Pentagram 1999/2

A boldogságról

EGY SZAKISKOLA TANULÓINAK A KÖVETKEZŐ KÉRDÉST TETTÉK FEL: „LEHET VALAKI BOLDOG, HA NINCS SZERENCSÉJE?” CSODÁLKOZÓ ÉS HITETLEN ARCOK. VÉGÜL JELENTKEZIK EGY LÁNY, ÉS ÍGY VÉLEKEDIK: „EZ AZ ÉLETHEZ VALÓ VISZONYULÁSÁTÓL FÜGG. HA VAN VALAMI ŐBENNE, AMI FONTOSABB SZÁMÁRA A FELSZÍNES BOLDOGSÁGNÁL, AKKOR ANNAK ELLENÉRE LEHET BOLDOG.”

Melyik bennünk lévő erő lehet az, amely megadja nekünk a szabadságot, hogy felülemelkedjünk a külső vagy inkább belső feltételektől függő boldogtalanságon, és hogy ezt egyenesen boldogságként tapasztaljuk?

Friedrich Schiller A fenségesről c. értekezésében a fennköltség érzését a fájdalom és boldogság vegyes érzésének nevezi, és e „két egymásnak ellentmondó érzelem összekapcsolódásának” tényéből arra következtet, hogy „két ellentétes természetnek kell bennünk egyesülnie, amelyek egy tárgy vagy egy helyzet megragadásában teljesen ellenkező módon vannak érdekelve. A fenségesség érzése közben tehát azt tapasztaljuk, hogy szellemünk állapota nem szükségszerűen az értelem állapotához igazodik, hogy a természet törvényei nem feltétlenül a mieink is, és hogy van bennünk egy önálló elv, amely az összes érzéki meghatottságtól független.” Schiller arra a végkövetkeztetésre jut, hogy „egyenesen rabszolgai módon vagyunk alávetve az érzékek hatalmának.” A fenséges által az ember „megtapasztalja erejét” (másként, mint aki a természet érzéki erőinek van alávetve), „és éppen azáltal fog határtalanul felemelkedni, ami a többieket a földre kényszeríti.”

AZ IGAZI BOLDOGSÁG FELFEDEZÉSE

Mind a külső látható világ változékony befolyásai, mind az állandó mozgásban lévő érzelmi élete eljuttathatja tehát az embert egy benne lakozó szellemi elv felfedezéséhez, amely belső szabadsághoz vezeti. Ez az első lépés az igazi boldogság felfedezéséhez, amelyet mindegyikőnk csak saját magában, tulajdon lényének mélyén találhat meg, és amelyet a sors viszontagságai sem rabolhatnak el tőlünk. Ha ez a lélekelv egyszer teljesen tudatos életre ébred bennünk, és kezdi átvenni életünkben a vezetést, akkor rendelkezésünkre áll egy olyan eszköz, amely lehetővé teszi számunkra, hogy megfordítsuk sorsunk szükségszerűségét. Akkor abba a helyzetbe kerülünk, hogy egy felettes nézőpontból, elfogultságtól és érzelmi meghatottságtól mentesen szemléljük gondjainkat és bosszúságainkat, az összes kötöttséget, amihez olyan fájdalmasan hozzáláncolva érezzük magunkat, és így világosan felismerjük kicsinységüket, viszonylagos jelentéktelenségüket.

Az a felismerés sem maradhat el, hogy legtöbbször mi okozzuk magunknak a bajt, és hogy az életünkben fellépő összes kellemetlenségnek micsoda belső megfelelői vannak. Minthogy a mások által nekünk okozott csalódást gyakran mi magunk hívtuk ki tudattalanul, megszabadulhatunk attól a kényszertől, hogy másokat hibáztassunk balsorsunkért (hiszen ettől semmiképpen sem leszünk boldogabbak). Ezzel az emelkedett belső látással szemlélve tiszta, tárgyilagos képet kapunk minden élethelyzetről, amelyben éppen vagyunk, valamint arról a cselekvésmódról is, amelyet az adott élethelyzet mindenkori erőjátéka megkíván, és amely valóban pozitív, megszabadító eredményekhez vezet. Többé nem lesz szükséges kedvező vagy hátrányos helyzetek és lehetőségek után kutatni, hiszen belső bizonyossággal bízhatunk abban, hogy megkapjuk mindazt, ami az életben jár nekünk és ami üdvös számunkra. Nem éri meg a fáradságot egyebet hajszolni.

Életutunknak ehhez a pontjához érkezvén tulajdonképpen hálával és nagy alázattal búcsút vehetnénk a fájdalomtól, szigorú tanítómesterünktől. Életünk dolgainak a bennünk lévő Magasztos szemszögéből való szemlélése tudniillik szintén teljesen világosan láttatja, micsoda irdatlan nagy energiákat kötünk le boldogtalanságunkkal. Olyan energiákat, amelyek ha egyszer kiszabadulnak ebből a kötöttségből, rendelkezésünkre állnak tulajdonképpeni életfeladatunk megvalósításához, a szellemi világ – amelyhez mivoltunk szerint tartozunk – eszméinek és erőinek szolgálatában végzett alkotó munkához. Megélhetnee az ember annál tökéletesebb boldogságot, mint hogy fel van véve ebbe az élő alkotási folyamatba?

A rózsakeresztesek szegletkő szabadkőművessége

MINDEN KORSZAKBAN SZÁMTALAN SOKAN VOLTAK A VILÁGON, AKIK LELKÜK MEGVÁLTÁSÁN ÉS AZ ÖRÖK ÜDVÖSSÉG ELÉRÉSÉN FÁRADOZTAK. SOKAN KERESTEK, DE CSAK NAGYON KEVESEK TALÁLTAK! ÍGY HÁT AZOK SZÁMA SEM VALAMI SOK, AKIK TÉVELYGŐ VILÁGUNKBAN KÉPESEK VOLTAK AZ ÉLŐ VÍZ FORRÁSÁNAK FELTÁRÁSÁRA

Csekély számuk nyomban érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy az isteni életelvet csak akkor lehet felfedezni, ha szemünk felismeri a dolgok számtalan formában megnyilvánuló hiábavalóságát. Ekkor fel kell fedeznünk és ki kell kutatnunk azt a rengeteg szánalmas hazugságot, amely a világ külső pompája mögött rejtőzik. Ezenkívül meg kell értenünk, hogy a lélek békéje és üdvössége csak azon az életen alapulhat, amelynek semmi köze sincs a dialektikus földszférából származó élethez. Hogy a kereső lélekben a bölcsesség szeretete felébredjen, a szellemi iskolák szolgálói minden évszázadban és lehetőség szerint mindenütt megkísérelték a megváltás után kutató embert a halál sírverméből kiemelni, és a fényesen világító új életbe elvezetni.

Mivel az emberiség most is nagyon kritikus időket él át, a szellemi iskola hívó hangja ismét felcsendül. Az a célja, hogy Önök is belássák, mennyire fontos élő építőkövekként, igazi szabadkőművesként az isteni tervvel együttműködni.

AZ EMBERISÉGET KIEMELNI A SZENVEDÉSBŐL

Az eredeti életterület csak akkor nyeri el valódi értékét, ha teljes egészében maga az ember valósítja meg. Az a szándékunk, hogy ez irányú törekvéseikben felvilágosítással siessünk a segítségükre. Figyelmüket ezért a rózsakeresztesek szegletkőszabadkőművességére irányítjuk, mely olyan régi, mint maga a dialektikus ember. Ez a szabadkőművesség közvetlenül a misztériumokból, vagyis Isten rejtélyeiből ered, melyek mindig arra irányulnak, hogy az emberiséget az alacsony életből, amelyben teljesen elsüllyedt, az eredeti világosságba emeljék. Ezért az eredeti szabadkőművesség sohasem foglalkozik polgári etikával, a testvériség eszméjének ápolásával vagy humanista praktikákkal. Más szóval: sohasem irányul a kultúra vízszintes síkjára. Az igazi szabadkőművesség nemcsak a múltban, hanem a jelenben is még mindig az a módszer, amelynek segítségével az elsüllyedt ember – a mai látszatember – egykori dicsőségéhez visszatérhet. Aki ezen az úton jár, annak az etika, a testvériség és a humanizmus magától értetődő.

Az eredeti szabadkőművesség azon a tényen alapszik, hogy senki sem válhat a vallás, a tudomány vagy a jóságkultúra által igaz emberré, hanem csakis egy alulról elkezdett, tökéletesen új építkezés hozhatja meg ezt, miután a régi épület lebontását már elvégezték. A dialektikus életrendszer semlegesítésével kapcsolatban szóban és írásban már több ízben rámutattunk arra az alapvető szempontra, hogy a természetszülte embernek alább kell szállnia, hogy a mennyei életrendszer újra megnyilvánuljon. Ezért biztonsággal megállapíthatjuk, hogy minden vallásos, tudományos és emberbaráti gyakorlat, melyet a régi személyiségépülettel és általa – vagyis a dialektikus világrendre támaszkodva – végeznek, kivétel nélkül negatív eredményt hoz, és ez a jövőben sem fog változni!

AZ ELLENTÉTES POLARIZÁCIÓ TÖRVÉNYE

Mindamellett talán érdemes annak a ténynek is figyelmet szentelni, hogy a férfiak és nők abban a szabadkőművességben, amelyre itt mi gondolunk, teljesen egyenértékűek. Sőt ennek a szabadkőművességnek nagyon határozottan az a célja, hogy férfiak és nők együttműködjenek, s ez így is van rendjén. Ha Önök e tekintetben helyes megértéssel bírnak, akkor azt is tudják, hogy mind a férfi, mind a nő részt vesz a regeneráció folyamatában. Amikor tehát Pál arra a kegyelemre utal, amelyet a nő a férfin keresztül kap, akkor az apostol bizonyára nem ószövetségi alapokra helyezkedik, hanem arról a valódi együttműködésről beszél, amely az ellentétes polarizáció törvényéből következik. És ebben az összefüggésben a legcsekélyebb párhuzam sincs a zsidó vallás által képviselt állásponttal, amely a nőnek csak nagyon is másodlagos szerepet szán. Véleményünket egy régi iratból vett idézettel támasztjuk alá, mely egy rózsakeresztes testvértől, dr. Sigismund Bacströmtől ered, aki ezzel kapcsolatban azt írja: „A szellemi világban sem a szent angyaloknál, sem az emberi nem halhatatlan értelemmel megáldott szellemeinél nincs különbség a nemek között. Ezenfelül a megváltás műve egy nőn (Márián) keresztül ment végbe. És mivel az üdvösséget a női nemnek éppúgy megígérik, mint a férfinak, szerzetünk egyetlen arra méltó asszonyt sem zár ki a beavatásból, mert maga Isten sem zárta ki az asszonyt az eljövendő új élet boldogságából.”

A polgári vallásosságra alapozott szabadkőművesség visszavonhatatlanul megreked. Ezt bizton meg tudjuk állapítani. Ugyanez lesz a sorsa annak a szabadkőművességnek is, amelyet a tudományra alapoznak, vagy amely a különböző módon gyakorolt jóságkultúrára támaszkodik, és így kétségtelenül kihűlt lávává kövesedik. Az igazi szabadkőművesség mindezeket felülmúlja, mivel az Egyetemes Tanból, az emberi nem eredeti valóságából származik. A jobb megértés érdekében Önöknek meg kell ismerniük, hogy mit lehet és mit nem lehet vallásnak nevezni.

A természetvallás csupán vallásos érzelmek rendszere, melyet vagy támogat az értelem, vagy nem. A világtörténelem folyamán számos ilyen jellegű vallási rendszer létezett, mely aztán számtalan csoportra esett szét.

Így keletkezett az újkori történelem folyamán a rengeteg egyház és szekta, melyek állandóan arról vitatkoztak, hogy tulajdonképpen mit kell érteni a kereszténységen. Óriási erőfeszítéssel, éjjelnappal azon fáradoznak, hogy végre eldöntsék, vajon melyik tényező köti össze ezeket a széttagolt részeket. Ennek érdekében aztán időről időre nemzetközi konferenciákat hívnak öszsze. Ez viszont azt bizonyítja, hogy az emberiség az igazi kereszténységet nem ismeri, hanem csak néhány benyomást és elképzelést alakított ki róla.

Azt a szabadkőművességet, amely valamely vallásos rendszeren nyugszik, sohasem lehet a szó eredeti értelmében szabadkőművességnek nevezni. Európa és Amerika ismert szabadkőműves mozgalmai a zsidó vallás szertartására, jelképrendszerére és mágiájára támaszkodnak. A jelenlegi tudomány a dialektikus élet szükségéből és nyomorúságából keletkezett, és olyan értelmi megnyilvánulást mutat, amely a kísérleteken és a feltevéseken alapszik. Ezért kell botladozva bejárnia a tapasztalat útját. Az a szabadkőművesség, amely ezzel az alapvetően hiányos tudománnyal él, sohasem lehet valóban SZABAD kőművesség. A humanizmus pedig, ahogyan ezt az ember érti, olyan jóságkultúra, amely a dialektikus emberiség belátásain alapszik. Mert amit az egyik csoport jónak és humánusnak tart, attól a másik undorodva fordul el. Biztosan érzik, hogy ily módon nem lehet eljutni az alapvetően jóhoz. Legfeljebb bizonyos normákat lehet egy ideig követni, melyek aztán törvényszerűen az ellentétükbe fordulnak.

Ezeket a kijózanító tényeket tudatosítva adva van a lehetőség, hogy a valódi szabadkőművesség lényegéhez is közeledhessünk, vagyis ahhoz az alapelvhez, amelyről itt szó van. Egy igazi szabadkőművesnek olyan erőt és értéket kell szegletkőként munkája számára kiválasztania, amely minden polgári vallásos szokáson és vélekedésen felülemelkedik. Ennek a szegletkőnek mentesnek kell lennie minden kísérletező tudománytól és éppúgy minden jóságnormától is a szokásos emberi értelemben. Az eredeti szent iratok ezt a szabadkőművességet úgy említik, mint „az Élő Kő kiválasztását és elnyerését”. Ez azt jelenti, hogy egy olyan erőt és értéket választunk, amely minden mástól függetlenül tökéletesen szabadon meg tud és meg is fog nyilvánulni a tanuló számára.

MINDEN TEKINTÉLYTŐL ÉS KORLÁTOZÁSTÓL MENTESEN

Most már megértik, milyen hatalmas távlatok nyílnak meg itt előttünk. Mert az ilyen kőművesség független minden tekintélytől és korlátozástól. Ezért mindenekelőtt önszabadkőművességről van szó, mivel ez élő kövekből építkezik az egész emberi életrendszer bevetésével. Olyan munka ez, amelyben az „abszolút lét” – a Jézus Krisztus név erre utal – képezi az alapot és a célt. Ha tehát a „napkeleti csillag”, a napkelte jegyében kezdődik a munka, akkor az ilyen szabadkőművesség célját már nem lehet különböző módon magyarázni.

Ezt az élő szegletkövet egy igazi SZABAD kőműves nem fogja elvetni, mivel tudja, hogy újjászületése csakis ennek segítségével mehet végbe. Tudja, hogy az isteni bölcsesség – mely egy alapigazságba, egy szegletkőbe van bezárva – olyan erővel rendelkezik, amely minden dialektikus befalazottságot lerombol.

Ezért mindössze egy feladat van, amelyet véghez kell vinnünk. Erről Péter 1. levele beszél a 2. fejezet 5. versében: „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.”

Aki a szabadkőművességgel így foglalkozik, az olyan szegletkőkincs birtokába jut, amely égből aláhulló kábakőként fog a rendelkezésére állni mindenkinek, aki ezt valóban akarja.

A szegletkőszabadkőművességnek az a szándéka, hogy a fény eredeti birodalmával kapcsolatban legyen, és kizárólag azért dolgozik, hogy a bukott embert ebbe az eredeti világosságbirodalomba visszavezesse. Ehhez azonban az szükséges, hogy a jelölt mindenekelőtt tanulóként építse fel a szellemi házát! Egy új négyszeres személyiséget kell felépítenie, amely tökéletes összhangban van a mennyei ember háromszoros tudatmagjával.

Valószínűleg ismeretes Önök előtt, hogy a régi jelképek az embert olyan „kőként” ábrázolják, amely a mindenségben hétszeresen tud megnyilvánulni. Ezért beszél a régi bölcsesség egy „hétszemű kőről” is.

Érthető, hogy itt arra az emberre utalnak, akinek szellemi megnyilvánulása hétszeres. A „hétszemű kő” ugyanis kapcsolatban van a hétszeres mikrokozmosz hét aurikus terével és hét tudatmagjával, melyek a központi szellemet körülveszik. Ez a hétszemű kő – a hétszeres emberi rendszer – az a kő, amelynek élővé kell válnia. Ekkor lehet ezt a követ beilleszteni abba az egyetemes templomba, amely Krisztus szegletkőkincsén épülve minden korlátozáson felülemelkedik.

ÉPÍTKEZÉS TISZTA ALAPOK NÉLKÜL

Egészen nyíltan megmondhatjuk, mivel kétségbevonhatatlan tény, hogy aki kőműves akar lenni, és mégis ezen egyetemes feladat színvonala alatt vagy azon kívül áll, az meg fog szégyenülni, és munkája mindig is eredménytelen lesz. Érthető azonban, hogy egyáltalán nem kellemes érzés ezzel az igazsággal szembesülni. Mindig láthatunk ugyanis magunk körül olyan jószándékú, mégis teljesen fölösleges fáradozásokat, amelyeknek az a célja, hogy ebben a világban valamilyen tűrhető építményt létrehozzanak. A lényegen azonban ez semmit sem változtat – ezt a tények is bizonyítják –, és az építők ezt a szegletkőkincset újra meg újra elvetik, mert állandóan megütköznek és megbotránkoznak rajta. Gondoljanak csak ezzel kapcsolatban a Szentírás szavaira: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a szegletnek fejévé, és megütközések kövévé s botránkozások sziklájává.” (Péter 1. levele, 2:78)

Ez nagyon is érthető! Mert a világegyetem mindenkit egy nagy, isteni célhoz, vagyis a világgal és emberiséggel kapcsolatos istenterv teljesítéséhez hajszol. Ebben a nagyszerű tervben csakis egyetlen kő számít szegletkőnek: Jézus Krisztus. És minden, ami nincs összhangban ezzel a kővel, viszályba kerül vele. Mihelyt pedig az ember belátja, hogy a dialektika világát össze kell törni, hogy végül minden újra az eredeti istentervnek engedelmeskedjék, akkor beteljesednek azok a szavak is, hogy Krisztus nem azért jött, hogy békét hozzon, hanem hogy fegyvert. A rózsakeresztesek szegletkőszabadkőművessége ezért sohasem próbálja meg a bukott embert humanizálni vagy vallásos életét támogatni, mert itt arról az eszméről van szó, amely Krisztusban fénylik. És ennek az eszmének egy teljesen új életben, egy teljesen új világban kell élő valósággá válnia, hogy az újonnanszületettet eredeti életterületére vissza lehessen vezetni.

Eközben talán azt kérdezik, hogy ennek a szabadkőművességnek miért kell a rózsakereszt nevében végbemennie. A válasz így hangzik: azért, mert a hétszirmú rózsa vagy a hétszirmú lótusz, a hétszer hétszeres mikrokozmikus építmény, a hétszemű kő jelenlegi létállapotunkban kizárólag a keresztút, a regeneráció vállalása révén válhat élő valósággá.

A helyes megértés kedvéért csak azt szeretnénk még ehhez hozzáfűzni, hogy aki ezen a keresztúton jár, annál teljesen természetes módon alakulnak ki a következő képességek:

Jóindulat, amely figyelembe veszi a felebarátot,

humánus életmód,

valódi testvériség és szeretet minden embertársunk iránt.

CATHAROSE DE PETRI

„És ímé, nagyobb van itt Salamonnál”

AZ ÓKORBÓL SZÁRMAZIK EGY ELBESZÉLÉS, MELY AZ IDŐK FOLYAMÁN A MŰVÉSZEKET MINDIG IS FOGLALKOZTATTA. ENNEK A TÉMÁNAK SZÁMOS ÁBRÁZOLÁSA TALÁLHATÓ, BÁR A MŰVÉSZEK A MEGFORMÁLÁSBAN SOK SZABADSÁGOT ENGEDTEK MEG MAGUKNAK. SÁBA KIRÁLYNŐJÉNEK TITOKZATOS TALÁLKOZÁSÁRA GONDOLUNK SALAMON KIRÁLLYAL.

Ez az elbeszélés keresztény időszámításunk előtt körülbelül 1000 évvel keletkezett. Az Ószövetség részletesen ismerteti ezt a találkozást a Királyok első könyvében, továbbá a Krónikák könyvében. De itt nemcsak a fenti két szereplőről tudósítanak, hanem szó van egy harmadikról is, a tíruszi mesterépítészről, Hírámról.

A legendák elmondják, hogyan hozza össze a sors ezt a három szereplőt egy bizonyos célból. Miről is van szó tulajdonképpen?

Van egyrészt Salamon szándéka, aki egy különleges templomot szeretne létrehozni. Salamon az ókorban a bölcsességéből fakadó rendkívüli igazságosságáról volt ismert. Az Ószövetség így ír erről:

„És Isten adott Salamonnak nagyon nagy bölcsességet és értelmet, és olyan gazdag szellemet, mint amennyi a homok a tenger partján.” Egy másik helyen ezt mondja a Királyok könyve: „És mindenki szerette volna Salamont látni, hogy hallják a bölcsességet, mit Isten a szívébe helyezett.”

Sába királynőjéről ugyanez a könyv így szól: „És amikor Sába királynője hallotta Salamon hírét, eljött, hogy próbára tegye Salamont találós kérdésekkel. És eljött Jeruzsálembe igen nagy kísérettel. És amikor eljött hozzá, megbeszélt vele mindent, ami szándékában állt.”

Harmadiknak az Ótestamentum Hírám építőmester különleges képességeiről szól, akit Salamon a templomépítéshez rendelt.

Az Ószövetségben ez áll: „Amikor azonban Hírám meghallotta Salamon szavait – itt a templomépítésről van szó –, örült és így szólt: Áldott legyen az Úr, aki Dávidnak bölcs fiat adott, hogy uralkodjék ezen a nagy népen… és szövetséget kötöttek egymással.” A Királyok könyve a továbbiakban így tudósít: „Amikor megérkezett Salamon királyhoz, elkészítette minden művét. És felállított két oszlopot a templom előcsarnokánál. A jobboldali oszlop neve volt Jákin, és a bal oldalon álló oszlopot Bóaznak hívták.” Azután nagyon részletesen szólnak a méretekről és az egész templomépítkezésről, valamint az építkezést megkoronázó érctengerről: „És készített egy tengert, amely az egyik szélétől a másik széléig volt öntve.” Kétségtelenül ez volt a legnehezebb munka, mert ennek a munkadarabnak egyetlen öntvényből kellett lennie.

Minden ezzel kapcsolatos eseménynek mély értelme van. Az Újszövetség is foglalkozik ezzel a témával Máté evangéliumának 12. részében: „Délnek királyné asszonya – itt Sába királynőjéről van szó – felkél majd az ítéletkor e nemzetséggel együtt, és kárhoztatja ezt: mert ő eljött a földnek széléről, hogy hallhassa a Salamon bölcsességét, és ímé, nagyobb van itt Salamonnál.”

Figyelmünket most a „Salamonnál nagyobb” kitételre szeretnénk irányítani. Itt Hírám titokzatos munkájáról van szó, mindenekelőtt az építkezést megkoronázó templomdíszről, az érctengerről. Hírám minden szükséges érckeveréket csodálatos módon előkészített. De rá kellett jönnie, hogy közvetlen környezetében három mesterlegény méltatlan volt erre a munkára, úgyhogy nem léptethette elő őket mesterré. Erre a három mesterlegény összeesküvést szőtt, hogy az öntés kivitelezését megakadályozza. Hírámnak meg kellett tehát érnie, hogy a víz és tűz előre nem látott módon összevegyült, mire is az öntvény darabokra tört. Hírámot ez legmélyebb lényében találta el. De még ebben a szükséghelyzetben sem hagyta el a szellem világába vetett ősi bizodalma, ami elengedhetetlen a szellemi munka végleges sikeréhez. Így került sor a szellem síkján egy emlékezetes találkozóra Hírám és egyik isteni őse között.

Különleges tanácsokat kapott tőle, segédeszközként pedig egy kalapácsot, meg egy tiszta aranyból való háromszöget. Ezzel minden igazi építőmester képes elkészíteni az érctengert minden ellenállás dacára. Mielőtt azonban Hírám működésének helyszínét elhagyta volna, az arany háromszöget biztonságba helyezte egy különleges kútban. Egyidejűleg örökül hagyta azt a jóslatot, hegy sok utóda támad, akik művét mind folytatják majd. A háromszögről azt mondja a hagyomány, hogy azt attól fogva a szentek szentjében kellett őrizni, és csak annak mutatták meg, aki belsőleg megértette a legenda jelentését.

Mit jelent számunkra ez a történet az emberiség és az egyén szemszögéből nézve? Szellemi szempontból ki volt vagy ki ez a Salamon király, vagy ez a Sába királynője – akinek másik neve Balkis?

Jó nyomon járunk a titok megfejtésében, ha ezekben a királyi személyekben a léleknek vagy az egész lélekközösségnek egy bizonyos érettségi fokát látjuk. Ezért visel a két alak királyi bíbort, vagyis egy magasabb asztrálpalástot.

Sába királynője az emberben vagy a lélekemberiségben jelen lévő kereső nézetet jeleníti meg, Salamon pedig az ember és az emberiség továbbfejlődése iránti lehető legnagyobb megértést. A vágyakozás és megértés egymásnak van rendelve; összetalálkoznak, és feladatukat egyre jobban fel kell fogniuk, de ezáltal határaikat is megtapasztalják. Ezért képes azután egy abszolút magasabb, „nem ebből a világból való” erő kapcsolatot teremteni ezzel a vágyból és megértésből álló egységgel.

Ehhez társul Hírám, ez a magasabb erő. Salamon hatalmas erőként működik, aki előkészíti a templom építési területét, belátva a templomépítés szükségességét. Erre a készségre van szüksége Hírámnak, az építőmesternek. Ehhez kell kapcsolódnia, hogy hatni tudjon az emberiségre.

A földi, dialektikus világ hanyatlásának szakaszaiban sokszoros tájékozódási bizonytalanság és tehetetlenség uralkodik az emberiségen. Kapaszkodót keresnek a mulandóságban. Ahelyett, hogy teret engednének önmagukban a szellem általi templomépítésnek, inkább az etika és a földi vágyképek számára próbálnak erődítményeket létesíteni. Tudatuk egyoldalúan a földi világra irányul. Ennek azonban még semmi köze sincsen Salamon belátásához és készségéhez, aki szeretné lehetővé tenni a templomépítkezést. Az embereknek egy kis csoportja viszont eljut a salamoni tudathoz, annak megértéséhez, hogy mi az igazán szükséges, és a csodálatraméltó odaadáshoz az előtte álló feladatot illetően. Ennek a csoportnak a számára elkezdődik a megnyilvánulási nap.

Vészhelyzetben tehát mindig van az emberiségnek egy bizonyos része, mely mikrokozmikusan érett és tapasztalt közösséget képez, mely szinte tökéletesen „kitanulta” a dialektikát. Ezek aztán egy szellemi iskolába tömörülnek. Az Újszövetség ezt az állapotot Galileának nevezi – az útra kelés országának. Sába királynője, aki új valóságra vágyik, ezért jön mindig a „világ végéről”, mert megtanulta a régi valóság leckéjét, és most egy másik irányba indulhat. Ugyanez történik minden igazi keresővel is.

Keressük hát fel annak a léleknek a tartózkodási helyét, aki megérett egy magasabb fejlődési folyamatra. Itt jelképesen az antik Sába országa szerepel, mely az arab félsziget vigasztalan sivatagának közepén terült el. Mindig is jelentős átmenő országa volt Keletnek és Nyugatnak, valamint távoli kultúrák találkozási helye. Utak keresztezték ott egymást Kínából és Indiából, Egyiptomból, Babilonból, Asszíriából és Kánaánból. Olyan ország volt tehát, ahol minden nehézség ellenére, vagy talán éppen azért, nagyon sokat lehetett és kellett tanulni. Nem ugyaneze a helyzet egyéni életterületünkön is, ahol kínlódás, terméketlenség és mindenféle hiábavalóság vesz körül bennünket? Ám nem mindenki hajlandó a mindennapok jármába hajtani a fejét. Az ilyenek tudatosan leszámolnak a mulandó élettel, és ezáltal valóban királyi lélek bontakozhat ki bennük. Ezek a lelkek az érés folyamatában sokféle egyedülálló kincset, azaz képességet nyernek el. Itt egészen különleges szerepet játszik egy olyan kincs, melyről nem lehet lemondani: egy másik élet, egy magasabb bölcsesség iránti mélységes vágyakozás. Éppen ezáltal válik százszorta tudatosabbá az eddigi életkörülmények meddősége a lélek számára. És a lélek felkészül az útra, lassanként elnyeri a képességet, hogy eddigi életkörülményeinek bűvkörét áttörje.

Vágyakozása a lelket így Salamonhoz vonzza – az érlelődő magasabb megértéshez. És ahogyan ez minden egyes lélek számára lehetővé válik, ha az idő megérett rá, úgy történik meg ez mindig a lélekemberiség egy részénél is.

Sok egymást kiegészítő lelki tapasztalat építi fel az emberiség alapvető vágyösztönét. Szeretné világosan megérteni Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos tervét.

Salamon szándéka elhatározássá érlelődik: ez pedig a templomépítés! Isten terve világosabb körvonalakat nyer, amint a köd tisztul a tudat körül. A lélek áthatol a „nem e világból való” bölcsességhez.

Az Ószövetség utal erre, amikor elmondja, hogy Salamonnak különlegesen fejlett volt az igazságérzete.

Sába királynője pedig minden kérdését megbeszélte Salamonnal.

Itt nem pszichológiai puhatolózásról van szó, hanem a kérdések kérdéséről: Mire rendeltettem ennek a kornak a jelenében? Melyik úton tudom legjobban teljesíteni a nekem szánt feladatot? A válasz csak ez lehet: együttműködni a belátás erőivel, önmegtagadásban, lépésrőllépésre, amíg sikerül áttörni az ígéret földjére.

A szív (Sába királynője) és a fej (Salamon) minden lélekkel telt emberben egymásnak van szánva, együtt kell dolgozniuk, és az életben magasabb erényeket kell gyakorolniuk, hogy a templomépítéshez, az új ember felépítéséhez szükséges valódi asztrális építőanyag rendelkezésre álljon. Ez attól függ, hogy a jelölt megalkuvás nélkül késze a belső építésre. Salamonnak mindenekelőtt tudatában kell lennie annak, és ezt nem szabad elfelejtenie, hogy saját erejéből semmire sem képes. Csak ebből az alázatból kiindulva képes szolgálni és dolgozni.

Az tehát a fontos, hogy az ember szellemileg belemélyedjen tulajdonképpeni feladatába, és dialektikus életének korábban oly erős impulzusairól, ösztönzéseiről lemondjon.

Mindig az a lényeg, hogy az ember elsődlegesen, legjobb akarata és szándéka mellett is egyre szabadabbá váljék önmagától, és ezáltal egészen más erőt hívjon segítségül. Ezen a központi erőn múlik a dolog, ezt Hírám személyesíti meg. Ő az isteni erőáramlatban áll, mely messze túlszárnyalja a legjobb emberi lehetőségeket is.

Az építtető Salamonnak meg kell tanulnia, hogy feltétel nélkül szolgálja Hírámot, az építőmestert. A két természetrend, a földi és a mennyei világ csak így tud harmonikus kapcsolatba kerülni egymással. Ekkor a pozitív eredmény önmagáért beszél: „Nagyobb van itt Salamonnál!”

Ha nem csügged el, a létért folytatott fáradságos és sokszor kimerítő küzdelem után minden kereső lélek megpillantja a világosság derengő fényét. Ez magasabbrendű balzsam a lélek számára, aki végre megtalálta az ösvényt.

Akkor megmutatkozik a lelkesedés, mert felébred a szeretet a belső mű, a templomépítés iránt. Ennek a belső munka iránti szeretetnek egyre tisztultabb formában kell megjelennie. Ez mindig abból a tapasztalatból születik, hogy minden földi törekvés határokba ütközik, de ha az ember elengedi a dolgokat, akkor a világosság erejében túlléphet ezeken a határokon.

De mit jelent a két oszlopnak, Jákin és Bóaz oszlopának szimbolikus felállítása Salamon templomának előudvarában?

A templom előudvarát a lehetőségekhez képest arra alkalmas, érett lelkek töltik meg. Ezek a lelkek összetalálkoznak egy szellemi iskolában, és elkezdik járni útjukat, mialatt a női és férfiúi képesség – Jákin és Bóaz – megkapja egymást kiegészítő feladatát. Az ember pólusainak kapcsolatban kell lenniük egymással, és a magasabb emberré válás tervéhez kell igazodniuk. Ily módon a nők és a férfiak megtanulják, hogy önmaguktól elállva dolgozzanak egymásért.

Ez egyike az előkészítő munkáknál előforduló első jellegzetes próbatételeknek abban a csoportban, melynek tagjai együttesen ennek a műnek szentelik magukat. De minden egyes lélekember is polarizálva van önmagában két lélekerő által: ezek az energia és az odaadás. Ezek kiegészíthetik vagy gátolhatják egymást. A tanulónak pedig meg kell tanulnia, hogy szívét és fejét, a saját lényében rejlő női és férfi elvet a magasabb emberré válás tervére irányítsa, és így két egymást jól kiegészítő tényezővé tegye őket. A két oszlopot, Jákin és Bóaz oszlopát a saját lényében kell felállítania. Természetes, hogy egy szellemi iskola előudvarában először is mindig jelen vannak azok az erők is, amelyek a régi vértermészet éntörekvéseinek hordozói. Ekkor minden akadályt legyőzve ki kell fejleszteni a csírájukban meglévő új értékeket. Tény az, hogy minden kereső ember gátló örökséget is hoz magával. Ha ezek az erők túlsúlyban maradnak, akkor a belső templomépítés lehetetlenné válik, és a törekvést nem koronázza siker. Sőt még az a helyzet is előállhat, hogy az aurikus lény önérvényesítő erői egyre rejtettebb és ravaszabb módon, néha még úgy is, hogy az építőmester köntösébe bújnak, asztrálisan hosszú ideig garázdálkodhatnak.

Ebben mindig közrejátszanak az irigység, rosszakarat és becsvágy rejtett formái. Ez az út három nagy akadálya, mert amíg a gondolkodást, érzést és akarást az én határozza meg, addig nem képeznek megfelelő építőanyagot.

Itt a három tragikus „mesterlegényről” van szó, akikkel minden jelöltnek és tanulónak komolyan szembe kell néznie. Senki sem mentes ezektől a természetadta erőktől. Ebből a három „mesterlegényből” sohasem lehet mester. Sokszor a „jó tanácsok” köntösébe bújnak, melyekben azonban mindig is ott rezeg a mások iránti titkolt kritika.

Néhány legenda szerint Hírámot megölte a három mesterlegény, és így elveszett a „mesterige”. Hogyan kell ezt érteni? Hírám az építő szellem a tanulóban, a „mesterige” pedig a törvényszerűség, amely szerint épít. Ezért alapjában véve Hírámot sohasem lehet meggyilkolni, és a mesterige sohasem veszhet el.

Mert Hírám az isteni ősok szféráját szolgálja, és e hatás áramában érinthetetlen. De a szellem tevékenysége, az építőmester magasabb elve minden emberben teljesen betemethető, „megölhető”, ha a természeterők eluralkodnak.

És az építés törvényszerűsége, a mesterige így eltűnik a tanuló tudatából. Ha a belátáshoz jutott tanulóban a természeterők visszahúzódnak, csak akkor lép megint előtérbe az építő elv. Mindazok az egymáshoz hasonlító történetek, melyekben Prométheusz, Herkules, Mithrasz, Ozirisz és végül a kozmikus Krisztussugárzás leghatalmasabb impulzusa szerepel, beszámolnak a régi természeterők hátráltató tényezőiről. Ezek a Krisztuserőket a régi természet „kezére adják”, és így a szellem hatástalanná válik.

Legvégül azonban mégis győz a szellemi világosság. Ez a régi misztériumokban a Sol invictus (a legyőzhetetlen szellemi Nap) rejtélye, melyet mindenkinek át kell élnie és követnie kell a Rózsakereszt misztériumai által, amiről végül mindenkinek bizonyságot kell tennie.

A Föld fejlődésének misztériuma az élő víz és a tiszta tűz harmonikus összeolvadása. A három méltatlan mesterlegény befolyására a lélek vize zavaros marad, mert az énre irányuló vérlélek nem tudja befogadni a tiszta szellemet, a tiszta tüzet. Az érctenger öntése mindaddig nem sikerül, ameddig az igazán élő anyagok hiányoznak.

Ez a legmagasabb asztrális rezgésteret, a templom középpontját, a szentek szentjét, a piramis csúcsát jeleníti meg. Ez csak az élő építőanyagok és építőkövek segítségével jöhet létre.

Adott időben és meghatározott irányítással minden igazán szellemi módon dolgozó közösségnek egy tiszta asztrális rezgésteret kell kialakítania, tehát „érctengert” kell öntenie. Csak ily módon tudnak ugyanis a magasabb természet erői zavartalanul beáramlani, hogy az egész élő művet segítsék.

Ezért kell ezt a teret sok éber munkatársnak gondosan őriznie. A szabályok, melyeket itt figyelembe kell venni, egyszerűek. Az érctengert az arany háromszög, a Trigonum Igneum szabályai védik. A háromszögnek három egymást kiegészítő csúcsa van. Ez azt jelenti: l) az igazi belátás segítségével egyre jobban a terv mélyére hatolunk; 2) odaadó szeretettel szenteljük magunkat a tervnek, és 3) így az azonos szemléletűek növekvő egységében teljesen megvalósítjuk a tervet. Ily módon az egyenlő oldalú háromszög a megújulásra törekvő emberben ismeretből, szeretetből és cselekedetből áll.