„Ma kezdődik életed hátralévő része”

„Ma kezdődik életed hátralévő része”

 

EGY PÓLÓN NAGY, KIHÍVÓ FELIRAT HIRDETI: „TODAY IS THE FIRST DAY OF THE REST OF YOUR LIFE!” A JÁRÓKELŐK TÖBBNYIRE ÜGYET SEM VETNEK RÁ. HA VALAKI ODA IS PILLANT A SZEME SARKÁBÓL, TALÁN AZT GONDOLJA: „MILYEN ÍZLÉSTELEN!” MÁSVALAKI PEDIG ESETLEG AZT, HOGY: „MILYEN EREDETI GONDOLAT!” DE VAJON AKAD-E VALAKI, AKIT KOMOLYAN ELGONDOLKODTATNAK EZEK A SZAVAK? VAGY A KÖVETKEZŐ UTCASARKON MÁR FELEDÉSBE IS MERÜLNEK?

 

Ami egyikünk számára valóság, az a másiknak a legnagyobb balgaság lehet. Az egyik talán tudatosan cselekszik, míg a másik semmivel sem törődik, és csupán a mának él. Életed hátralevő része… Ki tudja ezt már most felmérni? Ugyan ki mondhatná meg pontosan az utolsó pillanat napját és óráját? ’A hátralevő élet’ a most és a vége közötti időszak. Ez az, ami még az ember előtt áll, és amit legjobb tudása szerint kéne hasznosítania. Aki életútjának végére ért, az talán rádöbben, hogy az élet viszonylag rövid volt, és hogy ő távolról sem tette meg mindazt, amit megtehetett volna. Ennélfogva tulajdonképpen lényegtelen, hogy hány éve van még hátra valakinek. Inkább az a fontos, hogy hogyan hasznosítja a számára kiszabott időt. Mert mindegyik nap új! Mindegyik nap teljes életmegfordulást jelenthet. Minden nappal teljesen új élet kezdődhet.
Így szemlélve, a pólón levő felirat nagyon is helyénvaló egy olyan korszakban, amikor mindenki a jövőt hajszolja. Meg lehet próbálni mondjuk nap mint nap annyi pénzt keresni, amennyit csak lehet, hogy később kényelmesen élhessünk. Egyik napról a másikra felhagyhatunk a dohányzással, TV-zéssel, panaszkodással, kritizálással vagy gáncsoskodással is, s átélhetjük a rákövetkező napok üdítő hatását. Goethe azonban azt mondja: „Csakis az érdemli meg az élet szabadságát, aki naponta megküzd érte.” De csak az tud érte „naponta megküzdeni”, akinek ez a legfőbb ideálja. Ez a gondolat egy másfajta törekvésre utal, mint ami a pénz- és hata-loméhségből ered. Mindkét esetben igaz azonban, hogy a mai tett a jövő vetése és a még hátralévő napok záloga.

 

A SZEMÉLYES ESZMÉNYEK MINDENEK FÖLÖTT

Mindenki az általa legmagasabb rendűnek tartott eszmények szerint él. Ha valaki világi elvárásokkal van teli, akkor gondolati és akarati energiái a jelenségek azon sokaságához áramlanak, amelyek ezekkel kapcsolatosak, mivel elvárásainak ezeket a vetületeit gondoznia kell. Gazdagság, szeretet, hatalom és boldogság azok a zászlók, amelyek a rakományt fedik. De a humanizmus, a felebaráti szeretet, az áldozatkészség és az elmaradott országok segélyezése is ide tartozik. Mindezek elengedhetetlenek annak a belátásához, hogy a földi béke földi mércék szerint csupán illúzió. Ehhez a felfedezéshez azonban sok testetöltésre van szükség. A tapasztalatok hosszú sora érleli meg végül a felismerést, hogy a halandó ember számára nincs tartós boldogság.

 

A VÍZSZINTES VONALAT A FÜGGŐLEGES KERESZTEZI

Ez a belátás egy döntő mozzanat, amely szó szerint két út kereszteződésébe állítja az embert. Ezen a ponton keresztezi a földi élet vízszintes vonalát az eredeti élet függőleges vonala. Most választhatunk: vagy újra – de most már jobb meggyőződésünk ellenére – kívül, a vízszintes vonalon keressük életünk boldogságát, vagy pedig befelé irányulva abban az ősforrásban találjuk meg életünk beteljesedését, amely lényünk mélyén rejlik. Ez valóban egy döntő pillanat, mert ez a választás határozza meg véglegesen életünk hátralevő részét. Az első esetben az ember továbbra is a leszálló ágon keresgél, mialatt a felmenetelre irányuló gondolatok és vágyak kínozzák. A magasabb élet előli menekülésben kicsikart boldogság pillanatai aztán egyre rövidebbek és tünékenyebbek, és mindinkább híján lesznek a békességnek. A második esetben a belső vágyakozás, a gondolatok és tapasztalatok gyümölcse egy teljesen másfajta boldogság lesz. Az illető ekkor a felszálló spirálmenetet követi. Boldogságélményei egyre tovább tartanak, és a megújulásnak egyre mélyebb nyomait hagyják hátra lényében. Boldogságát ő már nem az élet külsőségeihez fogja mérni, hanem szellemi tapasztalataihoz, melyeket sokakkal megoszthat.

 

A JÖVŐ VETŐMAGJA CSÍRÁZNI KEZD

Kövessük hát ezt az igazságkeresőt „élete hátralevő részében”. Attól a pillanattól kezdve, hogy helyesen választott, jövője számára csírázni kezd a már régen elhintett vetés. Belátta, hogy az igazi, tartós boldogság „az igazság vetőmagjától”, a benne lévő istenszikrától függ. Ez egy teljesen új dimenziót nyit meg az életében, amit a szívében lévő szellemmag jelenít meg. Fokozatosan kezd ennek az impulzusaihoz és sugallataihoz igazodni és alkalmazkodni.
Aki valóban isteni származása után kutat, és megtalálja ehhez az eredethez a kaput, az már nem fogja fecsegéssel vesztegetni az idejét. Nincs már szüksége mindenfélével kísérletezni, amelyek eredményei mind illékonyabb örömökkel ajándékozzák meg. Ehelyett megragadja az esélyt, hogy az örök boldogságot, az eredeti életet keresse, és tényleg meg is találja még a számára kiszabott időben. Felismeri, hogy e nagy felfedezés pillanatától fogva minden gondolat, minden érzelem, minden cselekedet meghatározó erővel bír „hátralevő életének” a menetére. Most nyernek csak igazi jelentőséget a pólóra írt szavak. Minden, amit ebben az állapotban tesz, gondol és érez, minden életmegnyilvánulása döntő jelentőségű élete hátralevő részére nézve. Ezáltal tudatosodik benne, hogy rendkívül fontos az állandó éberség és a benne rejlő terv szerint folytatott tudatos életmód. Ez biztonságot nyújt neki minden döntésénél. Ahogy a materialista ember minden energiáját beveti azért, hogy anyagi céljait elérje, úgy veti be az istenkereső egész életerejét, hogy az élet ősforrását megtalálja.
„Nélkülem semmit sem cselekedhettek”, mondja a Krisztus. Ezekben a szavakban van a válasz arra, hogy hol található az ’élet ősforrása’. Ebből a forrásból árad a mikrokozmoszba a megújító erő, amely nélkül az ember abszolút semmit sem tud elérni, ami az örök élet próbáját kiállná. Krisztus, az egyetemes erő, amely bukottságából felemeli az embert, magként van jelen benne. Ezt kell keresni, megtalálni és az alantas élettől való folyamatszerű búcsúval megszabadítani.

 

AZ ÉLETHANGSÚLY GYÖKERES ÁTHELYEZÉSE

Aki ehhez az erőhöz fordul, és közben valóban eloldozza az anyag minden kötelékét, az ezáltal áthelyezi élete súlypontját. Ez biztos, hogy nem elmélet, nem teológiai műfogás, hanem konkrét cselekedet eredménye annak a belső felismerésnek az alapján, hogy ez az erő egy életmegújító tényező.
Több út vezethet ehhez a felismeréshez, például a „szívvel való olvasás”. A gyermek az iskolában megtanulja az olvasás technikáját, és hogy növekvő értelmi képességeivel hogyan kell a tényeket mintegy gépiesen feldolgozni, hogy levonja belőlük a megfelelő következtetéseket. Ezzel a módszerrel a szöveget semmitmondó szócsoportokra és nyelvtani alakzatokra szedik szét. Itt nem erre a fajta olvasásra gondolunk, mert ez egy lépéssel sem viszi előbbre a keresőt. A szívvel olvasás jelentése: érezni, kipuhatolni, hogy melyik eredeti képet akarta a szerző az erre alkalmatlan, írott szavakkal kifejezni. Az ilyen módon történő olvasás nyitott szívet, előítélettől mentes szemléletet és tiszta belső irányulást kíván meg azon szellemi értékek irányában, amelyeket másoknak szabad volt feltárniuk.
Az ily módon nyert belátás a gondolkodást is nagyobb magasságokba vezetheti. Bár az emberi gondolkodási képesség nem alkalmas arra, hogy kikutassa és megértse az isteni szellemet, annak impulzusai mégis ösztönözhetik. A Gnózis, Isten élő igazsága vissza tud tükröződni a gondolkodásban, anélkül, hogy az ember ténylegesen megragadhatná. Mindenesetre ezután sejteni fogja az illető, hogy az igazság létezik. Ez a sejtés felébreszti vágyakozását, és olyan magasságokba vezeti, hogy kész lesz az alacsony életet kevesebbre becsülni. A gondolkodást néhány pillanatra mintegy kiemelik abból a gondolati körforgásából, amelynek a földi ember a rabja.

 

NEM MEGREKEDNI AZ ELMÉLETNÉL

Egy jó beszélgetés is lehet az ösztönzés és a felemelkedés forrása, ha gyakorlati útmutatással is szolgál, és nem reked meg az elméletnél. A filozófiai értekezések ugyanis cseppet sem visznek előbbre, ha nem tudjuk a lényegét a gyakorlatba átültetni. Aki azonban valóban az egyetlen igazságot keresi, az tapasztalja majd, hogy inkább a szélhámosok közelednek hozzá, mint akiket hasonló szomjúság hajt. Ez utóbbiakat úgy kell megkeresni! A sarlatánok többé már nem lehetnek a segítségére. Kelthetnek ugyan olyan benyomást, hogy rendelkeznek a beavatás képességével, de fecsegésükkel csak zavaró fátylat vonnak a kereső lélek köré. Aki ezt egyszer már átélte, de a dolog nem szegte kedvét, az olyan beszélgetésre vágyik majd, amely tényleg képes növelni és elmélyíteni a belátást, és tiszta fénybe tudja állítani azt, amit tudat alatt talán már érez. Aki cselekedeteiben így mindinkább tudatossá válik, az felfedezi, hogy mindennapi élete programozva van – akárcsak az embertársaié. A gondolkodást túlnyomórészt vagy az táplálja, ami már elmúlt, vagy az, ami majd ezután jön. És az ember kényszerítve van, hogy eszerint cselekedjen. Hogy kitől ered ez a kényszer? Nem is annyira embertársaitól, hanem az általa képviselt rendszertől: az ellentétek természetrendjétől, amely mindennapi életét meghatározza. A történelem bővelkedik drámai pillanatokban, amikor valaki egész mást akart tenni, de a körülmények kényszerítő ereje mégis ellenkező irányba vitte. A világirodalomban is számos hasonló helyzettel találkozhatunk. Előbb-utóbb mindenkit szembesítenek ugyanis azzal, amit múltja során elvetett. Ez a vetés származhat előző megtestesülésből csakúgy, mint a jelenlegi életből.

 

AZ ÉN A BEFEJEZETLEN ÜGYEK ÖSSZESSÉGE

Ennek belátása óvatosságra inthet minket. Nem hiába tartja a mondás, hogy „aki szelet vet, vihart arat”, vagy hogy „aki nem hajlandó tanulni a múltból, azt a jövő megbünteti”. Akik kitartóan ismétlik ugyanazt a hibát, anélkül, hogy okulnának belőle, egy napon szemben találják magukat a következményekkel. A múlt összegződése határozza meg, hogy ma mi történik, az ezekre adott válaszcselekedet pedig életünk hátralévő részének folyását.
A Pál által „naponta meghalásnak” nevezett folyamat által lehetséges a belső embernek naponta egyre több szabadságot adni. Ahogy a testi halál az élet dolgainak gyakorta kényszerű elengedését követeli meg, úgy ez a naponta meghalás is egy tudatos, önkéntes és elővigyázatos közeledés ehhez az eseményhez.
Aki tudatában van ennek, az gondosan teljesíti mindennapi kötelességeit, anélkül, hogy szükségtelenül felduzzasztaná őket. Az embernek megvan a maga helye a teremtésben, és ennélfogva kicsiny életterében, személyes környezetében is, ahol meg kell nyilvánulnia. Aki ezt felismeri, és életfeladatát nem a vízszintes vonalon látja, hanem megkísérli saját és embertársai életét felemelni, az biztosan hozzá is tud majd járulni ehhez.

 

AZ EMBERNEK ÖNMAGÁBAN KELL MOZGÁSTÉRHEZ JUTNI

A mindennapi életet az előítéletek, vonzalmak, szokások és vágyak határozzák meg. Ezek a kötöttségek megfoszthatnak belső szabadságunktól, és a belső embert akadályozhatják a felébredésben. Meg kell tehát tanulnunk, hogyan lehet eloldozni ezeket a kötéseket, s hogyan szabadulhatunk meg mindattól a káprázattól, ami az életet újból és újból alacsonyabb szintre húzza le. Ez egy belső folyamat, amit mások aligha vesznek észre, mert itt nem külső jelenségek megtámadásáról és megváltoztatásáról, hanem egy teljesen új életfelfogásról van szó. És amilyen mértékben sikerül eloldoznunk belső kötelékeinket, olyan mértékben képesek leszünk teret nyitni társaink fejlődésének is.

 

AZ ÉLET EGYSÉGÉNEK MEGÉRTÉSE

Korlátozott tudata révén az énközpontú ember el van választva a mindent átfogó tudattól, következésképpen nem képes meglátni a teremtés egységét. Naponta elgondolkodva azonban szabaddá válhat a valóban szellemi értékek számára, mert az egész teremtés a Teremtő „gondolatának” a kifejeződése. Minthogy ez a gondolat a formák miriádjaiban nyilvánul meg, az egységet könnyen szem elől lehet veszíteni, és rossz nyomra lehet tévedni. A mindennapi tudat ugyanis a formához van kötve, és a különbségeken kívül alig tud valamit is észlelni. Nem ismeri fel az élet lényegét, amely minden formában kifejeződik. Akinek sikerül ezen a korláton áttörnie, az utána arra fog törekedni, hogy mindent elkerüljön, ami ellenkezik ezzel az egyetemes egységgel, vagyis a vitát, a vágyakozást, a gyűlölködést, a hazudást és a kritizálást, mert ezek tartják fenn az elválasztottságot. Megállapítja, hogy a sajátos rendeltetéssel bíró emberek, népek és fajok közötti különbségeknek az egészre irányuló értelmük van, és ezért olyanoknak kell lenniük, mint amilyenek, bárhogyan is próbálkoznak manapság, hogy valamennyi különbséget kiegyenlítsék. Minden teremtményben ott vibrál az élet egysége, amelyből származik, de a cél is, amelyet még el kell érni.
Aki ezt belátja, megoszthatja másokkal, és egyre kevesebb gondot fog okozni neki embertársainak az elfogadása. Mindenki elé jóindulattal és megértéssel tud odaállni. Megtanulja felismerni, hogy félelemből és tudatlanságból miként határolják el magukat a többiek attól a forrástól, amely minden életet éltet, hogy miként szenvednek emiatt, képtelenek lévén szabadulni ebből a helyzetből. Ezt a fájdalmat akarja ő enyhíteni.

 

AZ ÉLET EGYSÉGÉT SZOLGÁLNI

Így szabadulnak fel az erők a saját lényében és légkörében, és így szolgálhatják a többi léleklényt, anélkül hogy a személyiség közvetítő szerepet játszana. Ebből a segítségből fejlődik ki magától értetődően a segítség mindazok számára is, akik valamilyen szükséget szenvednek. Embertelenség lenne ugyanis megtagadni a szükségben lévőktől az elemi segítséget, bár ez önmagában döntően sosem javíthat a sorsukon. Ehhez a lelket is táplálni kell.
A legalapvetőbb szükség a belső ember szüksége, aki szó szerint éhezik az életerők után, amelyeket a külső ember visszatart tőle. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása betekintést igényel a fent említett állapotba, világos belátást, amely aztán cselekvésre ösztönözheti az embert.
Mi, rózsakeresztesek „új életvitelről” és a „szellemlélek ember kifejlődéséről” beszélünk, mert rájöttünk, hogy ebben rejlik az emberiség-dráma feloldása. De akinek nincsenek meg – vagy még nincsenek meg – meg ezek a tapasztalatai, annak biztosan nehézséget fog okozni ennek a megértése. A megújulás ilyen értelemben vett útjának a felkutatásához és bejárásához természetesen szükséges egy belső készség megléte. A hajlandóság ugyanis az első lépés: a belső megújulás folyamatáról tanúskodó életvitel kezdete.

A hosszútávfutó tisztessége

A hosszútávfutó tisztessége

 

1959-BEN ALAN SILLITOE ÍRT EGY NOVELLÁT A HOSSZÚTÁVFUTÓ MAGÁNYOSSÁGA CÍMMEL. A MŰ A TISZTESSÉGET ÉS A TISZTESSÉGTELENSÉGET JÁRJA KÖRÜL, KÉT OLYAN VISELKEDÉSI SZABVÁNYT, MELYNEK A JELENTÉSE EGYÁLTALÁN NEM ABSZOLÚT, HANEM A KÖRÜLMÉNYEKTŐL FÜGG. AMIT VALAKI TISZTESSÉGESNEK TART, AZ MÁSOK SZEMÉBEN AKÁR BŰNNEK IS TŰNHET.

 

A történet egy köztiszteletnek örvendő börtönigazgatóról és egy 17 éves, merőben tisztességtelen tolvajról, Smith-ről szól, akinek megrögzött lopási és hazudozási hajlamát csupán a hosszútávfutás terén megmutatkozó természet adta tehetsége múlja felül. Azonban ez sem mentheti meg attól, hogy elfogják, és így rács mögé kerül. Büntetése a börtönigazgató felügyelete alá utalja, akinek leghőbb vágya, hogy megnyerjék a hosszútávfutás nemzeti díját, és tisztában van vele, hogy Smith képes is erre.
Smith érzi, hogy a börtönigazgató iránta tanúsított érdeklődése nem őszinte: az valójában nem az ő lényének, hanem csakis hosszútávfutóként elért eredményeinek szól. Az edzés hosszú órái alatt Smith azon gondolkodik, vajon hogyan oldhatná meg ezt a problémát. A börtönigazgató iránti gyűlöletét csak tovább fokozza a gondolat, hogy az előtte való megalázkodás által ő is tisztességtelenné válik. Bár tudja, hogy a verseny után pontosan olyan elbánásban részesül majd, mint bármely más rab, mégsem próbálja meg kihasználni a helyzete adta ideiglenes előnyöket. Önmaga marad.
Kezdetét veszi a verseny. Smith számára nem okoz nehézséget, hogy versenyzőtársait maga mögött hagyja. Pontosan a cél előtt azonban megáll, és hagyja, hogy a többi futó megelőzze. Csak miután a többiek lehagyták, akkor lépi át ő is a célvonalat. Életében először érzi magát tisztességesnek, mert nem hagyta, hogy a börtönigazgató irányítsa.

 

A TISZTESSÉG ÉS BECSTELENSÉG KÖZÖTTI HATÁR

Az értelmező szótárba pillantva az a benyomásunk támad, hogy a szerkesztők – akik pedig rendszerint a mélyére hatolnak a szavak igazi értelmének és jelentésének –, tudatosan vagy tudtukon kívül itt olyan általánosításokkal vélik elintézni a dolgot, mint „becsületes viselkedés illetve természet” vagy „igazmondás”. Akik nem felelnek meg ezeknek a kultúrnormáknak, azokat „tisztességtelennek” tartják. Az olyan fogalmakat, mint megbízható, igazságos, szavahihető, tisztességes és tisztességtelen, a kulturális normák határozzák meg. Ezek viszont a társadalom szerkezetétől függnek. Amit valaki tisztességesnek tart, azt a másik teljesen becstelennek, és fordítva.
Mi hát a különbség a tisztesség és a becstelenség között? Egy megrögzött hazudozó sohasem lehet tisztességes? És egy tisztességes ember vajon sohasem hazudik, még akkor sem, ha érveinek alátámasztása végett túloz vagy lekicsinyel, vagy például amikor „igent” mond és közben „nemre” gondol? Sohasem játssza ki a szabályokat, nem huny szemet valami fölött, nem leplez el hibát? Sohasem felejtett még el fizetni valamiért, vagy visszaadni valamit? Sohasem számít fel túl sokat, vagy fizet túl keveset? Mindig azt mondja, amit valóban gondol?

 

SAJÁT CSELEKEDETEINK IGAZOLÁSA

Mindezek a kényes kérdések egy „tisztességes” embert arra indíthatnak, hogy megpróbálja igazolni tetteit, nehogy „tisztességtelennek” tartsák. Úszik az árral, hogy saját szemében „tisztességes” maradjon, és ily módon képes legyen a túlélésre. Egy „tisztességtelen” ember mindent megtesz, hogy „tisztességesnek” tartsák.
A tisztesség és a becstelenség szemmel láthatóan két olyan nézet, mely állandó mozgásban tartja, meghatározza és tartalmazza egymást. William Shakespeare Téli mese című művében a szélhámos Autolicus tesz egy nagyon őszinte kijelentést: „Bár természetemnél fogva nem vagyok tisztességes, néha véletlenül mégis az vagyok.”
Céljai elérésére bárki használhat olyan eszközt, ami mások szemében tisztességtelennek tűnik. A mindennapi élet tisztessége és becstelensége tehát erősen függ a nézőponttól. Mindez nagyon világosan megmutatkozik a politikában. Az egyik párt teljes mértékben tisztességesnek tartja választási jelszavait és azok eredményét, míg az ellenzék becstelenség és csalás miatt emel szót. A választás után pedig megeshet, hogy mindkét párt ellenkező álláspontot vesz fel.

 

KÉRKEDÉS A TISZTESSÉGGEL

A normák egy adott nép közösségi tudatától függnek. A nép és a vezetői ugyanabból az asztrális jászolból táplálkoznak, és mindaddig együtt változnak a körülményekkel, amíg egy határhoz nem érkeznek. Ezért kulturális minták alapján nem lehet tökéletesen meghatározni a tisztességes és a tisztességtelen fogalmát. Lao-ce azt mondja:

„Aki kérkedik a tisztességgel, az a körülmények szerint cselekszik,
és a kötelesség ruhájába öltözteti
a szellem mezítelenségét.
Mintha szőrmébe bújna,
erkölcsbe és szokásokba
burkolódzik:
kívül a ruha ragyog,
ám belül a szörnyeteg lakik.”

Egészen más a helyzet, ha valaki lelkiismerete hangjára hallgatva állapítja meg, hogy tisztességes-e vagy sem. Lelkiismereten nem a modern pszichológia meghatározását értjük , mert az a természetlélek félelmeivel és tapasztalataival függ össze. A valódi lelkiismeret a halhatatlan lélekhez kapcsolódik, és az ősi tudás maradványaira utal, melyek még sokakban megvannak.
Növénynek, állatnak és ember-nek egyaránt harcolnia kell a túl-élésért. Az emberben ezenfelül még az önkifejezés belső kényszere is jelen van. Ez az ösztönzés min-den élő sejtben megnyilatkozik. Így tehát a tudat nem más, mint mindama tapasztalatok összessége, amelyek ezen erők tevékenysége nyomán felhalmozódtak. A tudat képes feldolgozni és elraktározni a felvett információt, és cselekvésre sarkallni az embert. Ez történhet érzelmes, jól megfontolt vagy akár teljesen spontán impulzusok formájában, melyek az embert önérvényesítésre ösztönzik, még akkor is, ha lényének mélyéről valami arra serkentené, hogy más cselekvési irányt válasszon. Pál azt mondja a Rómabeliekhez írt levelében: „Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok” (7:19). Ebből a szempontból pedig nincsen különbség a régi idők és a ma embere között.
A halandó ember énközpontú rendszerében három fontos fejleményre kerülhet sor az élettapasztalatok nyomán:

  • emlékezés egy magasabb életre, mely a szívben lévő szellemszikra útján meg akar nyilvánulni;
  • a megnyílt szív által sugallt gondolatok, melyek keresésre sarkallnak;
  • az e gondolatokkal összhangban lévő cselekvés.

Mindezt azonban állandóan elnyomja az igyekezet, hogy amit már elértünk, azt tartsuk is meg. Az eredeti életre való emlékezés következtében az ember elkezdi keresni eme élet forrását. Részben mikrokozmoszának, azaz monádjának jellemvonásai vezérlik, részben pedig külső impulzusok. Számtalan megtestesülésének tapasztalatai aurikus lényében vannak elraktározva. E tapasztalatok összessége – a karma – határozza meg az illető jellemét és azt, hogy milyen impulzusok késztetik reagálásra. Ebben nincsen szabad választása. Ez a hatalmas tapasztalat- és indítékgyűjtemény a személyiségben jut kifejezésre. Működésbe hozza gondolkodását, érzését és cselekvését, és arra kényszeríti az illetőt, hogy felhalmozott múltját folytassa és gyarapítsa.

 

LEHETŐSÉG A KÉNYSZERPÁLYA ELHAGYÁSÁRA

Mialatt a személyiség ezt az utat követi, az „eredeti élet emlékezete” is megérinti. Újra és újra felajánlják neki annak lehetőségét, hogy a szabadság és megújulás útjára térve elhagyja a karma által meghatározott utat. Ha reagál ezekre a sugallatokra, akkor fogékonnyá válik az új lehetőségekre. Gondolatai is erre irányulnak majd, s útját a halandó lét és a halhatatlan élet határán folytatja. Eddig a pillanatig aurikus lénye diktálta gondolatait, érzelmeit és cselekedeteit, most azonban új belátás tör felszínre benne, és keresővé válik. Kezdetben összefüggéstelen gondolatgubancokba bonyolódik, melyek minduntalan eltérítik. Ám ezek a gondolatok fokozatosan letisztulnak, megtelnek valódi tartalommal, és a kereső lassan kezdi sejteni az utat, mely kivezetheti a lejtmenetből. Aurikus lénye nemigen örül e fordulatnak, és önfenntartási kényszerében megpróbál csírájában elfojtani mindenfajta új fejlődést, mivel az egyszerűen a létét veszélyezteti. Mindazonáltal, amíg a kereső nincs igazán tudatában annak, hogy mit is keres, az aurikus lény együttműködik vele.
Az eredeti forrásból, mikrokozmosza eredeti magjából a kereső képes olyan gondolatokat alkotni, melyek aurikus lénye érdekeivel ellenkeznek. Tudatában így fokozatosan kialakul a magasztos terv képe, mely az emberiséget visszavezeti az eredeti életbe. Más szemmel kezdi látni a világot és teremtménytársait. Most, hogy kezd ráébredni isteni eredetére, fokozatosan felfedezi azt is, mennyire eltévelyedett attól.
Ha a visszatérés vágya növekszik benne, akkor a belső nyugtalanság vezeti majd a keresésben. Egyre inkább felismeri, hogy minden földi érdeket el kell vetnie, hogy elnyerje az isteni életet. „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt.” (Lukács 9:24)

 

MINDENKINEK A SAJÁT REJTÉLYÉT KELL MEGFEJTENIE

Hogyan lehet a halál befolyását megtörni? Azzal, amit Pál „naponta meghalásnak” nevez, a katárok pedig „endúraként” ismertek. Ez intelligens lemondást jelent mindarról, ami a lélek fejlődését akadályozhatja. Az egyik ember számára ez nehezebbnek tűnhet, mint a másiknak, ám ebből a szempontból mindenkinek a saját rejtélyét kell megfejtenie. Ez a lemondás időnként nagy belső nyugtalanságot okozhat, de kiválthat külső támadásokat is. Sem belsőleg, sem külsőleg nem reagálva – az eredeti taoizmus „vu-vej” elve alapján – el lehet érni azt a pontot, ahol minden ellenállás erejét veszti.
Az ezt követő nyugalomban a bölcsesség keresője képes lesz meghallani az Élet forrásából szóló hangot. Új gondolkodás keletkezik, melynek már sem az önfenntartáshoz, sem az önérvényesítéshez nincs köze. Gondolatai, érzelmei és cselekedetei akkor erre a Forrásra hangolódnak, és teljesen tisztességesek lesznek! Elérkeztünk tehát annak az alapjához, amit Pál „gyűlöletet nem ismerő szeretetként” említ a Korinthusiakhoz írt első levelében (13:1-10):
„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.
És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.
És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.
A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt,
Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;
Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.
Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.”

 

AZ ÖNFENNTARTÁS ÉS ÖNÉRVÉNYESÍTÉS RABSZOLGÁJA

Amire általában mint „tisztességes emberi viselkedésre” hivatkozunk, az a mindennapi életünkben nagyon fontos és értékes. A Pál által ábrázolt szeretet fényében azonban nyilvánvalóvá válik, hogy hiába tartózkodik valaki a hazugságtól, csalástól és lopástól, mégis az önfenntartás és önérvényesítés rabszolgája marad.
Smith, a hosszútávfutó, a sajátját felülmúló tisztességtelenséggel került szembe. Az egyik állapoton aratott győzelme azonban korántsem jelenti, hogy egyúttal a másikat elérte volna. Belső győzelmének érzése és átélése az öröm könnyeit csalja szemébe. E tapasztalat olyasvalamit vésett a lényébe, amit nem felejt el egyhamar – azoktól az eseményektől eltérően, melyek máskor szomorúságot és bánatot okoztak neki. Az ilyen tapasztalatok vezethetik el végül a személyiséget szenvedésének határáig, hogy azután maga mögött hagyhassa őket a magasabb élet felé vezető úton.

Látszategység és valódi egység

Látszategység és valódi egység

 

„A KI BELÁTJA, HOGY ISTENBEN ÉS A TERMÉSZETBEN MINDEN EGY, AZ EGYIDEJŰLEG AZT IS FELISMERI, HOGY AMI AZ EMBEREKET AZ EGYSÉGTŐL ELVÁLASZTJA, ILLÚZIÓ.” SZABAD FORDÍTÁSBAN ÍGY HANGZIK A SZABADELVŰ HOLLAND FILOZÓFUS, BARUCH DE SPINOZA AVAGY BENEDICTUS DE SPINOZA (1632-1677) TANÍTÁSÁNAK EGYIK ALAPELVE.

 

Az egót olyan egységként lehetne vázolni, amely úgy véli, hogy önmagába van zárva. A személyiségben lakozik egy ösztön, amelyet a nehézségi erő hatásához hasonlíthatnánk. A természetes életösztön az önfenntartási törekvésre egyszerűsödik. Az önfenntartás szakadatlan érvényesítése azonban rögeszme, hiszen egy olyan helyzethez való görcsös ragaszkodás, amely a mulandó valóságnak van alávetve, alapjában véve természetellenes.
Az ember természeténél fogva az egységre hajlik. Spinoza „természetfogalmát” azonban nem szabad abban az értelemben vennünk, ahogyan a környezetvédő mozgalmak látják, és amelyért ők síkra szállnak. Az a „természet”, amelyről Spinoza beszél, az eredeti, tiszta és még szűzies állapot, amelyben az ember „ártatlanságban” élt. Mivel a mai ember olyan lény, akinek egyszerre kell élnie mind az örökből, mind az időből, tehát halandó és ugyanakkor halhatatlan is, az egységre való törekvése gyakran torz és zavaros módon nyilvánul meg.

 

AZ ÉRZÉKSZERVEK TÖKÉLETLENNEK MUTATJÁK A VILÁGOT

A tudatnak belátásra kell jutnia a szellem és az anyag viszonyára vonatkozóan, ha különbséget akar tenni látszategység és valódi egység között. Igazi belátás nélkül az embert a pillanatnyi illúzió keríti hatalmába, amely egy érzelmeken alapuló egységet hitet el vele, vagy erőszakol rá. A mai durva, rideg társadalmi érintkezési formák és az egzisztenciális egyedüllét az embert a világtól való menekülésre csábítja: egy romantikus múlt álomvilágába. Olyan álomba, mely az egység állapotába való visszatérésről szól, ahogyan az emberiség bukása előtt volt, amikor a természet és az ember még Istenben nyugodott. A visszatérés azonban ilyen módon egyszerűen lehetetlen.
Képzeletében és kivetítéseiben az ember tökéletlennek tartja a világot, mert elképzelései és elvárásai az általánosan elfogadott normákon alapulnak. Ezáltal elutasítja a tulajdonképpeni valóságot, és nem akarja tudni, ezért tehát nem is tudhatja, hogy ki is ő valójában. Ekképpen elveszíti annak lehetőségét, hogy önismeretre tegyen szert, és hogy valóban megismerje a világot.

 

A KAPCSOLAT ENERGIACSERÉVEL JÁR

Az egységről és közösségről alkotott álmok évszázadokon keresztül kísérték az emberiséget. Ezek hatalmas utópiák és kollektív eszmények hátterét alkotják, melyek óriási fellegekként tornyosulnak a felismerés napja előtt. Amit egy szerző vagy filozófus az illúzióival elindít, az egy anyagcserefolyamat révén népi mozgalommá, politikai párttá vagy szociális kísérletezéssé fejlődhet. Ennek anyagcseréjét mindazok táplálják, akik valamilyen módon támogatóként vagy ellenzőként az illető eszméhez vagy ábrándhoz kapcsolódnak. E kapcsolat révén minkét csoport kap energiákat. A támogatók egyre inkább hisznek a dologban, az ellenzők pedig erősítik ellenállásukat. Mindkettő az adott vágyálomból táplálkozik, de egyúttal táplálékkal is szolgál neki. Így tartja karban magát kölcsönösen az álom és az álmodozó. A körforgás egyre erősödik, a tudatot sötétítő felhő mind vastagabbá válik. Végül a feszültség – akárcsak egy vihar során – villámként sül ki. A feszültségi tér feloldódik, a támogatók pedig, csakúgy, mint az ellenzők, elveszítik iránta érdeklődésüket. Egészen addig, míg valaki újból fel nem lép, és az egész képet mesterségesen ismét életre nem kelti. A folyamat ekkor elölről kezdődik.
Korunkban azonban már az igazi egységre irányuló teljesen új tudatállapot jelzi érkezését. Az „igazi egység” hívása egyre hangosabban hangzik fel. Sokan felteszik maguknak a kérdést, hogy milyen egységről van szó, és hogyan lehet azt elérni.

 

A TEREMTÉS VISSZATÉR EREDETÉHEZ

Az igazi, örök egység a teremtés eredetén alapul. Jakob Böhme ezt az eredetet „mélységnek” nevezte, amely mély nyugalomban és bűvöletben teljesen önmagában nyugszik. Az egész teremtés ehhez az eredethez, Istenhez igyekszik vissza. Gondolataival és teljes élettevékenységével az embernek is vissza kell fordulnia ehhez az eredethez, amely isteni szikraként izzik legmélyebb lényében. A legtöbb ember léte azonban nem több mint természeti jelenség. Ha azonban megtanulja akaratát átadni a központi mindenség-akaratnak, amely Istenből indul ki, és benne akarja kifejezni magát, akkor megbékélhet önmagával és a világgal. Léte így ismét visszatérhet a teremtés eredetéhez, s újra a mindenség egységében nyugodhat.

 

A GNÓZIS, A HARMADIK ÁRAMLAT ÚJRAFELFEDEZÉSE

Ezen az úton megtanulhatjuk a tökéletes isteni természeten való együttépítést. Azonban minden dolgot és megnyilvánulást, minden helyzetet úgy kell elfogadnunk, ahogyan van, és az örök Világossághoz kell alkalmazkodnunk. Az igazi egység kizárólag az örök, alapvető természeten belül található meg, amelyhez elvileg mindenki tartozik.
Mivel ezek az új belátások – a Gnózis, a tudomány és vallás közötti harmadik áramlat újbóli felfedezésének is köszönhetően – egyre nagyobb visszhangra találnak, nem meglepő, hogy a látszategység régi eszméi és impulzusai ugyancsak felerősödnek. Az ember lényében ott ólálkodik az ellenszegülés hajlama. Egy fennálló helyzet elengedésével, egy megszerzett pozíció feladásával szemben tanúsított ellenállás a már említett nehézségi erővel függ össze. Ez ellen nem segít a küzdés. Ha azonban a folyamat mögött rejlő mozgatóerőket felismerjük, semlegesíteni lehet őket. Ezért is fontos, hogy felderítsük az ellenfél indítékait, valamint megvilágítsuk az ellenállás okait és működésmódját.
Az „igazi egységgel” szembeni ellenállás rafinált és csalfa formákat vehet fel, például az eredeti utánzásának formájában. Azokat az erőket, amelyek látszategységet sugalltak, korábban „antikrisztusi hatásoknak” nyilvánították. Szűkebb értelemben ezen a Sátánt értették, aki a kereszténységet akarja megsemmisíteni. A „Sátán” név akadályozót jelent. A múltban ezt a fogalmat annyira összekapcsolták ijesztő látomásokkal és rémképekkel, hogy csak a legnagyobb elővigyázattal beszélhetünk róla. A legkevésbé sem áll szándékunkban régi kísérteteket feléleszteni.
Tehát lehetőleg tárgyilagos megközelítés szükséges. A „Sátán” ellenségként és akadályozóként él a tudatunkban, ahol az emberek fantáziája és képzelőereje hívta életre. Ennyiben realitás, de egyidejűleg illúzió is. Hiszen egy önmagába zárt világ- és emberkép, vagyis az az eszme, amelyből az akadályozó az erejét meríti, valóban a lehető legnagyobb illúzió. Ezért hát nem kell félnünk tőle. Az ellenfél ábrándokból él, amelyek az elfojtott félelmek termékei. Ha az új gnosztikus tudat érvényesülni kezd, az „akadályozó” hevesen és kétségbeesetten szegül majd ellen, mert ez az új tudat adja meg végül neki a kegyelemdöfést.

 

A HAMIS SZERETET PALÁSTJÁBA BURKOLÓDZVA

Ezek az erők Sátánként, akadályozóként vagy ellenfélként a hamis szeretet palástjába burkolva hatnak. Emögött pedig a mértéktelen önszeretet rejlik. A sátán a jótevő álarcával ékesíti fel magát, úgy kínálja az emberiségnek a saját maga által kiagyalt egységutánzatot. Ezt a folyamatot írta le nagyon mélyrehatóan és megdöbbentő realitással az orosz filozófus, író és költő, Vlagyimir Szolovjov (1853-1900) rövid, Elbeszélés az Antikrisztusról című művében.
Szolovjov ezt az elbeszélését röviddel halála előtt írta. Most, 100 évvel később, jövendöléseinek néhány vonatkozása már valóra vált. Szolovjov egy gnosztikus irányultságú tan követője volt, amely szofiológia néven volt ismeretes, s amely tant a Sophia vagy bölcsesség inspirálta. A filozófus-költő egy mindent átfogó mindenség-egységben hitt. Kezdetben egy világméretű teokrácia (papi uralom) megvalósítására törekedett, amelynek az orosz ortodox és a római katolikus egyház újraegyesüléséből kellett volna létrejönnie. Később egy felekezetek fölött álló, egyházon kívüli kereszténység felé hajlott.
Az egység, amelyet az Antikrisztus ebben az elbeszélésben ugródeszkaként használ fellépéséhez, politikai jellegű. Szolovjov ezt „Európai Egyesült Államoknak” nevezi. A zseniális jótevőnek álcázott Antikrisztust császárnak kiáltják ki. A legnagyobb földi eszménykép, amelyet célul tűznek ki, a nagy világvallások egysége. És pontosan ez foglalkoztatja az Antikrisztust.
A történet materialista Európájában szakadás megy végbe két népcsoport között. Az egyiket a gondolkodó emberek többsége képezi. Ezek hitetlenek, és többé-kevésbé látszattudattal rendelkeznek. A kevés megmaradt hívőt pedig arra kényszerítik, hogy ugyanilyen „gondolkodó” emberekké váljanak, betöltvén a Biblia szavait: „Atyámfiai, ne legyetek gyermekek az értelemben; hanem a gonoszságban legyetek gyermekek, értelemben pedig érettek legyetek.” (1Kor.14:20) Törekvésében az Antikrisztus az első csoporthoz kapcsolódik, tehát azokhoz, akik látszattudattal rendelkeznek. Az ellenfél ismertetőjegyeit hordozza, vagyis

  • vallásos környezetből származik,
  • rendelkezik bizonyos zsenialitással,
  • nagy gondolkodó és író, valamint
  • társadalmilag aktív.

Szolovjov így jellemzi őt a továbbiakban: „Tudatában volt a benne rejlő nagy szellemi erőnek, a szellemiséget mindig meggyőződéssel védelmezte. Józan eszével bizonyos volt mindazok helyességében, amikben hinni kell: a jóban, Istenben, a Messiásban. Mindezekben hitt, de csak önmagát szerette. Hitt Istenben, de helyette szíve mélyén önkéntelenül és öntudatlanul önmagát választotta.”
Messiási tulajdonságai világossá válnak, amikor hinni kezd benne, hogy ő Krisztus utódja. Ezáltal elferdíti a jánosi kereszténység elvét, mondván: „A másik, a Krisztus, az én előfutárom.”
Pontosan 33 éves, amikor beavatják. A beavatásban azonban nem a szellemlélek részesül, hanem a felettes én az őt képviselő személyiséggel. Attól való félelme, hogy Krisztus előtt mégis térdet kell hajtania, Krisztus iránti tiszteletét gyűlöletté változtatja. Kétségbeesésében leveti magát egy szikláról, mert úgy véli, hogy Krisztusnak könyörülnie kell rajta. Egy természetfeletti erő fogja azonban fel, mely ettől kezdve beárnyékolja őt. Annak démoni ereje hozzáadódik saját nemességéhez és zsenialitásához, így most már készen áll küldetésének betöltésére.
Kiad egy írást Szabad az út a világbékéhez és az általános jóléthez címmel. Ez egy átfogó mű, mely minden ellenállást legyőz. Aki csak olvassa, mind el tudja fogadni a saját nézőpontjából kiindulva, anélkül, hogy vélt igazából bármit is fel kellene adnia, vagy alantas énjén felül kellene emelkednie. Így teljesednek be az Antikrisztuson Krisztus szavai:
„Én az én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtatok be engem; ha más jőne a maga nevében, azt befogadnátok.” (János 5:43)
Az Antikrisztus tisztában van vele, hogy akkor fogadják el, ha mindenkinek a kedvére tud tenni. Világbékét hozni jött az embereknek, nem pedig fegyvert. Egyik elsődleges célkitűzése, hogy mindenkit jóllakasson. Ehhez viszont kenyéren kívül ’cirkusz’ is kell. Erről pedig a mágus Apollonius gondoskodik, aki a legújabb nyugati technológiát egyesíti kelet mágiájával. Például légköri elektromosságot tud felvenni, és azt a saját akarata szerint tudja irányítani. A technikai okkultista teljesen elbűvöli és lenyűgözi a tömeget.
A misztikus-mágikus pár, az Antikrisztus és a mágus a hitetlen tömeget kenyérrel és látványossággal bénítja meg. Összjátékuk megkoronázását a különböző felekezetek egyesülésében és behódolásában látják. Célja elérése érdekében az Antikrisztus általános zsinatot hív össze a Vallások egységének birodalmi templomában, Jeruzsálemben. Ezen a keresztény vallás mindhárom fő irányzata képviselteti magát. A felhívás a három csoportban elevenen élő érzelmi tartalmat veszi célba:

  • a szellemi fennhatóságot a római katolikusoknál,
  • a szent hagyományokat az ortodoxoknál, valamint
  • az igazságról való személyes meggyőződést és a Biblia szabad értelmezését a protestánsoknál.
AZ ANTIKRISZTUS LELEPLEZÉSE

Megtámadhatatlan tekintélynek, egyetemes oltalmazónak és a teológia új doktorának adja ki magát. A jelenlévők nagyobb hányadát meg is nyeri magának. Csak a három irányzat képviselője, Péter, János és Pál tanúsít ellenállást. És ezután következik az Antikrisztus leleplezése.
Ezen utolsó ellenszegülésen feldühödve utasítja Apolloniust a pápának és az ortodox egyház képviselőjének a megölésére. Egyedül Pauli professzort, a teológust, a szabad gondolkodás megtestesítőjét nem tudják megölni. Ezt követően a mágust az utolsó pápának kiáltják ki, aki a népet szenzációkkal és agyrémeivel szórakoztatja.
Végül a zsidók is csalatkoznak a megváltóval kapcsolatos reményeikben, és szembesülnek az Antikrisztus valódi szándékaival. Ellenfelüket egy nyílt ütközetben megölik. A feltámadt Péter és János, és az újjászületett Pál apokaliptikus látomás képében megpillantja „a Napba öltözött asszonyt, lába alatt a Holddal és fején a tizenkét csillagból álló koronával”. Ő Sophia, a mennyei menyasszony.

 

FÉNY ÉS SÖTÉTSÉG EGYSZERRE JELENTKEZIK

Szolovjov elbeszélésének néhány vonatkozása idejétmúlt. A modern ember a Sátánt már inkább erőnek tartja, és nem személynek. Az azonban világos, amit a szerző rövid elbeszélésével közölni akar: ahogyan az embernek fel kell készülnie a Sophia, a megnyilvánuló bölcsesség fogadására, ugyanúgy elő kell készülnie az ellenfél fellépésére is.
Ezzel kapcsolatban az alábbi megjegyzést szükséges tennünk: a jövőben sem a Sophia, sem a Sátán nem fog eljönni az emberiséghez, hiszen ők folyton jelen vannak, és valóságosak! Az ellenfél folyamatosan előtérbe tolakodik, kísértéssel és csábítással, amelyek mind azonos célt sugallnak: hódoljatok be az illuzórikus világi birodalomnak!

 

AZ ÚJ BELÁTÁS EGYETLEN SZIKRÁJA VÉGET VETHET A RÉGI ÁLLAPOTNAK

Ezzel szemben áll Sophia, a „hívó”, aki egy önkéntelen válaszra vár. Ha ez a válasz a bölcsesség iránti mély vágyakozásból, valamint az Isteni szeretetre való feltétlen irányulásból fakad, akkor ez az erő ugyanebben a pillanatban megnyilvánul, ha kezdetben még nem is tökéletesen. Azonban a megújuló belátásnak már a legelső kis szikrája is elegendő ahhoz, hogy a Sátánnal fennálló ősrégi kapcsolatot megszakítsuk.
Itt arról van szó, hogy felismerjük és nevén nevezzük az ellenerőt. Az „akadályozó” ugyanis csak akkor érhet el valamit, ha öntudatlanul befogadjuk erőit és szándékait. Mivel az ember „alszik”, tulajdonképpeni életcélját folyton elvéti. Halandó létünk gyökereinek kiirtásához arra van szükség, hogy tudatosan felismerjük önmagunkban és a világban azt az erőt, amely földi létünk alapjául szolgál. Ha erre képesek vagyunk, akkor akár el is tudjuk engedni, és ellen is tudunk neki állni.
A dolog persze nem ilyen egyszerű. Az ellenfél olyan erőket mozgósít az emberben, amelyeket az egyáltalán nem, vagy csak alig ismer, és amelyektől így nem is tudja szabaddá tenni magát. A velük szemben kifejtett ellenállás, a velük való súrlódás azonban növeli az emberiségben a felismerést, hogy félre van vezetve. Aki ezt megtapasztalja, biztosabban áll a világban, ugyanakkor azt is tudja, hogy Sophiával való összetartozása révén már nem e világból való.
Miután Péter, János és Pál megjárta a pusztát – írja Szolovjov –, és minden meghalt, amire az embernek már nincs szüksége (ti. a tekintélyelvűség és a hagyomány), már csak „a Biblia szabad kutatása és az önálló megkülönböztető képesség” marad vissza. Az ellenerőknek is köszönhetően az újjászületett szellemi ember önálló lesz. Egyetlen vezérfonala a belső tekintély marad, miközben a hagyomány egy új képességgé alakul át benne.