Pentagram 1999/3

A személyiség ereje

 

MINDEN EMBER EGYEDÜLÁLLÓ SZEMÉLYISÉG. AMI EGÉSZEN KÜLÖNLEGES, AMI EGÉSZEN EREDETI, AZ LEGTÖBBSZÖR ÁMULATBA EJT MINKET. A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ ÉS A TÖMEGTERMELÉS KORSZAKÁBAN AZ EMBEREK MÉGIS MINDINKÁBB HASONLÍTANI KEZDENEK EGYMÁSHOZ. AZ AFGÁN, A KOLUMBIAI, AZ AUSZTRÁL ÉS A TUNÉZIAI, A FRANCIA ÉS A NÉMET MIND UGYANAZT A TORNACIPŐT VISELI, UGYANARRA A ZENÉRE TÁNCOL, ÉS UGYANABBAN AZ IDŐBEN KÍSÉRI FIGYELEMMEL EGY ANGOL HERCEGNŐ DRÁMAI TEMETÉSÉT.

 

Ezeket a jelenségeket általában aggasztónak ítélik, mert sokan attól tartanak, hogy így elveszíthetik sajátos nemzeti jellegüket, kultúrájukat, nyelvüket és egyéniségüket. Ezt az aggodalmat többek között az amerikai elnök szavai is tükrözik, aki betiltotta az emberi sejtek klónozását, arra hivatkozva, hogy nem az egyformaság, hanem az emberi egyéniség megőrzése a legfontosabb érték.

A művészetnek, az üzleti életnek és a tudománynak nagy szüksége van eredeti gondolkodókra. A cégek a dolgozóikat tanfolyamokkal, továbbképzéssel segítik hozzá fantáziájuk növeléséhez és az önálló alkotó munkához. Minden meditációs gyakorlat, a vallás, a művészet, sőt a kisgyermekek nevelése is arra van hangolva, hogy valami eredetit mutasson fel. A menedzser öltönyét, nyakkendőjét levetve ökölbe szorított kézzel elszántan kiabálja: „Yes, yes!”

Ezzel azt akarja elérni, hogy még jobban bízzon a jövőben és önmaga személyiségében. Népszerűek az erős, eredeti személyiségjegyeket mutató emberek. A humoristák, polgármesterek, mutatványosok vagy pedagógusok akkor a legeredményesebbek, ha humorral, gyors felfogóképességgel és gazdagon árnyalt érzelemvilággal rendelkeznek, vagyis személyiséggel.

 

A SZEMÉLYISÉG JOGTALAN IGÉNYEI

Az emberi személyiség valami egészen különleges dolog. Ez az ember legősibb, legeredetibb része. Általa lesz az ember valóban egyedi teremtmény. Látjuk tehát egyrészt az embert a maga személyiségével, mely mindenki másétól különbözik. Ha száz embert ugyanarra kérünk, legyen az akár mindössze egy dalt eléneklése vagy egy ház megrajzolása, akkor a feladatot mindenki másképpen fogja megoldani.

Másrészt viszont éppen a személyiség az, amely az életben gyakran túl messzire megy és túl gyakran lépi át a kiszabott határokat. A legtöbb nehézség abból fakad, hogy magának olyan helyet követel, amelyre nem lenne joga. Ha egy újszülött először nyilvánítja ki az akaratát, akkor a szülők ezt rendszerint nagyon meghatódva és rendkívül büszkén szemlélik. Később azonban éppen ez az akarat akadályozhatja meg azokat a kiegyensúlyozott folyamatokat, amelyeknek a lélek fejlődését kell szolgálniuk.

A transzfigurizmus tanáról gyakran azt mondják, hogy nem a személyiségnek szól. Mert – ahogy ezt néha túlságosan is dogmatikusan ábrázolják – a tanuló által elindított folyamathoz a személyiség alig tud valamivel is hozzájárulni. Ez a folyamat a valóságban azonban sokkal árnyaltabb. A transzfigurizmus iskolájában a személyiség fontos, sőt kiemelkedő szerepet játszik, jóllehet teljesen más értelemben, mint ahogy ezt sokan talán elvárják. Az erős személyiségeknek ilyen környezetben nem könnyű megmaradni, mert a lélekszületés, a léleknövekedés és a lélekmegszabadulás olyan egyéni lelki folyamat, amellyel a személyiség ugyan együtt dolgozik, amelybe azonban mégsem avatkozhat bele.

A szóban forgó folyamat egy elhatározással kezdődik. Ez azonban csak akkor születik meg, ha elegendő élettapasztalat gyűlt már össze, és az ember testileg is megtapasztalta, hogy a saját lényében és a világban létrejövő minden szenvedés, balsors és fájdalom egyedüli oka csakis a saját énjében keresendő. Csak ekkor tudja azt a nagyon tudatos és személyes döntést meghozni, hogy rálép az énösszetörés útjára, és ezáltal megszabadul a természet örökké forgó kerekétől. Ezt a személyes döntést a legnagyobb jelentőségűnek lehet nevezni.

Aki erre a lépésre vállalkozik – és ezt a tudatos döntést már nagyon fiatal korban meg lehet hozni! –, az ezzel azt bizonyítja, hogy a személyiség valódi nagysága a mikrokozmosz iránti szolgálatkészségben rejlik. Fel lehet tenni azonban a kérdést, hogy aki ilyen elhatározásra jut, annak továbbra is személyes látásmódjának, elképzeléseinek és vonzalmainak jól bevált útját kell-e követnie, vagy más irányvonal is lehetséges.

Ez az irányvonal az „önátadás” fogalmában rejlik. Aki ehhez igazodik, az bizonyosan nem mozog légüres térben. Meggyőződhet róla, hogy ebben a tudatosan vállalt folyamatban nem fogják sem manipulálni, sem kizsákmányolni. Mert ez a gnosztikus erő, mely a tiszta irányulás miatt szabaddá vált, mindig az ember életkörülményeire való világos belátással ajándékoz meg. A Gnózis mindig közvetlenül alkalmazható élő ismeret. Szó sincs tehát arról, hogy egy másik személynek kellene odaadnunk magunkat, hanem a belsőleg tapasztalt Gnóziserőnek kell engedelmeskednünk, amely saját lényünk magjából felemelkedvén összeköti magát a személyiségünkkel. És ezt a gnosztikus erőt mindenki ugyanolyan módon tapasztalja e?

Nem, ez nagyon is különbözhet. A Gnózis az egyiknek valami nagyon távoli és idegen dolgot jelenthet, amely neki mintha egyáltalán nem is létezne, míg a másik ezt az eredeti erőt oly közelinek tapasztalja, hogy szinte „minden nap vele vándorol”, ahogy ezt a Biblia kifejezi. A harmadik pedig a Gnózist elméletnek tekinti, vagy egy egészen személyes istennek, akivel a mindennapi gondjait megbeszélheti.

 

A KEZDET EREJÉT MINDENKI MEGKAPJA

A Teremtőből kiáradó eredeti erő mindenütt jelen van. Ez az erő mindenkit megérint, és lényegében mindenkinek ugyanazokat a lehetőségeket biztosítja. Mégis magán az emberen múlik, hogy ezt az erőt közel engedi-e magához, és hogy tud-e valamit kezdeni vele. Így a Teremtőnek a gyermekeiért végzett fáradozása egyrészt nagyon személyes lehet, másrészről azonban tökéletesen személytelen, mivel a Teremtő előtt nincs személyválogatás. Számára minden teremtmény egyenlő. Az emberek minden lélegzetükkel az isteni szeretetet, az eredeti világosságot és erőt lélegzik be, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ők ennek tudatában vannak-e vagy sem. A tüdők ugyanis a levegő beáramlásával egyidejűleg szellemi erőket és étereket is felvesznek.

Éppúgy az is lehetséges, akármilyen hihetetlenül hangzik is, hogy a Teremtőnek ezt a három kiáradását az emberi lélegzet továbbítja. Mert ha az ember felveszi ezeket, akkor az orr-rostacsonton keresztül a fejben és a véren keresztül a szívben ezek az erők hatásossá válnak. Ha ezt a folyamatot semmi sem zavarja meg, akkor tökéletesen szeretetteljes gondolat, tiszta akarat és helyes cselekvés jön létre.

Ami tehát a belégzést illeti, a Gnózis előtt mindenki egyenlő. A különbség csak abban van, hogy a Teremtő erejét mindenki más jelleggel és más módon árasztja ki magából, mégpedig a mindenkori belső fejlődési állapotának megfelelően. Ezért azt lehet mondani, hogy a Gnózis mindenkihez közeledik, és így egy elfajult emberi rendszerbe véteti fel magát. Ekkor azonban az az akadály lép fel, hogy az illető ezt az erőt a többé-kevésbé elridegült szívével és megbetegedett elméjével akarja szétárasztani, és ez nagyobb beképzeltség, mint gondolnánk.

Az ember ugyanis az énjével úgy véli, hogy a Teremtővel való egységet megtapasztalhatja, és Vele kapcsolatban lehet.

Mi azonban, mint értelmes lények tudhatnánk, hogy ilyen jellegű kapcsolatot minden élet forrásával lehetetlen megvalósítani. Legfeljebb csak egy megfoghatatlan erőre való reagálásról lehet beszélni, melyre mindennap emlékezhetünk.

Hogyan tudunk mégis a nap mint nap belélegzett isteni erőhöz értelmesen közeledni? Hogyan tudhatja meg az ember, hogy valóban az egyetlen igazság fényében áll-e? Ezt nem nehéz megvizsgálni, mert az eredmény önmagáért beszél! És hogy ennek a hatása földhöz kötő vagy megszabadító lesz-e? Ha a személyiségjegyeket domborítja ki, akkor ez egy természetes életmenet eredménye. Ha viszont a végeredmény egy olyan tiszteletadásban nyilvánul meg, mely a teremtésre, a felebarátra és az emberiség számára kialakított fejlődési tervre irányul, akkor a Krisztusfény bennük elvégzi művét, és egy új valóság nyilvánul meg számunkra.

Erre a valóságra az ember egész lelkével vágyakozhat, és a vágyakozás ereje segítségével közeledhet a célhoz, ám ez csak türelmetlenség, erőszak, kényszer vagy képmutatás nélkül történhet. Aki rosszul választ, és személyiségének irányítását valaki másra bízza, például film vagy popsztárokra, sportolókra, politikusokra, filozófusokra vagy sikeres üzletemberekre, az egyre inkább útvesztőbe kerül. Számára ekkor egyre nehezebb lesz az eredeti világossággal való kapcsolatot létrehoznia. És ez feltétlenül csalódáshoz fog vezetni.

Mindenkinek ki kell kutatnia a lehetőségeit az élet hangsúlyainak áthelyezésére, hogy aztán közvetlenül rátérhessen a cselekvésre. A puszta filozofálás itt már nem segít. Egyedül a cselekvés vezethet eredményhez, és ezek az eredmények hozzák létre a tudatot, s ez a tudat segíti tovább az embert. Jóllehet ez nem történik olyan könnyen és gyorsan, ahogyan talán sokan szeretnék, mégis ez az egyetlen út, amelyen járhatunk. Ezt követően egy belső harcnak kell kifejlődnie, melyet egyébként külsőleg is észre lehet venni. A személyiségnek meg kell tanulnia elfogadni ezt a folyamatot, hogy az önátadás, valamint a bukás és a feltámadás tapasztalata révén megtanulja a leckéit, melyek aztán továbbsegíthetik az útján.

 

ÚJ KÉPESSÉGEK MÁSOK SZOLGÁLATÁBAN

És mi lesz az eredmény? A jellegzetes személyiségjegyek lassanként egyre inkább háttérbe szorulnak. Az újonnan létrejött lehetőségeket pedig lendületesen az egész emberiség szolgálatába állítják.

A komolyan keresők, akik eme hit és lélekerő alapján az egységhez vezető útra térnek, bizton megtalálják ezeket a lehetőségeket. Ami elválasztottsága miatt az emberben eddig nem fejlődhetett ki, az most mind valósággá válik, ha a halhatatlan lélek esélyt kap a kibontakozásra. Az így létrehívott új lélekközösség ekkor elér egy olyan pontot, ahol az anyag minden bilincsétől megszabadulhat.

Ha az akaratot – feltéve, hogy szabad akaratról van szó – erre a lehetőségre irányítják, akkor az ember a legnagyszerűbb dolgokra is képessé válhat. A személyiség ekkor visszakapja eredeti képességeit, és tudatosan a mikrokozmosz újraalkotási folyamatának a szolgálatába áll.

A szervek újrafelhasználása

Gondolatok a szervátültetésről

 

NOHA AZ ÉLET A FÖLDÖN EGYÁLTALÁN NEM MONDHATÓ RÓZSÁSNAK, AZ EMBERBEN EGYRE ERŐSEBB A TÖREKVÉS, HOGY MEGTARTSA AZT. AZ ORVOSTUDOMÁNY FEJLETTSÉGE LEHETŐVÉ TESZI, HOGY EGY SÉRÜLT VAGY ELHASZNÁLT TESTET NAGYMÉRTÉKBEN MEGÚJÍTSANAK VAGY ÚJ ÉLETERŐVEL LÁSSANAK EL.

 

A szervátültetésnek sok szempontja van. Aki ismeri azoknak a betegeknek a nyomorúságát, akik csak másoktól kapott szervek segítségével tudnak továbbélni, abban könnyen az a felfogás alakul ki, hogy márpedig ilyen célra egészséges szervekről gondoskodni kell. Ennek a nézetnek emberbaráti, de üzleti okai is lehetnek. A humanista embertelennek tartja, ha az egészséges ember ép szerveivel nem segít a beteg embernek. Az üzletember pedig a maga előnyeit tartja szem előtt. Kezd megszokottá válni, hogy szegény emberek rendelkezésre bocsátják gyermekeiket szervadás céljából, vagy hogy akár gyermekeket, akár felnőtteket egyszerűen összeszednek az utcán, és megfosztják őket szerveiktől.

Különböző országokban ez ellen a törvényesített rablás ellen az embernek egy végrendeleti melléklet segítségével kell megvédenie magát. Ha például egy közlekedési baleset áldozatát kórházba szállítják, akkor megállapítják, mely szerveit lehet esetleg felhasználni, ha kilehelte utolsó leheletét. Az adatokat a szervbankban tárolják, mint ahogy az önkéntes szervadókét is.

Mi indítja a dialektikus embert arra, hogy mindenáron ezen a földi csatatéren akar maradni? Hiszen itt legföljebb időleges és gyakran nagyon gyorsan múló boldogságot élhet meg. Szüntelen betegségek, a pusztulás és halál ellen kell küzdenie. Miért kívánja meghosszabbítani életét: puszta félelemből-e, vagy az önérvényesítés viszi rá? Csak a földi létet ismeri, semmit sem tudva az „örök életről”? És olykor az a kérdés is felmerül: Tulajdonképpen ki akarja az élet meghosszabbítását? Maga a beteg? Vagy gondozói tartják őt fogva a földi létben… gyakran csak azért, hogy módszereiket kipróbálják?

Mivel az egészséges szervek iránti kereslet jelentősen megnövekedett, ennek „törvényes szabályozása” egyes országokban vita tárgya. A német kormány például annak engedélyezését tervezi, hogy a legközelebbi vérrokonok vagy az élettárs döntsön egy szerv esetleges eltávolításáról, ha életében az elhunyt nem rendelkezett róla. Ekkor tehát az érintett testéből az ő hozzájárulása nélkül is el lehetne távolítani szerveket.

Ha az ember valamely szervét másvalakiéval pótolják, akkor az illető mélyreható változásokat tapasztal nemcsak az anyagtestében, hanem finomanyagi testeiben is. Los Angelesben egy fürj agyának egy darabkáját egy tyúk kapta, mire ez fürjhangokat kezdett hallatni. Szívátültetés után egy nemdohányzó beteg hirtelen cigarettát kért. Paul Pearsall The Heart’s Code (A szív kódja) című művében 72 olyan szívátültetésről számol be, melyek után megmutatkozott, hogy a donor, a szervadó személyiségének egy részét is „átültették”. Az új szívet kapók közül néhányan idegennek érezték magukat tulajdon testükben, és nagy erőfeszítésükbe került saját azonosságukat újra meglelni. Ha meggondoljuk, hogy a szív a mikrokozmosz középpontjával van kapcsolatban, akkor a problémák láttán nincs mit csodálkozni. Egy idegen szívet kapó ember elsősorban azokból az erőkből él, melyek e szívet adó szívében hatottak. És ez a befolyás bizony nem mindig kellemes. Pearsall megemlíti egy vegetáriánus esetét, akiből lelkes húsfogyasztó lett. Így hát az, aki szellemi irányultságú, joggal kérdezheti, hogy effajta befolyások mennyiben gátolják szellemi fejlődését.

Egy másik ember szerve a mi testünkben idegen, immunrendszerünknek reagálnia kell rá. Ha szervet cserélnek, azt természetesen igyekeznek úgy végezni, hogy például a vércsoportbeli különbségek ne játsszanak negatív szerepet.

Ezenkívül a szervet kapó immunrendszerének működését gyógyszerek segítségével amennyire csak lehet, hatástalanítják. Ekkor a testet érő támadásokat az immunrendszer alig vagy egyáltalán nem ismeri föl, és nem harcol ellenük.

A magzat az anya testében szintén idegen test. Az anya hormonháztartása azonban a kis jövevényéhez alkalmazkodik, és kilenc hónapra elfogadja annak jelenlétét. Utána a hormonháztartás ismét megváltozik, és megkezdődik az elbocsátás folyamata. A babának el kell hagynia anyja testét. Ismeretes, hogy egyes anyák a terhesség idejét úgy élik meg, hogy bennük „egy idegen lakozik”. Ha a gyermek megszületett, a fogamzás előtt uralkodó helyzet újra helyreáll. Szervátültetéskor is hasonló folyamatok játszódnak le.

Az idegen szerv elfogadásának időszakát mesterséges módon meghosszabbítják mindaddig, míg a test föl nem adja a tiltakozást. Amíg ez az idő nem érkezett el, a test elhárítja a kapott szerv idegen anyagi, éteri és asztrális nézeteit, és megpróbálja semlegesíteni azokat.

 

„NE KÍVÁNJATOK TOVÁBB ÉLNI, MINT AMEDDIG ISTEN AKARJA”

Platón azt mondja Phaidón című művében: „Akik bölcsességre és megvilágosodott állapotra törekednek, azoknak a meghalást kell gyakorolniuk.”

Az Istent kereső megtanulja felismerni önmagában mindazokat a gondolatokat, szavakat és tetteket, melyek az önérvényesítés eszközei, és átlát rajtuk. Látja, hogy ezek az életmegnyilvánulások meg akarják fojtani őbenne az új spirituális életet. És ha tovább ragaszkodik ahhoz, amit megszokott, ez végül megkristályosodást, betegséget és halált hoz. Jakob Böhme mondja: „Tanuljatok meg meghalni, mielőtt meghaltok, akkor meg tudtok halni, ha meghaltok.”

Ily módon a fizikai halál elveszti fenyegető jellegét, mert az élet súlypontja fokozatosan a kiviruló halhatatlan lélekre tevődik át. Aki megszívleli a fenti szavakat, az nem törekszik mindenáron arra, hogy életét meghosszabbítsa, mert belátja, hogy nem a földi élet a legfőbb.

A klasszikus rózsakeresztesek egyik axiómája, alapvető igazsága így hangzik: „Ne kívánjatok tovább élni, mint ameddig Isten akarja.”

Énművelés, vagy énlebontás?

 

„A MÁSIK ÚT, AVAGY A SZERETET, A REND ÉS A SZELLEMI FEJLŐDÉS PSZICHOLÓGIÁJA” – EZT A CÍMET VISELI EGY KÖNYV, AMELY EGYEDÜL AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN NÉGYMILLIÓ FÖLÖTTI PÉLDÁNYSZÁMBAN KELT EL. AZ ÉLET SZELLEMI OLDALA IRÁNTI ÉRDEKLŐDÉS ROHAMOSAN NÖVEKSZIK. MÁR MOST MEGMUTATKOZIK, HOGY SZÁMOS PROBLÉMÁT NEM LEHET TÖBBÉ A MATERIALISTA FILOZÓFIA MÓDSZEREIVEL MEGOLDANI.

 

A fent említett könyvben azt írja a szerző, hogy az egónak isteni tudattá kellene érlelődnie: „Arra születtünk, hogy öntudatos személyiségként Isten új életformájává váljunk. Ne legyünk egó nélküli, öntudatlan csecsemők, inkább egy olyan érett, öntudatos egó elérésén fáradozzunk, amely aztán isteni egóvá fejlődhet. Ha mint felnőttek tudunk büszkén két lábon járni, képesen arra, hogy függetlenül döntsünk és ezzel a világot befolyásoljuk, akkor képesek vagyunk felnőtt, szabad akaratunkat Isten akaratához igazítani. Akkor Isten a mi tudatos egónk révén egy új, erős életformában jut majd kifejezésre. Isten munkaeszközévé válunk, és így az Ő részét képezzük.”

Számtalan könyv és mozgalom létezik, amely ilyen vagy ehhez hasonló eszméket és véleményeket népszerűsít. Sokan, akik eddig kizárólag az anyagi gyarapodással foglalkoztak, most áthelyezik a hangsúlyt. Az élet szellemi oldala után kutatnak, például azzal, hogy „az egót addig érlelik, amíg végül egybeolvadhat az isteni egységgel, annak szolgálatára”. Ez az érlelődés aztán olyan folyamat, melyben meg kell tapasztalni a döntéshozatallal járó esetleges fájdalmat. Ezért ez a fejlődés vagy a félelem és tehetetlenség győzelmét hozza, vagy maga lesz az alázat és öröm. A legcsekélyebbé válás akarását jelenti a tudatos felelősségvállalással együtt, mégpedig azzal a végcéllal, hogy az egóból Isten legyen.

 

ÚJ ÉLETALAP NÉLKÜL NINCS VALÓDI JAVULÁS

Sokak számára, akiket a modern társadalom zűrzavarában és feszültségeiben való elsüllyedés veszélye fenyeget, ez az „érési folyamat” az életkérdéseikre adott válasznak tűnik. Ez persze hihetetlenül jó megoldás is lehetne. Hiszen mi kifogásolni való van abban, ha az életet ilyen módon látják, ha az anyag utáni földi hajszát viszonylagossá teszik, és ha meditációk és különböző filozófiai szemléletmódok segítségével nagyszerű távlatokat tárnak fel?

Ez önmagában nem lenne rossz, legfeljebb csak annyiban, hogy ezzel a természetén alapvetően szemernyit sem változik meg. Továbbra is követelésekkel lép fel, mivel az embernek az „enni és felfalatni” világában érvényesíteni-e kell magát. Már kisgyermekkortól azt sulykolják belé, hogy másokat maga mögé utasítva első legyen.

Egyes technikák és stratégiák olyannyira kifejlődtek, oly mélyen a tudatba vésődtek, hogy e mivoltukban már nem, vagy csak alig lehet felismerni őket. Vajon fel tud-e az egó ily nehéz teherrel valaha is Istenné növekedni? Reális célnak nevezhető ez? Valóban képes a természetén Istennel egyesülni?

A rózsakeresztesek más szemszögből látják az isteni eredethez vezető utat. Számukra alapvető tény a világ kettőssége, és hogy az ember nem tud megmenekülni ettől a dualitástól, mivel maga is kettős lény: énje a halandó természetből, lélekmagja pedig a halhatatlan természetből való. E tényből következik, hogy a természetén sohasem válhat istenivé. Más kifejezésekkel, más körülmények között, más korokban ezt már sokszor megkísérelték. Ám minden kultúra, amely ebből keletkezett, csak viszályforrásnak bizonyult. A kis iskolai csetepaték – melyeket manapság olykor-olykor már a gyerekek is lőfegyverekkel vívnak – minduntalan az egész emberiség csatamezőin ismétlődnek meg. Ezen egy évszázadnyi kultúra sem tudott semmit változtatni.

 

AZ ÖNZÉS PÁNCÉLJA MÖGÖTT REJTŐZVE

A gnosztikus transzfigurista ezért az isteni mag felszabadítására irányul, amely a legtöbb embernél még az önző érdekek páncélja mögött rejlik. Ebből a magból támad az a végtelen vágyakozás, az a kimondhatatlan szomorúság és az a sürgető késztetés, amely Isten keresésére ösztönöz. De… hogyan tudna az ember egyáltalán valamire is emlékezni, ha ebből a valamiből legalább egy szikrányit nem őrzött volna meg? Hogyan tudna Istenről beszélni, ha ebből az isteniből nem rejlene még valami benne? Saját magától – természet szülte tudatával – erre nem lenne képes. Az isteni mag az, mely hívja és ösztönzi őt, és szabaddá teszi számára az utat, feltéve persze, hogy maga az ember is ennek lehetővé tételén fáradozik.

E lehetőség megteremtése egy belső küzdelmi folyamat. Ám csak akkor van esély a sikerre, ha a küzdelem alapja a gyógyulás, a megszenteltetés utáni vágyakozás. Ez valami egészen más dolog, mint az én istenivé válása. A gnosztikus transzfigurista útja más irányba vezet.

A transzfigurista életgyakorlata szöges ellentéte bármiféle énkultúrának. Nem babusgatja az énjét, hanem a létminimumra csökkenti, aminek következtében az isteni mag kibontakozhat. Ez azt jelenti, hogy mindennapi életében folyamatszerűen felhagy az énnel összefüggő minden érdeklődéssel – már amennyire felfedezte önmagában őket –, azt mondván: „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem legyen meg a Te akaratod!” Ezen az alapon tudja aztán a gyakorlati életben a hasonló a hasonlót – az isteni lélek az isteni életerőt – vonzani. Az isteni életerőnek egyetlen érintkezési pontja van az ember mikrokozmikus rendszerével. Ezért az igazi gnosztikus transzfigurista mindent kerül, ami ennek az isteni magnak vagy szikrának a fejlődését akadályozná.

Ahhoz, hogy ez a megújulási folyamat végbemehessen, szét kell törni azt a három béklyót, amely a természetént a világához köti. Az első béklyó az anyaghoz, jóléthez és gazdagsághoz kötözi az ént, a második a tisztelethez, hírnévhez és becsvágyhoz, a harmadik pedig az a béklyó, amely a hatalomra és befolyásra törekvést munkálja benne.

Mivel a kultúra – mindenekelőtt világunk úgynevezett nyugati felében – a csőd szélére jutott, számtalan ember kezdett el keresni. Ezek a keresők többnyire azzal kezdik, hogy búcsút vesznek a gazdagságtól, a jóléttől és általában az anyagtól. A hatvanas években a hippik szolgáltak erre példával.

 

NE ISTEN AKARATA, HANEM AZ ÉN AKARATOM LEGYEN!

Az ént fogva tartó második béklyót már sokkal nehezebb széttörni. Mert a tisztelet, dicsőség és tekintély, vagyis amit mások mondanak rólunk, ahogy mások látnak, ahogy mások csodálnak minket, az fontos táplálék az én számára.

A harmadik béklyó lesz viszont a legeslegnehezebb ellenfél, mert az én hatalomra és befolyásra törekszik, hogy önmagát érvényesíthesse. Azt akarja, hogy a dolgok többnyire úgy legyenek, „ahogy én akarom”.

A belső megszabadulás ösvényén ezek a „béklyók” képezik a nagy kísértéseket. Ezt nem a modern rózsakeresztesek találták ki, csak hogy valami újdonsággal rukkoljanak elő Önöknek; minden nép kultúrkincsében megtalálhatják lejegyezve. Majdnem minden társadalmi formában fontos szerepet játszik a gazdagság, tekintély és hatalom. Ezek az együttélés alappillérei. Aki megsérti őket, az ellenállást hív fel. Azoknak a tudósításai, akik ezt megkísérelték, és saját lényükben szét tudták törni a béklyókat, arról tanúskodnak, hogy a belátás, a bölcsesség és erő, de mindenekelőtt az eszmékkel szembeni hűség és egy hihetetlen alkotóképesség az, ami ennek során nélkülözhetetlen.

Mármost az ember szívesen hisz abban a képben, amelyet maga alakított ki önmagáról. Ha ezt azok is megerősítik, akik osztják az elképzelését, akkor ez jócskán felértékeli az énjét, és az én ezt ki is sugározza. Ez a kép a politika önelégült világában kiváltképp ismeretes. Ha elég sokáig fenntartják és ápolják, akkor olyan helyzet alakul ki, amelyben az én már nem tud különbséget tenni igazság és hazugság között. Ekkor már csak a saját gondolatképeiben és képességeiben hisz, és így egyre jobban eltávolodik az igazságtól. A rögeszmének ez a táplálása azonban feszültséget okoz, mert az én meg akarja őrizni az elért állapotot. Ám a világmindenség törvénye folyamatosan aláássa az én emelte akadályokat, hogy elősegítse a valódi belső fejlődést. Ha az én ennek ellenére továbbra is páncéllal veszi körül magát, és továbbra is harcol a halhatatlan lélek ellen, akkor eljön az a pillanat, amikor változás többé már nem lehetséges. A személyiség ekkor már úgy megkristályosodott, hogy a fény már nem tud elhatolni hozzá.

Kétségtelenül a harmadik vizsgát lehet a legnehezebben letenni. A természetbe lépés pillanatától kezdve az emberiségnek állandóan a fennmaradásért kellett küzdenie, mert a természet a maga törvényszerűségei miatt ellenségesen viszonyult az emberhez. A túlélési ösztönből keletkezett a magabiztosság és önmagának a túlbecsülése, két olyan akadály, melyet a félelem szült, és különösen sikerek idején tudják uralni a lelket.

A belső megszabadulás ösvényének minden vizsgáját a háromszoros egó valamelyik magjának az ellenhatásaként kell látnunk. A has-egó az anyagba kapaszkodik; a szív egó a hírnévvel és a megbecsüléssel azonosítja magát; a fej-egó hatalomra törekszik. Heródes, a hatalom képviselője meg akarja ölni az újszülött lelket. A lélek ekkor még túl sebezhető és gyenge, ezért Egyiptomba, („a rejtekhelyre”) kell menekülnie, hogy ott csendesen felnövekedhessék.

 

A LÉLEK MEGSZABADUL A FÖLDI BEFOLYÁSOKTÓL

Aki a személytelen, isteni élethez vezető útra tér, az újra meg újra kapcsolatba kerül az említett három kísértéssel. Ezek azok a kísértések, amelyeket Jézus élt át a pusztában. Az állhatatosságnak ezt az endurisztikus időszakát (mint például a katárok endúrája) az evangélium jelképesen Jézus negyven napos sivatagi böjtjével ábrázolja. A negyvenes szám itt a „nemlétnek” egy olyan időszakát jelenti, melyben a lélek eloldozza magát a földi befolyásoktól, de a fény még nem tudja maradandóan táplálni. Máté evangéliumának 4. fejezetében ez áll: „És mikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt vala, végre megéhezék. (Az igaz élet utáni éhség!) És hozzámenvén a kísértő, monda néki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké. Ő pedig felelvén, monda: Meg van írva: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik. (Ez az a kulcs, amellyel a természetén első nézetét le lehet győzni.) Ekkor vivé őt az ördög a szent városba, és odahelyezé a templom tetejére. És monda néki: Ha Isten fia vagy, vesd alá magadat: mert meg van írva: Az ő angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe. Monda néki Jézus (a lélek): Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!”

A természetén második nézete fölényben érzi magát, és ennek megfelelően viselkedik is. Most arról van szó, hogy az én le tud-e mondania a hatalom és elismerés utáni vágyáról, jobban mondva át tudja-e változtatni a lélekegység utáni vágyakozássá. Ha „egyik a másikát többre becsüli önmagánál”, akkor a mutatott alázat mértéke szerint növekednek majd az isteni Szellem adományai.

 

MEGRENDÍTHETETLEN KAPCSOLAT AZ EGYETEMES ÉLETTEL

„Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét. És monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor monda néki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.”

A harmadik egónézetnek, ennek a harmadik kísértésnek azért tud ellenállni a lélek, mert megrendíthetetlenül tudatában van a Szellem egyetemes törvényeivel való kapcsolatának, amely minden emberi helyzetet és eseményt irányít.

Ennek a próbának a kiállása szerfölött fontos, mert jelentheti a sorssal, embertársainkkal és a földi természet törvényeivel szembeni harcnak a befejeződését, röviden szólva mindazon dolgokkal szembeni küzdelem végét, melyek az embernek ellenállnak és tervei kivitelezésében gátolják.

Ha a lélek a Gnózisra irányul, akkor mindent, ami csak kijut neki, megtanul szükséges próbának tekinteni, a sajátos tisztulási folyamat egy lépésének felismerni. Ezért aki ilyen élő hitben áll, az nem görnyed az aurikus én nyomása alatt, hanem visszahúzódik legbelső szentélyébe, hogy tiszteletet adjon az isteni magnak, amely megajándékozta őt a halálból való kiemelkedés lehetőségével.

„Ekkor elhagyá őt az ördög. És ímé angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala néki.”

Ha a megtisztult lélek eme utolsó kísértés után belép az új életterületre, és a Gnózis szolgái egyesültek vele, akkor elhozzák számára azt a balzsamot, amely orvosolja a küzdelem során megélt szenvedést.

Felebaráti szeretetből fakadó tett e a szervek adományozása?

 

A MATERIALISTA TERMÉSZETTUDOMÁNY SZÁMTALAN GYÜMÖLCSÉNEK EGYIKE A MAGASAN FEJLETT TECHNIKA ÁLTAL URALT MODERN EMBERI ÉLET. A MŰSZAKI LEHETŐSÉGEK HATÁRAIT SZINTE NAPONTA TÚLLÉPIK OLYAN TALÁLMÁNYOK, AMELYEK – ÚGY TŰNIK – EGYRE NAGYOBB TÁVLATOKAT NYITNAK.

 

A homo sapiens (a bölcs ember) már régóta kitért a homo ludens (a játékos ember) elől, aki kísérletező kedvében már nem kérdi cselekedetei értelmét. Ez a fejlődés megmutatkozik a modern társadalom majd minden nézetében, a magas jóléti szinttel rendelkező államokban pedig mindenképpen. Ebből alakult ki többek között az úgynevezett „eldobásra” berendezkedett társadalom. Szinte mindent meg lehet tenni, szinte minden pótolható valami újabb, jobb, szebb dologgal. A raktárak túlcsordulnak a tartalékoktól, és a kereslet még mindig nőni látszik. Az anyagelvű ember éhezik a hatalomra és a tökéletességre. Valóban messzire jutott. Ezért is érthető, hogy roppant büszke a már majdnem elért mindenhatóságára.

A gyógyászat fejlődése kéz a kézben halad a műtéti, rehabilitációs és pótló, helyettesítő technikák tökéletesedésével. Ahol alkalmatlan szervekre akadnak, ott szívesebben vesznek egészséges „donor”-szerveket, mint mesterségeseket a gyárakból. Ebből adódóan a tartósított, élő emberi szervekből tartalékot képeznek azért, hogy gyorsan és célirányosan pótolni tudják a „régit az újjal”. Ökológiai újrafelhasználás a „felebaráti szeretet” címkéjével.

A biológiai pótalkatrészek beszerzése a hightech-ember számára nem jelent nehézséget. Az élet és halál közötti küszöböt pillanatnyilag egy készülék határozza meg, amely az agy elektromos impulzusait, jelzéseit lejegyzi. Ha már nincsenek impulzusok, akkor a páciens „halott”, orvosilag halottá nyilvánítják! De a valóságban még nem kell, hogy halott legyen. Sőt, ez még jobb is, mert ameddig a szív még dobog, a szervek „frissek” maradnak.

A regisztráló készülék végső jelzéséből veszi az orvos a jogot ahhoz, hogy egy ember öntudatlan testét megnyissa, mialatt a szív még saját erejéből ver. Az élelmiszerekhez hasonlóan az eltávolított szerveket nagyon alacsony hőmérsékleten gyorsan lefagyasztják, hogy a szervátültetés céljára mindenkor rendelkezésre álljanak.

Hogy ez megtörténhessen, a testből a meleg vért lecsapolják, és négy Celsius fokos sóoldattal helyettesítik. Egyidejűleg hozzáadnak még tápoldatokat és tartósítószereket. Ezt az eljárást senki sem éli túl.

 

Az ember lefokozása szervek gyűjtőmedencéjévé

Ekkor a saját erejéből már nem verő szívet olyan készülékekre kapcsolják, amelyek gondoskodnak arról, hogy a mesterséges vért a szerveken átpumpálják. Amikor ez megtörtént, minden átültetésre alkalmas szervet kivágnak, preparálnak, hűtenek, és raktároznak, vagy közvetlenül a fogadóhoz küldenek és beültetnek.

Ha az embert így szervek gyűjtőmedencéjévé alacsonyítják, akkor az életmeghosszabbítás már csak szervezés – és nem az erkölcs vagy az ember életcéljába való belátás – kérdése. Hát elfelejtettük-e, hogy van ugyan testünk, de nem vagyunk azonosak vele? A tudat a halál küszöbéig a testben lakozik. Akkor azután visszahúzódik és kivonul a formából, hogy új fejlődésre készüljön fel. A halál tehát átmenet, amelyben lerakják a következő lépés alapját. Ezért a meghalás nem néhány másodperces történés, hanem hosszabb folyamat, melynek során a tudat eloldozza magát az anyagi buroktól.

Ismeretes, hogy egy újszülött első felsírása, első lélegzetvétele hatással van az egész életútjára. Ugyanez vonatkozik az utolsó lélegzetvételre is, mely ugyanakkor az első is egy új kezdetre nézve. Az élet tapasztalatainak összegzését, tulajdonképpeni lényegét a meghalási folyamat alatt aratják le. És ezzel az aratással rakják le a tudat további fejlődésének alapját. A földi lélek úgyszólván egy másik világba lép be, és ott újból megél egy első lélegzetvételt.

Miért szokásosak a halotti virrasztások oly sok kultúrában? Azért, hogy a halottat megvédjék azoktól a befolyásoktól, amelyek a búcsúvételt megzavarhatnák! Az elhunyt a legnagyobb nyugalomban kell, hogy elvégezhesse visszatekintését, úgy, hogy minden összegyűjtött tapasztalat a helyes módon rögzüljön. Az anyagban eltöltött élet végül is a tapasztalatszerzés és a tudatfejlődés útja.

Így tekintve a halál rendkívül fontos mozzanat, amelyben az embernek nyugalomra és csendre van szüksége, hogy a meghalás folyamatát sikeresen feldolgozhassa. Ezt sok országban a törvény is tekintetbe veszi, és előírja, hogy az elhunytat háromnapos időszakra nyugalomban kell hagyni. Az ilyen törvények sokszorosan elfelejtett vallási meggyőződéseken alapulnak, amelyek szerint az embert nem szervek lerakatának tekintik, hanem különböző testeket magában foglaló rendszernek, ahol e testek mindegyikének megvan a maga különleges szerepe.

Ilyen gondolati háttérrel ki akarná hátráltatni embertársát az utolsó útján? Ki akarná akadályozni abban, hogy életének legfontosabb feladatát a helyes módon elvégezze, és ennek az életnek az aratását biztosítsa, rögzítse – csak azért, hogy alkatrészeket nyerjenek belőle mások életének meghosszabbítására vagy elviselhetőbbé tételére? Ki akarná önmagának és másoknak azt a kétszeres fájdalmat okozni, hogy testileg idő előtt érje el a halál?

A halál utáni tapasztalatok kutatásánál sok bizonyítékot nyertek olyanok közléseiből, akiket „klinikailag halottnak” nyilvánítottak, de akik azután fizikai testükbe megint visszatértek. Tudósításaik egybehangzóak arról a szakaszról, ahol az élet a halál küszöbén visszahúzódik. Mint egy visszafelé lepergetett film, egész életük lejátszódott tudatuk előtt.

Az új idők új gondokat és új nézeteket hoznak magukkal, mivel minden éremnek két oldala van. Így például egy apa feláldozhatja egyik veséjét, hogy gyermeke életét megmentse. El akarja kerülni, hogy gyermeke egy mesterséges vesétől függjön, és tudatát az állandó mérgezés megbénítsa és lezárja. Itt igazán a felebaráti szeretet cselekedetéről beszélhetünk, ami a beteg számára lehetővé teszi a további anyagi életet és a további tudatfejlődést. Az ilyen esetekben átadó és átvevő teljes tudatossággal közösen viselik a felelősséget, és közösen is döntenek. Mivel manapság a gyógyászati technika és a gyógyszertan lehetővé teszi az ilyen beavatkozásokat, így ezeket a vívmányokat pozitív értelemben hasznosítani lehet anélkül is, hogy előbb egy másik embernek meg kellene halnia.

 

Mindenkinek magának kell döntenie

A korszellemből, vagyis a közös tudati térségből keletkező minden fejlődésnek legalább két oldala van. Mindig fontos viszont látni, hogy a meghozott döntés valóban az egyént és ezzel az emberiséget szolgálja-e, vagy pedig a pozitív fejlődés ellen dolgozik. Lelkiismerete (itt arról van szó, ami belső ismeretként rendelkezésére áll) és saját felelőssége alapján mindenkinek magának kell a helyes döntést meghoznia. Aki választás előtt áll, és a belső hangot meghallva engedelmeskedik is neki – aki ösztönzéseit a legmagasabb eszmétől kapja, az helyesen dönt.

Akkor végül az immunrendszernek az idegen szerv kilökésére irányuló kísérletei is abbamaradnak, s ezzel az új szerv beilleszkedése megtörténhet.

Aki arra törekszik, hogy a halhatatlan lélek tudatossá váljék a földi személyiség formáján belül, az teljesen új határokat szab az élet és halál misztériumának. Énjét már nem akarja halhatatlanná tenni, hanem utat keres, hogy régi, halandó természetét feladja az igazi, magasabb léleklény javára, amelyet addig az én még fogságban tart. Szeme előtt ezzel a céllal kész tűzre adni minden kötést a régi természettel, kész feladni a mások kárára tomboló életéhséget, hogy eredeti, igazi önvalója életre ébredhessen. Ez az út egyesüléshez vezet a bensőjében lakó legmagasabb eszmével, ami azután az egyetlen valósággá válik. Ennek alapján azután a törvény szerint is tud gondoskodni arról, hogy döntését tiszteletben tartsák, és mások azt ne befolyásolhassák.

Aki felfedezi az élet értelmét, az többé már nem kapaszkodik a múló anyagban töltött tünékeny tartózkodásba, hanem keresi a halhatatlan élet valóságát. Nem az a lényeg, hogy a személyiség hány évig él, hanem hogy ezek az évek mennyi tudatosan eltöltött élettel gazdagították a személyiséget.

Az igazi felebaráti szeretet nem elsősorban használható szervek ajándékozását jelenti, hogy a túlélést rövid időre lehetővé tegyük egy beteg embertársunknak, hanem a saját én tudatos feláldozását. Mindezt a nyomorúságot ugyanis az én okozza. Ezáltal felébredhet a lélek a másikban is, aki tékozló fiúként ugyanúgy az anyaghoz van láncolva, és ő is igazi istengyermekké válhat. Miután beállt a test biológiai halála, az agysejtek legfeljebb még öt percig élhetnek. A szív sejtjei akkor még kb. 15 percig működnek, a vese pedig majdnem 30 percig. Ez az oka annak, hogy a szervátültetéseknél gyorsan kell cselekedni.

Mielőtt még az orvostudomány ezt a nagy fellendülését megélte, s mielőtt az emberek és állatok testeit kisajátította volna, úgy gondolták, hogy az ember azért hal meg, mert a lélek elhagyja a testet. Mivel a lélek érzékszervileg nem észlelhető, azt hitték, hogy az „utolsó lélegzetvétel” a végnek a végérvényes jele. Következésképp abból indultak ki, hogy ha a lélegzés és a vérkeringés nem működik többé, akkor az ember meghalt. Mostanra ehelyett az „agyhalál” fogalma vált ismeretessé. Eszerint a klinikai halált a magasabb agyfunkciók elmaradása jelzi. Az alacsonyabbak, amelyek például a légzést vezérlik, ekkor még nem szűnnek meg szükségszerűen. Ezzel végeredményben a halált a tudatos reagálásra és a kommunikációra való képtelenséggel azonosítják.

Müller báró azonos Gustav Meyrinkkel?

 

A LONDONI WELLCOME INSTITUTE LIBRARY POMPÁS HALLJÁBAN TALÁLHATÓ HENRY GILLARD 1898BAN KÉSZÍTETT FESTMÉNYE, AMELYEN I. ERZSÉBETET LÁTHATJUK LÁTOGATÓBAN BARÁTJÁNÁL, JOHN DEENÉL, A TUDÓS FIZIKUSNÁL ÉS ALKIMISTÁNÁL.

 

Tudor Erzsébet 1558. és 1602. között uralkodott. Politikájának köszönhetően Anglia félelmetes tengeri hatalommá vált. Az ország Európában ugyan nem játszott központi szerepet, de a világ tengerein korlátlan hatalommal rendelkezett. I. Erzsébet ragyogó műveltségű, tehetséges asszony volt. Széleskörű tájékozottsága korában híressé tette; a tudomány minden formáját támogatta, nem volt ez alól kivétel az asztronómia és az alkímia sem. A XVI. században az okkult és a világi tudományok még nem különültek el teljesen, s a tudósok gyakran mindkettőt megkülönböztetés nélkül művelték. A szép és vörös hajú uralkodónő büszke volt görög tudására. Egy másik híres kortárssal, a Habsburg házból való II. Rudolf császárral együtt felettébb érdekelték a tudományos kutatások és az alkimista kísérletek.

 

SZERTEÁGAZÓ TUDÁS

John Dee, Mortlake ura éppen egy alkímiai kísérletet mutat be. Jól ismerte a királynőt, s szintúgy jó kapcsolat fűzte II. Rudolf német császárhoz is. Nemzetközi tudományos hírnévre tett szert. Kiváló tudással rendelkezett a matematika, az orvostudományok, a hajózás, a földrajz, az alkímia és a kémia területén, de járatos volt a művészetekben is. A cambridge-i Szt. János Kollégium tagja volt, s a Szentháromság Kollégium alapítói között is ott találjuk. Erzsébettel együtt a klasszikus irodalom szerelmese volt, különös tekintettel a költészetre. Kétségtelenül univerzális embernek kell tekintenünk. Antik leletekből álló különleges gyűjteménye a régészet iránti érdeklődéséről tanúskodik. Laboratóriuma is volt, ahol a találmányain dolgozott. Könyvtárát Angliában a legnagyobbként tartották számon.

Az asztal mögött a médium és spiritiszta Edouard Kelley ül, aki Dee asszisztense volt. Éppen a kísérlet során lehetséges változásokra vonatkozó jegyzeteket tanulmányozza. Érdekes adalék, hogy Kelley szorosan a fejére simuló sapkát hord, ugyanis fülét csalás miatt levágták.

John Dee olyan személyiség, aki különösen érdekelheti a Rózsakereszt tanulóját. Először is, mert élettörténetében saját magára ismerhet. Látványos életet élő kereső volt, aki egész lényének és minden tehetségének bevetésével megkísérelte a láthatatlan valóság és az anyagi világot meghatározó ismeretlen törvények feltárását. A hatalmat kereste, de vágyainak martalékává vált.

1583-ban utazásra indult a kontinensre. Kelley-vel Krakkóba utazott, Lengyelországba. Ott találkozott Annibál Roselli kapucinus baráttal, aki kimagasló magyarázatokat írt Hermész Triszmegisztosz Pimander című könyvéhez. Ezt követően Rudolf császárt látogatta meg a prágai kastélyban, ahol hasonló kísérletet mutatott be, mint ami a képen is látható.

Azt mondják, hogy a gyerekek féltek tőle. Krakkói és prágai útjával egy időben bizonyos egyének állítólagos „nyugtalanító mágikus praktikái” miatt elpusztították mortlake-i otthonának laboratóriumát. Ebben a felfordulásban könyvtárának egy része is odaveszett. A megmentett könyvek legnagyobb része ma a londoni Wellcome Intézet könyvtárában található.

Egy másik ok, ami a Rózsakereszt tanulójának érdeklődését felkeltheti, az John Dee Monas Hieroglyphica című munkája. Ezt a művet 1564ben adták ki Antwerpenben. Címlapján olyan jel látható, amely a Rózsakereszt Keresztély Alkímiai Menyegzőjének első kiadásában is szerepel amellett a levél mellett, amely Rózsakereszt Keresztélyt a királyi menyegzőre invitálja. Ez a jel a Merkúr asztrológiai, valamint a higany alkímiai jelére emlékeztet. A manasz jelölése tökéletes. John Dee számára az Opus Magnum, a Nagy Mű alapja a kereszt, ahogy le is írja ebben a művében.

Ez nem más, mint az alkímiai elemek legfontosabb jelölése: só, kén, higany és a fémek, amelyek megfelelnek az ebben a korban ismeretes hat bolygónak. A kereszt egyidejűleg jele a halálnak, az életnek és a győzelemnek. A Rózsakereszt filozófiájában a kereszt azonos az énember tökéletes megszűnésével. Ez a jel mintázza továbbá – a kivirult rózsával összekapcsolódva – az Új Lélek tiszta életét, végül a győzelmet, amelyet a mikrokozmoszban lévő Szellem révén nyerünk el. Könyvében John Dee a keresztet olyan szimbólumként értelmezi, amely lehetővé teszi a világegyetem négy alapelvének megragadását. Ezek:

1. a Nap és a Hold egyesülésének alkímiai folyamata;
2. a megváltás, amelyben az ember a krisztusi áldozat miatt részesülhet;
3. a Krisztus általi újjászületés;
4. a természet kötelékeitől való eloldódás.

A Rózsakereszt tanulója felismeri ezeket az alapelveket, noha napjainkban ezek másképpen és más sorrendben jelentkeznek:

1. A földből kiindulva (vagyis a személyiségben) felébred az eredeti lélek utolsó maradványa. Kibontakozik a Rózsa.
2. Az endúra segítségével az alantas természet minden befolyása folyamatszerűen kioltódik.
3. Nap és Hold, Szellem és Lélek egyesül, és az eredmény:
4. Az új Lélek újjászületése a Szellem által egy teljesen megszabadult és tökéletesen tudatos emberben.

Mindezt a munkát az a tűz teszi lehetővé, ami az egész folyamat alapjául szolgál. Ugyanis a tűz az a tisztító elv, amely a megvilágosodást véghez viszi. Ez az az erő, amelyben és amely által végbemegy a tisztulás az egész mikrokozmikus rendszerben. Erre utal a két hullámvonal a jel alján. Ezek Aries (a Kos) tüzének jelei.

Mely okból szerepel ez a jel Rózsakereszt Keresztély Alkímiai Menyegzője első kiadásában a meghívó levél mellett? Nos, erre a kérdésre nem tudjuk a választ. A szövegben egyetlen szóval sem történik rá utalás. Lehetséges, hogy nem is J. V. Andreae helyezte oda, hanem például Johann Friedrich Jung, ennek a munkának az első kiadója. Mindenesetre ennek a jelnek az értelme megfelel a menyegzői meghívó jellegének, ugyanis a házasság két pólus vagy erő egyesülését jelképezi. Ezzel a jellel még egyszer találkozunk a harmadik kiadás címlapján, de ekkor már megfordítva szerepel.

A Nagy Műnek ezzel a lángoló szimbólumával az egész emberiségnek tudomására hozták a lélekújjászületés és a lélektudatossá válás kibontakozásának az útját. Jan van Rijckenborgh egyértelműen utal a jelenlegi és a XVII. századi Rózsakereszt közötti kapcsolatra. 1939ben ezt a jelet tette a Fama Fraternitatist, a Rózsakeresztes Szerzet 1614-ben megjelent első művét magyarázó könyvének a borítójára.

Egyáltalán nem biztos, hogy ez a jel John Dee könyvéből származik. Sokkal valószínűbb, hogy J. van Rijckenborgh az 1610ben I.P.S. H.M.S. álnéven megjelentetett Alchimia Vera című műből kölcsönözte, amelyben szintén megtalálható – ugyancsak fordítottan – a Manasz jele. De gondolhatunk annak az Adam Halsmayr-nek a magánpecsétjére is, akinek az értekezése a Fama Fraternitatis első kiadásával együtt jelent meg. Halsmayr itt hat különböző magyarázatot ad e jel jelentésére, amit ő „Trimonas”nak, vagyis háromszoros monádnak nevez.

A történészek körén kívül John Dee sohasem vált volna ennyire ismertté, ha Gustav Meyrink nem neki ajánlotta volna ezoterikus regényét, A nyugati ablak angyalát. Ez is egy ok arra – immár a harmadik –, hogy érdeklődéssel forduljunk feléje.

Meyrink mély pszichológiai érzékkel – és kétségkívül kisebb érdeklődéssel a történelmi háttér vonatkozásában – meséli el John Dee életét, amit összekapcsol az egyes szám első személyben elbeszélő Müller báróéval. Így helyezi a cselekményt a jelenbe, ami nagy mozgalmasságot és mély jelentőséget nyer arra vonatkozóan, hogy Müller és John Dee ugyanannak a személynek bizonyulnak.

 

EGY ÉLETEN ÁT A HALHATATLANSÁG NYOMÁBAN

Meyrink elbeszélésében John Dee egész élete nem más, mint Hoël Dhat kardjának hiábavaló keresése. Ez a kard egy jelképes fegyver, amely birtokosát halhatatlanná teszi; varázserővel bír, s az idők kezdetén a Dee család ősére bízták. A keresés sokféle nézetét és mindazokat a próbákat, amelyeket egykor majd mindenkinek ki kell állnia, mielőtt elkezdhetne a lélekkel és a lélekért dolgozni, Meyrink néha szó szerint lélegzetelállító módon ültette át művébe. A történet befejezése felkavaró, s szinte maradandó őstípusként vésődik az olvasó lelki szemeibe. Müller báró eléri azt, amihez John Deenek nem volt elég lelki ereje. A világosság erejének segítségével, a lélekember sziporkázó szellemszikrájában Müller – John Dee – visszahozza a Szerzetnek Hoël Dhat kardját – érintetlenül. Így lép be a szellemlélek emberek „Erzsébet Örök Fellegvárának” nevezett közösségébe. Így semmisíti meg az átkot, amely a Dee nemzetséget – s így a mikrokozmoszát is – sújtotta.

 

AZ ÚT VALAMENNYI SZEMPONTJÁNAK A LEÍRÁSA

Jan van Rijckenborgh Meyrink-ben rokonlelket lát, aki képes nagyon világos, erőteljes benyomást kelteni a világot – valamint azokat a drámai emberi viszonyokat – illetően, amelyek közepette a megszabadulás ösvénye kezdődik. A második világháború után a Nemzetközi Filozófiai Ezoterikus Iskola, vagyis a „Rózsakeresztes Társaság” által szerkesztett Új Vallási Szemle című folyóiratban folytatásokban adta közre A nyugati ablak angyala holland fordítását. Így vallott ennek a közreadásnak az indítékairól: „Olyan történet ez, amelyből egyetlen eleme sem hiányzik annak az útnak, amelyet be kell járnunk.”

John Dee életének Angliában töltött utolsó évei nem voltak mentesek a megpróbáltatásoktól. 1589-től 1608-ig, halála évéig, semmi igazán szerencsés nem történt vele, ami az anyagi síkot illeti. Philip Sidney 1586-os halálát követően John Dee egyre jobban elszigetelődött, mivel Leicester grófja elvesztette Erzsébet kegyeit, a Philip Sidney körül kialakult kör pedig egyre kisebb lett. Amikor I. Erzsébet 1602-ben meghalt, még ezt a védelmet is elveszítette, s nem volt már szívesen látott vendég az udvarnál.

 

SZELLEMEK HARCA A LELKÉÉRT

John Dee mindentől megfosztva, elhagyatva, 1608ban halt meg morlakei házában. Meyrink leírja, hogy halála után az átmeneti területeken hogyan próbálták lelkét megkaparintani a démonok.

tanulmányán John Deet emberi koponyák körében ábrázolja, amelyeket később eltüntetett, valószínűleg azzal a gondolattal, hogy ez nem egyeztethető össze a Királyi Fenség jelenlétével. Mindazonáltal az évszázadok folyamán kémiai reakciók hatására megváltozott a kép ezen részén lévő anyag, s most az öt koponya újra jól látható. Ezek a John Dee életével és tevékenységével olyannyira megegyező démonok bizonyára nem akarják elengedni zsákmányukat.

Életének nagy részét Meyrink is arra fordította, hogy feltárja az őt hajszoló okkult erőket, míg végül a belső szabadságot lehetővé tévő életúthoz fordult, hogy véghezvihesse a tényleges belső megszabadulást. A Nyugati ablak angyalában számos ilyen önéletrajzi elemet találhatunk.

Itt újra meg kell jegyeznünk, hogy a démonok semmiképpen sem akarják zsákmányukat elereszteni. De Meyrink azt mondja: „Müller – vagyis John Dee – él és szabad!” Elszenvedte és végigélte a nagy belső átalakulást. Opus Magnuma elvégeztetett, s bizonyosan kapcsolódott a Halhatatlan Lelkek Szerzetének Láncához.

Meyrink sírkövébe a következő szó van vésve: „Vivo” (élek). Nem annak a jele-e ez, hogy regényének utolsó része önéletrajzi ihletésű?