A rózsakeresztesek hitvallása

 

AHOGYAN AZ ÜDVÖSSÉG EGYETLEN EREJE KÉTFÉLE FEJLŐDÉST VÁLTHAT KI BENNÜNK – ELFAJULÁST VAGY HELYREÁLLÍTÁST –, UGYANÚGY LÉTEZIK EBBEN A VILÁGBAN KÉTFÉLE HIT IS: AZ EGYIK AZ, AMIT PARANCSSZÓRA FOGADNAK EL, A MÁSIK PEDIG AZ ISMERET ÉS TISZTA FELFOGÁS ÉRTELMÉBEN VETT HIT.

 

A világon rengeteg olyan hit van, melyet pusztán „elfogadnak”. A vallásos tömeg szemlátomást vakon követi vezetőit. A mindennapi élet számtalan példával bizonyíja, hogy ez a vak engedelmesség tökéletesen kielégíti őket, hiszen az egyházi dogma a tömeg misztikus érzéseihez kapcsolódik, és így életcélt és életbeteljesülést nyújt számára.

Bizonyára megértik, hogy az efféle alapokon nyugvó hitvallás mindig tekintélyelvű. Az ilyen hitnek persze semmi köze sincs az első kézből származó ismerethez vagy Isten egyetemes bölcsességének átéléséhez és kifürkészéséhez. Az a hit azonban, amelyről a valódi szent iratokban van szó – sok eredeti iratot ugyanis teljesen meghamisítottak, hogy ezzel tekintélyt kényszerítsenek ki! –, az igazság tiszta, személyes felismerésén alapszik. Egy világi hit csupán hívőket teremt. Az a hit azonban, amelyről a Szentírás beszél, kizárólag hitvallókat ismer. Valaki persze csak akkor vallhatja a hitét, ha életmódja mély belső ismeret és belátás eredménye.

A misztikusan irányulók erre persze azonnal rávágják: „Igen, mi is teljességgel hisszük és valljuk a Szentírást, ahogy ez például a Bibliában áll. Ezért a szó valódi értelmében hívők vagyunk.” Erre azt kell válaszolnunk: „Ez tévedés, mert Önök a szent beszédnek csupán a külső öltözetében hisznek.” És ahogy ezt már a régi bölcsesség is gyakran mondta: „Jaj annak, aki a tóra külső ruháját, mely a törvény, magának a tórának tartja.” A Szentírás ezzel arra céloz, hogy mindazoknak, akik Isten lényének felderítéséhez és közvetlen szemléléséhez el akarnak jutni, szabaddá kell válniuk minden írott betűtől és szövegtől, vagyis meg kell szabadulniuk minden írásos dokumentumtól. Gondoljanak csak Pál szavaira: „…a betű megöl, a szellem pedig megelevenít” (2 Kor. 3:6).

 

A HIT VALLÁSA ÉS MEGERŐSÍTÉSE A VÉRBEN

Szándékunk szerint ebben a cikkben mindenekelőtt azt kívánjuk tisztázni, hogy mit értünk hitvalláson. A Szellemi Iskola hitvallását, a rózsakeresztes testvérek hitvallását lehetetlen olyan egyszerűen, pusztán dialektikus létállapotunkból kiindulva követni. Megvallott hitünket ehhez előbb a vérünkben le kell horgonyoznunk. Amíg azonban ez bekövetkezik, az embernek egy fejlődési sorozaton kell átmennie.

A következőkben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy mit értünk a „rózsakereszt” elnevezésen. Jól meg kell gondolnunk, hogy a Rózsakereszt Szerzete, legalábbis az a szerzet, amelyet mi szolgálunk, nem dialektikus rend.

Nagyon fontosnak tartjuk, hogy mindenekelőtt erre a tényre hívjuk fel a figyelmüket, mert nagyon sok szerzet létezik – még a tükörszférában is –, amely rózsakeresztesnek mondja magát. Ide tartozik például az a szerzet is, amelyet Max Heindel és más hasonló szellemi munkások hoztak létre. Ezek a tükörszféra-fényszellemek az ezoterikus jóság és személyiségművelés értelmében tisztán dialektikus munkát végeznek. Olyan filozófiát nyújtanak, amely az őszintén kereső léleknek sajnos a legcsekélyebb megszabadító lehetőséget sem biztosítja. Amit ezekben a körökben megszabadítónak neveznek, az a tükörszféra-területeken való tudatossá válás, illetve tükörszfératudat.

Ezt pedig mindenki el tudja érni, ki-ki a létállapotának megfelelően, hogy aztán a születés és halál kerekéhez kötve újra visszatérjen a földi élet hajszájába. Mégis nagy tisztelettel kell beszélnünk ezekről a vezéregyéniségekről, akik tudatosan vagy öntudatlanul ezekkel a jóságnormákkal terhelték vagy terhelik meg magukat. Mert ez a fejlődésmenet egész bizonyosan a mindenségi történés egyik fontos tényezője. Az igazi Rózsakereszt-Szerzet azonban nem tükörszféra-szerzet, hanem a Mozdulatlan Birodalom szerzete! Ezért ez az igazi Szerzet olyan tant hoz el nekünk, amellyel a személyiségkultúrára törekvő ember nem sokra megy.

 

A TRANSZFIGURÁCIÓ MINT EGYETLEN CÉL

Az a sok nehézség, amellyel iskolánknak az évek folyamán meg kellett küzdenie, abból a tényből magyarázható, hogy a tükörszféra rózsakereszt szerzete sok, magát „rózsakeresztesnek” nevező ember segítségével a mi szervezetünket és a benne fennálló erőlehetőséget a saját céljaira akarta felhasználni. Azt a sok meghívást, figyelmeztetést, tanácsot, mely mind a fennálló mű szétzilálását célozta meg, a Szellemi Vezetőség – ezeknek a „rózsakereszteseknek” az ismertetőjelét látván – bölcsen és nagyon határozottan elutasította. Mindezeket az Egyetemes Rózsakereszttel állítottuk szembe, mely figyelmét kizárólag az eredeti emberre és a transzfiguráció, az újjászületés szent tudományára irányítja.

Ezen fejtegetések nyomán talán Önökben is kialakul egy elképzelés a Rózsakeresztes Szerzet hitvallásának bölcsességéről és hatalmas távlatáról. Itt az eredeti tannak első kézből eredő tisztán tudatos felfogásáról és kipuhatolásáról van szó. Ez a tan a bukott gyermeket vissza akarja vezetni valódi mennyei hazájába.

Fejlődésmenetének kezdetén az ösvényen járó minden tanuló keresztúton áll. Két út tárul tudata elé: választania kell a személyiségkultúra és a mindent átfogó megújulás között. Mármost teljesen a tanuló tudatállapotától függ, hogy vértudatánál fogva melyik utat képes bejárni, és hogy végül melyik útra fog rátérni. Ha az első utat választja, és például vallásos mentalitással valamint kiadós jóságkultúrával rendelkezik, akkor bizonyosan a tükörszféra rózsakereszt-szerzetével kerül kapcsolatba. Ha azonban a második utat választja, a helyreállítás útját, akkor az ösvényen az Egyetemes Rózsakereszttel köti össze magát, amelyet egy nem ebből a természetből származó szerzet vezet.

A tükörszféra rózsakereszt-szerzete körülbelül a középkor óta áll fenn, és azóta a legkülönbözőbb célokat képviselő csoportokra esett szét. Ezen csoportok között olyanok is akadtak, amelyek erős jezsuita befolyás alatt álltak. Vegyék azonban figyelembe, hogy minden olyan cél, amelyre ezek a csoportok törekednek ill. törekedtek, kivétel nélkül a dialektikus területhez tartozik vagy tartozott. Nagy hangsúlyt helyeztek például a természettudományok elterjesztésére, valamint a társadalmi és a politikai élet befolyásolására, mert céljuk csak az volt, hogy az emberiséget simább együttéléshez vezessék. És így tovább és így tovább. Hiszen ismerik!

Az Egyetemes Rózsakereszt viszont egyértelműen mást képvisel! Következetesen távol marad a dialektikus élettől. Amikor ez a Rózsakereszt fellép az anyag területén, munkásai a világ szemében józan, átlagos emberek, akik az anyagi szféra dolgait és szokásait úgy veszik, ahogy vannak. Az igazi rózsakeresztes ugyanis viseli az ország ruháját. Ebben az értelemben nem tesz semmi rendkívülit. Ugyanakkor egészen bizonyos, hogy az igazi rózsakeresztes semmilyen érdeklődést sem tanúsít olyan dolgok iránt, amelyek a tömegember életét általában tökéletesen uralják. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy társadalomellenes lenne.

 

ÉNÖSSZETÖRÉS

Az Egyetemes Rózsakeresztet továbbá a teljesen személytelen fellépéséről is fel lehet ismerni. Személyek a legcsekélyebb mértékben sem érdeklik. Bizonyára megértik, hogy miért van ez így. Az Egyetemes Rózsakereszt esetében ugyanis nem személyiségkultúráról van szó, hanem az énszemélyiség összetöréséről. Mégis nagyon intelligensen és korrekt módon lép fel ebben a világban.

A nem ebből a világból származó Rózsakereszt szándékai most már az Önök számára is világosak. Az a fő cél, hogy az igazi mennyei ember egyszer újra életre keljen!

A Rózsakeresztes Szerzet többek között egy egyetemes jelképes beszéddel fordul az ösvényen járó tanulókhoz, vagyis mindazokhoz, akik elhatározták, hogy a Rózsakereszt Szerzetének útját járják! Amint tudják, a szimbolikus nyelv egy nagyon régi, eredeti nyelv, melyet semmilyen földi nyelv sem ronthat meg, hacsak az előítéletek és a dialektikus hit nem tart fogva valakit.

 

A TISZTA JELKÉPEK HELYTELEN HASZNÁLATA

Létezik azonban egy olyan jelképrendszer is, amely teljesen az önérvényesüléshez kapcsolódik. Ezeket arra használják, hogy Önöket ehhez a természethez kössék. Már ez is egy nagyon egyszerű ismertetőjegy, melynek alapján meg lehet állapítani, hogy honnan származnak az utunkba kerülő jelképek. Tehát nem minden jelkép egyetemes, és még az egyetemes jelképekkel is gyakran visszaéltek.

Gondoljanak csak ezzel kapcsolatban a keresztre! Hogy mi mindenre fel nem használják! Mindannyian jól emlékszünk még, hogy a második világháború alatt mit műveltek a horogkereszttel ill. napkerékkel. A templomaink falán lévő arany rózsakereszt is mindenki számára egészen mást jelenthet. Ezért jól meg kell érteniük, hogy az egyetemes jelképes beszéd csak azon tanulókhoz szól, akik szándékaik és életmódjuk alapján az Egyetemes Szerzet felé igyekeznek.

 

AZ EGYETEMES JELKÉPEK KAPUKAT TÁRNAK FEL

Az egyetemes jelképes beszéd sohasem figyelmeztető jellegű. Nem olyan, mint egy horoszkóp, jóslat vagy jövendőmondás, amelybe az ember belekapaszkodhatna. Ez az egyetemes jelképes nyelvezet sokkal inkább kinyilatkoztató és feltáró módon működik! Ezt néhány példával szeretnénk megvilágítani.

A fiókáit tápláló pelikán. Bibliotheca Philosophica Hermetica

A hattyú és a pelikán a hét fiókájával az Egyetemes Rózsakereszt jelképe. A pelikán felszakítja a mellét, hogy hét fiókáját táplálja. Tegyük fel, hogy valamelyest ismerjük az Egyetemes Bölcsességnek a hét örök kapura vonatkozó tanítását, mely szerint a tanulónak a hétszeres abszolút „léttel” való összekapcsolódása érdekében ki kell nyitnia ezeket a kapukat. Akkor a fenti jelképet az Egyetemes Rózsakeresztes Szerzet tiszta hitvallásának tekinthetjük.

Mármost lehetséges, hogy valamelyik éjjel erről a pelikánról fognak majd álmodni. Ám ez nem jelent semmit, mert úgy is magyarázható, mint az éppen most tanult dolgok utóhatása. Az ösvényen azonban mindig fennáll az a lehetőség, hogy a törekvő és küzdő tanuló az új életért vívott harc hevében hirtelen maga előtt látja a pelikán vagy a hattyú képét, a kiegészítő elemekkel együtt vagy nélkülük. Ha valóban a szellemi szemei előtt jelenik meg ez a kép, akkor az illető tanuló ebből a félreérthetetlen jelzésből világosan tudja, hogy „itt az idő”, hogy az örökkévalóság kapui feltárultak – vagy hamarosan fel fognak tárulni.

Maradjunk még ennél a jelképnél: láthatjuk, hogy a hattyú vagy pelikán, amely hét fiókáját saját szíve vérével táplálja, nagy jelentőségű jelkép. Mint ahogy a galamb, amelyet Keresztelő János – az önmagát semlegesítő ember – minden élet urának fejére leereszkedni látott, úgy a hattyú és a pelikán is a Szent Szellem jelképe. Az isteni bölcsességé, mely belefolyik az időbe. A hattyú a misztériummadár, a szellem, amely beereszkedik az időbe. A pelikán hét fiókája pedig a mikrokozmosz hét nézetét jelképezi, vagyis az eredeti ember hétséges életterületét.

Ha az egyetemes jelképes nyelvezet a tanuló legbensőbb tudata előtt beszélni kezd, akkor ez a jelkép annak a ténynek a tökéletes bizonyítéka, hogy a tanuló egy születés előtti állapotot ért el.

A madár minden világvallásban a Szent Szellem jelképe. Az egyiptomi Szeb isten fején például egy ludat látunk. Brahma, a hindu vallás szent szelleme és Jupiter, a régi görögök szent-szellem nézete madár alakjában jelenik meg. A rózsakeresztesek hitvallása pedig már régtől fogva egy hattyú alakjában van elrejtve. Ezzel csupán azt akarjuk megvilágítani, hogy a szimbolikus nyelvezet a magasabb szellemi iskolázásban részt vevő tanuló számára az egyik legjelentősebb összekötő kapocs közte és a hierofánsok között.

Természetesen ez az összekötő kapocs önmagában nem elegendő, ám van még egy másik személyes összekapcsoló elem, melyet az iméntivel párhuzamosan kell említenünk. Ez nem más, mint az isteni erő. Amikor Pál azt mondja: „mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben” (1. Kor. 4:20), akkor erre az egyetemes ismertetőjegyre utal.

 

MINDEN ANYAGI TÖRTÉNÉSBŐL KIEMELTETVE

Ha az előkészítő tanuló keresztüljutott saját aurikus terén, akkor létrejön az egyetemes élettel való kapcsolata. Ekkor minden anyagi történésből kiemelkedik, és távlataiban tudja áttekinteni a múltat, jelent és jövőt. Ekkor már soha többé nem éhezik és szomjúhozik, mert Isten fogja a kezét, és így közvetlen táplálékot kap az egyetemes éteranyagból.

Fontosnak tartjuk, hogy még egyszer felhívjuk a figyelmüket arra a tényre, hogy a tükörszféra-rózsakereszt spiritiszta kapcsolatot alakít ki a tanulóival. Számukra nincs más lehetőség. Ilyen módon inspirálják és vezetik őket, és szimbolikus elképzeléseket sugalmaznak nekik. Célunk az, hogy felhívjuk a figyelmüket arra, hogy a tükörszféra-rózsakereszt és az Egyetemes Élet Rózsakeresztje között mélységes szakadék tátong. Ez a kettő összeegyeztethetetlen. Új bort nem lehet régi tömlőkbe tölteni.

Ezért tehát meg kell érteniük, hogy szeretnénk elkerülni minden akadályt és bonyodalmat, amely helytelen gondolattársításokból keletkezik. Az Egyetemes Rózsakereszt csupán erőt, szent szellemerőt sugároz, amely formához nem kötött, megszabadító, szentelő, négyszeres éteranyag. Forma nélküli ugyan, mégis mindent magába zár, mert ez az erő „az Egyetlent, a Mindenséget, vagyis az isteni bölcsességet” hordozza magában.

Ha tehát a tanuló már érett vagy most érik meg az új életre, vagyis a helyreállítás folyamatában áll, akkor ez az erő úgy hat, akár egy csoda. A tanulóban kialakítja a tudás, a látás és a mindent átölelés képességét, a megszakítás nélküli „létet”. Az Isten erejében élés és lélegzés beavatottá teszi a tanulót a Szent Szellemből eredő tiszta önszabadkőművessége révén. Ebben az állapotban a tanuló maga hívja fel a Szent Szellem hattyúját mint az önvalóban lévő jelképes formát. Válaszul pedig erővonalak és erőáramok formájában a Szent Szellem ereje sugárzik.

Így az Egyetemes Rózsakereszt testvéreinél a hitvallás olyan hatalmas birtokká alakul, mely elpusztíthatatlan és elidegeníthetetlen. Ezért mondja az ősi bölcsesség, hogy az igazi rózsakeresztest sem megsemmisíteni, sem utánozni nem lehet.

Hogyan tovább?

 

AKI A CÍMADÓ KÉRDÉST MÉG SOHASEM TETTE FEL ÖNMAGÁNAK, AZ AZ ÉLETET VALÓJÁBAN NEM VESZI KOMOLYAN. EZT A KÉRDÉST AZONBAN, AMELY ÉPPEN KORUNKBAN MERÜL FEL EGYRE GYAKRABBAN, NEMCSAK A KÉRDEZŐ ÉLETE INDOKOLJA, HANEM MINDENEKELŐTT AZ EGÉSZ FÖLD ÉS AZ EMBERISÉG HELYZETE IS.

 

A modern ember számtalan bonyolult problémával küzd: Helyt tudok-e állni a munkámban? Fel kell-e áldoznom a testemet, a lelkemet és az üdvösségemet, hogy megőrizzem a pozíciómat? Mennyire kell kivennem a részem a legjobb helyekért vívott küzdelemből? Van-e valami jelentősége az előmenetelemnek családom és jómagam számára? És saját szellemi fejlődésemre nézve? – Ezek a problémák mindenkit érintenek. Egy szellemi iskola tanulója azonban ezeket a nehézségeket általánosabb érvényűeknek látja, és nagyobb jelentőséget tulajdonít nekik. Mert hát hol a határ? Személyes viszonylatban még további problémák is felmerülnek: Hogyan kell viszonyulnom a férfi-nő kapcsolathoz a partnerek és a gyermekek tekintetében? Talán a szellemi iskolán belül más normák érvényesek, mint a mindennapi életben, ahol – különösen az utóbbi években – annyi minden megváltozott? Hogyan viszonyulok az azonos neműek közötti kapcsolathoz? És az egészséggel összefüggő problémák? A táplálék, melyet talán manipuláltak? És hogyan tekintsük a betegségeket és azok kezelését, az olyan vizsgálati módszereket, melyeket a laikus számára ismeretlen módszerekkel végeznek? És az esetleges műtétek és a velejáró altatási módszerek? A kezelési eljárások és a gyógyszerezés? Mi lesz a világgal? Hová vezetnek az energia- és az élelmiszerellátás, a népességrobbanás vagy éppen a népességcsökkenés területén megmutatkozó problémák? És hogyan birkózunk meg a levegő, a talaj, a víz és a földet körülvevő finomanyagi területek elszennyeződésével?

És végül ki fogja megítélni, hogy valóban helyesen választottam-e?

 

ÉVENTE CSAK EGYSZER TÖLT EL MINKET A SZERETET?

Az óév végén és az új év elején jön el az a pillanat, amikor ilyesfajta kérdések erőteljesen foglalkoztatják az embert. Jóllehet minden nap meg kellene bocsátanunk egymás hibáit, mégis úgy látszik, mintha ez csak Karácsony és Szilveszter táján lenne lehetséges. Január elsején hirtelen eszünkbe jutnak a barátaink, a családunk és szeretteink, és minden jót kívánunk nekik az újévre. Ez azonban minden jó szándék ellenére elég nagy értelmetlenség! Évenként egy napot tudatosan a szeretetteljes gondolatoknak és cselekedeteknek szentelünk, míg az év többi részében saját kívánságaink szerint élünk… Bizony, ezért szólal meg bennünk hirtelen a lelkiismeret!

De aki tisztességes, csak nem így cselekszik! És a Szellemi Iskola tanulója? Ennek még a gondolata is rémisztő! Egy gnosztikus szellemi iskolában az élet teljesen más fénybe kerül: olyan fénybe, mely leleplez. És ebben a leleplező fényben rettenetes dolgok mutatkoznak meg. Először a többiek fonáksága kerül napvilágra, aztán persze a saját életünkben elkövetett hibák is. Ez pedig egész egyszerűen kellemetlen.

A tanulók olykor azt mondják egymásnak: „Hát igen, két mágneses területből élek, és ez egyszer csak feszültségekhez vezet.” Ez valóban így van. De ezzel a helytelen viselkedést még nem lehet igazolni!

A szellemi iskola egy filozófiát is átnyújt nekünk. Ez betekintést enged a bejárandó útba, de ha valaki olyan szándékkal forgatja, akkor éppenséggel az önmaga előli menekülés igazolását is kihámozhatja belőle. Hiszen beszélünk aurikus lényünk kényszerítő hatalmáról. És azzal csak nem szállhatunk szembe? Vagy itt van mindjárt a karmikus múlt: azt is okolhatjuk, ha valami netán balul üt ki. Néha ilyet is hallani: „A Szellemi Iskola korlátoz engem. Szabadságra vágyom!” A Szellemi Iskola azonban éppen a szabadsággal akar minket megajándékozni! Hiszen ezért kezdődött el a nagy mű, ezért hívták életre!

 

AZ IGAZI SZABADSÁG FIGYELEMBE VESZI A TÖRVÉNYEKET

Az olyan szabadság, mely a mulandó természet törvényeinek van alávetve, csakis káoszban végződhet. Az istenrend törvénye szerinti szabadság ezzel szemben összhangot eredményez. Mikrokozmikus múltunk, az egész mostani életünk, a társadalomban elfoglalt helyünk, a körülöttünk zajló élet és az egész természet a maga ásvány-, növény-, állat- és emberi birodalmával, bolygóival, naprendszereivel és tejútrendszereivel – mindez egy hatalmas iskola, melyben mindenkinek meg kell tanulnia a leckéjét. Életünk egyetlen pillanata sem telik el feladatok nélkül. Egész életterületünk, melynek szerves részei vagyunk, egy nagy iskola, egy alapvetően fontos nézettel: ami ebben az iskolában lejátszódik, az az egész emberiség életében, de ugyanakkor minden egyes ember életében is tükröződik.

 

A TERMÉSZET TÜKRÖT TART ELÉNK

Ismeretes, hogy a régi kínaiak szerint ajánlatos volt olykor egy kertecskében időzni, és néhány fára összpontosítva elgondolkodni az életről és annak értelméről. Vegyük csak egyszer szemügyre az ásványvilág pompás színeit és sziporkázó fényeit. Aligha ötlik fel bennünk, hogy jellemünkben az ásványvilág mindenféle nézete, egészen a legkeményebb gránitig, szintén képviselve van. És mi tükröződik vissza a növényvilágban, kezdve a bájos rózsától egészen a szúrós bogáncsig? Ez utóbbi nemde saját lényünk szúrós nézeteire emlékeztet? És nem tart-e elénk az állatvilág is tükröt megannyi szép és kecses formájával, magasban szárnyaló madarával és alant tekergő csúszó-mászójával? Az emberiségről már nem is beszélve. Ha a végtelennek tűnő égboltozatra tekintünk, nem tölt-e el bennünket saját kicsinységünk érzése, ugyanakkor az isteni teremtés nagysága is? És ez a látvány vajon nem mutatja-e meg a teremtésben elfoglalt helyünket?

 

A MÚLT ÉS A JÖVŐ ELVÁLASZTÁSA

Egy hatalmas méretű iskolában tartózkodunk tehát, melyet a saját létünk, magunkkal hozott múltunk, valamint az a természet alakított ki, amelynek a részesei vagyunk. Ehhez tartozik még a természeti múlt is. És minden pillanatban az időnek egy bizonyos pontján vagyunk, mely elhatárol egymástól múltat és jövőt.

A múlt majdhogynem ismeretlen előttünk, és a jövő sem több valami várakozásnál. És e kettő között vagyunk mi. Ebben az összefüggésben gondoljanak egy libikókára, egyfelől múlttal, másfelől pedig a jövővel. Ugyancsak fáradságos dolog középen folyamatosan fenntartani az egyensúlyt. Az egyik pillanatban a múlt vonzása érvényesül, a következőben pedig az ragadja meg Önöket, ami még Önökre vár.

Egy szellemi iskola tanulójának sorozatosan kétfajta leckét kell megtanulnia. Először is azt, amit természetes élete hoz magával, másodszor pedig azt, amellyel a gnosztikus Szellemi Iskolában szembesítik. Aki a múlt leckéit kielégítő módon megtanulta, és ennek alapján él a jelenben, az a jövőjét is helyesen fogja meghatározni. Mert ha a múlt leckéjét megtanultuk, akkor ezt a részt le lehet zárni, és a továbbiakban nem léphet fel akadályozó tényezőként. De ha a múltnak túl nagy figyelmet szentelünk, és ezáltal gondolatban minduntalan életre keltjük, akkor ezeket a leckéket meg kell ismételnünk.

A jelenben – vagyis a MOST minden pillanatában – rejlik az igaz tanuló számára a jövő, melynek nincsen múltja. Ezt a képet nagyon alaposan meg kell ragadniuk. A természetben minden tettnek, minden gondolatnak, akár a legfinomabbnak is, és persze minden érzésnek is következménye, hatása van. Ez az úgynevezett „jó” és „rossz” cselekedetekre is áll, melyek az ellentéteknek a haláltermészetben ható törvénye miatt mindig kötődnek egymáshoz. Valami kevés tehát mindig belevésődik a környezetbe, ha máshová nem, hát a haláltermészet asztrális terébe.

 

A BÖLCS NEM HAGY NYOMOT MAGA UTÁN

Aki olyan cselekedeteket visz végbe, melyek révén az új lélek felemelkedhet az új életterületre, az a haláltermészetben semmilyen hatást sem vált ki. Ezért mondja Lao-ce: A bölcs nem hagy nyomot maga után. És erre utal a Pistis Sophia evangéliuma is: A természet eonjai nem vették észre, hogy a Mindenség Ura átment közöttük.

A Szellemi Iskola tanulója tudja, hogy a rendelkezésére álló nagy lehetőségek nem a dialektikus életterületről, hanem egy másik világból származnak. Ennek a hatalmas, isteni bőségnek alakot kellett öltenie, hogy a dialektikus világban érzékelhetővé váljon. Egy nagy szeretetsugárzást látunk tehát, összekötve egy megnyilvánulási formával. Mivel a szellemi munka kiindulási pontja mindig az abszolút, itt is érvényes a törvény: „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát, és minden más megadatik néktek”. Ha a teremtő igét szellemi értelemben mondják ki, akkor magától értetődően ezt egy megnyilvánulási forma is követi. Ez nem is lehet másképp.

Aki tanulmányok és a külső tudomány segítségével ered az igazi gnosztikus vonal nyomába, tegye ezt bár a lehető legalaposabb módon és mégoly nagy körültekintéssel is, fáradozása hiábavaló lesz. Minden kísérlete csak azokat a nyomokat fogja szaporítani, melyek nem az egyetlen megszabadító célhoz vezetnek. A fényes gnosztikus ösvényt csak azok fedezik fel, akiknek lépteit mély vágyakozás és mindenekelőtt az embertársaik iránti szeretet vezérli. Az ösvény mindenki számára más, mégis teljes biztonsággal, minden kerülő vagy tévút nélkül vezet az egyetlen célhoz. Ez egy világosságból és erőből álló út, mely a megújulás éterébe van belevésve, és amelyből egyéni útja során mindenki meríthet, aki érett rá.

Az egyetlen igazságot kereső így olyan utat jár be, amely számára nagyon is valóságos, melynek nyomait viszont a közönséges világ számára mindig azonnal eltörlik. Olyan út ez, amely mindig abban a pillanatban ölt formát, amikor éppen járunk rajta. Ezért minden lépést az adott pillanatban, az élő jelenben kell megtenni. Így lesz ez a lépés mindig a kezdet, de ugyanakkor a vég is.

A Tamás evangéliumban azt mondják a tanulók Jézusnak: „Mondd meg nekünk, hogyan jön el miránk a vég!” Jézus erre azt feleli: „Hát felfedeztétek-e már a kezdetet, hogy a vég felől tudakozódtok? Mert ahol a kezdet van, ott van a vég is. Boldog, aki a kezdetben él: mert tudni fogja a véget, és a halált nem ízleli meg.”

A zarándok ezért életútján nem a jövőbe mered, hanem ténylegesen a jövő irányába halad. Ezáltal új lehetőségeket szabadít fel mások számára. Z. W. Leene ezzel kapcsolatban azt mondta egyszer: „Abban a pillanatban, amikor valaki az igazságot az érvek hevével igyekszik elvinni emberiséghez, az emberiség megkísérli az igazságot birtokba venni és az ő földi világába lehúzni.”

Ilyenkor hajlamosak azt kérdezni: „Mi a véleményük a szellemi iskola jövőjéről?” Válaszunk így hangzik: „Meg vagyunk győződve róla, hogy nagyon áldásos idők elé nézünk. De sok, nagyon sok, ha ugyan nem minden tőlünk függ, azoktól a tanulóktól, akik a szellemi utat valóban járják, és ezzel tökéletes választ adnak arra a szent kapcsolatra, ami a szellemi iskolával összeköti őket.”

„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid. 13:14) Ha a jövőre úgy tekintünk, hogy az időlegesből indulunk ki, az fölöttébb spekulatív és gyorsan pontatlansághoz vezet. Ezért mondja Pál a Timótheusnak írt első levelében (6:19), hogy „…gyűjtsünk kincset magunknak jó alapul a jövőre.”

Ezt az alapot a mindennapi CSELEKEDETEK szolgáltatják. Minden nap, minden órában, minden másodpercben a helyes lépésen kell munkálkodnunk!

Ez az a személyes ösvény, mely mindenki másnak az ösvényével össze van kötve. Ebből egy dialektikus mértékek szerint felfoghatatlan állapot jön létre: az egyéneknek egy tökéletes egysége, melyet a lelkek egységének nevezhetünk. Ebben a magasztos egységben jön létre a kapcsolat a szellemmel, és ahol a szellemtűz megjelenik, ott kialakul az új tudat is. Az új tudat az istenek hírnökéhez hasonlatos, ezért Merkúr-tudatnak is mondják. Ez olyan kapcsolatra utal, mely a szívben beszélő gnosztikus sugárerővel van összefüggésben. Ennek segítségével Isten szőlőskertjének szolgálója mindig tudja, hogy melyik úton kell járnia. Ekkor már nem spekulációról van szó, hanem egy másik tudatállapotról, helyesen észlelő tudatról, egy belső tudásról, mely minden pillanatban tudja, hogy merre vezet az út. Ez a biztonság minden pillanatban lehetővé teszi a helyes döntést. Ezután kerülhet sor a cselekvésre, mely a szeretet bölcsességerejéből származik.

A Tamás evangéliumban ez áll: „Tanítványai azt mondták: Világosíts fel minket a helyről, ahol Te vagy, mivel mást sem akarunk, mint hogy azt keressük. Ő így válaszolt: Akinek füle van, hallja. A Világosság Fiában fény lakozik, és beragyogja az egész világot. Ha ő nem világít, akkor sötétség van.”

Kulcs a fény kincseskamrájához

 

ISTEN ÖRÖK IGÉJE, AHOGYAN EZT A JÁNOS EVANGÉLIUM MÁGIKUS BEVEZETŐJE NEVEZI, AZ ARANY KULCS MINDEN MISZTÉRIUMHOZ. EZ AZ ÖRÖK TITOK, MELY AZ EGÉSZ MINDENSÉGET KÖRBEFOGJA. EZ AZ A MAG, MELY A NAPTEST SZELLEMI FÉNYÉNEK ÉS EGYÚTTAL AZ ÖSSZES MAKROKOZMOSZNAK ÉS MIKROKOZMOSZNAK IS A MAGJA.

 

Istennek ez az igéje a teremtő, alkotó szó: a fiat!, a felcsendülő harsonaszó, mely a monádikus lángot felébreszti, és az életet számtalan színárnyalatú rezgésben megnyilvánulásra sürgeti.

Az élet ezáltal „megfürödhet” az egyetemes égboltban, mely a mindenségszeretet sugárzó fényét tükrözi. Ez a misztérium körülöleli, ugyanakkor tartalmazza is a mindenséget. Ez a „kezdet igéje”, mely ma is hangzik és az örökkévalóságig hangzani fog. „Ebből a misztériumból jöttem elő” – mondja Jézus, a monádikus fényember. Ennek az igének a hét áramlata és kisugárzása képezi a fényember fényruháját. Ez az egyetlen misztérium, amely az egész teremtésben benne rejlik, és egyedül a tiszta Gnózisnak, az igaz ismeretnek a vallásán keresztül lehet e rejtélyek fátylait eltávolítani. A Gnózis a monádikus láng kiáradásának összessége. A monádikus láng köti össze a Szellemet a fénylélekkel. Ez a fénylélek az emberben is jelenlévő. Ezért mondja Jézus: „Ébredjetek fel álmotokból, és emelkedjetek fel Krisztushoz, aki titeket fel akar emelni a világosságba.” A Gnózis az Önök szívében születik meg, a fej pedig megnyilvánítja az élő ismeret gyümölcsét. Ez a gyümölcs a Gnózis, mely a fénylélek ismerete. Ez az ismeret fogja Önöket megvilágosítani, és a fény kincsestárának kulcsát Önöknek ajándékozni.

 

AZ ANYATEJJEL MAGUNKBA SZÍVOTT HAZUGSÁGOK

Az egyetemes beszéd e részei, valamint az ősrégi szövegek más töredékei is közkézen forogtak a keresztény időszámítás kezdetén az akkori vallási és filozófiai körökben. Ezek a szövegek egy egészen más gondolkodáshoz és tökéletesen más vallásos tapasztalathoz vezetnek bennünket, mint amit a Názáreti Jézusról szóló tudósítások vagy az egyházatyák és a tanulóik által megalkotott tanok tartalmaznak.

Mivel most újra egy karácsonyi korszak közeledik, a hiteles rózsakeresztesek sem töltik idejüket Krisztus születésének romantikus elbeszélésével, ahogyan azt évről évre az emberiség elé tárják. E romantikus elbeszélést és a történelmi „tényeket” különböző oldalról érik támadások. A történetileg tájékozódó kereszténységet azzal a komoly váddal illetik, hogy a keresztény tannal saját céljaik érdekében visszaéltek. Az elmúlt évszázadokban már sokan leleplezték ezt az árulást, de tiltakozásukat újra meg újra vérbe fojtották. Az emberiség ma mégis a leleplezés korszakában él.

Most sok olyan dologról rántják le a leplet, mely nem nyújt örvendetes látványt. A meztelen valóság azt bizonyítja, hogy mennyire torz társadalma, tudománya és vallása van az embereknek, akik saját világukat maguk teremtették meg. Ezért nem csoda, ha a nyilvánosságra hozott tények láttán a legtöbben visszarettennek. Másrészt azonban mohón magukba is szívják azokat, mert keresik az igazságot.

 

FIGYELMEN KÍVÜL LEHET-E HAGYNI A TÉNYEKET?

Aki a Biblia keletkezési problémáival elmélyülten foglalkozik, és ezzel kapcsolatban a gondolatait papírra veti, az bizonyos lehet abban, hogy a nyilvánosság egyre növekvő mértékben fog érdeklődni iránta. Emellett természetesen felvetődhet a kérdés, hogy mindazoknál, akik a „Gnózist” így akarják népszerűsíteni, nem játszik-e szerepet a személyes érdek is? Meg vagyunk azonban győződve róla, hogy akik belső ösztönzéstől hajtva leplezik le korszakunk ámításait, azok teljesen tisztességesen dolgoznak. Mégis elgondolkodtató, hogy az emberek figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy létezik egy modern szellemi iskola, ahol a test és lélek szerinti újjászületés folyamatát immár 75 éve tanítják és alkalmazzák. Legalábbis figyelemre méltó, hogy következetesen elhallgatják azt a tényt, hogy Jan van Rijckenborgh, a modern gnosztikus és transzfigurista már akkor beszélt és írt a Gnózisról – mint a belső ismeret és a megszabadulás forrásáról –, amikor még ezek a „modern” publikációk meg sem jelentek. Sőt mi több, alapított egy tisztán gnosztikusan irányuló közösséget, mely ma már több mint 30 országban van jelen, és az ottani komoly keresőknél is – akik az egyetlen igazságot kutatják – nagy figyelmet kelt. Jan van Rijckenborgh szívesen idézte a barokk misztikus Angelus Silesius következő szavait:

„Ha Krisztus Betlehemben

ezerszer is megszületne,

ám benned nem,

akkor mégis el vagy veszve.

Az örök ige bizony még ma

megszületik.

Hogy hol? Ott, ahol önmagadban önmagad elveszik.

Az üdvösség kapujában

csak az lehet,

ki az új életben megszületett.

Azt kérded hát, keresztény:

Hol van Isten trónja?

Benned, hol Ő Fiúként

megszületik újra.

Ha te, Isten-szülte

a Fiút az új létre segíted,

akkor te távozol,

Ő pedig beléphet.”

 

Az eljövendő új ember első kiadásában (1953) azt mondja Jan van Rijckenborgh:

„Először egy régi témát kell elővennünk, amelyről a köreinkben már sokat beszéltünk, nevezetesen arról, hogy Krisztus nem egy magasztos hierofáns, aki valahol a durvaanyagi világon kívül tartózkodik, hanem elsősorban egy olyan személytelen, korlátlan lényről van szó, aki világosság, erő és hatalmas sugártér alakjában ismerhető fel. Ez Krisztus sugártere, amely közöttünk megjelent és sötét világrendünket nem hagyja nyugton. Ennek a sugártérnek, ahogy ez világosan felismerhető, erős befolyások, sőt befolyások egész sora a következménye.”

Jan van Rijckenborgh már sok éven át magyarázta templomszolgálatokon és előadásokon az egyiptomi misztériumok, a manicheusok, az esszének, a bogumilok, a katárok és a klasszikus rózsakeresztesek Gnózisát, mielőtt még a keresők nagy serege számára a „Gnózis” fogalma egyáltalán közismertté válhatott volna. Megmutatta a gnosztikus utat Hermész Triszmegisztosz, Buddha, Lao-ce és sok más bölcs tanában, akik az eredeti értelemben a Gnózishoz tartoztak. Tanulóit arra ösztönözte, hogy maguk is vizsgálódjanak, hogy felismerhessék, mi az, ami a Gnózis, és mi nem az.

Jan van Rijckenborgh mintegy ötven évvel ezelőtt jelentette meg a Dei Gloria Intacta (Isten dicsősége érintetlen) című könyvet, mely teljes áttekintést ad a megszabadító útról. 1945 májusában – röviddel a második világháború befejezése után – e könyv első fejezetét használta fel a haarlemi templomban tartott, háború utáni első beszédében. Ez volt az ő Fama Fraternitatis-a, az ő hívása és felszólítása a tanulókhoz, hogy szabadítsák meg magukat a természetvallásos, történelmileg tájékozódó kereszténységtől. Tanulóit mesteri módon vezette ki az egyházi gondolkodás sötétségéből, hogy eljussanak az egyetemes kereszténységig. Megmagyarázta az újjászületés ösvényét, mely a gnosztikus-keresztény misztériumokban rejlik, és amely minden emberben csakis Krisztus követésében válhat valósággá.

A Dei Gloria Intacta-ban ezt írja: „A kereszténységet nagyobb összefüggésben kell látni. Nem Betlehemben kezdődött, hanem évezredekkel korábban jött létre, mivel az egyetemes Krisztus-fáradozás a tér-idő rend évmilliói fölött ível át.”

 

A KRISZTUSFÉNY 33. BEERESZKEDÉSE

Az isteni világosság beereszkedése a mindenség kozmikus időszakaira van hangolva. Az interkozmikus sugártér, mely korszakunkban a harmincharmadik alkalommal ereszkedik le közénk, évszázadunk végén újra áthalad az állatövi kör egy fokán. Az állatövi óramű utolsó perce rendkívül nagy jelentőségű, mert az emberiség időközben megérett egy szellemi forradalomra, egy döntő jelentőségű szellemi átváltozásra. Az emberiség most egy kozmikus fordulat utolsó szakaszában található, mely kb. 6 000 évet ölel át. Olyan időszak ez, amelyben egy új tudat nyilvánul meg és jut érvényre. Ahhoz, hogy ez az új tudat érvényre jusson, döntő jelentőségű tapasztalatok eredményével kell rendelkezni, az idők mélyén átvezető, hatalmas küzdelmekkel teli fájdalom-menetelés tapasztalatára van szükség. Mi még az élet-óceán hullámtaraján vagyunk. Ide-oda dobálnak bennünket a Napkozmoszból jövő mágneses viharok, melyek életterületünket megtámadják. Olyan sugárzásokról van szó, mint ismeretes, melyek mindent megnyilatkozásra késztetnek, megérintenek és befolyásolnak, s minden elemen áthatolnak. A Napkozmoszból jövő sugárhatások megérintenek minden életet, befolyásolják azt, és semmi sem tartóztathatja fel őket. Ez azt jelenti, hogy számtalan ember tudatát érintik meg, és ebből az új észlelések és tapasztalatok egész sora bontakozik ki. Egy szinte mindent átfogó, új tájékozódásról van szó, amellyel sok ember tudatának a változása is magyarázható. Ez a változás nagyon fájdalmas és zavaros jelenségekhez kapcsolódik. Sokan fordulnak el a társadalom jelenlegi megnyilvánulásától. A jó és a rossz egyre groteszkebb formában áll szemben egymással, mialatt az új korszak mindenen keresztül utat tör magának.

Sokan igazodnak az új eszmékhez, és mindent le akarnak bontani. Mások arra használják fel ezt a gyökeres átalakulást, hogy régi, korhatag filozófiai és teológiai elméleteket az új korszakhoz igazítsanak. Egy harmadik csoport semmilyen változást és reformot nem fogad el, és a „New Age” üres szólamaival intéz el mindent.

 

TÉNY VISZONT, HOGY AZ ÚJ KORSZAK MÁR MEGKEZDŐDÖTT!

Az új korszak drámai kísérőjelenségek között tör utat magának. Egy nagyon figyelemre méltó korszakban élünk. Megéljük, hogy miként fordul az emberiség az őt fogságban tartó falak ellen. Ki akar törni abból a bezártságból, amelybe a történetileg tájékozódó kereszténység és más hasonló vallások zárták be.

A Szellemi Iskolában ezeket a nagy változásokat már sok évvel ezelőtt bejelentették és részletesen megtárgyalták. A kultúrák átalakulásának kellős közepén állunk, mely minden országban és minden népnél végbemegy. Az emberiség tudata és éppúgy az egyes személyiség tudata is követi ezt a folyamatot.

Mivel a Napkozmosz új sugarai nemcsak az asztráltestet, hanem az éter- vagy élettestet is megragadják, az új korszak változásai az egész személyiséget érintik. Egy olyan erő lép be az aurikus-mágneses mezőn keresztül az ember lélegzőterébe, mely sokak számára még idegen. Ezt az erőt úgyszólván belélegezzük, hatását senki sem kerülheti el. Megnyitja a tudatot a természet rejtett nézetei számára, és arra ösztönöz, hogy életünk hangsúlyát máshová helyezzük.

 

AZ ÚT VÉGRE FELFELÉ VEZET?

A nagy átalakulás következményeként, mely egyebek között a szédítő gyorsasággal fejlődő elektronikának is (számítógép, telekommunikáció, távvezérlés stb.) köszönhető, az ember egyre mélyebben ássa bele magát az anyagba. Van emellett azonban egy gyorsan növekvő másik csoport is, amely a tudatra ható kozmikus befolyások miatt egy egészen más világképet kezd megsejteni. Ha ez kezdetben a régi normák elvesztése miatt zavart és bizonytalanságot okoz is, mégis felismerhető a csillapíthatatlan szomjúság, amely az emberiség keletkezésére, az ember céljára és az eredeti emberiségre vonatkozó ismeret megszerzésére irányul. Az emberiség meg akarja ismerni a kozmosz titkait és a lét gyökereit.

A régi, történeti Isten már haldoklik, és a szív egy új szellemi láthatár felé fordul. Ebben az irányulásban azonban nagy veszély is rejlik, mert az ember a változás hatalmas kozmikus impulzusát nem tudja a teljes terjedelmében megérteni, mivel a szemét még fátyol takarja. Ezért léphetnek fel olyan magyarázók és értelmezők, akik már mindent tudnak, csak éppen a lényeget titkolják el. Eltérítik ezeket a megszabadító impulzusokat eredeti céljuktól, és az emberiséget újabb fogságba vetik.

Így jut szóhoz sok kis csoport és mozgalom is, melyeket a Biblia „hamis prófétáknak” nevez. Ők a „saját” igazságukat prédikálják, és mindent annak rendelnek alá, hogy ezt az igazságot fenntarthassák. Amíg nem fordulnak a világosságok világosságához, addig másra nem is képesek.

 

AZ EREDETI IGE MEGÉRINTI AZ EMBERT

Honnan származnak azonban a különböző magyarázataik és értelmezéseik? A mindenütt jelenvaló szellemi fény kiáradására reagálnak, melyet most teljesen új módon kötnek össze a világgal és az emberiséggel. Ez a szellemi fény az Igéből származik, mely a kezdetektől mind a mai napig az egész mindenséget megérinti és áthatja. Ez a másik élet, egy másik világ pránája, mely minden sejtünket megérinti, hogy a földekről behordja a termést.

Az aratás már nagyon régen elő van készítve! Vetőmagját már korszakokkal ezelőtt elvetették, és ami belőle kifejlődik, az élet termőföldjén érik meg. Milyenek lesznek a gyümölcsök? Hogyan fogják őket learatni? „Krisztusban” történik-e majd az aratás?

Mit jelent az, hogy „Krisztusban”? Ezzel arra utalnak, hogy az Ige, mely az embereknek világosságot és életet ad, három hatalmas alapon nyugszik. Az Ige nemcsak a teremtés alapvető ereje, hanem a szent beszédben az ismeret megnyilvánulásaként is le van fektetve, mely a szellem és a lélek létéről tájékoztat bennünket. Ez az ismeret a Gnózis, a megnyilvánult Ige!

 

A TISZTA LÉLEKKÖZÖSSÉG A FÉNY GYÚJTÓPONTJA

Az emberiségnek ezt az Igét sok küldött közvetítette, akik nem csak beszéltek a világosságról, hanem önmagukban szabaddá tudták tenni, és képesek voltak ki is hordani. Olyan közösségeket alapítottak, melyekben a világosság erőteljes, vibráló sugártérként tudott megnyilvánulni. Az emberiség eddigi útja során voltak olyan hosszabb-rövidebb szakaszok, amikor a „felettes természetnek” nevezett másik, tiszta világ fényereje a földszférában világosságtérséggé, új légkörré tömörült, melyben az életnek új lehetőségeket ajándékoztak. Ennek a világosságtérnek köszönhetően az ember szellemi fejlődése nagyon felgyorsulhatott.

Így tart lépést a világosság beereszkedése az állatöv óraművének a haladásával. Az emberiség ma is az istenfáradozásnak egy ilyen hullámán „úszik”. Még ha kevesen vannak is, mindazok felvétetnek a Gnózis-fény segítségével az aratás területére, akikben a halhatatlan lélekerőből valami megnyilatkozik. Ennek a biztonságnak a tudatában az volt a törekvése az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskoláját megalapító és kifejlesztő küldötteknek, hogy egy úttörőkből álló csoportot képezzenek maguk körül, egy gnosztikus szerzetet, mely arra irányul, hogy nagyon magas szellemi színvonalat érjen el, és mint „Ifjú Gnózis” a besugárzó fénytérséggel képes legyen együtt dolgozni.

 

MIT MONDHAT MÉG NEKÜNK A KARÁCSONYÜNNEP?

Így jutunk el három lényeges kérdéshez: Mit jelent nekünk, rózsakereszteseknek a karácsonyi ünnep, a világosság ünnepe? Mit jelent nekünk a Názáreti Jézus születése? Mit jelent Betlehem békéje? Ezek csupán külső jelképeket, profán eseményeket jelentenek-e számunkra, melyek már semmit sem mondanak az eredeti tartalmukról? Vagy az egészet teljesen más megvilágításban tudjuk-e látni?

Igen, egészen bizonyosan! Mert Betlehem a mi szívünk, ahol a rózsa fénye, az ősatom fénye megszületik. A fényünnep nagy csodája megvalósul a főszentélyben, mihelyt a tobozmirigy-szentélyben a monádikus láng egyesül a szív kundalínijével. Ekkor mondhatja mindenki, aki ezen az úton jár: „Én és az Atya, az élő lélek és a Másik, én és a monádom egy vagyunk!”. Ha a világosság a személyiségben – az élő lélek szolgálatában – elkezdhet keringeni, akkor a rózsa keresztútja, a via dolorosa a halál legyőzésével bevégeztetett.

Jan van Rijckenborgh egy olyan szellemi iskolát akart alapítani, amelyben egy úttörőkből álló csoport ifjú gnosztikus szerzetként egy gyújtópontot képez, tehát egy olyan közösséget, amely a mindenütt jelenvaló Gnózis-fényt képes felfogni és visszatükrözni, egy olyan közösséget, amelyben a Gnózis-fény hatalmas tűzzé lobbanna mindazok számára, akik keresnek, és a szívüket meg akarják nyitni a Gnózisnak.

 

FELKÉSZÜLNI A NAGY LÉPÉSRE

Hogyan lehet ehhez a közösséghez tartozni? Azáltal, hogy az asztráltest a dialektikus lét asztrális szférájától megszabadítja magát, és belép egy olyan szférába, mely maga a világosság, vagyis a Gnózis. Ez a fény közelebb van hozzánk, mint kezünk és lábunk. Szüntelenül megérint bennünket. Átsugárzik rajtunk, beburkol és minden oldalról áthat minket. Aki ennek tudatába jut és ebben a fényben akar élni, annak mégiscsak meg kell tennie néhány alapvető lépést. Meg kell tisztítania, alkalmassá, képessé kell tennie magát, hogy a lélek és a szellem egyesüljön benne.

Hogyan érhetjük el ezen belső megvilágosodás állapotát? Azáltal, hogy egész életünket erre a folyamatra hangoljuk, és kizárólag ennek szenteljük magunkat. Azáltal, hogy a régi, dialektikus természettől megszabadulunk, és életünk súlypontját következetesen áthelyezzük halandó énünkből a halhatatlan lélek életébe. Azáltal, hogy a régi természet kötelékeitől megválunk, és azokról végleg lemondunk. Ha ez nem történik meg, akkor minden a régi marad. Akkor csupán nézők maradunk, vagy esetleg hitetlenek, de semmi esetre sem transzfiguristák.

 

A BELSŐ ÉSZLELÉS MAGASABB OKTÁVJÁN

A rózsa ereje befelé és kifelé áramló sugárzásként jelenik meg. Egy észlelhető fluidumról van szó, az életprána kiáradásáról. Ebben az erőben nyilvánul meg az Ige, az élet és az emberben lévő világosság.

Ez a szívszentélyben végbemenő érintés a Jézus-születés a szív megtisztított barlangjában, amelyet Krisztus, a világ világossága, a szent Hétszellem mindenütt jelenvaló világosságtere tesz lehetővé. Ennek a magasztos folyamatnak, mely a szokásos értelmet messze túlhaladja, Isten szeretete az oka, a mindenség kovásza, a teremtés alapja, amely – még felismerhetetlenül – az új lélekben megrezdül. Ez a szűztől való születés! Ez az igazi belső megvilágosodás!

Ez a belső megvilágosodás nem olyasvalami, ami csak a szenteknek és a mestereknek lenne fenntartva. Itt a fényerő-atom meggyújtásáról van szó az igazságot kereső emberben, ami áthatja a tudatát, és amitől megnyilvánulhat egy új dimenzió. Ezzel egy tökéletesen más észlelési képesség jön létre, a belső látás egy magasabb oktávja, amelyben az isteni bölcsesség, a Gnózis beszél. Ez a Gnózis az emberben lévő világosságszikra Gnózisa, a lélek Gnózisa, mely a Gnózis világosságterével van összeköttetésben. Ez az erő emeli az embert a korlátai fölé, helyezi életének hangsúlyát a másik világra, ahova az élő lélek tartozik. Ez az a Krisztus-ünnep, amely már nem süllyedhet le a szokásos mindennapi élet szintjére.

Így láthatjuk meg ebben az évszakban egy új gnosztikus aratási időszak fényét felkelni a láthatáron. Egy új, egyetemes érintés tör magának utat. Egy isteni lélegzet áramlik a haláltermészeten keresztül, hogy az elveszett Isten-szikrákat megérintse, felébressze, és a felettes természetbe visszavezesse. Aki ezt a küldetést meg tudja érteni, az emelje fel a fény fáklyáját, hogy embertársai felismerhessék és kövessék őt. Ekkor lesz a Krisztus-ünnep valódi gnosztikus világosságünnep.

A. H. van den Brul

(Nemzetközi Szellemi Vezetőség)

A FÉNY

 

Legnagyobb félelmünk nem az,

hogy hiányosságaink vannak.

Legnagyobb félelmünk nem is

szörnyű nagy hatalmunkból fakad.

Legtöbbször a világosságunktól,

és nem a sötétségünktől félünk.

Azt kérded magadtól: ki vagyok én, hogy ragyogónak, rendkívül vonzónak, tehetségesnek és hatalmasnak kellene lennem?

De tulajdonképpen miért is ne?

Hiszen Isten gyermeke vagy.

Ha lealacsonyítod magad,

mit sem használ a világnak.

Nem jó, ha ezt teszed,

mert akkor a körülötted lévők

elbizonytalanodnak.

Mi arra születtünk, hogy Isten bennünk lévő világosságát

szerteárasszuk.

Ez nemcsak néhányunkban,

hanem mindannyiunkban

ott rejlik.

Ha engedjük, hogy fényünk ragyogjon,akkor öntudatlanul másokat is arra indítunk,

hogy ők is ezt tegyék.

Ha saját félelmünktől megszabadultunk, akkor a jelenlétünk automatikusan megszabadít másokat is.

Nelson Mandela

Üdvözlő beszéd, 1994.

Tudás… vagy igazi bölcsesség?

 

A „TUDÁS” ÉS A „BÖLCSESSÉG” FOGALMA KÖZÖTT FENNÁLL EGY ALAPVETŐ, ELVI KÜLÖNBSÉG. A SZELLEMI ÖSVÉNYEN JÁRÓ KERESŐNEK EZÉRT BE KELL LÁTNIA, HOGY AZ ISTENI BÖLCSESSÉG SOHASEM LEHET AZONOS AZZAL A TUDÁSSAL, AMELYET TANULÁSSAL VAGY INFORMÁCIÓK GYŰJTÉSÉVEL LEHET MEGSZEREZNI.

 

Minden komoly keresőnek fel kell fedeznie, hogy az egyetemes filozófia alapvető különbséget tesz a „bölcsesség” és az „értelem” között. Nem mintha a bölcsesség lenne minden, az értelem pedig semmi, de e két dolog teljesen más értékű, és teljesen eltérő tulajdonságot és minőséget képvisel. A Teremtő mind bölcsességgel, mind értelemmel ellátta az eredeti embert, és összekötötte őt az egyetemes bölcsességgel. A földi ember azért kapta az értelmi képességet, hogy erre a mindent átfogó bölcsességre reagálni tudjon. Az értelmi képesség a bölcsesség transzformálására szolgált, és képes volt ennek az átalakított bölcsességnek a megtartására. Az emberi emlékezet ezért olyan tárolócellaként működött, amelyből az átalakított bölcsességet le lehetett hívni.

Az ember ezen eredeti értelmi képességében megvoltak a tisztán működő érzékszervek központjai, valamint a gondolkodás és a cselekvés központjai is. Az ember ennélfogva képes volt a kapott bölcsességet átgondolni, érzékszervileg megvizsgálni, aminek következtében döntést tudott hozni és ésszerűen cselekedhetett. Ez egy tökéletesen felelősségteljes élet volt. Mindebből arra következtethetünk, hogy az eredeti ember önkéntes engedelmességben fűződött Istenhez. Útjait Isten kezét fogva járta. Isten mindenütt jelenvaló bölcsességére értelmes-erkölcsösen, ön-kéntelenül és intelligensen reagált. Istenből született Isten volt, az Atya Fia, és tökéletes, ahogyan a mennyei Atya is tökéletes. És csak növekedés és megnyilvánulás létezett a számára, hasonlóképpen ahhoz, ahogy egy csillagköd állatövvé fejlődik.

 

AZ ÉRTELEM MINT A SZENVEDÉS OKA

„Józan értelemről” beszélünk tehát, és az is világos, hogy ezen mit értünk. A Teremtő az eredeti embert bölcsességgel és ezzel együtt ítélőképes értelemmel is felruházta. És itt bukkanunk rá az emberi szenvedés egyik legmélyebb okára: józan értelmét ugyanis az ember már kimondhatatlanul hosszú ideje elveszítette. Jelenlegi állapotában értelmünk komolyan beteg és széteső képet mutat. Az egész főszentély elfajult, és a természetember gondolkodási képessége az egykori dicsőségnek immár csak torz karikatúrája.

Ezeket a tényeket a mindennapi élet gyakorlata is megerősíti, mert ezek az elfajulások nagyon zűrzavaros és félelemteli helyzeteket teremtenek. Ezért most már azt is megértjük, mi volt Jakab apostol szándéka a kérdéssel: „Kicsoda köztetek bölcs és okos?” És a megdöbbentő végkövetkeztetés: senki sem bölcs, senki sem okos!

A dialektikus világban senki sem rendelkezik egészséges értelmi képességgel, és ezért senki sincs kapcsolatban a mindent átfogó bölcsességgel sem. Emiatt az „Isten kezét fogva járni” kijelentés által idézett tökéletességet csak egy kedves, mégis nagyon veszélyes mesének kell tekintenünk. Ebben az összefüggésben Jézus szavai nagyon is találóak, amikor ezt mondja: „Senki sem jó, egyetlen egy sem!”

Hogy a probléma mélyére hatolhassunk, először is megállapítjuk, hogy különböző embertípusok léteznek. Az első típust kultúrembernek nevezhetnénk: ő azzal foglalkozik, hogy értelmi képességét művelje. Az ember bukott földi állapotában az értelmi képesség mindig a kívülről jövő ingerektől függ. Mivel a Logosz befolyásai és az isteni kundalíni képességei hiányoznak, ezért különböző normák és hipotézisek, dialektikus műveltségi modellek, vallásos vagy más érzelemspekulációk bitorolják az abszolút tudás helyét. Ezáltal az értelmet egy bizonyos irányba, egy meghatározott fejlődési menetre sürgetik, illetve kényszerítik.

Ezt a fejlődési irányt nemzedékről nemzedékre az ember vérlényébe ültették. Az egyhangúan ismétlődő külső ingerek a velük összhangba lévő belső vérösztönzéssel párosulva az embert olyan intellektuális lénnyé tették, amilyennek jelenleg is látjuk. A gyermek értelmét a törvény által előírt tanterv szerint idomítják az eljövendő életre. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy az intellektuális ember felettébb boldogtalan. Egész életében a boldogságot hajszolja, de az mindig kitér előle. Eközben mind magának, mind gyermekeinek felmérhetetlen károkat okoz, ami mindenekelőtt szervrendszerének szerkezeti elfajulásában mutatkozik meg.

Az emberi test minden szerve aszerint szentesül vagy esik ítélet alá, hogy milyen célra használják. A végletekig eltúlzott intellektuális képzés megakadályozza a magasabb bölcsesség befogadását, következtében ugyanis a fej azon szervei, melyeknek ezt a befogadást lehetővé kellene tenniük, nagyon siralmas állapotba kerülnek.

Egy ilyen intellektuális képzés ezért mindig csak egy bizonyos pontig képes eljutni. Azután a legkülönösebb, a legsajnálatraméltóbb és a legszörnyűbb dolgok történnek, melyeknek részleteiről nem szükséges beszélnünk. Ha valaki az intellektuális öngyilkosság útján áthalad azon a ponton, amelynél a harmadik agyüregben zavarok lépnek fel, akkor reménytelenül elveszett. Ez bizonyos!

A másik embertípushoz azok tartoznak, akiknél az ésszerű gondolkodás még csak kevéssé fejlődött ki. Az ő agyuk befogadó képessége különböző okokból bizonyos színvonal alatt van. Az ezoterikus tudomány minden időkben „Hold-agytudatnak” nevezte az értelmi képesség ezen állapotát. Ez a típus érzékeny ugyan az elvont egyetemes érintésre, de ezeket az impulzusokat sem megérteni, sem feldolgozni nem képes. Erős vonzalmat érez a titokzatos és a rejtett dolgok iránt, és szívesen vész bele a fülledt misztikába. Másrészről viszont gyakorta irigy az intellektuális emberre, aki magasabb fejlődési színvonala birtokában a legjobban fizetett társadalmi pozíciókat foglalja el. Ez az irigység gyakran abban is kifejeződik, hogy a mulasztottakat mind a maga, mind az utódai esetében pótolni igyekszik. Az osztályharc ezzel szoros összefüggésben áll.

E két ábrázolt típuson kívül vannak még különféle altípusok is, akik kivétel nélkül mindnyájan az egészséges észképesség hiányát mutatják. Ezt a problémát közelebbről vizsgálva magától értetődően arra a felfedezésre jutunk, hogy az ember életét három jelentős központ szabályozza. Filozófiánk ezeket főszentélynek, szívszentélynek és medenceszentélynek nevezi. Ez utóbbi köldökcentrum néven is ismeretes.

E három központ működése a dialektikus embernél nincs összhangban egymással. Így előfordulhat például, hogy az értelem és az érzés együttműködik, miközben a cselekedet mond csődöt. Vagy a beteg agy a cselekedetre irányul, miközben elhanyagolja az érzelmi megfontolást. Olykor a cselekedet és az érzelem összhangjának is tanúi lehetünk, ilyenkor meg az ész nem jut szerephez. A modern pszichológia tökéletesen megerősíti ezt az ősrégi tant.

 

ELHAGYNI A PUSZTULÁS LEJTŐIT

Ha Önök ezt a zilált állapotot még fel tudják ismerni – és ezt már nem mások helyzetének látják, hanem saját maguk aggasztó létállapotának –, akkor azt is felfedezik, hogy Önök a hanyatlás lefelé vezető útján vannak. És az is érhető, hogy ekkor megkérdezik, hogy ettől a szörnyű sorstól hogyan menekülhetnének meg. A megmenekülés lehetséges, ha elfogadják a transzfiguráció folyamatát, vagyis teljes erőbevetéssel lényük tökéletes megváltozásán dolgoznak. Tehát nem a személyiség művelésén, hanem mikrokozmoszuk újraalkotásán fáradoznak. A lehetséges félreértések miatt szándékosan nem „újjászületésről” beszélünk, mivel ez a fogalom könnyen a felszínes miszticizmus felé vihetne minket, és végzetes tévedésekre adhatna okot. Sokak számára az „újjászületés” nem jelent mást, mint biológiai vagy természetvallásos megtérést, melyet aztán a tükörszféraerők beárnyékolása követ.

A transzfiguráció tudományát a régiek „theofániának”, vagyis az istenember újra lehetővé tett megjelenésének nevezték. Ez a tudomány oly messzire visz, oly jelentős és olyan bonyolult, hogy egészében nem lehet áttekinteni. Tény azonban, hogy a transzfiguráció minden folyamata az ember anyagra irányult értelmének a megtámadásával kezdődik.

Ez az anyagra irányult értelem mára a legjelentősebb akadályozó tényezővé vált az istenember újramegjelenésének útján. Az Egyetemes Tan minden jelölt figyelmét nyomatékosan felhívja arra, hogy agya, érzékelő jellegének ez a szerve az egyetemes bölcsesség legnagyobb ellensége. És ebben a vonatkozásban teljesen mindegy, hogy az illető iskolázott vagy sem, vagy hogy a gyerekeinek milyen pedagógiai módszert választ. A természethez kötött ember gondolkodásának mindenfajta módszerrel való fejlesztése kivétel nélkül csak újabb veszélyeket teremt, és negatív eredményeket hoz. A theofánia felfogása szerinti egészséges értelmi képesség lehetetlen. Ezért annál szorongatóbb a kérdés: hogyan menekülhetünk meg ebből a helyzetből? Erre azonban ismét csak azt a válaszolhatjuk: megmenekülésük nyitja az istenember újbóli megjelenése.

Az Önök biológiai, erkölcsi és szellemi állapota az, amely ezzel az újraeljövetellel szembeszáll és lehetetlenné teszi annak megvalósulását. Természetemberi mivoltukban minden olyan képességben hiányt szenvednek, amely az istenember megjelenését valamennyire is elő tudná segíteni. Ezért kell rendelkezniük „egy új kalapáccsal és egy új Igével”, mert csak így válhatnak valódi szabadkőművesekké.

Önöknek segítségre, egy magasztos közvetítőre, Isten kéznyújtására van szükségük, mert enélkül semmit sem tehetnek. Ez a segítség a bukott emberhez erő formájában jön el, melyet „Krisztusnak” neveznek. Itt azonban nem a teológia történeti Krisztusáról van szó, hanem arról az erőről, amely személytelen szeretetként alámerül az emberek világába, hogy elősegítse annak megmentését.

Ha egy építő a művén dolgozni akar, és látja saját kísérletei sikertelenségét, akkor egy új kalapácsra és új Igére van szüksége, vagyis egy új erőre, melyet a Logosz ajándékoz neki. Amikor Rózsakereszt Keresztély teljes díszben a sírtemplomban fekszik – figyeljenek fel erre a nagyszerű jelképes beszédre! –, az ott rejlő bronztáblára kitörölhetetlenül ezt vésték: JÉZUS MINDENEM. És ennek a feliratnak semmi köze sincsen egy bizonyos történeti Jézushoz, aki kétezer évvel ezelőtt valahol megszületett. Itt Isten kéznyújtásáról van szó, mely betör a mi szürke dialektikus életünkbe, hogy az emberiséget transzfigurációra ösztönözze. És figyeljék meg ennek az eredményeit!

Ha Önök ebből az üdvfolyamatból valamit az értelmük segítségével akarnak felfogni, akkor a szent tudomány siet a segítségükre. Jóllehet a hét agyüreg teljesen üres, ha egy komoly jelölt a megszabadító ösvényét Jézus Krisztusban kezdi el, akkor ezt a hét agyüreget ez a közvetítő isteni erő egymás után meg fogja érinteni. Ez az érintés különböző néven ismeretes: a szent Hétszellem érintése, a hét isteni harmónia vagy mint a hét kötél, melyet a haláltermészet kútjába leeresztenek. Mihelyt ez a hét agyüreg életre kelt és a transzfiguráció folyamatát a jelölt vérlénye is támogatja, akkor az említett agyüregek a megszabadító erővel telnek meg. Mindez a kisagy és a csodálatos medulla új képességeinek a kifejlődésével összhangban történik. Így a jelölt tudatos, szellemi-értelmi kapcsolatba kerül a Teremtővel. A régi káldeus „Számok könyve” ezt az állapotot Szamaelnek nevezi, aki a magas misztériumok hierofánsa, és aki Michaellel, a magasabb földi bölcsességgel van összekötve. Csak ha ez a hétszeres megvilágosodás a Szent Szellem által végbemegy, akkor lehet a jelöltet Mahatnak (Mahatmának), Manasznak, gondolkodónak nevezni. Ebből a megvilágosodásból és ezáltal kezdődik el a transzfiguráció folyamata.

A bölcsességet birtokló értelem nélkül senki sem képes akár egy centimétert is előrehaladni az ösvényén. Ezért „az új kalapács és az új Ige” legyen mindannyiójuk birtoka!

 

Jan van Rijckenborgh

Zeneszerzők az igazság keresésének útján – II.

 

A HATÁRON NEM LEHET ÁTLÉPNI

 

Ezek a vallomások azt mutatják, életükkel hogyan szolgáltak egy eszményt nagy komolysággal a nevezett zeneszerzők. Ítéletünk nem terjed ki arra, hogy vajon aurikus lényük ösztönzése helyett valóban egy magasabb világ sugallatára hallgattak-e. Ettől függetlenül világosan felismerhető, hogy a klasszikus mesterművek általában koruk szépségideáljain belül mozognak. A zeneszerzők nem tudták legyőzni koruk normáit, mert tudatuk az akkoriban uralkodó sugárzási mintáknak volt alávetve. Hogy ezek a normák a XX. században vita tárgyát képezik-e még, vagy már elvetették őket, az új kor szellemi fejlődésével függ össze. Ezért éreznek sok megrögzött gondolkodásmintát és eszmét korlátozónak és nyomasztónak, s azokat egyre inkább eleresztik.

A múlt század vége felé a legtöbb zeneszerzőnek még határozott elképzelése volt arról, mi a feladata a zenében. Határaiknak tudatában voltak. Gabriel Fauré ezt a helyzetet a következőképpen írta le: „Feladatunkat abban látom, hogy amennyire csak lehetséges, a hétköznapiság fölé emelkedjünk.” Ez a beállítottság azonban nem elégítette ki az ifjabb nemzedéket. Képviselőik minden határ túllépésére törekedtek, új dimenziók után kutattak, azzal a várakozással, hogy ezek a művész életének majd új tartalmat adnak. Ez logikus válaszadás volt az új sugárzásmintákra, amelyek az emberiséget útján új fejlődéshez vezették. Ameddig egy művész nem tért rá tudatosan erre az útra, fáradságos volt számára a régi határok átlépése. Sokan kísérletekbe vetették magukat, hogy „kierőszakolják” az új művészetet.

Míg korábban inkább csak a különböző stíluskülönbségekről vitáztak, és nem olyan alapvető dolgokról, mint a harmónia és a metrika, most az egész volt a tét. Minden művész a művészetről alkotott saját elképzelésére összpontosíthatott, és például új hangzásrendszerekről gondolkodtak. Egyre világosabban merült fel a kérdés, mi is a művészet tulajdonképpen. A zene jövőjéről feltűnt egy intellektuális és spekulatív filozofikus szemléletmód. Az avantgarde mindenekelőtt a második világháború utáni újrakezdési hangulatban elfordult a hagyományos szokásoktól. Megvetéssel fogadták a régi köznapi hallás-szokásokat. Ezeknél a törekvéseknél olyan képtelenségekig is eljutottak, mint például a „musique concrete”, amelyben a mindennapi élet zörejeit zenének nyilvánították.

 

A MAI ZENEI KULTÚRA

A zenerajongó, aki a kortárs zenei fejlődéssel nem akar vagy nem tud lépést tartani, visszatér olyan korok hangzásmintáihoz, amikor a zeneszerzők még alapvető esztétikai normákhoz igazodtak. Számára az úgynevezett modern zene még nehezen érthető. Ez a zenebarát leginkább a késői romantikus és impresszionista zeneműveket részesíti előnyben. Az „új zene” – kísérletezések eredménye – csak egy kis kört érdekel. Minden, amit „klasszikus zenének” neveznek, azonban csak egy része a tisztára múzeumi kultúrának, amelyben a hagyományos zene vég nélkül ismétli önmagát. Csak ritkán kerül hozzá valami új, azonosan magas színvonalon.

A múlt század második felében kezdetét vette a materializmus fejlődése. Ezáltal a zene elsősorban Németországban és Ausztriában – ahol hangadó szerepet játszott – hanyatló pályára került. Jan van Rijckenborgh ehhez a Krisztianopolisz IX. fejezetében a következőket írja:

„Minden igazi zene eredete a vallásos tudatban van, és a német népi lélek félreismerhetetlenül vallásos. Ahol azonban a vallás érzelgősséggel és materializmussal, primitívséggel és önzéssel párosul, ott hamis zene keletkezik, hangzástenger tartalom nélkül, ami csak megszédít. Németország ebből a fajta zenéből is jó egynéhány darabot hozott létre.”

 

WAGNER ÉS AZ ÉN-KULTÚRA

A XIX. században két fejlődési irányvonalat különböztethetünk meg: az újnémet irányzatot Richard Wagnerrel az élen, és emellett a konzervatív vagy klasszicista irányzatot (Mendelssohn, Schumann és Brahms). Az első vonal új formára, új harmóniára, új hangszerelésre és új hatásokra törekedett. Főként operákkal és nagy zenekarokkal dolgozott. Ez a zene kamarazenére alkalmatlan volt.

Nem szabad elsiklani a tény mellett, hogy minden zeneszerző egyúttal képviselője saját kulturális korszakának is. Ebből fakad, hogy egyesek nem boldogultak saját nagy teljesítményeikkel, és énkáprázatukban megerősödtek. Ehhez járul az a tény is, hogy a dialektikus világ fenntartása érdekében visszaéltek és visszaélnek még a legmagasztosabb zenével is. Ennek hatásos példája, amikor a nemzeti szocialisták a saját céljaik érdekében használták fel a wagneri zene részleteit. Francis Ford Copolla „Apokalipszis most” c. filmjében amerikai helikopterek támadnak a gépek aljára szerelt hangszórókkal. Mialatt géppuskatűz ropog és rakétákat lőnek ki, felzúg a „Valkűrök lovaglása” Wagner „A Valkűr” c. zenedrámájából. (A Valkűrök germán hadi istennők.)

Klasszikus zenén azt a zenét értjük, amely egyensúlyra és logikára épül, és az élet legmagasabb értékeit fejezi ki. Virágkora az 1780. és 1815. közötti évekre esik, ami Haydn, Mozart és Beethoven kora volt. A modern zene fejlődése a második világháború után vette kezdetét, többek között az osztrák zeneszerző Arnold Schönberg (1874-1951) tizenkét hangra felépített zenéjével.

A konzervatívok megmaradtak a klasszikus elvek és hagyományok mellett. A korábbi korszakok eszményképeihez igazodtak, és elutasítottak mindenfajta hatásvadászatot. Mivel az új fejlődésben a zenekaroknak egyre nagyobbaknak kellett lenniük, és az ének egyre erőltetettebbé vált, a konzervatívok ezt a stílust nem találták valami üdvösnek. Az újnémet vonal színpadias és mágikus vonatkozásai miatt ezt a zenét később a fasiszta propaganda könnyen felhasználhatta és visszaélhetett vele. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Richard Wagner egész zenéje negatív lenne, Parsifal c. zenedrámájában nagy és magasztos zenei mozzanatok találhatók. Wagner és kortársai közül sok más művész könyvtárában is fellelhető H. P. Blavatsky és mások irodalma, akik az emberiségnek új szellemi ösztönzéssel új utat mutattak. Wagner bizonyára jelentős ihletadó forrás volt kortársai, de sok más zeneszerző számára is. Mindamellett a XIX. század végi énkultusz magaslatainak átfogó fejlődésében szintúgy fontos szerephez jutott.

 

A ZENE MINT ÖSZTÖNZŐ TÉNYEZŐ A SZELLEMI FEJLŐDÉSBEN

A nagy idealisták néhány szerzeménye szellemi síkon már nem hat oly közvetlenül és erősítően mint korábban, de közvetett módon az embert még mindig nagyon jól befolyásolhatja. Valószínűleg ebben keresendő az egyik oka annak, hogy az erősen változó emberiség elidegenedik az effajta zenétől. Aki azonban pozitívan válaszol a most kifejezetten időszerű magasztos rezgésekre, az beléphet az új életvitel alapjául szolgáló alapvető változásba. Ily módon lehetővé válik az, amit a szellemileg fogékony emberiség és a nagy zeneszerzők is mindig kerestek, amire mindig törekedtek. Liszt Ferenc sejthette ezt. Virtuozitása miatt sok zenebarát számára lett a sokat magasztalt bálvány. Ezért érzékelte a veszélyt is, ami akkor fenyeget, ha az énkáprázatot táplálják. Azt mondta, hogy az emberek megpróbálták őt „rózsákkal megfojtani”.