Pentagram 1999/5

A medúza legyőzése

Úgy tűnik, hogy az ember lényében van egy tényező, amely mindig arra sarkallja őt, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el. Van valami, amit minden jobbító fáradozásnál figyelmen kívül hagynak, s aminek mégis alapvetően meg kell változnia, ha az önmegvalósítás egyre sürgetőbb kényszerére valóban pozitív választ szeretnénk adni.

Mi az oka, hogy mindig újabb izgalmakra vágyunk? Talán a jelenlegi helyzetünkkel vagyunk elégedetlenek? Esetleg unatkozunk, mert a törekvésünk eredményei mindig ugyanazok maradnak? Vagy külső befolyásokról van szó, melyeknek állandóan a hatásai alá kerülünk? Hogy a kozmikus feltételekkel párhuzamban bolygónk sugártere is megváltozik, az tudományos, ezoterikus és filozófiai körökben már eléggé ismeretes. Életterületünket új sugárzási feltételek ragadják meg, melyek többek között a Halak és a Vízöntő korszak átmenetének a következményei. Az emberiségnek ezekhez a feltételekhez alkalmazkodnia kell. Azokat a normákat, melyeket sokan egy életen át érvényesnek tekintettek, most egyszerűen sutba dobják. A Vízöntő az új korszak követelményeivel minden területen nagy zűrzavart okoz. Egyre több és áttekinthetetlenebb probléma vár megoldásra, ugyanakkor a megoldási kísérleteknél minden hagyományos módszer csődöt mond. A legjobb akarattal is csak nagyon rövid ideig tartó eredményekről lehet beszélni, melyeket a rákövetkező módszer alkalmazása gyorsan érvénytelenít. Mert ha új bort akarnak a régi tömlőbe tölteni, akkor ez az új korszak követelményeire nem ad megszabadító választ. Korszakunk ugyanis alapvető szerkezeti változást követel meg, melynek az új kozmikus és interkozmikus sugárfeltételekhez kell igazodnia. Ezzel kapcsolatban sokaknál a következő kérdések merülnek fel: Mik ezek az új feltételek? Hogyan tudok ezekre reagálni? És hogyan tudom kitalálni – valamilyen elavult módszer vagy tekintély vakbuzgó követése nélkül -, hogy mit kell tennem? Miképpen tudom a romboló befolyásokat visszautasítani, és így valóban pozitív eredményt elérni?

Az önismeretre való képtelenség

A valódi, belülről jövő válasz hiánya azonban a teljes bizonytalanság érzését keltheti. Mert hogyan is tehetne az ember valamit is a hatalmi harcok, a magányosság, a diszharmónia és más hasonló problémák ellen? Ilyenkor az az érzése, mintha sötétben kellene tapogatóznia. Ugyanakkor azt reméli, hogy a kivezető utat a politikusok és más tekintélyek mégis csak jobban ismerik, mint ő. Aki ellenben tulajdon vakságát felismeri, az egyidejűleg azt is felfedezi, hogy ezt az állapotot kívülről mesterségesen tartják fenn számára. Ahhoz azonban, hogy ez a felismerés megtörténjen, hogy szembe lehessen nézni az igazsággal, és mindig ennek megfelelően lehessen cselekedni, ahhoz persze nem mindennapi belső erőfeszítés kell. Gyakran megfigyelhető, hogy a mindennapi élet banalitásai milyen könnyen száműzik az emberben azt a tudatot, amelyet az addigi belátás hozott meg számára. Úgy látszik, ilyenkor az ellenerők áldozata lesz, melyek szinte teljesen megakadályozzák, hogy a dolgok valódi természetét felismerje. Mintha egy kollektív vakfolt képződne, mintegy lehetetlenné téve tulajdon lényének a felfedezését, és mintha egyre kevésbé lenne lehetséges, hogy valóban tárgyilagos megértéshez jusson. Mintha a személyes és a közös tudat nem akarná felismerni saját helyzetét. Mégis kinek vagy minek az érdeke, hogy az emberiség ebben a tévedésben maradjon? Miért pótolják a megfakult illúziókat újakkal, melyek aztán ismételten megakadályozzák az embert, hogy valódi alakját felismerje?

A medúzával a legbensőbb lényben találkozni

Aki mélyen lemerül saját lényébe, az fel fogja fedezni, hogy benne olyan sötét területek is vannak, melyek túlságosan kínosak és kellemetlenek ahhoz, hogy világosan szembesülni lehessen velük. A régi görögök, akik mindent a mítoszok keretei között próbáltak megmagyarázni, ezt a benső szembesülést a medúza megpillantásához hasonlították. A mítosz azt mondja, hogy a medúza egy félelmet keltő szárnyas szűz, aki a világ végén tanyázik. Sárkánypikkelyes fején haj helyett élő kígyók tekergőznek. Szájából óriási vadkanszerű agyar áll ki. Kezei vasból, szárnyai aranyból vannak. Úgy tartják, hogy aki a medúza arcába néz, az kővé változik.

Az irigység és a kritika páncéljában

A benső lénnyel való szembetalálkozás nyilvánvalóan azt a félelmet keltheti, hogy ezzel a valódi életerők teljesen blokád alá kerülnek, ami miatt az ember szinte kővé válik. Az irigység, a rosszakarat és a kritikus gondolatok képezik azt a sárkánypikkelyszerű páncélt, amelyek minden magasabb rendű, finomabb energiát elhárítanak. A fejet a régi kígyó erői uralják, melyek a hastudatból szállnak fel, és így a gondolkodás csak az önérvényesítésre és a saját akarat megvalósítására irányul. Az ember a vaddisznó vak indulatával – ez ugyanis nagy örömmel turkál agyarával az asztrális piszokban – kilátástalan harcot folytat a „disznók moslékának” megszerzéséért. E gépiesen folytatott cselekedet miatt válik az élet egy szakadatlanul ismétlődő mindennapi robottá, amely azzal fenyeget, hogy minden eredetiséget és spontán kezdeményezést csírájában fojt el. Ha ezenkívül még azt is számításba vesszük, hogy a medúza szárnyai aranyból vannak, vagyis a személyiség a luciferi hatalom és a látszatistenség illúzióját is magának követeli, akkor tulajdonképpen egy teljesen elviselhetetlen emberi szörnyetegről kaptunk részletes leírást. Jóllehet az ember nem arra hivatott, hogy ennek az ősszörnyetegnek a képét viselje, mégis képtelen lényének erre a szörnyű nézetére megoldást találni.

A tehetetlenség ellenállást szül

Tehetetlensége következtében az ember mindenféle önmaga által épített erődítményben sáncolja el magát. Így tévelyeg útján anélkül, hogy a kivezető utat valaha is megtalálná. De hogyan is találhatná meg? A megszabadulás ugyanis csak akkor jön el, ha anélkül győzi le a szörnyeteget, hogy az arcába pillantana. Mégis, hogyan lehet ezt megtenni? Először is annak kell tudatában lenni, hogy az emberi személyiség nem hasztalanul, értelmetlenül vagy pusztán véletlenül, vak erők összjátékából keletkezett. Mert létének bizonyos célja van. Rendelkezik ugyanis azzal a képességgel, hogy felmerülő problémáit megoldja. Ez érvényes lénye még rejtett negatív oldalának gondjára is. A megoldásnál azonban nem lehet szó a szörnyeteg ellen intézett közvetlen támadásról, mert ezzel a negatív oldal erői csak jobban megerősödnének. Akkor egyszerűen nem is kell tudomást venni ezekről az erőkről, mivel talán maguktól feloszlanak? Sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet. Mert a medúza hatalmát megtörni csakis „Isten fia” segítségével lehetséges. Ezt az isteni nézetet a görög mitológia Perszeusznak, Zeusz és Danaé fiának a képében ábrázolja. Csak az emberfeletti, vagyis az emberi tudat minden korlátját meghaladó isteni elv képes a medúza fenyegetését semlegesíteni és megszüntetni. Isteni lelkével együttműködve a földi ember ezt a célt képes elérni. Erre teremtették ugyanis. Ez az együttműködés azonban csak akkor alakulhat ki, ha az ember tudatára ébred félig isteni, félig emberi mivoltának. A legnagyobb jelentőségű, amikor az igazságkereső felismeri: minden külső látszat ellenére, a gondolatok, hiedelmek és fogalmak egész arzenálja ellenére, és mindazon dolgok ellenére, amikhez ragaszkodik – holott azok tulajdonképpen nem is hozzá tartoznak -, és minden elkülönültség, tökéletlenség és fájdalom dacára lakozik benne egy olyan rész, amely az egység olümposzi világához, az „abszolút tökéletességhez” tartozik.

A természetember nem ismer meghasonlást

Ha az ember csupán természetszülte állati lény lenne, akkor nem hasonlana meg önmagával, mivel teljesen harmonikusan beleilleszkedne a természet körforgásába. A jelenlegi emberben azonban nemcsak a medúza szörnyetege rejlik, hanem egy félisten lénye is, ezért e két ellentétes elem hatásai miatt állandó belső harcra kényszerül. A mítosz azt mondja, hogy ha a medúzát lefejezik, akkor törzséből sziszegve tör a magasba egy véráram, melyből Pégaszosz, a szárnyas ló ugrik ki. Vagyis ha a benne rejlő isteni elem a dialektikus természet szörnyetegét legyőzte, akkor egy bizonyos lendületes energia válik szabaddá, amelynek segítségével az ember isteni létállapotba emelkedhet. Ezért a valódi önismeret megszerzéséhez elsősorban a hős Perszeusz áldozata kell. Mert csakis ő, az Istenfia tudja a medúzát valóban legyőzni.

Az istenszikra felébresztése

Az igazságkeresőket, akiknél a belső konfliktus már feloldhatatlanná vált, korszakunkban az Arany Rózsakereszt arra szólítja fel, hogy lényükben az isteni elemet ébresszék fel és szabadítsák meg. Ennek az isteni elemnek az érintkezési pontja a szívben található. Ebben a szentélyben ez az elem, mint valami elvetett mag, az isteni nap fényére vár, hogy a benne rejlő isteni eszmét teljes mértékben kibontakoztathassa. Aki egy bizonyos pillanatban felismeri, hogy az értelemhez eljutó minden sugallat a medúza sárkánykígyójától, a múlt hangjától, az énőrületből és a durvaanyagi illúziókból származik, az felfedezi, hogy ezekből a befolyásokból semmi jó sem származhat. Ugyanígy azt is be fogja látni és meg fogja tapasztalni, hogy a medúzát saját erejéből nem képes legyőzni. Mert ha az ember azon fáradozik, hogy a gonoszt a saját lényéből elűzze, akkor ez csupán személyisége megkristályosodásához és halálához vezethet. A régi rózsakeresztesek kijelentették: „Jesu mihi omnia”, azaz csak Jézus az egyetlen valóság! Mert csakis a Krisztuserő, a Gnózis képes a meghasonlott ember alapvető problémáját megoldani. Aki teljes bizalommal Perszeusznak, az Istenfiának ajándékozza a szívét, az hozzá hasonlóan a medúzával való megütközést sem kerülheti el. A győzelem azonban biztos, mert a Perszeusz pajzsáról visszaverődő fény a medúzát elvakítja, semlegesíti.

Kitartani a küzdelemben

Ha azokra az értékekre irányulunk, amelyeket Perszeusz szabaddá tehet, és ennek érdekében következetes döntéseket is hozunk, akkor elérkezik a pillanat, amikor megkezdődhet a küzdelem a medúzával. A személyiségnek ekkor elsősorban az a feladata, hogy engedje lényében hatni ezeket a lejátszódó eseményeket, miközben teljesen a Gnózisra bízza magát, és vele együtt halad. Csak ha teret enged a Másiknak, akkor tapasztalja meg ténylegesen ezt az együtt haladást. Ez olykor kellemetlen tapasztalat is lehet, mert az én a saját birodalmában rendszerint uralkodni akar, és biztosan tiltakozni fog, ha létében fenyegetve érzi magát. A győzelem azonban attól függ, hogy mennyire sikerül az embernek kitartani ebben a küzdelemben, azaz nem elmenekülni attól az ürességtől, amely a misztériumok csendjében keletkezett. Az én ugyanis hajlamos arra, hogy ezt az űrt mindenféle dologgal betöltse. Akinek azonban megvan a bátorsága, hogy teljesen az isteni segítőre bízza magát, az nyugalomba jut, és elcsendesülő szíve segítségével meghallhatja az eredeti isteni hangot. A kozmikus Vízöntőbefolyások most minden őrületet szertefoszlatnak, és egy magasztos, többdimenziós valóság szeretetereje árad ki az egész Földre. Az emberiséget így egy teljesen új fejlődésre lehet előkészíteni. Ez azonban olyan alakulás, melynek középpontjában egyértelműen az új lélek áll. Adassék meg, hogy ez a lélek Perszeusz követőjeként egyszer rátérjen a szeretet isteni napjához vezető útra.

Hasítsuk, műveljük vagy újítsuk meg tudatunkat?

Egy lényeges tekintetben valamennyi misztikusan és ezoterikusan törekvő megegyezik: a szellemi és szerkezeti megszabadulást keresik. Módszereik igencsak elütők, gyakran akár ellentétesek is lehetnek, de mindannyian ugyanazt keresik.

Amióta csak emberi élet létezik a Földön, fajunkat ez az ősvágy hajszolja előre. A sürgetés magva a szellemi szabadságkeresés. Mindegy, minek nevezzük e törekvés célját – föltámadásnak, újjászületésnek, megtérésnek, megvilágosodásnak, megszabadulásnak vagy megszentelődésnek – lényegi különbség nincs közöttük. Az egyetlen forrás, amely után kutatunk, azonos feladatban egyesít minden lelket. A világosságot keressük, a tökéletes megszabadulást, az egy Istent, a bölcsességet, az erőt és szépséget, mellyel a Teremtő táplálni akarja lelkünket. Nem mindenki keres azonban egyazon irányban, s az elért eredmények sem azonos értékűek. Mindazonáltal a forrás, amelyből merítünk, mindenki esetében egy és ugyanaz.

Ez azt bizonyítja, hogy lelke legmélyén senki sem elégedett ezzel a világgal, ennek szeretetével és szenvedéseivel, kedvességével és gonoszságával, ízetlen örömeivel és aggodalommal teli, mélyfekete éjjeleivel. Minden és mindenki a megszabadulás után sóvárog. Korszakok során vallásos tömegek hajtottak térdet s kulcsolták össze kezüket, hogy kirimánkodják vagy kicsikarják Isten áldását. Minden időben akadtak belenyugvók és lázadók. Emberek sokasága töltötte meg a templomokat és székesegyházakat. Mások az elvonultságot választották. De mindőjüket egyetlen kívánság tartotta megszállva: hogy lelküket a Mindenség Atyjához emeljék föl. Ahogy mondani szokás: „Már nem érzek sóvárgást; megtaláltam, amit kerestem. Elértem életem célját: megvilágosodtam, megtértem, beavatott lettem. Megtaláltam Krisztust, s Ő látóvá tett.” A többség azonban lassanként kételkedni kezd ebben a „sikerben”. Fölfedezik, hogy oly sikeres és biztonságos életük csak látszat, s hogy gyötrő életéhségük, a tomboló tűz elfojtható, de ki nem oltható. Egyelőre azonban nem akarják föladni, és teljes vitorlázattal száguldanak az élet tengerén, míg csak – nagyon is hamar – hajótörést nem szenvednek.

Hová lettek a világhódítók?

Mindig is így volt, s újra így van ez ma is. Éppúgy, mint amikor Krisna járt a Földön, hogy átnyújtsa az isteni szeretetet megzavarodott fajunknak, de a tömeg nem értette meg. Sokan hitték, hogy képesek egyesülni Govinda nevelt fiával, de ez úgyszintén csalóka ábrándnak bizonyult. Vagy gondoljunk Herkules mondájára. E derék hős azért küzdött, hogy fölemelje az elfajzott embereket. Ám azok örömrivalgása, akik azt hitték, képesek osztozni erejében, elcsöndesedett, mihelyt szembesültek az élet valóságával. S mit tudunk ma e hősökről? Nem többet egy csonka filmforgatókönyvre valónál.

És hol vannak a túlzsúfolt Püthagorasziskolák? Mi történt azokkal, akik elindultak, hogy legyőzzék a világot? Hírnevüket és tiszteletüket elfújta a szél… Legföljebb egy savas esőtől kikezdett, falfirkával és madárpiszokkal borított emlékmű maradt utánuk.

A zord valóság rácáfol a haladásra

Az emberiség sajnos mindmáig nem lépett túl azon, hogy csak vágyakozik a Világosság után. Megszámlálhatatlan kísérletei csak egyre távolabb vezették a forrástól. Aki valóban megismert valamit a Fényből, már nem siet magát „fejlettnek” tekinteni. A világosság lényege nem tanulható meg. Sem vitázni, sem fecsegni nem lehet róla. A világosságok világossága szeretet; nagy, tiszta, dicső erő, amely ki szeretné emelni az emberiséget a maga ásta sírboltból. Hát emiatt nem beszél a beavatott! Eljön, és meghozza szeretetáldozatát. Ha pedig szól, a szeretet igéjének ad hangot, melyet oly gyakorta élnek meg átokként – mint az ember lelkébe döfött kardot.

Aki ismeri a világosságot, nem hordja magasan az orrát, hanem a keresőkkel együtt kutat, és együtt kopogtat velük az örökkévalóság kapuján. Ez az a módszer, amellyel minden Hatalmas él: leereszkednek a keresőkhöz, és velük tartanak. Csöndesen sugározzák szét a szereteterőt a sötét életterületeken.

Háromfajta kereső létezik: az ortodox, a szabadgondolkodó és az ezoterikus. Az ortodox avagy maradi a tanokra és hittételekre helyezi a hangsúlyt; a szabadgondolkodó elsősorban az életmódját állítja előtérbe, az ezoterikus kereső pedig azt reméli, hogy életének gondjaiból tudományos alapon talál kiutat.

Az ortodox módon kereső tehát keresése alapjául a tanokat és hittételeket választja. Sok érv szól emellett, föltéve, hogy a tanok minden kétséget kizáróan helyesek és mentesek az okoskodástól.

A szabadgondolkodó kereső egy bizonyos életmód mellett dönt, melynek „megszabadítónak kell lennie”. De milyen életmódról van itt szó? Milyen irányelveket követ, milyen alapon? Az emberiség az ezredévek alatt minden emberiességi alapon működő szabadgondolkodási rendszert kipróbált már.

Aztán ott van a társaság harmadik tagja, az ezoterikus módon kereső. Az ő terepét már kissé bonyolultabb átlátni, mivel itt olyan erők is szerepet játszanak, amelyek sok kereső számára még ismeretlenek. Korábban az ezoterikus keresők személyiségük egy részének lehasításával akartak kimenekülni anyagtestükből. Okkult (rejtett) módszereket alkalmazva megtanulták elválasztani étertestüket a sűrűanyagi testtől, hogy „magasabb énjükkel” a fény forrását kereshessék. Ám ezzel sem érték el szívük ősvágyának célját, mert a finomabb terület, ahol a kutatás lejátszódott – a tükörszféra – pusztán a durvaanyagi földi világ vetülete. Aki a láthatatlan világosságot elmulasztotta az innenső oldalon meglelni, az a tükörszférában is hiába keresi.

A keresés ezoterikus formája mindazonáltal mindig komoly csáberővel bír, mivel a tudat így olyan területekre ruccanhat ki, ahol számára ismeretlen törvények uralkodnak, olyanok, amelyek teljességgel különböznek a nappali anyagéletünkben tapasztaltaktól.

Sok ezoterikus fölfedezte a tükörszféra félrevezető hatását, s olyan ösvényt választott inkább, mely közelebb vitte a rejtélyekhez. S mert a személyiséghasítás nem hozta el számukra a megszabadulást, a személyiség művelése felé fordultak. A kereső itt okkulttudományos módszerekkel próbálja kifejleszteni a világosság iránti érzékenységét. Míg a személyiséghasítás a beavatást a testen kívül keresi, addig a személyiségfejlesztés a testen belül törekszik a beavatásra.

A modern Rózsakereszt ezzel szemben olyan ösvényt mutat, amely a teljes személyiség alapvető megváltozásával kezdődik. Itt nem személyiséghasításról vagy finomításról van szó, hanem az élet teljesen új alapjáról a tökéletesen új kezdethez! Sokan már mindent kipróbáltak, sóvárgásuk mégsem csitul. Fényéhségük, idegességük és nyugtalanságuk megmaradt. Fikarcnyit sem haladtak előre.

Teljesen más célra irányítani a vágyakozást

Azt ajánljuk, hogy egy ideig vágyával ne azon képek és elképzelések felé forduljon, melyeket mindmostanáig az emberek helyeztek Ön elé. De ne is fordítson nekik kifejezetten hátat, mert azzal is csak reagálna rájuk. Nem, ne változtassa meg érdeklődésének irányát: ne döntsön se valami ellen, se mellette, csak csöndesedjen el. Ne semlegesítse epekedését elfojtással, és kioltásával se kísérletezzen, hanem legyen figyelmes és éber, bármiféle vonzalom és elutasítás nélkül.

Ha ebben ki tud tartani egy darabig, akkor veleszületett bírálóboncolgató gondolkodási képessége elnyugszik. Megszabadul a ráerőltetett gondolatmintáktól és a vérből eredő hajszától. Akkor a világosság megérintheti Önt anélkül, hogy Ön elutasítaná vagy kioltaná azt gondolataival. Akkor a világosság összekapcsolódik az Ön vágyakozásának lendületével. Ez nem olyasfajta kísérletezgetés, miszerint „Na, teszek egy próbát. Ha nem is segít, ártani nem árt”. Ha Ön valóban ismeri a belső megszabadulás utáni gyötrő kívánkozást, akkor szabad út nyílik meg a lábai előtt. Ez az élethez való alapvetően másfajta hozzáállás meghozza annak lehetőségét, hogy megértsen valamit az Egyetemes Tanból.

A régi módszerek eltűnnek

Ekkor nyilvánvalóvá válik majd, hogy a beavatás újjászületési folyamat, s hogy az újjászületés nem lehet a halálos ágyon való megtérés eredménye.

Ha e belátást élő valóságnak tapasztaljuk, akkor a régi módszerek eltűnnek, helyet készítve annak a folyamatnak, amelyben a halhatatlan lélek a víz és szellem általi – szerkezeti – újjászületésével kiszabadul börtönéből. Akkor aztán teljesen új négyszeres személyiség építhető föl bolygói kozmoszunk ősanyagából.

Ez az új kor keresztényi üdvnyilatkozata. Ez az út mindazok számára járható, akik alapvető megváltozással előkészítették rá magukat.

Hogy ezen az úton Ön igényli-e az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának segítségét, másodlagos kérdés. De akárhogy lesz is, az úton az új, egyetemes testvériség tagjaiként találkozunk majd.

Két vonal metszéspontjában

Egy térbeli pont két egyenes metszéspontjaként határozható meg. Az egyes ember egyéni élettere a pont, mely meghatározza helyét a mindenségi megnyilvánulásban. A dialektikus élet vízszintes vonala és a magát megnyilvánító Szellem függőleges vonala találkozik ebben a pontban.

E metszéspont mindannyiunk számára különböző, és sajátos lehetőségekkel szolgál, amelyek nem alkalmazhatók embertársaink életének rejtélyére. Benne a szent Ige olyan mértékben nyilvánul meg, amennyire az adott egyéni élettérben ez szükséges. Ebben a pontban mutatják meg nekünk a fejlődés tervét. Itt fedik fel a következő lépést, és az erő is megadatik, hogy az istentervet megvalósítsuk. Ebben az értelemben minden emberi lénynek saját egyéni feladata van a Teremtésben, amelyet teljesítenie kell.

A matematikában kimondják, hogy az egyenes meghatározható egy képlettel vagy függvénnyel, mely megadja az egyenes irányát és helyét a térben. A vízszintes egyenes képlete lehet például Y=0, míg a függőlegesé X=0. Ahol a két egyenes találkozik, ott matematikailag tökéletesen egyenlőek. E metszéspontban értékük azonos. Nevezetesen, ahol a függőleges és a vízszintes tengely metszi egymást, ott mindkét függvény zérussal egyenlő. E metszéspontot (0;0)-val jelölik, és mint közismert, origónak (eredőpontnak) hívják. Az origó bárhol lehet a térben; csak azt jelzi, hogy benne egy új fejlődés kezdete nyugszik. Csakis ebben a pontban egyenlő a két egyenes.

Filozófiai szempontból tehát a vízszintes sík kizárólag ebben a kivételes pontban képes a függőlegesen beáramló fényt fogadni. Csakis itt képes az ember befogadni a Világosságot, megszületni benne, és azonosulni vele, mert a Világosság csupán ebben a pontban adja ajándékul magát. A vízszintes azonban csak akkor válhat eggyé a függőlegessel, amikor a vízszintes függvény értéke pontosan nullával egyenlő. Minden más vízszintes érték kívül esik a függőleges tengelyen, metszetük az origótól eltekintve úgynevezett üres halmazt képez, vagyis nincs több közös elemük.

A gnosztikus ösvényen való járás kapcsán azonban most nem egy matematikai képlet levezetésén fáradozunk. A fenti leírás csupán azt akarja világossá tenni, hogy a vízszintes síkon történő minden törekvés vagy megnyilatkozás – legyen bár mégoly csekély, alig mérhető vagy észlelhető is – eltér az Eredettől, s így elkerüli a felfelé vezető kaput.

E nagyvonalú matematikai szemléltetésből további következtetést vonhatunk le. Amíg ugyanis az én még magára vállal valamit, még belefog valamibe – legyen az bármily okosnak szánt vagy vélt elgondolás -, ezzel nyomot hagy a vízszintes síkon, s szívében a metszéspontot nem találja meg. Csak amikor a személyiség tökéletesen semlegesen áll a dialektikus nyüzsgés közepette, tud a metszéspont, az ősatom, az istenszikra egy torzítatlan, szeplőtelen képet vetíteni a személyiségbe. Még pontosabban fogalmazva ez azt jelenti, hogy a személyiség többé már egyáltalán nem felel a vízszintes vonal képletére, sem fizikai, sem éteri, asztrális vagy mentális síkon. Aki elérte a (0,0) pontot, az az örök újrakezdés kapujában áll. Személyiségét ekkor biológiai minimumra vezetik vissza.

Az istenszikra az érintkezési pont, a régi és az új élet közötti küszöb. Az új életterület kapuja ez, ahol minden régit elutasítanak. A sugárzó, élő szív ez, melyből szakadatlanul arra hívnak fel bennünket, hogy ne hagyjuk elveszni a kapott négy új energiát, hanem következetesen használjuk őket, hogy az egyetlen áhított célt elérhessük. Az építés eme helyszíne rendelkezésünkre áll, mint az új élet kezdete, amelyben a lélek újjászületik, hogy a Szellemmel való dicső egyesüléshez vezettessen. A kincset tehát ránk bízták. Nem azért, mert jár nekünk, hanem azért, hogy kikutathassuk az újra fölajánlott lehetőségeket, és ezeket – rendeltetésüknek megfelelően – a cél elérésére használjuk fel.

Erre hívnak fel bennünket, és sürgetnek, hogy lássuk meg, ismerjük fel és vigyük végbe feladatunkat. Ezt azonban nem a jövőben kell kivitelezni. Aki így vélekedik, az ezzel kirekeszti magát az új élet lehetőségeiből. Nekünk csak fel kell ismernünk a tervet, feltételek nélkül elfogadni, hinni benne, olvasni belőle, és aszerint élni.

Így a mai, az igazságot és az örökkévalóságot kereső embernek is az a feladata, hogy megépítse az új templomot, az egyetlen isteni eszközt, amellyel az istentervet teljesíteni kell és lehet. E templomot életünk vízszintes vonalának és a függőlegesen beáramló Világosságnak a metszéspontjában kell fölépíteni. Hosszú előkészületek, küzdelmek és megpróbáltatások után elkészül a mikrokozmoszban az építmény négyzete, melyen teljesen az istenterv követelményeinek megfelelően kell a halhatatlan lélek templomát fölépíteni. De hogyan képes a még mindig oly gyakran kételkedő Tamás megtalálni lényében ezt a metszéspontot, és hogyan képes kitartani ennél? Hogyan tud lénye legmélyébe ereszkedni, hogyan tanulhatja meg meghallani és megérteni az isteni természet hangját?

Mi választunk, vagy bennünket választanak

Képesek vagyunk-e még egyáltalán választani?

„Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére.”

Az idézett részlet a Teremtés Könyvének 11. fejezetéből való, amely Bábel tornyának építéséről szól. Röviden, de velősen ábrázolja azt, amivel korunk is küszködik.

A zűrzavarral elegy bőség korát éljük. A mai ember a világot átfogó hírközlési hálózat révén nem csak a nyelvek babiloni kuszaságával kerül szembe. A kép vagy hang formájában érkező, hébe-hóba hasznavehető, de legtöbbször értelmetlen adatok áradata is egyre növekszik, úgyhogy osztályozni és válogatni kell közöttük. Az Internet egymaga több millió hírforrást tesz elérhetővé széles e világból. „Aki túl sok információt kapott, az rosszul kérdezett” – fogalmazta meg tapasztalatait egy újságíró.

Kora reggeltől késő estig ontja a rádió és a TV híreit és képeit a hallgatókra, illetve a nézőkre. A körzeti, nemzeti és nemzetközi adók értesüléseikkel árasztják el az étert, a minél jobb nézettségi és hallgatottsági mutatókért küzdve. Ugyanez mondható el a napisajtóról, a hetilapokról és folyóiratokról is. Némely újság hétvégi száma oly terjedelmes, hogy alig lehet betuszkolni a postaládába: több tucat oldalnyi betűabrak, amely már hétfőn reggel, vagy talán még hamarabb a szemétbe vándorol. A vizsgálatok kimutatták, hogy a tartalom legalább hatvan százalékába bele sem kukkant senki. Túltelítődtünk volna? A szakértők arra jutottak, hogy az agy többé-kevésbé gondosan válogat az adatoknak ebből az özönéből. Emlékezetünk mindössze húsz százalékukat őrzi meg, a többit pedig gyorsan elfelejtjük, vagy éppen fel sem fogjuk!

A híranyag megválogatása

A választás a legnehezebb dolgok egyike. A kérdés, hogy vajon a mai ember szabadon választhat-e még, igencsak időszerű. Egy közepes méretű élelmiszeráruházban akad vagy tizenötezer különféle árucikk. Szinte minden héten föltűnik valami új: a legújabb divatsikoly szerinti szemhéjfesték termékmintája, vagy vadiúj ízesítésű üdítő, s mindegyikről azt állítják: nem lehet kihagyni! A jóléti államokban a roppant kínálatból történő válogatást, csemegézést bevásárlásnak nevezik, és emberek milliói napról-napra sürgető szükségét érzik annak, hogy ezzel foglalják el magukat.

Az iskolák és egyetemek kínálata is folyamatosan bővül. Hirdetésekkel törekszenek rábírni a leendő hallgatókat, hogy az adott oktatási intézményt válasszák. Költséges reklámfüzetekkel és irdatlan pénzeket elnyelő hirdetésekkel próbálják fölkelteni a fiatal célcsoport figyelmét. „Tanuljon nálunk!” A diákok egyre korábban kénytelenek megválasztani továbbtanulásuk irányát. Ám a kínálat robbanásszerű növekedése egyáltalán nem tette egyszerűbbé a felelősségteljes döntést. Hát nem hasonlatos ez a nyelvek bábeli zűrzavarához?

Hollandiában nagy feltűnést keltett egy tavaly közzétett tanulmány, amely a lakosság vallási beállítottságát vizsgálta. Az egyik legfontosabb végkövetkeztetés úgy hangzott, hogy az egyházak gyorsuló iramban vesztenek teret, holott az emberek határozottan „hívők”. Az új vallások, bölcseletek és New Age-mozgalmak sora az utóbbi tíz évben féktelen gyorsasággal terebélyesedett. Honnan származik ez a nagy területet elöntő adatáradat? A növekvő egyéniesedés vagy tudatosodás következménye volna? Mindenki haladéktalanul egyedi vallást akar, páratlan autót, személyre szabottan berendezett házat és méretre készült képzési tervet. Figyelemreméltó, hogy ezt a személyiségkultúrára való törekvést az egységesítés már most csaknem az egész világra kiterjedő folyamata kíséri. A könyvek, filmek, TV-műsorok és színházi előadások nemzetközi szinten egyre jobban hasonlítanak egymásra.

Bűn és elmagányosodás

Az egyik németalföldi hírlap a holland lakosság szellemi állapotáról tudósít mellékletében. Az előszóban ez áll: „Olyan évet írunk, amikor is első ízben több mint ezer polgártársunk száz esztendős. Tizenkét évvel ezelőtt ötszázan voltak, fél évszázada pedig még csak harmincan. Az örök élet közelebb került hozzánk. De most, hogy mindenünk megvan és mindent megtehetünk, a bűn és a magány kezd mardosni bennünket.” Az unalom lecsap az emberekre. A belső ürességet figyelemelterelő szórakozással próbálják kitölteni. Egyre erősebb ingerek szükségesek az unalom elűzéséhez. Az újság így folytatja: „A házibulik azért vannak, hogy az ember lerészegedjen, a templomok biztonságot nyújtanak az ünnepnapokon, de hol van a tartós boldogság?” Ez az alapvető záró kérdés megválaszolatlan maradt.

Hogy áll a dolog mivelünk?

Aki bíráló önvizsgálatot mer tartani, meglepő módon azt tapasztalja, hogy minden elv, tartózkodás és jó szándék ellenére gyakran akaratlanul is közreműködik a fogyasztói viselkedésminta terjesztésében. Ami azt illeti, sokan úgy viselkednek, mint az egerek vagy hörcsögök a mókuskerékben. Egyre csak forgatják, és gyakorlatilag tudatos ellenőrzés nélkül reagálnak az „akciós ajánlatokra”, akár szükségük van az adott árucikkre, akár nincs. Gyakran nem is tehetnek másként. Az egyre nagyobb mennyiségek begyűjtése iránti szenvedélyes vágy azonban nem tette boldogabbá az embereket. A társadalmi együttélés minősége egyáltalán nem javult általa.

Henri Borel (18691933) holland regényíró, aki sok évig dolgozott fordítóként Kínában, a századelőn Kína szelleme címmel írt könyvet, amelyben Lao Ce egyik követőjét, Csuang Cet juttatja szóhoz. Leírja, hogyan érhetjük el a magas színvonalú életet:

„Minden dolog a Taót nyilvánítja meg létezésének módja, élete által; mert a Tao az egység a változásban, az egység, amely mind a dolgok sokféleségében, mind az egymást követő pillanatok tömkelegében is önmaga marad. Ezért nem az az ember a Tao tökéletes megnyilvánulása, akinek életében nincsenek változások, hanem az, aki a belső egységet a legnagyobb változással egyesíti. Két fajta élet létezik. Az egyik a szokásos lét, az elmúlásig tartó elhasználódás; a másik az örökös változás és annak egysége a Szellemben. Aki nem hagyja magát elemésztődni az életben, hanem szüntelen megújulása révén önnön lényét a változásban és a változás által gondozza – ami nem merev létezés, hanem éppen az Út, a Tao -, az elnyeri az örök változást és fennmaradást.”

Arról van tehát szó, mondja Csuang Ce, hogy a dolgok egységét a dolgok sokaságában kell megtapasztalnunk. Nyitottak lehetünk ezen egység megtapasztalására, ez saját választásunktól függ: vagy az élet általi fölemésztődést választjuk, vagy pedig az örök változást és ennek egységét a Szellemben. Így szemlélve nem tűnik nehéznek a választás.

A régi rózsakeresztesek alapműve Rózsakereszt Keresztély alkímiai menyegzője. Ez az 1616-ban kiadott könyv az igazság és a belső minőség után kutató ember ősmintájáról beszél. A kereső Rózsakereszt Keresztélyt újra és újra döntő választás elé állítják. A beszámoló szerint azonban választását mindig belső iránytűje határozza meg.

„Oly sokáig tétováztam, hogy végül nagy fáradtság, éhség és szomjúság lett úrrá rajtam. Elővettem tehát kenyeremet, s felszeleteltem. Az egyik fáról meglátta ezt egy fehér galamb, melyet azelőtt nem vettem észre, szokása szerint lerepült, s bizalommal odajött hozzám, mire megosztottam vele a kenyeremet. Elfogadta, s a szép madár láttán felvidultam egy kicsit. Amint azonban a galamb ellensége, a fekete holló meglátta ezt, azonnal lecsapott, egyenesen nekirepülve. De nem az én kenyeremet akarta ám, hanem a galambét, mire a galambnak menekülnie kellett. Arra felé repültek el, amerre a nap áll délben. Ez engem annyira feldühített és elkeserített, hogy egy pillanatig sem tétovázva a szemtelen holló után rohantam. Így akaratom ellenére majdnem egy szántónyit futottam az előírt úton, míg a hollót el tudtam zavarni és a galambot sikerült megmenteni.”