Pentagram 1996/4

A hang- és légzés-gyakorlatok hatása

 

SZÁMOS OKA LEHET ANNAK, HA VALAKI LÉGZÉSE VAGY BESZÉDE EDZÉSÉBE KEZD. SZERETNE PÉLDÁUL JOBBAN ÉS SZEBBEN ÉNEKELNI, VALAMI HATÁST ELÉRNI, VAGY HALLGATÓSÁGÁNAK TUDATOSAN BIZONYOS ERŐKET KÖZVETÍTENI. AZ IS LEHET, HOGY BIOLÓGIAI RENDSZERÉT KÍVÁNJA EGYENSÚLYBA HOZNI A TERMÉSZETI ERŐKKEL. CIKKÜNKBEN AZT SZERETNÉNK MEGVILÁGÍTANI, HOGY MI TÖRTÉNIK A LÉGZÉS ÉS A HANG MŰVELÉSE SORÁN.

 

Némelyek gyakorlatok segítségével próbálnak meg változásokat kikényszeríteni személyiségükben. Aki figyelmét teljesen az anyagi életre irányítja, azt az effajta módszerek bizonyára ki is elégítik, hisz ily módon a személyiség kellemetlen sarkait és éleit le lehet csiszolni, sőt teljesen el lehet távolítani. Így aztán az illető valódi létállapotát meghazudtoló, kellemesebb benyomást tud kelteni, és vélhetően kapcsolataiban is sikeresebb lesz. A legtöbb tanítási és nevelési módszer kifejlesztőjének ez a cél lebegett a szeme előtt.

 

A LÉGZÉS ÖSSZECSENG A BELSŐ ÁLLAPOTTAL

A légzés szorosan összefügg a szimpatikus idegrendszerrel. Normális körülmények között minden ember úgy lélegzik, hogy belső egyensúlya megmaradjon. A légzés ütemét és mélységét a vérben végbemenő erjedési folyamat határozza meg, és ez folyton változik. A légzés tehát teljesen egyéni folyamat. Minden impulzusra, a kedély minden rezdülésére reagál, kormányozza a test energetikai folyamatait, és állandóan harmóniában van az ember belső állapotával. Feszült idegi helyzetben a légzés felgyorsulhat. Az ember ekkor megkönnyebbülésre törekszik, egy mély sóhajjal megpróbálja helyreállítani az egyensúlyt, mintegy megkísérli semlegesíteni az idegesítő befolyást. Ez a szabályozó folyamat legtöbbször teljesen öntudatlanul zajlik. Ilyen felfogásban a légzés bizonyára mágikus cselekedet, melyben a lélek élete fejeződik ki. A légzéstechnikák tudatos alkalmazásával az ember beavatkozik ebbe a természetes folyamatba, melynek során egyébként önkéntelenül reagál a szimpatikus idegrendszert érő benyomásokra.

 

BELSŐ KONFLIKTUSOK ELFOJTÁSA LÉGZÉSGYAKORLATOKKAL

Vannak olyan módszerek, melyek a légzést bizonyos követelményeknek vetik alá. A pranayana kultúrája mindenekelőtt arra fektet nagy hangsúlyt, hogy a belélegzett levegőt minél tovább benntartsuk. Egyéb módszerek transzállapotot, bizonyos táncokat vagy túlfokozott légzést alkalmaznak. Ez utóbbi főleg arra irányul, hogy átmenetileg oxigénnel telítse a vért, aminek következtében aztán új lehetőségek tárulnak fel. Csak az a kérdés, ésszerű dolog-e, ha megtanuljuk légzésünket például stresszhelyzetekben uralni, és ezáltal az egész rendszert átmenetileg ellazítani. Akit már nem vonz a dialektika harcmezeje, és életcéljának szenteli magát, az megállapítja, hogy az efféle technikák hátrányos következményekkel járhatnak az igaz szellemi fejlődésre nézve. Ki ne vágyna harmóniára és lelki nyugalomra? Nem természetes-e hát, ha valaki az ellazuláshoz vezető leggyorsabb utat választja? Igen ám, de ettől még nem tűnnek el az idegrendszeren keresztül kijelzett belső konfliktusok. A külső tünetek arra szolgálnak, hogy felhívják a figyelmet a megzavart lelki egyensúlyra. Szinte kényszerítenek, hogy derítsük ki, ismerjük fel, aztán pedig szüntessük meg e zavar okát. Noha a modern ember egyszerűen megkerülheti e problémákat átmeneti megkönnyebbülést hozó technikák és eszközök segítségével, ezzel csupán könnyedén kitér saját életállapotának igazságai elől. Ily módon a konfliktus valódi oka elkerüli figyelmét.

 

EGYÜTTÉLÉSÜNK ALAPVETŐ ZAVARA

Belégzéskor oxigénen kívül nemesgázokat is felveszünk, valamint egy csomó egyéb, a légkört kitöltő anyagot és sugárzást. Mindezek az anyagok és sugárzások a tüdőn át bekerülnek a vérbe, majd ott érvényesülnek. Ha mármost a gondolkodás, beszéd és cselekedet kizárólag az alacsony, tisztátalan, állati szférákra irányul, akkor az ezzel összhangban álló anyagok és sugárzások is bekerülnek a szervezetbe. A saját, személyes légkört ezek az elemek fogják feltölteni, meghatározván a személyiség cselekvésfolyamatának következő lépését. A gondolkodás és cselekedet így áll szoros összeköttetésben azzal a térrel, amelyben és amelyből az ember lélegzik. Mint ahogyan az emberiség mai földi élettere homlokegyenest eltér az eredeti élettértől, ugyanez a helyzet a környező légkörből táplált ember életvitelével is. A földi élettér alapvető zavarodottságát ez a folyamat tartja fenn.

Mindemellett azonban az ember felveheti az Istentől küldött tiszta sugárzásokat is. Ezek a sugárzások minden embert körülvesznek, és csak bebocsátásuk pillanatára várnak. Mintegy „hívják” az embert, az anyagi kötöttségből kivezető szellemi fejlődésre ösztönözvén. Mivel azonban az ember ilyen irányú nyitottsága esetén ezek a földi erőkkel egyazon lélegzetben vétetnek fel, e sugárzások nagy belső ellentmondást okozhatnak. Ez a konfliktus, ez a diszharmónia a kereszt, melyre az emberiséget rászegezik. Ez a szakadatlan nyugtalanság jele, mely oly sok embert kiút keresésére ösztönöz. A Biblia így szól Krisztus szavaival: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy fegyvert.” Ez a belső konfliktushelyzet a bukás következménye, és a megmentési tervé, melyet az Alkotó a bukás érvénytelenítésére hívott létre. Az ellentétek tere csak akkor oszlik fel, ha tetteit és gondolatait az ember összhangba tudja hozni az istenterv tiszta befolyásaival.

 

AZ ÚJ LÉGZÉS KIFEJLŐDÉSE

Megértjük tehát, hogy minden embert szinte mesterségesen feszültségi állapotban tartanak, amiből csak egy alapvetően más életvitel hozhat szabadulást. Aki az istenterv megújító sugárzásait eredményesen lélegzi be, az ennek segítségével végül képes lesz megszüntetni élete konfliktusait.

Ez a folyamat teljes figyelmet és komoly erőfeszítést követel. Bizonyos légzésgyakorlatok segítségével azonban az ember bebeszélheti magának a nyugalmat és egyensúlyt, mialatt a bensőben esetleg egymással tusakodó érzelmek és indulatok háborgó tengere hullámzik. Ebben az esetben az ember nem más, mint „holtaknak csontjaival és minden undoksággal teli fehérre meszelt sír”. Az érzelmek légzéstechnikákkal történő elnyomása sohasem vezethet maradandó, pozitív eredményre. Karmikus hatásokat így nem lehet megszüntetni. A légzésgyakorlatokkal ezen kívül valami olyasmit próbál meg kikényszeríteni az ember, ami bensőjében nincs meg. Ezek a praktikák tartósan károsíthatják az ember különböző testeit.

Ilyen negatív következmények léphetnek fel erőltetett beszéd- és énektechnikák nyomán is. Az istenterv újjáteremtő sugárzásainak befolyása megreked, ha az én, a személyiség nem akarja feláldozni magát, hanem az ellenkező utat választva felfegyverkezik. Ezért mérvadó, hogy milyen indíték áll az önművelés mögött. Az előadó vagy a zenész, aki azon fáradozik, hogy semlegesítse személyisége befolyási területét a fejlődő új lélek javára, nem azért műveli légzését és hangját, hogy saját maga váljék jobbá, hanem hogy jobban megközelíthesse hallgatóságát, és új szellemi lehetőségek elé állítsa őket.

Amilyen mértékben az élet valamely konfliktusa feloldódik, úgy tisztul meg egyre jobban a lélegzőtér is. Akkor harmonikussá válik a légzés, és a beszéd kényszermentesen veszíti el dialektikus élét. Ha az ember eléri életcélját, akkor légzés és beszéd egyaránt az új tudatállapotról tanúskodik, amely ezen beteljesülés eredménye.

A szívvel olvasni

 

AZ OLVASÁS LÉNYEGESEN TÖBB LEHET ANNÁL, MINT FALNI A VÉGTELEN BETŰSOROKAT, ÉS SZAVAKKAL TÖMNI MAGUNKAT. TÖBB LEHET EGY SZÖVEG SZÓ SZERINTI FELFOGÁSÁNÁL, ÉRTELMEZÉSÉNÉL ÉS ELRAKTÁROZÁSÁNÁL, TÖBB, MINT GYÖNYÖRKÖDNI A SZÓVIRÁGOKBAN ÉS ELMÉS FORDULATOKBAN, MINT BELEFELEDKEZNI ÉS ELMERÜLNI A HÖMPÖLYGŐ SZÓÁRADATBAN.

 

Szokásos olvasási módszerei révén a modern ember elképzelések ezreivel aggatja tele személyes világát, míg végül valósággal lefüggönyözi túlzsúfolt magánmúzeumának valóságra nyíló ablakait, és tulajdon képzeteinek kárpitján már valóságos életközegének mégoly harsány képei sem képesek átszüremleni. Ekképpen vakká válik a valóságra, sőt odáig juthat, hogy saját ködképeit tartja valóságnak, és az élet eredeti realitása a feledés homályába vész.

Aki azonban a szívével olvas, az egészen mást tapasztal. A szívvel való olvasás olyan teljességet jelent, amelyben a Krisztusban alakot öltő úttal, igazsággal és élettel szembesülhetünk. Az ilyen olvasás nem a szemmel, csak a szemen keresztül történik, de az új lélek, a szellem és a test együttműködése alapján. Aki megtanul így olvasni, az képessé válik az élet könyve hét pecsétjének a feltörésére. Az feltámad az új életben: olvas és él, él és megél.

Olvasási módszerünktől függően nemcsak a szavak jelentését tesszük magunkévá, hanem megelevenítjük a bennük rejlő erőt és lelkesültséget is. Ha az olvasónak ezt az energiát sikerül felszabadítania a gnosztikus irodalomból, akkor a betűk leválnak az üzenetről. Akkor a szó élő igévé válik, mely megelevenít; gnosztikus gyógyszer lesz, amely az Istentől származót belsőleg megerősíti, megvilágosítja és megszabadítja, hogy visszatérhessen Őhozzá.

Akinek a szívét gnosztikus érintés hatja át, annak folyamatszerűen megváltozik a tudata és az élete. Akkor is, ha ennek az érintésnek nincs is tudatában.

Ennek a változásnak az elmélyítése és dinamizálása szempontjából igen előnyös lehet a gnosztikus irodalom olvasása, mert ez élénkíti és megerősíti a szív rózsája és a gnosztikus-asztrális térség közötti összeköttetést, s így alapvető hitkapcsolat keletkezik. Az olvasó ekkor gnosztikus táplálék gyanánt fogadja be a szavakat, melyeknek immár nem a formája számít, noha annak is megvan a fontossága.

A tartalom kerül előtérbe, mely azért él a formával, hogy a lehető legvilágosabban kifejezésre juttassa magát.

Aki a szívvel olvas, az rájött, hogy bizony nem az értelem kielégítése a cél. A szemlélődéssel és elgondolkodással egybekötött olvasás világosságot vethet a tanra, és az embert önátadásra ösztönözheti. Kezdetben, a gnosztikus ösvényhez való közeledés során olykor még hasznos is lehet az értelemmel támogatott olvasás. Fontos azonban, hogy hagyjuk elhatolni a szavakat legmélyebb bensőnkig, hogy ott kifejthessék erejüket. Ott megszabadulnak külső burkuktól. A szív rózsájának rejtett tündöklésében a megszabadulás útját fényfolyamként mutató nyaklánc csillogó igazgyöngyeivé válnak.

Senki sincsen valóban egyedül, noha a legtöbb ember másként érzi. Az én szemszögéből bizonyára lehet „egyéni magányosságról” beszélni, jóllehet minden ember egyetlen test része. Ily módon vannak egymással összekötve, és úgy is maradnak. Ezt a képet vázolja elénk a gnosztikus filozófia is. A belső szabadsághoz vivő úton bepillantást kell nyernünk az egyetemes törvényekbe, hogy világosan megkülönböztethessük az életben fellépő formákat, folyamatokat és megnyilvánulásokat. Ha az ember felismeri helyét a világegyetemben, akkor képzelt magányosságának is vége szakad. A szívvel való olvasás így felszámolhatja az egyedüllét rögeszméjét, és rávilágíthat a gnosztikus élettel való összetartozásra.

Géntechnológia

 

„ADJ NEKEM SASSZÁRNYAT, ÉS FELREPÜLÖK A NAPHOZ!” – MONDTA EGYSZER A VERÉB A TÜNDÉRNEK, AMINT EGYMÁS MELLETT ÜLTEK EGY VIRÁGZÓ ALMAFA ÁGÁN. A TÜNDÉR TELJESÍTETTE A KÍVÁNSÁGÁT, A VEREBET AZONBAN LEHÚZTÁK A SÚLYOS SZÁRNYAK, S LEZUHANT. A TÜNDÉR BÓLINTOTT: „AMI A SAST A MAGASBA RÖPÍTI, AZ TÉGED LEHÚZ. EZÉRT HÁT MARADJ MEG ANNÁL, AMI NÉKED RENDELTETETT, ÉS ÉLJ VELE A LEHETŐ LEGJOBBAN!”

(ISMERETLEN SZERZŐ)

 

Az ember a kezdetektől fogva nagy hévvel igyekszik javítani életfeltételein. Alapvető hiányérzetét megpróbálja minden eszközzel elfojtani, és ezt az érzést a lehető leghatékonyabb külső vívmányokkal feledtetni. Ellenállhatatlan alkotási vágy hajtja, hogy maga körül mindent megváltoztasson, s megpróbál túlnőni a számára felállított határokon. Értelmi képességével sikerült is eljutnia a teremtés legkisebb építőkövéig, az atomig, melynek elhasításával új energiaforráshoz jutott. E forrást annak ellenére igénybe veszi, hogy működése minden természetterületre nézve káros következményekkel jár. Az atom felfedezése után kézenfekvő, hogy most megkísérli az élet alapjait jelentő gének manipulálását is. A természetbirodalmunk biológiai rendszerébe való beavatkozást összességében a géntechnológia elnevezéssel illetik.

 

AZ ÉLET KUTATÁSA

Az „élet” kutatása során az ember egészen közel férkőzött az anyagot és az élőlények sejtjeit élettel felruházó erő titkához. Betekintése az utóbbi években a sejtekben lejátszódó biokémiai folyamatokba is megnőtt, miközben megismerte az örökletes képességek hordozóit, a kromoszómákat. Ezek dezoxiribonukleinsav molekulákból, röviden DNS-ekből állnak. Valamennyi természetbirodalom élőlényeiben a DNS az örökletes információk alapja. Ez a spirális kettősfonat alakú óriás fehérjemolekula génekből tevődik össze. Számtalan kutatás foglalkozott és foglalkozik még ma is annak kiderítésével, hogy melyik tulajdonságért melyik gén a felelős. Tüzetesen vizsgálják az ember érzelmi és szellemi képességeiért felelős géneket, valamint azokat is, amelyek az öregedés folyamatát befolyásolják.

Az emberi gének dupla spirálja egymáshoz fűzve körülbelül egy méter hosszú lenne, és mintegy 3 milliárd kémiai kötésből áll. A kutatónak igen nehéz a feladata: e kötésekből kell kihámoznia a rejtett kódot. Négy alapvető szerves kötés létezik, amely meghatározza a gének elhelyezkedését a megfelelő információ képviselése érdekében. Ha a kutató sikeresen fejti meg a kódot, akkor beavatkozhat a rendszerbe: megsemmisítheti, kombinálhatja ill. meg is változtathatja az információrészleteket. Akár újra teremtheti vagy átalakíthatja az „életet”. Az elmúlt évek folyamán a genetikusok örökletes betegségekért felelős gének százait azonosították. Ez vezetett pl. ahhoz, hogy a születés előtti diagnosztika keretében felmerült a kérdés, melyik betegség igazolhatja a művi terhesség-megszakítást, és melyik nem.

Minden materialista szemléletű tudóst elbűvöl a gondolat, hogy genetikailag úgy változtasson meg régóta meglévő örökletes tulajdonságokat, hogy csaknem tetszés szerinti, eddig soha nem látott új jellemzőkhöz jusson.

 

GÉNTECHNOLÓGIA – ŐSRÉGI ÁLOM?

Igencsak régi keletű a gondolat, hogy az ember tetszése szerint átformálhatja a teremtést, s ezzel mintegy maga is teremtővé válhat. Ezoterikus forrásokból tudjuk, hogy már az atlantiszi papok beavatkoztak a növények és az állatok genetikai tervébe mágikus technikáik segítségével. Kevéssel ezután azonban az atlantiszi civilizáció megsemmisült. A tudomány nyilvánvalóan akkor éri el a tetőpontját, amikor az adott kultúra végnapjai közelednek. „Genesis revisited, is modern science catching up with ancient knowledge?” (Újból teremtünk: a modern tudomány utoléri az ősi tudást?) c. könyvében Z. Zitchin professzor megállapítja, hogy a génekről szerzett számos ismeret szerepel az Irakban kiásott ősi agyagtáblákon. Erről a felfedezésről azonban alig hoztak még nyilvánosságra valamit.

Sokak szemében a géntechnológia jelenti az egyetemes gyógyszert, amelyre a tudomány oly sóvárogva vágyakozik. Meggyőződésük, hogy az ínségben lévő emberiségnek minden bizonnyal ez a csodaszer fogja elhozni a megváltást. A géntechnológia és a kapcsolódó tudományágak elvi célkitűzései a következők:

–az összes betegség és rendellenesség meggyógyítása;

–az öregedés folyamatának lassítása vagy megakadályozása;

–kitűnő minőségű, minden természeti hatásnak ellenálló nagy mennyiségű élelmiszer olcsó előállítása;

–az intelligencia megnövelése az agyműködés célirányos befolyásolásával.

Mindezekből jól kivehető a törekvés ősi vakvágánya: az ember olyanná akar lenni, mint Isten, s az isteni világ mellé saját paradicsomot akar teremteni magának. Ez a luciferi eszme manapság egyetlen tudományterületen sem mutatkozik még meg oly nyilvánvalóan, mint éppen a géntechnológiában. Bizonyos megoldatlan problémák hatására (mint például az évezredeken át sugárzó radioaktív hulladék tárolása) az atomtudomány immár óvatosabb lett. A géntudósok berkeiben ezzel szemben még a kezdeti lelkesedés hangulata dívik. Jóllehet még igen hosszú utat kell megtenniük kitűzött céljaik megvalósításáig, jó néhány sikeres kísérletet már maguk mögött tudhatnak, és az eddigi eredmények alapján feljogosítva érzik magukat, hogy teljes bizakodással tekintsenek a közeli jövőre. Ugyanakkor azonban a génmanipulációs tevékenység mellékhatásait – különösen a finomanyagi területeken – nem ismerik fel mindig azonnal. Így aztán számos géntechnikai eredményt sietve kedvezőnek könyvelnek el anélkül, hogy a hosszú távú következményekről ill. kölcsönhatásokról a legcsekélyebb sejtelmük is lenne.

Ámde dialektikus életterületünkön mindig minden az ellenkezőjére vált át, és szellemtudományi szempontból az emberiség előreláthatatlan kimenetelű veszélyeket idéz elő, amikor az élet alapjaiba beavatkozik. A kritikusok ezzel kapcsolatban Goethe bűvészinasról szóló történetét emlegetik, melynek „hőse” gazdája távollétében mindenféle szellemeket idézett meg – tombolásukat azonban már képtelen volt megfékezni.

 

GÉNTERVEZÉS ÉS A „NOVEL FOOD”

A élelmiszer-manipuláció olyan kutatási terület, mely már mai életünket is erősen befolyásolja. Megdöbbentő, hogy mily kevéssé ismeretesek e tevékenység – s ugyanígy a sugárkezelt élelmiszerek – lehetséges egészségügyi és környezeti káros velejárói. Ezek kölcsönhatásairól és esetleges később megmutatkozó káros következményeiről gyakorlatilag semmit sem tudnak. Legfeljebb találgatni lehet, hogy milyen hatással lesznek az élelmiszerek génmanipulált mikroorganizmusai az emberre és környezetére. Azokat a genetikailag megváltoztatott élelmiszereket, amelyek időközben a „Novel Food” (= új élelem) néven váltak ismertté, jelenleg világszerte vizsgálják, és közülük egyes termékeket máris piacra dobtak. Ezek az élelmiszerek sem kifejezetten engedélyezve, sem kifejezetten tiltva nincsenek, egyszerűen csak kereskednek velük. Még a megfelelő szabványokat sem alakították ki, bár már hosszas tárgyalások folytak róla. A „Novel Food” termékek gyorsabban növekednek, hosszabb ideig eltarthatók, ízletesebbek és jobban ellenállnak a kártevőknek. 1994-ben az USA-ban piacra dobtak pl. egy olyan paradicsomfajtát, amely hetekig frissen marad génjei átszabásának köszönhetően. A burgonyát már oly mértékben átalakították, hogy ellenanyag termelésével saját maga képes kártevői ellen védekezni. A különféle sajtok pedig gyorsabban érnek, ha megváltoztatott génállományú baktériumokat adagolnak hozzájuk. Rengeteg gyümölcs és zöldségfajta létezik már, amely teljesen eltér az eredetitől: pl. vanília ízű tartós banán, vagy kék és fekete rózsa. Mi több, az állati, sőt emberi gének kutatása és alakítása is nagy erőkkel folyik. Állati géneket ültetnek be a növényekbe, így pl. halak, juhok vagy sertések génjeit a rizsbe, kukoricába és az uborkába, baromfi géneket a burgonyába. Az emberi gének serkentik a növekedést, ezért ezeket emberi fogyasztásra szánt halakba ültetik, amitől aztán kétszer gyorsabban nőnek a duplájára. Bizonyos gének hozzáadásával gyümölcs ízt lehet elérni a joghurtokban egyetlen szem gyümölcs nélkül. Az élelmiszereken való gátlástalan mesterkedés már eddig is sokaknak okozott kellemetlenséget és szenvedést különféle betegségek kiváltásával. Elég, ha csak az allergiát említjük. Az ebben szenvedőkre nehéz idők várnak. Emberek milliói kínlódnak élelmiszerallergiában. Nemrégiben még könnyedén el lehetett kerülni a nemkívánatos élelmiszereket, a választás azonban egyre nehezebbé válik a génkombinatorika miatt. Az ekképpen átalakított termékek váratlan viselkedése sincs kizárva. Így kezdett pl. ösztrogén-szerű anyagokat (női nemi hormont) termelni egy olyan zöldbabpalánta, amelyet genetikailag érzéketlenné tettek egy növényvédőszerre.

A vegetáriusok számos országban tiltakoztak már az állati gének növényi táplálékba való ültetésének beláthatatlan kockázata ellen. A kölni „Catalyse” környezetvédő intézet a következő felhívást tette közzé: „A fogyasztó kiszámíthatatlan veszélyeknek van kitéve. Senki sem ismeri ezen élelmiszerek egészségünkre kifejtett hosszú távú hatását, sem azt, hogy a mikroorganizmusok ilyen átalakítása milyen következményekkel jár az ember emésztőrendszerére nézve.”

 

AZ EREDETI TEREMTŐ IMPULZUS MÉG MINDIG ÉL AZ EMBERBEN

Mi az oka, hogy a tudomány oly nagy erőbedobással kutatja a gének titkát? E kérdés egyenesen elvezet a lét alapjait firtató kérdésekhez. Az eredeti ember az isteni erők helytelen alkalmazásával kiesett a hatodik kozmikus terület dicsőségéből, és a maga teremtette életforma síkjára süllyedt. Az ember valaha aktív, teremtő szerepet töltött be a hetedik kozmikus területen; képességei révén felélesztette és formával látta el az ősanyagot, tökéletes összhangban az isteni őseszmével, amely minden valódi létezés alapjául szolgál. Mihelyt azonban elszakadt ettől az eszmétől, isteni képességeit elveszítve a kettős világ labirintusába süllyedt. Az ember azóta is a bukott, zavaros világban tévelyeg, s korszakok óta hajdani, csodás lehetőségeiről álmodik. Meddig fog még tartani ez az álom? Mikor eszmél rá végre az ember a két természetrend létezésének igazságára? Mikor hagy fel végre azzal, hogy problémáira a dialektikus világ külsőségeinek keretein belül keresi a választ?

 

A SZENVEDÉSTŐL VALÓ SZABADULÁS ÁLOM MARAD

Vajon képes-e megszabadulni szenvedéseitől az emberiség a génsebészet révén? Kétségtelen, hogy e tudományág hasznára is lehet az emberiségnek – pl. a cukorbaj kezelésére szolgáló inzulin előállításával –, mindamellett veszélykeltő lehetőségei is tagadhatatlanok. Különösen az olyan visszaélések esetében kiszámíthatatlan a kockázat, amelyeket önfenntartásra és önmegerősítésre irányuló emberek követnek el.

Amíg az emberiség kénytelen ebben a mulandó természetben élni, addig érvényes a következő megállapítás: „Minden eszköz és módszer, amellyel az ember a betegeken próbál segíteni, kivétel nélkül a földi természetbirodalom anyagán és erején alapul. Mindegy, hogy szerves, éteri avagy elemi kémiai szereket alkalmaz, és hogy segédeszközökkel vagy közvetlenül személyesen közvetíti-e őket. A természet, és minden, ami a természetből való, a létért folytatott küzdelem során mindig saját fenntartására fog törekedni. Hatalmas erővel és bámulatos intelligenciával szüntelenül új lehetőségek után kutatunk, hogy megzabolázhassuk a földi életet veszélyeztető erők dagadó árját… Minden idők álma, az egészséges ember, aki veszélyeztetés nélkül élhet ebben a természetben, ennek ellenére álom marad.”

A természet folyton megnyilvánítja korlátait. A tudományos szakirodalom már leplezetlen aggodalommal közli, hogy egyes betegségek kórokozói a legújabb védekező módszereknek is ellenállnak. Különösen a baktériumok és a vírusok terjedése vált ellenőrizhetetlenné. Szinte naponta hallunk új kórokozókról és betegségekről.

Ez a problémakör teljes terjedelmében érthetővé válik, ha az Egyetemes Tanhoz fordulunk felvilágosításért. Ez azt tanítja, hogy a vírusok és baktériumok érzelmek és gondolatok anyagi megnyilvánulásai, az ember szakadatlan gondolati és érzelmi kisugárzásának megkristályosodott formái. Mindez a karma törvényének egy nézete, amit semmilyen emberi manipuláció sem hatálytalaníthat. Ellenkezőleg: minden ilyen irányú törekvés csak újabb, még erősebb helyreigazító energiákat hív életre.

 

AZ EMBER SOHA NEM JUT TOVÁBB, AMIKOR MÁR NEM TUDJA, HOVÁ MEGY (Goethe)

Bizton kijelenthetjük, hogy a géntechnológia az atomtudományhoz hasonlóan nem egyéb, mint az eredeti, isteni teremtőhatalom felújított földi utánzata. Ez a tudomány egy ösztönös válasz a tökéletes világ és a tökéletes ember utáni vágyakozásra. Ám az isteni természetrend sajátságai sohasem valósulhatnak meg a bukott, mulandó világban. Csak akkor fog megszűnni minden szenvedés és halál, amikor elengedjük ezt a világot, és az újonnan felébredt lélek vezetésével visszatérünk az istenterv ősi elgondolásához. Akkor az isteni világban nem lesz leküzdendő betegség, sem táplálkozási probléma, valamint öregedés és halál sem.

Ami az embernek valójában hiányzik, az az egyetemes gyógyszer. Ez pedig az alapvetően megváltoztató és az embert szerkezetileg megújító Krisztus-erő, amely az utolsó sejtig és atomig elhatol, és képes a világot és emberiséget tartósan megváltoztatni. Csakis ezzel lehet legyőzni az oly tökéletlen földi természetet, melynek tökéletesítése a legzseniálisabb tudományos módszereknek is ellenáll.

Münchhausen örökösei

 

A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY CIKK A TUDATRÓL SZÓL. GONDOLATOKAT, OKFEJTÉSEKET TARTALMAZ AZ EMBERI LÉT ÉRTELMÉVEL ÉS CÉLJÁVAL, A TUDAT EREDETÉVEL, JELENÉVEL ÉS JÖVŐJÉVEL KAPCSOLATBAN.

 

Mi a tudat jellege és eredete? Miért vagyunk képesek saját magunkról gondolkodni, sőt saját létünket kétségbe vonni? Vajon tudatunk a környezet terméke, vagy megfordítva? Hol húzódnak tudatunk korlátai, és hogyan győzhetjük le azokat? Miféle magasabb képességek rejlenek tudatunkban? Létezik-e mindenségtudat?

A kereső ember számára ezek és az ehhez hasonló kérdések létfontosságúak. Amikor a hagyományos elvek és értékek kártyavárként omlanak össze, amikor a világban zajló örökös küzdelem, szenvedés és viszály megtévesztő értelmetlensége mind több embert tölt el undorral és tesz kiábrándulttá, akkor egyre világosabbá válik, hogy a világ megváltoztatása csakis az emberi tudat gyökeres megváltoztatása révén lehetséges. Nem meglepő tehát, hogy a filozófusok, teológusok és tudósok már századok óta próbálnak magyarázatot találni az emberi tudatra a mindenségben. Persze ez sohasem sikerült nekik igazán – vajon miért nem?

Ha alaposan meggondoljuk, a tudatjelenségen való töprengés ellentmondásosnak bizonyul. Aki saját tudatával saját tudatán elmélkedve próbálja annak alapjait megérteni, az vitán felül kiérdemli a „Münchhausen báró örököse” címet. Az ilyen ugyanis az ismert történet nyomdokán járva saját üstökénél fogva próbálja magát a mocsárból kihúzni. Ami ugyebár balgatag vállalkozás.

Sok kereső ember átlátja és sejti ezt. Távol tartják magukat a filozófiától, teológiától és a felszínes természettudománytól, mert ezek semmiféle igaz választ nem adnak égető kérdéseikre. Helyette aztán gyakorlati-ezoterikus módszerekkel próbálkoznak. Számtalan ilyen módszer létezik. Az ezoterikus piacon ma már kétségbeejtően bőséges a kínálat: az értelmezések, látomások és tudattágítási módszerek eleinte reményteli távlatokkal kecsegtetnek. Minden elképzelhető módon kísérleteznek a tudattal – legyen az éber, transz- vagy álomállapotban, s történjen bár mantramok, guruk vagy kábítószerek segítségével. Előbb-utóbb azonban jön a kijózanító tapasztalat: itt is csak Münchhausen örökösei ügyködnek, lévén mindez az éntudat kísérlete, hogy az éntudat segítségével az éntudat korlátait áttörje. Az anyag korlátaitól való megszabadulás így biztosan nem érhető el. Vajon miért?

A körülményeket, melyek között élünk, a tudat teremti. Az ebből eredő tapasztalatok belevésődnek rendszerünkbe – egészen a vérünkig és utolsó sejtünkig. E visszacsatolás eredményeként a tudat úgyszólván saját magából veszi elő és erősíti meg magát. Saját maga körül kering – egocentrikusan –, s egy lefelé vezető spirálmenetben egyre jobban betokozódik. Münchhausen minden egyes hazugsággal és kísérlettel csak még mélyebbre süllyed a közönséges természet mocsarában.

Az ember azonban nem adja fel a hiábavalónak tűnő küzdelmet, hogy földi tudatának szűkösségétől megszabaduljon. A kereső, aki megtapasztalta természettudata korlátait, saját testét hús-vér börtönként éli meg. E börtön legbelső kamrájában azonban ott lobog az olthatatlan tűz, amely a szabadulás csíráját hordozza. Ám e tűz gyenge fénye nem tud minden további nélkül áthatolni az egyéniesedett, anyaghoz kötött agytudat érzéketlen, dohos rétegein.

Ez a tűz nem a földi tudatból származik, és az utóbbi nem is képes azt befolyásolni. E tűz a szív rejtekében egy egészen sajátságos élethez vezet, s ezért semmi köze az énközpontú természet lefelé ívelő spiráljához. A régiek a szív rózsájának nevezték, a XX. század rózsakeresztesei szellemszikra-atomnak hívják, ezzel érzékeltetvén, hogy ez az isteni szellemtűz legkisebb lehetséges egysége az emberben. E tűznek elképzelhetetlen ereje és hatalma van, amely arról ismerszik meg, hogy egyesítően, integrálóan hat.

A lénynek, akit ez a tűz lángra lobbantott, idegen lesz minden különállásból és önzésből fakadó gondolat. Aki a belső úton haladva e tüzet szívében szabaddá teszi, már nem Münchhausen utódja, hanem a Világosság örököse. Lénye ekkor közvetlen kapcsolatban áll a szellemtűzzel, melynek fényében képes valóban felismerni és legyőzni földi tudatállapotának korlátozottságát.

Mi a tudat?

 

„A TUDATÁLLAPOT ÉLETÁLLAPOT. (…) HA MOST VELÜNK EGYÜTT TUDATÁBAN VAN AZ ÚJ KORSZAKNAK, AKKOR EGY BELSŐ ELHATÁROZÁS SZÜKSÉGSZERŰEN ARRA A TETTRE FOGJA KÉSZTETNI, HOGY EZT A TUDATOT VALAMIKÉPPEN EGY VELE ÖSSZHANGBAN LÉVŐ ÉLETVITELLEL FEJEZZE KI.”

J. VAN RIJCKENBORGH

 

A tudat fogalma olyan jelenség elé állít bennünket, melynek megannyi nézete van. Az Egyetemes Tan vázolja a hét kozmikus tartománynak megfelelő tudatformák végtelen különbözőségét: az ásványi, növényi, állati és emberi tudatot, valamint a megvilágosodás fázisait, melyek az előbbieket még meghaladják. A tudat élet. Minden életformának rá jellemző tudatformája van, illetve ő maga tudatforma. Élet és tudat meghatározzák egymást. Élet és lét a legmagasabb, mindent átölelő isteni tudatban lel eredetére. „Mint fent, úgy lent.” Ebből a hermetikus törvényből következik, hogy mind a legkisebb, mind a legnagyobb tudatban ugyanazok a kozmikus törvények uralkodnak.

Semmilyen tudat nem működik önállóan. Minden életforma összeköttetésben áll egymással, lévén úgyszólván az élet felettes, magasabb kifejezésformájának szervei, testrészei. Így felelős az egész minden részért, s a rész az egészért. Minden teremtmény a tudat erején és minőségén keresztül határozza meg a környezetet, amelyben él.

Az ember tudata a jelenlegi életben és a mikrokozmosz korábbi életmegnyilvánulásai során felgyülemlett valóságos és képzelt tapasztalatok összességéből áll. Leibniz (1646-1716) a tudatot mint „én-tapasztalásunk össztartalmát” határozta meg. Sigmund Freud (1856-1939) számára meg „érzékszervet” jelentett, „mely egy másképpen adott tartalmat észlel”.

A tudat az a képesség, hogy intelligensen észleljünk, hogy átéljük magunkat és környezetünket. Vevőkészülékhez lehetne hasonlítani, amely érzeteket, érzéseket és emlékeket fog fel és értelmez saját tetszése szerint. Ezek az észlelések jöhetnek kívülről, de az érzelmekhez és emlékekhez hasonlóan belülről is, az emberi lélek mélyen fekvő szintjeiről. A mai embernél ez a felvevőállomás többnyire az én szükségleteire van hangolva: a testi tapasztalatoknak és azoknak a benyomásoknak a tükre, melyek a környező világból érik az ént; ám ugyanakkor a tudatalatti jelzéseit – a fizikai szükségleteket és ösztönöket –is tükrözi.

A földi tudat a formához kötődik, és csak a tér-idő területein fejeződik ki. Tökéletesen dialektikus jelenség tehát, kizárólag a földi életterület két pólusa között mozoghat. Korlátozottsága ellenére mégis képes önismeretre is szert tenni. Bizonyos mértékig „képes” ítélni, és az értelem segítségével megtanulhat tudatosan és intelligensen cselekedni.

Ha az átlagembert megkérdeznék, hogy van-e neki tudata, valószínűleg így válaszolna: „Természetesen! Micsoda kérdés! Látok, hallok, ízlelek és szagolok, és megtapasztalom a körülöttem lévő világot. Tudok gondolkodni, és tudom, hogy mit teszek jelen pillanatban. Hiszen nem alszom!” Ebből a válaszból világossá válik, hogy mit értenek általában tudaton. A legtöbb ember számára ez a fogalom kizárólag azokat az észleléseket fedi, amelyeket az öt érzékszerv közvetít, s amelyeket az agy kiértékel és feljegyez.

 

A TUDAT CSUPÁN VETÍTŐVÁSZON

A gondolatok mintegy filmet alkotnak. Az öröm és szenvedés, szeretet és gyűlölet, boldogság és kétségbeesés, elvárás és csalódás szüntelenül a tudatba vetítődik. Ezeket a kaleidoszkóp-szerű gondolatmintákat s az általuk keltett érzelmeket általában az én „széleskörű fejlődése” és „magas színvonala” ismérvének tekintik. Az éntudatnak azonban szánalmasan kicsiny a hatósugara, ennélfogva roppant keveset észlel a természet állandó mozgásából. Az észlelések teljesen egyéniek, s kizárólag a saját szükségletekhez kötődnek.

A maya, a káprázat fátyla mögött rejlő örök valóságot a közönséges tudat nem veszi észre, mert az ehhez szükséges vevőáramköre ki van kapcsolva.

Az ember nem él igazán tudatosan: valójában alszik, de anélkül, hogy észrevenné. A mulandó világban létezik, s ott álmodja eonokkal egyidős álmát a „földi paradicsomról”, melyben ő maga olyan, „akár Isten”. Ezért illetik a földi tudatot a „luciferi” jelzővel: ez az eltévelyedett, halandó természetnek lélekkel való felruházása.

 

A TUDAT VILÁGOSSÁGERŐ

„Istent feladni annyi, mint kioltani a napot, hogy aztán egy lámpással botorkáljunk tovább” (Christian Morgenstern, 1871-1914). A tudat a hét agyüregben nyilvánul meg, melyet a modern Szellemi Iskola irodalma „hétkarú gyertyatartónak” is mond. Ha a Gnózis hívó hangja az első lángot meggyújtotta, akkor a többi gyertya is képes lángra lobbanni a maga idejében. Ennek az a feltétele, hogy az Isten igazságát kereső ember kitartson törekvésében, és ne adja fel.

A természetes tudat kicsiny lámpáshoz hasonlatos, mely többé-kevésbé – az ember fejlettségétől függően – bevilágítja a sötét életutat. A gnosztikus fényerő azonban teljesen más rend képessége. Felfedi a halandó világ határait, s felébreszti azon világ utáni vágyat, mely e fényerőt kibocsátja.

 

NEM CSAK ILLÚZIÓ-E A TUDAT?

Természetes és normális körülmények között a tudat a közvetítő szerepét is betölti a tudattalan karmikus erők és azon anyagi forma között, melyben az ember kifejezi magát. A pszichoanalízis már a XX. század kezdetén bebizonyította, hogy az ember nem önállóan él, hanem elsősorban tudattalan ösztönei és kívánságai éltetik. Újabb amerikai kísérletek alátámasztják ezt a szemléletmódot. Egyes neurofiziológusok úgy vélik, hogy az ember idegrendszerében számos olyan folyamat játszódik le, mely „talán még egy tudat-illúziót is létrehozhat”. Mielőtt valaki tudatosan megmozdítaná a kezét, az már rég felvette a helyes pozíciót. Majd a nagyagy megkapja a megnyugtató közlést: Te akartad így! Úgy tűnik, hogy ezt a hírt csak a másodperc töredékével a cselekvés után adják tovább az agynak az „időt visszaállítani” utasítás kíséretében. Így keletkezik az az illúzió, hogy az adott cselekedet szabad akarati elhatározás. Más szavakkal: az ember olyan dolgokat művel, amiről azt hiszi, hogy tudatosan akarja, holott a cselekvési szándékot már korábban eldöntötte valami, amire magának az embernek semmilyen befolyása sincs. Így manipulálja az embert szüntelenül a tudatalattija, a múltja és az aurikus lénye. A természetes öntudat ebben többnyire csak egy bábfigura szerepét játssza.

A kereső számára, aki arra törekszik, hogy kiutat találjon a halandó természetből, a tudat híd gyanánt is szolgál azon fényerők számára, melyek a szívben rejlő felébredt isteni magon keresztül a főszentélybe áramlanak. Ezek a természetfölötti erők olyan evilági összeköttetést teremtenek, melynek segítségével a kereső felismerheti élete igazi feladatát. Talán úgy véli, hogy a megkapott új belátás bizonyára a saját műve, a valóságban azonban ez mintegy gerjesztés hatására keletkezik. A gnosztikus fényerők feltörik a régi tudatot, megtisztítják és kiegészítik a még szükséges elemekkel. Ez az állapot, melyben a célt, az eredetet és az új lehetőségeket meg lehet ismerni, Keresztelő János fellépéséhez hasonlítható, aki Jézus előfutára, útjának egyengetője volt. Ez a legmagasabb állapot, melyet a dialektikus személyiség elérhet.

Végül egy új lélekfejlődés tudata lép a régi kormányzó-gépezet helyébe, melyet megszámlálhatatlan földi gondolat, sóvárgás, vágy, aggodalom és félelem, s számtalan egyéb mozgatórugó alkot. Most mindez elmarad.

Ha a Szellemlélek napfénye torzítatlanul tükröződhet az új tudat mozdulatlan és kristálytiszta felszínén, akkor az ember elérkezett a tökéletes nyugalomhoz. Ebben a pillanatban születik meg az az ismeret, mely tökéletesen megegyezik az isteni teremtésterv őseszméjével. A végső állapot az a mindent átölelő Krisztus-tudat, melynek birtokában a transzfigurált ember az Élet Szerzetének szolgálatában együttműködhet a világ és az emberiség megmentésében. A régi és az új tudat tehát teljesen valóságos. Mindkettő leírható és megtapasztalható. Az új tudatot azonban semmilyen földi mércével nem lehet méricskélni, mert olyan világból származik, amely a személyiségtudat számára örök rejtély marad.

Három tudatállapot

 

AMIKOR A GNÓZIS ÖNÖKRE IRÁNYUL ÉS ÖNÖKHÖZ BESZÉL, AKKOR TULAJDONKÉPPEN A MIKROKOZMOSZUKHOZ FORDUL.

 

Minden mikrokozmosznak három tudatállapota van:

a) Tudatában van önmagának mint rendszernek, mint egésznek, – ezért kozmikus tudatról beszélhetünk.

b) Másodszor a benne keletkezett személyiségalakban tudatos.

c) Harmadszor van egy úgynevezett „tudatalattija”, amelybe mind a személyiségtudat, mind a kozmikus tudat minden tapasztalata bevésődött.

 

Amikor kozmikus tudatról beszélünk, akkor nem valami szellemi tudatra gondolunk, mert minden tudatállapot csupán természet-anyagi állapot. A tudat reagál a szellemre, ő maga azonban nem szellem.

Lássuk ezt a következőképpen. Kozmikus tudatunk megfelel egész létterületünknek; e tudatnak megfelelően ősanyagot, pránát vonzunk magunkhoz, és ezt átalakítjuk. Ezen a létterületen kifejlődik az eredmény: a személyiség, saját tudattal. Végül mindkét állapot és folyamat következményei a tudatalattiban rakódnak le.

A szentségtelen, bűnös személyiségalak egy bűnös, szentségtelen kozmikus tudat bizonyítéka, mert a személyiség a kozmikus tudat képződménye. Ennek következtében a természet alapvető halála, amit endúrának nevezünk (a létező alapvető kioltása), elsősorban nem a személyiségalak és tudata kioltását jelenti, hanem sokkal inkább a fennálló kozmikus tudat kioltását. A Biblia a kozmikus tudat, a mikrokozmikus tudat feloszlatása kapcsán „első halálról” beszél.

Ha a természet szerinti kozmikus tudat meghalt, és Istennel, a Szellemmel újra megbékélt, ha ez a tudat ismét a szellemmel teljes összhangban rezeg, akkor a bűnös és elhalt kozmikus tudat kifejezési formája, azaz a személyiségalak szintén megszűnik, és egy teljesen más személyiség fejlődik ki. A régi személyiség ezen aláhanyatlását nevezi a Biblia „második halálnak”, és hozzáfűzi, hogy egy kozmikus forradalomban a második halál már senkinek sem árthat. Ez azt jelenti, hogy ha egy mikrokozmosz megszabadult bűnös kozmikus tudatától, és így az első halált halta, akkor az anyagtest mellékes eltűnése a legcsekélyebb kárt sem teheti az újjászületési folyamatban. Amikor évszázadokkal ezelőtt a római inkvizíció a katárok ezreit fogdosta össze, kínozta meg és öldöste le, akkor a megújulás folyamatában már ott tartottak, hogy ez a halál már nem károsíthatta őket.

A mikrokozmikus rendszer szerkezetét áttekintve a tévedés és félrevezetés számos csapdájára bukkanhatunk benne. Az illúziók egy csoportja a tudatalatti szintjén, egy további a személyiségtudatban, a harmadik pedig a kozmikus tudat területén fészkel.

Vannak, akik teljesen a tudatalatti szférájába merülnek. Mit jelent ez? Azt, hogy meglévő személyiségükkel teljesen ihleteikre, reményeikre, hajlamaikra, ösztöneikre hagyatkoznak, és ezzel a zsenialitástól az idealizmuson át a bestialitásig, a jóságtól a gonoszságig minden lehetséges fokozatot megvalósítanak. Mindez a múltban való kotorászás és áskálás. Csak időtöltés, és mérhetetlen szenvedéshez és fájdalomhoz vezet. Olyanok is vannak, akik teljesen a személyiségtudat szférájában lakoznak. Megtagadják a tudatalatti minden sugallatát, s minden létszükségletükkel és szenvedélyükkel az aktuális jelenbe vetik magukat. Féktelen önérvényesítés, helytállási kényszer és tudati lehetőségeik teljes bevetése jellemzi őket. Hogy ez hová vezet, az mindannyiuk számára ismeretes.

Megint mások teljesen a kozmikus tudat szférájába vonulnak vissza, aminek a lényegét talán nehezebb megérteni. Ezek az emberek e természet kozmikus tudatának birtokában arra törekednek, hogy kivonják magukat a bűn és a halál következményei alól azzal, hogy rendet visznek életterületünk és a sokrétű prána kölcsönhatásába.

A kozmikusan tudatosak a törvény megalapítói, a dialektikus természet eonjai. Törekvésükkel, hogy minden létezőt törvényeik alá hajtsanak és ott is tartsanak, meghosszabbítják létrendünk fennállását, és így fenntartják a szenvedést, a vesződséget és a fájdalmat. A kozmikusan tudatosak alkotják e természet hierarchikus hatalmasságait; a tudatlanok (a személyiség-tudatosak) pedig a nyájat, amely a törvény alatt él, és amely tej helyett transzmutált pránát szolgáltat, amiből aztán a kozmikusan tudatosak élhetnek és létezhetnek. A tudatalattiban otthonosak pedig a nyájat vallásos, művészi és tudományos ámítások özönével ajándékozzák meg, ami arra szolgál, hogy ezt az elfogadhatatlan létezést „életnek” lehessen feltüntetni, s hogy az emberiség valami olyan jövőképet dédelgethessen, melyben a szenvedésteli léttől megmenekülhet.

A mikrokozmosz egy tudatgömb, amelyben a prána – vagyis az ősanyag – segítségével bizonyos ötletnek kell kifejlődnie. E fejlődés alapját képező ötlet nem a pránából vagy a mikrokozmoszból ered, sem pedig a mikrokozmoszban lévő valamilyen erőből, hanem egy kozmoszon kívüli, földöntúli területen határozták el. A mikrokozmosz a célhoz vezető eszköz. A tudat lélek, s ezt valami egészen másnak kell „lelkesítenie”.

Az egész fejlődés célja Istenben nyugszik. Ez a Szellem, ez egy pránán felüli-kívüli terület. Amikor a mikrokozmoszban a tudat ezzel a céllal összhangba kerül, mihelyt „Isten keze vezeti”, egy prána-anyagot sugároznak be a rendszerbe, amely tökéletesen tiszta és a célra van hangolva. Akkor az egész rendszer nagy dicsőségű, nagyszerű sugártér lesz, s transzmutálással prána-anyagot ad vissza a kozmikus területnek. A prána területét ez nagyobb lehetőségekhez juttatja, aminek eredményeként a fejlődés jobban, gyorsabban és hatásosabban mehet végbe.

 

(Részlet J. van Rijckenborgh és C. de Petri „Az egyetemes Gnózis” c. könyvének „A Gnózis mint ősprána” című fejezetéből.)

Az élet értelmének keresése

 

A „MI A TUDAT?” CÍMŰ CIKKBŐL KIDERÜL, HOGY A TUDAT FOLYTON A TÉNYEK NYOMÁBAN KULLOG. AZ EMBER OLYKOR EGYÁLTALÁN NINCS TUDATÁBAN CSELEKEDETEINEK ÉS AZOK KÖVETKEZMÉNYÉNEK. A JÉKÁRÓL SZÓLÓ ALÁBBI TÖRTÉNETBEN EGY ILYEN „ÖNTUDATLAN CSELEKEDETRŐL” KAPUNK TISZTA KÉPET EGY ŐSRÉGI TURKESZTÁNI ELBESZÉLÉS ALAPJÁN.

 

Jéka, egy dúsgazdag földbirtokos, sikeres életútja vége felé ráébredt, hogy élete valójában értelmetlen. Elhatározta hát, hogy annak az erőnek és képességnek a keresésére indul, amellyel a helyes módon szolgálhatja embertársait. Magas rangjáról lemondva koldusként vonult ki a világba.

Évek múltán rátalált egy szegényes kolostorra a sivatag közepén, ahol egy tanító lakott a tanítványaival. Taptuk, a vak mester végigtapintotta a koldus arcát, és kilátásba helyezte neki az igazságot. „Ez az igazság, gyermekem, napról napra közelebb kerül majd hozzád. Pillanatnyilag azonban semmi mást nem tudok felajánlani számodra, csak a belső udvar tisztántartását. Hétszer söpörd fel naponta!”

Jéka hálásan fogadta a feladatot, és nagy buzgalommal seperte a belső udvart, napjában hétszer. Minden nap látta a vak Taptukot, amint felesége karján, tanítványai kíséretében ahhoz az épülethez vonult, ahol oktatott.

Így telt el egy esztendő. Jéka megszokta és tökéletesen végezte munkáját, bár néha kissé lehangolta a folytonos sepregetés. Ám egy éjjel erre a gondolatra ébredt: „A mester alázatosságra akar tanítani!” Másnap újra örömmel látott hát munkához. És lám, énekelni kezdett, s míg szorgosan sepregetett, a dallamok és szavak szinte maguktól szálltak fel belőle.

Évek teltek el így, és Jéka lassanként újra eltanácstalanodott. Nap mint nap végig kellett néznie, ahogy a mester mosolyogva elvonul mellette tanítványival, akik még egyetlenegyszer sem néztek rá, és még egyetlen szót sem váltottak vele.

Tizenöt évi hűséges munka után aztán egy éjszaka Jéka elhatározta, hogy elmegy. Kiábrándultságában úgy érezte, hogy cserbenhagyták.

Az első nap a sivatagban örömmel telt meg a szíve: „Szabad vagyok, és azt teszem, amit akarok!”

A második napon azonban megéhezett és megszomjazott. Harmadnapra pedig annyira legyengült, hogy a fejét egy sziklára hajtva csendesen megbékélt a közelgő halál gondolatával.

De amint lefeküdt, sátrakat pillantott meg a távolban. Egy hatalmas tábort, színes sátrakkal, melyek fölött tűzrakások füstje gomolygott. Utolsó erejével vonszolni kezdte magát, mígnem egy óriási kerek sátorhoz ért, amelyben tarkabarka társaság ült a roskadásig rakott asztal körül. Jékát szívesen fogadták, annyit ehetett és ihatott, amennyi csak belefért. Amikor végre jóllakott, megkérdezte, honnan származik a sok pompás étel és ital. A következő választ kapta: „Egy hang vezetett bennünket ide, a Föld legszebb helyére! A szél minden nap egy ismeretlen szerzetes énekét hozza, mi pedig hallgatjuk, és együtt énekeljük vele. És ugyanabban a pillanatban megjelennek a legfinomabb ételek, pont olyanok, amelyeket az előbb magad is kóstolhattál.”

Jéka megkérte őket, hogy tanítanák már meg neki is ezt a csodálatos éneket, nehogy éhen kelljen halnia, amíg a sivatagban tévelyeg. Ekkor elénekelték neki…

Ugyanazokat a dallamokat hallotta viszont, melyeket ő maga énekelt a belső udvar sepregetése közben. Felismerte a szavakat, melyek egykor saját ajkáról származtak, és a zenét, mely a szívéből fakadt… És az elhagyatottság érzése tüstént elillant!

Szégyenkezve gondolt Taptuk óriási bölcsességére, aki szeretett fiaként oktatta. És ő, Jéka, ezt észre sem vette!

Gyorsan elbúcsúzott a sátorlakóktól, és útra kelt, hogy visszatérjen a kolostorba. Éjfél körül meg is érkezett, de a kaput zárva találta. Zörgetésére Taptuk felesége jelent meg, és gyengéden így szólt: „Jéka, hát újra itt vagy? Nem tudom, hogy Taptuk megint fel fog-e venni közénk. Távozásod tanácstalanná tette. ‘Mekkora csapás – mondta –, hogy legszeretettebb fiam itt hagyott! Mi értelme most már az életemnek?’ Én azonban beengedlek. Feküdj le a porba a belső udvaron, és várj, míg reggel erre jön a mester! Megérint majd a lábával. Ha azt kérdi: ‘Ki ez az ember?’, akkor örökre távoznod kell. Ha viszont így szól: ‘Ez a mi jóságos Jékánk?’, akkor tudhatod, hogy ismét befogadott.”

És Jéka lefeküdt a porba. Reggel, amint meglátta Taptukot feleségével karonfogva közeledni, behunyta szemét, és várt. Egy láb gyengéd érintését érezte, majd egy hangot hallott felcsendülni: „Ez a mi jóságos Jékánk?”

Boldogan emelkedett fel a porból. Seprűjéhez sietett, és tovább seperte a belső udvart, napjában hétszer, míg csak meg nem halt.

Testét befogadta a por, melyet oly hosszú ideig sepert. Énekei azonban ünnepelve szállnak fel, éltetvén mindazokat, akik ezt a táplálékot keresik.

A halhatatlan lélek tudatos megtapasztalásához vezető út

 

MINDEN KORNAK MEGVAN A SAJÁT KORSZELLEME. AZ EMBERI TUDAT EHHEZ AZ URALKODÓ TUDATHOZ VAN LÁNCOLVA, ÉS MEGTAPASZTALJA AZ EBBŐL SZÁRMAZÓ KORLÁTOKAT ÉS TÉVUTAKAT, MELYEK AKADÁLYOZZÁK ISTEN MŰVÉNEK VALÓDI MEGISMERÉSÉT. A FÖLDI ÉLET MOST A VÍZÖNTŐ JEGYÉBE LÉP, MELYBEN EGY ALAPVETŐ ÁTALAKULÁS FEJLŐDIK KI, ÉS AMELY AZ EMBERISÉGET DÖNTŐ VÁLASZTÁS ELÉ ÁLLÍTJA.

 

A Halak jegye még rányomja bélyegét a gondolkodásra, az érzésre és az életmegnyilvánulásokra. Az egyéniesedés ebben a korszakban hágott ugyanis csúcspontjára. Ezt megelőzően az „én vagyok”, az abszolút öntudat tömeges megélése nem volt lehetséges. Nos, a huszadik század végén már nincs szükség tekintélyekre és filozófiai eszmékre ahhoz, hogy az ember saját önvalójának tudatára ébredhessen. Az óriás felébredt évezredes álmából, és elméjének szeme megnyílott. Megtanulta a környező világot különálló kozmosznak tekinteni, melynek mechanikus törvényeit kénye-kedve szerint manipulálhatja. Épp ezért sem Istentől, sem ördögtől nem fél többé. Csak saját belső üressége kelt benne rettegést. Így közeledik tapasztalatainak határához, és felmerül benne a kérdés: „Tud-e az ember Isten nélkül élni? Képes-e oly kifinomult értelmét szíve trónjára ültetni?” Számtalan ember próbálta már meg ezt – és milliók próbálják mind a mai napig! A belső űr azonban megmaradt, mert azt csak az élő, halhatatlan lélek töltheti ki, melyet viszont még az ész falai fognak körül. Az anyaghoz kötött gondolkodás a modern emberben mélyen gyökerezik.

Aki azonban az igazságot keresi, azt lénye legmélyéig megérintik. Ettől legott megnyugszik; de mihelyst a régi élet újra jelentkezik, a feszültségek újfent visszatérnek.

A saját lényünkből és a kívülről jövő asztrális befolyások mellett ismételten feszültségek támadnak az értelem és a nyugalomra vágyó szív között. Pedig az értelemnek kellene annak a helynek lennie, ahol az isteni bölcsesség, a Gnózis és az ember találkozik egymással – de a számító gondolkodás, az „ésszerűség” rendre meghiúsítja ezt a találkozást.

Elfojtott vágyak, gátlások, hiúság, félelmek és energiafecsérlés az ára annak, ha törekvéseit az ember erre a világra összpontosítja. Ugyanakkor ezek azok a fékező tényezők és akadályok, melyeket saját maga teremt megszabadulásának útjában – a világba való belemerülés pillanataiban, melyek Isten megtagadásából keletkeznek.

Aki lélekmegújulásra törekszik, annak nem szabad az ellentétek játékába belemenni, mert ez visszavonhatatlanul két ellentétes tudatforma közötti újabb szembenálláshoz vezet. Ebben a küzdelemben épp azok az erők szenvednek kárt, melyek a tudatot megtisztíthatnák.

Hogyan kerülheti el az ember az ilyen konfliktust? Úgy, hogy a fejszét önmagában ennek a harcnak a gyökerére veti. Ez a következő megfontolást igényli: Hol állok én, melyik urat szolgálom? Még mindig a régi természetem hajt és vezet, vagy itt van már egy másik tudat csírája is, mely túlvezet személyiségem korlátain?

Nos, felmerülhet a kérdés, hogy vajon minden kívánt pillanatban lehetséges-e az én határain kívülre helyezkedni. Ki az, aki állandó harmóniában van ennek az útnak a követelményeivel? Ki áll mindig a belső csendben, amely a lélek vezetésének megtapasztalásához szükséges?

A dialektikában vannak olyan helyzetek, melyek során az embert alaposan próbára teszik. Ezek a helyzetek egyértelmű, biztos irányulást, határozottságot, tudatos döntést követelnek. Van-e hát segítség, amellyel a teljes személyiség határait át lehet törni, és amely olyan új távlatokat kínál, melyek nem torpannak meg az én korlátainál?

 

TUDAT ÉS LELKIISMERET

Igen, van ilyen segítség. Minden embernek van bizonyos mértékű belső ismerete, melyet „lelkiismeretnek” is neveznek. Ez az az alap, amelyen az eredeti isteni lélek az alantas ént megszólítja. A lelkiismeret irányt ad, megfontolásra és kiigazításra ösztönöz, és ha kell, megálljt parancsol. Egyben ez az a képesség, amellyel a gondolkodásban, érzésben és cselekvésben meg lehet húzni a jó és gonosz közötti határt. Aki a lélekmegújulás útját akarja járni, az a belső hangot egészen tudatosan fogja észlelni, és hallgatni is tud rá!

 

„EGYÉNI BÖLCSESSÉG”

A lelkiismereten kívül azonban van még egy másfajta ismeret is, mely az örökletes tényezők, nevelés és politika, társadalmi és vallási befolyások eredménye. Ebből az „ismeretből” kiindulva tanulta meg az ember megítélni az isteni szeretetet és bölcsességet. Ez az „egyéni bölcsesség” az ember aurikus lényében – felettes énjében – telepedett meg. Az embert uraló elképzelésekből épül fel, melyekre önkéntelenül reagál. Ez egy szerzett és túlbecsült ismeret, amely arra törekszik, hogy az eredeti lélek bölcsességét túlszárnyalja. Ezért mondja János első levele (4:1), hogy nem szabad minden léleknek hinni, hanem meg kell próbálni, hogy Istentől való-e!

A rossz lelkiismeret azt az érzést keltheti az emberben, hogy nem méltó a megszabadulás útját járni. Az ilyen érzés azonban az énből fakad, a földi természetből, mely az embert vissza akarja téríteni öntudatlan önszeretetéhez és önsajnálatához, hogy ily módon az én megőrizhesse önmagát.

Aki ezt belátja, és nem magát, hanem Istent, a Gnózist szereti, és belső figyelmét a „lélek hangjára” irányítja, az nyugalomra lel. Látja és tapasztalja, hogy minden akadály elhárul az útjából, mihelyt elegendő hajlandósága van a megszabadító út bejárásához. Annak következtében, hogy az énközpontú tudatot nem táplálja tovább, a törekvő kereső életének hangsúlya áthelyeződik. Egyre inkább megtapasztalja, hogy léteznie kell egy másik tudatnak, amely megszabadítja a születés és halál körforgásától. E tudatra való törekvése a transzmutáció és a transzfiguráció rejtélye elé állítja.

 

AZ ALAPVETŐ MEGVÁLTOZÁS MINT A TRANSZFIGURÁCIÓ ELŐKÉSZÍTÉSE

Mit kell tennünk ahhoz, hogy kétszer születettek lehessünk? Az embernek nem kell az állatok módjára egy öntudatlan magatartásminta szerint élni, hiszen tudatában lehet saját viselkedésének. Ez a képessége meghatározza döntését a gondolkodásban, érzésben és cselekedetben. Ahhoz, hogy új tudatra ébredjünk, elengedhetetlenül szükséges, hogy a saját magunkkal való szembesülés elől ne térjünk ki, hanem azt forradalmi önvizsgálatra váltsuk. Ily módon végül kifejlődik az eredeti, tökéletes ember képe. Ez a kép olyan mértékben erősödik, amilyen mértékben az önvizsgálat előre haladtával az én érdekei háttérbe szorulnak, illetve amilyen mértékben a belátás növekszik. E nélkül a belátás nélkül az új lélek fejlődése csak illúzió marad. És ha a halhatatlan lélek nem növekszik, akkor a Szellemet sem kaphatja meg, és nem léphet be a transzfiguráció folyamatába se.

A mondottak alapján a Gnózis fényének az emberi rendszer minden egyes atomjáig el kell tudni hatolnia. A transzfigurációnak nem szabad egy homályos, misztikus elképzelés szintjén megrekednie, hanem a tudat segítségével a mélyére kell hatolni, és fel kell dolgozni. Az anyagi ember biológiai testének minden atomjával fogva tartja az égi embert. Ezért kell a dialektikus látszatalaknak – a földi embernek – először egy olyan szintig felemelkednie, amelyen a lélekember kifejlődhet és később Isten szellemével összeolvadhat. Ahhoz, hogy ezt a pontot elérhessük, az új életvitel az az elengedhetetlen alap, melyen építkezni kell. Ez a követelmény érthető. Ezért kezdődik a megszabadító út is többnyire az alapvető életkörülmények megváltoztatásával. De vigyázat! Mint már említettük, az életkörülmények megváltoztatása még nem transzfiguráció! Az ember elköltözhet, másik foglalkozást választhat, új táplálkozásra és ruhaviseletre térhet, és rengeteg egyebet mívelhet, ezekkel azonban korántsem változtatja meg élete alapját. Hogy miért nem? Mert régi természetének vágyai és sóvárgásai még túlságosan mélyen vannak belevésődve, még túl nagy részét képezik a kereső vérének. Ezek még újra és újra a régi irányba hajszolják. Az életvitelében történő változtatás inkább csak egy eszményi vágyból, a tudat illúziójából fakad. Az életvitel ekkor csak külsőleg változik meg, hisz még nincs tudatos új lélek, amely a vezetést átvehetné.

Sokak tudatát még énközpontú tulajdonságok zárják el, melyek el akarják vonni a lelket a felépülés és megszabadulás folyamatától. Aki fenntartások nélkül a gnosztikus fényben áll, és magába olvasztja, hogy megtisztuljon, az megtapasztalja a nagy segítséget, mely minden komoly igazságkeresőnek rendelkezésére áll. Amit esetleg félreértésből azelőtt kirótt követelésnek tartott, az most magától értetődő dolog lesz számára. Önmagunk átadása nélkül sohasem fogjuk megtalálni az új lelket.

Megszabadulva az ellenkezést szító gondolatoktól, érzelmektől és cselekedetektől és az ezekből származó, embertársainkkal és a világgal való összetűzésektől, finom ösztönzésként tapasztalunk meg valamit az új tudatból, amely saját tudatunkat felülmúlja: ez pedig a mindenségtudat. Közeleg a transzfiguráció nagy ígéretének beteljesülése.

 

AZ ÚJ LÉLEK TUDATÁNAK JELE

Minden kornak megvannak a maga jellemző akadályai a törekvő lélek számára, ugyanakkor mindig vannak nagy lehetőségek is, melyek a lelket megszabaduláshoz vezethetik. Rózsakereszt Keresztély alkémiai mennyegzőjében is leengedték a megmentő kötelet az Istentől elválasztottság sötét aknájába. Így hív szüntelenül a Szent Hétszellem. A kereső ember szívében lévő rózsát megérinti, és ő azok keresésére indul, akik arra hivatottak, hogy koruk nyelvén kihirdessék az Egyetemes Tant. A magát önként az isteni szeretettörvényhez kötő, elhívott kereső átadja magát annak a folyamatnak, melyben az énje visszavonul a halhatatlan lélek javára. Ezt a folyamatot a Golgotára vezető rózsakeresztútnak nevezik. Kezdetben az elhivatott útja saját lényének megtisztításából és előkészítéséből áll, később azonban, amikor az új lélek már hat, elkötelezi magát embertársai szolgálatára, hogy őket is megmentse a haláltól.

Ha egyszer a lélek egyesült a szellemmel, akkor már csak ezen a magas rezgésfokon képes élni és hatni. Ezért aki egyszer ezt a szintet elérte, tudatosan és következetesen távol tarja magát a kritikától, önzéstől és az önérvényesítésre való törekvéstől. Érzelmek nélkül, anyagi és intellektuális kívánságoktól mentesen él. Ez az életvitel nem esik nehezére, hiszen teljesen a Gnózisra irányul, és minden lélegzetvételével is a Gnózisból él. Jézus nyomdokát követi, aki a Krisztus volt. Életcélja és életútja egy és ugyanaz lett: az isteni lélek megszabadítása az anyag láncaitól.