Pentagram 1997/6

A Liber Naturae – a Gnózishoz vezető belső út

ROBERT JUNGK 1950-BEN ÍRTA A JÖVŐ MÁR ELKEZDŐDÖTT C. KÖNYVÉT. JELENLEG AZ EMBERISÉG MÁR BENNE VAN EBBEN A „JÖVŐBEN”. A KÉRDÉS, HOGY MILYEN VÉGSŐ KÖVETKEZTETÉST KELL EBBŐL LEVONNUNK, ÉS HOGY A MODERN SZELLEMI ISKOLÁNAK MIT LEHET ÉS MIT KELL MEGTENNIE EBBEN A TEKINTETBEN.

Manapság semmi sem lehetetlen, és a legborzasztóbb jelenségek mutatkoznak. Oly időket élünk, amikor mindent megnyilvánítanak, gyakorta minden aggály és habozás nélkül. Láthatjuk, hogyan hoznak kétes értékű határozatokat beteg, hatalmon lévő személyek, és betegségük hogyan dönti el milliók sorsát. Vajon kit nem botránkoztatott meg annak a vallási vezetőnek a tébolyodott, kétségbeesett cselekedete, aki kábítószer – és ezáltal tükörszféraerők – befolyása alatt öngyilkosságot követett el, ebbe követőit is belerángatva?

A vesztegetés és bűnözés futótűzként harapódzik el, és sok esetben olyan társadalmi formák alapját képezi, melyek aztán minden jószándék ellenére is sokáig fennmaradnak. Most újra szemet hunynak a népirtás fölött, amit a Második Világháború győztes hatalmai a Nürnbergi Perben elítéltek. Korrupció és bűnözés mind több helyütt képezi a „modern társadalom” alapjait.

Sokakat kétségbeesés kerít hatalmába. Napról napra hangosabb lesz a felháborodás az emberiséget fenyegető balsors ellen. Sokan meggondolásra, eszmélésre hívnak fel – akárcsak Robert Jungk tette már 47 évvel ezelőtt. Ha az emberiségnek nem sikerül fordítania a kormányrúdon, akkor a Földön az életet teljesen megmérgezik és kioltják.

AZ EMBERISÉG ELÉRKEZETT A NAGY FORDULÓPONTHOZ

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája ezeket a tényeket bizonyítéknak tekinti arra nézve, hogy elértük a kritikus fordulópontot az időben. Az emberiség egy új fejlődési szakasz kezdetén áll. Ez olyan válsághelyzet, mely nagy mozgalmasságot és zűrzavart okoz, bizonytalanságot is sokaknál, akik az irányt elveszítették. Ezért hív fel a Szellemi Iskola az újragondolásra, jobban mondva a tökéletes, alapvető, belső megváltozás belső szellemi forradalmára.

Aki elgondolkozik a világ és az emberiség kétséges helyzetén, az belátja, hogy egyedül csak a tudatot illető és a tudatban végbemenő alapvető változás teszi képessé az embert arra, hogy az új időkkel pozitívan nézzen szembe. Ezért szólít fel a Szellemi Iskola minden embert az Iskolán belül és kívül arra, hogy komolyan vizsgálja meg, „miért való az ember Isten nemzetségéből”, és „miért nevezik mikrokozmosznak”.

A Karma, reinkarnáció és rózsakereszt c. cikknek (1997. szeptember/októberi Pentagram) ebben a folytatásában megvizsgáljuk „minden szép művészet tökéletes módszerét” avagy „a Liber Naturae összeállítását”, ahogyan azt a régi rózsakeresztesek a Rózsakereszt Rendjének Szellemi Hagyatékában nevezték (megjelent 1614-ben).

A SZÍVBEN LÉVŐ KINCS TUDATOSSÁ VÁLÁSA

Isten terve magként van elrejtve az emberben. Ezekben az időkben arról van szó, hogy ez a mag felébredjen és kifejlődjön. Minden embernek ezen értékes mikrokozmikus birtok tudatára kell ébrednie, és ennek megfelelően teljesen új életvitelben kell élnie! És ha ez a terv azután már bizonyos fokig világít a tudatban, akkor ennek az a következménye, hogy teljesen el akarjuk magunkat veszíteni az isteni tervben, Isten szándékában; hogy egynek érezzük magunkat vele, és ezáltal eggyé olvadunk a mindenségléttel, és tudatunk elveszíti magát a mindenségtudatban.

A kezdet – az első érdeklődés pillanata és az igazi életcél homályos elképzelése – és a tudatos látás és tapasztalás pillanata között van egy út. Mindnyájunk számára nyilvánvalóan hosszú volt eddig ez az út a tapasztalatok tengerén át, amelyen sok vihar dobálta kis hajónkat az élet minden irányában: életek végtelen sorozata ez az anyag világában. Mindezek a tapasztalatok a mikrokozmoszban egy vaskos „életkönyvet” képeznek. Ennek mindnyájunk számára világossá kell tennie, hogy minden fejlődésnek – mindegy, hogy milyen fokon – egy magát megnyilvánító, törvényszerű hullámmozgás az alapja. Egy ritmus, egy egyetemes mozgás, amely periodikus törvényszerűséggel hat, s amelyeket – mivel beláthatatlanul hosszú ideig hatékonyak – „eonoknak” neveznek. Ezen törvények alapján vezetik az életet az egyik nagy áramlatból a másikba. Eme törvények hatalmasnak, hihetetlenül nagynak tűnnek számunkra, ha valamelyest is elmélyülünk bennük. Ezek kormányozzák a mindenséget, és gondoskodnak arról, hogy Isten terve minden időben végre legyen hajtva.

FELVEZETVE A LEGMAGASABB CSÚCSIG

Ez a ritmikus hullámmozgás tehát megnyilatkozik minden egyedben, minden mikrokozmoszban is. Ennek minden keresőben tudatossá kell válnia. Ez a hullámmozgás vezeti őt ugyanis ahhoz a ponthoz, ahonnan kiindulva a mikrokozmosz a fejlődés magasabb spiráljára juthat, sőt kell is jutnia. Ez a fázis szintén benne rejlik az úgynevezett „szükségrendben”. Ez az új időszak az új embertípus vagyis azon ember felépítésének jegyében áll, aki tudatában van annak, hogy „miért nevezik mikrokozmosznak”, úgyhogy mikrokozmoszként be tudja tölteni az istenterven belüli igazi rendeltetését.

MENNYI IDŐNK VAN MÉG?

Ki tudná megmondani, mennyi ideig tart még az aratási időszak, és milyen nagy az aratás? A feltételek száguldó iramban változnak, és a körülmények pl. a gazdaság, politika és az éghajlat terén kiszámíthatatlanná váltak. Az emberiség Isten időáramlataiban nyílsebesen száguld felfelé egy hullám tarajára. És Isten szőlőskertjének munkásában az a szorongató kérdés él: Mennyi időnk van még? Mennyi időt mértek ki nekünk? Itt csak egyetlen végső következtetésre juthatunk: az idő rendkívül rövid! Mindenki, aki ezzel együtt érez, aki ezt helybenhagyja és belátja, azt kérdi: Mit tehetek, és mit kell cselekednem?

SOHA NEM LÁTOTT MŰVEK NYILVÁNULNAK MEG

Boldognak mondhatjuk magunkat, és hálásak lehetünk, ha megtaláltuk a modern Szellemi Iskolát, ahol „sok csodálatos és eddig soha sem látott művet nyilvánítanak meg számunkra”. Tudjuk, hogy a Liber Naturaet, az ember megszabadításának tökéletes módszerét összeállították! A birtokunkban van, a „világ ismeretlen feléből” nyilvánították meg nekünk.

Így jutottunk el idáig. Ismerjük a tervet. Bizonyára elgondolkoztunk róla, és az életben megvizsgáltuk, amennyiben ismerjük. És kipróbáltuk a személyiségünkön! Lélekerő fejlődött ki bennünk, amely tudatunkat bizonyos belátáshoz vezette. Ezzel a lélekerővel és alkalmazásával tapasztalati életünk magasabb síkra jutott, dialektikus állapotunk tapasztalati életén valamennyivel túl.

Következésképpen tudatunkban ismeret és belátás keletkezik. Miféle ismeret és miféle belátás? Ismeretünk és belátásunk van abba a csodálatos ténybe, hogy „miért neveznek minket mikrokozmosznak”. Hogy kell ezt érteni?

Az istenterv középpontjában az istenszikra, a monád áll. A monádból szellemsugárzás árad. Ez egykor erővonalszerkezetté alakult, és egy elektromágneses rendszert alkotott, a mikrokozmoszt. Ennek a mikrokozmikus rendszernek a magja tehát a monádikus önvaló. Ez, mint valami hívást, állandóan impulzusokat küld a szívben lévő visszatükröző atomhoz, amelyet a szív rózsájának neveznek. Azért beszélünk a „bennünk lévő Istenről”, vagy arról, hogy „Isten szól hozzánk”, mert az istenterv állandóan ennek a tervnek a megvalósítására sürgeti a monádot.

MEGAKADÁS A KARMIKUS ÉNBŐL KELETKEZIK

Mai mikrokozmikus létállapotunk megtört valósága mégis azt mutatja, hogy az eszme megvalósítása megakadt. A „monádikus önvaló” mellett most fellép az „éntudat” és a „karmikus én”. Ez a három nézet – és főleg a két utóbbi – nagymértékben meghatározza a mikrokozmoszban lévő ember életét. Ám az istenterv a megvalósításra sürgeti a monádot. A monádikus önvaló ezeket a sugallatokat kisugározza az egész mikrokozmikus rendszeren át, így a mai személyiség énjéhez is. A karmikus önvaló az embernek minden cselekedetét, egész életútját elkönyveli. A mostani pillanatig feljegyzett egész tapasztalati út ennek a karmikus önvalónak bizonyos tudatot is adott, amely erőteljesen kisugárzik az éntudatba. Ebből magyarázható a személyiségember nagy lelki és testi szenvedése. A mostani időben, egy emberiségkorszak végén a karmikus én sokakat válságponthoz vezet. Így lesznek keresők. Az asztrális, a karmikus önvaló szembesíti az embert múltjának hibáival és az ezekre adott válaszaival. A Szellem sugallatai azonban, amelyek az istenterv megvalósítására ösztönöznek, a monádon keresztül állandóan behatolnak az egész mikrokozmoszba, és ezáltal az abban honos személyiségemberbe is. Ezért várnak arra a pillanatra, amikor a személyiségben felébred a kívánság, hogy áttérjen az egyetlen helyes reakcióra. Mert végül is az egész élet csak egyetlen állandó szembesülés a múltunkkal és hibáinkkal! Minden embert nagymértékben a múlt befolyásol mind jelenében, mind jövőbeni elvárásaiban.

Ezért mondja az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája azoknak a tanulóinak, akik tapasztalat útján ismerethez és belátáshoz jutottak, akik tehát bizonyos értelemben felébredtek, hogy szüntelenül figyelniük kell a rózsaszívben lévő monád hangjára, amelynek a „szív vágyaként” teljesen át kell hatnia bennünket.

Ám az én és a karmikus önvaló hangja sokakban elnyomja a szív suttogását. Ha azonban igazán odafigyelünk, akkor azután nélkülözhetetlen a lélekerő. Mert csak a lélekerővel találhatjuk meg az egyetlen helyes életvitelt. És ebben az életvitelben azután a tanuló az istenterv következő szakasza előtt áll: teljesen bele kell olvadnia, át kell adnia magát az istentervnek.

HALOGATÁS TÖBBÉ MÁR NEM LEHETSÉGES

Most már valamelyest ismerjük a tervet. Mikrokozmikusan tapasztaljuk az eszmét, a terv egyetemes igazságát és a teljesítés szükségességét. Ha mármost ebben az életben akarjuk megvalósítani magunkban a tervet, akkor tökéletesen át kell adnunk magunkat neki. Ennek eljött az ideje. A halogatás itt már csak árthat. Miért? Először is, az egyetemes ritmus hullámmozgása nem engedi, hogy a fejlődés csúcsán vagy csúcsa előtt megálljunk. Teljesen át kell adni magunkat az új mikrokozmikus fejlődésnek. Ez pedig az énállapot feladását és a karmikus önvaló semlegesítését jelenti.

Másodszor, szabad feltételeznünk, hogy az Arany Rózsakereszt modern Szellemi Iskolájának tanulói megtalálták életcéljukat, a Lectorium Rosicrucianum tehát a munkaterületük. A Lectorium Rosicrucianum jelként áll a világ közepén. Ez egy igen mozgalmas munkaterület. Legalábbis annak kell lennie, ha igazán eleven. Mert két erő találkozik benne. Ebben az Élő Testben – amely önmagában és önmaga által élő – az ember két erővel találkozik: a dialektika természeterejével és a másik birodalom világosságerejével, a Krisztus-pránával.

Ez a találkozás konfliktust okoz bennünk, amelyet fel kell oldanunk azáltal, hogy magunkban állítjuk össze a Liber Naturaet (a Természet Könyvét). Ehhez „az igazi megszabadulás tökéletes módszerét” mindenekelőtt önmagunkban kell alkalmazni.

Mindnyájunk számára nagyon időszerű az ént feladó élet és a lélek életében való feloldódás. Ezzel sokak számára példaképpé válunk, és segíthetünk nekik irányt adni keresésüknek. Ezért mindenki számára elhangzik a felhívás: vessétek bele magatokat ebbe a hatalmas új áramlatba, amely ma erőteljesebben hív minket, mint valaha, hogy mikrokozmoszként lépjünk be az istentervbe. Így jutunk el közvetlenül az igazi emberszolgálatra.

A Nemzetközi Szellemi Vezetőség

A. H. van den Brul

A tudás elbocsátása

NAPJAINKBAN NAGY SÚLYT FEKTETNEK A LÉTEZÉS ANYAGI OLDALÁRA – MINDARRA, AMI LÁTHATÓ ÉS TAPINTHATÓ. EZ AZ, AMIT OLY SZÍVESEN NEVEZÜNK VALÓSÁGNAK, MINTHA CSAK A LÁTHATÓ VILÁG LENNE A VALÓSÁG.

Születésünktől fogva gyűjtjük tapasztalatainkat ebben a világban, és többé-kevésbé elfogadjuk társadalmunk szabályait. Átéljük a létért folytatott küzdelmet, és megtanulunk érvényesülni, hogy ne kelljen elpusztulnunk.

Ez a létfenntartási harc, amely az élet különböző spiráljain nyilvánul meg részben nagyon kifinomult és alig felismerhető módon, részben azonban szemel láthatóan is az erőszak és elnyomás sokféle formájában. Ez az Ószövetség törvénye, a „szemet szemért és fogat fogért”, melynek ebben a természetben kivétel nélkül minden teremtmény alá van vetve.

Van egy ösztön az emberben, hogy megszabaduljon a kérlelhetetlen isteni ítélettől: „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet”. Mindenáron szeretne kiemelkedni a kemény rögből, a „szántóföldből”, amit Ádámnak a bukás után kiosztottak. Manapság mindenekelőtt a tudomány az, amit ez a késztetés hajt, egyelőre persze minden maradandó eredmény nélkül.

Kétségtelen, hogy a tudomány felfedezései révén az emberiség jelentős hányada számára kényelmesebbé és kellemesebbé vált az élet. Ha azonban mérleget készítünk, akkor megmutatkozik, hogy ehhez a sikerhez számos elfogadhatatlan mellékhatás is járul.

A tudomány, mely nem az üdv egyetemes filozófiáján alapszik, és nem az élő víz forrásából fakad, nem teljesíti tulajdonképpeni feladatát. S miután a mai tudomány sem ebből az ősforrásból merít, minden külső siker ellenére megannyi bajt okoz.

A külső tudás csak akkor nyeri el valódi értékét, ha elvezeti az embert egy még rejtett, belső tudáshoz, ahhoz a bölcsességhez, amely messze felülmúl minden külső felfogó- és befogadóképességet.

És így, miközben az élet külső körülményei gyorsuló tempóban változnak, és tudásállományunk naponta növekszik, belsőleg majdnem ugyanazok maradtunk. Egész létünket még mindig az énember tudati gyújtópontja uralja. És közben arra törekszünk, hogy ezt érvényesítsük, erősítsük, és lehetőleg még ki is tágítsuk.

Igazi életmegfordulás ilyen módon nem várható el, mert így nem válnak kérdésessé szentségtelen létezésünk alapjai.

A TUDÁS HATÁRAI

Mindezek ellenére mindig akadtak olyan kutatók és híres tudósok is, akik nagyon komolyan próbáltak közelebb kerülni az élet rejtélyéhez. Munkásságuk azt az igyekezetüket tanúsítja, hogy az emberiségnek valami igazán értékeset adjanak a kezébe. És nemegyszer éppen ők – akik a tudomány területén sokkal jobban kiismerik magukat, mint a kívülállók – emelik fel szavukat, ha észreveszik, hogy valamely fejlődés rossz, sőt veszélyes irányba vezet. Megpróbálják figyelmeztetni az emberiséget, mert képesek előre látni bizonyos következményeket. Végső soron azonban ők is tehetetlenül állnak az emberi fejlődéssel szemben, mert látják, hogy ennek az egész gépezetnek erős belső dinamikája van, amelynek még ők sem képesek megálljt parancsolni.

Bármilyen átfogó legyen is tudásunk, mindig csak bizonyos határig terjed, amely egyénenként nagyon különböző. Szigorúan szemlélve pedig édeskevés, amit igazán tudunk – különösen ha létezésünk alapkérdéseiről van szó:

Honnan jövök?

Hová megyek?

Mi a célja létezésünknek?

Ennek belátása vitte Szókratészt a következő kijelentésre: „Tudom, hogy semmit sem tudok.”

Rózsakereszt Krisztián pedig így vall utazása végén: „A legmagasabb tudás az, hogy semmit sem tudunk.”

Az igazság felé törekvő ember tudja, hogy ennek a világnak minden tudása csak a külső, mulandó emberhez tartozik. És azt is tudja, hogy amire csak szüksége van, már mind megtalálható őbenne, mégha csak lappangó, rejtett módon is. Egyedül csak azt akarja, ami az emberlét igazi céljához közelebb viszi.

Ezért hát megszabadul minden felesleges tehertől, és a lényegeshez tartja magát.

Az igazi keresőnek van bátorsága a tudás elengedéséhez. Ez azt jelenti, hogy bár külső tudása talán igen nagymérvű, belső ismerete alapján jelentéktelennek tekinti, hiszen számára értéktelen. Nem ragaszkodik a tudáshoz, mert a Tao-hoz vezető igaz úton egy lépéssel sem viszi előbbre. Tudja magáról, hogy Szellemben szegény, de tapasztalja, hogy ez az egyetlen igazi alap, amelyen az üdv útjára léphet. A tudás elengedésével – az igazi életbetöltés iránti olthatatlan vággyal párosulva – megszületik benne az igaz hit. Egy olyan hit, mely állandóan megújul és dinamizálódik, magában hordván a készséget, hogy a holnap igazságáért cserébe maga mögött hagyja a ma igazságát.

A TAO-BÓL ÉLNI

Elengedni annyi, mint nem cselekedni, ahogyan Lao-ce mondja.

A tudásra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy nem kapaszkodunk külső tudásba, és nem vetjük be akaratunkat annak érdekében, hogy tudásunkat a saját célunkra fordítsuk. Hanem önátadásban a Tao, a Szellem erőiből élünk.

Az elengedés, a nemcselekvés ezenkívül azt is jelenti, hogy az ember az énjével nem kapaszkodik a Tao-nak, az új életnek a dolgaiba és értékeibe sem, ahogyan korábban a régi élet dolgaival tette. Ha ezt mégis megteszi, akkor tapasztalni fogja, hogy újból szembesül a valósággal. Mert csak így tanulhatja meg a nagy leckét. E tekintetben nincs egyetlen kivétel sem, mert az „énjével” senki sem járhatja az ösvényt.

Ha például valaki az egész egyetemes filozófiát tökéletesen átfogná az értelmével anélkül, hogy valamit is megvalósítana belőle, akkor csupán régi tudását cserélte volna ki egy újra. Ekkor elkerülhetetlenek a csalódások. A tapasztalatok ezáltal csak még erőteljesebbé válnak, hiszen az egyetemes filozófia révén kapcsolatba kerül a másik természetből eredő valamely erővel, melyet öntudatlanul állandóan elutasít, valahányszor elmulasztja a saját életében megvalósítani az új életvitelt.

A nemcselekvés, a tudás elengedése azt jelenti, hogy a kereső Isten mozdulatlan birodalmának dolgait, értékeit és erőit, a lényegét nem az énjével ragadja meg. Mert ha dialektikus lényének birtoklási ösztönével veti rá magát, akkor nem csak a legnagyobb énközpontúság tanújelét adja, hanem éppen ezáltal a miszticizmus vagy okkultizmus útjaira téved. Ezért a nemcselekvés nem a tan egyik érdekes nézete csupán, hanem feltétlen szükségszerűség: út az igazi önátadáshoz.

Ehhez Jan van Rijckenborgh a következőket írja A kínai Gnózis c. könyvében:

„A nemcselekvés módszere csendes, nyugodt öröm, és az a folyamat, hogy eme csendes, nyugodt örömben továbbmennek az Önökben lakozó birodalomnak, az ősatomnak való teljes önátadásig. Azaz a nemcselekvéshez tartani magunkat nem más, mint a tant szavak nélkül megélni. »Nem nekem, hanem Neki, a Másiknak – aki több nálam – kell növekednie. Nekem pedig alá kell szállanom; el kell merülnöm ebben a Másikban, a másik lényben, aki az ősatomba zártan nyugszik.«”

A MÁSIK NÖVEKEDÉSE

Ezen az alapon minden kereső a saját tempójában járhatja útját.

Felvétetvén abba az áramlatba, amely őt a mulandóságból az örökkévalósághoz vezeti, a bukott világból a Tao-hoz, lélekállapotát már semmi nem rendítheti és nem támadhatja meg, ami ehhez a természethez tartozik. Sziklaszilárd emberré válik, és a dialektika viharai már semmit sem árthatnak neki. Tudata egyre tisztább lesz; így járja útját a baj, a vész világában. És mialatt testvéreivel egységben továbbmegy, szembeárad vele a világosság, az igazi tudás abszolút egyenletessége és lenyűgöző szépsége. Ez nem az énjének szánt tudás, hanem a benne lévő Másiknak szól. A Másik növekedése bensőséges, csendes örömmel tölti el. Hogyan is vágyódhatna még valami másra, mint erre a tudata előtt feltáruló gyönyörűségre?

Hogyan is értékelhetné még a káoszt és a diszharmóniát, amely mindig akkor keletkezik benne, ha vigyázatlanságból letér az igaz útról, mivel a dialektikus erők minden elképzelhetőt bevetnek, hogy őt visszatartsák?

Hiszen szeretne teljesen alámerülni a Tao-ban, feloldódni a nagy áramlatban, egyesülni a mindenség-léttel, mint vízcsepp a tengerrel, hogy örökre a része legyen.

Belső küzdelem az élet megmentéséért

AZ ÉN ÁLLANDÓ KONFLIKTUSA, HOGY EGYRÉSZT ÖNMAGA VÉDELMÉBEN ELHATÁROLÓDIK A TÖBBIEKTŐL, MÁSRÉSZT VISZONT ÉL BENNE A VALAHOVÁ TARTOZÁS VÁGYA.

A CSOPORT EGYESÍTETT EREJÉBEN AZ EGYÉN OLYAN CSELEKEDETEK VÉGHEZVITELÉRE KÉPES, AMELYEKET EGYEDÜL NEM TUDNA MEGVALÓSÍTANI. EZEKET GYAKRAN A CSOPORT SUGALLATÁRA KÖVETI EL, MEGGONDOLATLANUL, AZ INDULATOKNAK ÉS ÉRZELMEKNEK ENGEDELMESKEDVE.

Amikor később, a csoporttól elszakadva átgondolja a történteket, talán heves megbánás ébred benne. Az úgynevezett bátor cselekedetek indítóokainak közelebbi vizsgálatánál gyakran kiderül, hogy tulajdonképpen az egyéni érdek miatti aggodalom a mozgatórugójuk. Olykor az a vágy bújik meg a háttérben, hogy a többiek nagyobbnak, jobbnak és erősebbnek lássanak bennünket, vagy pedig öntudatunk erősítése a cél. Mi a bátorság?

A bátorság szót hallva erőre, harciasságra, merészségre és vakmerőségre gondolunk. Az idők folyamán mindig is voltak olyanok, akik bátran védelmezték a különböző eszméket, és követőik élén merészen harcba szálltak. A bátorságnak azonban van némi köze a nagyfokú összpontosításhoz, a tüzes akaráshoz és a lendületességhez is.

Számos olyan kifejezés létezik, amely a bátorság különböző nézeteit jeleníti meg. Inába szállhat valakinek a bátorsága, a merészen bátrakat vakmerőnek szokták nevezni, a bizakodókra meg azt mondják, hogy bátorságot merítenek. Létezik az önmagunk vállalásának bátorsága is, vagyis hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Mindenekelőtt ez utóbbi szempontok jellemzik a modern társadalom emberét. Aki nem akar lemaradni, az arra törekszik, hogy hasonuljon saját vágyképéhez, vagy hogy teljes egészében ő maga váljon azzá. Ha pedig mégsem sikerül, akkor el kell fogadni ezt is, és meg kell próbálni így boldogulni. Egyrészt létezik az egység utáni és egy magasabb eszmény iránti vágyakozás, másrészt az én határozott korlátokat állít. Ez vagyok én! Más vagyok, mint a többiek.

Háborúk idején csoportgondolatokkal és -eszményekkel bujtják fel az embereket, hogy társaikat megöljék. Ilyenkor is bátorságról szoktak beszélni, a hős pedig érdemjelet kap annak bizonyítékául, hogy hazáját szolgálta. Amikor azonban hazatér, és beilleszkedik a hétköznapi életbe, gyötörni kezdi a lelkiismeret, „bátor tette” nem hagyja nyugodni. Számos háborús veterán kísérli meg ezeknek az érzéseknek és gondolatoknak az elfojtását vagy közömbösítését, de ettől a szenvedésük még nem múlik el.

Elfajult képesség volna hát a bátorság, amely eltorzult mivoltában önmaga ellentétébe csapott át? Ma már csak földi értékek és normák fenntartására és védelmezésére szolgálna? Az efféle bátorság nem negatív válasz-e inkább a segítség, védelem és egység iránti mélységes emberi vágyakozásra? És honnan fakad ez a vágyakozás?

Ha valaki a küzdelemben új korlátokba ütközik, és látja, hogy minden eszménye szappanbuborékként válik semmivé… Ha valaki látja a szenvedést, és megtapasztalja, hogy mit okozott másoknak az úgynevezett bátorságával… – akkor talán felcsendül a lelkiismeret hangja, annak a hangja, amit legmélyebb lényében jól ismer. Ha hajlandó erre a hangra hallgatni, és megtanulja becsülni az így keletkező gondolatokat és belátásokat, akkor talán feltámad benne az a sejtelem is, hogy bátornak és rettenthetetlennek kell ugyan lennie, de teljesen másként, mint eddig.

A BÁTORSÁG A FÉLELEMBŐL FAKAD

Ennek a felismerésnek a tükrében megállapíthatja, hogy földi bátorsága fölemészti önnön erejét, de a többiekét is, az életet pedig szétrombolja. Az ilyenfajta bátorság másik oldala a kimerültség, depresszió, magány, kiábrándultság és bátortalanság. Az embert elfogja a félelem. De mitől fél? Attól, hogy énjét megérinthetik, megsebezhetik vagy esetleg meg is semmisíthetik. Az én mindig magányos, és veszélynek van kitéve.

A félelem arra ösztökéli, hogy foglalkozzon önmagával, saját pusztulásának megakadályozása érdekében. A félelem gyakran olyan vak erő, ami semmitől sem riad vissza. A hőstettet azonban mindig levertség követi.

Az én ezen gyenge pillanatában hatolhat el az isteni hang a tudathoz. Kezdetben talán csak egészen halkan, ám minél levertebb a harcos, annál hangosabban csendülhet benne a hívás.

AZ ÉN TÖRVÉNYTELEN URALKODÓ

Az életkörülmények világossá teszik az én számára, hogy az önfenntartás félelme odáig ragadhat valakit, hogy harcba bocsátkozik embertársaival. Miért, az énnek talán nincsen joga létezni? De van, mert én nélkül lehetetlen élni. Ez az az erő, amely az egész szervezetet irányítja. Egy okos vezető persze tudja, hogy mikor éri el a határokat, és mikor kell feladnia pozícióját. Ehhez tapasztalatokra és arra a belátásra van szüksége, miszerint a régitől meg kell válnia ahhoz, hogy az újat egy fokkal magasabbról, egy lépéssel közelebbről érhesse el. Ebben a helyzetben azonban az emberben újra feltámadhat az ősfélelem, és arra ösztönözheti, hogy tartson meg mindent, ami őt magát jelenti és őhozzá tartozik. „Bátran” harcba bocsátkozik tehát, hogy célját elérje, és közben észre sem veszi, hogy elvéti az irányt, amelyet a benne rejlő isteni iránytű mutat.

A MEGFORDULÁSHOZ ÚJFAJTA BÁTORSÁGRA VAN SZÜKSÉG

Aki eljut erre a belátásra, az észreveszi, hogy lassanként másfajta bátorság ébredezik benne: a szolgáló bátorság, az alázat, amelyre szükség van az eredeti, halhatatlan életbe való visszatéréshez. Az önérvényesítés bátorsága átengedi a terepet az új lelket felfedező kereső újfajta bátorságának.

Amikor a komoly kereső megteszi az első lépéseket az ellenkező irányú életúton, attól a pillanattól kezdve az egységre vágyakozó lélek felhívja az isteni szeretetet. Belélegzi, asszimilálja ezt az erőt, és dolgozik vele. A szeretet megtisztítja azt a vágyát, hogy elérjen valamit. Az ebből származó új mozgatórugó megváltozott törekvésben mutatkozik meg, új gondolkodásban, érzésben és cselekvésben. Bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki ebben a teljesen megváltozott fényben szemlélje az életét, hogy elfogadja, az énnek fel kell adnia trónját, és egy teljesen új fejlődésnek kell utat engednie. Aki idáig eljut, az megtanulja önmagát a valóságnak megfelelően látni, vagyis mint mikrokozmoszának alkotását.

Látja és megérti, hogy mindaz, amit eddig bátorságnak tartott, nem más, mint félelem az ellentétek világában. Lao-ce kínai bölcs ezért mondja a Tao Te King 19. fejezetében:

„Megmutatom hát neked, hogy mihez tartsd magad. Lásd magad eredeti egyszerűségedben, és őrizd meg eredeti tisztaságodat. Vess féket az önzésnek és a vágyaknak.”

A kínai Gnózis című könyvben Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri a következőket fűzi ehhez: „Mit értsünk ezen? Biztosan nem az eredeti isteni egyszerűséget és tisztaságot. Ebben az egyszerűségben és tisztaságban Önök nem láthatják önmagukat, mert halandó lélekként ezt az állapotot soha nem is ismerték. Ha azonban közelednek a Szellemi Iskolához, és elhatározzák az ösvény bejárását, akkor meg kell szabadulniuk minden fátyoltól, amelyet a látszat, a hamisság és a neveltetés borított Önökre. Valódi jellegük és valódi létállapotuk talaján kell állniuk.”

Ez az „új bátorság” szükséges ahhoz, hogy az életet – jellegzetesen személyes feladataival – elfogadjuk, és úgy töltsük be, hogy az eredeti életmag felébredhessen és működni kezdhessen. Akinek elég bátorsága van ahhoz, hogy elismerjen egy igazságtalanságot vagy egy vereséget, annak ahhoz is lesz, hogy a zsenge, növekedő halhatatlan lelket megvédje, és nemet mondjon, ha veszély fenyegeti. Lesz belső ereje például ahhoz, hogy megszakítson egy – mindig kárt okozó – bíráló gondolatot. Az „új bátorság” megmutatkozik abban is, hogy szüntelenül éberen, figyelmesen és teljes tudatossággal éljük az életet. Mert csak így fejlődhet ki a visszafelé vezető úthoz szükséges belátás és a megkülönböztetési képesség.

Mi történik azonban azokkal, akik minduntalan külső tekintélyekre támaszkodnak? Cselekedeteik még mindig az énjükben gyökereznek? Vagy már ők is tapasztalják Isten szeretetének egy szikráját a szívükben, azt a hatalmas erőt, amely a régi élet feladására sarkallja őket? Ami a valódi bátorságból és az új életvitelből fakad, az mentes a rossz lelkiismeret vagy a szertefoszló illúzió mellékízétől, még akkor is, ha a környezet ezt esetleg másként látja…

Ha valaki odafigyel az isteni szeretet hívására, és követi is, azt megerősíti az így keletkező benső bizonyosság. Abban növekedik a belső erőbe vetett bizalom is, ami legyőzi majd a félelmet. A kívülről és belülről támadó csábító vagy csalóka befolyások ekkor hatásukat veszítik. A kezdetben még tétova kereső a mély gyökereket eresztett hit bizonyosságában rendíthetetlenné válik, mint egy sziklaszirt a hullámverésben. Belső pillantását szüntelenül a felismert életcélra irányítja.

Az erőszak, amellyel az emberek – egyénileg vagy csoportosan – ostromolják, megtörik erején.

A karmának sincs már hatalma fölötte.

Ha valaki olyan keresővel találkozik, aki megtalálta valódi életcélját, szívesen igazodik hozzá.

Ő pedig segítségére lehet embertársainak azzal a belső erővel, amelyet Isten szeretetében szabadít fel. Alázata megindítja a természet bátorsága által szétzilált, világosságra vágyó embereket.

Gyorsabban múlik az idő?

AMIKOR 1914 AUGUSZTUSÁBAN TÍZ EURÓPAI KORMÁNY HADAT ÜZENT EGYMÁSNAK, HETVENEZER BRIT ÖNKÉNTES SZÁLLT HAJÓRA, HOGY MÓRESRE TANÍTSA AZ ELLENSÉGET. „KEEP THE HOMEFIRES BURNING” (ŐRIZZÉTEK A CSALÁDI TŰZHELY MELEGÉT)… ÉNEKELTÉK, HOGY EZZEL IS KIFEJEZZÉK, PÁR NAP MÚLVA ÚJRA OTTHON SZERETNÉNEK LENNI.

A KONFLIKTUS AZONBAN GYORS IRAMBAN LÖVÉSZÁROK HÁBORÚVÁ ALAKULT, AMELY BÁZELTŐL A CSATORNÁIG TERJEDT. HÉTMILLIÓ EMBER NÉZETT EGYMÁSSAL FARKASSZEMET, ÉS A VERDUNI CSATÁBAN MINTEGY ÖTVENEZER KATONA ESETT EL.

A háború négy éve alatt egy egész nemzedék vesztette életét. Falvak és vidékek sora néptelenedett el, mert férfiak ezrei mentek a frontra, és soha többé nem tértek vissza. A katonai és politikai vezetés vakságának, amely mind a gondolkodásban, mind a cselekvésben megmutatkozott, majd húszmillió ember esett áldozatául, mielőtt az általános gondolkodásmód átmenetileg – ha csak kis mértékben is – elkanyarodott a régi irányvonaltól.

A világ arculata azóta észrevehetően megváltozott. Az ipari országok versenyben vannak egymással, hogy a világranglistára kerülhessenek. Óriássá duzzadt konszernek dinoszauruszokhoz hasonlóan inognak, bukásukhoz közeledve. Kisebb megmozdulások nagyobbakba csapnak át, a nagyobbak pedig ismét szétforgácsolódnak. A szegény országok meggazdagodnak, a gazdagok ideje a végéhez közeledik. Ezt is, azt is ellepik az ügyeskedők, kizsákmányolt és kiszipolyozott országokat hagyva maguk után.

Újgazdagok, dörzsölt koponyák, új politikai egyensúlyozóművészek lépnek a világ színpadára, és mutatják be, hogy mit tudnak. Majd legördül a függöny, és távoznak. A kör egyre szűkül, a körforgás egyre gyorsul. Ahol még nyugalom honol, ott megjelenik a jóléti országok kapkodó, ideges turistája, hogy megzavarja. Manapság a bálnacsókolgatás dívik, császárpingvineknek integetnek, és feltárják a mélytengereket, mert minden más már volt, valaki már csinálta valamikor.

MIBŐL FAKAD AZ IDŐ ÉS AZ ÉLET GYORSULÁSA?

1930-ban, Amerikában építették meg az első részecskegyorsítót, amellyel az atom titkát akarták megfejteni. Némelyik ilyen készülék több kilométer hosszú.

A Genf városa alatt száz méterre épült gyorsító átmérője mintegy nyolc kilométer, hossza pedig majd 26 kilométer. Az egész pálya tekercsekből áll, melyek párosával mágneses mezőt képeznek. Ha egy elektron – a legkisebb, saját töltéssel rendelkező atomi részecske – a két tekercs közé kerül, akkor egyik pólustól a másikhoz repül. Eközben növekszik az energiája és a sebessége. Ha aztán ugyanaz az elektron eléri a következő mágneses mezőt, ott tovább gyorsítják. Így megy ez egészen addig, amíg az elektronok csaknem elérik a fénysebességet. Ekkor egy megfelelő készülék segítségével láthatóvá válnak az atomfizikus számára.

Az egész emberiség fogolyként ül két pólus között, mint egy elektron. A két pólust anyagnak és ellenanyagnak nevezhetjük. Ezen kívül minden embert körülzárja még az anyag két mágneses mezeje is: egy pozitív és egy negatív mező, a természet két pólusa. Voltaképpen mindegy, hogy az anyagi mező melyik pólusa vonz valakit, mert mindenképpen e két pólus között raboskodik, és a természetet nem tudja elhagyni. Ugyanakkor azonban arra kényszerül, hogy részt vegyen a gyorsulási folyamatban. Sokan panaszkodnak, hogy már szinte semmire sincs idejük, annyira gyorsan múlik az idő. A jó és a rossz két pólusa között vannak, mindkettő vonzza és hajszolja őket. Ezt a folyamatot senki sem kerülheti el, mert része annak a természettörvénynek, amelynek alá vagyunk rendelve. Ha a gyorsaság már olyan méreteket ölt, hogy az ember elveszíti hatalmát életének irányítása fölött, bekövetkezik a katasztrófa. Hatalmát pedig azért veszíti el, mert hagyja, hogy a rokonszenv és ellenszenv törvénye rángassa, amitől aztán irányt téveszt.

SPIRITUÁLIS GYORSULÁS AZ IDŐBEN

Az anyagba süllyedés, valamint az anyaghoz és időhöz való mind erősebb kötődés együttes folyamata mellett létezik a spirituális fejlődés és gyorsulás útja is. Képzeljék el, hogy lenne egy olyan energiamező, ahol az ember szellemi nézetének fejlődését gyorsítanák. Egy ilyen energiamezőnek rendelkeznie kellene egy olyan pólussal, amely egy „szellemi térben” van, és egy olyan pólussal, amelyben az ember megkezdi fejlődését. Nos, ez a tér már azóta létezik, amióta az ember a Földön tévelyeg, és olyan mértékben képes hatni, amennyire az emberiség érett rá. Ezenkívül mindazok, akik már megtalálták, erősítik ezt a mezőt, és azon fáradoznak, hogy e különleges erőtér követelményei szerint éljenek. Ezen erőtér két pólusa között tehát éppúgy fellép egy gyorsulás, azon emberi lélek gyorsított fejlődése, amelyet előkészítettek az isteni szellem befogadására.

Ez a folyamat már hosszú ideje elkezdődött. Minden alkalommal, amikor egy mikrokozmikus élettér új lakót vesz fel magába, új életcél elé állítják. A jó és a rossz pólusai között hányódva megtanulja életfeladatát, és szellemi fejlődésében is gyorsulás következik be, mígnem – az anyagvilágban szerzett sok tapasztalat után – olyan töltést kap, amely újabb gyorsulást tesz lehetővé az anyag és ellenanyag pólusai között. Ennek eredményeként az újjászületett lélek olyan rezgésre tesz szert, amely elviselhetővé teszi számára az isteni szellem magas rezgését, és így képessé válik arra, hogy a szellemmel való bensőséges kapcsolatból éljen. A modern Rózsakereszt nyelvezetében ezt az állapotot „szellemlélek állapotnak” nevezik.

Az anyagi és a szellemi fejlődés gyorsulása egy ideig párhuzamosan fut, míg az anyag el nem éri határait. Ebben a pillanatban kell bebizonyosodnia, hogy a lélek tudja-e fogadni a szellemet.

VILÁGEGYETEM A VILÁGEGYETEMBEN

Világegyetem a világegyetemben – ez a kép már nem idegen számunkra. Az is elfogadható hipotézissé vált, hogy egy elektromágneses mező valamely másikban létezik.

A látható univerzumot egy elektromágneses törvény tartja össze. A Nap, a Föld, a bolygók, a Naprendszer, a Tejút és a milliárdnyi csillag és csillagrendszer, melyeket csak űrteleszkópok segítségével lehet felfedezni, mind alá vannak vetve ennek a törvénynek. A hetedik kozmikus területhez tartoznak, a természethez, amely megjelenik, vagyis amelyet kilélegeznek – mondták a régi filozófusok – és újra eltűnik, mert belélegzik. Hogy ezek a folyamatok elképzelhetetlenül hosszú ideig tartanak, az már a sötét őskorban is ismeretes volt, és a modern tudomány is ezt igazolja.

Létezik egy másik világegyetem is, amely a láthatóval teljesen ellentétes. Ezt nevezzük a hatodik kozmikus területnek. Nincsen kitéve a születésnek és az elmúlásnak, hanem örökké létezik, tehát korlátlan. Mindaz azonban, ami a hetedik kozmikus területen belül van, az ennek a két pólusa között mozog, és kölcsönhatás jellemzi. Ugyanakkor a hatodik kozmikus terület befolyásai is megérintik és nyugtalanítják. Ez az érintés is – amelyet a szív nyugtalanságaként tapasztalhatunk meg – gyorsulást eredményez. Aki törekvéseiben a hetedik kozmikus területen zátonyra futott, és észreveszi, hogy képtelen áttörni a korlátait, az érzi, hogy vonzza az egyedül jó, az „ellenanyag”. Erre reagál, reagálnia kell, mert szívében birtokolja ennek a területnek az elképzelhető legkisebb „töltését”. Ez a töltés, amelyre a rózsakereszt filozófiájában „szívatomként” utalunk, addig gyorsul, amíg el nem éri azt a magasabb rezgésszintet, mely alkalmassá teszi a szellemi tökéletesedés következő fázisa számára.

Saját mágneses mezőnk ilyenkor legyengül, és nem tud már bennünket kielégíteni. Új fény sugárzik a szívben lévő szellemi magból, és kibontakozásra ösztönzi az új, halhatatlan lelket. Így megy ez egyik mikrokozmikus megnyilvánulástól a másikig. Az ember egyre intenzívebben keres, és végül pozitívan és tudatosan reagál. Ekkor el lehet kezdeni a következő szakaszt, a sebesség és a töltés növekedhet, míg végül eléri azt a mértéket, amely csaknem azonos Isten fényének sebességével.

Ez jelenti egyben azt a szintet is, amelyen az ember magva – felnőtt, halhatatlan lélekké fejlődvén – találkozhat Teremtőjével.

A szellem és lélek egyesült.

Az elveszett lélek hazatért.

Új korszak áll előttünk

„AHOGYAN AZ EMBERI FŐBEN KÉT SZERV SZOLGÁL A HALLÁSRA, KETTŐ A LÁTÁSRA, KETTŐ A SZAGLÁSRA ÉS EGY A BESZÉDRE, ÉS HIÁBA KÖVETELNÉNK A FÜLTŐL, HOGY BESZÉLJEN, HIÁBA KÍVÁNNÁNK MEG A SZEMTŐL A HALLÁST, ÚGY VOLTAK IDŐSZAKAI A LÁTÁSNAK, A HALLÁSNAK ÉS A SZAGLÁSNAK IS. HÁTRA VAN MÉG, HOGY EGY GYORS LÉPTEKKEL KÖZELGŐ IDŐSZAKBAN HAMAROSAN A BESZÉD JUSSON MEGBECSÜLÉSHEZ, HOGY AMIT EGYKOR LÁTTAK, HALLOTTAK ÉS SZAGOLTAK, EZÁLTAL MOST VÉGRE KI IS LEGYEN MONDVA, S MIUTÁN A VILÁG KIALUDTA A MÉRGEZETT ÉS KÁBÍTÓ SERLEG BÓDULATÁT, KORA REGGEL VIDÁMAN ÉS UJJONGVA, NYÍLT SZÍVVEL, FEDETLEN FŐVEL ÉS MEZÍTLÁB MENJEN ELÉBE A FELKELŐ NAPNAK.”

A Rózsakeresztes Szerzet Hitvallásának fenti szavaival fejezték ki a klasszikus rózsakeresztesek az előttünk álló évszázadokra vonatkozó látomásukat. Most, hogy az emberiség egy teljesen új fejlődés küszöbén áll, az egykori rózsakeresztesek prófétai szavai igencsak időszerűvé váltak.

A mindenség teremtőjének „gondolata” az egész teremtés – makrokozmosz, kozmosz és mikrokozmosz – létrehozására vonatkozik. Ebben a folyamatban az ember – ahogyan Isten elgondolta – tökéletes, hétszeres és abszolút önálló istenemberként lép színre. Ez azt jelenti, hogy fejlődése végén egy hét testből álló teljes rendszerrel rendelkezik. A három magasabb test szellemi természetű, mely a mentális, az asztrális, az éteri és az anyagi testet követi. Ez a hét test koncentrikusan egymásban fekszik. Gyújtópontjaik összekapcsolódnak és egy hétszeres fókuszt képeznek, amely az egész rendszert inspirálja és vezeti. Az Egyetemes Tan szerint az isteni Nap, Vulkánusz, hét sugarát kiküldi teremtményeihez, hogy a rájuk vonatkozó eredeti építési tervet megvalósítsa.

A MAGKÉNT SZUNNYADÓ HÉT MAGASABB ÉRZÉKSZERV

Már régóta ismeretes, hogy az általunk észlelhető Nap energiája a hullámhosszak és struktúrák teljes színképét tartalmazza. Ezek többek között az anyagi világban fejeződnek ki emberek, állatok és növények formájában – de a föld, levegő, víz és tűz elemek áramlásában és alakulásában is. Ezzel szemben áll a világosság, amely tartalmazza az istenterv egész szerkezetét, és amelyet minden teremtmény felvesz fejlődési folyamata során.

Az Egyetemes Tanban ezen kívül hét magasabb érzékszervről is szó esik, amelyek az ember anyagba hanyatlásakor „betokozódtak”, miáltal eredeti képességeik hatástalanok lettek. Ezt a hét magasabb érzéket Isten gondolatainak kivetítéseiként lehet elképzelni, hét magként, amelyek a fejlődési terv kódját tartalmazzák, ahogyan egy magban is benne rejlik pl. egy fának a kódja.

Ha figyelembe vesszük, hogy Vulkánusznak mind a hét sugara egy-egy sajátos fejlődési területet alkot, ahol ezen magok valamelyike csírázni tud, akkor alacsonyabb érzékeinket úgy foghatjuk fel, mint egy erre a kódra adott eltorzult, anyagi reakciót. Amíg viszont ezek az érzékek kifejlődnek és érzékszerveken keresztül kifejeződnek, az általuk tett észleleteket addig is az alapjukul szolgáló kódon mérik le. Az embert mint Isten gondolatát tehát egyik területről a másikra vezetik, hogy ott tájékozódjon és kifejezze magát. Közben kifejlődnek az érzékszervek, úgyhogy az érzékek egyre jobban megtanulnak észlelni a kódot tartalmazó megfelelő magasabb érzékszervekkel való kölcsönhatásban. Ezen kód felől kell tehát tájékozódnunk, hogy eleget tegyünk a terv feltételeinek.

Az immunbetegségekről szóló cikkben fejtegettük, hogy minden sejt tartalmaz egy kódot. Ennek a kódnak a segítségével tudja felismerni környezetét, és megállapítani, hogy a külső hatások segítik vagy akadályozzák-e saját fejlődését. Ez hasonlóképpen érvényes a sejtek csoportjaira, a szervekre is. Az ember kezdetben a magasabb érzékszervek kódjára irányult. Azonban minél inkább lesüllyedt az anyagba, annál jobban eltorzult a kódra adott reakciója. Az ember kifejlesztett egy saját, az anyagnak megfelelő kódot, amely földi tudatának az alapját képezi.

Tekintve, hogy minden ember egy egyedülálló teremtmény, ennek megfelelően az is érvényes, hogy az eredeti kódra válaszként formált tudat szintén egyedülálló. Egy ember fejlődésének minden szakasza a számára kijelölt életterület fejlődésével párhuzamosan halad. Létezik tehát egy kölcsönhatás az „életterület” és a „fejlődő tudat” között, és az eredmény a megfelelő fejlődési szakaszhoz tartozó érzékszervben nyilvánul meg. Ezért mondják, hogy voltak olyan időszakok, amikor „szagoltak”: ez az a teremtési periódus, amely az anyagi test felépítését foglalta magába. Utána „ízleltek”. Ebben a teremtési periódusban fejlesztették ki az asztrális képet, az étertestet. Ezt követően „éreztek”. Ebben az időszakban fejlődött ki a vágy és a kívánságok. Végül „láttak” – az alacsonyrendű gondolkodás kifejlődésének a fázisa. Az egyedet, amelynek istenemberré kell válnia, ily módon egymás után hét teremtési területen vezetik keresztül. Észlelései során olyan tudatot alakít ki, amely megfelel a környezetének. Ezt a tudatot mindig is a magasabb érzék kódolásaihoz mérték és fogják mérni, az eredeti fejlődési terv kódolásaihoz.

Az emberi lény által teremtett tudatok közül az első földi és halandó. Az örökké belső ellentmondásokban élő keresőt azonban az a tudat jellemzi, amely az eredeti kód utáni tudatos kutatás során jön létre. Minden következő teremtési területet kiegészítenek egy új dimenzióval, amelyben a megelőző fejlődések tapasztalatai vannak feldolgozva.

A NAP – LÁTHATATLAN ÉGITEST

»Mi, a látszat világában élő dialektikus emberek megszoktuk, hogy a Naptól fényt, ezáltal meleget, s más, különböző erőket és anyagokat kapunk. Ez az álláspont érzékszerveinken alapul, s azok szempontjából nem kifogásolható. Ha azonban megfigyelésünk álláspontját egy pillanatra át tudnánk helyezni a kozmikus életrendbe, akkor különböző tények alapján megállapíthatnánk, hogy a Nap láthatatlan égitest.

A Napnak sem fénye, sem melege, sem más közege nincsen, és nem is sugároz ki ilyesmit! A Nap egy mágneses tér, mágneses fókusszal és számtalan más mágneses képességgel. Ezt a sokrétű, terjedelmes, titokzatos mágneses tért Vulkánusznak nevezzük. E mágneses tér befolyási területe érinti a mi Földünk szívét is.

Ismeretes, hogy Földünk belseje izzó anyagból áll, és belső magja légnemű állapotban van. A minket minden oldalról körülvevő vulkánuszi tér hozza létre a Föld szívében és vonja ki onnan mindazt a képességet és erőt, amit mi fénynek, melegnek és különböző természeti erőknek ismerünk.

Emiatt a körülöttünk lévő étertérben égbolt képződik, ebben pedig összpontosulások keletkeznek azokból az erőkből és hatalmakból, melyek a Földből lettek kivonva. Így fejlődik ki az égbolton a Nap, a Hold, bolygók és csillagok, melyek egymáshoz viszonyítva harmonikus pályákon mozognak. A Földből kivont fényt, erőket és anyagokat bizonyos törvények szerint és bizonyos módon visszasugározzák a Földre. Így látjuk és tapasztaljuk sokrétű bolygórendszerünk fény- és hősugarait. Ez a makrokozmikus lipika képe. Vulkánusz, a mágneses tér hozza létre a lipikát a Földön és a Föld lehetőségei szerint.«

Mindezen tapasztalatok összegzéseként most a beszédet kell megbecsülni, ezt írja a Confessio. Az Egyetemes Tan szerint ekkor cserélik ki az érzékszervek által irányított „alacsonyrendű gondolkodást” az eredetileg szánt gondolkodási képességre, amely mentes a vágyaktól és kívánságoktól. Ez többek között a belső hallás segítségével történik – az ősforrásból származó „hang” meghallása révén, amely hang a visszatérés ösvényén elkíséri teremtményét.

A válasz egy új nyelven jut kifejezésre, nevezetesen a teremtőképességben, amely a nyílt szívből száll fel, hogy a gégecsakrán keresztül kifejeződjön. Ezt követi az a fázis, amelyben az isteni láng, a Szellem, beereszkedik az erre tökéletesen előkészített lélekbe.

Az ennek megfelelő érzékszerv a szellemi értelem vagy az isteni gondolkodási képesség, amely az ősforrásból származó bölcsesség-impulzust hamisítatlanul veszi fel és tükrözi vissza. A szellemlélekember ennek a képességnek köszönhetően fogja tudni tökélyre vinni a mindent megmagyarázó bölcsességet és a megszabadító erőt. Ekkor fogja megkapni a beszéd a maga megbecsülését.

A Serpentinus és Cygnus (a Kígyó és a Hattyú) hatáskörén belüli fejlődések kijavítják és gyorsítják az egész folyamatot. Az úgynevezett rejtélybolygók – Uránusz, Neptunusz és Plútó – ebben jelentős szerephez jutnak. Az Uránuszt 1781-ben fedezték fel. Akárcsak a Neptunusz (1846) vagy a Plútó (1930), ez a bolygó is Naprendszerünk peremén mozog, ezért „külső bolygónak” hívják. Ez a három bolygó befolyásolja az életet a Földön. Kizökkentik az emberiséget a sok száz éves, megszokott kerékvágásból. Uránusz a szívvel való gondolkodásra tanít, az érzelmek zűrzavarának uralására, hogy megérthessük a Krisztus-erőt. Neptunusz széttöri a berozsdásodott gondolkodást, és új belátás elé állít, amely felülmúlja a régi tudatot. Plútó félreseper minden akadályozó tényezőt. Az újrateremtés, a megújító cselekedet elé állít. Így támadják meg az emberiség egészének és benne minden egyes embernek a tudatát. Aki nem akar vagy nem tud megváltozni, azt három hatalmas kozmikus erő támadja meg három lénymagján keresztül. Mert a halandó tudatnak meg kell változnia, hogy az ember pozitív értelemben megtehesse fejlődésének következő lépését.

Sok olyan tudósnak és politikusnak is ez a véleménye, akik aggódnak az emberiség jövőjéért. A jelentések egyre erősödő áradatával arra mutatnak rá, hogy az emberiség a gondolkodás terén teljesen megrekedt, és egy abszolút új irányba kell haladnia. Ezt az irányt azonban csak akkor lehet megtalálni, ha az ember tudata megváltozik. (V. ö. a Háromszoros forradalom a XX. században c. cikkel; 1997/5. szám.)

Az alacsonyrendű érzékszerveknek, amelyek most még az információszerzést és a halandó tudat építését szolgálják, ezért el kell veszíteniük befolyásukat. Ha ez nem történik meg, akkor akadályt képeznek a következő fázisba történő átmenetben. Ezért mondják, hogy az érzékszervek csalók, amelyek a magasabb élet impulzusait eltorzítják, és fogva tartják az embert a tévútján. Ezért válnak egyre erősebben érezhetővé Uránusz, Neptunusz és Plútó befolyásai. Megtámadják az emberiséget, hogy a régit széttörjék, és hogy mindenki számára lehetővé tegyék az új fejlődést. A három rejtélybolygó nagyszerű, megújító erővel a következő lépés elé állítja az emberiséget, amely lépést már oly régen előkészítették: hogy kora reggel vidáman és örvendezve elébe menjen a felkelő Napnak, nyílt szívvel, fedetlen fővel és mezítláb.