Az élet útvesztője és a lélek kivezető útja

 

RENDKÍVÜLI PILLANATNAK LEHET NEVEZNI, AMIKOR VALAKI AZ ÉLET ZŰRZAVARÁNAK KELLŐS KÖZEPÉN ELŐSZÖR KERÜL ÉRINTKEZÉSBE AZ ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJÁVAL. HATALMAS ERŐ ÉRZETE JÁRJA ÁT SZÍVÉT ÉS TALÁLJA EL LÉNYE KÖZPONTJÁBAN. EGY PILLANATRA MÉG A „MEGVILÁGOSODÁS” ÁLLAPOTA ÉS A SZOKÁSOS GONDOLATMINTÁKTÓL VALÓ SZABADULÁS IS LEHETSÉGESSÉ VÁLIK SZÁMÁRA. –

AZ ESEMÉNYEK AZONBAN MÁS IRÁNYT IS VEHETNEK.

 

Az illető teljes zűrzavart is tapasztalhat: számtalan gondolat száguld keresztül a fején és borítja felhőbe mikrokozmikus mennyboltját. Elutasítólag is reagálhat. Már régen keresi ugyan a fényt, a találkozás pillanata azonban talán mégis kissé rosszkor jön el. Saját gondolatmintáihoz szokott esze elutasítja az érintést, és a történtekre logikus magyarázatot keres. A találkozás hatása így megsemmisül. Esetleg azt is megélheti, hogy itt olyan nagy horderejű dologról van szó, amely a felfogóképességét messze meghaladja. Úgy érzi, mintha egy hatalmas fénytérségbe vették volna fel. Gondolatai már nem hatolnak el a tudatáig, egyszerűen már nem léteznek. Érzi és tudja: itt van az igazság! Bármilyen következményei legyenek is, ez most számára a hála pillanata.

Az őt megérintő impulzus azonban, melyet lelke mélyéig megvizsgált, olykor csak rövid ideig tart. A vágyakozás megvan ugyan, de a körülmények gyakran még lehetetlenné teszik, hogy az érintés pillanatától kezdve állandóan részesüljön a fényben. Épp csak egy szalmalángra elegendő tüzelőanyagra futja, a szalmaláng pedig gyorsan kialszik.

Az ilyen első érintés akadályoztatás esetén olyan tetteket idéz elő, hogy az új megnyilvánulás fokozatosan álomképpé gyengül. A fény az ilyen emberben szinte el lesz temetve. Ami megmarad, az csak valami emlék, egy lenyomat, mint ami a szem belső ideghártyáin marad vissza. Vajon képes-e még ez az emlék befolyásolni a keresőt, és futja-e még belőle néhány alapvető változásra az életvitelében? S ha igen, akkor keresi-e majd a Szellemi Iskolával való közelebbi kapcsolatot? Belső vágyakozása fel fog-e megint annyira erősödni, hogy egy új impulzus számára elegendő hajtóanyag legyen? Ha nem, akkor más irányba megy tovább, és a Szellemi Iskola csupán úgy marad meg emlékezetében, mint nagyon különböző embertípusok különös társasága.

Aki az első érintést örömmel fogadja, az már tanulósága küszöbén áll. A Szellemi Iskola felserkenti a kereső még szendergő vágyakozását, és arra ösztönzi őt, hogy áttörjön néhány elemi akadályon. Az út kezdő szakaszán nagy lendülettel jut túl. Rövidesen szembesül azonban a kérdéssel, hogy tulajdonképpen mi történik vele, s hogy mások miért nem tudnak osztozni az örömében. Hogyan lehetséges, hogy az Egyetemes Világosság sugarai még oly sok szívet zárva találnak? Sok olyan embert lát maga körül, akik teljesen az agyagra irányulva élnek. Ő azonban új kötelékét kapcsolatnak tapasztalja, olyan tápláléknak, melyet már nem tud nélkülözni. Így egy nagy változás és belső megújulás ifjúkorát éli át.

Boldog, mert ami korábban megváltoztathatatlannak látszott, most megváltozik, és amit hiába kutatott, most feltárul neki. Ez a búcsúzás, minden kötöttséggel való szakítás időszaka. Ezek a kötöttségek ugyanis útjában állnak az új fejlődésének. Szeretné ugyan ezt az örömöt mindenkivel megosztani, beszélni róla, de felfedezi, hogy valójában még nehezebbé vált megértetni magát az emberekkel. Még minden annyira új, és alig tudja magát kifejezni… de majdcsak eljön az a nap is…

 

MIÉRT NEM KAPUNK JELZÉSEKET?

A folyamat tehát megy tovább, csak hát… a Másik eljövetele nem tart-e kissé sokáig? Nem kellene-e már az első öt-hat évben a pozitív változás jeleinek világosan megmutatkoznia? És az új léleknek, amelyről a tanulók beszélnek, és amelyért már oly régen dolgozik, nem kellene-e közben válaszolnia, hallattatnia magáról, valami jelt adnia? De nem jön semmi, a lélek továbbra is csak hallgat, a háttérben marad, …fogságba ejteti magát!

A tanuló most egy új szakaszba lép be. Ekkor nagyon erősnek és nagyon öntudatosnak érzi magát. Új fejlődések jelennek meg, és a Szellemi Iskola irodalma is egyre több titokról lebbenti fel a fátylat. Aki ilyen tanulót hall a maga szerénységében, mégis nagyon tájékozottan beszélni, az bizonyára megajándékozza bizalmával. Hát az út, amelyen áll, nem az önmegvalósítás ösvénye is egyben? Nem önállóan kell-e bejárnia?

A Szellemi Iskola… biztosan az igazat mondja, de nem kell-e az embernek eltávolodnia ettől a tekintélyelvű gondolkodástól? Azonkívül nem követ-e el egyszer mindenki hibát, még a Szellemi Iskola legmagasabb fokozatában is? Hiszen vannak még mások is, akik kitűnő könyveket írtak! A pszichológiából, a rejtett tudományból, ahogy ezt Ouspensky nevezi, még sokat tanulhatnának a tanulók. És nem elemzi-e Krisnamurti hajszálpontosan a félelmet, mely megakadályozza a valódi észlelést? Ezeket legalábbis néhányszor figyelembe vehetné az ember! – Ezek egy igaz lelkületben felmerülő őszinte kérdések. A tanuló csak saját magának teszi fel őket, belső törvényszékének, nem egy kívülállónak. De a lélek csak hallgat; még halk sóhaja sem hallható.

Ez elgondolkozásra készteti a keresőt. Hiszen a léleknek ki kellene fejeződnie a tudatában, nem igaz? Végtére is: nem egy pompás asztrális alakról van-e szó? Vagy talán eddig mindig rosszul értelmezte? „Te vagy-é a zsidók királya? Te vagy Isten fia?” – teszi fel a kérdést, mely már a választ is magában foglalja: „Te mondod!”

A változás és megújulás ifjúkora elmúlt. A kereső megismerkedett a lelkével. Most már készen áll, mert élete ezt követeli, és úgy érzi, minden energiáját és idejét oda kell adnia. A mű és a testvérei most már egy pillanatig sem várhatnak. Az élet útvesztője azonban magába szippantja. Szélsőségek között ingadozik. Problémáit megkísérli másképpen megoldani, mint a többiek. Tudata kifejlődött, átfogóvá vált, ezért problémáinak megoldását más dimenziókban keresi.

Ha beteg lesz, már nem kap azonnal tabletták vagy porok után, és alternatív gyógymódokhoz sem folyamodik. Ám ekkor még azt mondja: „Nagyon fontos, hogy az ezoterikus tanokat jól ismerjem, hiszen csak ekkor tudok az érdeklődőknek helyes választ adni. Céltudatosnak, függetlennek és tevékenynek kell maradnom, amíg…” Meddig is? Amíg a lélek beszélni nem fog? Ám a lélek hallgat. „És a főpap felemelkedett és azt mondta neki: »Semmit sem válaszolsz?« Jézus azonban hallgatott. Ekkor kivezettette, és átadta kínzóinak.”

Nézzük csak, működik-e tovább is ez a jelképes beszéd? A lélek fogságba ejttette magát. Aláveti magát minden helyzetnek és eseménynek, amelybe a kereső egyazon mintára belekerül. Hiába fordul fűhöz-fához, a lélek csak hallgat! Tanulmányozza tán a tizedik próféciát? Válasz most sem jön. Ússzon vagy síeljen? Csináljon karriert? Szülessen meg újra? Haljon meg? Váljon el? A lélek csak hallgat!

„Nem hallod, hogy mi mindennel vádolnak? – Jézus azonban egyetlen szót sem szólt. Pilátus ezen igen elcsodálkozott.”

Ha egy tanuló a belső megszabadulás ösvényén halad, megtapasztalja, hogy a lélek bölcsessége, melyet oly szívesen terjesztene, nagyon távol tud lenni, és tudatával nem érheti el. A krízis órája közeledik. Messze vannak most már segítői, a tanítványok is. Ők már amúgy sem tehetnének semmit. Túl gyengének bizonyulnak most, amikor a régi tudat és az Új Lélek áll szemben egymással. „Nem találok semmi vétket benne, ebben az igaz emberben.” A nép azonban, vagyis a tanuló tudata azt követeli: „Feszítsd meg!” Így törik össze, így hal meg ezerszeresen a fény a tévelygő ember rendszerében.

A tanuló képtelen arra, hogy ne élje az életét, hogy ne tegye fel állandóan kérdéseit. Ugyanakkor azonban még az Új Lélek is képtelen a szabad és önálló életre. Komoly próbálkozásai során aztán meglátja a fényt, nagyon messze, mintegy a háttérben. Remélhetőleg nem engedi el – az pedig bizonyos, hogy a fény nem engedi el őt! Minden körülmények között követnie kell tehát a hallgatag lelket a távolba. Itt már nem őróla van szó, hanem az Új Lélekről. Mégis, amikor ez a belátás valamikor végre megjön, akkor már késő. Péter elátkozta magát, amiért megtagadta Urát. És Júdás, a dialektikus számító, az árulása miatti kétségbeesésében felakasztotta magát. Egyikük sem tudta az Urat követni, mert a halandó természethez tartoztak, és nem őhozzá, a Másikhoz. Ez az ő fájdalmuk, de ez nem is lehet másként. A Másik nem ebből a világból való. Fegyverrel nem lehet megvédeni.

„És miután megcsúfolták, levették róla a palástot, és a saját ruháiba öltöztették, és elvitték, hogy keresztre feszítsék. Kifelé menet pedig találkoztak egy cirénei emberrel, Simonnal, Alexander és Rufus apjával, kit arra kényszerítettek, hogy vigye a keresztet.” A régi tudatnak most már csupán egyetlen nézete marad meg: Cirénei Simon, aki a szántóföldet művelte. Hordozza a keresztfát, vagyis a biológiai minimumon él. Megérti, hogy a tanulóság mélypontja a kereszt hordozása. A fej aláhanyatlik az endúrában, a kezek Krisztus keresztjét hordozzák, a szívben pedig felcsendül a rózsakeresztesek klasszikus dala: „In Jesu morimur – Jézusban meghalunk.” Elérte a labirintus közepét, és ezzel a zűrzavar útvesztője legyőzetett.

Az utolsónak lenni

 

HOGY MIKOR MERÜLT FEL ELŐSZÖR ÉLETÉBEN EZ A GONDOLAT, MÁR NEM TUDTA. TALÁN EGÉSZ ÉLETÉBEN MAGÁVAL HORDOZTA, A HÉTKÖZNAPOK MOZGALMASSÁGA ALÁ REJTVE, AZ ÉVEK HOSSZÚ SORÁN ÁT MÉLYRE SÜLLYESZTVE ÉS BETEMETVE.

 

Olykor képes volt saját magát bizonyos távolságból szemlélni. Ekkor olyan embert látott, aki már átlépte élete második felének küszöbét, és akiről lassacskán lepergett a gondosan felkent és ugyanolyan gonddal ápolt lakk. Enyhe öniróniával volt képes tekinteni a fokozatosan széttöredező maszkokra, melyek oly fontosak voltak számára a létért folytatott harcban. Túlélni vagy élni?

Ez a kérdés egy régi, csaknem elfelejtett emlékezést keltett benne életre. Újra gyermek volt, aki a belső és külső világ között ide-oda bolyong. A hozzá közel álló belső világban minden egyes ember ugyanolyan sokat érő volt. Minden helyzet e belső világ nagy, fényes terébe lett helyezve, melybe szinte beleolvadt. Emlékezetében úgy tűnt, mintha ez a gyerek a külső világban csak játszott volna, a belsőben azonban élt. Egy szép napon azonban mindez eltűnt. Még egészen jól emlékezett rá. Abban a pillanatban történt, amikor a gyermek elhatározta, hogy valakivé válik. Egészen addig senki sem volt. Minden és mindenki azonos értékű, egyenjogú és kedves volt számára. Igen ám, de ekkor tekintetét erre a különös, új tapasztalatra irányította, és így elveszett az a gyermek, aki volt. Eltévedt a bölcsesség és balgaság útvesztőjében, mely mikrokozmikus múltjában keletkezett benne. Lépésről lépésre megtanulta megismerni lehetőségeit és korlátait, gyakran a rácsodálkozás és öröm növekvő érzésével. Ezzel együtt viszont lassan, nagyon lassan eltűnt az a tudás, amely legbelső lényében rejtőzött, az a tudás, hogy ezt a múltból származó csomagocskát, ezeket az erővonalakat jól tudta ugyan használni az életen átvivő utazásai során, de ő maga nem ez a múlt volt!

Ez az ismeret tehát eltűnt. Alámerült abban a csodálatban és örömben, hogy ő most valaki, elmerült a valakinek lenni érzésében. Egy a sok közül… vagy… magányos a sok között? Megütközve kellett megállapítania, hogy növekvő egyéniesedése folytán eltávolodott a többiektől. Közötte és a többi ember között most már egy nagyon finom, de világosan érezhető választóvonal húzódott.

 

VALÓDI KILÉTEM KERESÉSE

E világ útvesztőjén át tévelyegve

Fényben látom magamat,

Képekbe zárt fogolyként,

Saját képeimben,

Mások képeiben.

Felesége, anyja, lánya vagyok … ennek meg ennek –

férje, apja, fia vagyok …

Összevissza bolyongva,

Eltévelyedve,

Tökéletessé kellene tennem azt,

Ami természetszerűleg tökéletlen,

És tökéletlennek is kell maradnia.

Kivetítem magamat valamire,

Rámvetítenek valamit,

Reménytelenül, kiút nélkül.

Ám a fény, amely megvilágít engem,

Nem hagy kétséget afelől,

Hogy nem evilághoz tartozik,

Nem ebből a világból való.

Ezért csak a bennem lévő fény

Ajándékoz meg kilétem igazi

tudatával,

És oszlat fel minden képet,

Velük életem útvesztőjét is.

És mivel még feleség vagyok,

vagy apa,

gyermek,

tudós,

művész, vagy ki tudja mi még,

Rajtam keresztül ragyogja be a fény

E világ útvesztőjében

ami még sötét.

Életútja során nemcsak képességei váltak számára tudatossá, hanem azok a fogyatékosságai és tulajdonságai is, melyek a kellemes és öntudatos élet útjában álltak. Ezek a pillanatok ültették el benne az egyetlen, mindent uraló gondolat csíráját: az utolsónak lenni. Azt, hogy szabad utolsónak lenni. Vajon szívének mely rejtett zugából jöhetett ez a sóvárgás? Régen, már nagyon-nagyon régen érezte és táplálta ezt a vágyat. Beszélgetett erről hasonló gondolkodásúakkal, olvasott erről olyan emberek könyveiben, akik ugyanezt a vágyat érezték magukban. Ez elmélyítette és megerősítette vágyakozását. Mindez azonban nem tárta fel számára, hogy mi módon lehetne az utolsó. Hát nincs lehetőség arra, hogy az élet és halál valamint a halál és élet körforgását megtörjük?

Hallgass! Hallgass! Egész lénye belerázkódott, amint átélte ennek a legbelső lényéből feltörő szónak az erejét. Tanulj meg hallgatni az Elsőre, aki a szívben beszél! Akkor te leszel az utolsó!

E szó megértése új kezdetet nyitott számára, új lendületet adott életének. Az Elsőre hallgatni, reá figyelni azt jelenti, hogy ismerjük fel és söpörjük ki ezt a régi, mélyen gyökerező önimádatot, mely az érzelmeknek szolgál alapul. Ezek az érzelmek nyugtalanságot keltettek és tüzet szítottak a szívében, ami erőteljesen akadályozta az új impulzust, és így az már nem tudta magát igazán közölni vele. Egyre inkább csendes örömöt lelt azonban eme akadályok megszüntetésében, melyek közötte és belső hangja között tornyosultak. Ő, az utolsó megtanulta, hogy minden meglévő képességével az Elsőnek szentelje magát. Így lassanként megtanult belső fülével hallani, és belső szemével látni. Ekkor minden emberben az Első hordozóját látta, azon az úton, amely az utolsóvá váláshoz vezet. Az élet minden helyzete arra tanította őt, az utolsót, hogy az Első hangjára hallgasson.

Az útvesztőből kivezető út a labirintus közepéhez visz

 

HA AZ ÚTVESZTŐT A TÉVELYGÉS JELKÉPÉNEK VESSZÜK, AKKOR A MISZTÉRIUMLABIRINTUST A BEAVATÁSI ÚT SZIMBÓLUMÁNAK TEKINTHETJÜK. EZT AZ UTAT MINDENKI JÁRHATJA MAJD EGYSZER. SZÁMOS MISZTÉRIUMLABIRINTUSHOZ FŰZŐDIK OLYAN MÍTOSZ, AMELY A KÖZÉPPONTHOZ VEZETŐ UTAT ÍRJA LE. AZ ELBESZÉLÉSEK ÉLETRE ÉS HALÁLRA VONATKOZNAK, MINDENEKELŐTT AZONBAN A HALÁL LEGYŐZÉSÉRE, HOGY VÉGÜL MEGTALÁLHASSUK AZ ÉLETET.

 

A szokványos útvesztők esetében nem merül fel ez a témakör. Az igaz, hogy olyan változatokat is építettek, amelyek igencsak emlékeztetnek a misztériumlabirintusokra, de mégis úgy tűnik, hogy az útvesztő egy későbbi forma. Főleg arra tervezték, hogy zavarba ejtsék és szórakoztassák a népet. A labirintus és az útvesztő eltérő szerkezetűek, és céljuk is különböző. Felvetődik a kérdés, hogy vajon az útvesztőt nem épp az olyan emberek számára építették-e, akik a reneszánszban régi karmikus gyökereik újraelevenedését élték át. A reneszánszban ugyanis megkíséreltek a múlt pozitív értékeibe új életet lehelni. Talán e fáradozás során kapott új formát a labirintus is.

Éppen a reneszánsz idején pezsdültek fel az európaiak érzékei, azáltal, hogy az új fejlődések következtében a megtapasztalható határok is kitágultak. Így a személyiséget egészen másképp lehetett megszólítani, mint régebben.

A misztériumlabirintusok korának embere még nem volt önálló egyéniség. A reneszánsz azonban olyan fejlődést hozott, melyben az egyéniség megmutathatta képességeit, és önnön lényét minden oldalról kifürkészhette, az érzékek segítségével vezetve vagy félrevezetve.

Ebből egy olyan tudat fejlődött ki, melyet nyugodtan nevezhetünk útvesztőnek, hisz oly ügyesen tekeregnek a sajátságos kanyarulatok, és bújnak meg a homályos sarkok, hogy halálra vándorolhatjuk benne magunkat. Vajon aki egyszer megrekedt saját tudatának útvesztőjében, aki belefáradt a folyton változó, ám pozitív eredményt mégsem hozó lehetőségekbe, az nem érzi-e szükségét, hogy nekilásson kiutat keresni? Keresőként áthelyezi célját a földi útvesztőből a labirintusba, ahol új élet várja, vagy pedig a halál. Itt jegyezzük meg, hogy a „labor intos” szavakat úgy lehetne lefordítani, hogy „belső mű”. Ahogyan az útvesztő a külső életet jelképezi, úgy a labirintus a belső élet szimbóluma. Ez a megkülönböztetés a fennmaradt illusztrációkból és elbeszélésekből is világosan kitűnik.

 

HA ENYÉM A MINDENSÉG,KÍVÁNNOM MI MARAD?

Az áldás úgy síklik tova, mint vitorlás a sötét éjszakában, mert az Egyetemes Tan lényegét nem ismerik fel, és így nem következhet helyes cselekvés. Ezért mondta a bölcs kétezerötszáz évvel ezelőtt:

Tanom értelme egyszerű,

S szigorúan ettől függ

cselekvésem.

Csak az emberek magyarázzák

sokféleképpen.

Így – mint a gombolyag közepe –

Nem látható a sok tekervényben.

 

Nemde sokan rejtik az igazság egyszerű magvát, az igaz élet kulcsát a látszatbölcsesség és hencegés gombolyagába?! Lao Ce azonban ezt mondja:

Nem csapnak be lidércfények,

Mert tudom a labirintusban

az utat.

Kezemben tartom, mi középre visz:

A fonalat.

Céltalan viszályra nyugodtan

nézek,

A hencegő világban szerepet

nem kérek.

A hivalkodók ezért semminek

néznek.

Mind csak a sokság kis része után kutat.

Ha enyém a mindenség,

Kívánnom mi marad?

 

Ki megy be a labirintusba? A labirintusba belépő tanulóról feltételezhető, hogy maga mögött hagyja a világot. Ez a Thészeuszról és Ariadnéról szóló elbeszélésben is világosan felismerhető. Thészeusz azért megy be a labirintusba, hogy a félig ember, félig bika Minótauroszt legyőzze. Másképpen szólva: hogy a lényében rejlő állatit, alacsonyrendűt megölje annak érdekében, hogy a magasabb rendű, nemes, isteni élhessen. Ennek során a lélek fonala – Ariadné – nélkülözhetetlen segítség a számára. Ezen feladat teljesítése nagyfokú egyezést mutat a lélekösvény bejárásával, amire korunk rózsakeresztesei elszánták magukat. Ha így nézzük, akkor a labirintust olyan összetett rendszernek vehetjük, amelyben fel van jegyezve a mikrokozmikus múlt. A számtalan folyosón és fordulón elveszthetjük a tájékozódásunkat. Döntő fontosságú azonban, hogy a komoly kereső mindent megtesz azért, hogy saját lényének magjáig áthatoljon. Mit talál ott? Saját fejlődésének megfelelően vagy karmájának szörnye előtt, vagy az új város előtt találja magát. Az utóbbi a templom, az igazi belső életmag, a Krisztus-atom: az új élet bejárati kapuja.

Bár az „inthos” utótag miatt úgy látszik, hogy a „labyrinthos” szó a görögök előtti időkre utal, a „labyrinth” összetétel mégis görög szó. A labirintusokról számos információra bukkantak, és sokféle magyarázatot próbáltak adni rájuk, de a labirintus tényleges eredete csak igen kevéssé ismeretes. A római tudós, Gaius Plinius Secundus (Kr. u. 23-79) könyvében, a Naturalis Historiában felsorolt nagy labirintusok is csak mint ilyenek szerepelnek, mert a szerző az elnevezést másoktól vette át.

Legyen szabad ezért itt egy saját értelmezéssel előállnunk. Megkülönböztetünk misztériumlabirintust és útvesztőt. Az előbbi egy belső útra világít rá, attól a pillanattól kezdve, amikor a jelölt – mint Rózsakereszt Keresztély – eldöntötte, hogy mit választ. Az utóbbit viszont vehetjük a világnak, amelyben valaki az érzékeitől vezérelve addig kénytelen bolyongani, míg tapasztalatainak mértéke be nem telik, és képes nem lesz tudatosan elhatározni magát. Először jön az útvesztő, később pedig remélhetőleg következik a labirintus. Szigorúan véve ezt a felosztást azoknál a régi labirintusoknál is fellelhetjük, melyek épületek, kertek és templomok alkotórészét képezték. Beavatási helyként arra szolgáltak, hogy az arra képesnek látszó embereket a legmélyebb bensőjükbe vezető úton járásra késztessék, hogy aztán mint újjászületettek kerüljenek újra ki belőle.

A Plinius által ismertetett labirintusok felsorolását szemlélve elmondhatjuk, hogy nem úgy foglalkozott ezzel a fogalommal, mint aki kutat utána. Számára a labirintus egy részben a föld alatt, részben a felszínen található óriási, megközelíthetetlen épületegyüttest jelentett. Nem fér hozzá kétség, hogy ezen épületek esetében templomról van szó. Az ókorban ugyanis a vallási és világi hatalmak összefonódtak. Ezért az is kézenfekvő, hogy itt beavatóhelyekről van szó. Ugyancsak elképzelhető az is, hogy ezekből fejlődött ki a reneszánsz idején az útvesztő. De vajon miért? Vajon a régi labirintusban az volt az út szerepe, hogy „agyonüsse” a tudatalattit? Az útvesztő pedig vajon ennek a labirintusnak egy újrafelfedezett formája volt-e, amelyben azonban most az érzékek sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint a tudatalatti? Ha az embert évezredekkel ezelőtt a beavatási úton azért állították tudatalattija elé, hogy legyőzze, akkor ez a mi időnkben sincs másként. Csak máson van a hangsúly. Korunkban az emberiséget olyan éber tudat irányítja, amelyet megint csak az érzékek formálnak. Ebből kifolyólag a kollektív tudat ma valószínűleg sokkalta bonyolultabb, mint hajdanában. Ettől kell az embernek szabadulnia. Ebből – ebből az útvesztőből – kell egyszer mindenkinek megtalálnia a kivezető utat, hogy áthatolhasson önnön lénye magjához. Mindenkinek be kell lépnie saját labirintusába, ahol szembesítik életrejtélyének megoldásával. Megszabadítják a csoporttudattól, hogy lelke feloldódhasson az emberiség egybekapcsolódó lélektudatában. Ezért meg kell értenie érzékeinek hatásmechanizmusát, és meg kell tanulnia az eme érzékekből felépülő tudattal dolgoznia.

Van azonban egy nagy különbség: A labirintusnak egyetlen bejárata van, és onnan egyetlen út vezet. Az útvesztőnek – az építőmestertől függően – többnyire ugyan szintén csak egy bejárata van, de több, egymást keresztező út vezet benne, ami nagyon megnehezíti a választást. A számtalan utat talán a sok érzéki benyomáshoz és csábításhoz lehetne hasonlítani. Itt is egy aranyfonálra vagyunk utalva, amely lehetővé teszi a kilábalást. Comenius szerint ez a fonal az Istenhez fordulásban, egyszerűségben és vágytalanságban rejlik.

A knósszoszi labirintus

 

AZ EGYIK LEGISMERTEBB EURÓPAI LABIRINTUS KRÉTA SZIGETÉN TALÁLHATÓ, MINÓSZ KIRÁLY PALOTÁJA MELLETT. EZT A GIGANTIKUS ÉPÍTMÉNYT A ZSENIÁLIS ÉPÍTŐMESTER, DAIDALOSZ TERVEZTE, ÉS FONTOS SZEREPET JÁTSZOTT THÉSZEUSZNAK, AZ ISTENEK KEDVENCÉNEK MÍTOSZÁBAN.

Ő VOLT AZ EGYETLEN, AKINEK SIKERÜLT A MINÓTAUROSZHOZ ELJUTNIA ÉS ŐT MEGÖLNIE.

 

Az ókorban a labirintust többek között az alvilág jelképének tartották. Az alvilágot, amelyben torz szörnyek tanyáznak, az ember tudatalattijához is hasonlíthatjuk. Aki annak az erőnek a segítsége nélkül lépett tudatalattija világába, amely képes az abban lakozó szörnyeket semlegesíteni, eltévedt a járatokban, és nem találta meg többé a kiutat. Végül pedig a saját maga által teremtett szörnyek győzték le és semmisítették meg. Ebben a tekintetben nem sok minden változott a korábbiakhoz képest.

Aki modern korszakunkban például okkult módszerekkel vagy tudattágító eszközökkel saját lényének múltjába merül, könnyen veszélybe kerül, belegabalyodik a karmikus szálakba, és e háló fogságában marad.

Ezzel szemben egy beavatott veszély nélkül léphet be a labirintusba, mert ő már legyőzte a halált. A halhatatlan lélek is bátran szembenézhet mikrokozmoszának karmikus múltjával, amennyiben az őt vezető szellemi elvvel szemben semmiféle erőszakot nem alkalmaz.

Thészeuszt a kereső ember mintapéldányának lehet tekinteni. Miben különbözik azoktól, akiket a Minótaurosz, a szörny már megölt? Milyen különleges erővel rendelkezik? Miért képes ő a szörnyet megölni? A mitológiai Thészeusz először is belátással rendelkezik, és megrendíthetetlen akarata van. Mindkettő szükséges a megszabaduláshoz vezető út bejárásához és ahhoz, hogy a szörnyet – a karmikus szövevényeket – megsemmisíthesse. Ez önmagában azonban mégsem lett volna elegendő, mert Thészeusz elődjei éppolyan erős akaratúak és céltudatosak voltak, ennek ellenére mégis halálukat lelték. Thészeusz azonban ezenkívül még segítséget is kapott Ariadné szeretete által. Ariadné Minósz király lánya volt. Ebben az összefüggésben őt az új léleknek vagy az új lélekállapotnak tekinthetjük. Ezen kötelék által a kereső bölcsességet és erőt kap feladatának betöltéséhez.

 

AZ AURIKUS LÉNY LEGYŐZÉSE

Thészeusz tehát az az ember, aki az új életet keresi. Tudja, hogy hatalmas ellenerőkkel kell számolnia, de bátran szembenéz ezzel a harccal. Számára a labirintus aurikus lényének útvesztője, itt gyűlik össze és raktározódik a végtelenül bonyolult karma.

Minden keresőben tudatosulnia kell, hogy a múlt hálójában tévelyeg, és hogy ezzel a múlttal csak akkor számolhat le, ha annak okát – a Minótauroszt – képes megsemmisíteni.

A szörny itt a küszöb őre. Ereje a plexus sacralisban összpontosul – a labirintus közepén –, és innen kiindulva az egész emberi lényt uralja. Aki a küszöb őre előtt el akar haladni, annak először szert kell tennie az új lélekre, és az lakást kell hogy vegyen a szívében. Csak akkor rendelkezik majd azzal az erővel és bölcsességgel, mely a szörnyeteg képességeit felülmúlja.

Ha saját képességeinek segítségével – melyeket éppen a karma alakított ki – merülne lényének mélységeibe, akkor egészen biztos, hogy ott saját magával is találkozna. De hogyan küzdhetne önmaga ellen? Ezért mondják azt is, hogy a győztesnek hatalmas új fegyverrel kell rendelkeznie, amely mellett minden más fegyver megsemmisül.

 

MEGSZÜLETIK AZ ÚJ EMBER

Aki a lénye középpontjához vezető utat nyomon akarja követni, erősen kézben kell tartania Ariadné fonalát, az ugyanis a biztosíték a megbízatás helyes betöltésére. Mielőtt valaki szabad utat kap a magasabb misztériumokhoz, teljesen le kell győznie mindenfajta félelmét és aggodalmát. Ezek mindig karmikus múltjából származnak. A sötétségen átvezető hosszú vándorlás után egyszer csak ott áll a szörny előtt. Ez az óriás megjeleníti egyrészt régi énjét, az alantas személyiség irányítóját, másrészt viszont az aurikus lény még sokkal hatalmasabb énjét, a küszöb őrét. Mindkettőnek meg kell halnia, hogy átadják a helyet az új léleknek, amely szükséges a transzfiguráció folyamatához.

Ariadné fonala tehát az összekötő kapocs a kereső személyiség és az új lélek között. E kapcsolat által tartjuk elevenen és erősítjük az eredeti életre való emlékezést, még ha a kereső mikrokozmikus labirintusának legmélyebb sötétségében van is. Ez az emlékezés folyvást erősödik, ahogyan egyre közelebb ér labirintusának középpontjához, és végül szintén ez a „fonal” vezeti őt vissza a sötétségből és káoszból a világossághoz.

Az Egyetemes Tan alapján a labirintust tehát a beavatási útnak tekinthetjük, melynek során a régi ember és karmája feloszlik az új, megnyilvánuló lélek vezetése alatt. A keresztény misztikusok ebben az összefüggésben a „lélek sötét éjszakájáról” is beszélnek.

A labirintus eredete és jelentése

 

AKI A LABIRINTUS SZÓT HALLJA VAGY OLVASSA, AZ TALÁN ELŐSZÖR EGY BONYOLULT, MESTERSÉGESEN KIALAKÍTOTT ÚTVESZTŐRE VAGY EGY VÁSÁRI MUTATVÁNYRA GONDOL, MELYBEN JÓKAT LEHET BOLYONGANI. UGYANAKKOR AZONBAN PRÓBATÉTEL ÉS BIZONYÁRA MŰVÉSZET IS, HOGY A SOK LEHETSÉGES IRÁNY KÖZÜL AZ EMBER MEGTALÁLJA A KIFELÉ VEZETŐ VAGY A KÖZÉPRE VIVŐ UTAT.

 

Maga a labirintus kifejezés egy áttekinthetetlen és ezáltal zavaros helyzetet jelez – vagy arra utal, hogy valaki megrekedt életének kibogozhatatlan nehézségeiben.

A labirintus eredetét és jelentését kutatva óhatatlanul egy önellentmondásba ütközünk, mivel a labirintus és az útvesztő kifejezések között hasonlóságok és különbségek is vannak. Röviden: egy labirintus lehet útvesztő, de egy útvesztő sohasem lehet labirintus.

A világon majdnem mindenütt találunk kisebb-nagyobb kövekből összehordott épületeket, járatokat és spirálisokat, melyek labirintust képeznek. Ezen kívül labirintusábrázolásokkal találkozhatunk még kéziratokban, barlangrajzokon, érméken és más hasonlókon is. Néhány labirintus ezek közül már több ezer éves, romjaik látványosságként szolgálnak, vagy így említik őket.

A görög történetíró Hérodotosz (Kr. e. 484-425) Históriák című művében egy ilyen labirintusról tesz említést, melynek romjait az egyiptomi Arsinoéban tett látogatásakor tekintette meg. Ennek a helynek az egyik jelentése egyiptomi nyelven „a tenger bejáratánál épült templom” volt; másképpen „Amenemhet lakóhelyének” is nevezték.

H. P. Blavatsky Titkos tanok című könyve 2. kötetében azt írja, hogy ez a templomegyüttes idősebb, mint a Kheopsz-piramis, és hogy itt az emberi fajoknak és a három dinasztiának (istenek, a harmadik és a negyedik faj asztrális félistenei, valamint az ötödik faj hősei) jelképes ábrázolásáról van szó, akik a „tiszta” emberi királyokat megelőzték. Ezek az egyiptomi labirintusban különböző folyosók és galériák rendszereként jelennek meg. Mivel a három pólusváltozás természetesen az állatövi jegyek külső megjelentését is befolyásolta, ezért ezt a labirintust is minden alkalommal meg kellet volna változtatni. Nagyon is lehetséges, hogy Hérodotosz ezeknek az épületeknek, oszlopcsarnokoknak, királysíroknak és kamráknak az együttesét csak azért nevezte labirintusnak, mert a labirintus fogalmát a görögök gyakran olyan épületegyüttes jelölésére is használták, amelyben az ember könnyen eltévedhet.

Az Arsione melletti egyiptomi labirintus valószínű romjai. Az építmény egyiptomi elnevezése: „Amenemhet él”, valamint „A tenger bejáratának temploma”.

Így tehát még kérdéses, hogy az ilyen jellegű beavatóhelyek eredeti neve megegyezett-e a labirintus fogalmával. A történészek úgy vélik, hogy ez a leírhatatlanul kusza egyiptomi labirintus szolgálhatott talán alapul a híres krétai labirintus számára, melyet sokkal később építettek, és amely Thészeusz, a Minótaurosz és Ariadné fonalának mítoszával van összefüggésben.

 

EGY BEJÁRAT, EGY ÚT

Az ókorban a labirintus fogalmán mindenek előtt olyan épületet értettek, melynek csak egy bejárata volt, és amelyet oly zegzugosra építettek, hogy az ide kerülő idegen mindenképpen eltévedt benne. A reneszánsz idején ehhez a fogalomhoz kapcsolódott még az útvesztő nézete is.

Hérodotosz szerint III. Amenemhet fáraó (Kr. e. 1842–1797) labirintusát sírtemplomnak építették a hawarai piramis lábánál. A sír őrzői azt mesélték a görög történésznek, hogy a földalatti kamrákban tizenkét fáraó és számos szent krokodil van eltemetve. Hérodotosz nem léphetett be ebbe az épületbe. A későbbi látogatók a világ hét csodájának egyikét látták ebben a kb. 300 × 250 méter alapterületű épületben. Ma már gyakorlatilag csak egy pár oszlop maradt meg belőle. 1888-ban Flinders Petrie, angol régész megkísérelte kiásni a homokból a templomegyüttest, hogy kiderítse, miként juthattak el a sírrablók már évezredekkel ezelőtt is a zegzugos folyosókon keresztül a sírkamrákhoz. A régész véleménye szerint a sírrablóknak rendelkezniük kellett az épület tervrajzával. Egyébként Flinders Petrie rekonstrukciója erről az egyiptomi labirintusról nem egyezik a misztériumlabirintus ismert formájával. Athanasius Kircher (1602–1680) német polihisztor az akkoriban ismert elbeszélések alapján és a saját ötleteit felhasználva, elkészítette ennek a labirintusnak a rajzát. Mindezek a fáradozások mégis inkább a rajzoló fantáziájáról tanúskodnak. A keresztény időszámítás kezdetének történetírói leírásaikban mind foglalkoznak ezzel a rendkívüli épületegyüttessel, ugyanakkor inkább kérdéseket vetnek fel, mintsem hogy választ adnának. Hérodotosz ábrázolása nagyon figyelemre méltó: egy elképzelhetetlenül nagy, tizenkét fedett udvarból és háromezer helyiségből álló épületet ír le, melynek egyik fele a föld felett, a másik része a föld alatt van.

Egy másik görög történetíró, Diodorosz Sziculosz (Kr.e. I.sz.) szerint a labirintust síremlékül építették az Egyiptom tizenkét tartományán uralkodó tizenkét királynak. Egyik görög sem tesz azonban említést arról, hogy itt zegzugos folyosók is lettek volna. Az építmény harmonikus elrendezése egyáltalán nem engedi meg, hogy az ember úgy érezze magát benne, mint egy útvesztőben. Talán az épületek nagysága és áttekinthetetlensége okozta, hogy a későbbi leírásokban a „labirintus” szót használják. Még később a labirintus kifejezést a „belső mű” fogalmával kapcsolták össze.

 

AZ IGAZI LABIRINTUS: A BEAVATÁS HELYE

Egy valódi misztériumlabirintusban a testi-lelki halál, az újjászületés és a beavatás játssza a főszerepet. Ez különösen érvényes az egyiptomi misztériumokra és az ebből származó kultuszokra.

A Malekula szigetén, Seniangnál található labirintus csak kevéssé emlékeztet az ún. misztériumlabirintusokra, funkcióját tekintve azonban határozott rokonságot mutat velük.

A föld alatti helyiségek léte azt sejteti velünk, hogy itt egy sírtemplomról van szó. De az is kézenfekvő, hogy egy sírtemplom a beavatás helyeként is működhetett, ahol a fáraókat készítették fel papkirályi feladatukra.

Később sok más labirintus töltött be hasonló szerepet. Például Melanéziában, az Új-Hebridákhoz tartozó Malekula szigetén létezik egy szertartás, amelyben a halott lelkének a labirintushoz közeledéséről van szó. A halott ekkor megjelenik egy őr előtt, aki megrajzol neki egy labirintust, majd a rajz fele részét eltörli. Ha a lélek halhatatlanná akar válni, akkor újra helyre kell állítania a labirintus eltörölt másik felét, csak így juthat el a középponthoz.

Sziklarajzokon vagy más alkotások részeként az egész világon találkozhatunk labirintusábrázolásokkal. A legrégebbiek már több ezer évesek. Ezekben az ábrázolásokban mindig szerves egységként jelenik meg a középre vezető spirális út. A labirintus alapformája a körbe zárt kereszt. A kör a középpont körüli mozgás miatt keletkezik. A kereszt jelképezi a földet vagy a személyiséget, mivel mindkettőn a négy alapelemből vagy étererőből épült fel. Ez a négy elem a személyiség négy testében, járművében is kifejezésre jut. A kör a Nap, a makrokozmosz és a mikrokozmosz szimbóluma. Így lesz a labirintus a maga hét, kilenc, tíz vagy tizenkét folyosójával vagy kanyarulatával a tájékozódás helyévé. Aki belép ide, rátér végérvényes küldetésének útjára, mely a középhez, lényének magjához vezet. Megkísérli a labirintus lehatárolt terében, tehát önnön lényében, a két alapelv, vagyis a földi ember keresztje és az örökkévalóság köre közötti kibékülést elérni. A labirintuson átvezető út tehát nem közvetlenül középre visz, hanem maximális kerülőutat jelent.

 

LABIRINTUSBÓL ÚTVESZTŐ?

Az útvesztő legrégebbi ábrázolása az itáliai reneszánsz korában, a XV. század elején jelenik meg. Később a barokk idején (mely Itáliában a XVI. század második felében kezdődött) és az ezt köve-tő rokokó korszakban megváltozik az egyetlen úttal rendelkező labirintus képe; egy gondozott élősövényből álló útvesztővé ala-kul át, melynek semmi más fel-adata nincs, mint hogy az ide be-lépőt zavarba ejtse vagy éppen szórakoztassa. X. Kelemen pápá-ról feljegyezték, hogy a nála szol-gálatban lévőket szívesen küldte az útvesztővé kialakított kertjébe. Mihelyt emberei ide bekerülve minden tájékozódásukat elvesztették, felszólította őket, hogy mielőbb térjenek vissza munkájukhoz. Az a döntő különbség a labirintus és az útvesztő között, hogy a labirintus legrégebbi formájában csak EGY úttal, EGY ösvénnyel és csak EGY bejárattal rendelkezett. Az útvesztő ezzel szemben számtalan utat és sok lehetőséget foglal magába. Az útvesztőben a falak vagy akadályok oly magasak, hogy az ember képtelen átlátni rajtuk.

A labirintusban nincsenek sem kereszteződések sem elágazások. Az egyetlen út minden bonyolult kanyarulat ellenére közvetlenül középre visz. Az ide látogató tehát nem tévedhet el. Így a labirintus annak a csodálatos útnak a jelképe, melyet minden igazságkeresőnek be kell járnia.

A misztériumlabirintus egy kerek vagy derékszögű formával rendelkező geometriai alakzat. Felülről nézve harmonikus képet mutat, mely a következő ismertetőjegyekkel rendelkezik: csak egyetlen bejárata van; útja áttekinthetetlen és sok kanyarulaton át visz a középponthoz; a kanyarulatok kitöltik az egész belső teret; a labirintus felépítése miatt az ide belépő abszolút biztosan középre jut; akik ezen az úton járnak, azoknak a hatósugara egyre kisebb lesz. Filozófiailag tekintve ez a „teher”, a „földi birtok” elveszítését jelentheti. Ezzel szemben a koncentráció, a belső felé fordulás, az út lényegére való irányulás gyarapodik. Emellett feltűnik, hogy a mozgás a tágulás és az összezsugorodás, a belélegzés és a kilélegzés váltakozását mutatja. Ez az irányát állandóan változtató ingázó mozgás három síkon megy végbe.

A görög labirintus szót a középkorban a latin „laborintus” kifejezéssé alakították át, mely a „belső munkára” utal. Jóllehet úgy tűnik, hogy ez etimológiailag nem az eredeti jelentés, az elnevezés mégis egy olyan folyamatot jelöl, mely összefügg a labirintussal és az abban lejátszódó munkával. Aki a labirintus keskeny nyílásán bemegy, az már nem tájékozódhat a külső irányba, hanem a belső utat kell követnie. Útközben az ember többször elhalad szorosan a labirintus középpontja mellett, anélkül hogy elérhetné azt. Ez azonban nem jelent időveszteséget, mert aki mindig újra a cél felé közelít, és amelytől aztán mindig eltávolítják, az egy belső érlelődési folyamaton megy keresztül, melyben elszántságát és a célra törekvés képességét vizsgálják meg. A labirintusban nincs egyenes vonalú út. Ez valószínűleg nem is vezetne a kívánt eredményhez. Végül az összeütközés magában a centrumban megy végbe. Különböző ábrázolások léteznek erről a középpontban lezajló találkozásról. Az egyik kép egy életfát ábrázol, a másik tornyot vagy egy templomot, forrást, a halált, a Minótauroszt, egy zarándokot, egy hegyet mutat. Abban a mitológiai találkozásban, amely a krétai labirintusban lejátszódik, a hős Thészeusz a Minótaurosz (félig ember, félig bika) előtt áll. A Lélek bizonyos erői ennek a bikának vannak kiszolgáltatva, melyet a hét fiú és a hét leány jelképez. Thészeusznak Ariadné segítségével sikerül legyőznie a szörnyeteget. Ezzel a Minótaurosz csillapíthatatlan éhsége is megszűnik. Ugyanígy talál majd a kereső is saját labirintusának központjában énjének arra a nézetére, mely önző módon csak saját magára gondol, és egy mindent felemésztő szörnyeteg képében nyilvánul meg. Az új, tiszta Lélek segítségével azonban – ezt ábrázolja Ariadné – az én ezen nézete semlegesíthető és legyőzhető. Csak Ariadné ismeri a labirintus be- és kijáratát.

Akinek van bátorsága saját Minótauroszával felvenni a harcot, az Ariadnétól három képességet kap, melyek a szívben, a fejben és a kezek által jutnak kifejezésre. Ha ez a három összhangban van, akkor megfelelő ellenerőt képviselnek a Minótaurosz, a „bikához hasonló” elaltatására. Ezután a szörnyeteget a szellem kardjával lefejezik. Az isteni szeretet finom fonala, mely Ariadnét és Thészeuszt összeköti, lehetővé teszi a hősnek, hogy a kijárat felé vezető utat megtalálja. Az embernek sokszor kell lénye középpontja körül vándorolnia, míg bonyolult énjétől meg nem szabadítja magát. Ezen az úton feladja a személyiségképességeit, vagyis a fedélzetről minden nehezéket kidob. Mindennek, ami lényét és tulajdonát képezi, bizonyos mértékben „lefutottá”, befejezetté kell válnia. Így jut az ellentmondó tulajdonságai által szétzilált ember belátáshoz. Ekkor önmagában eléri azt a pontot is, ahol az egységnek kell ajándékoznia magát. Egyelőre azonban ezt a helyet még a Minótaurosz birtokolja, mivel az „én” mindent a maga számára tart fenn. Mégis, ha az ént az új lélek láthatatlan segítségével legyőzik, akkor az eredeti szellemi mag, az isteni szikra újra elfoglalhatja az őt megillető helyet a mikrokozmosz központjában.

Ez az állapot sok középkori katedrális labirintusábrázolásán is megtalálható. A templomok labirintusainak középpontjában mindig Krisztus jelenik meg, mint központi, isteni erő.

A kereszténység előtti kor embere számára más volt a labirintus célja, mint a középkori ember számára. Ekkor az embert ugyanis az új Jeruzsálem elé állították, hogy a bűnbeesés által keletkezett világ egyértelműen tudatosuljon benne. A labirintuson átvezető vándorlás olyan zarándokúttá vált, amelyet a hívőnek térden kellett megtennie. Ez nem volt gyerekjáték! Ugyanis a chartres-i katedrális labirintusának tizenkét méter volt az átmérője, ami azt jelenti, hogy ily módon 200 métert kellett megtenni. A labirintus önellentmondása abban is kifejeződik, hogy egyrészt a középponthoz vezet, másrészt azonban az illetéktelen behatolóktól is védelmezi ezt a központot. Ez a kettős jelentés azt mutatja, hogy itt valóban egy beavatási folyamatról van szó. A legrégebbi labirintusok ezenkívül ábrázolták a születés és halál, valamint a halál és születés közötti, kanyarulatokban gazdag utat is. Ezt a föld mélyére, a „föld alatti királynőhöz” vezető utat gyakran jelképesen ábrázolták. Indiában a labirintust amulettekre vésték rá, melyeknek az volt a feladatuk, hogy a születés folyamatát megkönnyítsék.

A hopi indiánoknál is a labirintus jelképezte az (újra)-születést.

A szent Földanya ezen jelképei a Kivákban, a hopik föld alatti szentélyeiben találhatók. Feliratuk pedig a következő: „A labirintus minden útja és folyosója a teremtő egyetemes tervét képezi, melyet életútján minden embernek követni kell.”

 

SZABADULÁS AZ ÚTVESZTŐBŐL

A labirintus a XX. században sem vesztette el időszerűségét. A modern ember megzavarodott és töredékes életében sokaknak mutat rá a magába szállás útjára, amely bizonyos fokig még az érzékek által szőtt hálót is semlegesítheti. A materialista gondolkodás, amely mindent specializál, meghatároz, megtervez és elemez, és mindenütt bizonyítékot keres, a természetet kínvallatásnak veti alá. Ezért ebben az összefüggésben inkább útvesztőről, mintsem labirintusról beszélhetünk. Az őrületnek ebben az útvesztőjében az embert saját gondolati, érzelmi és cselekedeti életének zavarai tartják fogva. Vagyis ez azt jelenti, hogy az értelem is meg a szív is tévúton jár, és ez az ember cselekedeti életében is kifejeződik, mely aztán kaotikus állapotokat okoz. A szívet, a fejet és a kezeket tulajdonképpen szentélynek teremtették, melyben az isteni bölcsességnek kellene kifejezésre jutnia. Ha most valaki abban a helyzetben van, hogy a tiszta, új lélek és lénye szellemi magjának képességei segítségével átlát „énje” káprázatán, akkor megtapasztalhatja az eredeti élettel való egységet. Annak a szellemi erőnek vezetésével, melyet „Gnózisnak” is nevezünk, és amelynek új, belső tudásként el kell foglalnia a központi helyét az életben, az értelem arra a célra használható, amelyre megalkották: vagyis az isteni bölcsesség tükreként szolgálhat. Az emberi agy tekervényeinek nagy száma is a labirintus képét mutatja. Ezáltal az agyvelő teljesen kitölti a koponya belső terét. Hogy azonban hatalmas szellemi lehetőségeit a megfelelő módon használja, először meg kell tanulnia, miként találhatja meg a kiutat érzékszervi észleléseinek útvesztőjéből.

 

AZ ELEKTRONIKUS EGÉR

A mesterséges intelligencia kutatói rendszeresen versenyeket szerveznek „elektronikus egér” címmel. Ennél a versengésnél olyan intelligens készülékről, egy elektronikus egérről van szó, melynek a lehető leggyorsabban meg kell találnia az útvesztő közepére vivő utat. A résztvevők ezért megkísérelnek lehetőleg minél okosabb programot kifejleszteni, melynek az egér „agyaként” kell szolgálnia. A néhány éve Párizsban megrendezett verseny nyertese nagy meglepetést keltett: itt ugyanis nem egy „igazi” elektronikus egér nyert, hanem egy egyszerű mechanikus szerkezet. A modell alapjául az az egyszerű ötlet szolgált, hogy miként a labirintusnál is, itt is csak egyetlen fal vezet végig a bejárattól egészen a középig – feltéve persze, hogy az útvesztőnek csak egyetlen bejárata van. Ezen a terven alapult az egér, mely csak előre tudott mozogni, és a jobb oldalán lévő érzékelője segítségével folyamatos kapcsolatot tartott az útvesztő falával. A gépegér nemcsak hogy megnyerte a versenyt, hanem még ötször gyorsabbnak is bizonyult, mint elektronikus vetélytársai. Talán nem a legrövidebb, de mindenesetre messze a leggyorsabb és a legbiztonságosabb utat találta meg. Egy egyszerű tény miatt volt ilyen gyors: nem voltak kétségei! Számára ez nem útvesztő volt, hanem csak egyetlen megszakítás nélküli út. Következésképpen nem is tudott eltévedni!

A labirintus, melyben az igazságot kutató ember tévelyeg

 

A KERESŐ AZ ÉLETET ÁTSZELŐ ÚTJÁN EGY BIZONYOS PILLANATBAN FELFEDEZI, HOGY KÉT VALÓSÁG LÉTEZIK. EGYRÉSZT A LÁTSZAT VALÓSÁGA, MÁSRÉSZT PEDIG A LÉT VALÓSÁGA. A LÁTSZAT VILÁGA AZOKBÓL A KÁPRÁZATOKBÓL ÁLL, AMELYEKBE TUDATLANSÁGÁNÁL FOGVA KAPASZKODIK.

 

Aki a rögeszmék világában látszatcélokat kerget, az szakadatlanul a szenvedésnek van alávetve, és nagyon nagy fáradságába kerül áttörnie az élet forrásához és okához. A lét valósága a magban, a szívben rejtőzik, mint egy csodálatos világ. Az képes csak észlelni, aki a szeretet és a bölcsesség isteni áramlatából akar élni. Az isteni hatalom eme áramlata mindenütt jelenvaló, az őrület fátylai azonban, melyekbe az ember burkolózik, láthatatlanná, megtapasztalhatatlanná és ezért valótlanná teszik ezt az áramlatot.

A labirintus, melyben az igazságot kutató ember tévelyeg. Aki az őrületben él, az szüntelenül energiával is táplálja a benne gerjedő gondolatokat és érzelmeket. Így tartja fenn rögeszméi világát. Amit azonban valóságnak tart, az saját gyártmányú képzeteinek szövevénye. Képzetei annak a lenyomatát, visszatükröződését alkotják, amit igazságnak tart. A gondolatoknak és érzelmeknek eme építményeit és szerkezeteit a helytelen irányultságú alkotóerő hozta létre. Saját, önmagukban nyugvó valóságot képeznek, amelyre a modern Rózsakereszt filozófiájában, mint a tükörszférára utalnak. Ezen a területen léteznek mindazon eszmék és vetületek is, melyeket az emberiség valaha is a valóságról alkotott és alkot ma is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az isteni valósághoz tartoznának! Ezért csendül fel éppen ebben a korszakban a sürgető hívás, hogy végre széttörjük a minden életet teljességgel elnyelő őrületet, hogy az ember egy teljesen más útra térhessen. Az a kereső, aki még nem tudta megszabadítani magát ettől az őrülettől, ködképeit kergetve továbbra is egy labirintusban tévelyeg. Olykor egészen közel áll a maghoz, a középponthoz, ám hirtelen ismét egy másik nézet vonja magára figyelmét, és újból eltávolodik. Végül azonban önnön lénye misztériumlabirintusában mégis elutasíthatatlanul a maghoz vezet az útja. Azonban ahhoz, hogy ezt elérhesse, az igazságkeresőnek kívülről befelé vezető útján be kell lépnie az egyetlen kapun, méghozzá szorongás, aggodalom és félelem nélkül.

Ha egyszer elérte ezt a magot, akkor minden tévedés eltávozik tőle. Itt hagyja el tudatlansága, a mindentudás pedig szabaddá teszi.

 

BENSŐ KÉSZTETÉS A KÜLSŐ ÉLETRE VETÍTVE

Mindenki, de főleg a nyughatatlan huszadik századi ember, arra törekszik, hogy teljesüljenek kívánságai. Ezt már idejében biztosítják a nevelési és oktatási módszerekkel, melyek teljesen arra irányulnak, hogy az ember a társadalomban érvényesíthesse önmagát. Ez gyakran az embertársak közötti összetűzésekhez vezet. A szinte idomítás jellegű neveltetés miatt az ember szükségszerűen az élet által nyújtott legjobb és legszebb dolgokat veszi célba vágyakozásával. Hiába hajszolja azonban őket, mégsem talál kielégülést. Ezen az úton soha nem fogja megtalálni a végső beteljesülést. A csatamezők, melyeket évszázadok óta a felkoncolt álmodozók tetemei borítanak, bőséges bizonyítékkal szolgálnak erre. De ki hajlandó ezt elhinni? Vagy … talán teljesen rosszul alkalmazzuk a vágyakozást. Eredeténél fogva vajon nem a vágyakozás képezi-e azt az erőt is, melyet a teremtő ajándékozott teremtményének, hogy lehetővé tegye számára a visszautat? A vágyakozás az embert a tapasztalat útjára tereli. A tapasztalat örömöt és szenvedést hoz, azonban legtöbbször a szenvedés van túlsúlyban. A szenvedés belátást szabadíthat fel, annak belátását, hogy létezik másik út, amelyen a vágyakozás egy más célt tűz ki. Ez a vágyakozás akkor az ember eredeti hazájára, az isteni természetre irányított mágnes gyanánt működik. Ám minden kivetülő vágy újabb kerülőutat fűz a tapasztalás útjához. Tévképzet az, hogy ez az „út” közvetlenül a maghoz vezethetne. A valóság az, hogy ez az „út” egy szabályszerű kerülőút.

 

VÁGYÓDÁS A MÁSIK FÉL UTÁN

A nemek elválasztása miatt minden ember tökéletlennek tapasztalja magát. Hiányzó felének keresésére indul hát, és ezt kivetíti például egy időlegesen vagy tartósan fennálló párkapcsolatra.

De „ellenpólust” azáltal is alkothat magának, hogy bálványokat vagy eszméket hajszol, munkájába feledkezik, vagy sportol és mindenféle hobbyja van. Így mindenki az egység helyreállítására törekszik anélkül, hogy tudná, milyen egységről is van szó tulajdonképpen. Egy ember azonban képtelen a másikat a kívánt egységgé kiegészíteni, legfeljebb futó pillanatokra. Aki az isteni egységet a párjában keresi, az a birtoklási vágy és az elvárások foglya marad, és nem ismeri fel, hogy az élet igazi megbízatása így szól: önnön lényünk labirintusában kell keresnünk a magot.

A hatalomvágy az eredeti emberiség egykori állapotára való ősemlékezésből sarjadhat. Valahogyan, mélyen belül minden ember tudja, hogy több annál a törékeny lénynél, aki itt a Földön vesződik. Eme tragikus állapot alapján beveti akaratát, hogy ellenőrzése alá vonja életét. Eközben elfelejti, hogy az isteni bölcsesség felszabadítása mindezt a fáradságot szükségtelenné tenné. Az ősemlékezés helytelen értelmezése folytán nagynak és hatalmasnak képzelheti magát, jelentős képességekkel felruházva. Ebből a rögeszméből kiindulva aztán arra vágyakozhat, hogy másokra befolyást gyakoroljon, hogy vélt isteni képességeinél fogva és elgondolása szerint jóra vezesse őket. A történelemkönyvek hemzsegnek az ilyen tudósításoktól. Van-e azonban nagyobb képtelenség, mint egy olyan embernek a hatalma, aki azt hiszi, hogy ő maga már jó? Aki csak saját vágyakozását szeretné kielégíteni, és azon fáradozik, hogy a világot saját akarata szerint átformálja? Aki nincsen tudatában az isteni tervnek, amely hagyja őt tovább menni rögeszméi útjain, míg el nem érte lehetőségeinek végét?

A hatalomvágy valójában a kisebbségi érzések ellensúlyozása, az, hogy valaki nem képes és nem is akarja elfogadni a személyiség behatárolt, szárnyaszegett állapotát. Csak ha az ember áttör annak belátásához, hogy másról van szó, mint saját magáról, és hogy meg kell tanulnia, a Másiknak szolgálni, csak akkor képes az az állapot megnyilvánulni, mely messze meghaladja felfogóképességünket.

 

A BENSŐ MEGVILÁGOSODÁS ELNYERÉSE

Még a megvilágosodás utáni vágyakozás is – elég ellentmondásos módon – egyike lehet a megvilágosodáshoz vezető út nagy akadályainak. Lévén, hogy az ember az idő és a tér lezárt dimenzióiban él, lineáris, „egyenes vonalú” képe van arról az állapotról, amit el akar érni. Elképzeli, hogy lépésről lépésre járja az utat, így tehát egyről a kettőre, majd tovább a háromra juthat. Az isteni valóságban azonban teljesen más rendnek kell uralkodnia, mint amilyenben élünk. Az isteni rend saját törvényei szerint működik, és nem az ember elképzeléseit követi. Az ember által önmagában kibontakoztatott ellenállás miatt úgy tűnik, mintha az isteni valóság megrázkódtatásként jönne el rá. Gyakran valóban így is van. Az ellenállásából eredő váratlan események és súlyos tapasztalatok az embert gyakran felfoghatatlan módon önnön labirintusának közepébe vezetik, az isteni maghoz, ami sohasem hagyta el őt! Vajon megérti-e ebben a pillanatban, hogy „örökkévalóságát és tökéletességét” lehetetlen ebben a világban megtalálnia? Aki vágyakozását olyasmire irányítja, aminek egyszer majd valamikor el kell jönnie, az ezáltal vakká válik arra, ami már van. A legfontosabbat veszíti szem elől, mert az igazság nem lesz, hanem az igazság már van. Csak az igaztalanságot és a látszatot kell átlátnunk. Aki megengedi, hogy elvegyék egy illúzióját, az már észlelhet valamit az ezáltal felvirágzó szabadságban abból, ami minden időkben létezik. Csodálkozva tekint ki személyes útvesztőjének erődítménye mögül, és egy másik valóságot észlel.

 

A CSOPORTHOZ TARTOZNI

A hétköznapi társas kapcsolatok olykor nagy illúziók lehetnek, melyek az embert újra rögeszméi útvesztőjébe zárják. Annak a vágya, hogy valami csoporthoz tartozzunk, az elkülönültség, elválasztottság mindenki által megtapasztalt érzéséből fakad.

A csoporthoz történő csatlakozásra irányuló vágyakozás gyakran annak a kísérlete is, hogy saját nagy, belső ürességünket ellensúlyozzuk, és másoknak is segítsünk a magány és az elszigeteltség érzését elfedni. Az ember inkább belefeledkezik mindenféle embertársi kapcsolatokba, mintsem hogy maradéktalanul megélje elválasztottságának kínját. Ezért a magasabb csoportegységet keresőnek nem szabad azt gondolnia, hogy eme egység létrejön, ha az emberek meghitt körben együtt ülnek és gondolatokat cserélnek, még ha a beszéd színvonala mégoly magas és magasztos lenne is. A megújult lélek hangja kizárólag a csendben hallható. Ha ez a lelkesültség egyszer beszélni kezd, akkor a személyiség meg fogja tapasztalni, hogy a lélekvilágban már nincsen elválasztottság. Csak egyetlen lélek létezik, ami ott rezeg mindenben és mindenkiben. Ha az ember kapcsolata a lélekkel valósággá válik, akkor mindenki mindenkivel összeköttetésben van.

 

AKI HALÁLRA BOLYONGTA MAGÁT AZ ÚTVESZTŐBEN

Így megállapíthattuk, hogy az ember illúzióihoz és elképzeléseihez van láncolva. A szenvedéstől és az ismeretlentől való félelmében a számára ismert külső világhoz köti magát. E világ törvényeiben gondolkodik, és mindent ehhez mér. Vágyakozása mindaddig kifelé irányul, míg tapasztalat által „meg nem érik”. Ám még akkor is lehetséges, hogy bár már lejárta a lábát, még mindig képzeleg, és epekedve rohan kívánságai nyomában.

Ezt kell tennie, mert még mindig lénye útvesztőjének foglya. Csak akkor hagyhatja el az útvesztőt, és adhatja meg halhatatlan lelkének, amire az szomjazik, ha az útvesztő minden zugát átkutatta. Ha minden torz formát levetkezett, akkor léphet rá a labirintus közepébe vezető útra. Akkor keresi önzetlenül életfeladatának betöltését. Egész lényét átadja a világosságnak, mely mindeneknek sugárzik. A megváltás akkor már nem önös cél, hanem az egész emberiségre vonatkozik. Ahogyan a fény világít, úgy sugárzik most már általa is, s abban a mértékben, amennyiben a szeretetet nem csorbítja már önzés és őrület, egyre jobb tanúbizonyságává válik az élő igazságnak, mely így szól: „Isten birodalma tibennetek van.”

Labirintus vagy útvesztő?

 

„A VILÁG EGY LABIRINTUS, MELYBEN AZ EMBERI LÉLEKNEK ADDIG KELL BOLYONGANIA, MÍG MEG NEM VÁLTJÁK.”

HIPPOLYTUS, KR. U. III. SZÁZAD.

 

A labirintus vagy útvesztő olyan lenyűgöző jelkép, mely az évszázadok során sokféle jelentést vett fel, és a szemlélőben is nagyon eltérő elképzeléseket hívott életre. A labirintus és útvesztő elnevezést gyakran, mint rokon értelmű szavakat használják. A labirintus addig jelenik meg útvesztőként, ameddig az ember az egyetlen, kifejezetten középre vezető utat fel nem ismeri. A labirintus céljába való tiszta belátás nélkül ez az útvesztő csak furcsa, végtelennek tűnő kanyargós utak játéka. Mégis másképp áll a dolog az útvesztővel, mint a labirintussal, mert a labirintus egy maggal rendelkező részben, a középpontban végződik, az útvesztő ezzel szemben oly sok utat, félrevezető ösvényt és zsákutcát foglal magában, hogy az áttekintés lehetetlenné válik, és zűrzavar keletkezik.

A hermészi értelemben vett labirintus a mikrokozmosz belső magjához vezető utat jelképezi. Aki a befelé vezető utat egyszer felfedezte, az a középpontot is el tudja majd érni, feltéve, hogy félútról nem fordul vissza. Egy labirintusban nincsen választási lehetőség a jobb és a bal oldal között, csak azt lehet eldönteni, hogy tovább megyünk vagy nem. Aki nem képes kitartani, azt utoléri a halál. Aki azonban győztesként újra kilép a labirintusból, más ember lett. A labirintus szó eredetéről azt is feltételezik, hogy a latin „laborintus”-ból származik, mely egy belső munkára utal. Így nézve a labirintus olyan belső út, melyet az embernek fel kell fedeznie és be kell járnia. Ha ezt az utat egyszer valaki megtalálta, akkor elvileg már nem történhet hiba, hacsak nem tér vissza érzékei útvesztőibe.

Az útvesztő másrészről egy behatárolt tér is, amelyben az ember érzéki benyomásokra irányuló tudatának vezetése alatt tévelyeg. Egy útvesztő mindenféle lehetőséget, a látszólagos választás lehetőségét is nyújthatja, melyek gyakran ellentmondanak egymásnak. Így az útvesztőt megfelelő jelképként lehet használni arra, hogy a külső élet egész zűrzavarát és konfliktusait ábrázolja. Vergilius, az ókori költő (Kr. e. 70-19) különböző útvesztőkről ír. Az egyik ilyen pl. ezer ösvényből és ezer ellentétes irányból áll. Az útvesztőben való bolyongás szerinte kibogozhatatlan nehézségeket okoz, melyeket nem lehet megoldani, mivel nincsen világosan felismerhető visszavezető út.

A Pentagramnak ebben a számában Önök az útvesztőben való bolyongás néhány nézetével találkozhatnak, emellett azonban a labirintuson át az ember legmélyebb lényéhez vezető célirányos útról is szó esik. Egyúttal megkíséreljük e két jelkép közötti különbséget a lehető legegyértelműbben ábrázolni és kihangsúlyozni, hogy e két fogalmat ne lehessen csak úgy felcserélni.

A szerzők, akik jelen kiadás munkálataiban részt vettek, azt tapasztalták, hogy az emberi tévutak ezen jelképe éppen bizonytalan korszakunk igazságkeresőit érdekli igazán. Az útvesztő és a labirintus magában az emberben rejlik.

Neki kell mindkettőt kikutatnia, hogy ezáltal önmagát és ezzel a problémáiból való kiutat, élete célját is megtalálja. A keresők száma minden országban robbanásszerűen növekszik! A tudatlanság fátylai gyakran azonban oly áthatolhatatlanok, hogy csak kevesen vannak abban a helyzetben, hogy egy tiszta, valós képből kiindulva keressék az igazságot. Ahogy a távoli múltban, úgy ma is úgy érzik, hogy az embert vonzza a labirintus, mert jelentős útmutatást tartalmaz számára a visszavezető útról. A hazautazás kezdete a mikrokozmosz középpontjában rejlik, és éppen erre szeretnénk a komolyan keresők figyelmét felhívni ebben a labirintussal foglalkozó számban. Reméljük, hogy ha Önök a témáról szóló vizsgálódásainkat tanulmányozzák, találnak néhány útmutatót, legyen az bármilyen csekély is, mely közelebb viszi Önöket a saját forrásukhoz. És azt is reméljük, hogy ez ösztönzés lesz arra, hogy földi tudatuk útvesztőit felcseréljék a saját labirintusukon átvezető világosan áttekinthető úttal, mely a középen rejlő kincshez vezet. Az útvesztő magára az emberre vonatkozik, aki az élet két pólusa között ide-oda bolyong. A labirintus viszont azt mutatja, hogy van egy másik út is. A hazautazást az útvesztőben való bolyongás előzi meg!