Pentagram 2001/5

A nagy ámítás – a tömegmédiumok

A VÉGÉN PEDIG AZOKNAK A KEZÉBEN VANNAK A SZAVAK ÉS A KÉPEK, AKIK A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓS ESZKÖZÖK FÖLÖTT RENDELKEZNEK.
AKIKNEK HATALMUK VAN A SZAVAK ÉS A KÉPEK FÖLÖTT, AZOK EZÁLTAL EMBEREK MILLIÁRDJAIT IRÁNYÍTJÁK. EMBEREK MILLIÁRDJAI HALLJÁK ÚJRA ÉS ÚJRA UGYANAZOKAT A SZAVAKAT, LÁTJÁK UGYANAZOKAT A KÉPEKET, MELYEK BENNÜK ÚJRA ÉS ÚJRA UGYANAZOKAT A GONDOLATOKAT, ÉRZELMEKET ÉS CSELEKEDETEKET HÍVJÁK ELŐ.

Médiumok uralják az emberek hétköznapjait. Tájékoztatják és szórakoztatják, oktatják és nevelik, megtévesztik és becsapják őket.
A műholdvevő és az Internet, az e-mail és a CD-ROM, a mobiltelefon és a fax, a számítógép és a televízió sokak számára nélkülözhetetlenné vált. A modern civilizáció legfontosabb ismérve a televízió, még a dzsungelben és a sivatagban is. A „modern” embert a bölcsőtől a sírig elárasztják felületes szórakoztatással, felhígított és eltorzított információkkal és számtalan ismétléssel. Ezt senki sem kerülheti el. A modern társadalomban élő ember egy világot átfogó technológia fogságában van.
Szavak és képek hatolnak az emberek tudatába. Ami hihető, azt elfogadják, ami idegen, azt elutasítják, míg végül a tudat ellenállása meg nem törik. Az agymosás egy állandó folyamat.
A lelket betemetik, és fényét kioltják. Erőtlen tiltakozása közben még vigasztaló szavakkal és szép képekkel is behálózzák, de ezek csak fénytelen, üres burkok.

A rádió- és televízióállomások adói szüntelen információikkal elárasztják az emberiséget. A légkör telítve van elektromos impulzusokkal, melyeket készülékek fognak fel és továbbítanak a tudat számára, de amelyek e készülékektől függetlenül talán még erősebben befolyásolják az életet. A tudatalattin keresztül ragadják meg az emberek, az állatok és a növények életét. Környezetszennyezés?
Könyvek és folyóiratok dicsőítenek olyan dolgokat, melyeket egyébként egyáltalán nem lenne szabad napvilágra hozni. És az emberek azt hiszik, hogy a tudomány fényében világosabban látják a világot, mint valaha. A világegyetem keletkezéséről alkotott új elméletek veszélyeztetik a fennálló tudományokat. De azok a dolgok, amelyekről az ember elgondolkozik, tudatának határain belül vannak. Ezeken a határokon kívül sem látni, sem hallani, sem érezni, sem észlelni nem képes. Ha viszont ezeket a határokat áttörik, vagy ezek áthelyeződnek, új nézőpontok is keletkezhetnek. Egyelőre azonban a médiumok még szinte kizárólag egyenirányított gondolatokat és érzelmeket terjesztenek. Ezek az impulzusok hatalmas energiamezővé kapcsolódnak össze, és az emberiségen uralkodó rejtett „fejedelemségeket és hatalmasságokat” táplálják. Az ember tudatát pedig a végzetes tudatlanság szintjén tartják. Azt sugallják neki, hogy a világosságban él, igen, hogy ő maga a világosság. Ki gondolna mindezek mellett arra, hogy valójában a legmélyebb sötétségben él, sőt ő maga sötétség, és hogy lényében a legjobb esetben is az eredeti világosságnak már csak egy szikráját birtokolja?
Az ember lelke a sötétségre tékozlódik el. És tudatlanságában ő még örül is ennek.

A médiumok a tömeget különösen a filmekben, a televízióban szereplő sztárokon, bálványokon, sportolókon valamint a politikusokon keresztül tudják befolyásolni. Ők mind az eszményi, tökéletes embert testesítik meg – azt, akinek sikerült. Szavaik visszajátszások (playback), mozdulataik a legkisebb részletekig betanult mozdulatok. A jellemet, a tulajdonságokat és az élményeket a bulvár-szerzők ötlik ki számukra. Életük abszolút valótlan.
Az egész a hatásra épül, semmi sem valódi benne. Otthonukban, a négy fal között gyakran csak annak az eszményképnek a puszta karikatúrái, melyet a kereskedelem vagy a politikusok követelése, elvárása miatt kell megtestesíteniük. Zenével, beszédükkel, mozgásukkal és népszerű bemondásokkal hódítják meg rajongóik szívét, és fényt ajándékoznak nekik sivár hétköznapjaikban.
Ez a látszatfény az énre irányul, nem a fogságban lévő lélekre. Hogy szavuk és az életük igaz-e, nem számít. A nagyközönség előtt szabad hazudniuk, és sokszor éppen az ügyesen előadott hazugságaik miatt lelkesednek értük. De még mielőtt az ember átlátna a dolgon, a kiszolgált sztár lelép a színről, és máris egy új csillagocska ragyog az ámítás sötét égboltján.
Az igazi ember él. Ő: világosság. Az igazi ember szabad. Ő Istennel egy, és tökéletes egységben él a felébredt lélekemberrel. Hallja és megérti az Igét, mely a teremtés kezdete óta hangzik.
Kicsoda olyan, mint ő? Ki hallja és ki érti Isten szavát? Sokan keresik az igét egy belső vágyakozástól ösztönözve. Sóvárognak azért, hogy újra hallják. És ha nem találják, az ámítás, az utánzat leselkedik rájuk.
Aki képes ezen a fondorlatos mesterkedésen áttörni, és minden utánzatot félre tud tolni, az mélyebb szeretetet mutat Isten szava iránt. Az ilyen ember igyekszik, keres, és elmélyed önmagában, hogy megtalálja az élet forrását.
Ez a forrás szinte holtan, sokak által fel nem ismerve rejlik az emberben.
A biológiai ember az igazi emberrel ellentétben olyan világban él, melyet saját szükségleteire alakított ki. Az ő szava már nem a „kezdet Igéje”. Azt ő már nem képes meghallani, megérteni pedig egyáltalán nem. Az anyagban való tévelygése során kifejlesztett egy olyan nyelvet, melynek azt a célt kell szolgálnia, hogy a bukott világban a lehető legjobban berendezkedjen. Ezáltal szó szerint eltávolodik az Igétől.

Az emberiséget rabságban tartó szenvedélyek, félelmek és reménykedések világunkat átfogó óriási tereinek közepette felhangzik az eredeti Ige, megtámadhatatlanul, örökre, elpusztíthatatlanul.
Most érett meg az idő, mert az Ige ismét szólhat az emberben; de ez nem a vérből, sem a test, sem valamely férfiú akaratából, hanem ez az Ige Istentől született.
Ezt az Igét azok képesek meghallani, felismerni és megérteni, akik belátják, hogy ők ezzel az Igével visszaéltek. Akik felismerik, hogy ez az Ige összeköti őket az Atyával, míg a földi szavak csak szakadékot képeznek… Akik megtapasztalják, hogy ez az Ige megújító erőt ajándékoz, míg a többi szó erőtlen. Akik belátják, hogy ez az Ige Isten akarata.
Akiben tudatosulhat, hogy el van választva a kezdet Igéjétől, és ezt az Igét újra befogadja, annak szabad lesz azt egyszer ki is mondania.

A sejt és a test

NAPJAINK EMBERÉNEK EGYRE INKÁBB FÜGGETLEN EGYÉNI-SÉGNEK KELL MUTATKOZNIA AZON CSOPORTON BELÜL, AHOVÁ TARTOZIK. EZÉRT TÖREKSZIK SZEMÉLYES KÉPESSÉGEINEK FEJLESZTÉSÉRE. BEVETI TEHETSÉGÉT ÉS ADOTTSÁGAIT, HOGY TELJESEN ÖNMAGÁVÁ VÁLHASSON. EKÖZBEN AZ IS ELŐFORDULHAT, HOGY HÁTAT FORDÍT CSOPORTJÁNAK. FELMERÜLHET A KÉRDÉS, HOGY EGYÁLTALÁN MIÉRT KELLENE BÁRKINEK IS ÖNKÉNT CSATLAKOZNIA EGY CSOPORTHOZ.

Aki tanulmányozni szeretné egy csoport működését és hasznosságát, az ennek tükörképét az emberi testben is megtalálhatja, hiszen ez is sejtekből és szervekből áll. A test egy soksejtű lény, amelyben minden sejtnek megvan a maga feladata.
A sejt a test legkisebb élő, működő egysége. Az élettanban az „élet” szó azt jelenti, hogy egy szervezet – biokémiai folyamatok segítségével – fenn tudja tartani magát, és szükség esetén képes alkalmazkodni a külső körülményekhez. Ez a körülírás azonban kizárólag a biológiai feladatra utal, és ezoterikus szempontból hiányos. A tudósok feltételezése szerint a többsejtű lények különálló egysejtűek szerveződései. Ennek az elméletnek megfelelően a többsejtűek az egysejtűekből fejlődtek ki.
A többsejtű élőlények sejtjei nagy egymásrautaltságot mutatnak, mivel közvetlenül vagy közvetve összekapcsolódnak. Mégis minden sejtnek megvan a saját ellátandó részfeladata, amelyre a biológiai élet fejlődése folyamán hangolódott. E fejlődés során nem léptek fel új sejt-tulajdonságok, inkább csak arról van szó, hogy az egyik sejt bizonyos tulajdonságokat jobban kifejlesztett, mint a másik, vagy néhány jellegzetesség gyakorlatilag nyugvó állapotba került.
A fentiek fényében az embert is tekinthetjük soksejtű élőlénynek, melyben a sejtek milliárdjainak összekapcsolódása szerfölött különös jelentőséget kap. Az emberi lény olyan test, melynek sejtjei nem fejlesztettek ki új képességeket, hanem specializálódtak. Vagyis az emberi testben az egyes sejtek az egész testet a szakosodás révén szolgálják.

Mi az értelme az ilyen fejlődésnek? Miért adta föl önállóságát az egysejtű? Miért vált függővé?

A többsejtű élőlénynek mint csoportnak nagyobb lehetőségei vannak, mint az egysejtűnek.* Így az emberi lény mint sejt-csoportosulás sokkal több képességet birtokol, mint az egysejtű élőlények. A csoport többet érhet el, mint az egyén.
A sejtek szakosodása ellenére bizonyos tulajdonságaik nem változtak, így például minden sejt rendelkezik sejtmaggal és sejtfallal. A sejtmag örökletes anyag formájában hordozza a sejt részletes tervrajzát. Minden sejt ugyanolyan citoplazmát tartalmaz, ami egy különböző szerkezetű elemekből felépülő zselatinos massza. Az általános vélekedés szerint a földi élet eddigi fejlődési szakaszaiban a citoplazma összetétele nem változott.
Egy embercsoport épp úgy viselkedik, mint egy sejtcsoport egy többsejtű lényben. Együttműködéssel nagy dolgokra képes, jóra éppúgy, mint rosszra. Ám az olyan emberek csoportjában, akik a megváltás transzfigurisztikus ösvényén haladnak, a határvonalak megszűnnek. Míg az egyéni sejtek azelőtt önfenntartási ösztönből a saját határaikon belül akartak érvényesülni, most önkéntesen a csoport rendelkezésére bocsátják adottságaikat és képességeiket. Feladják elszigeteltségüket. Mindezt kényszer nélkül, teljesen önként; mert ugyanazon az alapon, ugyanazon a termékeny talajon, ugyanazon a „citoplazmán” osztoznak, ez pedig a belátás, mely az isteni szeretetből fakad.
A földi élet csak a citoplazma igen különleges összetételének köszönhetően jöhetett létre. Egy gnosztikus transzfigurisztikus csoporton belüli élet is csak egy különleges szubsztanciából bontakozhat ki. Ha ez a csoport igazán az emberiséget akarja szolgálni, akkor sejtjeinek tökéletes belső szabadságban, az isteni szeretet alapján kell fejlődniük. Ez a termékeny talaj és annak a megnyilvánulási tere. Igaz szeretet akkor fakad, ha az egysejtű lény, az egyén önkéntesen feladja határait, anélkül hogy környezete iránti felelősségét feladná.
Ilyen környezetben, és a többi sejttel – csoporttaggal – kölcsönhatásban ekkor olyan tulajdonságok fejlődnek ki, melyekkel a csoport a lehető legtisztábban tudja társait szolgálni. A sok adottság egyetlen Szellemet szolgál, és az összes sejt egyetlen testet alkot.

A személyiséghez vezető kapu

„A TOBOZMIRIGYET KÍVÜLRŐL EGY SZEMCSÉS, HOMOKSZERŰ RÉTEG FEDI. EZEK A ’HOMOKSZEMCSÉK’ IGEN KICSINYEK, OLYAN PICIK, HOGY MÉG A KIS TOBOZMIRIGY – MELY MAGA SEM NAGYOBB EGY BORSÓSZEMNÉL – FELSZÍNÉN IS SZÁZÁVAL TALÁLHATÓK. A PINEÁLIS BELSEJE RÉSZBEN EGY SÁRGA VAGY ARANYSZERŰEN RAGYOGÓ ANYAGBÓL ÁLL, AMELYNEK SZEMCSENAGYSÁGA NAGYOBB, MINT A KÜLSŐ OLDALÁN TALÁLHATÓKÉ. AZ EGÉSZEN KIS GYERMEKNÉL A TOBOZMIRIGY KÜLSŐ FELSZÍNÉN NEM TALÁLHATÓ MEG EZ AZ ÚGYNEVEZETT ’HOMOK’, AZ ÉLETÜK VIRÁGJÁBAN LÉVŐ FIATAL EMBEREKNÉL VISZONT NAGY MENNYISÉGBEN VAN BELŐLE. AZ EMBER NÖVEKEDÉSE SORÁN – TEHÁT A GYERMEKKOR ÉS A FELNŐTTKOR KÖZÖTT – A SZEMCSÉK EGY BIZONYOS ÉLETKORIG EGYRE SZAPORODNAK, MAJD EZUTÁN FOKOZATOSAN ISMÉT ELTŰNNEK.

A fiziológusok a kísérleteik során igazolták, hogy az ezoterikusoknak tökéletesen igazuk van, amikor azt állítják, hogy ezen úgynevezett ’homokszemcséknek’ nagyon fontos szerepe van a tobozmirigy-rendszerben. Mindegyik ’homokszem’ kapcsolatban áll ugyanis az ember gondolkodási tevékenységével valamint emlékezetével és intelligenciájával is. Mindenekelőtt az utóbbi években végeztek ilyen irányú kutatásokat, s a szakirodalomból kétségtelenül tájékozódhatunk néhány idevágó tudnivalóról.
E kis szemcsék hiánya, ha például a tobozmirigy felszínén fordul elő, erősen akadályozza a gondolkodási tevékenységet, amely akár teljesen meg is szűnhet.
Ennek az információnak a birtokában megpróbáljuk megmagyarázni, hogy miről van szó az Alkímiai menyegző idézett szakaszában, és mit mond nekünk erről az Egyetemes Tan.

A tobozmirigy külsején és belsejében lévő aranyragyogású szemcséket ici-pici drágakövekhez vagy kristályokhoz hasonlíthatjuk, melyeknek csodálatos tulajdonsága van. Ha az agyban valami esemény, észlelés, tapasztalat vagy hasonló dolog folytán gondolati tevékenység keletkezik, akkor ezt a külső tobozmirigy-kristályok egyike felfogja, rögzíti, majd befelé vetíti. A kristály a felvett gondolatképet azonban újra vissza is tükrözi, mégpedig különböző irányba. A tobozmirigy tehát olyan, mintha számtalan kis szemmel lenne befedve, amelyek gondolatokat vesznek fel, tartanak meg, tükröznek vissza, majd sugároznak ki. Ennek a kis szervnek így igen nagy hatásköre van. A tobozmirigyben lévő szemcsék olyan kristályok, amelyek az illető személy öröklött és karmikus állapotával függnek össze. A tobozmirigyre egyrészt a szülők és az elődök, tehát öröklött tényezők hatnak, másrészt a mikrokozmosz aurikus szférája, a karmikus tényezők. Összességében ez határozza meg a tobozmirigy mint észlelő- és felvevőszerv minőségét.
[…] A tobozmirigy felülről, a Szent Szellem számára a személyiségrendszerhez vezető kapu, alulról pedig a lélek számára szolgál kapu gyanánt. Magában kell foglalnia a kétszeres, kétpólusú királyságot – a királyt és a királynőt –, hogy az alkímiai menyegző tökéletesen nyilvánvalóvá válhasson. Hogy a szellem és a lélek valóban beköltözhessen a tobozmirigybe, ahhoz a magban, a terméselvben benne kell lennie:

• egyrészt az életmód miatt a világosságtól lelket kapott élet vetésének, termésének;
• másrészt a szellem vetésének, termésének, melyet a lipikából jövő hatalmas, izzó sugárzás árasztott az arany gömbre.”

(Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, II. rész, a 12. és 30. fejezetből)

Belső vagy külső tekintély?

A KI EGY BIZONYOS SZAKTERÜLETHEZ NAGYON JÓL ÉRT, ANNAK ÁLTALÁBAN TEKINTÉLYE VAN A TÖBBIEK ELŐTT, AKIKNEK TAPASZTALATA ÉS TUDÁSA RÉVÉN TANÁCSOKKAL VAGY TETTEKKEL SEGÍTHET. AZ ILYEN TEKINTÉLY TEHÁT KÍVÜLRŐL JÖN. A TEKINTÉLYT AZONBAN GYAKRAN AZ ÖNKÉNYESSÉG, A HATALOMMAL VALÓ VISSZAÉLÉS ÉS A VAKFEGYELEM KIVÁLTÓ OKÁNAK IS TEKINTIK.

A lélek tisztulási és megújulási folyamatában szert lehet tenni azonban egy teljesen természetes és tiszta belső tekintélyre is. Ez azonban nem az ész, hanem a gnosztikus transzfigurisztikus életvitel gyümölcse. Akinek megvan ez a tekintélye, az társai előtt jár a belső megújuláshoz vezető úton. Az semmiféle okkult utat nem követ azért, hogy vágyain uralkodjék, hanem fokozatosan kioltja azokat, azáltal, hogy már nem táplálja és nem ápolja őket. Megismerte önmagát, az anyagvilágot és a szellemi életet. Azokból a megújító erőkből él, melyek egy teljesen új élettérből áradnak hozzá, és az ezekkel járó új képességeknek megfelelően is cselekszik.
Semmi sincs nagyobb hatással az igazságkeresőre, mint az élő példakép. Mint ahogyan a szülők példaképek a felnövő gyerekeik számára, úgy lehet egy másik ember megújult, halhatatlan lelke is egy tévelygő ember példaképe. Mindkét esetben lennie kell azonban egy közös kiindulópontnak. Egy akaratos gyerek feltétlenül a saját útját járja, egy önfejű kereső nem képes az igazi istenkereső útját felismerni. Sőt, el fogja ítélni annak életmódját, és amennyire csak lehet, akadályozza és támadja a törekvő lélekembert. A lélek azonban, amely az anyag utolsó korlátait is legyőzte, a világosság megtámadhatatlan forrása embertársai számára, függetlenül attól, hogy azok ezt felismerik és megtapasztalják-e vagy sem.
Egy ilyen lélekemberre felnézhetnek vagy kicsúfolhatják. Valójában mindkét reakció negatív, mivel arról van szó, hogy arra a belátásra jussunk, hogy a lélek fejlődése mindenkire egyéni feladatot ró. Aki erre belsőleg ránemesedik, annak le kell vonnia és egyszer le is fogja vonni a megfelelő következtetéseket, és rátér a megújító cselekvésre. Fel kell fedeznie, hogyan közeledhet belsőleg a saját lényében lévő egyetemes energiaforráshoz, és hogyan tárhatja azt fel. Ennek egy másik ember és minden olyan intézmény tekintélyétől függetlenül kell megtörténnie, amely meg akarja neki mutatni az utat.

AKI NEM JUT TÚL AZ UTÁNZÁS FOKÁN

Ha az ember megreked a szemlélődésnél és a csodálkozásnál, akkor csak utánozni próbálja a megújító életet. Akkor ugyanúgy nevet és mosolyog, mint a bálványa, és ugyanolyan megjegyzéseket és mozdulatokat tesz. Ezzel csak azt bizonyítja, hogy még nem jutott túl az utánzás fokán. Nem akar saját tapasztalatokat szerezni. De aki magába tekintve felismeri a saját állapotát, az megtanulhatja azt elfogadni. A külső szempontokról azután áttér a belső szemléletmódra: a keresőből zarándok lesz az ösvényen.
Mindenkiben egy saját tekintély rejlik. Ez az ő eredeti lelke, amely meghallgatásért esedezik, és amely őt az élet minden nehézségén át elkíséri. Kezdetben a lélek hangja még halk és gyenge, a hétköznapi élet belső és külső lármája könnyen túlharsogja. Ezért kaptak és kapnak a hiteles misztériumiskolák tanulói az ösvényük kezdetén két segédeszközt: az erőteret és az életszabályokat. Ébredező és növekvő lelküket fejlődése kezdeti szakaszán ezekkel tudják megóvni.
Aki például természeténél fogva könnyen feldühödik, az rájöhet, hogy ő így megsérti embertársait… és még hogyan! Aztán megtanulja belátni, hogy gyakran miért reagált olyan hevesen. Hiszen mindig a magunk faragta képek azok, melyek másvalakinek a tettei vagy megjegyzései által megsemmisülnek. Ha ezt felismeri, iparkodni fog lemondani vágyairól, és arra törekszik, hogy hagyja a dolgokat megtörténni, anélkül, hogy beavatkozna.

JOBB HIBÁZNI, MINT SEMMIT SEM TENNI

Aki saját magát így megtámadja, természetesen sok hibát elkövet, mert a lélek hangja gyakran még nem érthető világosan. Mégis jobb hibákat elkövetni és ezáltal tapasztalatokat gyűjteni, mint ölbe tett kézzel elvárni, hogy mások kaparják ki a gesztenyét a tűzből… aztán pedig kritizálni őket! Nos, bátorság kell ahhoz, hogy saját hiányosságainkat – amelyeket gyakran nagyszerű tulajdonságoknak tartunk – felismerjük és megsemmisítsük. Az én tulajdonságai korlátozzák a lélek szabadságát. Karmát teremtenek, fájdalmat és szenvedést okoznak, mert az én megtapasztalja korlátait. Vajon felismeri és felfogja-e őket? Vagy megpróbál újabb falakat emelni, hogy még jobban bebiztosítsa magát?
Ha a kereső képes a lélek tekintélyét felfedezni és megtapasztalni, akkor megtanulja saját hiányosságait elfogadni. Azután már nem fog akaratának minden áron érvényt szerezni, és embertársait sem okolja majd azért, „amit ellene elkövettek”. Belső szenvedése által így jön létre a megbánás és a megtisztulás. Belátja hibáit. A tapasztalat önismerettel ajándékozza meg, és felkelti benne a vágyat, hogy az eredeti élet törvényeinek engedelmeskedjék.

MINDKÉT IRÁNYZAT HELYES

Pitagorasz iskolájában egyszer nézeteltérés támadt a szabadgondolkodók és azon hívők között, akik hűségesen követték a felállított szabályokat. A szabadgondolkodók különbeknek tartották magukat a dogmatikusoknál. A forradalmi megújulások minden folyamatában létrejön ez a két irányzat: azoknak az irányzata, akik meg akarják tartani, amijük van és amit képesek átlátni, valamint azoké, akik a megújulást akarják, és akik megpróbálnak áttörni minden gátat. Mindkét irányzat jogos. Ezek részei annak a folyamatnak, amelynek minden igazságkeresőben le kell zajlania. Az én korlátai miatt azonban ezek gyakran külső áramlatok formáját öltik, amelyek aztán ellenségesen állnak egymással szemben. És a lélek hangját ezáltal elfojtják!

Az újjászületett lélek önként a szellemi élet belső törvényeihez tartja magát. Rendelkezik megkülönböztető képességgel, és jelzéseit közli a személyiséggel. Ha a személyiség hallgat az új lélekre, akkor képes úgy cselekedni, hogy sem a léleknek, sem másoknak ne ártson. Így mások tekintélye helyébe a lélek tekintélye lép. A lélek a szellemre vágyik, amely őt megvilágosítja. Ebből fejlődik ki a szüntelen belső megújulás képessége, amely kisugárzik a világba, és más lelkeket is arra ösztönöz, hogy ugyanezt az utat kövessék. Ezt a tekintélyt nem lehet kívülről ráerőltetni valakire, hanem mindenkinek magának kell kivívnia. A megújult lélek alapján akkor ő maga olyan tekintély birtokában van, melyet senki sem vehet el tőle.
Akinek szabad ezt a belső tekintélyt elérnie, az már csak ebből tud, ebből akar és ebből fog cselekedni. Amit a Szellem közöl a lélekkel, azt a magát néki szentelő személyiség sugározza majd ki a világ és az emberiség szolgálatában.

Eonok uralkodnak az emberiségen

A TÖMEGMÉDIUMOK KORUNKBAN BETÖLTÖTT SZEREPÉT SEGÍT MEGÉRTENÜNK AZ „EONOK” FOGALMA, AMELY A RÉGI GNOSZTIKUSOKNÁL ÉS A RÓZSAKERESZT MODERN SZELLEMI ISKOLÁJÁBAN IS AZ EMBER ÉLETKÖRÜLMÉNYEINEK A LEÍRÁSÁRA SZOLGÁL.

A görög „eon” szó egyaránt jelent időt, örökkévalóságot, változatlan időtartamot, évszázadot, világkorszakot, de mondhatnánk korszellemnek vagy közös elvnek is, amely messze túlmutat az egyes ember hatalmán és képességein, élettartamán és befolyásán. A világ és az emberiség nagy világkorszakokon, „eonokon” halad át, amelyek mindegyikét egy bizonyos elv jellemzi. A világ és az emberiség tehát sorjában vagy pedig egyidejűleg bizonyos eonikus befolyásoknak van kitéve, illetve ezekre kell reagálnia.
Az „eon” fogalmát mind a természetfelettire, mind a bukott természetre alkalmazzák. A régi gnosztikusok például akkor beszéltek eonokról, ha az isteni világ nagy elveire, vagyis az isteni hierarchiák lényeinek egy osztályára vagy az el nem bukott világ állatövének elveire gondoltak. De akkor is eonokról szóltak, amikor a bukott világ elveire akartak utalni. Példa erre a Pistis Sophia, akinek át kell haladnia a bukott világ állatövének minden elvén, a 12 eonon, hogy végül eljusson a 13. eonba, a megszabadított emberiség új életterébe, a Krisztus-hierarchia területére.
A bukott világ e 12 eonja valamint a hét „archon” vagy rektor – a bolygói szellemek – együtt képezik a bukott világ szerkezetét, amelyet az én-központú „luciferi” tudat hat át. Ezek jelenítik meg tehát ennek a tudatnak a 12 nézetét, amelyből a bukott emberiség él.

Az eon vagy az archon fogalmát a régi gnosztikusok és a Rózsakereszt modern gnosztikus Szellemi Iskolája még egy másik jelenségre is alkalmazta ill. alkalmazza: nevezetesen a bukott emberiség által közösen létrehozott mágneses terekre. Ha például egy vallás dogmáit a hívei imákkal és kultusszal, gondolataikkal, érzéseikkel és életvitelükkel évezredeken át éltetik, akkor egy közös mágneses tér keletkezik, amely ezt a vallást a tükörszférában képviseli. Minél több ember táplálja ezt a mágneses teret, és ezt minél erőteljesebben teszi, annál hatalmasabb lesz ez, alkotóira pedig annál nagyobb befolyást gyakorol. Az eon és a hívei kölcsönösen táplálják és erősítik egymást. Mindenki tudja, hogy az ember milyen könnyen egy rögeszme áldozatául eshet, amelyet ő maga folytonosan táplál, s amely azután függetleníti magát őtőle.
A Szellemi Iskola irodalmában arról is olvashatnak, hogy ezek az eonok, az emberi gondolatok, érzések és akarati impulzusok e teremtményei saját tudatot is kifejleszthetnek, amellyel a függőségükben lévő embereket irányítják. Itt két szempontot kell megkülönböztetnünk. Az első: egy eon „fixa ideaként”, rögeszmeként önállósítja magát, és önálló életre tesz szert, amelyet folyamatosan az alkotójának kell fenntartania. Ez az önálló létezés, ez a tehetetlenségi erő és az ilyen eonikus mágneses mezőnek az a hajlama, hogy teremtőjének különösen a reá fogékony tulajdonságaihoz kapcsolódjék és ezeket megnyilvánulásra sarkallja, egy intelligens, tudatos lény magatartásához hasonlítható. Azonban itt természettörvényszerű hatásokról van szó: ha valakiben egy ilyen eon kapcsolódási pontot talál, akkor ez mintegy mágneses vonzerővel, szívó hatással köti őt az eon mágneses teréhez.

A másik nézet: egy dogma-rendszernek mindig vannak olyan követői, – hogy a példánknál maradjunk – főleg a hozzá tartozó hierarchia csúcsán, akik annyira azonosultak vele, hogy asztrál- és mentáltestük teljesen eggyé vált ezzel, és anyagtestüktől függetlenül tudatosan képesek ezekben a finomanyagi testekben élni. Ha ők meghalnak, előfordulhat, hogy a tükörszférában is tudatosan képesek fenntartani asztrál- és mentáltestüket, és ellenállnak a túlvilág általános felbomlási folyamatának. Így sokáig késleltethetik egy újabb inkarnáció időpontját. Ezek a lények együtt egy tudatos hierarchiát alkotnak a tükörszféra-eonon belül. Ennek a tudatnak a segítségével az eonnnak evilágon élő híveit felismerik, körülveszik, s olyan magatartásmódra ösztönzik, mellyel hozzájárulnak a hierarchia éterekkel való ellátásához. Akár önkéntesen testet is ölthetnek, hogy evilági híveiket újólag imákra, jámborságra stb. serkentsék, hogy a hierarchia a túlvilágon további táplálékhoz jusson.
Mondanunk sem kell, hogy az ilyen lények semmiképpen sem szabadultak meg. Ellenkezőleg. Az új, isteni életterülettel nem kerültek kapcsolatba, hanem csak a tükörszférában, a túlvilágon váltak tudatossá, s így az asztrál- és mentáltest felbomlása és az újraszületés folyamata alól egy időre kivonták magukat. Feltétlenül elérkezik azonban a nagy kozmikus tisztulás időszaka, amely feloszlatja az emberiség által a tükörszférában létrehozott eonokat, és így a bennük lakozó lények is kénytelenek felbomlani és visszatérni a dolgok rendes menetéhez.

EONOK ÉS TÖMEGMÉDIUMOK

Kézenfekvő, hogy a tömegtájékoztatási eszközök az emberek által teremtett tükörszféra-eonok és a bennük tevékenykedő hierarchiák ideális eszközei. Hiszen éppen a médiumok útján lehet bizonyos gondolatokat és érzelmeket milliószorosan elterjeszteni, és ugyanilyen mértékben befolyást gyakorolni egy eon evilági híveire. Így nagyszabású éter-felszabadítás biztosítható a túlvilági eonok számára.
Ha tehát a tömegmédiumokkal foglalkozunk, különbséget kell tennünk az evilági és a túlvilági folyamatok között: anyagi világunkban kiadók, rádióállomások és TV-adók, számtalan forgalmazó, szerző, szerkesztő, filmes és rendező tevékenykedik a média szolgálatában a szórakoztatás, információterjesztés, oktatás és reklám területén. A legjobb indítékok is lelkesíthetik őket, de szándékukban állhat a manipulálás, befolyásolás és a rombolás is. Ezen kívül pedig döntéseikben nem szabadok: üzleti érdekek és szakmai kényszerek befolyásolják őket, valamint a közönségük elvárásait és igényeit is szem előtt kell tartaniuk. Mégis megvan mindig a lehetőségük, hogy ezeknek a folyamatoknak a tudatára ébredjenek, és értelmes döntéseket hozzanak.
Más a helyzet a finomanyagi túlvilágból kiinduló befolyásokkal. Ott olyan hierarchiák tevékenykednek, amelyek semmi mást nem akarnak, mint hogy étereket szerezzenek saját fenntartásukhoz. Ha megvan a kapcsolódási pont, a közös érdek, akkor igénybe veszik a szerkesztőket, filmeseket, színészeket stb., hogy üzenetüket milliószorosan terjesszék, s így saját érdekeiket szolgálják. Befolyásuk hatékonysága csupán a tömegmédiumok vezetőinek és irányítóinak feddhetetlenségétől függ. Ha nincs gyenge pontjuk, amelyen át meg lehetne fogni őket, akkor az igazságnak megfelelő híreket és kommentárokat, tisztességes szórakoztatást és oktatást nyújtanak. Természetesen a médiának a „fogyasztóira” gyakorolt befolyásának a mértéke hasonlóképpen függ attól is, hogy ez utóbbiak mennyire „épek”, érintetlenek e befolyásokkal szemben, s mennyire ragadhatók meg, milyen a felfogóképességük. Mennyiben és hogyan lehetséges tehát, hogy a tömegmédia „fogyasztója” szabadon tájékozódjék, és hogyan védheti meg magát a médiumokon keresztül kifejtett evilági és túlvilági hatások ellen?
Erre olyan mértékben képes, amennyire a saját szellemszikrájának hangjára és ezáltal az isteni világra hallgat. Hiszen a szellemszikra és az isteni világ mentes a földi eonok befolyásától. Ha az ember a szellemszikrája hangjának engedelmeskedik, akkor egy archimédeszi ponttal rendelkezik, amely kívül van a földi eonok és a tömegmédiumok hatókörén. Ekkor felismeri ezeknek az eonoknak a mivoltát és hatását, és így megszabadul tőlük.

Faust kalandjai Goethe nyomán

GOETHE TRAGÉDIÁJÁNAK ELSŐ RÉSZÉBEN FAUST MEGKAPJA FELADATÁT. AZUTÁN A SZELLEMI MEGISMERÉSÉRT ÉS TUDÁSÉRT FOLYTAT KÜZDELMET. VÉGÜL SZERZŐDÉST KÖT BELSŐ ELLENFELÉVEL, ÉS BELESZERET MARGITBA.

A mennyben Mefisztó fogadást köt az Úrral az Úr egy földi szolgájának, Faust doktornak lelkére. Ha Mefisztónak sikerül Faustot Istentől elidegenítenie, rendelkezhet a lelkével. Mefisztó mindaddig szabad kezet kap, amíg Faust a földön él.
Faust – a tudós, mágus, doktor és teológus – éjszaka az élet értelmén töpreng dolgozószobájában. Mindent megtanult már, amit ember csak tudhat, mégis arra a következtetésre jut, hogy ő csak egy szegény bolond, aki semmivel sem lett bölcsebb, mint kutatása kezdetén volt. Szürke famulusa, Wagner nem érti mestere kétségbeesését. Faust csalódottan és kedveszegetten véget akar vetni az életének, mert hiábavaló volt küzdelme, hogy megértse a csodákat „miktől együtt van a világ”. A feltámadás örömteli üzenetét hirdető húsvéti ének és harangszó azonban visszatartja attól, hogy kiürítse a méregpoharat.
Faust és Wagner ekkor húsvéti sétára indul. Faustot felvidítja a természet feltámadása, és elvegyül az emberek sokaságában. Boldogsága azonban csak rövid ideig tart. Amint megpillantja a lemenő napot, a szellem utáni kielégítetlen vágy újra feltámad lelkében. Wagner értetlenül nézi Faustot, aki így fakad ki: „Az én kebelemben két lélek tanyáz, s az egyik és a másik válni vágyik.”[1112-1113]

MÁR ITT ELAKADOK…

Amikor megpróbálja lefordítani János evangéliumát, már az első szavaknál elakad. „Kezdetben volt az ige! – szólt a könyv. Megbotlok, íme az első kövön.” [1224-1225]
Ekkor jelenik meg Mefisztó, és így mutatkozik be: „Ama erőnek része, mely mindig rosszat akar és mindig jót mível. A tagadás a lényegem!” [1336-1339]
Faust kiönti a szívét Mefisztónak s elmondja neki, hogy elégedetlen az életével, mivel zavarják a földi lét korlátai. Mefisztó ekkor kiveti a hálóját. Azzal kecsegteti Faustot, hogy ő képes kielégíteni beteljesületlen vágyát, feltéve, ha Faust kész egyezséget kötni vele. Faust túlságosan is mohón kap az alkalmon, és saját vérével pecsételi meg a Mefisztóval kötött egyezséget.
Mefisztó társaságában Faust élni kezdi az életet. Egy diákok által látogatott kocsmában Mefisztó durva varázslattal felingerli a vendégeket. Ezután egy boszorkánykonyhába mennek, ahol Mefisztó Faust szeme elé idézi a női ideál képét. Faustot azonnal lángra gyújtja a tünemény, akit Helénának hívnak. Amikor pedig a boszorkány neki is főz egy fiatalító italt, miközben Mefisztó halkan megjegyzi: „Ha ez ital átjárja vénád, lásd már minden nőben Helénát!” [2603-2604], Faust végképpen elveszett.

„MARGIT FELETT NINCS HATALMAM”

E tivornya után Faust az utcán megismerkedik egy egyszerű, tiszta, ártatlan leánnyal, akit Margitnak hívnak. Faust arra utasítja Mefisztót, hogy szerezze meg neki a leányt. Társa kezdetben visszautasítja a kérést, de amikor Faust ragaszkodik a dologhoz, Mefisztó lopott ékszerekkel végül elcsábítja a lányt. Bár Mefisztó látványa borzongásra készteti Margitot, Fausttal, akit magát is a tiszta szerelem érzése vezérel, mégis az első őszinte szerelem forróságát tapasztalja meg.
Faust imával próbál szabadulni sátáni útitársától, de mindhiába. „Vad lángot lankadatlanul szívemben ő szít ama szépséges kép iránt. Így tántorgok vágytól a gyönyörig, s így epedek új vágyért a gyönyörben.” [3247-3250]
Faust Margit iránti szerelme tragikus fordulatot vesz: az április 30-ról május 1-jére virradó éjszakán – melyet Walpurgis-éjnek vagy boszorkányszombatnak is neveznek – Faust elveszti lába alól a szilárd talajt. Ezen az éjszakán ugyanis mind elszabadulnak a természeterők és a démonseregek, hogy összegyűljenek. Ez történik magában az emberben is! Mialatt Faust Mefisztó vezetésével mulatozik, minden gátlását levetkőzi. A legvadabb tivornyák közepette azonban szembe találja magát Margittal. Margit kísértetként jelenik meg előtte, amint a vesztőhelyén a hóhért várja. Faust megpróbálja Margitot Mefisztó segítségével kiszabadítani, ám a kísérlet kudarcot vall.

ÚJ ÉLETKEDV

A második rész árkádiai környezetben kezdődik. Faust alszik. Belső gyötrelme felébreszti Ariel, a levegő-szellem együttérzését. Gondoskodik róla, hogy a többi szellem „az önvád sajgó tűznyilát kivonva”[4624] megszabadítsa Faustot a bűnbánattól. Faust úgy érzi, hogy új élet költözik belé. A cselekmény színhelye ezután a császári udvar, ahol Mefisztó az udvari bolond szerepét játssza. A papírpénz bevezetésével megoldja a császár összes pénzügyi gondját. Ezután kezdetét veszi egy karnevál, és egy hírnök közreműködésével mitológiai személyek vonulnak fel. Mefisztó a fösvény maszkját viseli, Faust Plútuszt, a gazdagság istenét alakítja, a császár pedig a nagy Pánt személyesíti meg. Faust az összes jelenlévőt elkápráztatja varázslatos lángjátékával.
Ezután a császár Párist és Helénát személyesen kívánja látni. Mefisztó elárulja Faustnak, hogy ő csak akkor tudja megjelentetni „a férfi s női eszményt”[6185], ha Faust alászáll a teremtés istennőihez az idő és tér nélküli mélységekbe. Egy varázskulcs segítségével Faust le is száll a föld mélyébe, és egy lángoló tripuszt hoz el a teremtés-istennők birodalmából. Ezzel a tárggyal meg tudja idézni Párist és Helénát.
Amikor Páris Heléna elrablására készül, Faust elveszti az önuralmát, és amint megpróbálja megragadni Helénát, robbanás vet véget a varázsnak. Az összes szellem köddé foszlik. Mefisztó visszaviszi Faustot a dolgozószobájába, ahol úgy tűnik, semmi sem változott a szerződés aláírása óta. Időközben Wagner laboratóriumában létrehozta a Homunkuluszt (tulajdonképpen emberke vagy manó), egy palackban született mesterséges emberi lényt. A palack kiszabadul Wagner kezei közül, és az alvó Faust fölött lebeg. A homunkulusz behatóan megvizsgálja őt, belelátván álmaiba is: „Kutyául jár ez, annyit mondhatok, fölébred s szörnyethal legott. Hattyúk, szép nők forrás vizében: sejtelmes álma ködbe vész;” [6930-6931]
Homunkulusz azt tanácsolja Mefisztónak, hogy vegyenek részt a Walpurgis-éjen, azaz a klasszikus boszorkányszombaton, mert csakis ez gyógyíthatja meg Faustot, semmi más. Mefisztó idegenkedik az ötlettől, de végül beadja a derekát.

TALÁLKOZÁS AZ ŐSI CSATAMEZŐN

Minden évben, Cézár Pompeius fölött aratott győzelmének napján az ősi legendák alakjai összegyűlnek a klasszikus Walpurgis-éj csatamezején. Utazóink is épp oda tartanak. Amikor Faust felébred, első kérdése így hangzik: „Hol van Ő?” [7056]. A Szfinx, Kheirón kentaur és a szibilla, Mantó segítségével Faust leszáll hát az alvilágba, hogy Helénát megkeresse. Mefisztót emiatt erős nyugtalanság fogja el, s miután atyafiakra talál egy csoport kísérteties alakban, a förtelmes Phorküasz alakját ölti magára, hogy észrevétlenül Faust nyomában maradhasson.
Homunkulusz arra vágyik, hogy megszabaduljon a palackjától. Tanácsot kér hát a két filozófustól, Anaxagórásztól és Thálésztől. Az utóbbi a tenger istenéhez, az ősanyagon uralkodó Néreuszhoz küldi őt. A tenger istene Próteuszhoz irányítja, az átváltozások nagymesteréhez, akitől azt a tanácsot kapja, hogy emberi fejlődését a tengerben kezdje el. Homunkulusz a gyönyörű nimfa, Galateia lábainál összetöri palackját, és tűzként merül alá a csillámló habokba. A klasszikus Walpurgis-éj az Éroszhoz és a négy elemhez szóló himnusszal ér véget.
Heléna udvarhölgyeivel éppen ekkor érkezett vissza trójai fogságából. Amikor belép Menelaosz palotájába, megretten a tűzhely közelében szolgálólányként üldögélő Phorküasztól. Phorküasz azzal ámítja Helénát, hogy hűtlenség miatt férje fel fogja őt áldozni az isteneknek, minden udvarhölgyével együtt. A menekülés egyetlen útja egy messzi északon lévő várba vezet, ahol egy nemes herceg várja Heléna érkezését. Heléna elhatározza, hogy útra kel: egy középkori vár udvarára érkezik, ahol Faust lovagnak öltözve, királynőnek kijáró hódolattal fogadja. Amikor Menelaosz megjelenik hadseregével, hogy bevegye a várat, Faust könnyedén legyőzi őt.

A SZÁRNY NÉLKÜLI GÉNIUSZ

Faust és Heléna házasságukat a szabad ég alatt ünneplik meg. Születő fiukat Eufórionnak nevezik el: „egy szárny nélküli géniusz”. Olyan, mint egy faun, azonban nincs benne semmi állatias. Úgy szökell mindenfelé, mint egy zerge. „Így török mindegyre feljebb, messze így tekinthetek.”[9821-9822] Képzeletétől felkorbácsolva transzba esik, és repülni próbál. Ám csakúgy, mint Ikarusz, ő is a mélybe zuhan. Haldokolva így kiált fel: „Zord hon ez, ó ne hagyj itt egyedül, anyám!” [9905-9906]
Heléna követi fiát az alvilágba, és magára hagyja Faustot. Faustnak nem marad hát a boldogságából semmi más, csupán egy lepel, amely felhővé alakul, és elviszi őt a hegyekbe. Odaérvén egy kelet felé távolodó felhőgomolyagot lát, mely gondolatait Margitra tereli.
Mefisztó hétmérföldes léptekkel követi Faustot, aki új kalandokra vágyik. Amint Faust meglátja a tengert, az ötlik eszébe, hogy mennyi kihasználatlan erő van benne. „Kétségbe kell esnem, míg tart e látvány, a bősz elem céltalan tombolásán! S megpróbál önmagán túlnőni elmém; itt küzdenék, legyőzni ezt szeretném.”[10219-10221]
Mefisztó kihasználja a pillanatot. A birodalom széthullott. A császár Faust segítségével legyőzi ellenségeit, és jutalomból megteszi Faustot tengerparti birtokainak hűbérurává.
Faust utolsó munkájaként belekezd, hogy a szárazföldet visszahódítsa a tengertől. Mefisztóval és annak három társával egyetlen éjszaka alatt felépít egy egész öntözőcsatorna- és gátrendszert. A hullámokból egy virágzó föld és egy gyönyörű palota emelkedik ki. Faust azonban még most sem elégedett! Neki az a sziklacsúcs is kell, amely a földje fölé emelkedik.

A GOND BESURRAN A KULCSLYUKON

Négy fakó asszony látogatja meg Faustot: a Szükség, a Teher, a Gond és a Baj. Közülük három nem képes Faustnak ártani, ám a Gond besurran a kulcslyukon át. S bár Faust visszautasítja, ő leheletével mégis megvakítja Faustot: „Az emberek halálukig vakok, nos, Faustus, te se láss hát!”[11497-11498]
Ütött Faust utolsó órája. Vakon legnagyobb tervét kovácsolja. Új tájakról álmodik, ahol élni szeretne – de meghal. A sírja már megásatott. Megjelennek az ördögök, és megnyílik egy pokoli űr. Az angyalok azonban elválasztják Mefisztót Faust halhatatlan részétől. Mefisztó így pöröl: „A nagy lelket, mely zálog volt kezemben, kicsempészték a pernahajderek… Így lettél vénségedre megcsalatva…” [11830-11837]
Faust lelke a tündöklő magasba emelkedik. „Szellemvilág, ment a Gonosz karmától már e lélek…”[11934-11941]

Lélek, lélek, emlékezz…

Mani zsoltáraiból

Lélek, lélek, emlékezz a világosság-eonra!

Ó, lélek, honnan jössz?
A magasságból jössz.
Idegen vagy a világban.
Csak átutazó vagy a földön.
A magasságban van a házad, az örömök sátora.
Megvan igazi atyád,
igazi anyád,
megvannak igazi testvéreid.

Vitéz vagy.
A pusztában tévelygő bárány vagy.
Atyád keres téged,
pásztorod keresésedre indul.

Te vagy az öt kacsú szőlővessző,
amely Isten szolgálatában eledellé válik,
angyalok táplálékává,
az igazak öltözékévé,
a szentek köpenyévé,
a tökéletesek ismeretévé;
a hívők emlékezete vagy.

Ó, lélek, térj magadhoz,
ebben a csupa szomorúság, zsivány és gonosz lakta házban.

Ó, lélek, ne ámítsd magad,
a halál kopói
mind az életedre törnek.
Elfogják a madarat,
és eltörik a szárnyát,
hogy ne repülhessen a fészkébe.

Ó, lélek, szedd össze magad!

Menj a hazádba.
Elidegenedtél rokonaidtól,
lépj be a csupa öröm házba!

Ragyogsz mindörökkön örökké.

Margit és Heléna

A GERMÁN KOZMOGÓNIÁBAN MARGIT (GRETCHEN) ALAKJA GERDAKÉNT VAGY GAIAKÉNT JELENIK MEG, AKI NEM MÁS, MINT A FÖLDANYA. A FAUSTBAN A GÖRÖG HELÉNA IS FELBUKKAN, MINT A FÖLDI SZÉPSÉG ESZ-MÉNYKÉPE.

Faust az örök nőiest keresi, a teljes, isteni szeretetet. A romantikus vagy germán Walpurgis-éj (Walburg-éj) során Faustnak látomása támad. Egy varázstükörben megpillantja Heléna képét. Vajon a földi lélek ő, vagy a halhatatlan lélek? Legmélyebb vágyának kivetüléseként látja őt. Úgy jelenik meg előtte, mint a „mennyeknek legszebbje”, és éppen akkor, amikor önmagát egészen a földi dolgokhoz akarná kötni. Faustban ekkor a halandóság és halhatatlanság közötti híd a legnagyobb távolságon ível át. A legmagasabb eszmény képének élménye lényébe vésődik, s a lelkében dúló ellentmondás a tetőpontjára hág. Kit válasszon? A földi vagy a mennyei szépséget, a mulandót vagy a hervadhatatlant?
Egy boszorkány bájitalától elbódultan Faust találkozik Margittal, és szenvedélyesen megkívánja. A földi szerelem utáni vágya és benső vágyakozása a magasabb szerelemre feloldhatatlan ellentéttel szembesíti. Ilyetén meghasonlottságában Faust aláveti magát a germán Walpurgis-éj hatalmának és zavaró ellentmondásosságának. Mefisztóval együtt megmássza a hegyet, ahol a boszorkányszombat zajlik. Faust útját mindkét oldalról mély szakadékok szegélyezik. Ez az út azonban semmiképpen sem a belső megszabaduláshoz vezető út, hiszen – bár Faust a legmagasabbra tör –, mégis az ember által elérhető legmélyebbhez jut, a mélységek mélységébe, a gonosz magjához: megismeri Lilith-et, aki Mefisztó szerint „Ádám első asszonya volt”. Ő a bukás forrása és okozója, melynek nyomán Ádám, vagyis az ember földi élete kifejlődött.
Eszméletlensége alatt Faust a Walpurgis-éj egy másik nézetét is átéli, az úgynevezett klasszikus Walpurgis-éjt. Goethe ebben a részben görög mitológia alakjait használja (Faust Heléna materializálódott képével találkozik), több Faust értelmezés szerint azért, hogy az olvasót ezzel a germán tudatalatti szintjéről egy magasabb szintre emelje.

Mindaz, ami a Walpurgis-éj során lejátszódik, az asztráltest élményeként fogható fel. Az ember ekkor teljes múltjával szembesül. Faust is szembetalálja magát mindazokkal, akikkel tudatos vagy tudatalatti életében összekötötte magát. Célja biztos: Helénát akarja elérni, az ókori Görögök szépségideálját. Eredeti vágyának ő a legvégső célja. Szellemi látása számára szinte végtelen mező tárul fel, ahol az erők, melyek a teremtésben zajló élet-halál körforgást jelképezik, teljes dicsőségükben megnyilatkoznak.
Faustot most Kheirón kíséri. Az Argonauták korábbi mestere egy félisten, aki az aranygyapjút kereste, mely az arany menyegzői ruha jelképe. Goethe valószínűleg az ősi misztérium-ösvényekre gondolt, amikor Faust számára Heléna keresését tűzte ki célul. Kheirón Faustot Mantó szibillához vezeti, Apolló egyik papnőjéhez, aki egy „örökkévaló templomban” szolgálja az Istent. Mantó így szól Fausthoz: „A lehetetlenért harcolni szép s jó.” [7488-7489]
Mantó a fausti vágyakozást az eleusziszi misztériumokkal hozza kapcsolatba, ahol a tanulót a lélek-újjászületés folyamatára tanították. Az eredeti lélek újjászületése utáni vágy előfeltétele annak, hogy az ember az eredeti isteni életterülethez vezető ösvényt bejárhassa. Azokat az erőket, amelyek az ösvényen kísérik az embert, Goethe kabírokként, a teremtés isteneiként ábrázolja. Ezzel világosan elkülönülnek azok az erők, amelyeket Faust isteni erőkként érzékel, illetve azok, amelyeket a boszorkányszombaton megtapasztalt.
Amint az új emberré válásra ösztönző belső erők kifejeződésre juthatnak, megjelenik Heléna. Más szóval: az új lélek csak akkor válhat cselekvővé, ha az én önátadása már megtörtént.

Annyi keresés, kudarc, káprázat és csalódás után Faust megízlelheti az eredeti lélek alapját képező csodálatos harmóniát. Az eredeti lélek, aki mindig hívta őt, most összekötheti magát vele, még ha csak időlegesen is.
Ebből a kapcsolatból, Faust és Heléna nászából születik meg Eufórion, a „szárny nélküli géniusz, [9603] …minden szépség eljövendő mestere, kin átremegnek az örök melódiák”. [9626-9627] De vajon eléggé felkészült-e már Faust eddigi útja során, hogy az eredeti lélekkel való kapcsolatot fenntartsa? Eufórion a magasba lendül, majd a mélységbe zuhan. Faustot még túl szoros szálak kötik a földi erőkhöz, s ezek visszahúzzák:

„Nagyszerű cél lelkesített,
s győznöd mégse sikerült.”
[9929-9930]

Helénának el kell hát válnia Fausttól. Köpenye és fátyla, az isteni szépség darabkája azonban Faust kezében marad. Találkozásuk nyoma kitörölhetetlenül szívébe vésődött. Seb és egyben drágakő ez: a jó vég ígérete, mely elkíséri Faustot azon az úton, amelyet be kell járnia.