, a belső növekedés jelképe. A kígyó is egy ilyen ősrégi, világszerte ismert jelkép, mellyel általában a tudatot fejezik ki. A test jelképes neve gyakran ruha, az örök lélek testéé pedig a menyegzői ruha.
Egy gnosztikus szöveg azt állítja, hogy „Jézus mindig jelképekben beszél”. Minden teremtett dolog Isten gondolatainak a bélyegét viseli, és az isteni üzenet jelképeként szolgál azoknak, akik istent keresik. Az eredeti jelképek isten tervének erővonalait elevenítik meg, és semmi közük sincs azokhoz a torzképekhez, amikké olykor a modern emberiség silányítja őket saját földi céljainak elérése érdekében. Ily módon például a komoly alkimisták által használt betűk és számok a belső megszabadulás ösvényére utalnak jelképesen. A földi érdekek hajszolása során sokszor figyelmen kívül hagyták ezt a célt. Megrendítő példa erre az ötszög, a pentagram, amely eredetileg az élő léleklény jelképe volt, és amely manapság pl. sok ország címerében szerepel. A fehér ötágú csillag az Egyesült Államok jelképe, a vörös csillag a szovjet hadseregé volt. Cégek versengenek a jogért, hogy emblémájukként használhassák.

 

A BESZÉDED ELÁRULJA, KI VAGY

A tiszta, hamisítatlan szent nyelv az Élet Szerzetének eszköze, amely meg akar szabadítani minket, bukott teremtményeket a nyomorúságunkból, hogy visszavezessen az eredeti hazánkba. Szavaiból és képeiből származik a mi földi nyelvünk, amely megkönnyíti a dialektikus világban való tájékozódásunkat és emlékeztet minket a korlátainkra. Egy közmondás szerint: A beszéded elárulja, ki vagy.
A földi nyelv a szavak és fogalmak igen széles skáláját képes felölelni, az egészen konkréttól a teljesen elvontig. Ennél fogva nyelvünk a tudatosságunknak megfelelően változik. Másképpen szólva: az energiamező, melyben és melyből élünk és cselekszünk, megváltoztat minket és a nyelvünket is. Nagyon sok szó van, melyek korábban teljesen egyértelműek voltak, most pedig akár tucatnyi jelentéssel is bírhatnak.
Az emberi lény a kezével fog, a megértés (felfogás és érzés) viszont a szív dolga. Az ész azonban, mely mindent meg akar ragadni (azaz megismerni és megtartani), erre nem képes. Ahogy egy görbe szeget egyenesre kalapál, úgy próbál a hamisból igazat fabrikálni értelmi vagy szellemi tekintetben is. Jelenlegi társadalmunkban, ahol minden a feje tetején áll, az igazság az ész ama erőfeszítése, hogy valamiféle hamisat igaznak állítson be. Az olyan szavaknak, mint nézet, ítélet, vélemény, a múltban határozott jelentésük volt, mára viszont elvonttá váltak. Más szavak esetén az eredeti jelentés nehezen ismerhető fel. Például a „beszélni” eredeti jelentése „szikrát szórni”. A beszéd azonban nem mindig szikrák szórása, vagyis a gondolat és az erő mind pozitív, mind negatív értelemben vett szikrázása. Másként fogalmazva: a kimondott szót használhatjuk arra is, hogy „égessük” embertársainkat, de arra is, hogy kiemeljük őket a nyomorúságukból.
A szent nyelv segíti az üdvre vágyásunkat. Egyfelől hív és figyelmeztet, másfelől viszont erőt is ad az akadályok legyőzéséhez. Az isteni Ige megtalálja azoknak a szívét és fejét, akik fogékonyak rá, belátáshoz juttatja őket, és erőt ad nekik a cselekvéshez. Új erő kezd hatékonnyá válni bennünk, melynek rezgése messze felülmúlja a földön ismert összes energiáét. Az Egyiptomi ős-Gnózis és kiáltványa az örök jelenben c. könyv negyedik kötetének XI. fejezetében Jan van Rijckenborgh leírja az e kapcsolatra adható lehetséges válaszainkat. Reagálhatunk pl. úgy, hogy a földi eszünkkel próbáljuk megérteni ezt az örökkévaló nyelvet. Ilyenformán megpróbáljuk meghatározni és kategorizálni, amit hallottunk vagy olvastunk, azután beilleszteni tapasztalataink jelenlegi látókörébe. És mivel mások másként határozzák meg a dolgot, és a tapasztalataik is eltérőek, az ilyen reagálás szenvedélyes vitákhoz vezethet. Valamennyien úgy gondoljuk, hogy a saját ismereteink, gondolataink és érzéseink képviselik az egyetlen igazságot. Ezért mindent megteszünk, hogy okoskodásunkat ráerőltessük a többiekre. Jan van Rijckenborgh erre azt mondja, hogy bűntényt követünk el mind embertársainkkal, mind a szent nyelvvel szemben. A saját igazságunkhoz való ragaszkodás elpusztítja az egyetemes bölcsesség megszabadító erejét. Az én-központú gondolkodás mindent elpusztít, amit nem ért meg. Ellenséges például minden új, a lelket érintő meglátással szemben, és másokat arra kényszerít, hogy azt közhelynek tekintsék. Bárcsak elcsendesedne egyszer ez az én-központúság, s a szabadság hívása a szívekbe hatolva megkezdhetné onnan diadalútját!

 

HA AZ ÉN EGYSZER ELCSENDESEDNE

Ha az igazságkereső minden külső tekintélytől megszabadulna, akkor pozitívan válaszolna a szent nyelvre. Ha lehetővé válik számára az egyetemes tanítás lényegének megértése, akkor képes lesz abból másoknak is átadni valamit. A Fama Fraternitatis (a Rózsakereszt Szerzetének kiáltványa) 35. fejezetében Jan van Rijckenborgh öt fokozatban vázolja fel a belső megújulás folyamatát. Minden foknak külön nyelvezete van, amely a szent nyelv más-más minőségű használatának a képessége.
Az első fok a szent nyelv megértése a szív rózsáján és a megtisztított elmén keresztül. A második fokon a szent nyelv gyökeret ereszt a szívben, behatol a tudatba, és átalakítja azt. A harmadik fokon a szent nyelv fogalmaival és képeivel kezdünk el gondolkodni. A negyedik fokon a szent nyelv erejével új személyiséget tudunk kialakítani, mely összhangban él az isteni világ törvényeivel. Életünk a szent nyelv megtestesítőjévé válik, s midőn ez az új Fehér Templom felépült, az ötödik fokon, a szent nyelv másokkal is közölhető lesz.
Mivel a legtöbb ember mindmáig távolról sem értette meg a kereszténységet, ezért az mindig sok háború, kapzsiság és vérontás okozója volt. Ha azonban az emberiség képes lenne felfogni a belső megújulás öt fokát, és azok megvalósítására törekedne, akkor egy gnosztikus, teljesen új, belsőleg megszabadító kereszténység születne, melynek nyelve és ereje ki tudná emelni az emberiséget a tudatlanságából és küzdelméből.

Kezdetben vala az Ige

 

MINDEN TEREMTMÉNY SAJÁTOS NYELVEN FEJEZI KI MAGÁT. EZT A KOMMUNIKÁCIÓT TARKÍTJÁK UGYAN A KÖRÜLMÉNYEK, A HELY ÉS AZ IDŐ, ELSŐSORBAN MÉGIS AZ AZ ENERGIAMEZŐ A MÉRVADÓ, AMELYHEZ AZ ILLETŐ TEREMTMÉNY TARTOZIK.

 

Így a Nap a saját nyelvét „beszéli”. Minden bolygó saját hangot kelt. A kő rezeg. A fa növekedésével mutatja meg fenségét, és ahogy hajladozik a szélben. A madár zengő énekével hirdeti a napfelkeltét. Az ember beszél, nevet és sír. Minden teremtménynek van valami sajátos jele, amiről felismerhető. Az amerikai Texas állambeli Austin Egyetemen folyó kutatás kimutatta, hogy minden csecsemő ugyanazt a nyelvet beszéli. Ezt egy bizonyos tudattalanságnak tulajdonítják. De vajon nem lehet-e, hogy az ember eredetileg egyetemes lény volt? Az első lélegzetvétellel aztán magába szívja a szülőhely légkörének mágneses szerkezetét. Ez az első lélegzet meghatározó a további fejlődésére nézve. E légvétel révén közvetlen összeköttetésbe kerül családjának és annak a népnek az energiatérségével, amelyhez tartozik. Azáltal, hogy felveszi ennek a térnek az energiáját, már el is kezdi beszélni – szóval és testbeszéddel – az illető nép nyelvét. Népének sajátos hangjaival együtt azokat a taglejtéseket is magába fogadja, amelyek e nép hagyományával és fejlődésével magyarázhatók. Ezért aztán nem mondhatjuk egyszerűen csak azt, hogy a beszéd kizárólag a beszéléssel és írással kapcsolatos dolog. Tulajdonképpen minden taglejtés, minden hang, minden mozdulat beszéd, kommunikáció, melynek formái a kozmikus és földi fejlődés befolyása miatt folyton változnak. E közlési formák határt szabnak az embernek, de új lehetőségek elé is állítják.

 

ÉLŐ EGYSÉGET KÉPEZNEK

E Pentagram-füzet néhány cikkében megkíséreljük a nyelv fogalmát szélesebb alapokra helyezni: beszélt szó, írott szó, zene, arckifejezés, mozdulat. Különösen azzal szeretnénk azonban foglalkozni, hogy világegyetemünkben milyen úton-módon tudnak kommunikálni a teremtmények egymással és mindenekelőtt Teremtőjükkel. A világok mindegyike és lakóik is kapcsolatban állnak egymással. Élő egységet képeznek. Ezért azt mondhatjuk, hogy a Nap a bolygóival és azok lakóival a naptestet képezi. Ennek a testnek pedig minden „sejtje” kommunikál egymással; nyíltan vagy rejtve, szavakkal, testbeszéddel vagy erőkkel. A Nap az Északi-sarkon keresztül felvett energiaáramaival táplálja a Földet. Ez bizony kommunikáció, beszéd. Az embert belülről felszólítják, hogy válaszoljon Teremtőjének. Ez is kommunikáció. Valaki üdvözli embertársát az Interneten. Ez szintén kommunikáció. Szép lassan feledésbe merül azonban, hogy a virágoknak, fáknak, állatoknak, hegyeknek, felhőknek és vizeknek is van valami mondanivalójuk számunkra. Ők is kommunikálnak, és megértik egymást. Az ember azonban túlontúl gyakran elmegy a „beszédük” mellett, és azt hiszi, hogy ő az egyetlen, aki beszélhet, és csak övé lehet az utolsó szó.

 

FELISMERNI HELYÜNKET A TEREMTÉSBEN

A „beszélni és megérteni” játékában kibontakozhat a tudat. Megtanulhatja kideríteni embertársai jelzéseinek mélyebb értelmét, és ez segíti abban, hogy felismerje a teremtésben elfoglalt helyét. Miként az ásvány, növény és állat öntudatlanul hallja és megérti teremtőjét, úgy kell az embernek is végre tudatosan érzékelnie Őt. A Biblia ezt úgy hívja, hogy „Istennel járni”. Az embernek a legmélyebb lényében kell felfedeznie a Teremtő Igéjét. Meg kell tanulnia hallgatni rá, és végül meg is kell értenie. Mert ez az Ige megújítja az életet. Ez az Ige teremtés, növekedés, kibontakozás és örök élet. Ez az Ige a rendeltetése felé hajtja a teremtményt. Amíg az ember süket erre az Igére, addig a saját, önmaga által korlátozott világában tévelyeg. Ám ha megtanulja azt megérteni, akkor kitörhet ebből a börtönből, és csatlakozhat az egyetemes élethez.

A földi ember saját nyelvét beszéli millió változatban. Szűkre szabott képességeivel megpróbál másokkal kommunikálni. Ez csalódáshoz, nyomorhoz, viszályhoz és vérontáshoz vezet. Az én-ember végtére is nem léphet túl saját határain. A számára kijelölt helyen és azzal a testtel kell megtanulnia kommunikálni, amelyet kapott. Erre saját nyelvet fejlesztett ki, mégpedig ősei és elődei hagyományaira támaszkodva. Hangokból és szavakból álló rendszert használ, amelyet belülről és kívülről táplálnak. Ezzel a nyelvvel elboldogul ugyan a társadalomban, viszont egyre távolabb kerülhet vele eredetétől, a Teremtőjétől, aki neki ajándékozta az Igéjét. Azt is megtanulhatja azonban, hogy megszabadítsa saját beszédét az előre gyártott és betanított gondolkodásmintáktól, de csak akkor, ha kezdi felismerni és valamelyest megérteni az eredet szentelő, gyógyító nyelvét! Ezen az úton vissza tud térni az egyetlen valósághoz, amely messze túlnyúlik létének úgynevezett valóságán.
A szóban, képben, taglejtésben és zenében rejlő beszéd tehát hatalmas csoda. Megajándékozza a teremtményt a lehetőséggel, hogy ráébredjen saját korlátozottságára. Az életforrás nyelve, az Egyetemes Tan nem más, mint a Teremtő karnyújtása az ember felé, aki elfelejtette Őt.

 

A PENTAGRAM Szerkesztősége

Szavaink elégtelensége

 

A BESZÉD, BÁRMILYEN FORMÁBAN IS NYILVÁNUL MEG, NÉLKÜLÖZHETETLEN SEGÍTSÉGET NYÚJT AHHOZ, HOGY AZ ÉLETBEN ELIGAZODHASSUNK. AZ EMBERI SZAVAK AZONBAN ELÉGTELENEK. MÁR EGY MINDENNAPOS ESEMÉNYT IS NEHÉZ ÚGY LEÍRNI, HOGY ARRÓL MINDENKI SZÁMÁRA TISZTA KÉP ALAKULJON KI. DE AKKOR HOGYAN FEJEZZÜK KI MAGUNKAT, HA AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG ÉRTÉKEIRŐL VAN SZÓ?

 

Miként maga az ember, úgy szavai is távol állnak a tökéletességtől. Szavainkat személyiségünk szerkezete valamint a külső és belső impulzusok határozzák meg, s ezek az eredeti Igének már csak gyenge és torz tükörképei. Ezért valóban elmondható, hogy az igazság nemritkán épp az ellentéte annak, amit állítanak. Az igazság a lélek mélyén rejtve marad, s gyakran a hallgatás jobban a felszínre hozza, mint a szóáradat. A csendben az ember eljut önmagához – az igazsághoz, melyet a Teremtő ültetett el a lényében.
A teremtés hangból és rezgésből áll. Ezért beszélünk a szférák harmóniájáról. Az ember ebben az élettérben egy saját világot rendezett be magának, amely az eredeti teremtéshez nem viszonyul harmonikusan. E terület az önfejű emberiség életmenete által besűrűsödött és úgy megkristályosodott, amilyennek most ismerjük. Emellett figyelembe kell vennünk azt is, hogy érzékszerveink ugyancsak eldurvultak és megkristályosodtak. Az érzékelt képek ezáltal mindig szubjektívek, és sosem tiszták.

 

HA A LÉLEK HANGJA HALLATSZIK

Az örök, eredeti erő, az Ige azonban lappangó erőként bennünk rejlik, hogy egyszer majd ismét életre lehessen kelteni. Ebben rejlik az ember alapvető feladata. Ezt az igét ismét eleven életre keltheti és megnyilvánuláshoz juttathatja – de el is szigetelheti és hervadásra ítélheti, ahogyan erről több legenda is hírt ad. Ám végül mindig elérkezik az a pillanat, amikor meghalljuk a lélek hangját. Ekkor már csak az a kérdés, hogy az én erre belátóan reagál-e és szeretettel fordul-e feléje, vagy ellenáll neki és becsapja előtte az ajtót. Ez utóbbi esetben az újabb hívásra sokáig kell várni. Ha viszont az ember belsőleg a halhatatlan lélek hívására van hangolva, akkor egy kölcsönös vonzóerő fejlődik ki. A lélek egyre érthetőbben fogja az Igét hallatni és megnyilvánítani.

Aki beszél, az lényét is megnyilvánítja. Azokról a normákról és értékekről tanúskodik, amelyekre törekszik. Ha sokan egyszerre beszélnek, a helyiség megtelik gondolataikkal és érzéseikkel. Így olyan légkör képződik, amely a beszélgetések által tartja fenn magát. Az így kinyilvánított érzések és gondolatok a hallgatókat összezavarhatják, megvigasztalhatják, magukkal ragadhatják vagy tájékoztathatják. Kihatásaik a beszélő szándékától függnek, amely lehet jóakaratú és tisztességes, de ugyanúgy gonosz indíttatású is. Az olyan én például, melyet erőteljesen a tudatalatti éltet, elképzeléseivel, hajlamaival és aggodalmaival másokat is beárnyékolhat és megfertőzhet. Aki még nem a saját útját járja, azt ily módon könnyű befolyásolni.
A belső csend szférájának el kell hódítania a nyugtalanság és az énközpontúság terét. Ha ezt a belső csendet egyszer elérjük, akkor ez már alapot képezhet arra, hogy felfedezzük az igazságot és saját életcélunkat. Akkor a rejtett és elfelejtett ige ismét szabaddá válik. Felcsendülhet, szétterjedhet, és a szükségben szenvedőket új kilátásokkal és reménnyel ajándékozhatja meg. A belső csend az eredeti élettel való érintkezés kapujává válik. Ennek az érintkezésnek köszönhetően, amelynek szilárd kapcsolattá kell válnia, a kimondott szó az új, de mégis oly régi újjáteremtő energiával feltöltődhet, és kiáradhat.

 

A VALÓDI HALLGATÁS NAGY FELADAT

Mielőtt az ember beszélni kezd, hallgat, hacsak beszéde nem pusztán tartalom nélküli, motorikus tevékenység. A hallgatás ebben az értelemben a beszédre való felkészülésnek is tekinthető. Sokak számára azonban komoly feladatot jelent, hogy hallgassanak és magukba szálljanak, mielőtt megszólalnak. Főleg az anyagelvű társadalmi formákban élők szokták meg, hogy kifelé forduljanak, tevékenyek legyenek és szórakozzanak. Tudatuk ekkor az egyéni előnyökre irányul.
Miért nem hangolódik a tudat – a mindennapi élet alapja – a belsőre? Pedig ez lehetséges! Ily módon észlelhetne valamit eredeti rendeltetéséből, s mindenekelőtt felismerné és megtapasztalná azokat az akadályokat, amelyek az embert elválasztják igazi életcéljától. Ilyen akadály például a minden megfontolást nélkülöző, meggondolatlan, féktelen fecsegés, mely a tudatalattiból tör fel. Az ilyen beszéd által az ember elfecsérli azt az erőt, mely őt a tudatalattija fölé szeretné emelni. Ezáltal csak erősíti és táplálja énjének önfenntartó ösztönét. Ily módon saját beszédének rabszolgájává válik. Képességeit önmaga védelmére, erősítésére és mások megsebzésére használja. E képességeket azonban nem erre a célra kapta!
A hallgatásnak három fokozata van: a száj hallgatása, a gondolkodás hallgatása és az akarat hallgatása. A közönséges szóáradat nem más, mint annak a gondolkodásmódnak, belső fecsegésnek a megnyilvánulása, amely által az én a figyelmet önmagára irányítva tartja, miközben kívülről látszólag oly nyugodt és fegyelmezett. Az akarat továbbra is a helyzet ura akar lenni.
Az igazi hallgatás megmutatja, hogy saját erőből és az akarat megfeszítésével semmiféle csendet nem lehet elérni. Az igaz hallgatás nem más, mint nagyfokú éberséggel áthatott elengedése mindannak, a megszabadulás mindattól, ami csak kerget és hajszol minket. Aki ebben buzgólkodik, az megtanulja szinte kívülről szemlélni önmagát, és felfedezi a betegesen kiművelt én számtalan ámítását. Felismeri azokat az erőket, amelyekből csak szánalmas tettek fakadhatnak. Megtanulja látni, ahogyan a beképzeltség, a hatalomvágy, az önzés és az önuralom hiánya elvégzik tisztító művüket. Azonban továbbra is csendben marad. Nem engedi, hogy érzései beavatkozzanak. Belső nyugalma és ébersége azonban nem ölik meg benne a részvétet! Ebben az állapotban rájön, hogy a félelmet keltő gondolatokra egyszerűen nem kell reagálnia. Megpróbálja önön mélységeit feltárni, s tudatossá válni saját tökéletlenségét illetően.

 

MEGSZAKÍTANI A GONDOLATOK KÖRFORGÁSÁT

Amikor szívünk megnyitja magát az igazság szellemének, abban a pillanatban visszafordulhatunk a fényhez és egyesülhetünk vele. Az énközpontú gondolatok körforgása ezáltal megszakad. Azonban ha azok mégis feltörnek – s mivel még a tudatalatti sokáig nem szűnik meg, ez bizton meg is történik – e gondolatoknak többé már nem kell figyelmet szentelnünk. Megtapasztaljuk, hogy az elcsendesült gondolkodási képesség és a tiszta tudat előfeltétele az igazság befogadásának.
Aki igazán csendes, az meghallja az örökkévalóság hívását. Az így elnyert nyugodt belső irányultság által felvesz valamit az eredeti életterületünkről származó impulzusokból, valamit abból az összhangból és egységből, amelyben az emberiség egykor részesült. Ha e kapcsolatot a megfelelő módon tartja fenn, azaz nem vár el semmilyen személyes előnyt, akkor az önmagát fenntartó én fokozatosan elhal, s így helyet teremt az eredeti lélek számára, amely felveszi az eredeti életterület erőit, és keringésbe hozza azokat a személyiségben. Ezáltal az ember belsőleg megtisztul a felesleges mozgalmasságtól.
Ez az új, eredeti, isteni lélek tovább tudja tördelni az én páncélját, míg végül az ént egy semleges, minimális szintre vezeti vissza. Megszabadul az önérvényesítés beárnyékoló erőinek fogságából, amelyben már ősidők óta raboskodott. Az igazság szelleme képes lesz úgy megnyilvánulni általa az emberiségben, hogy sokan szintén megtapasztalhatják és megkaphatják az újraalkotó erőt. Ekkor az igazság valósággá válik. Aki az igazságban és az igazság által élhet, az kimondhatja a valóban fontos és jelentős szavakat. Maga mögött hagyja hiányos és mulandó személyiségének zavaros beszédét, és azt az újjáépítő és tökéletes nyelvet kezdi beszélni, amelyet a Teremtő kezdetektől fogva a szívbe és az értelembe írt: az élő lélek nyelvét, mely Isten szellemében megújul.

 

A SZELLEMI ERŐRE VESZÉLYES GYAKORLATOK

A belső megújulás e folyamatában csak Isten szelleme által nyerhetjük el a belső csendet. Egyedül az öröknek, a maradandónak az ereje képes a mulandót „elcsendesíteni”. Ha a tudat felhagy azzal, hogy az önfenntartás és énközpontúság eszköze legyen, akkor az eredeti, isteni lélek szervévé válhat – mintegy a teremtő önzetlenség szerve lehet, amelyet Isten szelleme táplál. Addig azonban az ember csak a természeti erők által beszél, s ezek az erők a többiekkel való kommunikációra késztetik. Az eredeti életerő torz megnyilvánulásaként ez megakadályozza őt abban, hogy igazi életcélját elérje, mégpedig minden olyan alkalommal, amikor szavai az én kielégítésére vagy mások befolyásolására irányulnak. Aki azonban felocsúdik, akinek tehát az eredeti szó a szívéig és lelkéig hatolt, az belátja, hogy e belső megvilágosodás sosem érhető el a hangra, a beszédre, a testre vagy a belső elválasztású mirigyekre irányuló gyakorlatok által. Szóképletek csak természeti erőket hívnak fel, amelyek törekvése viszont éppen az igazság szellemének elpusztítása – amennyiben az jelen van az emberben.
Szabad belátásból és a személyiség örökölt létállapotának alapvető belső átalakulása révén mindenki felfedezheti az igazsághoz vezető utat. Akinek lényén keresztül a magasabb valóság, az igazság így megnyilvánulhat, annak efölötti tiszta örömében szavai is ezt fogják tükrözni és erről fognak tanúskodni.

Zákeus fővámszedő története

 

AZ ÚJSZÖVETSÉG NÉGY EVANGÉLIUMA NEM CSAK KIFEJEZÉSI MÓDJÁBAN ÉS STÍLUSÁBAN KÜLÖNBÖZIK EGYMÁSTÓL, HANEM ABBAN IS, HOGY MINDEGYIK EGY KÜLÖN CÉLCSOPORTOT SZÓLÍT MEG. A PÉLDABESZÉDEKET ÉS JÉZUS CSODATÉTELEIT AZ EVANGÉLIUMOK A LEGTÖBB ESETBEN RENDKÍVÜL TÖMÖREN ÉS TÁRGYILAGOSAN TOLMÁCSOLJÁK. CÉLJUK AZ, HOGY FELISMERÉSRE ÉBRESSZENEK, GONDOLKODÁSRA KÉSZTESSENEK, ÉS EZÁLTAL A TUDAT SZÜKSÉGSZERŰ ÚJ IRÁNYULÁSÁRA VEZESSENEK.

 

A fentiek mellett vannak olyan elbeszélések, amelyek melengető fénysugárként önkéntelenül megérintik az olvasó szívét, mint például Jézus egyes személyekkel való találkozásai. Itt mintha maguk az érintettek mesélnék el az általuk megélteket, melyek még – utózengésként – a Világossággal történt belső találkozás által okozott megrendülésről tanúskodnak. Ide tartozik Lukács evangéliumának 19. fejezete, Zákeus fővámszedő története is.

„És bemenvén általméne Jerikón. És ímé vala ott egy ember, a kit nevéről Zákeusnak hívtak; és az fővámszedő vala, és gazdag. És igyekezék Jézust látni, ki az; de a sokaságtól nem láthatá, mivelhogy termete szerint kis ember volt. És előre futván felhága egy eperfüge fára, hogy őt lássa; mert arra vala elmenendő. És mikor arra a helyre jutott, feltekintvén Jézus, látá őt, és monda néki: Zákeus, hamar szállj alá; mert ma nékem a te házadnál kell maradnom. És sietve leszálla, és örömmel fogadá őt. És mikor ezt látták, mindnyájan zúgolódának, mondván, hogy: Bűnös emberhez ment be szállásra. Zákeus pedig előállván, monda az Úrnak: Uram ímé minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe. Monda pedig néki Jézus: Ma lett idvessége ennek a háznak! mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.”

Semmi sem egyszerre történik meg. Legfeljebb csak úgy tűnik, hiszen életünk minden mozzanatában a külső, látható történést egy belső, rejtett folyamat előzi meg. Természetünkben rejlik, hogy a külső kép alapján túlságosan gyorsan és magabiztosan ítéljük meg embertársainkat. Tudhatjuk-e egyáltalán, hogy mi zajlik a másikban, és hogy ő esetleg hol tart már a fej és a szív megtisztításának folyamatában? Zákeus vámszedő történetének mélyebb háttere van, amely fontos utalásokat tartalmazhat az igazságkereső számára.
Zákeus fővámszedő volt. Jómódú, bizonyos tekintéllyel rendelkező emberként a római megszálló hatalom szolgálatában állott. És ez a Zákeus arra vágyott, hogy láthassa Jézust, a nincstelen csodatévőt és vándorprédikátort. Miért? Kíváncsiság, szenzációéhség hajtotta-e, amikor felmászott a fára? Jézus azt mondta neki: „hamar szállj alá; mert ma nékem a te házadnál kell maradnom.” És Zákeus sietve lemászott, és örömmel fogadta őt.

Miért tüntette ki figyelmével Jézus e gazdag és nagyhatalmú embert? Vajon nem éppen a jámbor és szent életű hívő ellentéte ő, aki csak világi dolgokra irányul és egész nap a pénzzel foglalatoskodik? És miért sietett oly buzgó örömmel, amikor Jézus hívta? Miért kívánta Jézus látni őt? Mert Zákeusban a mindenség, az igaz Isten iránti titkos, fájdalmasan sóvárgó vágyakozás ég; az Isten iránt, aki nem a megkövült hagyományok Istene, hanem a mindenség élő lélegzete. Aki ismeri ezt a vágyakozást, az minden hagyomány és vélekedés ellenére keres. Minél erősebb a sóvárgás, annál inkább fokozódik izzó vágyakozásunk, hogy a bennünk lévő nyugtalanság lecsillapodhasson. Zákeus ügyet sem vetve a körülállók gúnyolódására követte lelkének hangját, és Jézushoz közeledett. Kizárólag lelke hangjára hallgatott, egyedül lelke hangja sarkallta őt. Így győzedelmeskedett énje felett. „Neveden szólítottalak, enyém vagy!” – szólt az Úr (Ézsaiás 43, 1). A Fiú világossága, mely Istentől, az Atyától ered, beköltözhetett Zákeus szívébe.

Zákeus négyszeresen akarja visszaadni azt, amit másoktól csalással szerzett meg. Négyszeres az önszabadkőművesség feladata, amely által az önámítás és a megtévesztés megsemmisíthető. Négyszeres a transzfiguráció alapja: az új életcélra való egyértelmű irányulás, viszálymentes célra-törekvés, együtt haladni mindazokkal, akik ugyanarra törekednek, és negyedszer: összhang minden tevékenységben, amelyeknek a célhoz kell vezetniük. E négy útmutatást minden időkben megnyilvánították mindazok számára, akik a belső megszabadulás útján akartak járni. Az Ifjú Gnosztikus Szerzet az Arany Rózsakereszt Iskoláján keresztül ezt ma is átnyújtja és magyarázza. Korunk kifejezésmódját használva fedi fel a szoros kapu és keskeny út misztériumát (Máté 7, 14.). A kapu pedig mindenki számára megnyílhat, az útra örömmel és nagy hálával mindenki ráléphet.
A kezdetek óta csíraként rejlik az isteni szeretet az ember szívében, hogy a Világosságot befogadhassa. Ezért válaszolta Jézus arra a kérdésre, hogy ki is ő: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (János 8, 58.) A Rózsakereszt egyetemes, gnosztikus tana megmutatja az utat, amelyen a szeretetnek e magját megszabadíthatjuk a csupán egy történelmi személyre vonatkozó kényszerképzetektől. Ez olyan élmény, amelyet sok keresőnek kívánunk.