„Ne tagadd meg, se le ne alacsonyítsd, ami hozzád tartozik!”

 

AKI NAGY AKAR LENNI, MAGÁT TELJESEN ODA KELL ADNIA. NE TAGADD MEG, SE MEG NE ALÁZD, AMI HOZZÁD TARTOZIK. LÉGY MINDIG TÖKÉLETES A MUNKÁDBAN, TELJES SZÍVVEL VÉGEZD LEGKISEBB CSELEKEDETEIDET IS. A HOLD IS AZÉRT FÉNYLIK MINDEN TÓBAN, MERT A MAGASSÁGOKBAN ÁLL.”
FERNANDO PESSOA

 

Fernando Pessoa portugál költőt (1881-1935) főként ezoterikus, szimbolista és futurista versei miatt ismerik. Naggyá akkor leszel, ha mindenben az leszel című idézett költeménye Ricardo Reis versei nevű ciklusának a része. (Ricardo Reis a költőnek egy további álneve.)
Az írott szó sokféleképpen érthető, ha mindennapi jelentésétől elvonatkoztatunk. Az élet külső oldalán csüggő olvasó viselkedésének igazolását láthatja a költő Fernando Pessoa szavaiban, aki azonban megpróbál a belső jelentésekig eljutni, az egy kielégítetlen vágyakozás finom visszhangjait is meghallja benne, egy érzékeny húr rezgését, válaszként annak a legmagasabbnak a keresésére, amit csak emberi lény elérhet.
Márpedig kit ne hívnának, hogy forduljon el a dolgok felszíni oldalától, és önnön belsejébe nézzen? Hogy megfeleljen ennek a hívásnak, amely ifjúkortól kezdve visszhangzik a szívben, hogy beteljesítse örök küldetését? Ahogy hallja valaki ezt a hangot és reagál rá, végül megérti, hogy a legfelsőbb célt csak úgy éri el, ha az örök Fény által benne életre keltett gnosztikus képességek segítségével minden cselekedete pontosan tükrözi vágyakozását. Hogyha így él, akkor biztosan nem a békés konformista típushoz tartozik, aki a fennálló elveket és a tisztségükben lévő hatalmakat követi!

 

„AKI NAGY AKAR LENNI, MAGÁT TELJESEN ODA KELL ADNIA”

Lényének mélyéből kell szóljon évszázados vágya, és erősen, meggyőződéssel, gyengeség, tétovázás nélkül. Nagy célja megköveteli tőle gondolatai, érzései, akarata és cselekedetei teljes feladását. Nem azt kérik tőle, hogy az emberi jóságot gyakorolja, hanem lelkének odaadását, hogy újjászülethessen. Lehet, hogy ez önellentmondásnak tűnik, de ha az örökkévalóságot földi érzékeinkkel akarjuk elérni, a szakadékok csak egyre nagyobbak lesznek. Ezért meg kell hát tanulni felhagyni azzal, amit a földi létezés valóságának hívunk, hogy megállapodjunk az örök élet valóságában. Ez a két valóság ugyanis egymásnak teljesen ellentmond.
Semmi értelme annak, hogy valami enciklopédikus tudás megszerzése érdekében tanulmányozzuk és elemezzük az Egyetemes Tant. A birtoklás, csakúgy, mint a dogmatizmus, a belső értékek lanyhulását, stagnálását és megkövesedését eredményezi. Aki lemond a külső és belső birtoklásról, az meg fogja érezni, hogy a Gnózisnak semmi köze sincs az észbeli megértéshez. Az igazi élet ősforrásából áramló megújító erő nem az énhez szól.
Az öröklétet kereső minden erejével azon van tehát, hogy megértse az örökkévalóság hangját, s lelke központi elvéhez fordul, mely szívében rejlik. Mert a szív által képes őt elérni a hívás. A szív a közvetítő elv, amely lehetővé teszi a kapcsolatot az újraalkotó és szentelő Hétszellemmel. Egy belső érési folyamat során egyszer csak megjön a felismerés, és a kereső tudatosan tapasztalja az őt hívó világosságot.

 

„NE TAGADD MEG,SE LE NE ALACSONYÍTSD,AMI HOZZÁD TARTOZIK”

Az Egyetemes Tan rámutat arra, hogy az emberiséget földi fejlődése során mindig is vezették a világosság küldöttei. Ezt a tant mindig az élet változó körülményeihez igazították, hogy a visszavezető utat minden igazságkereső számára nyitva tartsák. Ezekben, lényük legmélyén értékes kincs rejlik, ám a feltárt bölcsességet gyakran megtagadják és lealacsonyítják a megértés vagy a hit hiánya miatt, a lustaság vagy esetleg a következményektől való félelem miatt. Az egyik jól ismert mentség, hogy még sok egyéb tennivalójuk van. A mindennapi gondok így elemésztik az élet valódi céljának eléréséhez kapott energiát.
A kínai bölcs, Lao Ce ekként szólt kortársaihoz: „Tartsátok távol magatokat a dolgoktól, ne leljetek örömöt a látszatban.”

 

„LÉGY MINDIG TELJESEN JELEN A MUNKÁDBAN”

Eltávolodni a dolgoktól és mégis „teljesen jelen lenni minden munkánkban”? Megint egy feloldhatatlan ellentmondás?
Aki a meghallott belső hívást követni akarja, annak tartania kell magát az alapelvekhez. Az új elvárásoknak kell szentelnie magát, melyek vágyakozása erejével és a beteljesedés akarásának hevével vannak kapcsolatban.
Elhagyva a dialektikus természet dolgainak sokaságát, a kereső a hívás felé irányítja vágyakozását. Ehhez szabja gondolatait és cselekedeteit, felmutatván élete tökéletes megfordulását. Az így elnyert egyensúly meghozza számára a belső békét, és oly mértékben teszi alkalmassá a cselekvésre, amennyire valódi emberi állapotától telik; kicsiben csakúgy, mint nagyban. És ezt nem óvatosságból vagy magasabb érzelmek miatt teszi, hanem mert teljes alázattal felismerte helyét a teremtésben. Nagy feladat várja. Megtisztult szíve egyre inkább a megújulás gnosztikus áramlatai felé irányul, és ebben a folyamatban olyan, mint a nyugalom és béke kis szigete az ellentétes erők tengerében.

 

„TELJES SZÍVVEL VÉGEZD LEGKISEBB CSELEKEDETEIDET IS”

„Az igaz viselkedés hasonlatos a vízhez. A víz mindenütt ott van, és mindenhol megmarad. Ott van az emberektől megvetett helyeken is – mondja Lao Ce, s folytatja: – Íme, ezért közeledik a bölcs a Taóhoz. A megfelelő helyet foglalja el. Szíve mély, mint egy örvény. Szeretete tökéletes. Az igazságban áll, beteljesíti az igazságot. Ha kormányzásra hívják, fenntartja a rendet. Helyesen cselekszik. A megfelelő pillanatban cselekszik. Mivel nem pöröl és nem harcol, semmit nem lehet szemére vetni.” (Tao te King, 8. szakasz.)
Ím ezek világos szavak, melyeket lehetetlen meg nem érteni. Aki a belső utat követi, óvakodik az önmagát fenntartani próbáló régi tudat és a megjelenő lélekember új tudata közti összes megalkuvástól. Őrt állít gondolatai mellé, mert az énközpontúság a gondolatokkal kezdődik!

 

„A HOLD AZÉRT TÜKRÖZŐDIK MINDEN TÓBAN, MERT A MAGASSÁGOKBAN ÁLL”

Íme, egy szép kép! Az éj csendjében, távol a mindennapok kavargó és lármás életétől a tó vize szétterül csillogón, nyugodtan, egyenletesen, s tökéletes tükörként veri vissza a fényt anélkül, hogy megváltoztatná. A hold nem is akar, s nem is tud nap lenni. A nap fénye nélkül csak a föld holdja, élet nélküli kísérő. De a nap fényét felfogva ugyanakkor végtelenül finoman és jótékonyan szét is árasztja az élet javára.
A nap aranyát, mely az egyetemes Krisztus-szellem szimbóluma, ezüstös fénnyé alakítja – ez a lélek ragyogása –, lágy fénnyé, mely a bukott mikrokozmoszokat vissza akarja vinni eredeti hazájukba, csakúgy, mint az egész, istentelenségben leledző emberiséget.

Ezért, ha halljátok a belső hangot, ne tagadjátok meg, se le ne alacsonyítsátok! Legyetek mindig tökéletesen jelen a munkátokban! Újszülött lelketek irányítsa legcsekélyebb cselekedeteiteket is!
Amiként a hold betölti feladatát visszatükröződvén lelketek tavában, akként hívnak benneteket is, hogy váljatok az egyetemes megnyilvánulás építőkövévé magatok boldog és határozott önátadásával. Ha nagyok vagytok törekvésetekben, nagyok lesztek a megvalósításban is.

„Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten…”

Catharose de Petri egyik beszédének részlete

 

MINT TUDJUK, A LÉLEKKÖZPONTBÓL SZÁMTALAN HATÁS INDUL KI. EZÉRT A LÉLEKKÖZPONTOT EGYBEN A FŐ- ÉS SZÍVSZENTÉLY KÖZPONTJÁNAK IS KELL TEKINTENÜNK. A LÉLEKKÖZPONT ÉLTETI EGYRÉSZT AZ AKARATOT ÉS A GONDOLKODÁST, MÁSRÉSZT A KÍVÁNSÁGOKAT ÉS A VÁGYAKOZÁST IS.

 

Az akarat, gondolkodás, kívánság és vágyakozás gyakran romboló szerepet játszik életünkben. Ha mondjuk csak érzelmi életünk kaotikus állapotát vesszük is, már akkor láthatjuk, hogy szívünk tisztátalan. Egyúttal azt is felismerhetjük, hogy elsősorban szívünk tisztaságára kell törekednünk; hisz a Gnózis számára a szív az a kapu, melyen át beléphet életrendszerünkbe. Minél tisztább a szívünk, annál erősebben és tisztábban halljuk önmagunkban a Gnózis hívó hangját. A szív tisztasága abszolút előfeltétel.

Vágyaink tisztasága,
indítékaink tisztasága,
hitünk, reményünk és szeretetünk tisztasága
a legfontosabb követelmény
számunkra.

Catharose de Petri kora ifjúságától fogva tisztában volt életének szellemi küldetésével. E megbízatást 1930-ban az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának szellemi vezetőjeként fogadta el Z.W. Leene-vel és Jan van Rijckenborgh-gal együtt.
Maradéktalanul a Krisztus Egyetemes Szerzetében végzendő szellemi munkának szentelte magát, a világ és az emberiség szolgálatában. Üzenetét mindenkinek átadta, aki hajlandó volt meghallgatni, és megmutatta nekik az élet célját: a halhatatlan lélek megszabadítását, ami a transzfigurációhoz vezet. Ő is magáénak vallotta a régi rózsakeresztesek mottóját: a másokért végzett önfeledt szolgálat a legbiztosabb és legörömtelibb út.

Ezt mindenki elkezdheti, aki épp csak hogy hozzáfogott megtenni első tétova lépéseit az ösvényen. A szív rózsája révén vagyunk képesek erre, amely nemcsak a kívülről jövő gnosztikus impulzusokra fogékony, hanem lélekmagvunk segélykiáltására is. Ha tudatunk megtapasztalja ínségét, és szabadulásért sóhajt, akkor a rózsa mintegy mágneses sokkot kap. Ez arra készteti, hogy a lélek kiáltásának visszhangját kiküldje a sternumon keresztül. Ily módon a rózsa ereje megnyitja a szívszentélyt. Így a Gnózis első válasza a rózsa segítségével jön létre.

Erre a kezdetre alapozva mindenkinek tovább kell építkeznie, mindenekelőtt a szív megtisztítására törekedve. E megtisztulás révén ugyanis egyre jobban megnyitjuk rendszerünket a szentelés további folyamatai számára. Ezért kap minden szent iratban különös hangsúlyt a szív megtisztítása és megmentése. A „tiszta szívet teremts bennem, oh Isten” az igazán vágyakozó és bűnbánó lélek kiáltása. A szentségtelen, énközpontú vágyak falát át kell törni.

Aki szakadatlanul alkalmazza ezt a tisztító folyamatot, és sohasem válik önelégültté, az teljes életállapotára nézve meg fogja tapasztalni ennek megszabadító eredményét. Az ezen az ösvényen megtett első lépés tehát egyúttal az olyannyira létfontosságú Hegyibeszéd-életről is tanúskodik.
„Boldogok, akiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.”

Az Arany Rózsakereszt hétszeres Szerzetének új Fámája

 

Ezt az új felhívást a XX. század fordulópontján, 1952. szeptember 3-án és 4-én Wiesbadenben adta közre Jan van Rijckenborgh.

 

Az Arany Rózsakereszt hétséges Világszerzetének nyugat-európai központjából, Hollandiából jöttünk Önökhöz, hogy a Szerzet hívását, egy új Fama Fraternitatist közvetítsünk, amely napjainkban mindenkit elér, aki csak képes fölfogni. Fordulópont ez az egész emberiség számára! Szavaink tehát nem csak egy kicsiny, különálló, szektariánus csoportnak szólnak, hiszen az egész világ menetében visszavonhatatlanul bekövetkező változás szükségszerűen minden embert, nemzetet és fajt érint.

Az Egyetemes Szerzet rózsakeresztesei szívből szeretik az egész emberiséget. A Szerzet teljes mértékben szolgálatára áll kivétel nélkül mindenkinek, aki ezt szeretné. Nem kegyként osztogatja a beavatást, és nem ajándékoz előjogokat néhány kiválasztottnak, hanem mindenki számára elérhető, s minden fajjal, néppel szemben, valamennyi politikai, társadalmi és gazdasági irányzattal, mozgalommal szemben tökéletesen szabad és tárgyilagos. A Szerzetnek ugyanis az emberiség szolgálata során a legcsekélyebb érdeke sem fűződik a megszokott, dialektikus világrendhez. A Szerzet az emberi nem eredeti hazájának, a Mozdíthatatlan Birodalomnak szenteli magát, amely nem ebből a világból való.
A modern Fama Fraternitatis, amelyet most felajánlunk, semmiképpen sem valamiféle új, sokadik elképzelés. Végtére is semmi értelme se lenne még egyet hozzátenni mindazon eszmékhez, amelyeket már birtokolnak! Olyan volna ez, mint vizet hordani a tengerbe.
Létezik egy elektromágneses sugártér, amely mindennapi világunkban tartja fönn az életet, s létezik egy másik sugármező, amely egy másik világegyetemhez tartozik, nem ahhoz, amelyet mi ismerünk. Ez a még ismeretlen sugártér kezd megnyilatkozni az emberiségnek, és új fejlődés elé állítja. E tényen alapul a mi modern Fama Fraternitatis-unk. Nem új ötletet, új keletű okoskodást nyújtunk tehát Önöknek, hanem az emberiség útjának új szakaszát jelentjük be, a világ és emberiség új kibontakozását, amelyet mindnyájunknak meg kell fontolnia. Nem olyan fejlődésről van szó, amely majd tíz vagy húsz év múlva kezdődik meg, hogy aztán ezt a Fama Fraternitatis-t is a már meglévő jóslatok tömkelegéhez soroljuk. Mi olyan eseményről beszélünk, amely már megkezdődött, s amely mindannyiunkat komolyan érint.

 

MEGÉRTENI AZ IDŐK JELEIT

Fama Fraternitatis-unk ennélfogva éppen a megfelelő pillanatban jelentkezik, abban a pillanatban, amikor Önök felismerik a valóságot, és megértik az idők jeleit ahhoz, hogy a megfelelő döntést hozhassák meg, és az egyedül helyénvaló életmódot vehessék fel. Fama Fraternitatis-unk célja, hogy Önök valamennyien és mindazok, akik még jönnek, a most kezdődő folyamatok helyes oldalán találják majd magukat. Legtöbbjük már választott, s mások is hasonlóan cselekszenek majd, miután megismerik és megértik Fámánkat.

Mi a Szerzet? A jóakaratúak egyesülése, Isten gyermekeinek közössége. S mindazok, akik nyílt rózsaszívvel a megnyilvánuló új sugármező részeseivé válnak, felvétetnek a Szerzet láncába. E kapcsolat erősségét ki-ki maga határozza meg önnön létállapotával. És senki sincs, aki megakadályozhatná bárkinek a Szerzetbe való felvételét, hacsak ő maga nem húzódozik tőle.
Most, hogy ismerjük az új Fama szándékát, a jellegéről is beszélnünk kell. Ha az a cél, hogy mindenkit, aki képes rá és akarja, arra indítson, hogy azonnal új életvitelre szánja el magát, akkor a Fama a jellegét tekintve a miértről tájékoztat. Meg kell ugyanis értenünk üzenetét, hogy tudjuk, mi következik, minek az eljövetele várható.

Az Egyetemes Szerzetnek van egy elektromágneses tere. És néhányan már megtanultak nyitott rózsaszívvel reagálni rá. A világ minden táján élnek ilyen emberek; valamennyi országban megtalálhatók. Megtanultak a Szerzet sugárzására válaszolni. Mint minden elektromágneses sugárzás, a Szerzeté is rendelkezik pozitív és negatív sarkkal, vonzó és taszító hatással, melyek a világmindenség törvényeinek megfelelően működnek. Akik a Szerzet sugárterére reagálnak, a kettősség jegyeit mutatják. Létszükségleteik következtében lényük egy részével a dialektikus világra, a másikkal pedig – úgyszintén szükségszerűen – az eredeti természetre, az élet természetére reagálnak. Amint a jobb szívpitvar csúcsán elhelyezkedő ősatomot megérinti az Egyetemes Szerzet sugárzása, és a szív rózsája megnyitja magát neki, ezek a megújult mágneses erők egész rendszerünkben tevékennyé válnak. Az ilyeneknél tehát kétféle mágneses hatás különböztethető meg: egyfelől ezé a világé, másfelől pedig az Egyetemes Szerzeté. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek emiatt a folytonos átalakulás állapotában vannak. Az egyik tér befolyása egyre gyöngül, a másiké pedig egyre erősödik.

 

CSÖKKEN A DIALEKTIKA IRÁNTI VÁGY

A folyamatot egyik területről a másikra való utazáshoz hasonlíthatnánk. Keresztelő János mondta: „Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” A jelölt érdeklődése és vágya a dialektika területe iránt fokozatosan csökken, ezzel egyidejűleg azonban az illető a másik tér viszonylatában mind nagyobb belső gazdagsághoz és dicsőséghez hatol át. A folyamat előrehaladásával arányosan az új élet egyre nagyobb erővel nyilvánul meg. S amit befogadunk és birtokolunk, azt ki is sugározzuk.
Aki eme időszerű fejlődés fényében az új élet mellett dönt, és belép a rózsaszív kapuján, az az új erő érintése által testi változásokat tapasztal. A változás először a vérben nyilvánul meg, aztán a test valamennyi szervében, végül pedig a személyiség minden egyéb testében is. Ezek a változások a transzfiguráció kezdetét képezik. Mindazok, akik csatlakoznak az új embercsoporthoz, viselik ennek a jelét. Szerkezetileg átalakulnak, és transzfiguráción esnek át.
A világunkba beáradó új elektromágneses erő nem magyarázható a dialektikus természet szerint. Az új élet ereje azonnal beáramlik az ember rendszerébe, mihelyt az illető a megfelelő módon megnyitja magát neki. És minél többen tesznek így, annál szélesebben hömpölygő folyammá duzzad. Ezúton pedig új légkör alakul ki, amely az egész földet körbefogja, átjárja és betölti.
Hogyan tanulhatunk meg összhangban élni ezzel az új légkörrel? A válasz: az arany rózsakeresztesek alkímiájával! Tiszta szívünkből és ingyen kínáljuk Önöknek ezt az ismeretet.

 

KIZÁRÓLAG TRANSZFIGURISZTIKUS ALKÍMIA

A rózsakeresztesek mindig is alkimisták voltak. Ám kétféle alkímia létezik: a dialektikus és a transzfigurisztikus. A dialektikust az okkultisták használják. Ezért vannak igen sokan olyanok, akik rózsakeresztesnek mondják magukat, holott csupán okkultisták. Amit mi kínálunk, az kizárólag a transzfigurista alkímia. Ha Ön dialektikus alkímiát kíván művelni, nem hozzánk kell fordulnia.
A rózsakeresztes alkímia a vér transzformációján alapul a szó legtágabb értelmében: a kígyótűzre, az idegközegre és az anyagi vérre egyaránt vonatkozik. Ez a háromszoros vér életünk alapja. Ez az énünk, a tudatunk, a lelkünk. Egész múltunknak, teljes karmánknak és jellemünknek egyaránt a vérben található az alapja. A háromszoros vér a mikrokozmosz magja, lelke. Valamennyi mágneses erő és azok minden befolyása a vérben nyilvánul meg, s abba vési bele törekvéseit. Ez az oka annak, hogy a transzfigurista alkímia a vér megváltoztatásán alapul, míg a dialektikus alkímia a vér, az idegközeg és a vele kapcsolatos szervek művelését, fejlesztését végzi. A dialektikus alkímia eredménye a nagyon is öntudatos, énközpontú ember, aki így szól: „Mindenható vagyok. Én vagyok az isten. Felsőbbrendű, emberfölötti ember vagyok.”
A transzfigurista alkímia viszont az én feltörésével kezdődik. Vagyis éppen azt támadja megalkuvás nélkül, amit az okkult alkímia alapként használ. Ez az oka annak, hogy a Szerzet nem az ént ismeri el a transzmutációs folyamat vezetőjének, és sosem az énhez kötődik.

 

AZ ÉNFELADÁS ALAPVETŐ FONTOSSÁGÚ

Ha tanulmányozzuk minden idők egyetemes tanát, megállapíthatjuk, hogy az én feláldozását mindenütt világosan előtérbe helyezik. Lao Ce az énfeladással kapcsolatban nem-cselekvésről és nemléttel teli életről beszél. „Ez – jelenti ki – a Tao kulcsa.” Buddha az önmagunkról való leválást, az én teljes semlegesítését tanítja. Krisztus azt mondja: „Aki elveszti az ő életét (az énjét) én érettem, megtalálja azt (a Taót).” (Mt 16,25) A katárok az endúrát, az én elölését tanították, követelték meg. Hasonló dolog történik Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjében is: az arany kő lovagjai teljesen megtagadják énjüket, a Gnózisra ruházva át azt.
Mint látható, javaslatunk egyáltalán nem új keletű. A transzfigurista alkímia határozottan nem az én fejlesztésének folyamata, és nem is kapcsolódik hozzá, hanem éppenséggel az énföladással kell kezdődnie.
Végezetül el szeretnénk mondani: ha az énfeladás gondot jelentene Önöknek, helyesen kell értelmezniük Krisztus szavainak jelentését: „Aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” Vagyis aki megfelelő módon adja föl énjét, a tudatnak a régi énből az új énbe való fokozatos áttevődését tapasztalja meg. A régi lélek elenyészik, mialatt ezzel egyidejűleg, anélkül hogy űr keletkezne, új lélek születik.
Bárcsak új Fámánkat mindenki úgy értené, ahogy gondoltuk!

 

Jan van Rijckenborgh

Az örök hívás a perzsa misztikában

 

A SZUFIK ÉS A MEVLEVI-DERVISEK SOKAK SZÍVÉT ÉRINTIK MEG LENYŰGÖZŐ KÖLTÉSZETÜKKEL. A DERVISEK NYELVÉNEK VARÁZSA ÉS ÖRVÉNYLŐ TÁNCAIK MINTHA MAGUK MÖGÖTT HAGYNÁK A VILÁG KÜLSŐ DOLGAIT. A „NEY”, A NÁDFUVOLA NÉLKÜL ELKÉPZELHETETLEN ZENÉJÜK ÉS TÁNCALAKZATAIK AZ ÉRZÉKSZERVEK ELHALLGATTATÁSÁRA IRÁNYULNAK.

 

A nádfuvola az élet ősforrásával való egyesülésre vágyakozó dervis szimbóluma. A fuvola fúvása jelképezi az isteni lélegzet beáradását a tévelygők életébe. A táncosok zenéje és mozdulatai így felidézik a valóság azon képét, melyből az ember valaha kiűzetett. A dervisek panasza által újraéled az elveszett egység, és a tudat annál hevesebben vágyakozik eme állapot visszatértére.
A Mevlevi-dervisek vezetője, alapítója és ’atyja’ Jalal ad-din Rumi volt. 1207-ben született egy olyan nemzetség sarjaként, melyben sok volt a teológus. Ifjúként a mongolok elől menekülve bejárt néhány még viszonylag fiatal muszlim államot, majd végül az anatóliai Konyában, a mai Törökország keleti részében telepedett le. 1231-ben lépett atyja örökébe mint vallási tanító, és 1273. december 17-én halt meg. Tanai olyan átfogóak és egyetemesek voltak, hogy öt különböző vallási áramlat képviselői tisztelték meg temetésén jelenlétükkel. Búcsúja éjjelét azóta Sebul Arus-ként, az egység éjszakájaként ünneplik.

 

HOGY BÖLCSESSÉGE NE MENJEN VESZENDŐBE

Rumi tanítványa, Husamud-din állandóan szorgalmazta, hogy bölcsessége szertefoszlását elkerülendő, jegyezzék fel gondolatait és tanait. Amikor Husamud-din egy napon ismét kérlelni kezdte, Rumi előhúzott a turbánjából egy papírlapot, melyen ott álltak a Mathnawi, a több mint 26 ezer strófából álló ének első sorai:

Halld a fuvolát – mint mesél,
mint panaszkodik az elszakadásról…

A dervisek eredeti táncai rituális jellegűek, koreográfiájuk ezért nagyon szigorú. A nádfuvola a dervis szimbóluma, aki az ősforrásával való egyesülés utáni mélységes vágyakozástól szenved. A fuvola megfúvása jelképezi az isteni lélegzetet, ami meggyújtja és felszítja benne az igaz élet tüzét. A táncosok mozdulatai a Nap, a központi elv körüli égitestek mozgásának tökéletes visszatükröződései.
Minden egyes táncos bolygóként forog a saját tengelye körül. A felemelt jobb kéz – akár az északi sark – a földöntúli isteni kegyelemre irányul, mely a szíven és a bal kézen át beáramlik a világba. A táncosok így spirális pályákat követnek, akárcsak a bolygók a térben.
E mozdulatok a legkisebb részletekig harmonizálnak az ezoterikus kozmológiával. A zene és a tánc a lélegzet, a test és a szellem tökéletes uralásával képessé tették a derviseket arra, hogy áttörjék a földhözkötött érzékek határait, és a tudatot három fázisban egyesítsék a Teremtővel. A táncosok egyedülálló egységükben és céljuk iránti teljes odaadásukban így egy új, kicsiny kozmoszt alkotnak.
Tudományos körökben egy ideje utalnak azokra a befolyásokra, melyek gnosztikus tanokból hatoltak be a szufik elbeszéléseibe, dalaiba és tanaiba. Bizton megállapítható bizonyos rokonság, és lassanként világossá válnak a történelmi kapcsolódások is. Így összekötő vonalakat találtak régi gnosztikus iskolák és a korai szufi áramlatok között. Ezenkívül Mani gondolatai és kimondottan gnosztikus tanai a perzsa területen és a Vörös tenger partján a Krisztus utáni II. századtól a VII. századig élő közkincset képeztek. Ennek megfelelő nézőpontok vannak kimutathatóan jelen Rumi művében is: a lélek vágyakozása, sóvárgás az egység után, vágyódás az egyesülésre a területtel, ahonnan az ember kiűzetett, vagy a szerelmessel való egyesülésre, akitől az ember kénytelen volt külön élni.
A helyes megértéshez bizonyára szükséges a tiszta Gnózis és a belőle levezetett áramlatok közötti alapvető különbségek tanulmányozása. Egy gnosztikus iskola az isteni értelem emberben tátongó hiányát nyomatékosítja. A gnosztikus tudatában van annak, hogy az én mint vezérelv a személyiségben útjában áll az isteni lélek fejlődésének. Énközpontú életvitelével az ember egyre inkább elzárja magát a világosságtól, és viszályt arat mind önmagában, mind másokkal szemben. Az én fellépését a gnosztikus túlságosan is jól ismeri. Ám azt is tudja, hogy az ember azért van ebben a konfliktushelyzetben, hogy önmagában meglelhesse a megújulás kulcsát. Csak az én visszalépésével támadhat fel újra az eredeti ember. A modern rózsakeresztes ezért nem áll meg például a misztikánál, hanem a megfogant inspirációt életmegújítássá serkenti. Tudja, hogy valamennyi gyengesége és elégtelensége ellenére földi személyisége az egyetlen esély mind önmaga, mind a lélek, és nem utolsósorban az új ember számára. Ennek belátása felettébb fontos.

 

MAGUNK MÖGÖTT HAGYNI A FÁJDALMAT ÉS AZ ÉRZELMEKET

Az igazi gnosztikus is ismeri az elvesztett egység utáni vágyakozást. Szintúgy megtapasztalja a fájdalmat, mely lelkét és személyiségét érzékenyen érintheti. Ezzel egyidejűleg azonban úgy éli meg e vágyódást, mint ahol el kell kezdenie életmegújító utazását. Tudja, hogy maga mögött kell hagynia a fájdalmat és az emóciókat, és lelke csak akkor találhatja meg az eredeti egységet, ha ő maga – tehát földi személyisége – nem áll már útjában. A Gnózis elsősorban ’élő ismeretet’, vagy a ’szív ismeretét’ is jelenti, ahogy ezt némely gnosztikus körülírja. Az intellektuális ismeret kizárja az igaz ismeret utáni vágyakozást.
Egy hiteles gnosztikus ismeri a másik valóságot, ezért rendelkezik a szükséges inspirációval és a képességgel ahhoz, hogy másoknak is megmutassa az ehhez vezető utat. Ez nem kísérletezés révén megy végbe, hanem egy olyan folyamatban, amelyen minden jelölt szabadon és saját tempójában haladhat át. Itt a megújulás egyetlen nézete sem sikkad el.
Egy gnosztikus iskola ezen az inspiráción és ilyen képességen alapul. Ahol ilyen sokan összekapcsolódnak, ott széles alap jön létre, melyen mindenki saját, szabad akaratából adhatja meg egyéni válaszát a Gnózisra. E közösségen belül a szabad építkező önmagán dolgozik, éspedig tökéletes megértésben és önátadásban. Egyidejűleg hozzájárul a ’Nagy Műhöz’, amit az emberiség üdvére visz véghez minden gnosztikus csoport, iskola, közösség és megszabadító egyház. A gnosztikus számára a vágyakozás az őt előrehajtó üzemanyag. Végül pedig abban a mértékben, ahogy végcéljához közeledik, a vágyakozást felváltja a megismerés öröme.
Ezenkívül egy gnosztikus iskola tanulójánál mindig utalnak a személyfeletti lehetőségekre is, amelyek a gnosztikus valóság által lélekkel eltöltött csoportban felszabadulnak.
És nem utolsósorban egy ilyen iskola rendelkezik minden szükséges ismerettel a nagy kozmikus óramű járását és ritmusát illetően. Még a legcsekélyebb fejlődést kínáló lehetőséget is ki lehet használni eme ismeret alapján.

 

AZ IGAZSÁGOT GYAKRAN ELFÁTYOLOZVA HOZZÁK EL

Ezek olyan nézetek, melyek felületesen szemlélve kevésbé lelhetők fel a régi perzsa misztikusok költészetében és dalaiban. Kutatók mégis rámutatnak arra, hogy a rejtett ismeret sok aspektusa határozottan jelen van a perzsa misztika néhány művében, még ha elfátyolozott formában is. A dervisek történetében voltak időszakok, amikor mint csoport be voltak tiltva, és ellenlábasaik üldözték őket. Belső tanaikat azonban elrejtették a külvilág elől. Ha a ney, a nádfuvola a vágyat felébresztve fellobbantotta a szeretet tüzét egy kereső szívében, és elkezdődött Madzsnun szeretetszenvedése, akkor mindig meg lehetett állapítani, hogy a jelölt elegendő útravalót birtokolt-e! Egyébként elkelt az óvatosság. „Ami még zöld, az nem ismerheti az érettséget…”

 

A NÁDFUVOLA ÉNEKE

Halld a fuvolát – mint mesél,
Mint panaszkodik
az elválasztottságról, szólván:
„Mióta lemetszettek a nádszálról,
Férfi és asszony sír panaszomra.

Magánytól elgyötört szívet
keresek:
Mesélni neki kínról és vágyról.
Aki messze vetődött eredetétől,
Visszasírja az az egység idejét.

Zengtem panaszomat mindnek,
Szegődtem jóhoz és rosszhoz:
Mind barátomnak vélte magát,
Ám senki sem fedte fel
legbensőbb titkomat.

Ez nincs messze panaszomtól –
De szem és fül híján van
az igaz fénynek.
Mert ha test és szellem
Egymásnak meg is mutatkozik,
A szem mégsem láthatja
leplezetlenül a lelket!”

A fuvola lehellete tűz – nem szél!
Ki híján van e parázsnak,
annak jobb, ha semmije sincs!
A szerelem parazsa hullott
a fuvolába;
A szerelem tüze hullott a borba.

A fuvola annak útitársa,
Aki el van szakítva barátjától;
Hangja széttépi a fátylakat.
Ki ismer oly mérget,
és ellenmérget, mint ő?
Ki ismer oly barátot,vigasztalót, mely hozzá hasonlatos?

A fuvola
Madzsnun vérének útjáról
És Madzsnun szenvedélyéről
beszél.
Csak a bolond bír e tudással.
Csak a fülekhez beszél a nyelv.

A napok szenvedésben tűntek tova,
És az éjbe hulltak:
A szenvedés útitársai ők.
Ha elmentek, hát hagyd őket
elvonulni.

De te maradj, ó barátom,
Te páratlanul tiszta!
Csak a hal nem elégeli meg
a tengert.
Csak annak hosszú a nap,
Akinek nincs része benne.

A nyers soha nem érti meg
az érettet,
S mivel ez így van,
Szavam itt befejezendő.
Élj boldogan!

A rózsakeresztes eszmék hatása az európai fejlődésre

Beszélgetés dr. Carlos Gilly-vel, az amszterdami Hermetikus Filozófiai Könyvtár könyvtárosával.

 

A rózsakeresztes eszme történetét bemutató kiállításon, amelyet a Hágai Királyi Könyvtárban szerveztek a közelmúltban, két fontos téma került előtérbe: a XVII. századi misztikus illetve a XX. századi történelmi rózsakeresztesek tárgyköre. Az előbbieket misztikusoknak nevezik, mert a rejtélyes alkimista hagyományok folytatói közé sorolják őket, és mert általában nincs olyan történelmi személy, akit össze lehetne kapcsolni az irodalmi alakokkal. De azért is, mert üzeneteiket megvalósíthatatlan, utópisztikus légvárnak és tündérmesének vélik. A kéziratok és a kiadott munkák azonban félreérthetetlenül tanúskodnak létezésükről. A XX. századi rózsakeresztesek léte is tény, és mondanivalójukat ugyanilyen ritkán veszik komolyan. A Királyi Könyvtár Hágában és a Hermetikus Filozófiai Könyvtár Amszterdamban ma már számos olyan irattal rendelkezik, amely tanúsítja a rózsakeresztes eszményeknek Európa művelődésére, politikai fejlődésére és vallási áramlataira gyakorolt rendkívüli hatását. E tényeket sok történész mégis különböző, egymásnak ellentmondó és negatív szemlélet „bizonyítékainak” véli. (A felvilágosodás és ellenzői, a bal- és jobboldali ideológiák, valamint a szekták – mint a Naptemplom rendje –, és ellenfeleik, például a franciaországi, németországi és svájci szektaellenes bizottságok).

Gilly úr, az Ön által összegyűjtött tények alapján kimutatható-e a rózsakeresztes gondolat pozitív hatása az európai fejlődésre?
A rózsakeresztesek első kiáltványa 1614-ben, Németországban jelent meg. A címe: Fama Fraternitatis (A Szerzet hívása), s fölötte a következő szavakat olvashatjuk: Széles e világ egyetemes és általános megújítása. Az utóbbi négy évszázad során aligha volt a reformációnak még egy olyan kiáltványa, amely azonnal ekkora visszhangot keltett volna a mindenkori kortársak közt, mint A rózsakereszt legmagasztosabb szerzetrendjének felhívása Európa minden tanult emberéhez és uralkodójához. Csak az első nyolc évben a Fama megjelenése után több mint 300 művet adtak ki, melyekben a legkülönbözőbb körök nyilvánítottak véleményt a rózsakeresztes jelenségről. Valamennyi keresztény felekezet hittudósai, a gyógyítás ódon galénusi és új paracelsusi iskoláinak orvosai, a régihez ragaszkodó arisztoteliánusok és a hermetikus bölcselet hívei, alkimisták, csillagjósok, jogászok, politikai közírók és íróemberek, mind-mind állást foglaltak, szenvedélyesen támadva vagy védve a láthatatlan szerzetet, valamint minden érték általa meghirdetett újraértékelését a vallás, a társadalom és a tudomány területén. Ez nemcsak Németországban zajlott így, hanem Angliában, Németalföldön, Franciaországban, Olaszországban, Csehországban és Svédországban is, tehát a rózsakeresztről szóló vita hamarosan összeurópai méreteket öltött. A rózsakeresztes szerzet első kiáltványa vetítette előre az európai kultúra sok, később magától értetődő eszményét, mint amilyen a vallási türelem, a haladásban való hit, a tapasztalat felsőbbsége a tekintély és az okoskodás fölött, valamint a cselekvés és gondolkodás közti összhangra való törekvés az élet minden területén.

Várható-e Ön szerint, hogy a hermetikus tudományok új amszterdami tanszékének megnyitásával megváltozik a rózsakeresztes eszméről vallott álláspont is a tudomány világában és azon kívül?
Az Amszterdami Egyetem Hermetikus Filozófiai Tanszékének kialakításával régi álom vált valóra. Az első hermetikus katedra Európában nem kisebb személyiség, mint Marsilio Ficino nevéhez fűződik. Kisugárzása oly szédítő volt, hogy a XVI. század egyik legnagyobb tudósa, a baseli Theodor Zwinger a következőket írta:
„Hogy mennyire le van kötelezve a mi Republica Literaria-nk a firenzei platonikus Akadémiának és alapítójának, Cosimo de’ Medici-nek, kiderül abból, hogy olyan időszakban, amikor a legsötétebb barbárság itatott át és tett tönkre minden tudományt, s a latin és görög nyelv reneszánsza még alig kezdődött el, a Firenzei Akadémia volt az első, mely bevezette a platóni és hermetikus forrásokból eredő tisztább bölcselet tanulmányozását. Az is ennek az Akadémiának a tagjaira vezethető vissza, hogy mi már szabadon és könnyeden filozofálhatunk.” Ennek ellenére a XVI. és XVII. század arisztotelészi tanok által uralt egyetemein kevesen érezhették ezt a sugárzást, így a hermetikus tudományok a felső tanintézetek falain kívüli árnyék-létre kényszerültek. Az pedig, hogy ezt a tanszéket éppen Amszterdamban alapították, csak annak lehet meglepetés, aki semmit sem tud a város történetéről. Noha Amszterdamnak nem volt egyeteme a XVII. században, mégis olyan nyomdászokat alkalmazott, akik nemcsak a Corpus Hermeticum A. W. Beyerland-féle fordítását adták ki, hanem Jakob Böhme, Comenius, Breckling és más teozófusok, misztikusok, chiliasták , alkimisták, Paracelsus-követők valamint egyéb hermetikus természet- és szellemkutatók munkáit is. Ami pedig a rózsakereszteseket illeti, a Fama Fraternitatis-t holland nyelven 1615-ben éppen Amszterdamban jelentették meg. A rózsakeresztes hitvallás sok követője is odaköltözött Európa minden részéről. Nem csoda hát, hogy a rózsakeresztes kéziratok négy nagy fennmaradt gyűjteménye is – a gothai, halléi, wroclawi (boroszlói ), valamint részben a wolfenbütteli – eredetileg Amszterdamból származott. Vagyis az Amszterdami Egyetem új tanszéke számára a rózsakeresztesek története nem utolsósorban helytörténeti jelentőséggel is bír. Ami pedig a hermetikus és egyéb tudományok közti feltételezett ellentétet illeti, véleményem szerint az jórészt csak azoknak a fejében létezik, akik nem hajlandók tudomásul venni a modern tudományban a korábbi hermetikusok, természetbölcselők és rózsakeresztesek lelkesedését és hozzájárulását. Aki ismeri a Fama Fraternitatis szerzőjének matematikai és gépészeti munkáit, valamint Newton alkimista műveit, semmiféle ellentmondást nem talál köztük.

Világosan kiderül-e ez a szemlélet abból az irodalomjegyzékből, amelyet a Hermetikus Filozófiai Könyvtár hamarosan közread?
A korai rózsakeresztes szövegek bibliográfiájában az 1604-1800 közötti időszakból több mint 1.500 kiadványt, kéziratot és levéltári okiratot mutatunk be időrendi sorrendben, részletes magyarázatokkal ellátva. A bekerülés egyetlen feltétele, hogy a szöveg akár támogatóan, akár ellenezve, de kiemelten említse a rózsakereszteseket. Minden könyvet egyformán kezelünk, függetlenül attól, hogy teológiával, természetfilozófiával, orvostudománnyal, alkímiával, csillagjóslással, politikával vagy más témával foglalkozik-e. E mérhetetlen írásgyűjtemény bemutatása többek között remélhetőleg azt is megmutatja majd, mennyire kuszán csűr-csavaros a tudomány történelme valójában, hogyan változnak a tudományos haladásról szóló vélemények, és hogy ugyanaz az ember támogató és ellenző is lehet felváltva. A rózsakeresztesség és a belőle kinövő mozgalmak jelensége az egyik mozgalmas európai korszak kulturális és vallási életébe nyújt szokatlan betekintést.

Véleménye szerint a mai rózsakeresztes mozgalmak közül melyik kapcsolódik leginkább a kiáltvány forrásaihoz és üzenetéhez? És mennyiben tekinthető e hagyomány korszerű folytatójának?
Mint minden történelmi megmozdulás, a rózsakeresztesek mozgalma is folyamatosan változott. A korai rózsakeresztesek, azaz a manifesztumok szerzői és legközelebbi barátaik természetesen saját koruk gyermekei voltak. Bírálatuk az akkori idők vallásvilágában és tudományában túlsúlyban levő merev dogmák ellen irányult, amelyek nem kapcsolódtak semmilyen megélt vallási tapasztalathoz vagy valódi tudományos kutatáshoz. A Fama Fraternitatis végső soron arra szólít föl, hogy teremtsünk összhangot hit és élet, illetve tudás és tapasztalat, elmélet és gyakorlat között. Ezért nyúlt vissza a szerző a hermetikus bölcselethez, a középkori misztikához, alkímiához, sőt a mágiához, melyek közvetlen kölcsönhatást jelentenek az ember mint mikrokozmosz és a mindenség-megnyilvánulás, azaz makrokozmosz között. A későbbi rózsakeresztesek, mint az 1675. körül Olaszországban működő Arany Kereszt testvérei (vagy az arany- és rózsakeresztesek, ahogyan 1710-től Németországban nevezték őket) átvették a mondanivalót, de az eredeti kiáltványokat hagyták feledésbe merülni. Ennélfogva amikor 1783-ban a Fama Fraternitatis-t ismét kinyomtatták az egyik folyóiratukban, a szöveg annyira idegen volt az előfizetők számára, hogy azt hitték, korabeli felhívás egy vadonatúj titkos társaság megalapítására – és kinyilvánították csatlakozási szándékukat. Szerencsére voltak olyan követők és rokonszenvezők is, akik egyáltalán nem feledték el a rend előtörténetét, például A rózsakeresztesek titkos jelképei című mű összegyűjtője és kiadója. Az oroszországi rózsakeresztesek sem elégedtek meg az Arany- és Rózsakereszt írásaival, hanem a Fama Fraternitatis-t ugyanúgy lefordították anyanyelvükre, mint Paracelsus, Arndt, Weigel és Böhme írásait. A helyzet 1887-ben változott meg, amikor az eredeti rózsakeresztes írásokat Nagy-Britanniában a Societas Rosicruciana égisze alatt angolul is kiadták. A rózsakeresztes kiáltványok azóta megszakítás nélkül jelennek meg minden létező nyelven. 1900-tól napjainkig a Fama és a Confessio Fraternitatis-nak közel 50, az Alkímiai Menyegzőnek pedig több mint 20 kiadása jelent meg.
Abba a kérdésbe nem szívesen mennék bele, hogy a mai, magukat rózsakeresztesnek nevező szervezetek közül melyik áll legközelebb a forrásokhoz. Történészként csakis azt tekintem feladatomnak, hogy ezeket a forrásokat felkutassam és történeti szempontból osztályozzam, megszabadítva őket az áltörténelmi és okkult koloncoktól, amelyeket különösen a XVIII. és a XIX. században aggattak a rózsakeresztes mítoszra. Úgyhogy nézetem szerint azok a szervezetek állnak a legközelebb az eredeti rózsakeresztesekhez, melyek – a jelenlegi körülmények közt szükséges változások mellett – a leginkább tartják magukat Tobias Hess, J. V. Andreae, Johann Arndt, Jakob Böhme és társaik eszményeihez.

Az írások szerzői csupán a társadalomban szorgalmazták a megújulást, vagy magában az emberben is?
A rózsakeresztes kiáltványok szerzői, tehát Andreae, Hess és tübingeni baráti körük mindkét cél megvalósítására törekedtek. A külső világ megreformálásának ugyanis előfeltétele a belső ember újjászületése. Andreae gyönyörűen leírta a belső megújulás folyamatát Rózsakereszt Krisztián Alkímiai Menyegzője című munkájában, még mielőtt nekilátott volna a Fama és a Confessio Fraternitatis fölvázolásának. Az egész világ ott bejelentett általános reformációját pedig természetesen nem politikailag kellett érteni, ahogyan azt egyes bujtogató hírlapírók a harmincéves háború idején hangoztatták; a szöveg a lélek újjászületését – a reformatio spiritualist – tárgyalta, mint azt Tobias Hess már 1605-ben, a württembergi fejedelemnek írt levelében megmagyarázta.

Hogy kerülhettek az írások nyomdába anélkül, hogy a szerzők tudták vagy akarták volna?
Tobias Hess eredetileg nyilván azt tervezte barátaival, hogy a Fama Fraternitatis-t öt nyelven – a latin nyelven írt Confessio-val együtt – elküldik Európa tudósainak. De mielőtt végére járhattak volna a fordításnak, és megérett volna az idő az írások kiadására, látniuk kellett, hogy másolatok sokasága forog közkézen, s e csíny értelmi szerzője éppen a Fama és a Confessio által bírált ál-kémikusok egyike. A meglepetés ereje, amelyben a rózsakeresztes szövegek szerzői bíztak, 1612-ben, Adam Haslmayr Válasz című művének megjelenésével pillanatok alatt elsikkadt, úgyhogy végül már azzal az eshetőséggel is számolniuk kellett, hogy a Fama-t engedély nélkül is bármikor kinyomtathatják. Ez 1614 márciusában Kasselben meg is történt.
A kérdés, hogy Tobias Hess és barátai miért nem előzték meg ezt a tulajdonképpen előrelátható fejleményt azzal, hogy az írásokat ők maguk publikálják időben, a vonatkozó források hiányában mindmáig megválaszolatlan maradt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy sem a Fama és a Confessio első kiadásának védnöke, Vilmos hesseni tartománygróf, sem Wilhelm Wessel kasseli udvari nyomdász nem tudta, kitől is származnak ezek az írások tulajdonképpen.

Mi utalt arra, hogy akadtak más kéziratok is már az első könyv kinyomtatása előtt? Hogy jött rá, hogy valóban léteznek egyéb kéziratok is, és hol találta meg őket?
Mikor belekezdtem ebbe a kutatásba, már nem volt ismeretlen a Fama eddig előkerült négy kézirata. Egyet már 1903-ban bejegyeztek a wolfenbütteli hercegi könyvtár katalógusába, két másikat pedig 1962-ben a londoni Wellcome Könyvtár kéziratjegyzékébe. De Adam Haslmayr nagyszámú írásának esetéhez hasonlóan, igazából egyetlen kutató sem vette magának a fáradtságot, hogy további kéziratokat keressen. Azt a salzburgi kéziratot viszont, amely Andreae barátja, Christoph Besold tulajdonában volt, a rózsakeresztesek nagy történetírója, Will-Erich Peuckert már 1929-ben, Boroszlóban áttanulmányozta, de értéktelennek vélte. Pedig valójában ez a Fama egyetlen teljes kézirata, a többi mind hiányos, még a nemrégiben nyomott kiadások is.

Utalt valaha is Andreae vagy valaki a többiek közül arra, hogy ilyen kéziratok valóban létezhettek?
Andreae és barátai nyilván tudomást szereztek a Fama kalózmásolatairól, méghozzá legkésőbb 1612 márciusáig, amikor Haslmayr Válasz a rózsakereszt teozófus testvériségének című műve kijött a nyomdából. Majd ugyanazon év júniusában ismét, amikor Ágost anhalti fejedelem megbízottai éppen Tobias Hess tübingeni házában találtak tudakozódni afelől: vajon hol található a Confessio Fraternitatis… Andreae valószínűleg arról is értesült, hogy a Fama másolatait Kasselben, Marburgban és Strasbourgban Benedictus Figulus terjesztette, csak ezzel magyarázható ugyanis a világjáró Figulus iránt hosszú évekig érzett neheztelése, mely még harminc esztendő múltán, önéletrajzának papírra vetése idején sem csillapult. Ha a dolgok úgy mennek, ahogy Andreae akkoriban szerette volna, a rózsakeresztes szerzet felhívása alkalmasint egyáltalán nem kerül a nyilvánosság elé. Úgyhogy hálásnak kell lennünk Adam Haslmayrnak és Benedictus Figulusnak, hogy oly szabadon kezelték tökéletlen másolataikat.

Miért olyan fontos, hogy a Fama eredeti szövege napvilágra kerüljön? Hiszen már létezik Johann Valentin Andreae nyomtatott változata.
A Fama négy fennmaradt kéziratából csak az egyik szövege hiánytalan. És sajnos ebből is elveszett nyolc oldal. Az összes többi kézirat pontosan ugyanott hézagos, ahol az első kasseli kiadáshoz felhasznált másolat. Azaz a nyelvi eltérések ellenére igazából valamennyit egyetlen, kapkodva készített másolatra vezethetjük vissza, amely túl korán került olyan emberek kezébe, akik nem tartoztak Tobias Hess szűk baráti körébe Tübingenben. A Fama Fraternitatis kiadásával, melyet nemrég jelentetett meg Pleun van der Kooij munkája nyomán a Rozekruis Pers kiadó, most már rendelkezünk egy olyan szöveggel, mely nem csak hogy hiánytalan és mentes a másolási hibáktól és különböző tévedésektől, de egészen addig hitelesnek is vélelmezhető, amíg a salzburgi kéziratból hiányzó nyolc oldal, vagy a tübingeni baráti körből származó, ismeretlen, teljes kézirat elő nem kerül. Erre nézve pedig a Hermetikus Filozófiai Könyvtár rózsakeresztes tárgykörben folytatott kutatásainak utóbbi néhány évben elért eredményei mindenképpen reményt keltőek.

Hogyan magyarázza azt a roppant érdeklődést, mely 1900 óta a Manifesztumok iránt kialakult?
A XVIII. századi felvilágosodásnak sok arca volt, beleértve a rózsakeresztest is, és sok alapvető eleme minden további nélkül visszavezethető – méghozzá nemcsak Frances Yates jól ismert könyve óta – Andreae, Arndt, Comenius, Breckling és Gottfried Arnold munkásságára.
A leleményes XIX. század ellenben bölcseleti szempontból egyoldalú volt, a tudományban túlzottan a műszaki megoldásokhoz kötődött, a vallásban pedig az értelmet helyezte előtérbe. A vallást a nyilvánosság korlátolt maradiságnak tekintette. Ez a magyarázata annak, miért nézett oly sok kereső keleti források után. Mások valószínűleg ugyanezen okból újra felfedezték, illetve folytatták a hermetikus hagyományokat. Mint köztudomású, e hagyományban a rózsakeresztesség is különleges szerepet játszott, mivel a rózsakeresztes felhívásokban minden együtt volt, amit egyébként a századok során hermetikusnak, gnosztikusnak, misztikusnak vagy alkimistának bélyegeztek és eretnekségként üldöztek.

Honnan ered az Ön rózsakeresztesek iránti nagyfokú érdeklődése? Köztudomású, hogy ma Ön a rózsakeresztesek történetének legnagyobb szakértője. Mi ösztönözte arra, hogy egy ekkora kutatásba belevágjon?
Önkéntes svájci száműzetésben élő spanyol vagyok, s baseli tanulmányaimat a XVI. században Spanyolhonból vallási okokból disszidálók külföldi történetének szenteltem, valamint azoknak a spanyol könyveknek, amelyek ugyanebben az időszakban az Ibériai félszigeten kívül jelentek meg. Mivel azonban a legjelentősebb disszidensek, röviddel azután, hogy elhagyták a katolikus egyházat, a protestáns egyházakkal is összeütközésbe kerültek, és rájuk sütötték az eretnekség bélyegét, kíváncsi lettem a reformáció korának minden eretnekére. Különösen Paracelsus érdekelt, akinek műveit ugyanaz a baseli nyomda jelentette meg, amely emellett nemcsak a spanyol alkímiai írásokat adta ki, hanem a vallási türelem élharcosa, Sebastian Castellio több könyvét is. Így jutottam el Theodor Zwinger és Johann Arndt munkáinak tanulmányozásához, akik összevetették Castellio és Paracelsus írásait, és akik igen erős hatást gyakoroltak Johann Valentin Andreae-re, és ezzel a rózsakeresztesekre is. Andreae baráti körének munkáiban végre fölfedeztem a szívemhez oly közel álló eszme folytatását, melynek története még nagyrészt megíratlan volt. Tehát az utam nyílegyenesen vezetett a rózsakeresztesség kutatásáig.
A közvetlen indíték viszont az a megbízás volt, hogy írjak könyvismertetőt Frances Yates Rózsakeresztes megvilágosodás című gyönyörű és ellenállhatatlan, ugyanakkor történelmileg igencsak kérdéses művének olasz kiadásához. A recenzióból végül nem lett semmi, mert egyre csak terebélyesedett, úgyhogy végül majdhogynem a rózsakeresztesek új története lett belőle. De az is egyre világosabbá vált számomra, hogy egy ekkora vállalkozás nem valósítható meg előzetes, okiratgyűjteményekben és könyvtárakban végzett beható kutatómunka nélkül. Ezért egy időre megelégedtem azzal, hogy a baseli történelmi társaságban A rózsakeresztesség, a XVII. század meghiúsult reformációja címmel tartottam egy előadást, amely mellesleg a Joost Ritmannal való ismeretséghez vezetett, később pedig álláshoz segített a Hermetikus Filozófiai Könyvtárban. S hogy mi történt ezután, már tudja. Miután feldolgoztam a régi rózsakeresztes nyomtatványok és kéziratok páratlan állományát Ritman könyvtárában, 120 további könyvtárból és levéltárból a XVII. és XVIII. századi rózsakeresztességről szóló 1.800 könyvet és okiratot gyűjtöttem mikrofilmre. Ezt az anyagot a már említett, hamarosan megjelenő irodalomjegyzékben adom közre, magyarázatokkal együtt. Ebből a bibliográfiából, mely a közeljövőben előbb könyv formájában jelenik meg, majd a világhálóra is felkerül a beszkennelt eredeti okiratokkal, végre felismerhetővé válik majd a rózsakeresztesek és a tőlük kiinduló mozgalmak történetének teljes hordereje; azé a történeté, mely – mint már mondtam – különleges betekintést enged egy eseménydús európai időszak művelődési és vallási életébe. S akkor az ember, a világmindenség és a természet közti egész-ségre és összhangra irányuló törekvés, amelyet a rózsakeresztes írások oly kifejezően mutatnak be, a korunkra vonatkozó különös időszerűsége miatt szárnyakat adhat valamennyi ember gondolatainak.

Köszönjük a tartalmas beszélgetést.

Minden gyermek egy különleges és egyedülálló misztérium

 

AZ EGÉSZ, VÉGTELENÜL NAGY VILÁGMINDENSÉGBEN, MELYNEK KEZDETE, VÉGE, TERJEDELME ÉS MÉLYSÉGE ISMERETLEN, KÖRÜLBELÜL HAT MILLIÁRD FÖLDI EMBER ÉL.
EREDETÜK ISMERETLEN. A LEGTÖBBEN NEM ISMERIK ÚTJUK CÉLJÁT SEM. FÉNYLENEK ÉS CSILLOGNAK, MINT SZENTJÁNOSBOGARAK A SÖTÉTBEN. NÉHÁNYAN KÖZÜLÜK MÁR PÁR ÉV UTÁN KIHUNYNAK, MÁSOK AKÁR EGY ÉVSZÁZADIG IS KITARTANAK. AZTÁN MINDANNYIAN VISSZACSÚSZNAK AZ ISMERETLENBE. ÉS NÉHA FELTESZIK A KÉRDÉST ÖNMAGUKNAK: „KI VAGYOK ÉN? VAGYOK-E EGYÁLTALÁN VALAKI? ÉS HOGYAN KELETKEZTEM?”

 

Felpillantanak az égre, és azt gondolják: „Vajon onnan jöttem?” Rámerednek a szakadatlanul hömpölygő vízre, és azt kérdik: „Innen származom talán?” Megvizsgálják magukat, és így vélekednek: „Tudok gondolkodni, érezni, képes vagyok akarni és cselekedni. Miért élek? Van valaki, aki reám vár?” A múlt század végén Dél-Franciaország erdeiben találtak egy kislányt, aki soha nem került kapcsolatba a civilizációval. Nem beszélt, mert nem tudott beszélni. Néha-néha állatias hangokat adott ki magából. Szédületes gyorsasággal szaladt négy lábon. Akik rátaláltak, és az év látványosságaként mutogatták társaiknak, nagy fáradságukba került felöltöztetni. A kislány soha nem tanult meg egyenesen járni, ahogy beszélni sem. Ámde nem ő volt az egyetlen gyermek, aki így élt.

Egy másik, sokkal híresebb eset volt Maugli, akiről Rudyard Kipling írt a Dzsungel könyvében. Aztán ott volt Romulus és Rémus, Róma alapítói, akiket egy nőstény farkas nevelt fel, valamint Kaspar Hauser. A huszadik század végén sem könnyű fiatalnak lenni. A tizennégy, tizenöt vagy tizenhat éveseknek már nagyon sokat kell teljesíteniük. Fiatalnak és szépnek kell lenniük. Mindent pontosan és tökéletesen kell ismerniük. Ismerniük kell a rövidítések gyors beszédét, csakúgy, mint a sebes kéz- és ujjmozdulatokat a hozzátartozó pillantással. Ismerniük kell az új szavakat és kifejezéseket, amelyek néha olybá tűnnek, mintha egy másik világból származnának. Olykor meg kell tanulniuk korcsolyázni, máskor pedig nem. Az agressziót néha szükségesnek kell tartaniuk, néha pedig egyáltalán nem. Félelmetesen jól kell tudniuk táncolni, de aztán nehogy csinálni is akarják. Ilyesmiket az iskolában tanul meg az ember, no de nem az órák alatt. Az iskola butaság, nem ér tehát semmit. Ez azt jelenti, hogy a tanárok sem érnek semmit. Az idősebbek bölcs tanácsára csak vállvonogatás a válasz.

 

KI ÉRTI MEG EGYÁLTALÁN MÉG A GYEREKEKET?

Ez egyébként nem újdonság. A felnőttek minden évszázadban panaszkodtak a fiatalokra. Ki érti meg a gyerekeket egyáltalán?
Aki egy kicsit is érti, aki meri érteni őket, az jó úton van ahhoz, hogy szeme elé táruljon saját életének rejtélye. 1920. és 1940. között élt egy orvos Varsóban, aki egy árvaházat alapított, amelyet adományokból tartottak fenn. Az akkori Lengyelország antiszemita hangulata miatt ez az árvaház sok zsidó gyermek menedékházává vált. Janusz Korzack doktor páratlan ember volt. Az árvaházban csaknem mindent maguk a gyerekek végeztek el. Kölcsönösen gondoskodtak egymásról és az ételről. Volt saját bíróságuk is, mely az árvaház legfelsőbb fóruma volt. A gyermekek sorban voltak bírák, vádlók vagy védők. A gyermekbíróság ítéletét az árvaház minden tagja tisztelte. Különböző megbízottak érkeztek belföldről és külföldről egyaránt, hogy tanulmányozzák Korzack modelljét, ami mély benyomást keltett bennük. A „Doktor”, ahogy a gyerekek nevezték, rendkívüli tiszteletnek örvendett gyermekei körében.
Máskülönben szinte mindig úton volt, hogy élelmet, a cipőkhöz bőrt, a konyhába illetve a fűtéshez pedig tüzelőt szerezzen, és ő keresett munkát a gyerekek számára a kézműiparosoknál, a parasztoknál vagy az üzletekben. Az árvaház mindennapi életével alig törődött. A gyerekeknek megvannak a saját törvényeik és megállapodásaik. Kemények, de becsületesek és természetesek, és ráhangolódnak a nehéz belső és külső földi életre.

A gyermekek sokkalta jobban és hatásosabban nevelik egymást – ha nem is modor, de magatartás tekintetében igen – mint a szülők. Honnan származott a Korzack Doktor iránti tisztelet? A gyerekek tisztelték őt, mert hagyta őket kibontakozni, és mert be merte látni, hogy a gyermekek a saját világukat élik. Tisztelte a gyerekeket, így a gyerekek is tisztelték őt.
Amikor a varsói gettót bezárták, és lakosait az elnyomókkal szembeni véres ellenállás miatt kiirtották, a túlélőket – így az árvaház gyermekeit is – egy koncentrációs táborba vitték. Korzack, a híres orvos és gyermekpszichológus szabadsága nem került veszélybe. Ő azonban mégis a gyerekek mellett maradt, mert azok bíztak benne. A legjobb ruhájukat vették föl, és úgy vonultak be a táborba. Legelöl Doktoruk ment, és velük együtt lépett be a gázkamrába is. Ott leültette őket maga köré.
„Most aludni térünk – mondhatta a gyerekeknek. – Mindannyian egy szabad országban és egy új korszakban fogunk felébredni.”
Az életnek és a túlélésnek egy másik figyelemreméltó formája Dél-Amerika néhány városának utcáin alakult ki. Ott a szökött vagy kitaszított gyermekek csoportokba verődve élnek. Nem akkor, amikor már majdnem felnőttek, és lassacskán terhessé válnak, hanem olyan korban, amikor más, civilizált országokban a velük egyidős gyerekeket gondosan óvják, védik, etetik és hajukat fésülgetik. Ezeknek a gyerekeknek az utcán nyílik rá a szemük a világra.
Róluk ír Ineke Holtwijk az Engelen van het Asfalt (Az aszfalt angyalai) című megható könyvében. Ezt a nevet egy utcai banda viseli. Az aszfalt angyalai kölcsönösen védik egymást. Szigorú törvényeik vannak, amelyeket mindenki tiszteletben tart. Gyakran egy valamivel idősebb fiú a vezetőjük. Mi azonban a céljuk? A túlélés! Túlélés lopás révén, vagy úgy, hogy ők bizonyulnak a leggyorsabbnak a kábítószer ide-oda szállításában. Minden egyes nap kockára teszik az életüket. Ez azonban épp olyan, mintha semmit sem tennének. Szigorú magatartáskódexük egyetlen szabállyal bír: soha ne bízz meg egyetlen felnőttben sem – a rendőrségben pedig még kevésbé. Egyetlen felnőttet se engedj a világodba! Ne engedd, hogy kézen fogva vezessenek, mert akkor elvesztél, és a szabadságod is oda, de odalesz az önbecsülésed is.

J. van Rijckenborgh azt írja: „Képzeljék el, hogy megszületik egy gyermek, egy gyermek, aki az eredeti lélekkel rendelkezik. Ha a lélek összeköttetik a testtel, a gonoszsággal találkozik, amely a dialektikus természet velejárója. Ekkor az a kérdés: vajon a gyermek, ahogy fejlődik, amint idősebb lesz és el kell fogadnia az életet, harcolni fog-e a gonoszság ellen, amely belülről fakad, vagy minden további nélkül elfogadja azt, és a legkisebb ellenállás útját választja? Léleklényként megtapasztaljuk a testi ember kényuralmát, amely a lélek megölésével és megfojtásával fenyeget.”
Egy olyan gyermek, aki még nincs elrontva és elkényeztetve, hanem a belső élet sugárzik belőle, fogékony, nagyon nyitott és nagy tudásszomj rejlik benne. Abból indul ki, hogy „nem tudok semmit, mindent meg fogok tanulni.” Amennyiben szülei nem támogatják őt szeretetteljes megértéssel és jóindulattal, meghal – belül is és kívül is. A gyermek ösztönösen a család részének tekinti magát; nem egyéniségnek, hanem azon környezet részének, amelyben napi életét tölti.

A megfelelő pillanatban a megfelelő dolgot kell megtanulnunk. Ha a beszédet nem az első életévekben tanuljuk meg, mert nincs kellő mintánk, később látványosan romlanak az esélyeink, és a szókincsünk nagyon behatárolt marad. Ugyanez érvényes a járásra, látásra, hallásra és mindenekelőtt az együttérzésre és a társas viselkedésre. Amit később tanulunk meg, nem belső tulajdonságunk lesz, hanem csupán külső máz. Ha egy gyermeknek nincsen valódi, élő lélek-példaképe, és egyedül a televízióban látottak és a CD-ken hallottak gyors tapasztalatai az útmutatók számára, később nagy harcot kell vívnia azért, hogy ne nyomorodjon meg a testi ember uralma alatt.
Itt nem a társadalmi sikertelenségről van szó, hanem azon képességek hiányáról, amelyek az emberré váláshoz szükségesek. Az tehát a lényeg, hogy a fiatalok szívtudatát ébren és életben tartsuk. Ők ugyanis saját maguk keresik az élettel való kapcsolatot! A gyerekek éreznek valamit ebből a hatalmas, élő energiából, amely mindig tanít, amely mindig más, ami az életet irányítja és kormányozza, hogy ne merüljünk el a tudatlanságban. A gyermekek ezt olyan viharként tapasztalják meg, amely nem hagyja őket nyugton, amely felkorbácsolja és arra készteti őket, hogy megértsék az életet. Az élet mindig tanulást jelent, amely egyszer megnyitja az utat az egyetlen élet felé, amelyben megszűnik minden ellentmondás. Erre az életre minden gyermeknek eredendő joga van.

Minden gyermek egy misztérium egy teljesen sajátságos és egyedülálló céllal. Ezt nem szabad a szülőknek megsérteni, hanem szeretettel, megértéssel és barátsággal kell körülvenniük gyermeküket.