Pentagram 1999/4

A lényeges dolgok átgondolása a lelkület felemelése révén

 

A Corpus Hermeticum Hermész Triszmegisztoszról, Pimanderről és Tátról beszél. Hermészt ebben háromszorosan hatalmas vagy háromszorosan magasztos mennyei emberként írják le. Ez azt jelenti, hogy itt egy valódi megszabadultról van szó, aki érinthetetlen, és aki Istenben és Istenből él.

 

A Hermészi ember szolgálni fogja a világ és az emberiség azon fáradozását, hogy megszabadítsa magát az anyagtól. Ebben az értelemben Hermész az az „új ember”, aki feltár egy teljesen új utat. Pimander Isten bölcsessége, a kezdet igéje. A Pimander kifejezést a „pásztor” vagy az „emberiség vezetője” szavakkal lehet leginkább lefordítani. Pimanderben a Hermészi embernek az az erővonalszerkezete nyilvánul meg, amely megfelel eredeti hivatásának. Pimander az az Isten, aki kifejezetten a léleknek nyilvánul meg, ha ez az érintésére már megnyílt. Pimander az a láng, amely a szentély fölött világít, mihelyt Hermész „a lényeges dolgokat átgondolja, és lelkületét felemeli”. Tát az a lélek, amely a tisztulásban odáig jutott, hogy a szellem megérintheti őt. Ebből az érintésből fejlődik ki a szív és a fej egysége. És csak ebben az egységben tudja Hermész a lényeges dolgokat átgondolni, és értelmét felemelni.

A Corpus Hermeticum első könyvében a Hermészi ember felteszi Pimanderének a kérdést, hogy az emberiség miért került ebbe a bukott állapotba: „Hogyan illeszthető hát e nagyszerű látomás kereteibe, melyet Te, Pimander, kinyilatkoztattál nekem, a dialektikus természet? Mit gondoljak a dialektikus rendről, a dialektikus világegyetemről? Hogyan került a mennyei ember a dialektikus természet fogságába, és miért fajult el a jelenlegi állapotáig? A dialektikus természet Isten őslényéből magyarázhatóe? Miért vált akkor ez a természetrend oly gonosszá?”

Pimander elmagyarázza neki, hogy a természetet a világ tiszta őstípusa alapján teremtették, és hogy Isten egy hatalmas alkémiai laboratóriumot hozott létre, amelyben az embernek a mindenségi megnyilvánulás nagyszerű tervével kellett volna együttműködnie. Ezen a munkaterületen az anyag folyamatos átalakítása ment végbe, összhangban a dialektikus világegyetem feladatával. Romlatlan formájában ez a hetedik világegyetem vagy hetedik kozmikus terület tökéletes harmóniában van mind a hat másik teremtési területtel.

„Kezdetben – mondja Jan van Rijckenborgh a Corpus Hermeticumhoz fűzött magyarázatában – az volt a szándék, hogy az elsüllyedt elemek, a dialektikus természet minden jelensége értelem nélkül maradjon, és csak anyag legyen. Mert ha az anyag, ha egy elem a szellemhez kapcsolódik, akkor csaknem lehetetlen állapot keletkezik. Akkor – így mondja Pimander – az anyagban szellemi hatás keletkezik, és az anyag, mely szakadatlan változásnak van alávetve, foglyával bemegy a halál lényébe. Vagyis arról van szó, hogy ha a világító szikra, a szellem, helytelenül, szakértelem nélkül köti magát az anyaghoz, akkor az anyag és a szellem egymásba folyik. A szellem örök és változatlan, míg az anyag állandóan változik és átalakul. Ha tehát ezek egyesülnek, akkor az anyag magával vonszolja a szellemet, a fénylő szikrát. E természetellenes kapcsolat következménye pedig megkristályosodás lesz. Az anyag ellenáll, mialatt a szellem érvényesülni akar. A szellem fennmaradásra irányuló törekvése miatt aztán az anyag besűrűsödik, megkristályosodik, s így most már mindenestől ellenáll a változásnak. Ily módon az örökkévalóság a fájdalom és kín börtönébe lett zárva.”

 

Az anyag magához ölelte szerelmesét

Így került egykor a mennyei ember az érintetlen hetedik kozmikus terület Paradicsomába. Miközben azonban arra törekedett, hogy e terület vezető erejével együttműködjön, hivatásáról megfeledkezve belemerült az anyagba. Az anyag pedig átölelte „kedvesét”, így hát a mennyei ember fogságba esett. A szenvedés körforgásába kerülve a fájdalom és szégyen révén kell ismét bölccsé válnia. Amint említettük, Pimander csak akkor nyilvánul meg Hermésznek, ha Hermész „a lényeges dolgokat átgondolja, és lelkét felemeli”. Döntő pillanata ez a fogoly mennyei ember visszavezető útjának. Mert míg csak saját tükörképét szereti és saját teremtésében gyönyörködve tévelyeg, addig nem ismeri fel annak a szükségszerűségét, hogy „a természet lényeges dolgait átgondolja, és a lelkét felemelje”. Ezért kell először a fájdalmak és a könnyek tengerén keresztülgázolnia, mielőtt a mikrokozmosz soksok megtestesülése után – képes rádöbbenni, hogy ő egy „tékozló fiú”, akinek meg kell találnia a visszavezető utat. És ha majd eléri a bűntudat és alázat e mélypontját, és a benne lakozó Isten előtt beismeri, hogy mennyire eltévelyedett, csakis akkor tárul fel számára a visszavezető út teljesen új távlata. Azé az úté, amelyen beléphet a mindenségi megnyilvánulásban létező eredeti hazájába.

A tékozló fiú példázatában ez az eltévelyedett gyermek a disznók moslékát eszi. A görög hősről, Héraklészről azt mesélik, hogy Augeiasz király istállóját kellett kitakarítania. Ez csak úgy sikerült neki, hogy egy folyó vizét az istállóba vezette, és a beáramló víz az utolsó zugig kisöpörte a piszkot.

Ez a Héraklészről szóló monda még mindig időszerű, mert itt a szívről, az isteni bölcsesség érintkezési pontjáról van szó, amely teljesen elfajult, és Augeiasz király istállójává vált. A mai ember szíve a pokoli vágyakozás és az állandó nyugtalanság forrása. Az ember vagy maga szítja a vágyakat, vagy környezete lobbantja lángra benne. A reklámok azt sugallják neki, hogy bizony milyen balga is ő, ha ezt vagy azt a nagyszerű terméket még nem vásárolta meg, ha nincs még ilyen meg ilyen diplomája, ha még mindig a tegnapi divat szerint öltözködik, vagy ha keservesen megkeresett pénzét még mindig nem a tőzsdén próbálja megsokszorozni. Már a nevelés és az oktatás a szájába rágja, hogy mit kell tennie, ha „azokhoz” akar tartozni. Meghatározzák az értékrendjét, a vélekedését és a cselekedeteit.

Korunk embere előtt ismeretes, hogy az anyagot egyre nehezebb kordában tartani: Mintha csak ki akarná vonni magát az ellenőrzés alól. Az egész tudományos világ szinte emberfeletti küzdelmet folytat azért, hogy legyőzze és uralja az anyagot.

Az ember egyrészt belehajszolja magát abba, hogy minél több anyagot birtokoljon, másrészt viszont gondot okoz neki az anyag fölötti uralomért vívandó harc. A szív abban merül ki, hogy próbál ezzel a taposómalommal lépést tartani. A gyermekkorban elültetett vágyak pedig arra késztetik az embert, hogy egyre mélyebbre süllyedjen az anyagba. És amely népek hagyományos kultúrája ezt az anyagi hajszát nem ismeri, azok is kénytelenek szembesülni a kényszerrel, hogy a fejlett és fejlődő országok közötti felzárkózási versenyben részt vegyenek.

Így tehát már az egész világ lángokban áll, az emberek pedig szenvedélyes vitákban próbálják saját igazságukat rákényszeríteni a másikra. Ebből az elsüllyedt világból száll fel Hermész, a háromszorosan magasztos új ember hangja, hogy „a természet lényeges dolgait átgondolja, és lelkét felemelje”.

Hogyan kell ezt értenünk? Lehetségese még egyáltalán, hogy korunk túlhajszolt, anyagelvű embere „a lényeges dolgokat átgondolja, és a lelkét felemelje”?

Sikerülhet-e ez nekünk? Képesek vagyunk-e még teljes nyugalomban, minden fölösleges vágyakozástól, gondolattól és cselekedettől mentesen „a lényeges dolgokat átgondolni, és lelkünket felemelni”?

 

Amikor kihunytak a csillagok…

Az ó-indiai teremtési történet ezzel kapcsolatban azt mondja:

„Amikor Brahma megteremtette a világot, és tűzszikráit szétszórta benne, az ellenséges istenek egy tervet eszeltek ki, hogy az isteni szikrákat foglyul ejtsék. A megrettent istenek a világ végéről egy tüzes szörnyeteget láttak feljönni, melynek ezer rémisztő feje az ég boltozata ellen fordult. Az ezer tüzes torokból felcsapó lángnyelvek elérték a gyémántcsillogású mennyboltot, úgyhogy a csillagok kihunytak. A szörnyeteg széttaposta a tengeren átvezető utat…

Ekkor azonban megjelent Siva, az örök táncos, és isteni hatalmának erejével – melyet korszakok óta gyűjtött össze önmagában egy szilárdan megalapozott törvény szerint, melyet még az istenek sem ingathatnak meg – megtámadta a szörnyeteget. Siva óriási testét a föld határáig kiterjesztette, és roppant száját kitátván fogai közt felemésztette és kioltotta az ördögi tüzet, majd elnyelte a szörnyet.”

Ebből a mondából tehát kitűnik, hogy bár az istenszikrákat a saját maguk teremtette világukban a megsemmisülés veszélye fenyegeti, nehéz helyzetükben mégsem hagyják magukra őket. Ahol a szellemszikrák az anyagba merültek, harc fejlődik ki a múlhatatlan isteni és a mulandó emberi között.

Az eredeti ember önmagában hordozta a férfit és a nőt, és önmagától tudott szaporodni is. Így népesítette be a belőle származó hét főfaj – ahogy erről az Egyetemes Tan tudósít – az egész világegyetemet. Pimander kozmológiája lépésről lépésre követi az anyagba süllyedés évmilliárdos útját, melynek során az emberiség a saját alkotásához kötődött, sőt abba be is zárta magát. A nemek elválasztása azonban, vagyis a helyzet, amelyben most vagyunk, csak sokkal később alakult ki.

Ha az ember ettől az anyagba süllyedéstől meg szeretne szabadulni, és vágyakozását elkezdi a lehetősége szerinti végső határig megtisztítani, akkor ezzel létrehoz egy kapcsolódási pontot a Gnózis megmentő erejével. Az isteni tűz elébe siet, átkarolja őt, és kiszabadítja a haláltermészet karmai közül. Ennek a kapcsolatnak azonban az a feltétele, hogy az ember valóban Isten segítségét keresse, és az „ellenséges istenek” halálos mérget köpdöső tüzes szörnyétől megkísérelje megszabadítani magát.

Hogyan sikerülhet ez neki? Úgy, hogy nem hagyja magát továbbra is a vágyai által vezetni. Nem táplálja őket tovább, így azok semlegesítődnek, majd végül kiégnek. Így lesz saját szívében Augeiasz istállója megtisztítva. Szívének ebből a tiszta munkahelyéből kiindulva tudja aztán az ember „a lényeges dolgokat átgondolni és a lelkét felemelni”. Amint Jan van Rijckenborgh a Pimander könyvéhez fűzött magyarázatában mondja, a megtisztított szívszentély az egész ember megújulásának az alapja. Mert ha a szív megtisztult, és már nem ad teret a szentségtelen vágyaknak, akkor a szív ezt a tiszta állapotot felvetíti a főszentélybe. A szív és a fej ezáltal tökéletes egységgé olvad, ami szükséges ahhoz, hogy az ember „a lényeges dolgokat átgondolja és lelkét felemelje”, és így találkozhasson „saját Pimanderével”.

A végtelenül változatos formamegnyilvánulásban, melyet Isten birodalmától eltávolodván maga az eredeti emberiség teremtett, minden teremtményt, legyen az bármily jelentéktelen is, egy szellemi erővel ajándékoztak meg, hogy mindig fennálljon a lehetőség a szellem birodalmába való visszatérésre. Ez a világosságelv minden lényben megtalálható.

Aki ennek a szellemi elvnek tudatába jutott, és meg akarja szüntetni a poklot, amelyben él és amelyet fenntart, annak először a szívét kell megtisztítania. Nem szabad tehát az énjét erősítenie, művelnie, hanem alapvető vágyainak kell útját állnia. Ez a kezdet. Majd ezután a gondolkodását is meg kell tisztítania. Ha a szív és a fej így együttműködik, akkor már új karma sem képződik, sőt a régi is folyamatszerűen feloldódik. Emiatt szabaddá válik az erő, amely az új életalapot kiépíti és megerősíti, úgyhogy Isten templomát – a Corpus Hermeticum értelmében – erre az alapra fel lehet építeni. A fénynek és a sötétségnek, a jónak és a rossznak, a szellemnek és az anyagnak saját lényében történő elválasztása csak akkor lehetséges, ha a szív újra azzá a tiszta szentéllyé válik, ami az eredeti emberiség megnyilvánulásának a kezdetén volt.

Ez a szentély ad otthont a világosságszikrának, mely az ember szívébe van elvetve, most azonban elsüllyedve fekszik az anyagban, és az anyaghoz van kötve. Aki megtisztítja a szívét, és a szívfej kapcsolatot újra helyreállítja, az Hermésszel mondhatja: „Szellemben és lélekben láttam, amint a világosság, amely számtalan erőből állt, valóban határtalan világgá lett, mialatt egy hatalmas erő a tüzet körülzárta, megzabolázta, és így egyensúlyba hozta.”

Ha a szemed tiszta

 

„A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz.”

(Máté 6,2223)

 

Máté evangélista e szövegében a szem ismeretlen vonatkozására hívják föl a figyelmünket; a szemre nem mint a fény befogadójára, hanem mint kisugárzójára: a szem a test lámpája. Ez a lámpa nem világít minden további nélkül, mert ha a szemed gonosz, úgy egész tested elsötétül.

Az emberre meghatározóan hat a fény, amelyet a szem befogad, vagyis: az események, amelyek körülötte történnek. Hozzászokott, hogy azonosítsa magát környezetével, a dolgok külső oldalával – azzal a világgal, amelyben a látszat egyre fontosabbá válik. Ez a világ csillog-villog, s ezáltal elkendőzi a dolgok belső oldalának silányságát. Az ember számára valóságos állapotánál fontosabbá kezd válni az arculat, amelyet kifelé színlel. A reklámok világa különösen jól szemlélteti ezt. Egy gyártmány esetében mindennél fontosabb, hogy ki használja és milyen környezetben. A minőség e tekintetben csak jelentéktelen részletkérdés. Sőt, akadnak hirdetések, melyeken pusztán egy hatásvadász kép látható, de magáról a termékről jóformán semmit sem mondanak. Egyszóval úgy akarnak valamit elhitetni a szemlélővel, hogy eközben figyelmét elterelik a valóságról. Újfajta hitet tukmálnak rá, a rögeszmékben való hiedelmet. Hogy miről is van szó valójában, az homályba vész. Az a szem, amely gonosz, nem képes keresztüllátni e világ káprázatán, mert – mint mondják róla – telhetetlen is: nem tud betelni a látvánnyal. Ily módon az emberbe, mint mikrokozmikus lénybe nem jut valóságos fény, és egész teste sötét marad.

A dialektikus világot az ellentétek sokasága jellemzi. Az ember többnyire csak a jelenségek közti különbségeket veszi észre, és már nem képes az egység fölismerésére. Ez nem is lehet másként, mert önmagában elveszítette a kapcsolatot az egységgel, és arra van ítélve, hogy a káosz közepette fölismerje: ő sem más, mint zűrzavar. Mivel evett a „jó és rossz tudásának fájáról”, most csak az ellentéteket képes meglátni – az „élet fája” elérhetetlenné vált számára.

 

Képesség az egység elérésére

 

Újra ehetünk azonban erről a fáról is, ha figyelmünket kívülről befelé fordítjuk. A szemnek, mely ismét tiszta szeretne lenni, meg kell tanulnia elfordulni az ellentétek világától. Ez nem történik meg csak úgy váratlanul, mintegy magától. Először föl kell fedeznünk, hogy ebben a természetben minden erő egy ellenerőt is megidéz. Ez azt jelenti: ahhoz, hogy nyugalomhoz jussunk, másképp kell bánnunk ezzel a természettel. Ahhoz, hogy mi magunk megnyugodhassunk, amennyire csak lehetséges, nyugton kell hagynunk ezt a világot. Az „élet fájának” gyümölcsei segítenek ebben. Ez a más életterületről származó új táplálék ad erőt számunkra, hogy a halandó világ ellentétei fölé emelkedjünk, s az evilág erői és ellenerői közt húzódó középúton át haladhassunk az egység világa felé.

Az egységet magunkban hordozzuk. Az isteniség még bennünk lévő maradéka folyvást így beszél hozzánk: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz…” (Jelenések 3,20) Új vezetés tűnik föl bennünk, amely kivezérel az ellentétek világából. Ez az új irányítás nyugalmat hoz, és kioltja az evilági vágyak iránti fogékonyságot.

Így új rendszer lép életbe: „Keressétek először Istennek országát, és minden más megadatik néktek”. A világhoz való viszonyunk megváltozik. Ami életünkhöz létfontosságú, azt nem kell többé kívánnunk, hanem ajándékba adják nekünk. Mindent megkapunk, ami az új lélek fejlődéséhez szükséges.

Ezzel beléptünk Tiánai Apollós Nuctemeronjának első órájába: „Az egységben Isten dicshimnuszát zengik a démonok; elvesztve gonoszságukat és haragjukat.” Jan van Rijckenborgh hozzáteszi: „A mágneses feszültségek és következményeik, melyek a dialektikus életben olyan magától értetődőek, eltűnnek, az aurikus lényben fölhalmozódott mágneses erő egy része pedig harmóniává alakul, s így a jelölt szolgálatába áll. Az erő másik részét beszabályozzák, vagy eltávolítják a jelölt rendszeréből, úgyhogy végül semmi más nem marad, csak az egység.”

E szöveg olyan állapotról beszél, amelyben az egész test meg van világosítva. Az egész testen itt a mikrokozmoszban lakozó négyszeres személyiséget értjük. A szem központi szerepet játszik, mivel asztrális erőkre reagál, és az agyalapi mirigyen keresztül kapcsolatban van a fejjel és a szívvel. Tehát az a mód, ahogyan a szem néz, meghatározza az asztrál és mentáltest minőségét. Ezért nevezik a szemet a lélek tükrének is: „A főszentélyben égő hétkarú asztrális gyertyatartó rezgéseit parányi mágneses hullámokban a látódomb* továbbítja a szemhez, s az így létrehozott impulzusokkal összhangban ‘lát’ az ember, mágneses állapotának megfelelően.” (J. v. Rijckenborgh: A kínai Gnózis.) Ez a gondolat ellentétes a megszokott fölfogással, amely szerint az agy ismeri föl a szemen át hozzá bejutó fényt.

Nos, Jakob Böhme Beszélgetések a tanítvány és a mester között című művében megállapítja: „A jobb szem bennünk az örökkévalóságba néz. A bal szem hátrafelé tekint az időben. Ha mármost megengeded magadnak, hogy mindig csak a természetet és a mulandó dolgokat mustráld, akkor sohasem jutsz el az egységhez, mely után olyannyira sóvárogsz. Jegyezd meg és légy résen! Ne engedd meg elmédnek, hogy belebocsátkozzon abba, ami kívül van, vagy hogy azzal töltekezzen; és ne nézz vissza. […] Ne hagyd a bal szemednek, hogy félrevezessen azzal, miszerint folyvást egyik benyomást idézi a másik után, de hagyd, hogy a jobb szemed visszavezesse a bal szemedet. […] S csak azáltal, hogy az idő szemét az örökkévalóság szemébe helyezed, […] és Isten fénye által szállsz le a természet fényébe, […] éred el a szemlélet egységét, avagy az akarat egyöntetűségét.”

 

A bal és a jobb ösvény

 

Jan van Rijckenborgh ezt írja a Nincs üres tér című könyvében: „Érzékszerveink hatásai és képességei az öt lélekközegtől, hatóerőtől függenek. Egyénileg látunk és hallunk, mert lelki beállítottságunk nagyon különböző és egyéni színezetű. Jobb szemünk közvetlenül a tobozmiriggyel és az ennek megfelelő agyrésszel van kapcsolatban. Bal szemünk azonban teljesen a közönséges, gondolkodó agyból, a természetes észből ered, és ezzel van kapcsolatban. Meg kell gondolnunk, hogy ésszerkezetünk érzéki életünkből, a vágytestből magyarázható, ez uralkodik az agyon. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a bal szemen a máj uralkodik.

Ezzel azt akarjuk nyilvánvalóvá tenni, hogy akit még ‘nem lobbantott lángra isten szelleme’, akinek lelke még nem nyílt meg a Gnózis világosságának, az valójában egyszemű, ‘félszemű’. Jobb szeme mindenesetre még nem használható belső érzékelésre. A tobozmirigyagyrészhez vezető út ugyanis a lélekközpontban fekvő agyalapi mirigyen keresztül halad a tobozmirigyhez. Az emberi magzatban a szemek az agyállomány belsejéből nőnek kifelé. Ha a tobozmirigy a gnosztikus világosság elől el van zárva, akkor a jobb szem a világosságot nem látja, s így maga sem gyújthat világosságot.”

Az ösvény járása közben a tobozmirigyet fölkészítik arra, hogy az embert összekösse az örökkévalósággal. S a jobb szem látni kezdi az örökkévalóságot.

Hogy mit lát a jobb szem, amikor megtisztult, azt jól kifejezi Jakob Böhme Aurora (Hajnalpír) című könyvének ábrája. A mikrokozmosz látóvá lett. „Új” fényt lát, és az világítja át. Igen, a mikrokozmosz mindenlátóvá vált, és újra részesül az isteni világban.

Ha a szemed tiszta, akkor új asztrálerőket vonz, melyek által mikrokozmoszod fényes lénnyé válik.

Nyugtalan vándor a ködtenger partján

 

Caspar David Friedrich német festő (1774-1840) műveiben az elkülönültség lenyűgöző érzését fogalmazza meg. A vallási elképzelések hagyományos jelképrendszerét a természet képeivel sikerült helyettesítenie. Többek között ez az oka, hogy néhány festménye titokzatos vonzerővel hat a szemlélőre.

 

Magányos, feketébe öltözött férfi áll szálegyenesen egy sziklán. Pillantását egy valószínűtlen fényben fürdő hegycsúcsra veti. Testtartása arra is utalhat, hogy valamiféle alakot sejdít a távolban, ám ott csak éles fényt látni. Szinte teljesen feloldódik a táj fejedelmi látványában. Tekintetét rövidesen mégis el kell vonnia onnan: következő lépését kell mérlegelnie. Talán vándorútja céljára és az odavezető útra is gondol. Lefelé kell fordítania pillantását, mert a fölfelé vezető út ismeretlen terek határolta mélységeken át vezet. A valóság már csak ilyen!

 

Elbátortalanodva visszafordulni?

A lába előtt tátongó mélységet csaknem áthatolhatatlan ködfelhő borítja. Ugyan mit tesz majd? Elérte volna már a célját? Tovább kell még mennie? Talán nem lát lehetőséget a ködtengerbe való leereszkedésre? El kell felejtenie távoli célját? Csüggedten visszafordul, vagy vállalja a veszélyes, mégis elkerülhetetlen vándorút kockázatát?

Caspar David Friedrich a Vándor a ködtenger fölött címet adta művének. Ki ez a vándor? Magánya képzettársításokat ébreszt: a legmagasabb után kutató volna, nyugtalan vándor, aki a kilátástalanságból akar kiemelkedni? Aki tekintetét a belső tusa és a külső világban megélt magány után most másik útra veti? Olyasvalaki, aki megpróbál kiszabadulni a kétsarkú természet igájából, melyben az egész földi élet raboskodik? Talán az új kezdet merész tettére készíti föl magát, kitörve korának és környezetének szokványos gondolatmintáiból és szertartásaiból? Ez egyben azt is jelentené, hogy megváltozna az embertársaihoz, házastársához, barátaihoz és a családjához való viszonya. Hogyan reagálnának ezek, ha látnák, hogy szakít a jelennel és a múlttal, azokkal a szokásokkal és magatartásformákkal, melyek eddig vezérelték? Össze tudja-e egyeztetni ezután a létéért és társadalmi helyzetéért vívott harcot azzal az ösvénnyel, amely magányos csúcsokhoz vezeti? Föl tudja-e adni e teljes belső megváltozáshoz vezető ösvényen az önmaga érvényesüléséért küzdő ént? Vállalhat-e – ugyan szabad-e vállalnia – olyan kockázatot, melynek eredményét még nem láthatja biztosan előre?

 

A körforgás vége új kezdetet jelent

Aki a nagy és szent célt el akarja érni, annak föl kell kutatnia a földi élet és az isteni létterület közti választóvonalat, és át is kell lépnie rajta. Az isteni világgal való eggyé válást nem lehet kikényszeríteni, mondjuk például szent szövegek tanulmányozásával. De éppoly kevéssé lehet ezt a pontot érzelmimisztikus betokosodással vagy okkultmágikus gyakorlatokkal elérni. Mivel az emberiség immár egy korszak végére jutott, új időszak veszi kezdetét, amelyben az isteni életterületre nyíló kapu csakis az egész lény transzfigurálásával található meg. És ez a folyamat a külvilág és a saját lény által állított valamennyi akadályt legyőzi. A transzfiguráció olyan magas hegy megmászásához hasonlítható, melynek csúcsát sűrű köd borítja. A hegy megmászásához az igazságkereső magával cipelt málhája legyen olyan könnyű, amennyire csak lehet. Vagyis mindent hátra kell hagynia, amibe sóvár vágya, kevélysége és önfejűsége újra és újra belecsimpaszkodna. Meg kell szabadulnia terhétől, és szét kell törnie a számtalan béklyót, mely még a haláltermészet fogságában tartja.

 

Felhagyni a földi mintára szőtt tervekkel

A megszabadító út kezdetén az ember sokat töprenghet, morfondírozhat ugyan, és szabályokat is megpróbálhat fölállítani magának, ám hamarosan fölfedezi, hogy nem tervei viszik előre a szellemi ösvényen. A lelke legmélyén rejlő meghatározatlan szellemi erő az, ami új belátással ajándékozza meg, és szabaddá teszi számára az utat.

Megtapasztalja a segítő erőt, még ha egyelőre nem is képes mindig felismerni a rejtett vezetés értelmét, és a kapott tanításnak sem tud még a mélyére hatolni. Ez olykor szöges ellentétben áll terveivel és szándékaival. Ekkor aztán megkísérli a maga logikájával és belátásával a felajánlott segítséget megtagadni, visszautasítani vagy elfojtani. A haláltermészeten át vezető keresőútján az ember így számos veszéllyel találkozik. Nap mint nap újólag döntéseket kell hoznia – ilyen a „mindennapi élet”. Ugyanakkor azonban az énje és az isteni eredetű lélekmagja között is újra meg újra választania kell. Emiatt azonban nem kell aggódnia. Arról van ugyanis szó, hogy sötétben tapogatózó énje úgysem tud tovább segíteni neki, a benne rejlő isteni lélekmag viszont föl tudja tárni számára az utat, ha ő is úgy akarja.

A példánkban szereplő hegymászó már elért egy csúcsot. Minden erejét bevetette, hogy utat törjön fölfelé. És sikerült neki. Megmászta a hegyet, és visszatekinthet életének egy fontos szakaszára. Sok nehézséget kellett legyűrnie, sok kudarcot szenvedett el, miközben fájdalmas, de értékes tapasztalatokat gyűjtött. Gondjai olyan mértékben oldódtak meg, amennyire képessé vált távolságot tartani tőlük – amennyiben sikerült megfelelnie a viszálymentesség, a semlegesség és a kritikától való tartózkodás alapvető követelményeinek.

Ahhoz, hogy e győzelmekből és vereségekből álló folyamat során, a bukások és föltápászkodások után megint továbbmehessen, elmélyítette és megerősítette a választott célban való hitét. Minél inkább fölfedezte és újra megismerte a maga „belső istenét”, annál világosabbá vált és közelebb került a cél is. Nyitottabbá és fogékonyabbá vált a valós élet iránt, amelyet már az útja során fölfedezett egyetemes gnosztikus bölcsességtan fényében szemlél. Egész lényét mélységes hála hatja át.

Ekkor valami egészen váratlan dolgot tapasztal: az áhított célra irányuló tekintete elé táruló kilátás fölriasztja csalóka nyugalmából. Minden, ami korábban érthetőnek, biztosnak és áttekinthetőnek tűnt – útjának szinte karnyújtásnyira lévő vége -, immáron sűrű ködfelhőbe burkolózik. Kételyek merülnek föl, kérdések, melyeket talán már régen megválaszolt, gondok, melyeket túlhaladottnak vélt. Önmagát, az utat, a keresést, bizony, a magaválasztotta ösvényt is teljesen megváltozott szemszögből látja. Mintha újból próbának vetnék alá… Ugye nem csak kíváncsiságból és tudásvágyból járta eddig az utat? Hiszen a Gnózis utáni sürgető honvágy miatt vállalta a fáradalmakat, nem igaz? Hát akkor mi történt?

 

Az ellenmozgás keletkezése

Két hang szól a lényében: a halandó, haláltermészetben született ember szava, és a szellemszikráé, mely a haláltermészet sötét köntösét kényszerzubbonynak érzékeli. A szellemszikra hívó szava az embert egyre tovább hajszolja élete útján, hogy tudatára ébredjen elsüllyedt létállapotának. Messziről látja már ugyan az eredeti ember képét, de még nem vált benne valósággá. Újra meg újra föllobban a régi tűz, és a mulandó világ káprázatához kötözi. Ezzel egyidejűleg azonban a lélekszületés tisztítótüze is átjárja. Az anyagember természeténél fogva úgy van programozva, hogy belekapaszkodjon abba, amit elért, és a maga gondolatait, ötleteit és tapasztalatait valóságnak könyvelje el. Aki azonban kiutat keres e fogságból, és ezt az utat valóban járni is szeretné, annak nem szabad megállnia a célról való spekulálásnál. Folyvást kérdezgetnie kell magát: Helyes úton járok? Nyitott vagyok-e az új tapasztalatok és új belátások számára? Vagyok-e olyan önkritikus, hogy életvitelemet naponta megújítsam?

 

A ködtenger partján

Aszerint, hogy az új belátás tiszta fénye miként válik hatásossá, és ahogyan az új lélek beszélni kezd, úgy érzékeli az ember egyre tisztábban a benne lévő sötétséget. Lelkiismereti konfliktusok merülnek föl, és befelé irányuló pillantását elhomályosítja a ködfátyol. Akit azonban lepett már meg valaha köd, s ezen a látszólag áthatolhatatlan falon át tudott törni, az tapasztalatból tudja, hogy a ködben megtett minden lépést bizonytalanság jellemez. Ilyen helyzetben csak lassan lehet haladni, mert arra kell ügyelni, hogy meg ne botoljunk és el ne tévedjünk. Ám e késlekedés hatása értékes is lehet. Mert az akadályok legyőzése és a cél elérése során való sietség és kapkodás pusztán az elme szerzeménye. Az ősatomból született lélek ellenben tökéletesen mentes minden emberi nyugtalanságtól, továbbá minden abból keletkezett érzéstől és tévedéstől is.

Ezért a belső megszabadulás ösvényén haladó zarándok lelkiállapotának időtlenné kell válnia. Arra törekszik ugyanis, hogy szívét az isteni fény számára éjjelnappal nyitva tudja tartani, hogy beléáramolhasson és oltalmazó palástként beburkolhassa. E biztonság vigaszt nyújt neki. Abban bízik, hogy a köd végre feloszlik, és ismét szabadon nézelődhet, hogy új, még ismeretlen térségeket fedezzen föl, ahová be szabad lépnie. Új erő támad föl benne, és kíséri ösvényén, sőt meg is előzi, hogy szabad utat teremtsen számára. És a ködtenger? Az sem félemlíti meg többé, mert a külső embert fenyegető erők jelképévé zsugorodik. Mivel a kereső e sziklacsúcson új belátásokhoz jutott, nem kell tovább ott időznie. Megerősödve a tökéletesen új által, mely megszületett benne, folytatni tudja az „új élet” felé vezető útját. Sötét öltözékét – mely most még a régi természet jelképe – a fényruhára cseréli majd föl annak jeléül, hogy belépett a megszabadító életbe.