Pentagram 2000/1

Az isteni szeretet útja

 

A BEDUIN IFJÚ ÉS HAJADON – MADZSNUN ÉS LEILA – SZERELMÉRŐL SZÓLÓ RÉGI ARAB PÁSZTORTÖRTÉNET AZ EGYIK LEGISMERTEBB AZ ISZLÁM VILÁGBAN, MIUTÁN 1188-BAN A KÖLTŐ NIZAMI AZ EREDETI TÖRTÉNET TARTALMI KERETEIN MESSZE TÚLMUTATÓ PERZSA EPOSZT, MINDMÁIG HÍRES VERSES REGÉNYT ALKOTOTT BELŐLE. MADZSNUN ÉS LEILA TÖRTÉNETÉRŐL SZÁMOS FELDOLGOZÁS ÉS FORDÍTÁS TANÚSKODIK.

 

Nizami feldolgozásában a szerelmesek történetéből a földi ember Isten iránti vágyakozásának részletes leírása tárul az olvasó elé. Olyasvalaki története ez, aki az isteni szeretet ereje által kibontakoztatja eredeti lelkét, legyőzve ezzel az anyagvilághoz fűződő kapcsolatait. A költő a régi arab beduin-mesének nemcsak a vázát egészíti ki átvitt értelmű képekkel és eseményekkel, hanem közvetlenül megszólítja, sőt szüntelenül fel is szólítja az olvasót, hogy fedezze fel a szerelmi történet és a saját élete közötti párhuzamot: „Mit számít emberi létünk? Hosszabb vagy rövidebb ideig tart? Még ha ezer évig tartana is; akkor sem több, mint egy sóhaj az örökkévalósághoz képest. Az élet kezdettől fogva a halál feliratát hordozza fejfáján, titkosan szemeznek egymással, míg egyszer csak összefonódnak. Meddig akarod még áltatni magad? Mikor fogod végre olyannak látni magadat, amilyen vagy, vagy amivé leszel? Minden homokszem a saját széltével és hosszával méri a világot, pedig mi ő egy hegyhez képest; szinte semmi. Vedd észre, te magad vagy a homokszem, amely önmaga foglya. Zúzd szét a börtönödet! Szabadulj meg saját magadtól és az embertől, és ismerd fel, hogy amiről azt hitted: létezik, valójában semmi. Kövesd Nizami példáját: folyvást égesd el kincseidet, akár a gyertya. Akkor az ’uralkodó világ’ rabszolgaként fog szolgálni néked.”
Nizami egyike azon perzsa misztikusoknak, akik az evilági mulandóságot és az Istenhez vezető utat nagyszerű képi nyelvezettel ecsetelik. Számos verses költeményük, melyekben a szeretett ifjút vagy lányt dicsőítik, kétértelmű. A felületes olvasó számára a földi szerelemről szólnak, de a misztikusok számára Isten iránti égő vágyakozásuk jut kifejezésre bennük. A szeretett személy tehát nem valaki más, hanem a saját lényben rejtőző „másik”, az új ember, akinek a szív rózsájából, az isteni magból kell megszületnie.
Leila és Madzsnun története is mély értelmet nyer, ha a különböző személyeket és élményeiket az ember vonatkozásában vizsgáljuk. Mialatt Madzsnun, a földi személyiség a látszatvilágban sivatagi útját rója, addig Leila, a benne fogva tartott ébredező lélek, az isteni életterülettől való elválasztottság fájdalmától szenved. Csak az én halála, az énközpontú hajtóerő halála által nyilatkozhat meg a lélek világa.

 

A FOGVA TARTOTT LÉLEK ÉBREDÉSE

A történet egy Arábiában élő gazdag törzsi fejedelemmel kezdődik, aki elérte lehetőségeinek határát, nyugalmát azonban sehol sem találja. Gazdag, virágzó országban él, ahol jósága miatt tisztelik. Semmiben sem szenved hiányt, mégis nyugtalan vágyakozás emészti: egy fiúgyermeket szeretne. Szinte önkívületi állapotba kerül örömében, mikor hosszantartó imák és könyörgések után fiúval ajándékozza meg a sors, akinek a Qeis nevet adja. Amikor a fiúcska betölti tizedik életévét, iskolába kerül, ahol nemsokára találkozik Leilával, egy szép és nemes lánnyal, kinek láttán mindenki szíve megtelik vágyakozással: „egy ékszer, melyhez foghatót keresve sem talál az ember”.
A két fiatal szerelemre lobban egymás iránt, Qeis szinte „megfullad a szerelem tengerében, noha addig azt sem tudta, hogy létezik”. Ezentúl nincsen nyugalma, ha nem lehet Leila közelében. Mint egy üldözött, rohan fűhöz-fához, miközben a lány szépségét magasztalja. Ezért ragasztják rá az emberek: „ez egy madzsnun, egy őrült…”
Qeis és Leila találkozása a nagy fordulópontot jelképezi a kereső ember életében. Ez az isteni világosság első felismerhető érintése, amely a közönséges természet emberét reagálásra készteti. A kereső számára ez az érintés folytonos nyugtalanítás, mely végül önnön lényének legyőzésére sarkallja.

Az arab madzsnun szó azt jelenti: „dzsinntől megszállott ember”. A dzsinn az iszlám világban egy láthatatlan lény, mely az ember életét segítően vagy károsan befolyásolja, tehát vagy a tükörszféra – természetrendünk túlvilági, láthatatlan fele – lényeinek egyikéről, vagy az illető saját asztráltestének befolyásáról van szó.

Habár az emberek Qeis-t Madzsnunnak nevezik, mégsem tudják pontosan, mi az, ami megszállta őt. Szerintük egyszerűen elment az esze, megőrült, pedig a fiú szívében az isteni szeretet sugara lakozik. „A nem örökké tartó szerelem az érzékek játékszere csupán, elmúlik, mint a fiatalság. Madzsnun, mint a szeretet mintaképe, rászolgált a nevére. Míg e földön élt, viselte ennek terhét”, írja a költő, az ifjú nevének mély értelmet kölcsönözve ezzel. A Madzsnun itt azon ember magasztos nevét jelöli, aki eljut saját őrültségének és istentelenségének a tudatára, és ezzel a fájdalommal egész lényét megnyitja a világosságnak. Megérinti őt az isteni szeretet, és ennek az érintésnek való önátadása által idegenné válik a világban.

 

LEILA ÉS MADZSNUN SZÉTVÁLASZTÁSA

A szülők, hogy lányuk tisztaságát és becsületét megőrizzék, ettől kezdve Leilát otthon tartják, bezárva. Leila, a fogoly lélek szenved az elválasztottságtól, így Madzsnunnak egyre nehezebbé válik a lét az emberek között. Egyre jobban elvadul, és a sivatagba menekül előlük. Oly hatalmas a vágyakozás, mely emészti, hogy már az őrület határán áll. Embertársai ugyan nem értik meg, de mérhetetlen szerelméről szóló versei, melyekben a lányt magasztalja, őket is mélyen megérintik. Körbeállják, és csak merednek rá, míg végül kitör belőle: „Mit tudtok ti, fogalmatok sincs róla, mitől szenvedek. El innen! Tűnjetek a szemem elől! Engedjetek utamra! Ne keressetek, mert úgysem találtok meg ott, ahol ti gondolnátok. Elvesztem, elvesztem saját magamban!”
Ilyen állapotban van hát Madzsnun, amikor egy nap a pusztaságban meglátogatja őt Noufal, a beduin fejedelem. Őt a „Seregverő” címmel is illetik, aki az ellenséggel kőkeményen bánik, jóságos azonban, ha barátról van szó. Madzsnun a barátja lesz, mert: „Létezhet-e más, hozzám illőbb cselekedet annál, minthogy e szerencsétlent hozzásegítsem ahhoz, akihez a szíve húzza?” Sikerül neki Madzsnunnal szövetséget kötnie: „Barátom, hagyj alább az őrülettel! Pecsételjük meg a szövetségünket azzal, hogy te eloltod e tomboló tűzvészt bensődben; én pedig kinyitom neked a vasajtót, mely a kincset rejti. Megegyeztünk?”
Páncélok sokasága hullámzik, hömpölyög a sereg, melyet Noufal Leila és az övéi ellen toborzott. Így aztán győzelme is biztos. De célt ért-e ezzel Madzsnun a vágyait illetően? A lány apja egyértelmű választ ad; erőszakkal senki sem nyerheti el Leilát. Vagy nála marad a lány, vagy meg kell halnia! Az apa szavai belátásra bírják Noufalt, aki lemond győzelme jutalmáról. Madzsnun, haraggal és végtelen csalódottsággal telve ismét a sivatagba húzódik, és véget vet Noufallal kötött barátságának.
Noufal harca Leila népe ellen egyike Nizami azon kiegészítéseinek, melyeket az eredeti pásztortörténethez csatolt. Ezzel a közjátékkal, a „Seregverő” beavatkozásával ábrázolja az emberi akarat isteniségért folytatott küzdelmét, amit pedig földi természettel lehetetlen elérni. Az én akaratával nem lehet legyőzni a világot.

 

LEILA PRÓBATÉTELE

A szerelmesek a következőkben megpróbáltatásokon mennek keresztül, hogy így bizonyítsák tántoríthatatlan odaadásukat. Leila élményei a lélek alakulását tükrözik. Szülei felügyelete alatt türelmesen viseli szerelmese távollétét. Amikor a gazdag és előkelő Ibn Salam megkéri a lány kezét, a szülők beleegyeznek az esküvőbe.
Ibn Salam nevének jelentése: „a békesség és jólét gyermeke”, boldogulását ugyanis teljes egészében ettől a világtól reméli. Leilát átadják hát hitvesének, akinek szintén lemondást kell gyakorolnia, mivel Leila szeplőtelen akar maradni a házasság kötelékében is. A férjnek be kell érnie azzal, hogy legalább látszólag birtokolja a lányt. „A szívet elbűvölő Leila saját magának teher volt, másnak kincs. Ura drága gyémántként tekintett reá, a Hold volt a szemében a lány, míg ő Leilának egy rátekeredő kígyó csupán, egy sárkány, mely gyilkos szorításával fogva tartja.”

Ahogy múlik az idő, Ibn Salamot megmérgezi a bánata, melybe belebetegszik, és meghal. Nizami az ő példájával okít bennünket: „Amik itt vagyunk, és amink itt van, azt csak bérbe kaptuk, nem örökbe. Te se kapaszkodj túl szorosan abba, amit kölcsönbe kaptál, mert ha az élet jó dolgai után sóvárogsz és kedved telik azon dolgokban, melyeket birtokolsz, akkor erősen a múltadhoz szegezed magadat. Ékszered kedvéért fel kell robbantanod kincsesládádat, és galambként kell alászállanod a toronyról, amelyen állsz…”

 

MADZSNUN IMÁJA A CSILLAGOKHOZ ÉS ISTENHEZ

Egy tiszta éjjel Madzsnun a csillagos ég felé fordul, és a hét bolygóhoz imádkozik. Megszólítja Vénuszt, Jupitert és a többi bolygót, de azok nem felelnek. „A világűr hallgat, mint mindig, az emberi lélek pedig megfagy az égi lámpások jeges tündöklésében. Miközben azt figyeli, hogyan róják pályájukat a bolygók, hirtelen minden világossá válik a számára. Nem ők azok, akik megmutathatnák a szükségből kivezető utat, hisz vakok és süketek, csillogó pompájuk némaságba burkolózik. Mit ér vele az ember, ha a csillagoknak panaszkodik? És mégis, harmadszor is megszólal: Ahol irányítottak vannak, ott létezik irányító is. Akit nem hall a teremtés, azt hallja a teremtő; és így imádkozik ahhoz, aki egymaga teremtett minden dolgot, még sincs szüksége semmire. Hol lelnék én menedéket, ha nem Tenálad. Vénusz és Jupiter a Te szolgáid mind, a Te neved minden név forrása. Tudásod felülmúl minden tudást, jóságod túlszárnyal minden dicsőséget. Nézz le rám, a Földből lettem, sötét voltam és durva, de kegyelmed színtiszta vízzé változtatott. Így haltam meg saját magam számára. Ne hagyd, hogy eltévedjek, hogy megromoljak, könyörülj rajtam; csak a Te kegyelmed képes sötétségemet világossággá változtatni és kimenteni engem létem éjszakájából a Te örök világosságodba…”
Miután Madzsnun befejezte imáját, nagy nyugalom ereszkedett rá. Szeme nem sokáig kémlelte az éjszaka egét. Bensőjében otthonra talált, és észre sem vette, hogy elaludt. Különös álmot látott: egy fa nőtt ki előtte a földből. Egyre csak nőtt, míg koronája az eget nem érte. Madzsnun a szemével követte. Hirtelen egy madarat pillantott meg, amint az egyik ágról lerepült a lombozaton keresztül, és minden félelem nélkül leszállt hozzá. Csőrében csillogott valami, mint fényben a vízcsepp, és Madzsnunra ejtette. Egy diadém volt az, ami nagy pompával ragyogott a fején.

Mély, belső öröm tölti el. Ekkor egy küldönc siet a két szerelmes segítségére, hogy üzeneteiket kézbesítse. Rövid idő után pedig találkát tesz lehetővé számukra egy kertben. Amint Leila csendben a pálmafa alatt nyugvó Madzsnunhoz közelít, s már csak tíz lépés választja el tőle, hirtelen megtorpan. Madzsnunt egy varázskör veszi körül, amit Leilának nem szabad átlépnie. „Nemes férfiú – szól a lány a hírnöknek –, eddig szabadott jönnöm, tovább nem mehetek. Nézd, már most olyan vagyok, mint egy égő gyertya. Ha közelebb megyek a tűzhöz, elégek.” Megkéri a követet, menjen oda Madzsnunhoz azzal a kéréssel, hogy írjon neki egy verset. Madzsnun teljesíti a kívánságot:

„Koldus lévén neked dalolok,
szerelmem.
Oly messze vagy tőlem, s mégis oly közel,
hallasz-e most engem?
Világszolgaságtól szabaddá lett lelkem,
Fájdalmam így lett üdvösségem nekem.
Egy fuldokló – szomjasan az öröm fájdalmában,
A Nap bizalmasa – az éj vakságában.
Lelkem vagy te nekem, s néked lelked vagyok,
De ez a két lélek, lásd, ím egyként ragyog.
Két rejtély létezik, egy megoldás van csak:
E földön mindegyik a másikért sorvad.
Tíz lépésre vagyunk ezúttal
egymástól,
Holott eme két test egy lelket
palástol.
Az, ami itt Egy, hát kétségnek kell látsszon,
Nem lehetséges még, hogy
egységben pompázzon.”

Így ismét elválik a két ifjú, míg végre a halálban egymásé lehetnek, és a történet végén egymás mellé temetik őket.
Nizami a következő szavakkal zárja az eposzt:
„Csak az leli meg egykor a békességét, aki a világban idegen marad, és állhatatosan keresztülvág rajta, mint a Hold az éjszaka egén. Mivel a villámhoz vagyunk hasonlatosak, amely eltűnik, amint megszületett, így emiatt fölösleges a szenvedés házában a tartósság után kutatnunk. Ne itt keresd a megnyugvást, ahol minden elmúlik, ami csak körülvesz, mert ez később csak fájdalmat okozna neked. Ha a halált még éltedben elnyered, és megszabadítod magad a világtól – ettől az angyalarcú démontól –, akkor részesülhetsz az örökkévalóságban. Te magad vagy a sorsod, az életed és a halálod. A rossz a gonoszhoz tér vissza, a jó a tökéleteshez.”

A fenntartások nélküli én

 

„AMI VALÓBAN VAN, AZ MOZOG; CSAK A NEMLÉTEZŐ MOZDULATLAN. MINDEN TEST VÁLTOZÁSNAK VAN ALÁVETVE, DE NEM MINDEN TEST FELOSZLATHATÓ. NEM MINDEN TEREMTMÉNY HALANDÓ, NEM MINDEN TEREMTMÉNY HALHATATLAN. AMI FELOSZLATHATÓ, AZ MULANDÓ; A MARADANDÓAN VÁLTOZATLAN: ÖRÖK. AMI ÚJRA ÉS ÚJRA MEGSZÜLETIK, AZ ÚJRA ÉS ÚJRA EL IS PUSZTUL; AMI AZONBAN EGYSZER ÉS MINDENKORRA LÉTEZETT, AZ SOHASEM SEMMISÜL MEG, ÉS NEM IS LESZ SEMMI MÁS SEM.”
(HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ*)

 

Minden, ami az érzékek által érzékelhető, állandó mozgásban van. Az egész teremtés mozog, és teremtményei részt vesznek ebben – szerkezet és hely szerint is változnak. Csillagrendszerek haladnak pályájukon a makrokozmikus tereken keresztül. A bolygók központi napjuk körül keringenek, kontinensek vándorolnak a Földgolyón, vizek zúdulnak le vagy törnek meg a sziklákon. Szelek, folyók áramlanak, egyszer féktelenül, majd ismét lágyan és üdítően. Az elektronok a rendszertörvényeknek megfelelően keringenek atommagjuk körül.
Minden teremtményben a teremtés ősereje áramlik. Ez az erő összekapcsolja a mérhetetlen kis részeket a mérhetőkkel, az atomokat a molekulákkal. Jellegük és fajtájuk szerint bizonyos molekulák kémiai elemeket és anyagokat alkotnak.
Föld, víz és levegő ugyanazoknak a kémiai anyagoknak a változataiból állnak, amelyek a bolygók és lakóik anyagi bázisát képezik. Egyéb, eddig még ismeretlen elemek fordulhatnak elő a tejútrendszer, a naprendszer és a távoli bolygók anyagában. A formából visszatérnek a mérhetetlenhez, és végül a tiszta energiához.
A fentiek az élőlényekre nézve is igazolhatóak. Gondoljunk csak a különböző átmeneti formákra: az ásványoktól a növényekig vagy állatokig; a növényektől az állatokig, ill. az állatoktól az emberig és fordítva. Mindezek együttesen alkotják a Földön a szerves vagy biológiai életet.
A mozgás változás, a változás élet. Minden a tartalom és a forma szerint módosul a milliószoros körforgás folyamán, amely beleolvad a nagy körforgásba. Minden változik az ősforráshoz vezető úton, ami a teremtésből ered. Ebben a folyamatban áll az ember, aki összefüggést képez a mérhetetlen és mérhető részecskék között; egy biológiai szervezet; hús-vér lény; teremtmény, aki az anyagcsere és a lélegzés révén percről percre, belsőleg és külsőleg is változásnak van alávetve. Az ember áldott teremtmény, tudattal felruházva, amely lehetővé teszi számára, hogy felismerje helyét és feladatát „Shiva nagy táncában”.
A változás növekedés és megújulás is. Elemek – bölcsen összekapcsolva – bonyolult formákká, szervezetekké, életformákká válnak. Ezeknek a kapcsolatoknak az eredete az őstudatban, az élet ősforrásában van. A változás célja a megújulás: megújulva életre kelni, hogy más észleléseket, lehetőségeket, tapasztalatokat gyűjtsünk, újabb lehetőségeket tanuljunk. Minden tudat ösztönzést kap a növekedésre, megújulásra. Az emberek esetében ezek az ösztönzések a gondolati-, érzés- és cselekedeti reakciókban nyilvánulnak meg.
„Az élet rendhez vezet,
A rend azonban nem vezet élethez.
A szeretet kötöttséghez,
A kötöttség azonban nem vezet a szeretethez .”

Az élet, a mozgás és a változás a növekedésben nyilvánul meg. A rendezetlenből, a káoszból keletkezik a rend, mint az erő megnyilvánulása, amelyből az érzékelhető élet származik, ami azonban nem maga az érzékelhető élet.
Végül egy olyan erő hat, amely a teremtést ismét visszavezeti a meg nem nyilvánult semmihez. A Védákban a teremtés és feloldás ikererőit Shivaként, a mindenség őrzőjeként és megsemmisítőjeként mutatják be. A modern termodinamikában a lebontó nézet entrópiaként ismeretes. Ez az elv mindent visszavezet az abszolút nemléthez.
Noha úgy tűnik, hogy ez a lebontó tevékenység túlsúlyban van, mégis egyensúlyban áll az építés erőivel. A feloldó erők alkotják az építő erők ellenpólusát. A tudatost tudattalanná alakítják, megajándékozva az embereket a feledés képességével. Dinamikájuk tehetetlenséggé alakul át. Az első erő az élethez és a mozgáshoz vezet, a második a halálhoz. A régi írásokban az „élet és halál áramlataként” utaltak ezekre az erőkre.
Mindkét erő hat az emberben is. Többek között tulajdonságokban, meghatározott gondolatokban, érzésekben és cselekedetekben nyilvánulnak meg. Azon tulajdonságok, amelyek a valódi megújulást gátolják (és a legtöbb tulajdonság így hat), a halálerőket táplálják. Ez a halál nem az anyagi lét végét jelenti, hanem mindazoknak a feloszlatását, amelyek táplálták és felépítették.
Mindenekelőtt a tudat megsemmisülése az, ami az embert félelemmel tölti el. Amennyiben bizonyossá válna, hogy a halál után is fennmarad, a haláltól való félelem is nagy mértékben csökkenne.
De épp a haláltól való félelem gátolja meg az embereket abban, hogy átadják magukat a tökéletes megújulásnak. Így továbbra is a folytonos halál foglyai maradnak. A haláltól való félelmük következtében meghalnak, mert nem tudják, miként szakíthatnák meg ezt a körforgást. Sokan nem látják be, hogy a tiszta ismeret hiányában állandóan feltételeket szabnak, csakhogy eszményeiket megvalósítsák. Így kitérnek valódi felelősségük útjából. Azt sem látják be, hogy minden tettükkel magukat állítják a középpontba, ezáltal összeütközéseket keltenek, hogy érvényesíthessék önmagukat.
A legtöbb, ha ugyan nem mindegyik tulajdonságot – legyen az akár negatív, akár pozitív – felhasználjuk e harcban, miáltal elfoglaljuk és megtartjuk helyünket a halál áramlatában. Ezért van oly kevés igazi növekedés, Isten által elrendelt fejlődés. Ehelyett mindig csak a lét folyamatos körforgása valósul meg a halál szférájában. Az örök folyton megújulva egyesül a halállal, hogy megsemmisítse őt. Az anyagot formával ruházza fel, hogy a teremtmény számára tapasztalatokat tegyen lehetővé. Ezért alkották meg a formát. Ami a halálhoz tartozik, elillan. Ami az élethez tartozik, maradandó.
Az egyetlen út, hogy megszabaduljunk ettől az örökös körforgástól: a feltétel nélküli önátadás az élet áramlatának, a rend erejének, az életmegvalósításnak. Az átadás új életvitelt követel meg, amelyben az én már nem a központban áll, és az ember feltétel nélkül viszonyul a környezetéhez. Ebben az életvitelben nincs helye az „egyetlen életben” való kételynek, és nem fér össze a „de” szócskával, amelyből folytonos kétség és bizonytalanság árad. Ez a fajta életvitel nem támaszt feltételeket az élettel szemben.
Csak a „de” nélküli énnek van helye az élet áramában. A „de” nélküli ember nem egy külső, látszólagos tekintély iránti feltétlen engedelmességben él, hanem lénye növekvő és élő tudatosságából cselekszik. Megtapasztalhatja az örök fejlődést, rátérhet az örök mozdulatlanságba vezető útra.

A görög mitología és a mai ember

Az ókori görögök teremtésképe

 

GÖRÖGORSZÁGBAN A KRISZTUS ELŐTTI 2000. ÉV KÖRÜL AZ ÚN. ’GÖRÖG MITOLÓGIA’ URALTA AZ ÉLETET. A HITREGÉK EME ÖSSZESSÉGÉT AZ ISTENEK, FÉLISTENEK ÉS A FANTASZTIKUS KALANDOKAT ÁTÉLŐ HŐSÖK SZÍNES KAVALKÁDJA JELLEMEZTE. A TÖRTÉNETEK KÖZÜL JÓ NÉHÁNY MA IS ELEVENEN ÉL, MÉG HA GYAKRAN IGEN MEGGYALÁZOTT VÁLTOZATBAN IS. GÖRÖGORSZÁGBAN SZÁMTALAN ROM ŐRZI ENNEK A DICSŐSÉGES KORNAK AZ EMLÉKÉT. A MITOLOGIKUS DRÁMÁK ALAKJAIT MILLIÓSZÁMRA FORMÁZTÁK AGYAGBA, BRONZBA ÉS KŐBE. ILYEN FORMÁBAN JÓ NÉHÁNY ’KLASSZIKUS’ KERTET DÍSZÍTENEK VILÁGSZERTE. AZ A BÖLCSESSÉG AZONBAN, AMELY EZEN ALAKOK MÖGÖTT MEGBÚVIK, JOBBÁRA VESZENDŐBE MENT.

 

A különös elbeszélések három klasszikus műben vannak leírva, éspedig Hésziodosz Teogóniá-jában, valamint Homérosz Iliász-ában és Odüsszeiá-jában. Ezekben az istenek emberként lépnek színre, mind-azon jó és rossz tulajdonságokkal, ami ez utóbbiak sajátja. Nem látszik e művekben semmilyen nyílt tanítás, szertartás, nem lelhető fel bennük valamiféle szent írás vagy viselkedési szabály. Ezért aztán sokféle értelmezés létezik. Euhemerosz (Kr. e. kb. 300) úgy vélte, hogy a görög mítoszok eltorzított történelmi epizódok, melyeknek hősei az idők folyamán ’istenekké’ emelkedtek. Prodikosz, a filozófus azt tanította, hogy az istenek a természeti erők megtestesítői. Hérodotosz, a történetírás atyja abból indul ki, hogy a görög szertartások az egyiptomi misztériumokból származnak.
A misztériumok ismerete az ősi misztériumhelyek szokása szerint szigorú titoktartást követelt. Mégis, maguk az elbeszélések és a sűrűn játszott drámák közvetett módon szellemi táplálékul szolgáltak a be nem avatott átlagemberek számára. Ha nem is leplezetlen kinyilatkoztatásként, de ez a szellemi táplálék a mainál mégis tisztább légkörben fejthette ki hatását az emberek akkor még nyitottabb lelkületében.

A bölcsességet mítoszok terjedelmes és sokszintű szövevényébe burkolták, vagyis olyan elbeszélésekbe, amelyek nélkülöztek minden valóságos illetve történelmi hátteret. Az olümposzi istenek élményeit az Egyetemes Tan hét különböző, egymással összefonódó síkon magyarázza, nevezetesen értelemmel megáldott természeti erők hatásaiként, kozmikus erők, égitestek és istenek hatásaiként, fizikai és szellemi képességekként, földre szállt isten-királyokként vagy istenek inkarnációjaként, és végül földi hősökként vagy emberekként.
Mikor aztán az istenek egy sajátos helyzetben lépnek színre, akkor ezt mindig más alakban és más-más névvel teszik. A szellemi természet teremtését és fenntartását a legmagasabb bölcsességnek tulajdonítják, az anyagi természetét pedig a ’napisteneknek’. A hatásoknak ez a sokfélesége nehezen áttekinthető a mai, bizonyítást igénylő tudat számára. Az életvidám, oly sokoldalú tehetséggel megáldott görögöknek viszont ez nem jelentett problémát, és gazdag lelki életüket a legváltozatosabb módon juttatták kifejezésre a szájhagyomány útján terjedő mítoszok továbbfejlesztésével. Akkoriban egy olyan fejlődési szakaszon mentek át, amelyet az öntudat megszületésével jellemezhetnénk. Az érzelmi lény azon káoszából, amelyben az asztrális élet fejeződött ki az istenek, félistenek és hősök közötti küzdelem révén, egy új képességnek kellett megszületnie: az az és én, a kívül és belül közötti különbségtétel képességének, hogy a ’benső’ átvehesse a vezetést. Ez a folyamat sok mítoszban felismerhető.
A huszadik század embere – normális esetben – már befejezte ezt a fejlődést. A személyiség kibontakozott, az egyén képes magát tudatosan észlelni. Ezért nem is olyan meglepő, hogy a nyugati kultúrában újra meg újra felbukkanó görög mitológiának az éretté vált értelem szerinti értelmezései uralkodnak el. Emellett azonban a jellegzetesen mitikus, megmagyarázhatatlan elemek is kifejeződnek a mai ember tudatában, például a klasszikus színezetű művészetben.
Ha belegondolunk, hogy az istenek, félistenek és hősök közötti viszály valamennyiünk tudatában lejátszódik, akkor tulajdonképpen érthető, hogy még mindig bemutatnak görög komédiákat és tragédiákat, vagy hogy egy hősi kalandot az Odüsszeia mintájára építenek fel. Egy családi drámát még ma is mily gyakran hasonlítunk az Oidipusz-tragédiához! És ki ne ismerne rá önnön belső élményei némelyikére Odüsszeusz, Héraklész, Ikarosz vagy Oidipusz kalandjaiban! Egyesekben Héraklész vagy Ikarosz rejtélyes útja valószínűleg a magasabb élet utáni vágyakozást tartja elevenen.
Minthogy a mítoszok és legendák gyakran annak az ősbölcsességnek a kifejezői, amelynek a dogmatikus vallás híján van, földalatti áramlatként minden kultúrának részei maradnak. Jóllehet egyház és állam bizonyos drámai pillanatokban megpróbálták kioltani ezt az ősbölcsességet, mégis tovább élt többek között a Nyugat lakóinak népi örökségében.
Ezért ne is csodálkozzunk azon, hogy aki napjaink magasabb életértékeit keresi, az ugyancsak a görög misztériumokban lelhet csatlakozási pontra. Mostanában megjelenő néhány cikkünkben megkíséreljük megmutatni az összefüggést az egyén tapasztalatai és a görög misztériumok magva között. Reméljük, hogy ily módon sikerül egy kicsit közelebb hozni az élet rejtélyének megfejtését.

 

AZ ÓKORI GÖRÖGÖK ELKÉPZELÉSE A TEREMTÉSRŐL

Sok teremtéstörténet egyetlen Istenről beszél, aki a Mennyet és a Földet teremtette. Ezzel szemben az ókori görögök az istenek egész családfáját vonultatják fel, akik a teremtett világgal és annak teremtményeivel foglalkoztak. Az istenek Olümposz hegyét választották lakhelyül. A főistent – Zeuszt – és tizenegy családtagját főleg a négy alapelemmel, a tűzzel, a levegővel, a földdel és a vízzel hozták összefüggésbe.
Hésziodosz Theogóniájában, egy i.e. 700 körül keletkezett, 1022 versből álló költeményben a görögök mitológiai elképzelései a legáttekinthetőbben tárulnak a szemünk elé. Ez sok olyan elemet tartalmaz, amelyet a 10.000 évvel korábbi Rig-Védából (Himnuszok könyve, szanszkrit) ültettek át. Az Egyetemes Tan szerint a görög mitológia gyökerei az atlantiszi és az azt megelőző időkre nyúlnak vissza. Ez azt jelenti, hogy az emberiség több százezer éves fejlődéstörténetét foglalja magában, tehát a fő- és mellékfajok kialakulását is a kezdetektől fogva.
Hésziodosz szerint kezdetben csak a káosz létezett, belőle fejlődött ki minden. A káosz szót „üres, nyílt térnek” vagy „a még rendezetlennek” fordítják, és így a kozmosz szó ellentéte, ami „rendet” jelent. A káoszt Aetherrel, az ősszubsztanciával és az ősanyával hozzák kapcsolatba, ami az orfikus misztériumok szerint Isten és teremtménye, Archeusz vagy a világlélek közötti átmeneti állapot.

 

A VILÁG KELETKEZÉSE

A még rendezetlen világból keletkezett a rendezett. Másképpen: a káoszból fejlődött ki az első istennemzedék, a Tartaroszok sötét, feneketlen mélysége, az alvilág.
Ezután keletkezett Erosz, az összetartó szerelem elve és Gaia, a megnyilvánulásra törekvő elv, Káosz lánya s egyben Uránusz (az ég) anyja és felesége, a Föld-ősanya. Az orfikus misztériumok egy tojást említenek, amely a káoszban van. Teteje az ég kupolája, alsó része a Föld. A kettő között fénylik a világosság, amely az egész teremtést lehetővé teszi.
Uránusz Erosz összetartó erejének befolyása alatt áll. Ezáltal termékenyíti meg Gaiát, a megjelenítő elvet, ezzel járulva hozzá a teremtés fejlődésmenetéhez. Menny és Föld kapcsolatából keletkeztek az isteni tűz képviselői, a titánok. Néha hétről vagy ennek többszöröséről beszélnek, néha tizenkettőt említ az irodalom, hat hímnemű és hat nőnemű nézetet. Gaia szülte ezenkívül a három Küklopszot, akik az Egyetemes Tanban megfelelnek az utolsó három alfajnak, akiknek az anyagi szemük még nem fejlődött ki. Csak a bölcsesség szemét, a harmadik szemet birtokolták. Megszülettek az erőszakos százkarúak, a Hekatonkheirek is. Uránusz azonban nem engedte megnyilvánulni őket, hanem az alvilágba űzte vissza mindegyiket, mert uralmának elvesztésétől tartott.
A teremtés három erő, három elv befolyása alatt indult meg, amelyek a hinduizmusban is ismeretesek, ott a három Guna nevet viselik. Erosz Sattvával, Gaia Rajával, Tartarosz pedig Tamasszal azonos. A hinduk szentírásában, a Bhagavad Gitában (2.45) Krisna, az Úr, inti tanítványát, Arjunát e három erőtől: „Óh, Arjuna, emelkedj e három kötőerő fölé!” Mert ezek az erők, amelyek a dialektikát, a haláltermészetet uralják, annak örök keletkezésével és hanyatlásával.
Uránusz talán azért gyűlöli teremtményeit, mert ezek a szenvedés és harag világát előrehajtják fejlődésmenetében. Ismeri ezt a fejlődést, hiszen ő indította el, és bizony nem leli örömét benne. Uránuszt ezért a bukás és az Istentől való elválasztottság okozójának tekintik.

 

A KRONOSZ URALMA ALATTI MÁSODIK ISTENNEMZEDÉK

Az egyiptomi ős-Gnózis című könyvben (a III. kötet XIX. fejezetében) írja Jan van Rijckenborgh:
„Elődeinknél, Uránusznál és Kronosznál a magasztos fényerőkről van szó, amelyekben az idő és az örökkévalóság gyönyörű egységgé egyesült, és amelyek az atlantiszi korszak végén, az árja korszak kezdetén az emberiséggel kapcsolatba léptek. Itt Isten szellemi megnyilvánulásairól van szó, amelyeket ezek a lények sok millió évvel ezelőtt támogattak és megerősítettek. Ezek a magvetők vagy szaturnáliák (Kronosz: Szaturnusz) hozták el az arany vetőmagot az emberiséghez. Ezek a világban de nem a világtól valók a testben voltak, de ki is léptek belőle, hogy az alapvető természet pompás nézetéről és fenségéről első kézből tanúskodjanak azoknak, akik még kívül álltak.”
Uránusz legkisebb fia, Kronosz csellel elrabolta apja teremtőerejét – tudjuk meg Hésziodosz Theogóniájából. Az Egyetemes Tan ezt azzal egészíti ki, hogy a teremtés nem sokáig alakult ’az alkotó akarata’ szerint, hanem öröklött tulajdonságok alapján ment végbe. Kronosz, az idő ura teremtette a mulandóságot, a végességet. Mindent, amit megjelentet, ismét magába olvasztja. Kronosz felfalja saját gyermekeit, mondja Hésziodosz.
Kronosz azonos Szaturnusszal, az idő mulandóságát és ezzel a véget, a halált jeleníti meg. Ő a kaszás, a halál megszemélyesítője, aki minden virágzót válogatás nélkül learat. A késői ókorban épp a másik oldaláról ismerjük meg: ő a világ aranykorának megalapítója, amelyben az anyag kifejlődik, és minden bőségesen áll rendelkezésre. Káoszból pedig formamegnyilvánulás alakult ki, amelyben szigorú törvények uralkodnak.
A mulandóság fejlődésének következményeként istenek születnek, akik a hanyatlást, halált, alvást és álmokat személyesítik meg. A sors három ura pedig mind jóból, mind rosszból azt adja az embereknek, amit érdemelnek. Itt jelenik meg Nemezis (a sors vagy karma) is. Ezek az istenek megint más isteneket teremtettek, így az erőszak, a kábulat, az öregség és harag urait, akik bánatot, feledékenységet, éhséget, betegséget, viszályt, halált, háborút, megsemmisülést, veszekedést, hazugságot, kétértelműséget, igazságtalanságot és aljasságot szültek.

 

A TITÁNOK ELLENÁLLNAK A TOVÁBBI ELANYAGOSODÁSNAK

Hésziodosz beszámol róla, hogy az istenek új nemzedéke Zeusznak – a negyedik alfaj Istenének – a vezetése alatt Olümposz hegyét választotta lakóhelyül. Emiatt robbant ki a harc a titánokkal. Az emberiség egyre jobban az anyagba süllyedt, és az isteni tüzet (a titánokat) hosszan tartó viszálykodás után a tovább sűrűsödő anyag temette magába. Ez a Menny és Föld fiainak csatája, a belső, szellemi ember és a húsvér ember harca.
Az olümposzi istenek azokat az erőket testesítik meg, amelyek az ember mikrokozmikus rendszeréig hatolnak, és amelyek feladata mindenekelőtt az ember tudatának és gondolkodási képességének kifejlesztése. Ezért kellett az asztrális tűznek (a titánoknak) veresége után a Tartaroszban elégnie, de befolyása továbbra is hatott a tudatalattiban. Az olümposzi istenek azonban nem érhették el céljukat az ember segítsége nélkül, akit emiatt el kellett látni az öntudattal. Ezért mondja Héraklész, hogy az ember „önalkotó” volt, mert teljesítette a tizenkét feladatot.
Az isteni viaskodásoknak ez a képe közismert. Nem csak a görög mitológia, hanem Ó-India és a Biblia gondolatvilága is ábrázol hasonló helyzeteket. Az embernek először az öntudatára van szüksége, hogy ezzel aztán magasabb eszméknek áldozhasson. Az eredeti világosságnak – a nagy cél elérése előtt – először a sötétségben kell hatásossá válnia.

Plutarkhosz szerint Kronosz lénye az idő, ezáltal ő az évszakok és anyag istenének ura is. Ő az első isten, aki nem halhatatlan, tehát megöregszik, és helyettesre lesz szüksége. Ez a gondolat olyan hagyományokon alapul, amelyek megelőzték a Theogóniát. Kronosz mutat rá, hogy a Kozmosz végtelen, hogy létezik egy örökkévaló teremtés, és hogy a következő istennemzedék meghatározott ideig fog uralkodni, vagyis halandó. Ez a gondolatmenet többek között a bolygók és csillagok mozgásán alapszik.
Plutarkhosz az egyiptomi számítást veszi alapul, mely szerint egy év 360 nap. A Nap (Ozirisz-Kronosz fia) útja 12 × 30 napig tart. Szaturnusz (Kronosz) keringési ideje 30 év. Seth, Ozirisz fivére 72 másik társával együtt Ozirisz meggyilkolására szövetkezik. Titokban készítenek egy 72 x 30 = 2160 egységnyi méretű ládát. Pontosan ennyi évből áll az állatöv egy jegye. Ebből következtet Plutarkhosz arra, hogy a tizenkét állatövi jegy – az úgynevezett aranykor – 12 x 2160 = 25.920 év, ami kereken egy csillagév. Ezeket bolygóegyüttállásoknak (konstellációknak) vagy a csillagok felkelésének illetve lenyugvásának nevezik. Jóval a görög mitológia kialakulása előtt az égitestestek és csillagok konstellációit az istenek művének tulajdonították, és így is nevezték el őket.
A Kronosz-mítosz hármas tagozódású. Az utolsó a leginkább kézzelfogható, mert egy asztronómiai számítógépes program segítségével akár 11000 évre visszamenőleg is reprodukálhatók az egyes bolygó- és csillagállások. A számítógép igazolja az égitestek mozgásairól szóló mítoszokat, és 4000–7000 éves kultúrák viszonylatában be is mutatja azokat. Felmerül a kérdés, mi módon került Plutarkhosz e tudás birtokába? Egyiptomban Sais papja, aki ismerte a görög filozófus Szolón (i.e.639–559) tanait, megjegyezte, hogy a görögök – ami a letűnt korok tudományát illeti – még igencsak gyerekcipőben járnak…
Az óriások halandók voltak ugyan, de volt közöttük egy, Alkyoneusz, aki mindaddig legyőzhetetlen maradt, amíg saját földjén tartózkodott. Heraklész úgy győzte le őt, hogy nyilával megsebesítette és átvonszolta a határon. Mint minden más történetnek, ennek is mély értelme van. A természetben születettség határát át kell lépni ahhoz, hogy a vérösztönt hajtóerejével együtt legyőzhessük. Csak ha szellem és lélek egyesül, és az ember tudata ezáltal a dialektika láncaitól megszabadulhat, akkor válik lehetővé az emberben a természetlény vérörökségének és önérvényesítésének legyőzése.
Zeusz, az istenek atyja nemcsak isteneket nemzett, hanem halandó asszonyokkal való kapcsolataiból félisteneket (héroszokat, hősöket) is, akiknek mindig az a feladat jutott, hogy mindenekelőtt a Zeusz fejéből kipattant Athéné segítségével az ösztönerők szorításából kiszabaduljanak, aminek révén felemelkedhetnek az isteni tudathoz. Ahol ez sikerült, ott a hősök az istenekkel működtek együtt, és végül – akárcsak Heraklész – részesülhettek a halhatatlanságban. Ahol azonban ez nem volt lehetséges, ott elkezdődött a sorssal való összefonódás tragédiája, ami szenvedést hozott az emberiségnek, amelyre Oidipusz sorsa szolgálhat példával.

A hősök megjelenéséig a bukás a dialektika világába vezetett, a harag és viszály földjére. A természet erőivel folytatott harcuk során azonban megszabadító fordulatot vettek az események. A félistenek így élharcosoknak tekinthetők, akik új út alapjait fektették le, amelyen az emberiség követhette őket.

A sokaságtól az egységig

 

„TÖREKEDJ, Ó LÉLEK, BELÁTÁSHOZ JUTNI MEGNYILVÁNULÁS RÉVÉN, ISMERD MEG A DOLGOK LÉNYEGÉT, DE NE ÜGYELJ MENNYISÉGÜKRE ÉS MINŐSÉGÜKRE. A DOLGOK LÉNYEGE ÉS JELENSÉGE EGYSZERŰ, ÉS A LÉLEK AZONNAL ÉS KÖZVETÍTŐ NÉLKÜL MEGÉRTHETI ŐKET.”
(HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ*)

 

Vajon miért olyan a világ, amilyen? Miért úgy viselkednek az emberek, ahogyan teszik? Egyébként is, én miért vagyok ilyen? Miért viselkedem így? Miért létezik fájdalom? Miért van igazságtalanság? Mi a szeretet? Hol van összhang? Természetesen e kérdések egyike sem nevezhető újnak. Az ember, aki figyelmét a csillagokra irányította, mindenkor kutatta a Teremtés mikéntjét és célját. Aki azonban ezidőtájt egyéniségfejlődése vége felé jár, nem elégszik meg a bevett válaszokkal. Ha sok mindent birtokol is, talán mégis kínzó nyugtalanságot érez. Buddha azt mondta: „Lenne bár a világ olyan szép, amilyennek a költők mondták vagy a festők festették, az ember mégsem találna benne békességet.”
A válasz az ilyesfajta kérdésekre nem nevezhető sem bonyolultnak, sem sokrétűnek; és semmiképpen sem az értelem dolga – ahogyan pedig sokszor helytelenül gondolják. Az értelem működése ugyanis mindenkor az idővel és a térrel van összefonódva. A test halála után megmarad ugyan a gondolatok tömege és e gondolatok időbeni kivetülése, mindezek eltűnnek azonban, ha figyelemre már nem tarthatnak számot. Jóllehet a gondolatok még meglehetősen sokáig léteznek, ennek ellenére nem halhatatlanok. Minden ötlet, nézet, stílus, irányzat, érzelem, vonzalom az évszázadok porával együtt fog szétszóródni. Helyes megvilágításba helyezve áldást jelent ez számunkra. Mert mutatkozzék bár sok agyrém szerfelett érdekesnek, de az Örökhöz nem sok közük van.

 

MERÍTSÜNK A KIAPADHATATLAN ÖRÖKKÉVALÓSÁGBÓL

Az értelem dolgait messze felülmúlja az élet forrása, ami minden teremtményt áthat és magába foglal, amire azonban mindezek semmilyen hatással nincsenek. Ebből a forrásból áramlik az az erő, amely a teremtést a céljához elvezeti. Ezt az erőt azonban soha nem lehet tantételekben összefoglalni. Nem is olyan képesség, amellyel az ember személyes életében eredményeket érhetne el. Ez az erő nem érezhető, és nem lehet megragadni. Megajándékoznak vele minket, és általa részesülhetünk az eredeti életben. Élteti a lelket, ha a lélek élni kíván általa. Ő a csend, a megragadhatatlan forrás, amelyből a szenvedő lélek vigaszt és hitet meríthet, hogy útját jó véghez vigye.
A léleknek kívánnia kell, hogy az eredeti élet forrásából táplálkozzék. Ez az első feltétel. Eltávolodott, és most neki magának kell a visszatérés mellett döntenie. Ez többek között azt is jelenti, hogy számára az anyag világa csak ideiglenes tartózkodási hely, hogy csupán átutazóban van. Tovább kell haladnia, és nem szabad megállnia az addig elért dolgoknál. A kétségbeesés földjén megszámlálhatatlan csontváz hever, olyanoké, akik pihenni telepedtek le, s eközben meghaltak.
Az embert felriasztják tétovaságából, és továbbsürgetik, hogy célját – az isteni szellem, a halhatatlan lélek és a transzfigurált ember hármas egységét – elérhesse. Buddha úgy ábrázolja a raboskodó lélek szorult helyzetét, hogy a világot – mely a lelket feltartóztatja – égő házhoz hasonlítja, melyet el kell hagyni.
Aki lelkének szabadulását kutatja, az átutazó ebben a világban. Itt él, itt dolgozik, és teszi a tőle telhető legtöbbet. Mégis semleges marad a benne és körülötte történő megnyilvánulásokkal szemben. Az általa megfogalmazott cél nem a tér és idő dimenzióin belül található. Nem köti magát a világhoz a tőle való meneküléssel és önváddal. Intelligensen viselkedik. Magatartása belső nyugalmat, belátást és igaz hitet mutat. Ha azonban olyannal találkozik, aki szükséget lát, segít neki, de semmiképp sem farizeusként, hanem sokkal inkább irgalmas szamaritánusként.

 

A TÖKÉLETES ISMERET KERESÉSE

Mivel a földi béke csak időleges lehet, nem fáradozik a földi Paradicsom megvalósításán. Nem hajszolja a tökéletes társadalom rögeszméjét sem, bár tudatosan a legtöbbet teszi azért, hogy ezt a társadalmat lehetőleg magas színvonalra emelje. Nem ez azonban a végcélja.
Aki ilyen életállapotban látja a megoldást, annak nem szabad haboznia, hogy önmagát és a világot alapos vizsgálatnak vesse alá. Hermész Triszmegisztosz mondja: „Törekedj, ó lélek, belátáshoz jutni megnyilvánulás révén, ismerd meg a dolgok lényegét, de ne ügyelj mennyiségükre és minőségükre.
A dolgok lényege és jelensége egyszerű, és a lélek azonnal és közvetítő nélkül megértheti őket.”

Világunkban a sokféleség tulajdonságait elemezni reménytelen vállalkozás. Minden válasz újabb kérdések sorozatát veti fel. Belső békéd tehát ne a dolgok sokféleségében keresd, mert az ilyen béke úgyis szertefoszlik. Maradandó béke csak akkor köszönthet be, ha a lélek felül tud emelkedni a dolgok sokféleségén, hogy majd ünnepelhesse a Teremtővel való egységet.

A Truman Show

Ember a látszat és a valóság között

 

A MAI EMBERREL OLYAN ERŐK ÉLNEK, OLYAN HATALMAK BEFOLYÁSOLJÁK, MELYEKET SAJÁT MAGA TART FENN – TÖBBNYIRE ANÉLKÜL, HOGY ENNEK TUDATÁBAN LENNE. LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG OLY KÖZEL VAN EGYMÁSHOZ, HOGY A KÖZTÜK HÚZÓDÓ HATÁR MÁR ALIG ÉSZLELHETŐ. AKI AKARJA, EMBERTÁRSAIT RENDKÍVÜLI MÉRTÉKBEN BEFOLYÁSOLHATJA E KÖRÜLMÉNY FÖLHASZNÁLÁSÁVAL. A TRUMAN SHOW CÍMŰ FILM AZ ILYEN FOGSÁG MEGLEPŐ ÉS KRISTÁLYTISZTA PÉLDÁJÁT MUTATJA BE.

 

A filmkészítők általában megrendítő jelenetekkel szemléltetik az ember fogoly voltát és az abból következő tehetetlenségét. E film rendezője azonban mézesmázos jeleneteket tár a szemünk elé, melyek a film elején olyan bosszantóan unalmasak, hogy a közönségnek az az érzése, eltévesztette a vetítőtermet. A képsorok jellege azonban hamarosan megváltozik: a nézőt magával ragadja a mai ember életéről szóló darab, s hamarosan az is világossá válik számára, hogy ő maga is e színmű részese.
Truman (true man = igazi ember) egy szép villanegyedben lakik. Minden reggel, amikor munkába indul, ugyanazok az emberek üdvözlik, ugyanaz a kutya ugrik fel rá, s ugyanaz a közlekedési helyzet várja. Ez hétköznapjainak szokásos eseménysora. Egy apró közjáték hatására azonban fölmerül benne, hogy valami mégsincs egészen rendben. Amikor fölfedezi, hogy tulajdonképpen a közhelyszerű élet foglya, felgyorsul a cselekmény. A meghitt, barátságos mindennapi élet egy „magasabb erő” hideg számításának bizonyul. Truman ugyanis egy napi huszonnégy órán át, élőben sugárzott tévésorozat főszereplője. Bárki együtt élheti át vele örömeit és fájdalmait; mindenki nézheti őt, csak éppen ő maga nem sejt erről semmit. A rendező pedig, hogy a műsor zavartalanul folytatódhassék, minden óvintézkedést megtesz, hogy főszereplőjét kézben tarthassa. Még a város lakói is csak segédszínészek Truman „életében”. Mindent, ami csak történik, a rendező határoz meg; a következményeket előre kiszámítják, és az esetleg szükségessé váló kiigazításokhoz kellő eszközök is készenlétben állnak.

 

REPEDÉSEK A „VALÓSÁGON”

Trumant egy lány szavai bírják felfedezőútra. Mikor ugyanis a lány találkozik vele, és megmondja neki, hogy csak visszaélnek és a bolondját járatják vele, a rendező azonnal elfogatja és elvezetteti a nőt. Trumanban erre fölébred a gyanakvás, s megpróbál elmenekülni. A rendező – „aki” tulajdonképpen az aurikus lény ragyogó megszemélyesítője – tüstént válaszlépéseket tesz, s megpróbálja főszereplőjét visszatartani. Ám Truman végül is túljár az eszén.
Fölülről látható a „játéktér”: a tóparti díszletváros, melyet égboltként átlátszó harang borít. E zárt létterületen minden mesterséges: a napsütés, a szél, még az eső is. Miután a menekülő Truman kiállja a próbákat, kis vitorlás csónakjának orrárbóca beleütközik az „égboltba”, és belyukasztja azt! A néző ekkor fölsóhajt a megkönnyebbüléstől. Truman kikecmereg lélekvesztőjéből, felhág egy lépcsőre, majd a rendező rimánkodása ellenére is nekiindul, a KIJÁRAT feliratú ajtón elhagyja a látszatvilágot, és kilép – a Valóságba.
A korábban talányos, érthetetlen világ hirtelen átláthatóvá válik. S vajon nem pontosan ugyanez zajlik-e le a legtöbb nézőben is? Truman nem egy szörnyeteg markában vergődő királyfi, sem nem csirkefogó, aki rászolgált a büntetésre, hanem nagyon is hétköznapi ember, akárcsak mi magunk. Mindazonáltal főszerepet játszik abban a mikrokozmikus drámában, amelybe az ember – bukásával – belekeveredett.
A média, főképp a televízió és a világháló adatok tömkelegével látja el a mai embert. De vajon ki képes ebben a helyzetben – a képek és hírek áradatában – megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól? Ez az információözön ugyanis mindinkább eluralkodik a modern életen. A címzett viszont ebből csak azt fogja fölismerni és használni, ami utat képes találni a tudatához. Ami nem illik össze vele, az eltűnik a tudatalatti szemétkosarában, hogy aztán majd valamikor újra felbukkanjon – még nagyobb zűrzavart okozva.

 

A LÁTSZAT CSAL

A látszólagos valóság és a látszólagos valótlanság e keretei közt kell kiutat keresnünk. De hogy meg tudjuk találni, képesnek kell lennünk fel is ismerni azt. Belső vezérfonallal kell rendelkeznünk, Ariadné fonalával, mely elvezet személyiségünk útvesztőjének kijáratához. Truman megragadta ezt a fonalat, s követte is egészen a végéig.
A mindegyre erősödő Vízöntő-hatás következtében az anyagi világ értékei és mértékei egyre inkább érvényüket vesztik. A nagyvilág eseményei szédületes sebességgel vágtatnak el mellettünk, kirántva ezzel alólunk a sziklaszilárdnak hitt valóság talaját. A kép, amely az ember szeme előtt csillog, mindössze csalóka álomkép; az úgynevezett valóság nem más, mint jól szervezett látszat.
Azok a fiatalok pedig, akik éppen ide, a szertefoszló szabályok és felbomló értékek korába születtek bele, ezért gyakran gyámoltalanul ki vannak szolgáltatva a látszatvilágon élősködő erőknek. A valóság egyre kevésbé fogható meg, illetve fel. Elmosódik a határ az anyagi világ, valamint a képzelet és ábránd virtuális, azaz látszólagos valósága között.
A filmben e látszatvalóságot te-remtője, Christoph irányítja, aki egy óriási stúdióból ötezer kamera segít-ségével követi és közvetíti a szám-talan néző képernyőjére Truman életét. Ő irányítja a Truman környe-zetét alkotó színészek szavait és tetteit is: a feleségéét, a közeli barátét és bizalmasét, a szomszédokét és még sokakét.

 

CSAK TE VAGY VALÓDI!

Jó néhány élmény fokozatosan ráébreszti Trumant, hogy világában valami nagyon nincs rendben. E fájdalmas folyamat során lassan fölismeri, hogy csupán bábu a rendező – a felettes én – kezében.
„Ha legbelül tényleg elhatározná magát, hogy megtalálja az igazságot, nem tudnánk útját állni” – mondja Christoph, aki mindent megpróbál, hogy fogva tartsa Trumant. „Hát semmi sem volt valódi?” – kérdi a főszereplő a ’teremtőjét’. Mire a válasz: „Te valódi voltál.”
Ez a film sokakat lelkük mélyéig nyugtalanná tett. „Elfogadjuk a világ valóságát, melyet kínálnak nekünk” – mondja Truman ’teremtője’. Ám aki e nyugtalanságtól hajtva valódi önismeretet keres, az – akárcsak Truman – beleütközik mindaddig teljesen elfogadott „valóságának” határaiba. Az egyetlen valódi dolog maga a tapasztalatai tüzében tisztuló ember. „Úgy érzem, mintha az egész világ körülöttem forogna” – mondja Truman. De aki – mint ő – határsértővé vált, az mélyebb valóság után kutat, mely örök, és nem korlátozza tér és idő. Hagyja a régi házat összeomlani, s kész arra, hogy az ősi falakat lerombolja.
A filmnek másik vonatkozása is van. A világhálón három éve létezik egy honlap; aki felkeresi, egy fiatal amerikai lányt láthat. Kétpercenként felvillan egy kép a lány hétköznapi, „igazi” életéből. Két Internet-kamera fényképezi éjjel-nappal otthonát, és közvetíti azok számára, akik látni kívánják nyilvánossá tett magánéletének képeit. „Meg akarom mutatni az embereknek, hogy amit a televízióban látnak, az nem a valóság. Én vagyok a valóság” – mondja az ifjú hölgy és hozzáteszi: „Mivel az embereket sokszor követi kamera, meg szeretném mutatni, hogy ettől a magánéletem még nincs megtámadva. A gondolataim még mindig az enyémek maradnak.” Akárcsak a filmben, itt is a nyilvánosság elé tárják a magánéletet. Csakhogy ebben az esetben a szereplő szabad akaratából vállalta szerepét. Abból indul ki tehát, hogy ő maga a valóság, ám igazából csak egy újabb börtönt épít a már meglévőn belül.

George Orwell 1949-ben megjelent tudományos-fantasztikus regénye, az 1984, mintha kezdene valósággá válni. A Die Weltwoche című svájci hetilap 1999. február 18-i tudósítása szerint Nagy-Britanniában már négyzetkilométerenként egy kamera szolgáltat információkat a rendőrség számára. A londoni Newham-ben 150 kamera őrködik szakadatlanul az utcák és terek fölött. A lakók és az arra járók arcát számítógép rögzíti, hogy bűncselekmény vagy rendbontás esetén a rendőrség gyors eredményt érhessen el. Baltimore-ban minden útkereszteződést két felvevőgép ellenőriz. Az amerikai napközikben ipari kamerákat használnak, hogy a szülők – ha úgy kívánják – otthon tudomást szerezhessenek utódaik öröméről-bánatáról. Az aggódó szülők ugyanakkor azt is ellenőrizhetik, hogy a személyzet tartja-e magát a megállapodásokhoz. Mindezen készülékek az úgynevezett átlátható társadalom kialakulását hivatottak elősegíteni.

 

FALAK AZ ÉLETÜNKBEN

Az ember által épített falak igen különböző formájúak lehetnek, és a legkülönfélébb anyagokból épülhetnek föl. A látható és láthatatlan falak finomanyagi erőkből is állhatnak. Látható falakat a világ minden táján találhatunk. Az ember azon kívánságát elégítik ki, hogy a sokaságban elkülönítsen és ezáltal védetté tegyen egy „egységet” – amely egység persze kizárólag önmaga igényeinek tesz eleget. Így épít magának börtönt az ember.
A látható falaknál vastagabbak a gondolati falak, melyeket az emberek emelnek egymás közé. Ezek jobban elválasztják a népeket és nemzeteket, mint a kőből épült falak. Eszmerendszerek, világnézetek, környezeti rendszerek éppúgy áthidalhatatlan határt képeznek ember és ember között, mint a – látszólag – különböző vallások.
Ám most, hogy közeledik a huszadik század vége, mind több ember töri át a rájuk kényszerített igaz-ság falait. Az élet értelmét keresik – saját magukban. Az önmegvalósítást keresik, és fájdalmas tapasztalatok árán kell felismerniük, hogy e világ foglyai, mert annak részét képezik: belőle valók.

 

ISTEN VALÓSÁGA A TÖKÉLETES IGAZSÁG

Minden kor gnosztikusai rámutattak, hogy földi életünk – a dialektika – valósága és az isteni valóság két egymástól teljesen elválasztott életterület. Az elválasztottság onnan ered, hogy a földi létállapot híján van a valódi ismeretnek, s ezért alá van vetve a halálnak. Csak az igaz(i) ember („true man”) képes a megsejtett isteni valóságot valóra váltani.
„A hit jogosít fel arra, hogy a helyes irányú törekvéssel a határon tartózkodhassunk. A hit erő, hatalmas képesség. Erő, mely kapcsolatba hoz bennünket azokkal a dolgokkal, amelyeket még nem látunk és nem birtokolunk. A hitnek e bősége, ez a hiterő bennünket is át akar húzni, belevonni, áthozni. Az Ábrahám névben és a Styx folyó révészének képében ugyanez a gondolat rejlik.”*
Ezzel az irányulással tárja fel a kereső ember az új valóságba vezető ajtót.

Múlt és jövő közt hányódva

 

MINDEN EMBER A MÚLT TERMÉKE. SOKAN EGY DICSŐ MÚLT BŰVÖLETÉBEN SZINTE VAKON MEREDNEK EREDETÜKRE. A VÉRÖRÖKSÉG KÉNYSZERE ÉS URALKODÓ BEFOLYÁSA MIATT NEM RENDELKEZNEK ELEGENDŐ SZABADSÁGGAL AHHOZ, HOGY EGY FELTÉTEL NÉLKÜLI JÖVŐRE IRÁNYULJANAK.

 

Mind az emberiség kollektív tudatában, mind az egyének tudatában két olyan elképzelés alakult ki, amely erősen gátol minden további fejlődést. Van egyrészt a bűnbeesés, az állítólagos eredendő bűn gondolata, másrészt az embernek az isteni világból való tudatos alámerülésével kapcsolatos ötlet, melynek célja, hogy magasabb rendű tapasztalatokra tegyen szert. Mindkét esetben kozmikus tragédiáról van szó, amelyek eredménye a mai emberiség.
A bűnbeesés következtében keletkezett örökletes teher sok ember számára érthetetlen és elfogadhatatlan. A múltat nem bűnnek, hanem egy tudatos választás eredményének érzékelik, melynek révén saját fejlődésük tökéletes szabadságban következhetett be. Számukra a bukás nem egy elfajulási folyamat, hanem egy szabad fejlődés kezdete. Ahhoz, hogy egy ilyen utat járjunk, bizonyos bátorság szükséges, mert az ellentétek világa veszélyes átmeneti állomásnak bizonyulhat. Ezen az úton a saját bűnökből eredő hibák elkerülhetetlenek azok szemében, akik hisznek ebben az elképzelésben.
Az emberiség eredetével kapcsolatos két, egymásnak ennyire ellentmondó elképzelés nem lehet egyidejűleg igaz. Nem férnek meg egymás mellett, ezért folyvást viszályt idéznek elő. A velük való foglalkozás erősítheti azonban a kereső belátását, és segíthet a múlt csapdája és a jövő csábítása közötti végleges választásban.
Aki merev tekintettel mered a múltba és az eredendő bűnre, az a „bűn szolgájává” válik, és nem adatik más jövő a számára, mint a bűn zsoldja, a halál. De az a nézőpont is megbénítja fejlődésünket, midőn végzetszerűen egy feltétel nélküli jobb jövőt tulajdonítunk magunknak. Mindkét szemlélet megakadályozza az abszolút ma, az öröklét észlelését és megtapasztalását.

Az örökkévalóság nem egy végtelenül hosszú időtartam, amely az ősmúlttól a parttalan jövőig tart, hanem tudatos élet a határtalan „most”-ban, kezdet és vég nélkül, múlt és jövő nélkül. Mindez benne van ebben az örök mában.
Miként képes azonban a személyiség az idő és tér gyermekeként elérni ezt a pontot? Sehogy sem, amíg azt az idő és tér dimenziójában keresi. Éppoly kevéssé található meg magában a személyiségben, mivel az halandó, tehát véges. Felmerül hát a kérdés: „Akkor hol?” A kérdés azonban ezen a szinten megoldatlan misztérium marad mindaddig, amíg a kereső az örökkévalósághoz vezető kaput meg nem találja. Akkor viszont minden kétséget kizáróan megkapja a választ az eredetét firtató kérdésre.

Ami halandó, az az örökkévalóságot nem tudja megragadni. A mulandó az örökkévalóságot meg nem találhatja, mert nem ismeri azt. Aki azonban már halandó létére érzékeli az örök élet hatásait, az közeledhet a belső nyugvóponthoz, ahol mindkettő találkozik. A világosság belső születése ekkor az örök most. Ez semlegesíti a múltat, és feltárja a jövőt. Ekkor feloszlik minden ellentét, rejtélyes ellentmondás és féligazság.