Az élet útvesztője és a lélek kivezető útja
RENDKÍVÜLI PILLANATNAK LEHET NEVEZNI, AMIKOR VALAKI AZ ÉLET ZŰRZAVARÁNAK KELLŐS KÖZEPÉN ELŐSZÖR KERÜL ÉRINTKEZÉSBE AZ ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJÁVAL. HATALMAS ERŐ ÉRZETE JÁRJA ÁT SZÍVÉT ÉS TALÁLJA EL LÉNYE KÖZPONTJÁBAN. EGY PILLANATRA MÉG A „MEGVILÁGOSODÁS” ÁLLAPOTA ÉS A SZOKÁSOS GONDOLATMINTÁKTÓL VALÓ SZABADULÁS IS LEHETSÉGESSÉ VÁLIK SZÁMÁRA. –
AZ ESEMÉNYEK AZONBAN MÁS IRÁNYT IS VEHETNEK.
Az illető teljes zűrzavart is tapasztalhat: számtalan gondolat száguld keresztül a fején és borítja felhőbe mikrokozmikus mennyboltját. Elutasítólag is reagálhat. Már régen keresi ugyan a fényt, a találkozás pillanata azonban talán mégis kissé rosszkor jön el. Saját gondolatmintáihoz szokott esze elutasítja az érintést, és a történtekre logikus magyarázatot keres. A találkozás hatása így megsemmisül. Esetleg azt is megélheti, hogy itt olyan nagy horderejű dologról van szó, amely a felfogóképességét messze meghaladja. Úgy érzi, mintha egy hatalmas fénytérségbe vették volna fel. Gondolatai már nem hatolnak el a tudatáig, egyszerűen már nem léteznek. Érzi és tudja: itt van az igazság! Bármilyen következményei legyenek is, ez most számára a hála pillanata.
Az őt megérintő impulzus azonban, melyet lelke mélyéig megvizsgált, olykor csak rövid ideig tart. A vágyakozás megvan ugyan, de a körülmények gyakran még lehetetlenné teszik, hogy az érintés pillanatától kezdve állandóan részesüljön a fényben. Épp csak egy szalmalángra elegendő tüzelőanyagra futja, a szalmaláng pedig gyorsan kialszik.
Az ilyen első érintés akadályoztatás esetén olyan tetteket idéz elő, hogy az új megnyilvánulás fokozatosan álomképpé gyengül. A fény az ilyen emberben szinte el lesz temetve. Ami megmarad, az csak valami emlék, egy lenyomat, mint ami a szem belső ideghártyáin marad vissza. Vajon képes-e még ez az emlék befolyásolni a keresőt, és futja-e még belőle néhány alapvető változásra az életvitelében? S ha igen, akkor keresi-e majd a Szellemi Iskolával való közelebbi kapcsolatot? Belső vágyakozása fel fog-e megint annyira erősödni, hogy egy új impulzus számára elegendő hajtóanyag legyen? Ha nem, akkor más irányba megy tovább, és a Szellemi Iskola csupán úgy marad meg emlékezetében, mint nagyon különböző embertípusok különös társasága.
Aki az első érintést örömmel fogadja, az már tanulósága küszöbén áll. A Szellemi Iskola felserkenti a kereső még szendergő vágyakozását, és arra ösztönzi őt, hogy áttörjön néhány elemi akadályon. Az út kezdő szakaszán nagy lendülettel jut túl. Rövidesen szembesül azonban a kérdéssel, hogy tulajdonképpen mi történik vele, s hogy mások miért nem tudnak osztozni az örömében. Hogyan lehetséges, hogy az Egyetemes Világosság sugarai még oly sok szívet zárva találnak? Sok olyan embert lát maga körül, akik teljesen az agyagra irányulva élnek. Ő azonban új kötelékét kapcsolatnak tapasztalja, olyan tápláléknak, melyet már nem tud nélkülözni. Így egy nagy változás és belső megújulás ifjúkorát éli át.
Boldog, mert ami korábban megváltoztathatatlannak látszott, most megváltozik, és amit hiába kutatott, most feltárul neki. Ez a búcsúzás, minden kötöttséggel való szakítás időszaka. Ezek a kötöttségek ugyanis útjában állnak az új fejlődésének. Szeretné ugyan ezt az örömöt mindenkivel megosztani, beszélni róla, de felfedezi, hogy valójában még nehezebbé vált megértetni magát az emberekkel. Még minden annyira új, és alig tudja magát kifejezni… de majdcsak eljön az a nap is…
MIÉRT NEM KAPUNK JELZÉSEKET?
A folyamat tehát megy tovább, csak hát… a Másik eljövetele nem tart-e kissé sokáig? Nem kellene-e már az első öt-hat évben a pozitív változás jeleinek világosan megmutatkoznia? És az új léleknek, amelyről a tanulók beszélnek, és amelyért már oly régen dolgozik, nem kellene-e közben válaszolnia, hallattatnia magáról, valami jelt adnia? De nem jön semmi, a lélek továbbra is csak hallgat, a háttérben marad, …fogságba ejteti magát!
A tanuló most egy új szakaszba lép be. Ekkor nagyon erősnek és nagyon öntudatosnak érzi magát. Új fejlődések jelennek meg, és a Szellemi Iskola irodalma is egyre több titokról lebbenti fel a fátylat. Aki ilyen tanulót hall a maga szerénységében, mégis nagyon tájékozottan beszélni, az bizonyára megajándékozza bizalmával. Hát az út, amelyen áll, nem az önmegvalósítás ösvénye is egyben? Nem önállóan kell-e bejárnia?
A Szellemi Iskola… biztosan az igazat mondja, de nem kell-e az embernek eltávolodnia ettől a tekintélyelvű gondolkodástól? Azonkívül nem követ-e el egyszer mindenki hibát, még a Szellemi Iskola legmagasabb fokozatában is? Hiszen vannak még mások is, akik kitűnő könyveket írtak! A pszichológiából, a rejtett tudományból, ahogy ezt Ouspensky nevezi, még sokat tanulhatnának a tanulók. És nem elemzi-e Krisnamurti hajszálpontosan a félelmet, mely megakadályozza a valódi észlelést? Ezeket legalábbis néhányszor figyelembe vehetné az ember! – Ezek egy igaz lelkületben felmerülő őszinte kérdések. A tanuló csak saját magának teszi fel őket, belső törvényszékének, nem egy kívülállónak. De a lélek csak hallgat; még halk sóhaja sem hallható.
Ez elgondolkozásra készteti a keresőt. Hiszen a léleknek ki kellene fejeződnie a tudatában, nem igaz? Végtére is: nem egy pompás asztrális alakról van-e szó? Vagy talán eddig mindig rosszul értelmezte? „Te vagy-é a zsidók királya? Te vagy Isten fia?” – teszi fel a kérdést, mely már a választ is magában foglalja: „Te mondod!”
A változás és megújulás ifjúkora elmúlt. A kereső megismerkedett a lelkével. Most már készen áll, mert élete ezt követeli, és úgy érzi, minden energiáját és idejét oda kell adnia. A mű és a testvérei most már egy pillanatig sem várhatnak. Az élet útvesztője azonban magába szippantja. Szélsőségek között ingadozik. Problémáit megkísérli másképpen megoldani, mint a többiek. Tudata kifejlődött, átfogóvá vált, ezért problémáinak megoldását más dimenziókban keresi.
Ha beteg lesz, már nem kap azonnal tabletták vagy porok után, és alternatív gyógymódokhoz sem folyamodik. Ám ekkor még azt mondja: „Nagyon fontos, hogy az ezoterikus tanokat jól ismerjem, hiszen csak ekkor tudok az érdeklődőknek helyes választ adni. Céltudatosnak, függetlennek és tevékenynek kell maradnom, amíg…” Meddig is? Amíg a lélek beszélni nem fog? Ám a lélek hallgat. „És a főpap felemelkedett és azt mondta neki: »Semmit sem válaszolsz?« Jézus azonban hallgatott. Ekkor kivezettette, és átadta kínzóinak.”
Nézzük csak, működik-e tovább is ez a jelképes beszéd? A lélek fogságba ejttette magát. Aláveti magát minden helyzetnek és eseménynek, amelybe a kereső egyazon mintára belekerül. Hiába fordul fűhöz-fához, a lélek csak hallgat! Tanulmányozza tán a tizedik próféciát? Válasz most sem jön. Ússzon vagy síeljen? Csináljon karriert? Szülessen meg újra? Haljon meg? Váljon el? A lélek csak hallgat!
„Nem hallod, hogy mi mindennel vádolnak? – Jézus azonban egyetlen szót sem szólt. Pilátus ezen igen elcsodálkozott.”
Ha egy tanuló a belső megszabadulás ösvényén halad, megtapasztalja, hogy a lélek bölcsessége, melyet oly szívesen terjesztene, nagyon távol tud lenni, és tudatával nem érheti el. A krízis órája közeledik. Messze vannak most már segítői, a tanítványok is. Ők már amúgy sem tehetnének semmit. Túl gyengének bizonyulnak most, amikor a régi tudat és az Új Lélek áll szemben egymással. „Nem találok semmi vétket benne, ebben az igaz emberben.” A nép azonban, vagyis a tanuló tudata azt követeli: „Feszítsd meg!” Így törik össze, így hal meg ezerszeresen a fény a tévelygő ember rendszerében.
A tanuló képtelen arra, hogy ne élje az életét, hogy ne tegye fel állandóan kérdéseit. Ugyanakkor azonban még az Új Lélek is képtelen a szabad és önálló életre. Komoly próbálkozásai során aztán meglátja a fényt, nagyon messze, mintegy a háttérben. Remélhetőleg nem engedi el – az pedig bizonyos, hogy a fény nem engedi el őt! Minden körülmények között követnie kell tehát a hallgatag lelket a távolba. Itt már nem őróla van szó, hanem az Új Lélekről. Mégis, amikor ez a belátás valamikor végre megjön, akkor már késő. Péter elátkozta magát, amiért megtagadta Urát. És Júdás, a dialektikus számító, az árulása miatti kétségbeesésében felakasztotta magát. Egyikük sem tudta az Urat követni, mert a halandó természethez tartoztak, és nem őhozzá, a Másikhoz. Ez az ő fájdalmuk, de ez nem is lehet másként. A Másik nem ebből a világból való. Fegyverrel nem lehet megvédeni.
„És miután megcsúfolták, levették róla a palástot, és a saját ruháiba öltöztették, és elvitték, hogy keresztre feszítsék. Kifelé menet pedig találkoztak egy cirénei emberrel, Simonnal, Alexander és Rufus apjával, kit arra kényszerítettek, hogy vigye a keresztet.” A régi tudatnak most már csupán egyetlen nézete marad meg: Cirénei Simon, aki a szántóföldet művelte. Hordozza a keresztfát, vagyis a biológiai minimumon él. Megérti, hogy a tanulóság mélypontja a kereszt hordozása. A fej aláhanyatlik az endúrában, a kezek Krisztus keresztjét hordozzák, a szívben pedig felcsendül a rózsakeresztesek klasszikus dala: „In Jesu morimur – Jézusban meghalunk.” Elérte a labirintus közepét, és ezzel a zűrzavar útvesztője legyőzetett.