Pentagram 1997/4

Az értelem – A nagy kisértő

 

EGYRE GYAKRABBAN HALLHATUNK ÉS OLVASHATUNK AZ „INTERNETRŐL”, AZ EGÉSZ VILÁGOT ÁTFOGÓ ADATHÁLÓZATRÓL, AMELYHEZ ELVILEG BÁRKI HOZZÁKAPCSOLÓDHAT EGY SZEMÉLYI SZÁMÍTÓGÉP SEGÍTSÉGÉVEL. AKI EZT TESZI, AZ AZ EMBERI ISMERETEK BÁRMELY TERÜLETÉRŐL SZÁRMAZÓ INFORMÁCIÓHOZ HOZZÁFÉRHET. AZ INTERNET JELENLEG A MAI INFORMATIKAI VILÁG LEGTÖKÉLETESEBB ESZKÖZE. EBBEN A VILÁGBAN AZ A FONTOS, HOGY A LEHETŐ LEGTÖBB DOLGOT MINÉL GYORSABBAN MEGTAPASZTALJÁK ÉS MEGISMERJÉK. FELÜLETESEN TEKINTVE AKÁR EGY „MINDENSÉGTUDATRÓL” IS BESZÉLHETNÉNK, ALAPOSABBAN MEGVIZSGÁLVA AZONBAN SOKKAL INKÁBB AZ ÉRTELEM „EGYENIRÁNYÍTÁSÁRÓL” VAN SZÓ.

 

Az emberiség mai fejlődési fokán az értelem fontos eszköz. Az értelem segítségével képes az ember a környező világot megérteni és megismerni. Az értelem teszi lehetővé, hogy feltegyük a kérdést: „Ki vagyok? Honnan jövök? Hová tartok?” És segítségével tudunk reagálni a szív rózsájának impulzusára, a sürgetésre és a nyugtalanság érzésére is. Az intelligencia tehát valóban fontos birtok. Lehetőséget ad rá, hogy tudatosan a megszabadulás ösvényének bejárása mellett döntsünk, és segíteni tud az esetleges akadályok leküzdésben is.

 

VISSZAÉLÉS AZ ÉRTELEMMEL

Ezzel az adománnyal azonban vissza is lehet élni. Hogy ezt megtesszük-e, az nagyrészt az asztráltestünkben ható erőktől függ.

Ha a kereső kapcsolatban van az Egyetemes Tannal, akkor intelligenciájával képes ezt megérteni, és tudatosan az ösvény bejárása mellett dönteni. Az isteni természet tiszta erői viszont csak akkor válhatnak hatásossá benne, ha asztrálteste minden földi kötődéstől megszabadult. Ekkor a földi értelem egy bizonyos határig még elkísérheti a belső magszabadulás útján. Ha a kereső a Világosság hívására pozitívan válaszol, akkor megnyílik számára az ösvény.

Itt is érvényesül: „Ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság.” (2Kor. 3,17)

Az ember szabadon dönthet az ajándékba kapott adomány felhasználásáról. Ha teljes akaratával és minden vágyakozásával az anyag világára irányul, akkor intelligenciája is ehhez fog igazodni, hisz ehhez kell igazodnia. Gondolatai ekkor kiváltképpen a birtoklás kérdése körül fognak forogni.

Nos, napjainkban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az anyag birtoklása egyáltalán nem, vagy csak rövid időre képes kielégíteni az embert. Egyre többen érzik, hogy az anyagi javak megszerzése nem képes csillapítani belső sóvárgásukat. Ez már a reklámokat megfigyelve is kiütközik: a termékeket újabban nem annyira tényleges használati értéküknek megfelelően adják el, hanem egyre inkább olyan nem-anyagi értékek szerint, amelyet kényszerkapcsolatba hoznak velük. A fogyasztói mámor, melyet a féktelen anyagias vágyak okoznak, önnön vége elébe siet.

És vajon mi jöhet még ezek után?

 

INFORMÁCIÓÁRADAT – A BELSŐ ŰR PÓTLÁSÁRA

Az ember nem hajlandó megtanulni a leckéjét: minthogy az anyag birtoklása nem elégíti ki, a belül mardosó ürességet tudással próbálja meg kitölteni. A fogyasztói társadalmat az információ társadalma követi. Egy internet-szakértők által közzétett nyilatkozat ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A XX. század központi eseménye az anyag bukása. A technikában, a gazdaságban és a politikában az anyagi erőforrások formájában megnyilvánuló jólét elvesztette a jelentőségét. Mindenütt a szellem erői lesznek úrrá a dolgok nyers hatalma fölött.” (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1995.08.26.) „A tudás korszakáról” beszélnek tehát. De miféle „szellem erejére”, miféle „tudásra” hivatkoznak itt? Valóban „tudást” jelentene megemészthetetlen mennyiségű információval rendelkezni? Nem csupán az értelemnek szóló „eledelről” van itt inkább szó?

Korunk hatalmas információkínálata, mely egyelőre az Internet intézményében csúcsosodik ki, óriási kísértést jelent az emberi észképesség számára. Az ismeretáradatba temetkezve a legtöbben elfelejtik feltenni a kérdést, hogy mire is való hát mindez a „tudás”. Nem veszik észre, micsoda veszélyt rejteget a roppant tömegű információ passzív habzsolása, hogy ugyanis elveszhet a felvett dolgok tudatos feldolgozásának képessége. Tudatuk teljesen bezáródhat és téves irányban fejlődhet, holott éppen a mai korszakban teljesen más követelményeket támasztanak az értelemmel szemben.

 

AZ ÉRTELEM ÚJ SZEREPE

„Az embernek az a testi állapota, mely az éppen most lezárult emberiségkorszakhoz tartozott, időközben idejét múlta. Abban a szakaszban egy edzett intellektuális képesség – minden kísérőjelenségével együtt – jelentette a magas, mindenütt kívánatos célt. De most, az éppen megkezdett szakaszban a főszentélyt egy teljesen más fejlődési folyamatra kell előkészíteni, amihez teljesen más erőkre és elektromágneses elvekre van szükség, mint eddig. Minthogy az emberiség lejtmenete most felfelé fordul, s evégett új szakaszba léptünk be, égető szükség van arra, hogy az élet érdekében az emberi értelem alapvetően a szellemlélek-fejlődés felé forduljon.” Azzal, hogy az ember az értelmét, az intellektualitását egyre jobban megedzi, egyre több „táplálékot” ad neki, meggátolja a tudat további fejlődését. Ebből keletkezik az a veszély, hogy a főszentély a túlhajszolt értelmi tevékenység miatt kárt szenved, érzékeny szervei megrongálódnak, és ennek következtében aztán már nem lehetséges az ösvény bejárása. Az értelmi képesség önállósítja magát. Pedig eredetileg olyan eszköznek gondolták el, amelynek segítségével az ember felismerheti pillanatnyi bukott állapotát, és képes a megszabadulás útja mellett dönteni. Az eszköz azonban az önállósulás révén céllá válik.

„Így már érthető, hogy világunkon két, egymással elvileg és gyakorlatilag szembenálló embercsoport alakult ki, és az is világos, hogy miért van ez így.

Az egyik csoport teljesen az ember észbeli fejlődésére irányul, és azok vezetik, akik kizárólag ettől a fejlődéstől várják üdvösségüket; a másik csoport éles különbséget tesz az értelem és a gondolkodási képesség között. Ez a csoport az értelmet csak egy törvényszerű határig fejleszti, hogy aztán az igazi gondolkodási képességet bontakoztassa ki egy bizonyos módszer szerint, egy magában az emberben nyugvó szervrendszer segítségével.”

Az értelem segíthet a dialektikán át vezető út egyengetésében, a felmerülő akadályok elgördítésében és a veszélyek felismerésében. Valóban nem kevés értelem kell hozzá, hogy áthaladhassunk e sötét világon. Az értelem azért is szükséges, hogy saját bukott állapotunkat felismervén az ebből kivezető utat szemügyre vehessük. Így tekintve az értelem már nem a természetember véges eszköze, de csak ha szilárd eltökéltséggel járja a megszabadulás útját, akkor tudja rendeltetésének megfelelően alkalmazni ezt a természetes képességet.

A csillagok mozgásáról és befolyásáról

 

CSILLAGOK HATÁSAIRÓL SZÓLÓ TUDOMÁNY NAGYON RÉGI. MÁR A SUMÉROK, ASSZÍROK ÉS KALDEUSOK IS TUDTÁK, HOGY AZ ÉGBOLT 12 ERŐRE OSZTHATÓ, AMELYEK A VILÁGEGYETEMET KORMÁNYOZZÁK. MÁGUSAIK ÉS PAPJAIK TÖBBEK KÖZÖTT EZT A TUDOMÁNYT IS FELHASZNÁLTÁK AHHOZ, HOGY TANÁCCSAL LÁSSÁK EL KIRÁLYAIKAT. AZ ÁLLATÖV KŐBE FARAGOTT KÉPEI ÉS MINDENFÉLE, NAPJAINKIG FENNMARADT ÁBRÁK ÉS DÍSZÍTÉSEK ARRÓL A TÖREKVÉSRŐL TANÚSKODNAK, HOGY A MENNYBOLT MEGFIGYELÉSÉVEL ISTEN AKARATÁT ÉS AZ EMBER SORSÁT KIFÜRKÉSSZÉK.

 

A babiloni időkben a bolygókat az istenek lakóhelyének tartották. Marduk, a főisten a Jupiteren lakozott, Istár istennő a Vénuszon, Nergál a Marsról jött, Ninurta pedig a Szaturnuszhoz kötődött. Az istenek, akiket tetteik szerint vagy szerettek, vagy rettegtek tőlük, az általuk lakott égitestről gyakorolták befolyásukat. A papok ezeket a befolyásokat megpróbálták az asztrológia segítségével megismerni, majd gátolni vagy éppen felerősíteni. Tanulmányozták az égitestek mozgását és kapcsolatát, majd értelmezték hatásaikat, és erre támaszkodtak jövendöléseikben. A jóslás kezdettől fogva az asztrológia lényeges nézete volt. A nyugati állatöv számos ábrázolása Mezopotámiából, valamint a görög és egyiptomi mitológiából ered. A babiloniak tudása jócskán kiterjedt majdnem az egész Közép-Keletre, Indiára, Kínára, Egyiptomra és Görögországra. Igaz, hogy kezdetben ez a tudomány a papoknak és mágusoknak volt fenntartva, ám később világi csoportok számára is hozzáférhetővé vált. Az ókori Rómában népszerűvé vált a felületes asztrológiai jövendőmondás, csakúgy mint napjainkban.

 

A SZÜLETÉS HELYE ÉS IDŐPONTJA MEGHATÁROZÓ

Feltehetőleg Görögországban készítették az első születési horoszkópot. A horoszkóp a születés órájának leképezése. Az asztrológus ennek a képnek a segítségével próbálja az ember sorsát és jellemét megismerni, és a világmindenségből ható erők vetületeként magyarázni. A személyiség ezek szerint az égbolt leképeződése a mikrokozmoszban: egy pontos másolat a csillagok azon időpillanat szerinti állásáról, amikor az új élet kezdetét vette. A halandó természet emberének csak a halandó – tehát a dialektikus – csillagokhoz van köze. Következésképpen csak a dialektikus kozmoszból származó befolyások vannak feljegyezve rendszerében. Ezen az alapon jósolják meg aztán a jövőt. Mivel az ember ilyenfajta szemlélete figyelmen kívül hagyja azokat az erőket és sugárzásokat, amelyek a halhatatlan életből érik, azért az ilyen jóslatok mindig spekulatívak és töredékesek.

 

EZ LENNE HÁT AZ ÖNISMERETHEZ VEZETŐ ÚT?

Biztos, hogy ily módon is igen jól megállapíthatunk valamicskét egy bizonyos ember személyiség-szerkezetéről. Valójában azonban csak a jéghegy csúcsa válik láthatóvá. Az igazi önismeret nem tanítható, hanem egy olyan folyamatban fejlődik ki, amelyben az élet lép fel tanítómesterként, a tudat pedig tanítványként. Az így szerzett tapasztalatok vezetik el az embert lényének legmélyén rejtőző magjához, és jóval messzebbre visznek, mint az az ismeret, amely egy asztrológiai pillanatfelvételből szerezhető. Minden embernek rendszeresen alkalma nyílik arra, hogy a sors következményeit (összeütközéseket, betegségeket, feszültségeket és belső problémákat) az élet leckéjeként értelmezze. Így megvan az esélyük arra, hogy belátást szerezzenek, és ettől a lehetőségtől senkit sem fosztanak meg.

Az ember először úgy reagál az ilyen felismerésekre, hogy megerősíti a falakat, amelyek mögött védelmet keres. Ennek a folyamatnak az átlátása és átélése azonban fokozatosan olyan erőteljes tapasztalati kinccsé válik, amely végül a páncél áttöréséhez vezet. A tudat nem bújkálhat tovább, határozott választásra kényszerül. Ha a teremtővel megszakadt kapcsolat helyreállítása mellett dönt, akkor a vágy utat tör magának a határtalan, múlhatatlan örök élethez. Az asztrológiai tudás ekkor némelyeknek még a magasabb jóhoz vezető lépcsőként is szolgálhat. Ám a tudatlan kereső előtt legtöbbször „az egyetlen nagy igazságként” tüntetik fel az asztrológiát, ezért figyelmeztetnek: tudatlanságban alkalmazva az asztrológia csak fokozza az anyagi törekvéseket, amelyektől az ember alkalmasint pont meg akart szabadulni.

Az asztrológia régtől fogva nagy vonzóerőt fejtett ki mindenkire, aki saját igazi eredete után kutatott. Ebben a kötésben azonban mindig benne rejlik az a lehetőség is, hogy a belső megszabadulásra nyíló ajtó bezárul. Korunk emberének ez az ősi tudomány nem sokat segíthet az igazi, halhatatlan élet vonatkozásában, mert éppen olyan erőket vesz igénybe, amelyeket az embernek el kellene eresztenie ahhoz, hogy tényleg szabaddá válhasson.

 

HOL VAN AZ ÚJ VILÁG KAPUJA?

A régi írásokban viszont úgy is utalnak a csillagászatra, mint „a világosság és az élet eredetének ismeretére”. Olyan tudományról van tehát szó, amely nem a halandó természetre korlátozódó sugárzásokkal és hatásokkal foglalkozik. Ez az isteni bölcsesség mindenkiben el van rejtve, és mindenki számára lehetővé teszi, hogy megszüntesse a nyelvek babiloni összezavarodását. Ehhez nem szükséges megfejteni az asztrológiai jeleket és kombinációkat, mert Isten szava minden ember számára ugyanaz. J. van Rijckenborgh Dei Gloria Intacta c. könyvében leírja, hogyan veszi igénybe a központi Szellemnap a bolygói tevékenységeket a külső Naprendszerben elsüllyedt emberiség megmentése érdekében. A teremtő a csillagok nyelvén szól teremtményéhez. Ennek semmi köze az általunk észlelhető mulandó csillagokhoz, hanem az érintetlen univerzum gyújtópontjaira vonatkozik, amelyek képesek életre kelteni az ember magját, a szív rózsáját. Ez az eredeti bölcsesség megmutat valamit az embernek az eredeti Naprendszer minden egyes bolygójának szellemi tevékenységéből.

 

A REJTÉLYBOLYGÓK HÁRMAS EREJE

Korunkban az isteni hatás közvetlenül az Uránusz, Neptunusz és Plútó szellemi tevékenységében nyilvánul meg. Ez a Vízöntő-korszak kezdetén minden emberben jelentős változásokat okoz. Ezen előkészületek nélkül az új korszak fejleményei meglephetik és károsíthatják az embert. Ezek teszik lehetővé, hogy az ember megértse az eredeti, isteni lélek hívását. Uránusz a szívre hat. Nyugtalanítja az embert, és eloldozza a régi, elerőtlenedett irányelvektől és hagyományoktól. Neptunusz szellemi tevékenysége a gondolkodási képességhez szól, és alkalmassá teszi a szívben ható isteni érintés felfogására. Egy új, megtisztított szív alapján tud a raboskodó lélek megszabadulni, és felkészülni Isten bölcsességének befogadására. Felismeri, hogy miként szabadíthatja meg magát, és hogy ez a megszabadulás milyen következményekkel jár oly sok további leigázott emberlélekre. Plútó sugártere rendelkezésre bocsátja azt az erőt, amely az akadályokon át vezető belső megszabadulási út bejárásához szükséges. Plútó a megvalósítás ereje. Plútó szellemi energiája minden embert olyan állapotba hoz, melyben egy teljesen új életvitel kezdhető el. Így születik meg benne a Krisztus-erő, amelyből kifejlődhet az új, halhatatlan lélek. Plútó hatására tud a Szent Szellem ereje az emberben kibontakozni, hogy aztán test, lélek és szellem szerint megújulhasson. Mert a tökéletesen új létállapot megnyitja az eredeti természethez vezető kijáratot. Ha viszont ezt a háromszoros sugárzást nem célja és rendeltetése szerint értelmezik és alkalmazzák, akkor éppen az ellenkező hatást váltja ki. A Vízöntő-korszakban véget ér egy hosszas fejlődés. A személyiségművelés sokaknál elérte határát. Az ember most a Krisztus-erő segítségével kitörhet a saját maga által épített börtönből, vagy pedig még erősebben az anyaghoz kötheti magát.

 

MEGTÖRT A HOROSZKÓP HATALMA

Az ember a teljes megújulásra hi-vatott. Ennek alapja a „szív rózsá-ja”, a központi isteni Nap a mikrokozmosz közepén. Ez az élet kerekének rejtett tengelye, amely az idő áradatában forog. Ez a tizenharmadik eon*, amely a többi tizenkét eon fölött áll; az örökkévalósági elv, amely minden egyes ember középpontjában jelen van. Ez a tizenharmadik erő nemcsak a kétsarkúság és az asztrológiai számítások alól vonja ki magát, hanem ugyanakkor a tizenkét alaperőt, a hetedik kozmikus terület „isteneit” is hatástalaníthatja. A horoszkóp tehát a múlté marad, és a mikrokozmosz lakója megszabadul a kényszerektől. A múlt erőinek hálója ekkor elszakad, és a megújuló ember Isten birodalmát szemlélheti. Ez a pillanat nem harcolható ki asztrológiai fortélyokkal. Aki szívét és fejét hitben és vágyakozásban megnyitja Krisztus új – és ugyanakkor ősrégi – megszabadító kozmikus erejének, annak szabad legyőznie asztrológiai karmájának törvényeit.

 

*Eon: energiamező, amelyben az ember földi törekvése és vágyakozása mágneses erővonalak formájában hat. Nem tévesztendő össze a gnosztikusok történelmi „eon” fogalmával.

Tizenharmadik eon: energiamező, amelyben az istenfáradozás és az emberiség visszatérésre irányuló törekvése találkozik. A tizenharmadik eon a mulandó élet eonjain kívül és fölöttük áll.

A hetedik kozmikus terület utalás arra az életterületre, amelyben az eredettől eltávolodott emberiségnek kell tapasztalatszerző útját járnia.

Boldogság és bánat

 

BOLDOGNAK LENNI – EZ MINDENKINEK ELEMI SZÜKSÉGLETE. DE BIZTOSAN TAPASZTALTUK MÁR AZT IS, HOGY A BOLDOGSÁG PILLANATAI ELILLANNAK, BÁRMENNYIRE IS SZERETNÉNK, HOGY MÁSKÉNT LEGYEN. A VILÁGRA A RÖVID IDEIG TARTÓ BOLDOGSÁG ÉS A HOSSZAN TARTÓ SZENVEDÉS A JELLEMZŐ. KEGYETLEN HÁBORÚKBAN TESTVÉREK GYILKOLJÁK EGYMÁST.

 

Felvilágosult századunk első felében kereken 70 millió ember vesztette életét háborús erőszak miatt. A hatalommal való visszaélés és az ebből származó erőszak borzasztó kínok áradatát zúdította az emberiségre. Belső és külső konfliktusok a rettegés és kétségbeesés mérhetetlen növekedését okozták.

Az oroszlán és a griff sokat ígérő küzdelme. A griff a még megtisztítatlan kígyótűz, amely míg csak létezik, gyötri a lelket. Az oroszlán az isteni szeretet, amely mindig győztesként kerül ki a párviadalból.

Hogy elfogadhatóbbá tegyék a helyzetet, sokan meggyőződéssel hirdetik, hogy a szenvedés bizony az élet szükséges, sőt értékes velejárója. Ha mások szenvedésében osztozunk, akkor azt részvétnek nevezzük. Aki pedig maga is szenved, hajlamos ezt annak jeléül látni, hogy Isten törődik vele, „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja…”! (Zsid. 12,6)

 

FÖLDI BOLDOGSÁG ÉS FÖLDI BÁNAT

Aki elmélyül a nagy rejtélyekben és megkísérli kikutatni az emberi szív indítékait, az rájön, hogy két fajta bánat és két fajta boldogság létezik: van egyrészt az a bánat, amelyet a világban előforduló kegyetlenség, válságok és igazságtalanságok okoznak, másrészt az, amelyet az idéz elő, hogy képtelenek vagyunk a helyes módon érintkezni az emberekkel. Ezekkel szemben áll az a boldogság, amelyet a biztonság és a ro-konszenv érzése kelt, továbbá az a boldogság, amely emberközi kapcsolatok révén keletkezik, il-letve úgy, hogy ezeket életcélként tűzik ki. A boldogság és a bánat ezen fajtái a földi élet folyamataihoz tartoznak, kizárólag a kívánságokkal és igényekkel teli halandó ember természetéből következnek.

 

BOLDOGSÁG ÉS BÁNAT AZ ISTENI SZELLEMMAGBÓL

Van azonban olyan bánat és olyan boldogság is, amely egészen más forrásból származik. Az ember többé-kevésbé világosan tapasztalja ezeket a szívében lévő örökkévalóság-magban. Aki megtapasztal és felfog valamit az örökkévalóság erőiből, azt a boldogság erőteljes érzése hatja át, ugyanakkor azonban nagy fájdalmat is érez. Ezek a tapasztalatok újra és újra jelentkezhetnek, és egyre mélyebben érinthetik a lényt. Ebből tehát az derül ki, hogy életvitelünk közelebb vihet bennünket Istenhez, vagy éppen még jobban eltávolíthat Tőle. Ennek a felismerésnek a nyomán mélyen átérezhetjük az eredeti, isteni élettől való elválasztottság fájdalmát. Létezik azonban az az állandóan visszatérő boldogságérzés is, amelyet az él át, akinek – magányossága és e világ értelmetlensége közepette – belülről szabad érzékelnie az örökkévalóság hívását.

Földi boldogságból és földi bánatból származik a földi ember természetes életmenete. Az isteni szellemmagra való hangolódásból adódó boldogság és fájdalom egy új életlehetőség felismerését teszi lehetővé: egy olyan életét, amely az emberi szívben lévő halhatatlan szellemi mag alapján bontakozik ki.

 

ÁTÉRTÉKELÉS

Ha ebben a megvilágításban szemléljük a boldogságot és bánatot, alapvetően új értékrend keletkezik. Ebben nagy lehetőség rejlik; feladat, de mindenekelőtt ígéret.

Ha az ember megragad a bánat fogságában – amellyel az emberiség kezdettől fogva szembesül –, akkor végül halálosan kimerülten fel kell adnia. Akkor olyan körforgás foglya marad, amely állandóan újabb küzdelemhez vezet. Ezt a harcot viszont lehetetlen megnyerni, mert a boldogságért való küszködésnek és e világ fájdalma elleni tusakodásnak hosszú távon semmi pozitív eredménye sincs. Akit egyszer megajándékoznak ennek belátásával, az teljesen új szemléletmódhoz juthat. Új fényben fogja látni a dolgokat. Míg eddig kizárólag földi mértékekkel ítélte meg szenvedését, most annak biztos tudatára ébred, hogy a földi ember hajlamos megtagadni isteni magját, és éppen emiatt kényszerül elszenvedni a bánatot.

Aki megtanulja felismerni és előtérbe helyezni isteni magját, hogy ez a mag élhessen és növekedhessen, az felfedezi, hogy ezzel a teljesen új életmóddal sok bánatot enyhíthet, sőt meg is szüntethet. Többé nem csapásnak fogja tekinteni a szenvedést, hanem az életútján jelentkező segítségnek és kegyelemnek. Lépcsővé válik számára, amelyen felmehet az isteni világba, a boldogság valódi hazájába.

Hogy miért lépcsővé? Azért, mert így mindinkább belátja, hogy minden szenvedés forrása saját énközpontúsága, és hogy ennek az énnek fokozatosan vissza kell húzódnia és el kell halnia, hogy az eredeti ember feltámadhasson.

Ettől kezdve az én fölötti minden egyes győzelem – amely rendszerint tekintélyvesztéssel és fájdalommal párosul – egy újabb fokot jelent az örökkévalóságba vezető létrán. Aki ezt átélte és felfogta, az a szenvedést el fogja fogadni, és tétovázás nélkül fogja egyik fokot a másik után megmászni, hogy végül feloldódhasson az isteni boldogságban.

Kundry átváltozásai

 

RICHARD WAGNER PARSIFAL CÍMŰ OPERÁJÁBAN KUNDRY ALAKJA KÜLÖNÖS JELENTŐSÉGET KAP. TEVÉKENYSÉGE SZOROSAN ÖSSZESZÖVŐDIK MINDEN CSELEKVŐ SZEMÉLLYEL, ÉS TUDOMÁSA VAN MINDENRŐL, AMI BÁRKI VAGY BÁRMI SZÁRMAZÁSÁT ÉS MÚLTJÁT ILLETI. KI VAGY MI EZ A REJTÉLYES LÉNY, AKI A GRÁL-TERÜLETEN CSÚF ÖREGASSZONY KÉPÉBEN JELENIK MEG, MÍG KLINGSOR BIRODALMÁBAN RAGYOGÓ, CSÁBÍTÓ SZÉPSÉGŰ NŐSZEMÉLY?

 

Kundry alakjában Wagner igen találóan az emberi mikrokozmosz egyik nézetét személyesítette meg. A Rózsakereszt Szellemi Iskolájában ezt „aurikus lénynek” nevezzük. A személyiség minden hajlamának, képességének, viselkedésének és tevékenységének oka az aurikus lényben keresendő. Itt vannak feljegyezve a mikrokozmoszban valaha is élt személyiségek tapasztalatai. Ilyen módon vált az aurikus lény a sors mindentudó „írnokává” (lipika), sőt önálló lénnyé, mely tudásban és intelligenciában messze túlszárnyalja a földi személyiséget, az „alsóbb önvalót”.

Kundry jelenti a dialektikus erőösszpontosulások összességét, az „oroszlánfejű erőt”, ahogyan a Pistis Sophiában nevezik. Ott azt olvassuk, hogy ennek az erőnek is erős, látszólag szép fénye van, amely a Pistis Sophiát többször is megtéveszti. Klingsor varázskertjében is azért jelenik meg Kundry szép, kívánatos nő alakjában, minden elképzelhető bájjal felszerelve, hogy felszítsa áldozataiban a vágylényt, és eltérítse őket az igaz úttól.

A Grál-területen azonban az oroszlánfejű erő nem tudja fenntartani hamis szépségét. Lelepleződik, és azzá válik, ami valójában: nyomorúságos, szánalomra méltó lénnyé. Bár ez a lény a teremtményre jellemző jóság alapján külső dolgokban mindig segítőkésznek mutatkozik, nem képes igazán jót véghez vinni. Folyton igyekszik a Grál-lovagok kívánságait kielégíteni, és fáradhatatlanul járja a földkerekséget, hogy gyógyírt találjon Amfortas számára. De akkori természeténél fogva csak e világnak, a dialektikának a balzsamát tudja megszerezni. Mindannyiunk aurikus lénye is azon iparkodik, hogy a vízszintes síkon elégítsen ki kívánságokat és vágyakat, hogy elbódítson bennünket, és elfojtsa az ősemlékezést.

Kundry a lényének három különböző nézetét nyilvánítja meg. Egyidejűleg alapvető átváltozás megy végbe benne. Az első felvonásban ő a vezeklő Kundry, aki újra meg újra szolgálva keresi fel a Grál-területet. Úgy mondják, hogy segítségére siet a Grál-lovagoknak, amikor a szükség a legnagyobb. Amikor azonban rákérdeznek, kitör belőle: „Én sohasem segítek!” Az ámítás világának korszakokon át tartó bebarangolása után már tudja, hogy az ő segítsége végeredményben mindig hiábavaló. Teljesen kimerült, zsákutcába került. Kundry, a Grál-terület vezeklője már csak „aludni, aludni, aludni” szeretne. Ennek ellenére valami mindig továbbhajtja, folytatnia kell a keresést, mert nem tehet másként – addig, amíg nem találkozik a Megváltóval.

Legutóbbi hosszú útjáról Kundry magával hozta „Arábia balzsamát”, Amfortas szenvedésének enyhítésére. Azonban ez a gyógyír is hatástalannak bizonyul. Mi is a helyzet ezzel a balzsammal?

A klasszikus rózsakeresztes rend Fama Fraternitatis c. kiadványában többek között a következőket olvashatjuk: „Amikor azonban testi nehézségek miatt ott kellett maradnia, és nem csekély gyógyszer-ismeretével megnyerte a törökök kegyét, véletlenül hallott az Arábia-béli Damkar bölcseiről, a csodákról, amelyeket tettek, és hogy jól ismerték az egész természet minden titkát.” Rózsakereszt Keresztély azután Arábiában írta meg az emberiség könyvét; a ter-mészet emlékezetének teljes kozmológiája feltárult ott neki.

Amikor Kundry elhozza Arábiából Amfortas balzsamát, akkor ezzel feltárja neki a múlt ősrégi beavatási útjainak tudását. Ebben a tudásban ő, az aurikus lény, igencsak jártas. Ám napjainkban az ősi tudásnak már sem ereje, sem semmiféle megszabadító értéke sincsen. Ez a tény nyilvánvalóvá is válik, amikor Kundry közli Parsifállal atyja, Gamuret halálát. Arábiában, harcban esett el. Ez azt jelenti: a múlt meghalt, a gyökerekhez való visszatérés nem nyújt többé megszabadító távlatot. Új útra, modern, nyugati beavatási útra van most szükség. Ezt az új impulzust azonban Kundry nem képes felfogni, ehhez egy tiszta, megújult léleklényre, egy Parsifálra van szükség.

Kundry lényének másik, sötét oldalára Gurnemanc már az első felvonásban így utal: „Igen, amikor – gyakran hosszú időre – elmaradt tőlünk, akkor biztos, hogy valami szerencsétlenséget hozott.” A második felvonásban azután megtudjuk az ilyen távollétek okát. Mestere, Klingsor szokta magához idézni és fogva tartani, hogy csábítóként szolgáljon varázskertjében: „Fel! Fel, ide hozzám! Mestered hív téged, te névtelen ős-ördögnő, poklok rózsája! Heródiás voltál, és mi még?”

Heródiás – így mondják az Evangéliumok – második házasságban élt nagybátyjával, Heródes Antipásszal. Amikor Keresztelő János emiatt megvádolta, Heródiás csellel kieszközölte, hogy Jánost lefejezzék. Így lepleződik le Kundry mint az a megromlott természeti erő, amely Keresztelő Jánost, a pusztában kiáltót, a mikrokozmosz szívében lévő szellemszikra-atomot erőszakkal elhallgattatja. Az ő befolyásával hajtják az embereket a dialektikus élet-tengeren át, tehetetlenül kiszolgáltatva a haláltermészet asztrális káprázatának, mert belső hangjuk elnémult.

A második felvonásban, Klingsor varázskertjében így kerül sor a Parsifal és Kundry közötti elkerülhetetlen találkozásra. Ebben a rendkívül drámai jelenetben átéljük a „nagy kísértést”, amelynek Jézus is ki volt téve a pusztában. Jézus azonban ellenáll a kísértésnek, és az ördög kénytelen engedni.

Wagnernél Parsifal először is áthalad a Klingsor által uralt virágleányok seregén. Ez csak könnyű gyakorlat Parsifal számára, mert tiszta szíve megóvja az efféle támadásoktól. Ám miután bosszankodva lerázza magáról a virágleánykákat, Kundryba botlik, aki aurikus lényének megtestesítője, a „küszöb őre”. Az ő ragyogó szépségű alakján nem jut túl. Kundry a csábító művészetének minden árnyalatát latba veti, hogy áldozatát rabul ejtse. Nagyon ügyesen kapcsolódik Parsifal személyiségének egyik gyenge pontjához azzal, hogy Parsifal anyjának, Herceloidénak halálát siratja, és a férfit hibáztatja érte, mert egykor elhagyta anyját. Tényleg sikerül is neki a fájdalmas megbánás bűntudatos állapotába hoznia Parsifált, ami engedékennyé teszi Kundry további közeledési kísérletei számára. Ez az aurikus énnek a személyiség megkötésére szolgáló egyik klasszikus taktikája. Valóban úgy tűnik, hogy Kundry szándéka sikerül. Parsifal Kundry lábaihoz borul és búskomorságba esik. Most Kundry közvetve Herceloide követének adja ki magát, aki állítólag meg akarja vigasztalni Parsifált, úgy, hogy megtanítja a szerelemre, és csókjával megszabadítja bűnétől: „ő hozza el neked ma az anyai áldás utolsó üdvözleteként a szerelem első csókját.”

Parsifal először bénultan enged az asszonynak, és rábízza magát. De Kundry csókja, szándékával ellentétben, nem az asztrál vágylény zsilipjeit nyitja meg a tiszta balgában, hanem a szív szemét. Parsifal abban a pillanatban „tisztánlátóként” megérzi a Grál-király Amfortas tragikus sorsát, és villanásszerűen meglátja e világ minden szenvedésének okát – de az igazi megszabadulási út kegyelmét is. „Amfortas! A seb! Borzasztó jajgatás!” kiáltja rémülettől tágra nyílt szemmel, és kiszabadítja magát a csábító karjaiból, még mielőtt a nő magához tudná húzni. Egyetlen pillanat alatt „a szánalomtól tudóvá” lett, és ezzel megtörte Klingsor varázslatát. Kundry akaratlanul az igazán jót művelte, mert egy tiszta léleklénnyel találkozott. Egy ideig még őrjöng, tombol és (hamis) szánalomért könyörög, de fáradozásai hiábavalóak.

 

KÜZDELEM ÉLETRE-HALÁLRA

A megszabadulás útját járó minden jelölt aurikus lénye is ugyanígy viselkedik, és ezért a dialektikus „varázskert” hatalmait az a veszély fenyegeti, hogy a jelölt kisiklik a kezük közül. A dialektika szorításából való megszabadulás közvetlen küszöbén az aurikus lény épp ezért még egyszer összeszedi minden erejét, hogy az új lélektől ihletett személyiséget visszatartsa. Régi kötések hirtelen újra megelevenednek. Kétségek támadnak, hogy vajon a régi természet elhagyása nem kegyetlen és önző dolog-e. Látszatra a legnemesebb indítékok szolgálnak ürügyül ahhoz, hogy a jelölt mégiscsak engedjen a természet szívó erőinek. Ha a jelölt a felettes én támadásait visszautasítja, akkor életre-halálra szóló elkeseredett küzdelem tör ki. A felettes én ugyanis jól tudja, hogy régi természete szerint meg kell halnia, ha a Gnózis által lélekkel ellátott személyiséget nem tudja visszatartani. A jelöltnek most aztán állhatatosan ki kell tartania a végig.

Ebben a helyzetben Parsifal a Megváltóhoz kiált: „Szabadító! Üdvözítő! Kegyelem ura! Én, bűnös, hogyan vezekeljek?” Ellenáll Kundry kemény túlkapásainak, mert szívét elzárja a bűnös vágy elől, hogy ugyanakkor megnyissa a megváltó szenvedésének és a Grál-lovagok sanyarú sorsának. Így szól Kundryhoz: „Szenvedésedre nem ugyanaz a forrás hoz enyhülést, amelyből fakad: az üdvösséget mindaddig nem nyered el, míg ama forrás be nem zárul előtted.” A jelenet végén pedig, miután Parsifal megkísérelte világossá tenni Kundrynak, hogy küldetése neki, Kundrynak is a szabadulást fogja jelenteni, ezt mondja neki: „Pusztulj, szerencsétlen asszony!” Kundry – végső, kétségbeesett nekiveselkedésében – mesterét, Klingsort, a sötétség urát hívja segítségül. Klingsor a lopott dárdát Parsifal felé hajítja, de a szent fegyver megáll Parsifal feje fölött, és ottmarad lebegve, mint egykor a Szent Szellem galambja az Úr Jézus fölött. Így az állhatatos Parsifal megragadhatja. Ez jelenti a véget a csábító Kundry számára, aki nagyot kiáltva összeroskad; Klingsor kastélya pedig a varázskerttel együtt eltűnik a föld színéről.

Így jár a rejtélyek jelöltje, amikor régi lipikájának csillagai lehullanak, és egy új ég és új Föld van felkelőben.

A harmadik felvonásban Kundry halálszerű álomból ébred. Gurnemanc ébresztette fel. A Grál területén vagyunk. Az egész természetet csodálatosan békés, kiengesztelődött légkör veszi körül. Kundry átéli utolsó átváltozását. A nyugalmat nem lelő, vezeklő és csábító nőből most alázatos szolgáló vált, aki megmossa és megkeni urának, Parsifálnak a lábát, mint egykor Mária Magdaléna az Úr Jézusnak. Parsifal megáldja.

Ő hosszú, fáradságos út után visszatalált a Grál területére, hogy ott mint újdonsült Grál-király teljesítse küldetését.

A Parsifal végére a megszabadító ösvényt járó tanulóban világosan tudatosul, hogy a Szent Grálhoz vezető út sohasem vezethet az aurikus lényével való egyesülésen keresztül, sem pedig a felettes én karmikus ellentmondásainak kibékítésén át. Csak az önmegtagadás útján, és az aurikus erők következetes visszautasításával fejlődhet ki egy új lélekképesség, amely alkalmas arra, hogy a Szellemet – a lándzsát – visszanyerje.

A régi lélek ablakai, amelyek Klingsor varázsbirodalmára irányultak, ekkor becsukódnak, és megnyílnak a keletre, a felkelő nap irányába néző ablakok.

A melegítő sugarak a mikrokozmosz karmikus örökségének még az utolsó maradványát is kioltják. Így részesül Kundry a keresztségben, és szentelődik szolgáló feladatára az emberi lényben.

Kundry megváltását egyedül Parsifal, a tiszta balga tudta véghezvinni.

„Parsifal” – ez nem csak egy figyelemreméltó mondai hős neve, hanem sokkal inkább egy olyan emberi mintaképé, aki meghatározott szellemi utat jár.

Mint ismeretes, hasonló érvényes a „Rózsakereszt Keresztély” névre is. A „Parsifal” szóképnek két különböző jelentése van: „par ce vale” annyit jelent, mint „középen keresztül”. Ezzel szemben a „Fal parsi”-t úgy lehetne lefordítani, hogy „balga tiszta” vagy „tiszta balga”. Mindkét értelmezésnek megvan a maga jogosultsága. Parsifal prototípusa olyan ember, akinek először át kell haladnia egy hosszú tapasztalati úton a dialektika közepén, mielőtt „tiszta balgaként” visszatérhet a Grál területére, és végül felszentelt királyként a rejtélyek őrzőjévé és beteljesítőjévé válik. Felismerjük benne a téridőrend elhagyására megérett embert. Az ősemlékezés vezetésével megszabadítja a szellemet az anyag szorításából – elsősorban a saját lényében –, ezáltal azonban egyidejűleg az őt körülvevő természetben is.

 

PARSIFAL ÚTJA

Parsifal útja a gnosztikus erő általi érintésben vezet a keresés első fázisától a próbatételek és tisztulás állapotán keresztül a Gnózissal szembeni igazi és tudatos szolgálatkészséghez. Wagner az útnak ezt a három fokozatát színpadavató ünnepi játékának három felvonásában fejezte ki.

A legenda arról tudósít, hogy Amfortas bukása után a Grál-lovagok siralmas állapotban vannak. Tulajdonképpen miért? Hát senki sincs ebben a pompás lovagi seregben, aki Amfortas tisztségét átvehetné? Miért éppen Parsifálnak kell ezt megtennie?

A választ a név első nézetében találjuk meg: par ce vale – középen át, középen keresztül. Amfortas Grál-lovagi seregében szűziesen tiszta lelkek gyűltek össze. Sohasem hagyták el a Grál-várat, tehát olyan mikrokozmoszok, akik a dialektika tapasztalatain nem haladtak át. Hiányzik nekik az egyéniesedés saját bőrükön való tapasztalása, és ezáltal a szabad akarat helyes használatának tudása is. Isteni tisztaságuk még nem tudatos, és ezért senki sincsen közöttük, aki királynak alkalmas lenne. Bár Amfortast más fából faragták – ő elindult az egyéniesedés útján –, ezt azonban erőltetett módon tette, azonkívül szentségtelen módon visszaélt a szabad akarattal is, ezért aztán kudarcot vallott.

A Grál-királysághoz szükséges előfeltételek csak Parsifalban vannak meg: az ellentétek világában nagy tapasztalati kinccsel rendelkezik, emellett azonban megőrizte szívének eredeti tisztaságát és nyitottságát.

Ámde gazdag tapasztalati kincse nem áll minden további nélkül rendelkezésre – éppen ellenkezőleg.

Az opera első felvonásában a fiú kimondottan butának és tudatlannak mutatkozik. Ezen felül még van mersze íjjal és nyíllal lelőni a Grál-területen szent hattyút, amely a Szellem jelképe. Gurnemanc, aki ezért felelősségre vonja a fiút, egészen megrendül a butaságától, mivel az egyetlenegy feltett kérdésre sem tud válaszolni, még a nevét tudakolóra sem: „Sok nevem volt, de már egyet sem tudok közülük.” Ez utalás a mikrokozmoszában élt sok személyiségre – már mind meghaltak és feledésbe merültek. Mikrokozmikus múltjára való emlékezése csak akkor támad fel benne, amikor Kundry – aurikus énje – bekapcsolódik a beszélgetésbe, és Parsifal gyerekkoráról és ifjúságáról mesél. A vétkét is ekkor ismeri fel Parsifal, és eldobja magától az íjat és a nyilat. Soha többé nem fog ezzel a fegyverrel hattyúra lőni. A neve azonban egyelőre még rejtve marad.

 

A PISTIS SOPHIA EVANGÉLIUMÁBÓL

„Leszállok oda pártársam nélkül, és magamhoz veszem a fényt, hogy fényeonokat csináljak belőle magamnak, amivel aztán képes leszek felmenni a legmagasabb magasságban lakozó Világosságok Világosságához.

Miközben ezt gondolta, elhagyta területét, a tizenharmadik eont, és lement a tizenkét eonhoz. Ekkor az eonok minden archonja üldözte, akik haragudtak rá, mert dicsőségre pályázott.

Ő azonban elhagyta a tizenkét eont is, leszállt a káosz körzeteibe, és közeledett az oroszlánfejű fényerőhöz, hogy magához vegye. Ekkor azonban körülfogták Authádész anyagi lényei, és az oroszlánfejű nagy világosságerő elnyelte a Pistis Sophia minden fényerejét. Kiszűrték és elnyelték a világosságát.” (31. fejezet)

Ifjúságának bemutatásából nyilvánvalóvá válik, hogy eddig természetes ártatlanságban és egyszerűségben bolyongott, anélkül, hogy felismerte volna, mi jó és mi rossz. Így megkérdezi Kundryt: „Akik engem fenyegettek, azok rosszak voltak?” Csak egy homályos elképzelés űzte mindig előre, hogy a „szép állatokon ülő ragyogó férfiakat” utánozza, akiket egyszer megpillantott. Ez a szándéka azonban mind ez ideig nem sikerült, és ezért sehol sem maradt meg hosszabb ideig.

Aki a fejlődésnek ebben a szakaszában található, azt a dialektikában már semmi sem tudja többé tartósan visszatartani. Cselekedetei ezért sokszor oktalanságnak tűnnek, és ő látszólag céltalanul űzetik az életen át. Ha megkísérli, hogy másokhoz hasonlóan cselekedjék, hogy magára öltse a számára oly idegen világ normáit, ez sohasem sikerül neki igazán. Más emberekkel való érintkezése vagy felületes, vagy gátlásokhoz és csalódáshoz vezet.

 

A KERESŐ

Épp erről a külvilággal szembeni idegenségről ismerszik meg az ilyen ember mint kereső. Szükségszerű, hogy fájdalmasan tapasztalja ezt az állapotot, azért, hogy az isteni eredet utáni vágyakozása egyre tisztábban felszínre kerüljön.

Kezdetben azonban a kereső még nem tudja felfogni állapotát. Még nem ismeri a válaszokat azokra a kérdésekre, hogy honnan származik és útjának hová kellene vezetnie. Szívében a szellemszikra-atom már felébredt ugyan, és az isteni erő általi érintésben kis láng lett belőle, valamint ebben az isteni ősatomban benne foglaltatik az eredet, az út és a cél is; de mindez még nem áll rendelkezésére a tudatnak.

 

A LÁTHATATLAN VEZETŐ

Öntudatlanul Parsifal is engedett szellemszikra atomja irányításának, amely őt oda vezette, ahova végül is tartozik: a Grál területére. Ahhoz azonban, amit ott várnak tőle, szükség lenne egy önmagát felismerő tudatra, de ezt ebben a pillanatban még nem tudja felmutatni. Gurnemanc felvezeti a Grál várába, ahol csodálkozva és meghatottan fogadja, hogy szabad részt vennie az úrvacsorai ünnepségen, melynek keretében Amfortas felmutatja a Grált. Bár megváltói küldetése már előre el van rendelve, Parsifal ezt most még nem tudja teljesíteni; még nem engedi a tudatlanság és a hiányzó lelki érettség. Gurnemanc kérdésére: „Tudod-e, hogy mit láttál?” Parsifal csak fejéhez kap, és nem tud válaszolni. Igazában egyáltalán semmit sem értett meg Amfortas szenvedéséből, a Grál áldozatából és a szeme előtt lejátszódott szertartásból. Ezért ismét el kell hagynia a Grál területét, és visszaküldik a közönséges életbe.

Ugyanígy jár – lehet, hogy számos inkarnáción át – sok kereső is, aki az ösvényen halad. Követik ugyan szellemszikrájuk hangját, de ahhoz, hogy ez a szellemszikra meg tudjon nyilvánulni, egy megtisztított és nyílt szívű, érett, tudatos személyiségre van szükség, aki felfogja a szenvedés okát, és felismeri, hogy mit kell tennie és mit kell elhagynia ahhoz, hogy a fogságban sínylődő léleklényt megszabadíthassa. Ennek a tudatnak az eléréséhez a következő lépés Klingsor varázskertjébe vezet.

Alig hagyta el tehát Parsifal a Grál várát, Klingsor varázskertjében találja magát, ahol a virágleánykák csalóka káprázattal veszik körül, és megpróbálják feltartóztatni. Parsifal először csak tréfálkozva elhalad mellettük, végül pedig bosszankodva menekül: „Hagyjátok abba! Engem nem kaparintotok meg!”

Itt a közönséges hajlamokról és vágyakról van szó, amelyek akadályozzák a tanulót az önátadás útján. A mindennapi életben újra meg újra szembekerül ezekkel, és azt tapasztalja, hogy ezek által megfosztják világosságerejétől. Lassanként azonban megtanulja, hogy ellenálljon ezeknek a befolyásoknak, azzal, hogy érzéseit és gondolatait eltereli róluk.

Ezután következik be Parsifal döntő találkozása Kundryval, aurikus lényével. Csak ebben a jelenetben említik első ízben Parsifal nevét. Ez azt jelenti, hogy csak most válik tudatossá saját maga felől. De vajon mi a magyarázat arra, hogy Parsifal Kundry csókja által tanul meg „látni”, és Amfortas szenvedését úgy érzi a szívében, mintha a sajátja lenne?

Aurikus lényünkben mindazon tapasztalatok lényege fel van jegyezve, amelyeket a mikrokozmoszunkban előttünk járt személyiségek valaha is szereztek. Így érthető, hogy minden tanuló eléri valamikor az útján azt a pontot, ahol az előtte járt személyiség megrekedt, és a megszabadulás útját feladta. Az a szenvedés, amely eme sikertelenség következménye volt, mély sebként vésődött bele a lipikába, az aurikus lény égboltjába.

Richard Wagner Parsifal című operájának szereplői nem úgy értendők, mint különálló személyiségek, hanem végül is valamennyien Parsifal prototípusának különböző nézeteit ábrázolják. Amfortas is Parsifal egyik nézete, méghozzá az imént említett csődöt mondott személyiségek közül az utolsóé, aki Parsifált közvetlenül megelőzte. Amikor most Parsifal a csábító Kundry előtt áll, lényében lappangó módon jelen van Amfortas tapasztalata, aki egykor engedte, hogy Kundry elcsábítsa. Míg Amfortas tudatlan volt, és emiatt engedett a természeti erőknek, most Parsifalban a csók felhívja a tudást Amfortas szenvedésére vonatkozóan. A „szánalom által tudóvá válva” Parsifal felismeri a veszélyt, és ellen tud állni Kundry csábítási művészetének. Amikor azután Klingsor az Amfortas által egykor elveszített lándzsát Parsifálra hajítja, az minden sérülés nélkül képes megragadni, és elhagyhatja Klingsor varázskertjét, hogy nekivágjon a Grál-várhoz vezető visszaútjának.

 

A GRÁL-KIRÁLY

Amikor a harmadik felvonásban Parsifal újra elérkezik a Grál országába, elbeszéli azt a hosszú és fáradságos utat, amelyet meg kellett tennie, mióta a lándzsát visszaszerezte: „számtalan szükség, harc és viszály kényszerített, hogy letérjek az ösvényről, amikor már igazán felismerni véltem.”

Parsifal most új szakaszba lépett. Az új ismeret kulcsával, a megérett megkülönböztetési képességgel felfegyverezve, és a Gnózis által megerősítve be kell bizonyítania szolgálatkészségét minden akadályon keresztül, amíg végül tudatosan beléphet a Grál várába, az új életterületre. Karmikus múltja, aurikus lénye nem áll többé útjában, hanem az emberiség-megszabadító művet szolgálja. A harmadik felvonásban Kundry első szava az, hogy „szolgálni”, és szolgálva megkeni Parsifal lábát.

Így jut Parsifal másodszor a Grál-várba. A szent dárdával meggyógyítja a távozó Grál-király, Amfortas sebét, és elfoglalja helyét. A bukott, valaha isteni ember megváltása megtörtént. Az új, isteni ember lépett a helyébe.

Modell és megismerés

 

AKI ÉLETTAPASZTALATAI RÉVÉN HATÁRLAKÓVÁ VÁLT, AZ SZÜKSÉGSZERŰEN ELJUT VALAMIKOR AZ ŐSI ALAPKÉRDÉSEKHEZ: MI A VILÁG? KICSODA AZ EMBER? AMÍG AZONBAN VALAKI EL VAN VÁLASZTVA A BÖLCSESSÉG EGYETEMES FORRÁSÁTÓL, A GNÓZISTÓL, ADDIG CSAK TERMÉSZETES ÉRTELME ALAPJÁN JUTHAT ISMERETHEZ ÉS TUDÁSHOZ.

 

Ám a dialektikus, értelmi gondolkodás nem foghatja át Isten teremtését a maga roppant mélységeiben, hiszen nem képes átlépni saját, anyaghoz kötött határait. Abbéli kísérleteinek során, hogy ennek ellenére bizonyos mértékű megértéshez jusson, az ember ősidőktől fogva alkalmazza azt a módszert, hogy képet alkot magának a valóságról. Kialakítja a valóság modelljét, melyet tapasztalatai alapján felülvizsgál, majd életalapként használ. A filozófia egész története ilyen gondolatmodellek felsorakoztatása. Egyáltalán nem vagyunk tisztában azzal, hogy a modellalkotás folyamata az idők során mily nagy mértékben eluralkodott gondolkodási szokásainkon. A megszabadulás útját járó kereső számára pedig igencsak fontos, hogy átlássa saját gondolati sémáit. Így lesz képes ugyanis távolságot tartani tőlük, és ezáltal tud majd teret nyerni egy egészen új, a szellemtűz által ösztönzött gondolkodás számára.

 

A MODELLEK MEGHATÁROZZÁK GONDOLKODÁSUNKAT

Nikolausz Kopernikuszt (1473-1543) a „tudományos forradalom atyjának” is nevezik. A napközpontú bolygórendszerről alkotott elmélete új fejlődés kezdete volt a csillagászatban.

A filozófia egyik ága, az ismeretelmélet vagy tudományelmélet a modellalkotás törvényszerűségeivel és korlátaival foglalkozik. Az emberi tudatban egyazon minta szerint lejátszódó bizonyos folyamatokat különböztet meg, melyek szerint a modellalkotás végbemegy. Egy egyszerű példával szemléltetjük, miről is van szó voltaképpen.

Egy kisgyerek első alkalommal fest embert: kis tojásforma a fej, egy nagyobb a test, egy-egy vonás a keze, lába. Kész az ember! A gyermek teljesen önkéntelenül kiválasztotta a látható ismérvek bőségéből a számára fontosakat, a lényegesre csökkentette és olyan összefüggő egésszé szerkesztette őket, mely világosan különválik környezetétől. „Ez mama!” állapítja meg végül, és ezzel egy fogalmat képzett gondolatalkotása számára. A festett kép azt bizonyítja, hogy a gyermek az „ember” testformáját meg tudja különböztetni más alakzatoktól.

A tudós, aki megismerése tárgyához fordul, lényegében semmi mást nem tesz, mint a kisgyermek. Megismerése tárgyát egy kiválasztó és rendszerező folyamat segítségével elemzi. A tudományelmélet e szakaszt „rendszerelemzésnek” hívja. Ez előzi meg a tulajdonképpeni modellalkotást.

Minél fejlettebb a gondolkodási képesség, annál több részletet vagy befolyásoló tényezőt képes figyelembe venni a rendszerelemzés során. Így keletkezik a szemlélődő fejében a valóság egy modellje, egy gondolati alkotás. További megfigyelések vagy sejtések alapján tulajdonságokat rendel hozzá a modellhez, feltevéseket állít fel – „ez és ez bizonyára így van” –, és ezeket aztán a tárgy tényleges viselkedésével veti össze. Ha az elvonatkoztatásnál lényegeset tartott meg, és igaznak bizonyulóra sikerült ráéreznie, akkor e vizsgálat megerősítheti modelljét; ha nem, akkor fel kell adnia, vagy meg kell változtatnia.

A megerősített modell lehetővé teszi számunkra a valóság egy kis szeletének megértését. Jobban eligazodhatunk benne, biztosabban bánhatunk vele, sőt meg is jósolhatjuk a viselkedését. Ebben haszon rejlik, és éppen ez jellemzi a dialektikus értelemben vett megismerést. Egy megfelelően sokszor megerősített modell egy elmélet alapját veti meg – ami annyit jelent, hogy: „a tudomány jelenlegi állása szerint ez így van”. Azonban a legjobb elmélet is csupán árnyéka a valóságnak, ahogy Platón írja barlanghasonlatában.

 

EZ ÍGY VAN! – VALÓBAN ÍGY VAN EZ?

Az elmélet leírásával azonban még nem fejeződött be a modellalkotás folyamata. Vészterhes fejlődés bontakozik ki: egy meghatározott elmélet pályáin folytatott tartós gondolkodással erőteljes gondolatfelhőt teremtünk – saját életminőségű fantomot. Létösztöne ezt önfenntartásra és a hasonlókkal való összefogásra sarkallja. Táplálékot kíván, és visszahat alkotójára. Egy sikeres elmélet ezért könnyen merev kerékvágásba kényszeríti gondolkodásunkat, ismétlésre unszol, olyan látásmódot erőszakol ránk a dolgokkal szemben, melytől csak nehezen tudunk újra elszakadni. Szokássá válik. Így feledésbe merül az elmélet elvonatkoztatás mivolta, modell-jellege, s ezzel együtt viszonylagossága és behatároltsága is. Ennek a következménye az „Így van ez!” csalóka, betokosodott bizonyossága a nyitott „így lehetne” helyett. Ami nem illik bele a modellbe, az nem felfogható, nem ábrázolható, nem átadható, mert hiányoznak hozzá a fogalmak. A modell pótvalósággá silányul, magát a valóság bőségét pedig ugyanakkor megtagadják és háttérbe szorítják. A továbbvezető, esetleg megszabadító kérdés, hogy „Valóban így van?” elnémul.

Aki nyitott szemmel jár a világban, az naponta megfigyelheti maga körül ezt a jelenséget, teljes hatékonyságában. Aki pedig ugyanilyen nyíltan magába tekint, azt is felfedezi, hogy ő maga is a feje búbjáig telítve van ilyen valóságtól elütő modellekkel. Igen, egész gondolkodása nagyrészt ezekből áll, és ezek uralják. Modellekből áll mértékünk, amivel minden információt megszűrünk – érzékszervi benyomásainkat és érzelmeinket is. Ami beleillik kedvenc modellünkbe, azt igazként megtartjuk, ami nem, azt mint hamisat elvetjük, s az eredményt a tudás címkéjével ékesítjük. A modell ezáltal saját magát védelmezi, s lassanként szabályszerű börtönt képez gondolkodásunk számára. Modelljeink összessége alkotja világnézetünket, s megszabja azok azonosságát, akik ebből élnek.

 

A MEGISMERÉS GYÖKEREI

A klasszikus kérdésre: „Ki az ember?” számtalan válasz született modellek formájában, melyek részben kiegészítik egymást, részben ellentmondanak egymásnak. Bár e modellek közül sok éppenséggel helyesnek és használhatónak bizonyult, mindent egybevéve még mindig csupán töredékek, s az ember mivoltát teljes összetettségében nem tudják megmagyarázni. Miből ered ez az elégtelenség és összevisszaság?

A természet-értelem minden megismerési mozzanata az érzékekre támaszkodik. Mivel minden rendszerelemzés alapja az érzéki észlelés, ami pedig mindenkinél teljesen egyéni színezetű, minden modell a valóság más-más szeletét mutatja. Már csak ezért sem alakulhat ki általános érvényű és egyöntetű vélemény az ember lényiségéről. Az érzékszervek azonban felépítésüknél fogva sem alkalmasak az ember igazi megismerésére, mert az ember kettős lény. Míg az érzékszervekkel rendelkező négyszeres személyiség a dialektikus természetből származik, a vele összekötött mikrokozmosz – az örökkévalósági lény – másik természetrendhez tartozik: az Isten-természethez, amely az érzékszervek számára hozzáférhetetlen. Ez érvényes a gondolkodásra is. Az értelmi gondolkodás kiműveltsége ma nagyon magas, s lényegesen több befolyásoló tényezőt képes modellé feldolgozni, mint akár néhány nemzedékkel ezelőtt. Ezért lehetségesek olyan gondolkodási modellek, melyek évszázadokkal ezelőtt még szó szerint elgondolhatatlanok voltak. Lehetővé vált a modellek cseréje és összehasonlítása az egész világra kiterjedő információ-hálózaton keresztül. A feltételek tehát kedvezőnek tűnnek, s így fel lehetne tenni a kérdést: vajon nem hatolhat-e át valamikor mégiscsak a dialektikus gondolkodás a valósághoz a tengernyi kifejlesztett modell összképében?

A középkorban egyes tudósok még képesek voltak arra, hogy minden létező modellt átlássanak. Ma ez már lehetetlen, mert az alapvető modellek oly sajátossá és összetetté váltak, hogy egy egyetemi hallgatónak is hosszú és erőteljes összpontosításba kerül akár csak egynek az elsajátítása is. Aki viszont ily módon elég kitartóan ismételgeti ugyanazt a gondolatot, az többé már nem tud tőle szabadulni. Élete hátralevő részére hozzáláncolódik ehhez a modellhez és fogalmaihoz. Így képeznek egyetemeink nagyon intelligens szakembereket, akik jószerivel egész életüket azzal töltik, hogy kedvenc modelljeiket – melyek számukra valósággá és igazsággá váltak – alkalmazzák és még jobban elbonyolítják. Aki már megfordult valaha egy állami vagy főiskolai könyvtárban, és látta a kilométeres polcokat, az érzi, hogy összképről többé már szó sem lehet. Pont ellenkezőleg: a tudás évről évre mind jobban szétforgácsolódik és megsokszorozódik, persze az egységbe foglalás legcsekélyebb reménye nélkül. Ez egy rafináltan kigondolt ördögi kör. Az a célja, hogy gondolkodási képességünket használhatatlanná tegye tulajdonképpeni rendeltetése számára, ami nem más, minthogy az új lélek munkaeszköze legyen.

 

AZ EMBER EGY SÖTÉT BARLANG FOGSÁGÁBAN

Az ember barlangban él, háttal a bejáratnak, ahonnan beáramlik a napfény. Már kora gyermekkorától ehhez a helyhez láncolva ül, s csak a barlang sötét hátsó falát láthatja. Se mozogni, se megfordulni nem tud. Háta mögött tűz ég. A tűz és a fogoly között út vezet el, melyen mindenféle tárgyakat hordoznak ide-oda. A fogoly a tárgyaknak csupán az árnyékát észlelheti maga előtt a barlang hátsó falán, s ezeket a torzképeket tartja a valóságnak. Ha az ember megszabadulna bilincseitől – az érzékszerveitől –, s a fény felé tudna fordulni, akkor magukat a tárgyakat láthatná. Ám a sötétségben eltöltött sok év után először a vakító fényhez kellene hozzászoknia. Lassanként aztán még a napot, minden élet forrását is megláthatná. De ha aztán visszatérne fogolytársaihoz, hogy elújságolja nekik felfedezéseit, akkor nem hinnének neki. Sőt, ki lenne téve az üldöztetés és megöletés veszélyének.

Kereső emberek is újra meg újra áldozatul esnek annak a veszélynek, hogy valamely modell elkötelezettjei maradnak, és így elzárják magukat az első kézből származó megismerés elől. Aki például az önmagára találása során segítséget kapott valamely pszichológiai iskolától, az csak nagyon nehezen tud lemondani erről a segítségről, és adott esetben el fog zárkózni énjének mélyebb megismerése elől. Aki bizonyos táplálkozási tannak köszönheti testi gyógyulását, akkor is kitart emellett, ha ez más körülmények között vagy más emberek számára nem alkalmas. A Rózsakereszt Nemzetközi Iskoláján belül is alkalmaznak modelleket a tanfolyamokon, cikkekben és beszédekben, hogy hasonlatok révén tegyenek megfoghatóvá bizonyos ismereteket. Egyes tanulók aztán belekapaszkodnak ezekbe, mert belső ablakot nyitott meg nekik. Így aztán teljesen megzavarodnak és csalódnak, ha más helyen egy másik modell látszólag épp az ellenkezőjével szembesíti őket. De hisz éppen ez a szándék! Minden kimondott vagy leírt dolog csak hasonlat, mankó. Jó, ha az embernek időnként kiütik a kezéből a mankót, különben nem tanulja meg az önálló járást. Ha egy modell felismeréshez vezetett, akkor ezzel be is töltötte szerepét. Rögtön el kell engedni tehát, különben megkristályosodáshoz vezet.

 

A SZÍV TANA

A gnosztikus értelemben vett megismerésnek, mely egy magasabb valóság valódi ismeretéhez vezet, más utat kell járnia. Ez nem az érzékszervi érzékeléshez kapcsolódik, hanem a mikrokozmosz szívében lévő szellemi maghoz. Az egyetemes tudás ezen forrása be van ugyan temetve, de ha lappangó állapotban is, mégis jelen van, mint az egykori isteni ember utolsó maradéka. Ezen elsüllyedt elv újraéledésének mértékében új megismerési képesség tárul fel három megkülönböztethető fokozatban.

Az első lépcsőn még szüksége van a keresőnek arra, hogy modell közvetítse a megismerést. Ám egyre növekszik benne a megkülönböztetés ékköve, mely megmagyarázhatatlan bizonyosságot, belső újrafelismerést közvetít számára. A modellt felülvizsgálat nélkül elfogadja, gyakran az elemző értelem ellenállása dacára. Ezt az állapotot hitnek hívják.

Egy szellemi iskolában a hit alapján lehet a második lépcsőt megvizsgálni, elérni és megélni. Még itt is a szó és az érzékszervi érzékelés a közvetítő, de minősége teljesen más. Most már nem az értelmet kötik össze modellel, hanem a szívet egy ősképpel. Így ébred fel az intuíció, mely nagyon távol van attól a képtől, amelyre az értelemnek van szüksége a megértéshez. Az intuíció az újjászületett lélek képessége. Ez a hang először olyan, mint a suttogás. De egyre érthetőbben képes kifejeződni és a keresőt irányítani, vezetni. Az új lélek megérik, s végül fel lehet lépni a harmadik lépcsőre. A Szellem ekkor belép a rendszerbe. Szellem és lélek egységgé válnak. Most már nincs szükség többé modellre, közvetítőre. A tanuló első kézből nyer megismerést. Rendelkezik az új ember megismerő képességével. Bármire irányítja is ezt a képességet: az tökéletesen megnyilatkozik számára. Látja az ősképeket, és átlátja a jelenségeket. Felismeri a dolgok lényegi jellegét, s tagadja összetett jellegük sokféleségét. Eljutott a „sapientia occulta”-hoz, a rejtett, belső bölcsességhez: a Gnózishoz mint Isten, a világ és az ember megismeréséhez.