Pentagram 1998/4

Ellentétes értékekből élni

 

GYAKRAN BESZÉLNEK A VILÁG ALAPVETŐ MEGOSZTOTTSÁGÁRÓL ÉS AZ ABBÓL SZÁRMAZÓ KÉTSARKÚSÁGRÓL. MINDEN DOLOGNAK MEGVAN AZ ELLENPÁRJA: A SZERETETNEK A GYŰLÖLET; A BÉKÉVEL A HÁBORÚ ÁLL SZEMBEN; A FÉNY ELLENTÉTE A SÖTÉTSÉG, A SZÉPÉ A CSÚNYA, AZ ÖSSZHANGÉ PEDIG A SZÉTHÚZÁS.

 

Minden cselekedet felhív egy ellencselekedetet. Mindegy, hogy ez a cselekedet jó vagy rossz szándékkal megy-e végbe: az ellencselekedet elvében szemben áll a cselekedettel. Ami egyszer létrejön, az el is múlik. A természet ezen hatásmechanizmusának köszönhetően folyton folyvást új szempontok bukkannak fel az ember számára. A történelem ismétli önmagát, a végcélt soha nem érik el. Mikor már-már úgy tűnik, hogy karnyújtásnyira van valami, akkor délibábként foszlik szerte a csalódott törekvő ember szeme előtt. Annak érdekében, hogy felületes elfogadás vagy éppenséggel elutasítás révén nehogy elzárjuk magunkat azon törvényszerűségek elől, amelyekről az Egyetemes Tan beszél, hasznos, ha a lehető legvilágosabban felvázoljuk és tudatosítjuk őket, hogy eljuthassunk a velejükig. Ehhez tökéletes, nem kierőszakolt belső nyugalomra és csendre van szükség.

Az ember tudata egy hosszú tapasztalati úton, a jó és rossz szélsőségei között formálódott ki. A halandó tudat a fény és sötétség, a jó és rossz, a meleg és hideg, a félelem és rettenthetetlenség, a bosszúság és öröm megtapasztalásának eredménye.

Az ember tehát ellentétekben gondolkodik, és ezért érzékeli a világ jelenségeit is ellentmondásosaknak. Gondolkodása során szembe állítja a fényt a sötétséggel, a meleget a hideggel, a jót pedig a rosszal.

Ám mielőtt az ember kibukott az eredeti élettérből, tudata abban a helyzetben volt, hogy a jelenségeket és a folyamatokat egységükben látta. Érzékelni tudta, hogy minden kölcsönös összefüggésben van. Az eredeti világban nem lehetett ellentétekről vagy az ellentétek összevisszaságáról beszélni. Az isteni élettérben a szeretet nem a rokonszenv és ellenszenv keveréke, mint a bukott természetember esetében. Önzőségnek és szentségtelen vágyaknak nincs helye abban a tiszta, ősi élettérben, amelyet Isten bocsátott az emberek rendelkezésére. Mostani tudatunk azonban korlátos. Mindent a külső megjelenése után ítél meg, a dolgok valódi jellegét és hátterét nem ismeri. Kénytelen így ítélni, mivel nem rendelkezik másfajta tudattal.

Jóról beszélünk, miközben a mögötte leselkedő gonoszt nem ismerjük fel. Rosszat emlegetünk, a valódi folyamat pedig elkerüli figyelmünket. Hermész Triszmegisztosz filozófiája szerint a jó csak a gonosz legkisebb része.

A halandó tudat túlságosan korlátozott ahhoz, hogy az emberben és a körülötte lévő jelenségek egységét és összefüggését fel tudja fogni. Másképpen mondva: az ember csak az ellentéteket látja. Ellentétes értékekben érez és gondolkodik.

Minden cselekvés, minden gondolat, minden érzelem felhív egy reakciót, miközben már maga is válasz egy korábbi cselekvésre, gondolatra vagy érzelemnyilvánításra. Némely reakció közvetlenül, világosan érzékelhetően követi a cselekvést. Más esetben ez sok-sok évre, évszázadra vagy korszakra is széthúzódik, és az ilyen történések okait gyakran nehéz kikutatni. Mindezen cselekedetek révén azonban az ember valamely eseményláncolatnak egy láncszemét képezi. Azon cselekedetek és okozatok áradatának örvényében vonszolódik, melyeket saját maga keltett, és amelyeket most már nem képes befolyásolni. Egyszerűen magukkal ragadják.

 

SZABADON HATÁROZUNK-E TETTEINK FELŐL?

Egy ilyen tehetetlenné válásért is lehet a korlátolt tudatot okolni.

A legtöbben nincsenek tudatában cselekedeteik, tevékenységeik hatásának, azoknak az erőknek, amelyek ezeket kiváltják! Mindenki azt hiszi, hogy ő spontán reagál spontán cselekvésekre. Ha például valaki kérésre vagy kéretlenül véleményt mond, nem úgy van-e legtöbbször, hogy másvalaki a következőképpen reagál: „Igen, lehet, hogy így van, de…” vagy: „Ez nem megy, mert…”

Az iskolai oktatásban és az üzleti életben megtanítják az embernek, hogy így reagáljon, hogy élesen, analitikusan gondolkodjon, s kritikáját ne rejtse véka alá. Valóban nehéz úgy cselekedni, hogy másvalakinek ne kelljen reagálnia vagy védekeznie. Mindenekelőtt amikor az ént kell megerősíteni, vagy a csoportént kell felértékelni, akkor állnak mindig útban mások, akiket cselekvésükre való viszontcselekvésben le kell küzdeni. Egyáltalán függetlenek-e a reakciók valamikor is az éntől? Szabadon határozza-e meg az ember a cselekedeteit? Nem avatkozik-e mindig bele az énje? Ama törvény szerint, melynek értelmében mindent az ellentétére változtatnak, végül az a dolog is negatívvá változik, amit a legjobb szándékkal kezdtek el. A politika és a gazdaság a legkisebb részletekig ezt mutatja. Az emberek mindent megtesznek, hogy másoknak segítsenek, de ezzel az érintettek általában annyira függővé válnak, hogy saját magukon már egyáltalán nem tudnak segíteni, és képtelenek megmenteni magukat. Az együttműködés pedig, amit elvárnak tőlük, gyakran másképpen végződik, mint ahogyan kívánatos lenne. Amit az egyik elér, az a másik számlájára megy. Ami az egyiknek kenyere, az a másiknak halála. Életünk mindig másvalaki életének és szerencséjének rovására megy. Tudatunk egymás tudatából táplálkozik. Ami földi szeretetben kezdődik, az oly könnyen változik gyűlöletté!

 

JOBB, HA NEM TUDUNK MINDENT?

Egyes vélekedések szerint nagyon jó, hogy nem tudunk mindent, hogy nem tudjuk például, mi mindent követünk el, és ezeknek mik a következményei. A tudat korlátait ebben az értelemben védelemnek is lehet tekinteni. Ha viszont tudnánk, hogy legjobb akaratunk ellenére mi mindent művelünk, akkor egyetlen jó szándékú, épelméjű ember sem merné többé megkockáztatni, hogy kárt okozzon embertársainak!

A tudat korlátozottsága gnosztikus szempontból sem védelem, hanem akadály. E korlát megakadályozza, hogy megismerjük valódi lényünket, s hogy megtanuljuk belátni: a világ egyetlen jelensége sem tart örökké, és a halandó világban nincs tökéletesség. Ugyanez a korlátozottság okozza továbbá, hogy a teremtést egy szemellenzős, többnyire rózsaszín szemüvegen át látjuk. Ha nap mint nap tudattalan eszközöknek látnánk egymást egy irányvesztett mikrokozmoszban, olyan eszközöknek, amelyek anélkül cselekszenek, hogy tisztában lennének cselekedeteik okaival és következményeivel, akkor bizonyára sokkal inkább tartózkodnánk a tanácsadástól és ítélkezéstől. Tudatunk megtanulta, hogy a halál az élet vége. Aztán a „mennyország” vagy a „pokol” következik, és ezzel sokak számára el is van intézve a dolog. Emellett azonban kialakult egy olyan elképzelés is, amely érzékfölötti jelenségek alapján elmossa az élet és halál közötti határt.

 

A HASZONTALAN ESZKÖZT LECSERÉLNI

Az idők kezdete óta létezik azonban egy tan, mely szerint a természetes halál a mikrokozmosz előtt új lehetőséget nyit arra, hogy egy „haszontalanná vált eszközt újjal helyettesítsen”. E tan szerint a természetes halál új esélyt ajándékoz a mikrokozmosznak a megszabadulásra. Ennek belátása kétségtelenül egy megváltozott tudatot követel. Hiszen a normális tudat az ellentétek tapasztalatain alapszik. Az új tudat azonban egy másik, eredeti világon alapul, amelyben semmiféle ellentét sincsen.

A korlátolt belátást tehát a korlátozott tudat okozza. Ez a tudat egyrészt azon világ korlátozottsága miatt jött létre, amelyben élünk, másrészt az igazi istenismeretnek, a Gnózisnak vagy Isten bölcsességének hiánya révén.

A földi tudat számára a földi jelenségek a valóságosak. Az isteni által inspirált tudat számára viszont a földi élet a valószerűtlen. A szeretet gyűlöletté válik, a gyűlölet szeretetté, a béke háborúvá és a háború békévé, mivel a korlátolt földi tudat az eredeti bölcsesség alapvető hiánya miatt vergődik a két pólus között.

 

A KÖRFORGÁS BÖRTÖNE

Ily módon elképzelhető, hogy a természet törvényszerűségei milyen szorosan fogva tartják az embert és az emberiséget, és mennyire akadályozzák a körforgásból való kiszabadulást. Van ellenben egy másik szerepük is, az ugyanis, hogy korlátozottsága által az embert annak tapasztalatához juttassák, hogy be van zárva ebbe a körforgásba. Ez a tapasztalat érleli meg a belátást, aminek birtokában egy naptól kezdve már nem akar az áradattal tartani, és kiutat keres.

Ezek szerint a földi élet korlátai megakadályozzák, hogy az ember tovább kristályosodjon, és ezáltal a mikrokozmosz megváltásának esélye végképp elapadjon. Ha nem lenne semmiféle összetörés, akkor a mikrokozmoszban lévő ember egyre jobban betokosodna, és nem tudná megérteni a Gnózis hívó szavát, mely a megszabadulásra és az Istenhez való visszatérésre szólít fel. A halandó világ korlátainak és törvényszerűségeinek köszönhetően azonban egyszer minden régi dolgot feloszlatnak, hogy az új lehetőségek táptalaján újraéledhessen az eredeti isteni rendre való emlékezés ébrentartásának esélye.

Mi okozza a tudat korlátozottságát? Bizonyos tapasztalatlanság, amely arról gondoskodik, hogy az ember ne lásson keresztül a leplen.

 

AZ ÉN ÉS A TERMÉSZET KÖLCSÖNÖSEN TARTJÁK FENN EGYMÁST

Az én azáltal jut táplálékhoz, hogy enged a természet késztetésének. Így kölcsönhatások keletkeznek. Az én kér és elfogad, de kérnek is tőle és adnia is kell. Így tartják fenn kölcsönösen egymást az én és a halandó természet.

Hogyan tudja valaki megszüntetni tudatának korlátozottságát? Hogyan szabadulhat el az ember a földi törvények markából? Azáltal, hogy tudatosan kiáll a Másikért, és a Másikba helyezkedik, akit a halhatatlan léleknek, a halhatatlan élet hordozójának hívunk. Ugyanabban a pillanatban megfordul az ember életútja. Akkor már nincs többé szükség küzdelemre, a küzdő én önérvényesítésére. Akkor a hatás és ellenhatás játéka világosan felismerhetővé válik, és e játék befolyásait semlegesíteni lehet.

Ez a semlegesítés a „nemcselekvés” által lesz lehetséges, azaz a többé nem az énből kiinduló cselekvés által. Ettől kezdve mint nézők szemléljük az én hatását és tevékenységét a saját életünkben. Ez az élet súlypontjának az eltolódása. A figyelem már nem a haladó énre irányul, hanem a halhatatlan, eredeti emberre, aki éppúgy a mikrokozmoszban lakik. Az én unszolása és kényszerítése alábbhagy, miáltal lehetővé válik az elfajult mikrokozmosz helyreállítása.

Ennélfogva a változáshoz vezető kulcs az ember tudatában rejlik. Sok élet tapasztalatának eredményeképpen kialakul benne egy megkülönböztetési képesség. Ez a képesség segít neki abban, hogy meghozza döntését. Hiszen az életet nem a szenvedés útjának szánták, hanem a belső megszabadulás ösvényén való intelligens cselekvés folyamatának. A halandó anyagban való élet eszköz és cél, amely a halhatatlan élethez vezet.

 

ÉS HA NEM TAPASZTALJUK MEG A GNOSZTIKUS IMPULZUST?

Úgy látszik, hogy az ember tudata addig változik a sok tapasztalaton keresztül, míg egyszer majd képes lesz megérteni a megszabadulás üzenetét. A tudat megváltozása így végül a tudat teljes megújulásához vezet. Ha a tudat nem fogadna be megújító, gnosztikus impulzusokat, akkor saját korlátain belül maradva a halandó életre összpontosulna, hogy végül abban vesszen el.

A gnosztikus megújulás tehát előfeltétele az új tudatnak. Az ember a tudatának megfelelően él, tudatállapota határozza meg életállapotát. A halandóból táplálkozó tudat halandó létet teremt. Az örökből táplálkozó tudat pedig az örök élethez vezet.

Gyűjthetünk ugyan elméleti ismereteket az új, gnosztikus életről, de ez még nem tudatos tapasztalat, nem az új tudat birtoklása. Ezért van szükség arra, hogy hitünk is legyen: abban való hit, hogy az új, gnosztikus élet nem agyrém, hanem az egyetlen igaz valóság. Akit ez a hit erősít, az be fogja látni, hogy az ismeret önmagában nem elegendő. Az ismeretet, a tudást át kell ültetni a megújító cselekvésbe.

Tudatunk változik. Ha minden jól megy, naponta. És hasonlóképpen, életünk is minden nap változik. Ez megmutatkozik például akkor, ha szép vagy kiábrándító élmények és tapasztalatok befolyásolják a gondolkodást, érzést és cselekvést.

A hit azonban, vagyis annak belső, biztos tudása, hogy az új gnosztikus élet létezik, mágnesként húzza az embert előre azon az ösvényen, amely az emberiség eredeti hazájához vezet. Ennek az ösvénynek a kezdete a szívben van, a mikrokozmosz mértani középpontjában, amely a jobb szívkamra csúcsával esik egybe. Ezt a pontot nevezik szellemszikraatomnak. Ebben az atomban megnyilvánul az egész eredeti világmindenség, Isten háza.

Amikor tehát a külső ember, az énember háttérbe vonul a belső ember, a halhatatlan lélek javára, akkor fog megnyilvánulni a szellemszikrából az új élet. Ehhez a réginek fel kell áldoznia magát, és át kell adnia magát a benne létrejövő új embernek.

Az igaz hit az eredeti ember teljes pompában és dicsőségben való visszaállítására irányul. E hit gyümölcseként jön létre a tiszta tudat, amely aztán spontán megteremti a helyet egy teljesen új és megszabadító életvitel számára, amely által feltárul az egyetlen cél felé vezető út.

Hát senki sem látta előre?

 

1912. ÁPRILIS 14-ÉN JÉGHEGYNEK ÜTKÖZÖTT A BÜSZKE ANGOL SZEMÉLYSZÁLLÍTÓ HAJÓ. ELSÜLLYEDT, ÉS 1513-AN ODAVESZTEK. AZ ÁLLÍTÓLAG ELSÜLLYESZTHETETLEN „TITANIC” PUSZTULÁSA FILMRENDEZŐKET ÉS ÍRÓKAT IHLETETT MEG. 1985 SZEPTEMBERÉBEN A „TITANIC” RONCSÁNAK MEGTALÁLÁSA LEHETŐVÉ TETTE, HOGY A KATASZTRÓFA ESEMÉNYEIT HATÁSOSAN ÚJRAFORGASSÁK. ENNEK EREDMÉNYE EGY MEGRÁZÓ, KÉPSORAIVAL A NÉZŐKET ELGONDOLKODTATÓ FILM LETT.

 

A Titanic volt a „White Star Line” díszpéldánya. 272 m hosszával, 46.000 tonnájával, 4 kéményével és 29 kazánjával az erő és a hatalom megtestesítője volt. Rendelkezett a kor minden technikai vívmányával, és felszerelése páratlanul fényűző volt. A tervezők adatai szerint 16 vízálló tartály hivatott arra, hogy a hajót mindig a felszínen tartsa, még akkor is, ha közülük négy netán vízzel telik meg. A jéghegy azonban, amelynek kb. 150 km-re Újfunland partjai előtt rohant neki a hajó, 5 tartályt felhasított. Három óra leforgása alatt a hatalmas Titanic eltűnt. A 2224 utasból csak 711-nek sikerült helyet kiharcolnia a mentőcsónakokban. A többiekre az alsó fedélzeten menthetetlenül rázárultak olcsó kabinjaik, és megfulladtak vagy kihűlésben haltak meg.

 

A SAJÁT ÉNT A FELSZÍNEN TARTANI

A Titanic katasztrófája nyilvánvalóvá tett sok mindent, ami modern társadalmunkban még ma is nap mint nap lejátszódik. Rövidlátás az építésben, fogyatékos felelősségérzet, nem megfelelő építőanyag, vetélkedések, harcok egy mentőcsónakbeli helyért, megvesztegetés stb. A saját én felszínen tartásáért és a lehető legelőnyösebb felszereléséért folyó harc még mindig az első helyen áll. A Titanic példájából felismerték az idők jelét: a gazdagok gazdagságát, a szegények keserű szegénységét (a kivándorlókat a fedélzet alatt zsúfolták össze), elkülönített osztályokat, rangokat és rendeket. Aki bővelkedett, az ezt megmutathatta, és meg is tette, ha előnnyel járt. Akinek semmije sem volt, az semmit sem veszíthetett, s keményen kellett küzdenie, hogy a társadalmi létrán egy kicsit feljebb kapaszkodhasson. Ami azt illeti, most ismét elértük ugyanezt a színvonalat. A modern nyugati társadalomban is szokatlan fényűzés áll szemben a kiáltó szegénységgel.

A Titanic pusztulása némi belátáshoz vezetett, úgyhogy a menetirányt csekély mértékben megváltoztatták és kiigazították. Így most minden hajón minden utas számára biztosítani kell egy helyet valamelyik mentőcsónakban. A rádiót éjjel-nappal szakadatlanul működtetni kell, és a jéghegyek koordinátáit nemzetközileg állapítják meg és adják tovább.

A második világháború is hozott szenvedéssel teli tapasztalatokat, melyek – mindenekelőtt Európában – különféle területeken változtatásokra sarkalltak. Ami még jól ment, az természetesen nem változott meg oly gyorsan, azonban azokat a keserűen szükséges társadalmi változásokat, melyek szociális érintettségből, a jövőt illető nagyobb messzelátásból vagy az érdekek kemény harcából sarjadtak, végül is foganatosították. Ez így akkoriban még lehetséges volt. Ma már nem.

Ma az ember falhoz van állítva. Kivárni nem lehet. Most diktálják a tempót: gyorsan, gyorsabban, leggyorsabban. Stressz, stressz, stressz! A szanálás (gyógyítás) a mai értelmében véve csaknem kizárólag valamely cég, társaság vagy ország pénzügyi „talpra állítására” vonatkozik. Az emberek között nő a feszültség, és a kommunikáció abban a mértékben csökken, ahogyan a személyiségek egyre inkább egyéni jólétükre irányulnak. Ahhoz, hogy az „énünket” elveszítsük, talán az lenne a legjobb – vélhetnénk –, ha fejest ugranánk a társadalomba. Ám ez benső szabadság helyett csupán szolgai engedelmességhez vezetne.

A stabil szociális szerkezettel rendelkező országokban bizonyos mértékig látszólagos egyenlőséget értek el. Legalábbis a politikai pártok programjai hasonlítanak egymáshoz. Ez az elmélet, a gyakorlat azonban máshogy néz ki. Igaz a mondás: „Minden egyenlően van elosztva. A szegény ember télen kap jeget, a gazdag meg nyáron.”

Az ember természetéből fakad, hogy először magáról gondoskodik, és ott gyarapítja magát, ahol csak tudja. Korunk embere ebből a nézőpontból gondolkodik, érez és építkezik. Szükségtől hajtva mindenütt új biztosítékokkal és technikákkal fedezi magát.

De mi történik, ha elérkezik a nagy megpróbáltatás pillanata, amikor megmutatkozik, hogy a legkifinomultabb túlélési technikák sem képesek elejét venni a halálnak? Mi lesz akkor az eredmény?

A Titanic példája talán találó hasonlatul, esetleg fontos utalásul szolgál. Úgy tartották, hogy a hajó elsüllyeszthetetlen. Később kiderült, hogy az anyag mit sem ért. Amikor a katasztrófa bekövetkezett, világossá vált, hogy az önhittség, korlátoltság és önfejűség elzárták a kiutakat. Jó időbe tellett, míg világossá vált, hogy az „elsüllyeszthetetlen” hajó mégis alá tud merülni. Aki ezt felfogta, megpróbált menekülni. Senki sem nyugodott bele a sorsába. A legtöbben egymással harcoltak egy mentőcsónakbeli helyért. Hogy ugyanis a sétálófedélzeten teret nyerjenek, lecsökkentették a mentőcsónakok számát. Csak 1178 hely állt rendelkezésre… persze a luxusosztály utasai számára.

A mentőlegénység nem volt felkészítve feladatára. A tehetetlen áldozatok számbeli fölénye valósággal lehengerelte őket. És amikor a büszke hajó végül elsüllyedt, és cirka 1500 fuldokló küszködött a halállal a jéghideg vízben, akkor csupán egy árva mentőcsónak volt hajlandó (a filmváltozat szerint) a fuldoklókat kihalászni, jóllehet a többi is csak félig volt megtelve a hidegtől dermedt, közönyös emberekkel. A melegtől és a fényűzéstől megfosztottan később felvette őket a Carpathia, a segélyjelzést felfogó gőzhajó.

Ez az egyetlen segítő mentőcsónak bizony az egész film legtragikusabb képe. Egyetlen tengerész fülel a csónak orrában, vajon érkeznek-e válaszok hívására. Egyetlen ember, aki szenvedő és halódó embertársainak segíteni próbál, egyetlen férfi – míg a többiek nem tudják mi tévők legyenek, vagy nem akarják vásárra vinni a bőrüket. Egyetlen mentőcsónak kísérli meg, hogy az 1500 fuldokló káoszában életet mentsen.

 

HÁT SENKI SEM LÁTTA ELŐRE?

Hogy fest mai társadalmunk? Szépen rendezett képet mutat, és minden kellemetességgel, fényűzéssel fel van szerelve.

Modern, megkeményedett társadalmunkban is szokványos a kép, hogy az emberek már nem akarnak kölcsönösen segíteni egymásnak, vagy a saját helyzetük féltése miatt nem mernek. Ha ugyanis valaki ezt megkísérli, akkor legtöbbször kegyetlenül elverik rajta a port. És ki lesz hajlandó embertársai segítségére sietni, ha az „emberiség hajója” hamarosan (és az előrejelzések szerint meglehetősen hamar) szétzúzódik jéghegyén? Ha kiderül, hogy mégiscsak el lehet pusztítani?

Most, több, mint 80 évvel azután, hogy a legnagyobb emberi vívmányok jelképe néhány óra alatt elsüllyedt, az ember még mindig nagyra van érdemeivel és képességeivel. Gőg, hiúság, pompakedvelés és hatalomvágy, mindezek eltorlaszolják a magasabb élethez vezető utat. Jóllehet növekszik az emberi tévedhetetlenségi őrület ellenzőinek száma, a tekintélyek mégis úgy tesznek, mintha nem állnának olyan rosszul a dolgok. Éppúgy, mint a Titanic esetében, a biztonságról gondoskodó „vízálló tartályokkal” érvelnek. Akár a Titanicnál, állítólag itt sem lehet semmit elpusztítani.

Mindig akadtak, akik figyelmeztették embertársaikat az elbizakodottság és a helytelen beállítódás következtében közelgő vészre. Sokan megpróbálták, hogy más irányt vegyenek vagy javasoljanak. Ám ha az idő még nem érett meg rá, akkor süket füleknek beszéltek, és egyáltalán semmi sem történt. Ilyenkor a jövendőről tudó eme bátor úttörők kiáltó hangja ismét elnémult.

Most, hogy a keresztény beállítottságú társadalom számára lassan itt a XX. század vége, egyre inkább világossá válik, hogy a hatalomért való hatalom az emberi értékek növekvő tagadását hozza magával, és olyan ügyletekhez vezet, melyek csak vérontásban végződhetnek. Az ember fellendüléséről és felemelkedéséről már nem lehet beszélni.

Mindemellett tán csak nem azért vagyunk a Földön, hogy egymást lemészároljuk és mindent jobban tudjunk másoknál? Ám már az általános iskolában és a sportoktatásban azt tanulják a gyerekek, hogy egymás ellen küzdjenek. Ami ártalmatlan bátorságpróbákkal és versenyekkel kezdődik, az kőkemény önérvényesítésbe torkollik a mindennapi élet harcmezején. Vajon ez az ő jövőjük: jobbnak lenni másoknál? Avagy nem sokkal inkább minden emberlélek mélységes egységében rejlik-e az ember boldogsága?

 

AZ ÚJ LÉLEK LETÉPI LÁNCAIT

Ha a személyiség kultúrája csak harcot és viszályt hoz, akkor ez bizony nem az igaz út. Okos koponyák életüket szentelték olyan új rendszerek feltalálásának, melyeknek az embert kellene továbbsegíteniük. Amikor az atombombát ledobták Hirosimára, Japán ellenfelei ujjongtak, mert véleményük szerint ez a teljes pusztulás kilátásba helyezte a „békét”. Mostanra persze már jobban tudjuk…

Az egyik – gyakran a körülmények szorításában – a kőkemény ént választja, a másik a magasabban fejlett lelket. Az egyik az anyagra támaszkodik, mely táptalajunk, a másik – a harcban és viszályban megfáradva – az örökkévalóra irányul, amely minden mozgalmasság mögött megdönthetetlen sziklaként vár a siralomvölgyéből kiemelkedő emberre.

Korunkban mindez egy újabb típussal bővült: „Az én célirányos, tudatos áldozata a lélek magasabb életelve számára”.

A lélek vitatott elv. Különböző lélekfajták léteznek: az anyaglélek, a növényi és az állati lélek. Az emberben lakozó lélek eredetileg isteni volt, de korunkban az ember állatias élményvilágához láncolódik. Ez az eredetileg isteni, most szunnyadó lélek sokak számára még elmélet. Az egyik filozófus előtt ismeretlen, a másik előtt talán nevetséges.

Azok számára azonban, akik egyre inkább megtapasztalják, hogy az anyag utáni hajszába űzetnek, akik emiatt a mindennapi életet szürke takarónak tapasztalják, mely a fénylő lelket megfojtja, az ő számukra a lélek hívása egyre inkább valósággá válik. A lélek most még az anyag fogságában raboskodik, azonban egyre erősebben érvényesül, hogy megszabaduljon. Mert eljött az ő ideje. Szabadsága hirdeti közeledtét, és csak egy nyakas, csökönyös én késleltetheti még megszabadulását.

Igazság és hazugság

 

HA VALAKI RÖVIDEN ÉS TÖMÖREN MEG AKARNÁ MAGYARÁZNI, MI A HAZUGSÁG ÉS MI AZ IGAZSÁG, BIZTOSAN ZAVARBA JÖNNE. AZ ÉRTELMEZŐ SZÓTÁR A KÖVETKEZŐT MONDJA: A HAZUGSÁG SZÁNDÉKOSAN KIMONDOTT VALÓTLANSÁG. AZ IGAZSÁG PEDIG EGY ELKÉPZELÉS AZONOSSÁGA A TÁRGGYAL, EGY TÖRTÉNET VAGY TUDÓSÍTÁS AZONOSSÁGA A TÉNYNYEL, VALAMINT AZ, HOGY AMIT AZ EMBER MOND, AZT ÚGY IS GONDOLJA.

 

Az ilyen meghatározások még mindig eléggé homályosak és ködösek, és annak a lehetőségét sem zárják ki, hogy az igazságot és a hazugságot egymással összekeverjük. A hazugság mindesetre – a fentiek szerint is – szándékos dolog. De tényleg így van ez? Tudatában vannak-e mindig az emberek annak, hogy az igazat mondják, vagy sem? Jogi szempontból igen hosszasan lehetne erről vitatkozni.

Az ilyesfajta viták eredménye azonban erősen függhet a mindenkori kultúrától és annak éppen érvényes törvényeitől, ezért a különböző országokban akár teljesen ellentétes következtetésre is juthatunk. Máshogy néz ki azonban a dolog, ha az igazság és hazugság közötti különbséget az egész emberiségre vonatkoztatva vizsgáljuk. A hazugság a földi ember egyfajta próbálkozása az önfenntartásra. Velünk született tulajdonság, hogy kiutat keressünk a nehéz helyzetekből, és mivel az ellentétek világában élünk, egyszerre csak vagy az igazság, vagy a hazugság érvényesülhet. Minden politikai rendszer erre épül. Ha tehát a hazugság igazságként tud megjelenni, és fordítva, akkor hány „igazság” létezik?

A kérdés jogosságát jól igazolja egy visszatekintés az emberiség történetére. Mennyi vér folyt már a tények önkényes kiforgatása miatt!

 

MIÉRT HAGYJA BECSAPNI MAGÁT AZ EMBERISÉG?

A különböző irányzatok politikusai kölcsönösen egymást vádolják hazugsággal, holott nemrégen még barátságosan egymás kezét szorongatták. Minél gyengébbnek érzi magát egy párt, annál erősebben hangoztatja az ellenpárt hazugságait. De valóban hazudott-e az ellenpárt? És ha hazudott is, szándékos volt-e, vagy csak túl kevés információ állt rendelkezésükre? Vajon miért nem ismerhette fel mindkét párt a dolgok valódi állását? Miért vannak olyan emberek, akik az egyik „hazugságát” a másik „igazsága” elé helyezik? Miért hagyja az emberiség magát ilyen könnyen becsapni? Mi kölcsönöz a hazugságnak oly meggyőző erőt?

A diktátor, aki parancsokat osztogat, a világhatalmak, akik egymás fölötti uralomra törekszenek, a politikai pártok, akik eszményeiket jobbnak képzelik, mint ellenfeleikét, a gyártók, akik kizárólag saját termékeiket vélik tökéletesnek… mindannyian csakis így cselekedhetnek, mivel az ember, mint egyén és mint csoport is egyaránt könnyen félrevezethető. Nem változott tehát sok minden, mióta Ádám és Éva hagyták magukat a Paradicsomban félrevezetni: „istenek akartak lenni”.

A kezdetek óta érvényes tehát az uralkodó elv: a hatalom! Az egyik én hatalma a másik én fölött. A teremtmény hatalma a teremtőjével szemben. A hatalom nem más, mint képesség, erő, tekintély, befolyás és presztízs. A hatalom biztosítja az énnek azt a helyet a napos oldalon, a maga teremtette világban, amelyre oly nagyon vágyik. Ezért a hatalomért küzd az ember, és hogy ezt megszerezze, a hazugság éles fegyverét veti be. Mit érdekli őt az igazság, miközben keményen küzd kis világában az olyannyira vágyott biztos helyért a napos oldalon.

 

A HAZUGSÁG LÉNYEGE

Az „igazság” fogalmával ellentétben a „hazugságot” sokféleképpen és módon határozzák meg: csalás, félrevezetés, becsapás, orránál fogva vezetés, a tények kiforgatása, a tények hamis beállítása, tévútra vezetés és így tovább. Ki mentes mindezektől?

Ki az, aki a hazugság mindezen arcát felismeri, és távol tudja magát tartani tőlük? Ez már azért sem olyan egyszerű, mert a hazugságnak két kísérője is van, amelyek szintén eredendően beépültek az ember lényébe. Ez nem más, mint a rokonszenv és az ellenszenv. Abban a pillanatban, amikor kapcsolat keletkezik a hazudó és a hallgatója között, rokonszenv vagy ellenszenv alakul ki. Szimpátia esetében a hazugság hamar megszépül, és hozzáigazodik a kialakult viszonyhoz. Ellenszenvnél ez fordítva történik. Mindaddig, amíg valaki a természetszülte tudatából él, nem tud semleges maradni. Ebben az állathoz hasonlít, aki területét védi, vagy egy másik állatot oltalmaz. Rokonszenv és ellenszenv – emberek, dolgok, helyzetek és ötletek iránt – alkotják a sarkpontjait annak a feszültségi térnek, amelyből az ember az energiáját nyeri. Ez a feszültségi tér határozza meg gondolkodását, érzését, akarását és cselekedeteit, ezenkívül létjogosultságot kölcsönöz az énje számára. Ez biztosítja érinthetetlenségét, mivel minden keletkező zavar támadást jelent énje számára.

Önfenntartási ösztönből fogadja el tehát mások hazugságát, mindaddig, míg az az ő „igazságához” illeszkedik. Ezek gondoskodnak a szükséges egyensúlyról, a jó közérzetről, az érzésről, hogy igaza van, és mindezzel erősödik az én.

 

KIT LEHET FÉLREVEZETNI?

Annak, hogy valakit hazugsággal félrevezetnek, semmi köze sincs az intellektuális képességek hiányosságaihoz. A gondolkodás a fény- és visszatükröző éterek megnövelt aktivitásának eredménye. Még ha ez a két éter bőven rendelkezésre áll is, akkor sem törvényszerű a magasztos erkölcsi színvonal. Intelligens emberek képesek kifinomult eszközöket alkalmazni és intellektuális érvekre reagálni, sőt maguk is létrehoznak ilyeneket. A rafinált hazugság mindig is a kifinomultság eredménye, mégsem egyéb az ősember bunkójának mentális utódjánál.

A művelt ember úgy bizonyítja igazát és fitogtatja hatalmát, hogy közben a nyers erőszakot kerüli. Mindehhez felhasználja éles nyelvét, szakmai tekintélyét, szaktudását, ismereteit, filozófiáját és az ebből fakadó pszichológiát.

Miért rejtőzik az ember oly szívesen apró, vagy talán nem is olyan apró hazugságok mögé? Talán mert nem akar szégyent vallani? Fél? Nem akarja hatalmát vesztve kiszolgáltatni magát egy másiknak? Az indíték ugyanaz: saját kis világát akarja védelmezni. Már egy kicsiny gyermek is, aki még csak keveset ismer az emberi „erkölcsből”, hamar felfedezi, hogy nevetség tárgya lesz, ha igazat mond, és jobban kedvelik, ha kimagyarázza magát. „Milyen jól kivágta magát!” – mondják. A nevelés és az oktatás arra ösztönzi, hogy kelléktárát kibővítse. Minden nevelő és tanító könyveket írhatna a kis hazugságokról és mentségekről, amelyek segítségével a diákok gyakran a legjobb szándékkal próbálják kimagyarázni magukat.

 

AZ IGAZSÁG NEM BIRTOK

Hazugságokról és féligazságokról számos példa tanúskodik. Csak össze kell hasonlítani az ugyanazon esetről szóló tudósításokat az újságokban – általában jelentős különbségekre bukkanhatunk.

A reklámokban például az igazság azt jelenti, hogy nem hangozhat el kedvezőtlen kijelentés. Csakis a szép oldalát világítják meg a terméknek. Igazság ez? Maguk a tudósok sem értenek mindig egyet tudományos tételeik vonatkozásában. És amit ma vitatnak, az holnap gyakran tény lesz, vagy egyszer már az is volt, csak újra elfelejtették. Minden vallásháború és a hivatalos egyházak és szekták közötti összetűzés a felek azon hiedelmén alapul, hogy ők a bölcsesség egyedüli letéteményesei. Ebből a gondolatból merítik az egyes pártok a hatalmat és a jogot, hogy egymást megtámadják. Hatalom a többi ember, az állatok, a növények és a birtok fölött, magyarul hatalom más emberek életterülete fölött – mindig is erre ment ki a játék, amelyben igazság és hazugság szüntelenül megpróbálta egymást túlszárnyalni.

Az olvasóban most felmerülhet, hogy a Rózsakereszt Iskolája talán azt állítja, hogy ismeri a igazságot. Erre azt válaszoljuk, hogy egy hiteles transzfigurisztikus szellemi iskola sohasem mondja, hogy „birtokolja” az igazságot. Birtokolni ugyanis dialektikus fogalom. A birtok mindig vitatható, s mindig védelmezni kell. A birtok tulajdonjogot feltételez, és változásoknak van alávetve.

Az igazság pedig, ami Istentől van, abszolút. Sem korlátokat, sem határokat nem ismer. Csakis az ember saját lényében kereshető és található meg, ahol vetőmagként rejlik. Ezt a magot a szív rózsájának nevezzük. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája segít tanulóinak ezt a magot felébreszteni, ami által a belső igazságot megtalálhatják. Önöknek ezért saját önvalójukban kell az igazságot felkutatniuk, tökéletes szabadságban és mások tekintélye nélkül. Aki ezt az utat megtalálja és járja, az felfedezi, hogy az egyetlen igazság nem szavakból és törvényekből áll, hanem egy olyan állapot, amelyben a felébresztett és felszabadult lélek élni tud.

Nem önellentmondás-e, hogy az ember tekintélyét és hatalmát olyan szívesen az „igazság” nevében hangoztatja? Ideológiák a maguk igazolására használják az „igazságot”. Miért? Nem rejlik tehát az igaztalan (a hazugság) ismeretlen fullánkként mélyen az ilyenek szívében? Az igaztalan űzte ki az emberiséget a Paradicsomból, az „igaz életből”. A bukással szétesett az igazság, így az ember annak töredékeit keresve próbál újra egészet csinálni belőle. De kizárólag a tiszta lélek szemei pillanthatják meg azt. Mivel az emberi léleknek pedig az igaztalanban kell élnie, ezért csupán utánzás, elvakultság, önámítás és hamis késztetés vezérli.

 

AZ IGAZSÁG SUGÁRZÓ KÖNTÖSE

Hogyan élhet a lélek újra az egyetlen isteni igazságból, ami nem képez ellenpólust a hazugsággal? Hogyan vehet búcsút a nagy hazugsággal való kapcsolattól, vagyis a világ és az emberiség karmájától? Úgy, hogy „fénnyé alakul”, önismerethez jut, tökéletes semlegességben él kritika nélkül, és nem hagyja magát tovább a pörgő világ és saját asztrális mozgalmassága által vezérelni. Az igazság egy aktuális életállapot, ami az újjászületett isteni lélek sugárzó cselekedeteiben nyilatkozik meg.

Ennek az új léleknek a köntöse nem tűnik fel a világ szemei számára, mivel a mottója „alázat” istennel és az emberekkel szemben. „Ezért segítője az embereknek a bölcs – nem vet meg senkit. A dolgok segítője – mert nem vet meg semmit. Az ilyent kétszeresen is megvilágosultnak nevezem” – mondja Lao-ce Tao Te King-jében. És Jézus így figyelmezteti tanítványait: „Senki se tartsa magát nagyobbra a testvérénél.” Akkor nem vezethető többé az ember félre hazugsággal, fakadjon az ellenszenvből vagy rokonszenvből, vagy akár uralomvágyból. Akinek van elég bátorsága ahhoz, hogy alázatos legyen, az önmaga és embertársai javára felhagy a rögeszmékkel.

A világ egyetlen hatalma sem képes többé hazugságra indítani. Megszabadult!

Zeneszerzők az igazság keresésének útján – I.

 

„NEM MINDIG IDEGEN-E A MŰVÉSZ AZ EMBEREK KÖZÖTT? BÁRMIT IS TEGYEN, BÁRMERRE IS MENJEN, MINDENÜTT SZÁMKIVETETTNEK ÉRZI MAGÁT. ÚGY TŰNIK NEKI, MINTHA EGY TISZTÁBB ÉGBOLTOT, EGY MELEGEBB NAPOT, JOBB LÉNYEKET ISMERT VOLNA.”

 

A pietizmus misztikus áramlat a protestantizmuson belül Németországban, Angliában és Németalföldön. A XVII. században alakult ki. A súlypont a személyes jámborságon volt, az ájtatosságot „a templomban lévő templomocskában” gyakorolták. A hit az érzelemben fejeződött ki, a hivatalos tannal kétkedőn álltak szemben.

Liszt Ferencnek, a zongora-virtuóznak és zeneszerzőnek (1811-1886) ezek a szavai olyan érzést fejeznek ki, amelyet nemcsak a művész ismer, hanem az igazságnak minden más komoly keresője is. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában az idegenségnek ezt a többnyire nem tudatos érzését „ősemlékezésnek” nevezik. Mivel ez különböző nézőpontokat tartalmaz, ezért különböző hatásokat is kelthet. Így például, valaki ettől indíttatva próbálhat „az élet dolgainak” mélyére hatolni. Ezt az utat a tudós választja, míg a misztikus tekintetét inkább a hitbeli nézetekre irányítja, a művész pedig azon igyekszik, hogy útkeresését harmóniában és szépségben fejezze ki. A szépség a teremtés összhangját juttatja kifejezésre. Ezt az összefüggést mutatja pl. a görög „kozmosz” szó, mely egyaránt jelenthet rendet, díszt vagy szépséget. A zenész a mindenség életmelódiáinak összhangját keresi, mely dallamok az isteni életből csendülnek fel. Zenei tekintetben az isteni élet az egyetlen ősdallamnak soha véget nem érő variációja.

Liszt Ferenc szavai azt a benyomást keltik, mintha azokkal a szívéből jövő ősemlékezésre reagálna. Ezzel alkot magának egyfajta belső szentélyt, menedéket, ahová – így mondja Liszt – még az emberi szeretet sem tud behatolni. Önmagába visszahúzódva arra törekszik tehát, hogy megvalósítsa azt az eszményt, amelyet élete céljául tűzött ki.

 

BACH ZENÉJE ÉS A PIETIZMUS BEFOLYÁSA

Hogyan fejezte ki zenéjében ezt az érzést egy olyan zeneszerző, mint Johann Sebastian Bach? Jelmondata az volt, hogy minden zene kizárólag „Isten dicsőségére és a kedély megújulására” szolgál.

„Ahol ezt nem veszik figyelembe – olvashatjuk egyik tankönyvének előszavában –, ott nincs tulajdonképpeni zene, hanem csak ördögi hangzavar és verklizés”. Ezzel Bach azt akarta mondani, hogy számára az igazi zene a vallásos tudatban gyökerezett. Tanítványai beszámolói szerint szerzeményeiben a hangvezetést dialógusnak, párbeszédnek tekintette, melyben a résztvevők felváltva beszéltek és a másikra figyeltek. Ezért minden hangnak valódinak kellett lennie, hogy a zenedarab belső értelmét és szándékát a legjobban szolgálhassa. Ez az egyenesvonalúság és fegyelem képezi az alapját Bach összes művének. Amit komponált, abból semmi sem felszínes vagy középszerű. Életszemlélete felismerhető mind a vallásos, mind pedig a profán, világi darabjaiban is. Ezért nevezték kritikusai „túl tudományosnak”, vagyis túl komolynak és túlságosan mélyenszántónak. Szemlélete különösen erőteljesen lép előtérbe a sok kantátában, amelyekben a Biblia szakaszait illusztrálta szóval és hanggal. Azok a szerzők, akik segítettek neki a kantátaszövegek megfogalmazásában, felismerhetően a pietizmus befolyása alatt álltak, és mély vágyakozást mutattak hitük bensőségessé tételére. A „pietista” szó eredetileg gúnynév volt, amellyel az ájtatoskodókat jelöltek. Szellemi áramlatként a pietizmus a gnoszticizmus befolyására személyes istenélményre törekedett. Ezzel összefüggésben tűnik fel Johann Valentin Andreae, a Calw-i lelkész, a Rózsakereszt Keresztély alkímiai menyegzője c. mű szerzőjének neve is. Andreae-t a „sváb pietizmus” alapítójaként emlegetik.

Azonkívül Bach kantátái sok olyan szöveget tartalmaznak, amelyek a Rózsakereszt tanulóját saját életfilozófiája alapján megérintik. Így például a 22. kantáta egyik kórus-részletében ezt éneklik: „Kegyelmed által ölj el, jóságod által ébressz életre minket… Bántsd (gyengítsd) a régi embert, hogy az új élhessen.” E szavak révén közvetlen kapcsolat jön létre az endúrával – az én önkéntes visszalépésének folyamatával az új lélekember javára.

 

HÄNDEL ÉS A MESSIÁS BACH ÉS A RÓZSAKERESZTESEK

Már régen gyanították, hogy Johann Sebastian Bach saját nevét és Rózsakereszt Keresztélyét a számmisztika segítségével feldolgozta. A „Bach en het getal” (Bach és a számok) c. könyvben, mely 1985-ben jelent meg, a szerzők rámutatnak, hogy művében Bach még más utalásokat is adott a klasszikus rózsakeresztesekre. Amikor kora 24 betűs ábécéjének betűit 1-től 24-ig számmal látták el, és a számokat összeadták, például a következőt találták a Fama Fraternitatis-ból: „A.C.R.C. Hoc Universi Compendium Vivus Mihi Sepulcrum Feci” (C.R.C. oltára. A Mindenségnek ezt az összefoglalását életemben sírommá tettem).

A barokk kor egy másik nagy komponistája volt Georg Friedrich Händel. Nagy oratóriumokat szerzett, amelyek szoros értelemben véve nem tartoztak a templomi zenéhez, hanem bibliai témák szabad zenei visszaadásai voltak hangverseny-formában. Egyik kortársa így írt: „Társaságban Händel többször is elmondta, milyen nagy boldogságot jelent számára a Szentírás szavait zenébe átültetni, és hogy a Szentírás magasztos gondolataiban való elmélyülés milyen elragadtatott érzéseket kelt benne.”

Händel legjelentősebb műve a Messiás, mely saját szavaival élve erőteljes vallásos boldogság-érzet folyamán, egyfajta eksztázisban jött létre. Amikor a híres „Halleluja” korált írta, könnyekig meg volt hatva. Aki hallgatja ezt a zenét, azt megindítja annak a mély hitbizalomnak az érzése, amelyet Händel a „Tudom, hogy Megváltóm él” kezdetű áriában juttat kifejezésre. A többi nagy komponistához hasonlóan, ő is zenéjével kívánja szolgálni embertársait, és ezeknek a hangoknak inspiráció útján szárnyakat tudott adni.

Mindaz, amit a nagy zeneszerzők az ihletről közölnek, arra utal, hogy igyekeztek mély koncentrációval és a magasabb rendű életre való hangolódással tiszta erőket – és ezáltal harmonikus hangzatokat – magukhoz vonzani. Zenéjükkel minden esetben rávilágítanak az emberiségnek arra a vágyára, hogy az isteni világból valamit megragadjon. Az emberiség azonban mégsem jut soha tovább a tettetésnél, utánzatoknál vagy puszta árnyaknál. Ezért írja Catharose de Petri a Levelek-ben: „Lehetséges, hogy a Gnózistól áldott zeneszerző vagy zenész a szférák harmóniájából áradó sugarak gyújtópontjaként szolgáljon. Átmehetnek rajta a hétszeres ősdallam-modell magjaiból jövő sugarak. Így a zenei lángész minden hangot tisztán helyezhet el, habár – ezt le kell szögezni – az isteni szférát nehéz korlátozni és kifejezni.”

 

A HÁROMDIMENZIÓS ALKOTÁSOK VISZONYLAGOSSÁGA

Az egyik vagy másik zenedarab iránt érzett rajongás ellenére azonban jól meg kell gondolni, hogy a zene a mi háromdimenziós világunkban mindig viszonylagos. A zeneszerző az igazi harmóniának és szépségnek legjobb esetben is csak halvány visszhangját kelti. A mai kultúra ízlése már annyira megszűri és befolyásolja a múltnak az ilyen kifejezési formáit, hogy azokat már nem lehet visszaidézni. Más sugárviszonyok kísérik a mindenkori új kultúrkorszakot, és a zenei tudat is új nézeteket ölt. Ki tudná magát az elmúlt századok tudatába visszahelyezni? Ha a „klasszikus” zenét eredetiben hallhatnánk, valószínűleg nagyon idegenül csengene.

Ugyanazokat a hangokat és hangszíneket a különböző kulturális rendszerekben különböző módon tapasztalják. Az európai késő-romantikának valamely színben és mozgásban gazdag szimfóniája élesen, áthatóan és zavarosan cseng az indiai zenész fülében, akinek teljesen más a ritmus- és hangzásrendszere és szűkebb a hangszerkészlete. Ez megfordítva is igaz: az európai ember is csak nagyon korlátozott mértékben tudja élvezni a többszázados ázsiai zenét. A Levelek-ben Catharose de Petri ezt mondja: „Megállapítjuk, hogy a három dimenzió ténye mindig és mindent korlátoz, amit az élet anyagi területén rögzítenek – bármennyire áttetsző és kifinomult legyen is az. Ezáltal, esetleges magas kulturális színvonalával és fokozatbeli különbségeivel egyedül az én képes meghallgatni vagy akár belsőleg átélni ezeket a műveket. […] Amikor vallásos jelentésű szövegeket […] megzenésítenek, a zeneszerző – még akkor is, ha teljesen a Gnózisra irányul – az általa elért vallásos és zenei szint dacára csak bizonyos határig juthat el. Ezért alkotása támadható marad!”

 

IHLET ÉS AZ AURIKUS ISTEN

Szellemi impulzusok átültetésekor egy művész azokból a kincsekből merít, amelyek aurikus lényében felhalmozódtak. Mert abban található a forrás, melyből mint természetlényének gyökeréből tehetsége táplálkozik. E kincstár jellegét és minőségét azok a hangterületek határozzák meg, amelyek hozzáférhetők a művész számára. Ha igazi istenkeresőről van szó, akkor az őt nyugtalanító impulzus, mely alkotó tevékenységre sarkallja, szíve ősatomjából fakad. Ez függ azoktól a lehetőségektől, amelyeket aurikus lénye engedélyez számára lélekerői kifejezésére.

Johannes Brahms (1833-1897) mondotta egyszer: „Szeretem a zenét. Csakis rá gondolok, és más dologra csupán akkor, ha az a zenét számomra szebbé teszi.”

Franz Schubert (1797-1829) így énekel himnuszában A zenéhez:

Mily gyakran,

amikor körülzárt

az életnek vad köre,

gyújtottad szívemet

meleg szeretetre.

Ezzel összefüggésben mondta Ludwig van Beethoven (1770-1827): „Nincs annál magasztosabb, mint az istenséghez másoknál közelebb kerülni, és onnan terjeszteni az istenség sugarait az emberi faj között. Az igazi művésznek nincs büszkesége; sajnos, látnia kell, hogy a művészet határtalan. Szomorúan átérzi, milyen távol van a céltól. És mialatt mások talán csodálják, azon bánkódik, hogy még nem érkezett el oda, ahová a nagyobb Géniusz csak mint valami távoli nap világít elébe.” Amit Beethoven itt „a nagyobb géniusznak” nevez, azt talán az ősatom hatásával vethetjük egybe, amiről a modern rózsakeresztesek beszélnek. Ha ez az elv tevékeny lesz, szívében nyugtalanítja az embert. Akkor törnek fel benne a mardosó kérdések: Miért élek? Mi a cél? Hová vezet az életem?

 

A HANGJEGYEK TÖBBET MONDANAK, MINT A SZAVAK

Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809-1847) német zeneszerző, Bach-hoz és Mozart-hoz hasonlóan valamivel józanabbul szemlélte a dolgokat. Számára a komponálás kegyelem és vigasz volt. „Micsoda égi hivatás a művészet! Amikor minden egyéb oly visszataszítónak és egyhangúnak tűnik, akkor a művészetnek már legkisebb, igazi tevékenysége is úgy megragadja az embert bensőjében, oly messzire vezet, a várostól, az országtól, a földtől messzire el, hogy az igazi istenáldása.” Azután egészen Bach szellemében mondta a következőket:

„A zenét szívesen veszem nagyon komolyan, és megengedhetetlennek tartom, hogy olyan zenét szerezzek, amit éppen nem érzek egészen és teljesen át. Olyan ez, mintha hazudnom kellene, mert hiszen a hangjegyeknek is éppen olyan meghatározott értelmük van, mint a szavaknak, sőt talán jelentésük még pontosabb.”

Beethoven 1824-ben (a IX. szimfónia keletkezésének idején): „Amikor este csodálkozással szemlélem az eget és az örökösen saját határaik között mozgó, napnak vagy bolygónak nevezett égitestek seregét, akkor szellemem felszáll ezeken az oly sok millió mérföld távolságban lévő csillagokon át az ősforráshoz, amiből minden teremtett ered, és amelyből örökösen új alkotások fognak kiáradni. Amikor olykor-olykor megkísérlem, hogy felzaklatott érzéseimnek hangokban adjak formát, ó, akkor borzasztó csalódott vagyok, a bemocskolt papírlapot földre dobom, és szentül meg vagyok győződve arról, hogy nincs az a föld szülötte, aki valaha képes lesz ábrázolni akár hanggal, szóval, színnel vagy vésővel azokat az égi képeket, melyek egy boldog órában izgatott fantáziája előtt lebegtek. Igen, fentről kell jönnie annak, aminek a szívet el kell találnia, különben csak hangjegyek vannak szellem nélkül, ugye? Mi a test szellem nélkül? Sár vagy föld, ugye? A szellemnek fel kell emelkednie a Földből, ahová az istenszikrát egy időre száműzték, és a szántóföldhöz hasonlóan, amire a földműves rábízza a drága magot, boruljon virágba és hozzon sok termést, tehát megsokszorozva törjön magasra a forráshoz, amiből kiáradt. Mert a teremtmény csak akkor tiszteli a végtelen természet alkotóját, ha kitartóan dolgozik a kapott erőkkel.”

A karma és a nevelés határozza meg a módot, ahogyan a művész a vallásos ősokot önmagában tapasztalja. Anton Brucknert (1824-1896) nagyon szigorúan nevelték. Ezenfelül az egyház még a bűntől és a kárhozattól való gyötrő félelmet is beleoltotta, amit nagy szimfóniáiban dolgozott fel. Korálszerű futamok emelkednek ki a hatalmas méretű zenei szerkezetekből és éles hangrobbanások, amelyek a lényében összesűrűsödött feszültségekből törnek elő. „Komponálás a lélek gyónása”, mondta Csajkovszkij. Saját indítékait Bruckner a következő szavakba foglalta: „Ha az utolsó ítéletnél ügyem rosszul állna, meg fogom mondani az Úristennek, hogy mindent csak érte tettem.” Ugyanezt a beállítottságot találjuk Joseph Haydn-nál is, akinek zenéje túlnyomórészt gondtalanul vidám. Amikor egyszer megkérdezték, hogyan tudott ilyen nagyszámú művet komponálni, így válaszolt: „Hát tudja, korán kelek, és mihelyt felöltözök, térdre borulok és imádkozom Istenhez, meg a Szent Szűzhöz, hogy bárcsak ma is sikerülne… De ha nem megy a dolog, akkor belátom, hogy valami botlás miatt eljátszottam a kegyelmet. Ekkor újra esedezem a kegyelemért, és addig imádkozom, amíg úgy nem érzem, hogy bocsánatot nyertem.”

 

MOZART A HALÁLRÓL

Egész fellépése bizonyítja, hogy Wolfgang Amadeus Mozart nagyon öntudatosan és függetlenül gondolkodott. Olyan intenzíven és behatóan foglalkozott zenéjével, hogy éjszakánként gyakran csak néhány órát aludt. Saját szavaival élve, számára a zeneszerzés olyan volt, mint „valami szép, élénk álom”. Mialatt például biliárdozott vagy beszélgetett, tudatosan vagy öntudatlanul azzal foglalkozott, hogy a belsőleg hallott hangokat, dallamokat egybefűzze. Zenéjét nagyfokú tisztaság és könnyedség jellemezte. Mivel a komponálás oly könnyen ment neki, ezért figyelmét olyan kérdésekre is rá tudta irányítani, mint az emberi sors vagy a halál különböző nézetei. Szabadkőművesként nem volt idegen számára a halál misztikus átélése és az azzal kapcsolatos gondolatkör. Életszemléletét jól kifejezi a röviddel halála előtt apjához intézett levele:

„Mivel a halál életünk igazi végső célja, ezért az embernek ezzel az igazi legjobb barátjával néhány éve oly szoros ismeretséget kötöttem, hogy annak képe nemcsak hogy nem tartogat számomra semmi ijesztőt, hanem nagyon sok megnyugvást és vigaszt! Köszönöm Istenemnek, hogy alkalmat adott nekem arra, hogy igazi boldogságunk kulcsaként őt ismerhettem meg. Sohasem fekszem le esténként anélkül, hogy ne gondolnék rá, hogy (bármenynyire fiatal vagyok is) másnap talán már nem leszek – és ismerőseim között nincs senki, aki azt mondhatná, hogy társaságban mogorva vagy szomorú lennék. Mindennap köszönetet mondok Teremtőmnek ezért a boldogságért, és minden embertársamnak szívből ugyanezt kívánom.”

 

BEETHOVEN „VILLAMOS” TERMÉSZETE

Beethoven továbbfejlesztette Mozart zenéjét. Ő azonban egész más természetű volt, sokkal inkább vitatkozó kedvű és meglehetősen bonyolult.

„A legtöbb ember meghatódik valami jótól. De ezek nem művésztermészetek. A művészek tüzesek, azok nem sírnak” – ezt mondotta volna egyszer Bettina von Arnimnak, aki összekötő kapocs volt Beethoven és Goethe között. A Bettina von Arnim által közölt idézeteknél azonban tekintetbe kell venni, hogy azokat itt-ott romantikus frázisokkal szépítette és finomította. Így aztán nem biztos, hogy Beethoven valóban így nyilatkozott.

Vallási felfogása egyéni volt: „A csillagos égbolt felettünk, az erkölcsi törvény bennünk.” Nyilatkozata: „A sorsot torkon kell ragadni”, egyezik jellemével. Energikus munkamódszere és büszkesége sokszor átcsillan a zenéjén. Beethoven gyakran annyira belemélyedt a zenéjébe, hogy teljesen megfeledkezett környezetéről. Néha megállt az út közepén, és feljegyzett egy zenei témát anélkül, hogy észrevette volna a felszólítást: menjen az útból. Egy beszélgetés folyamán, amelyet Bettina von Arnimmal folytatott, a következő megjegyzést tette:

„Ha kinyitom szememet, sóhajtoznom kell, mert amit látok, ellenkezik az én vallásommal. A világot meg kell vetnem, mert nem sejti, hogy a zene magasabb kinyilatkoztatás, mint minden bölcsesség és filozófia. A zene a bor, mely új alkotásra lelkesít… Nincs barátom, egyedül kell élnem; de jól tudom, hogy művészetemben Isten hozzám közelebb áll, mint másokhoz. Félelem nélkül érintkezem vele. Mindenkor felismertem és megértettem őt… Nem tudjuk, mi kölcsönöz nekünk felismerést; a … vetőmagnak nedves, elektromosan meleg talajra van szüksége, hogy kihajtson, gondolkozzék, kifejezze magát. A zene az elektromos talaj, amelyben a szellem él, gondolkozik, feltalál… Minden, ami elektromos, a szellemet zenei, folyó, kiáradó alkotásra ösztönzi. Én villamos természetű vagyok.”

Az embert körülvevő és átható számtalan rezgés, csengés és zengés közül aurikus lénye csak azokat engedi hozzá, amelyek megfelelnek a jellegének. Ha a művész összhangra és szépségre törekszik, aurikus lénye kizárólag ahhoz illő hangzatokat és rezgéseket enged hozzá. Ha káoszt és erőszakot akar ábrázolni, aurikus lénye zűrzavart és erőszakot bocsát be, és a művész azokat fogja formába önteni. Ilyen módon történik a zenei építőkövek vonzása és elrendezése. Néhány művész a tisztaságnak oly magas fokát éri el, hogy fel tud venni dallamokat a halandó és a halhatatlan világ közötti határterületről, és azokat a saját képességei szerint áttéve, transzponálva adja vissza. Az ezen a határterületen lévő erők ilyen módon tudják felhasználni az arra fogékony művészt. Művei azután azt a benyomást keltik a hallgatóban, hogy a földi világ mellett kell hogy legyen egy másik természet is. Aki erre a magasabb világra irányul, az ilyen zene által bőséges sugallathoz és vigaszhoz juthat, sőt annak segítségével átmenetileg akár át is törhet a magasabb asztrál-szférákhoz. Jóllehet az ilyen zenét „isteninek” mondják, az csupán emberi értelmezése egy olyan világnak, amelybe a személyiség nem léphet be.

 

BRAHMS ÉS A SORSKÉRDÉSEK

Johannes Brahms Arthur M. Abell amerikai újságírónak nyilatkozva elmondta, hogyan kapott ihletet, és hogy ez a tapasztalat számára igen erősen vallásos jellegű volt. Először el akarta utasítani ezt a beszélgetést, de végül beleegyezett azzal a feltétellel, hogy nyilatkozata csak fél évszázaddal halála után kerül a nyilvánosság elé. Brahms nagyon meggondolt volt, és nem túlzott, amikor ezt mondotta: „Csodálatos, alázatos tiszteletet parancsoló élmény, ha Beethovennel együtt felismerjük, hogy egy vagyunk a Teremtővel. Nagyon kevés ember jut el ehhez a felismeréshez, s ezért van oly kevés nagy zeneszerző vagy teremtő szellem az emberi törekvés minden területén. Elgondolkodom mindezekről a dolgokról, mielőtt elkezdenék komponálni. Ez az első lépés. Ha azután érzem magamban az ösztönző erőt, akkor legelőször közvetlenül Teremtőmhöz fordulok, és felteszem neki evilági életünk három legfontosabb kérdését: honnan, miért, hová? Mindjárt ezután rezgéseket érzek, amelyek egészen átjárnak. Ez a Szellem, mely megvilágítja a belső lélekerőket. Az elragadtatásnak ebben az állapotában tisztán látom mindazt, ami egyébként szokásos kedélyállapotomban sötét; akkor Beethovenhez hasonlóan képesnek érzem magam, hogy felülről kapjak ihletet. Az ilyen pillanatokban mindenekelőtt tudatossá válik számomra Jézus legmagasabb kinyilatkoztatásának óriási jelentősége: Én és az Atya egy vagyunk. Ezek a rezgések meghatározott szellemi képek alakját veszik fel, miután megfogalmaztam kívánságomat és elhatározásomat arra vonatkozóan, amit szeretnék, nevezetesen, hogy olyan zene szerzésére kapjak ihletet, ami az emberiséget felemeli és előbbre viszi, vagyis tartós értékű zenedarab komponálására. Ekkor az ötletek közvetlenül Istentől beáramlanak hozzám. Szellemi szemeim előtt nemcsak meghatározott témák tűnnek fel, hanem azok igazi formája is, a harmóniát és a zenekari feldolgozást illetően… Ahhoz, hogy ilyen eredményekhez jussak, félig transzállapotban kell lennem, amikor is a tudatos gondolkodás átmenetileg gazdátlan, és a tudatalatti uralkodik. Mert ezen, mint a mindenhatóság egy részén keresztül történik a megihletés. De vigyáznom kell, hogy a tudatomat ne veszítsem el, mert különben eltűnnek az ötletek.”

Brahms azonban azt is hangsúlyozta, hogy az ilyen pillanatokat a zenei feloldódásért vívott hosszú küzdelem előzi meg.

(Folytatása következik)