Pentagram 1996/2

Az egyiptomi ős-Gnózis XXVI.

 

ISTEN ELEVEN ISMERETE

A Corpus Hermeticum második könyve, amelyet Önök elé tártunk, szintén Pimander és Hermész beszélgetését írja le, mely teljes mértékben Isten lényére néz, és azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan lehet Isten lényét és hatását ismerni és megérteni.

Az olvasó bizonyára egyetért velünk abban, hogy ez az ismeret a legnagyobb jelentőségű, sőt, nélkülözhetetlen. Isten fogalmán mindig minden dolog forrását, a legmagasabb rendű létet értjük, amelyből minden létező jön és áll. Aki be akarja járni az ösvényt, a visszautat, ahogyan a legmagasabb létezőben el van határozva, aki tudja, hogy Isten gyermeké-nek hivatott, annak legalább is fel kell kutatnia és ismernie kell mindannyiónk Atyját. Az igazi gnosztikus végcélja így mindig is Isten ismerete volt. Mert ennek az ismeretnek alapján minden másra következtethetünk, és mindent meghatározhatunk.

A természetvallásos csoportok kitartóan emlegetik Isten nevét. Esedeznek hozzá, s a legszebb misztikus kifejezésekkel hívják és imádják. Naponta tartanak istentiszteleteket, prédikációikban Isten a téma és a végcél. Sok-sok ezren mondják magukat istentudónak, teológusnak.

A mindennapi élet eredményei és a számtalan irányzat teljesen ellentmondó véleménye és felfogása azonban kétségtelenül azt bizonyítja, hogy az emberek istenismerete valójában siralmas szinten mozog, ha egyáltalán lehetséges ismeretről beszélni. Alapjában véve a természet területén létező vallások sok beszéde és könyve csak találgatás, egész lényege csak szajkózás, s így semmitmondó. Aki a világ vallásos irodalmát áttanulmányozza, és ahhoz igazodik, az a végén még mindig nem tud semmit sem arról, amit keresett. A szavak áradata ez, amelyben az ember elsüllyed: tantételek, dogma, teológia – lényeges alap nélkül.

A századok folyamán ezt hozzánk hasonlóan számtalan ember felfedezte és megállapította. Így keletkezett az istentagadás. Tudatosan és pozitívan megtagadták, amiről a vallásos seregek azt gondolták, hogy Istennel kapcsolatban állítaniuk kell. Visszautasították a nagyképű tekintélyt is, amivel a teológus urak állították, hogy „így meg így van, és nem másképpen”. Lázadoztak az egyház más csoportosulásai ellen is, amelyek a tekintély mellett kényszert is alkalmaztak, kegyetlenséget, gyilkosságot, kínzószerszámokat, máglyákat, börtönt és az inkvizíció ördögi módszereit.

Továbbá azt is felfedezték, hogy az úgynevezett egyházatyák nem rettentek vissza az eredeti iratok ellopásától és elrejtésétől sem, hogy utódaik ne szerezhessenek tudomást azokról. A világ sok könyvtárában a legnagyobb kincsek rejlenek, sok gnosztikus szerzet hiteles hagyatéka. Ezeket az iratokat gondosan lakat alatt tartják, hogy tartalmuk rejtve maradjon. Esetleg néha még nyereségre is számítanak.

Idővel bizonyos egyházi intézményeknek azt a ravasz módszerét is felfedezték, amivel az eredeti iratok tartalmát alaposan megváltoztatták, hogy az így hamisított írások nyomán támadó helytelen benyomás – az igazságon erőszakot elkövetvén – látszólag az egyházatyák tantételeit igazolja.

Az emberiségnek így sajnos sok hazugság van a birtokában, éppenséggel a legszentebb írások formájában. Az emberiség a hamisítás sebeivel borított „szentbeszédet” melengeti a keblén. Ami az igazságból, valóságból és eredetiségből megpróbált az emberiséghez áthatolni, azt megszűrték és ellenőrizték, amennyire csak lehetett. Alapítottak egy tekintélyosztályt, s rangokkal látták el. A teológia doktorairól beszélnek. Ezek az urak pedig nemrégen még nagy hatalommal rendelkeztek a tömegekkel szemben.

Amit azonban ilyen dialektikusan ravaszul megszerveztek és szerveznek, hogy csaknem valódinak tarthatnánk, az a dialektika saját törvényei szerint elkerülhetetlenül véget fog érni: önmagát fogja megsemmisíteni.

Mert aki az élet helyett a halált választja, az a halált kapja.

Mint mondtuk, az idők folyamán sokan felfedezték a nagy árulást és megtévesztést. Ezek sajnos az ateizmushoz, az istentagadáshoz folyamodtak. Radikálisan elfordultak. Ismeretes, hogy ebből eredt a „történelmi materializmus”, egy rettenetes hanyatlás, mely szintén véres nyomokat hagyott mindenütt, ahol az akaratát érvényesítette. Ennek a következményei terhelik a mai emberiséget is.

Aki pedig felteszi a kérdést, hogy ki a bűnös, annak kétségtelenül azokra kell találnia, akik annak idején papságnak nevezték magukat, s a tömegnek mint tekintélyek, azt állították, hogy ismerik Istent, hogy Isten útjain járnak; akik azonban ennek bizonyítékával teljesen adósak maradtak: ellenkezőleg, számtalan ember vérét ontották és onttatták emiatt.

„Az ateizmus” – mondta egyszer egy kétségbeesett teológus – „az egyház egyik nem törlesztett adóssága”. Így van! Minden hiba azokhoz tér vissza, akik eredetileg felelősek érte. Az árulók utódai pedig útálatos örökségükön tanyáznak.

Akik a századok folyamán vagy ma is észreveszik, hogy a hivatalos vallásgyakorlók nem ismerik Istent, azoknak emiatt egyáltalán nem kell ateizmusra és materializmusra, anyagiságra vetemedniük! Mert teljesen meg tudtak és ma is meg tudnak szabadulni az örökölt rögeszméktől és árulástól, és maguk kereshetik az istenismeretet! Aki valóban keres, az valóban találni fog: mert az egyetlen igazság elmúlhatatlan és megsemmisíthetetlen.

Az igazság bebörtönzésének még a kísérlete is teljesen reménytelen dolog. Aki az igazságot akarja, az meg fogja szabadítani az igazságot. Abszolút helytelen, ahogyan ezt a világ teszi, Istent ismerhetetlennek és láthatatlannak mondani. E dogma mögé ugyanis a teológia rejtőzik el oly szívesen.

Amikor az Úrjézus azt mondja, hogy „Az Istent soha senki nem látta, hanem az emberfia, az jelentette ki őt”, akkor nem arra utal, hogy a Gnózis egyesek magántulajdona, hanem hogy aki visszatér a Gnózishoz, az istenemberi nemzedékek eredeti alapjához, a lélekvilág lélekemberiségéhez, az újra Isten gyermeke, újra „Isten Fia” lesz. Az ilyen ember számára pedig az isteni titok teljesen feltárul. A hermészi filozófia (amelynek írója ilyen istengyermeke volt, ennek mély értelmében), a Corpus Hermeticum második könyvében nem határozatlan dogmát kellene imádni. Neki mindent megköszönni és tisztelni. A teológus odáig vitte az embert, hogy mindenért köszönetet mond Istennek, amit a dialektikában el kell viselnie és szenvednie. Mert, ugyebár, semmi sem történik a mennyei Atya akarata nélkül. A leglehetetlenebb dolgokat is Istennek, a mennyei gondviselésnek tulajdonítják – mindegy, hogy áldásról, büntetésről, jutalomról vagy bűnhődésről van-e szó.

Nem. A hermészi filozófia arról világosít fel minket, hogyan lehet Istennek, minden dolog forrásának a tulajdonságait és hatásait abszolút megismerni.

Hermész, második könyvének már az elején meghatározza, hogy „Isten csinálja az örökkévalóságot, a világot, az időt, a keletkezést, ugyanakkor maga az örökkévalóság, világ, idő és keletkezés”. E művek és hatások alapján az ember mindenképpen áthatolhat Isten lényéhez, magához az isteni bőséghez.

Erre sokan azt mondhatják, hogy „Ebből még nem sokat vettünk észre: az emberiség ugyanis évszázadok óta állandóan tanulmányozza a teremtés különböző jelenségeit, ír és beszél az örökkévalóságról, világról, időről és keletkezésről. A tudomány minden fényes értekezését össze lehet foglalni az örökkévalóság, a világ, az idő, vagy a keletkezés rovatában, de ez semmiféle istenismerethez sem segített minket, ellenkezőleg: a meghasonlást és vitát csak növelte.”

A Corpus Hermeticum erre az esetleg felmerülő ellenvetésre már a hatodik szakaszban kijelenti, hogy Isten lénye csakis szellemileg látható, hogy szellem és lélek képezi Isten megnyilvánító erejét. Ezért tér rá erre a problémára csak a második könyvben, miután az elsőben, „Pimanderben” megmagyarázta, hogyan jön a Gnózis, a kinyilatkoztató istenismeret a jelölthöz, aki az ösvényt járja, és mint újjászületett lélek, a szellemi képmásával, az eredet szellemi képével találkozik.

Az istenismerethez való áttörésre csak az az ember lett érett és kész, aki bejárja az újjászületés ösvényét, ezen megtalálja Pimanderét, elveszett szellemét, és egyesül vele. Aki így lett Istenfia, Isten gyermeke, a szó igazi értelmében, annak van joga ismerni az Atyát, aki mindenben van, és mindenek fölött áll.

Amíg tehát „lelki szegények” vagyunk, amíg hiányzik a szellemünk, vagyis teljesen a halál természetébe merülünk, addig semmi olyasmit sem találhatunk, ami a szellemhez tartozik. Mit csinált a világ ebből a helyzetből?

A dialektikus gondolkodást, a halandó tudatot, az énembert nevezte ki szellemlénynek! Ennek a felelőtlenül szörnyű tantételnek az emberrel való összekapcsolása a legnagyobb bűntett, amit az emberiségen valaha is elkövettek.

Ezért magyarázza a modern Szellemi Iskola, minden idők Gnózisát nyomon követvén, a félrevezetett embernek a lélekújjászületés szükségességét. Csak az újjászületett lélekember fog találkozni Pimanderével.

Mihelyt pedig a szellem így feléledt bennünk, azonnal feltárul az istenismeret.

Az örök lélek ereje

 

A GNÓZIS EREJE AZ EGYETLEN IGAZI GYÓGYSZER. AMIT KÖRÜLVESZ, AZ MEGTISZTUL ÉS FELEMELKEDIK EGY MAGASABB FEJLŐDÉSI TERVHEZ. A GNÓZISBAN ÉS A GNÓZIS ÁLTAL ÚJJÁSZÜLETETT LÉLEK A TRANSZFIGURÁCIÓ NYITJA.

 

Az ember gondolkodása egy rémképekkel teli veremben raboskodik, amely félelmet kelt, és hazugságra, árulásra, gyáva, álszent, beképzelt és makacs viselkedésre készteti. Egyikünk sem mentes a bukottság ezen jeleitől, melyek szinte a vérünkbe ivódtak. „Senki sem jó, csak egy, az Isten” – mondja Jézus.

Ősidők óta mégis az Én a király az ember rendszerében. A bukott természet adja erejét, amely zűrzavart okoz és rombolóan hat. Ez az erő ugyanakkor mulandó és csalóka. Hogyan lehet ilyen zilált alapon örök és maradandó világot építeni? Hogyan lehet ilyen durva eszközökkel a világ és az emberiség megváltását elérni?

A kétsarkú természetben a jó egy idő után végül mindig rosszá változik. A béke háborúhoz, a háború békéhez vezet. Aki ezt megtapasztalta, nem fogja többé a megoldásnak ezt a módját erőltetni. A felettes természetre irányul majd, a halhatatlan lelkek életterére. Mert ezek a lelkek tudatosan az isteni erőből élnek, amely az ő életlélegzetük. Ez az erő már az ember teremtése előtt megvolt. Elkísérte az emberiséget az anyagba való lesüllyedésekor is, mintegy hidat vervén az elveszett fiú és az isteni Szellem között. Ezért beszél az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája olyan nyomatékosan egyrészt a lélekről, másrészt a lélekvilágról, amely Istennel áll kapcsolatban.

A Szellemi Iskola elsődleges célja a halhatatlan lélek elnyerése. Az isteni szeretet tehát azért árad ki a világba, hogy az ember tehetetlen és korlátozott énje tapasztalatoktól hányattatva végül arra a belátásra jusson, hogy szabadon engedi a fogságban lévő lelket. Ez persze nem a végcél. A felszabadított lelket elő kell készíteni, hogy befogadhassa a Szent Szellemet, mely maga Isten. Ez az a pont, amelyet el kell érni, hogy tökéletesen megszabaduljunk a haláltermészet minden korlátozásától.

 

A VÁGY – AZ ÉLET MOZGATÓRUGÓJA

A vágyakozás a szokásos emberi életvitel legfontosabb mozgatórugója, s egyben az inkarnációk kerekét hajtó motor is. A túlvilágon az elhunyt asztrálteste szembesül az összes vággyal, melyet életében táplált, és megtanulja felismerni következményeiket. Ezzel az ismerettel felvértezve tér vissza a mikrokozmosz egy új megtestesüléssel az anyagba. A mikrokozmosz új lakója lehetőséget kap, hogy kiegyenlítse elődje hiányzó, le nem zárt és fonák tapasztalatait. Amíg a finomabb járművek magatomjaiban ki nem elégített vágyak rejtőznek, szükség van a mikrokozmosz újabb megtestesülésére.

Ha a személyiség meg tudja magát szabadítani a földi dolgok utáni vágyaktól, akkor a mikrokozmosznak már nincs szüksége több „járműre”. A vágyakozás kioltásának lehetőségére utal Lao-ce a „wu-wei” fogalmával. (Úgynevezett nemcselekvés szükséges ahhoz, hogy ne jöjjenek létre újabb káros következmények.) Így a negatív karma megsemmisül, a sors nehéz láncai lehullanak. Ez a képességekben és tapasztalatokban gazdag ember fog aztán közreműködni mikrokozmoszának fejlődésében vagy felemelkedésében. A pozitív módon a Gnózisra hangolt ember szívében alakot ölt az emberi mércével mérve legnemesebb és legmagasztosabb vágy: a gyógyulás kívánsága.

 

A TUDAT MÉG AZ ANYAGHOZ VAN LÁNCOLVA

Ám tudatunk többnyire csak éntudat, egy rabszolga tudata. Amíg az új vágy nem lobbant fel bennünk, addig saját vérünk impulzusaiból élünk, és ezek irányítanak bennünket. Akkor még természetlelkünk „kezében” van a gyeplő. A halhatatlan lélekelv ebben az állapotban még csak lappang. Ha azonban a lélekelv egyszer felébred, és a szív rózsája ki tud nyílni, akkor megváltozik a tudat: új tudat keletkezik. Az én uralkodó szerepének vége szakad, és az ember egész lénye felvétetik egy alapvető átalakulási folyamatba. A lélek így újjászületik, megszabadul, és el tudja hagyni az ellentétek világát. Az ok-okozati hatás nem akadályozza többé; az örök és változatlan erő életterére irányul, ahol összhang, bölcsesség, szeretet és szabadság uralkodik. Mindazonáltal nem olyan értelemben, ahogyan a földi ember érti, hanem érzékszervekkel fel nem fogható rend szerint.

Aki az isteni Szellem lelkéből él, az magától értetődően helyesen fog eljárni, mert érzelmeit és gondolatait akkor az új lélek irányítja, és e folyamat eredménye a tiszta cselekedet lesz. Többé tehát nem az én lesz az, aki a lendületet adja, hanem a halhatatlan lélek ösztönzése vezet el az abszolút jóhoz. Pál ezt mondja: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”.

 

A LEGMAGASABB KÖVETELMÉNYEKNEK ALÁVETVE

A halhatatlan lelkek világában nem létezik az én lelkem vagy a te lelked. Ott egyetlen és egyetemes lélek létezik, mely a már felszabadított múlhatatlan értékekből keletkezett. Aki már halhatatlan lélekerővel rendelkezik, az szétárasztja erejét, hogy ezzel másoknak segítsen.

Az is előfordulhat azonban, hogy a tévelygő lélek kárt okoz másoknak. Tönkreteheti, sőt meg is ölheti őket. Ezért az élő lelkek ilyen közössége a legmagasabb követelményeknek van alávetve. Ami nincs összhangban ezzel a „testtel”, az zavart és megsemmisülést okozhat, mivel a különböző rezgésű erők ellentétbe kerülnek egymással.

A halhatatlan lélekkel szembeni követelmények egészen mások, mint amikkel a halandó lélek találkozik. A haláltermészet irányelvei és elvárásai nem alkalmazhatók e tiszta területre, mert ez óhatatlanul zűrzavarhoz vezetne.

Az újjászületett lelkek között az új életerő szabad kölcsönhatásának kell fennállnia. Itt az én beavatkozása a legkevésbé sem kívánatos.

 

A HALHATATLAN VILÁG EGYETEMLEGES

A halhatatlan lelkek világa univerzális; abban sem tér, sem idő nem létezik. Az új lélek a félelmet nem ismeri, és nincs szüksége karbantartásra, gondozásra, mivel a Krisztus-erőből él, amely mindennel rendelkezik. Mindent befogad, mindent birtokol, és részese a Mindenségnek. Az isteni erő rajta keresztül terjed, általa teljesíti az egyetemes tervet. Az ilyen lelket az élet vizének kimeríthetetlen forrásából keresztelik meg, és csak ezután működhet igazán közre az emberiség és a világ megváltásában. A halhatatlan lélek világa abszolút teljesség: az eredeti élet világa. Minden újjászületett lélek megtisztul a személytelen szeretetben, ami a bölcsesség.

Ez a tér kisugározza egyrészt a Krisztuserőt, másrészt azt az erőt, amelyet lakói – a halhatatlan lelkek – felszabadítanak. Mindezek az erők – erősek és gyengék – egyetlen legyőzhetetlen és érinthetetlen képességgé egyesülnek. Az egyéni lelkekből származó erők csak akkor hatnak megszabadítóan, ha az én megtanulja magát teljesen átadni. Amíg az én részt akar venni az új lélekké válás folyamatában – és ezt oly szívesen teszi – addig ő lesz az uralkodó, és szó sem lehet még csoportegységről. Ezért mondják, hogy az énnek alább kell szállnia, mert zsarnok gyanánt minden lehetséges módon megpróbálja fenntartani hatalmát. Ha azonban megvonjuk alapvető táplálékát, akkor az én folyamatszerűen feloszlik. Egyetlen gondolatot sem kell szentelni az énnek, egyetlen érzelmet sem, amely cselekvésre serkentené, s akkor a növekvő új lélek hatására ez az egység lép az egyéni érdek helyébe.

 

A FIATAL LÉLEK OLTALMAZÁSA

Képzeljék el, hogy a fej és a szív már egyesült, és össze van kötve az új, halhatatlan lélekkel. Nos, ekkor Krisztus tisztító ereje az egész emberi rendszert meg tudja érinteni és helyre tudja állítani. A mikrokozmosz égboltjának régi fényei bizonyos rendszer szerint kialszanak, és megnyílnak az ősi fénykapuk. Ami a földi ember számára lehetetlennek tűnt, azt most az új lélek csodával határos módon megvalósítja.

A víz a lélek jelképe. Az élő víz, az ősi, eredeti anyag a Szellem által megelevenítve létrehozza a fiút, a világ világosságát, amely minden embert körülvesz és magába foglal.

A halhatatlan lelkek hazája e világosság birodalma, ahol nem létezik sötétség, sem ellentét, sem viszály. Ott minden csupa fény; semmilyen ellenállás vagy árnyék sincsen, amely az ősanyag és a Szellem kapcsolatát megzavarná. Az újjászületett lélek ereje az igazi életből származik. Ezt az erőt, mely a törekvő, küzdő emberben fejlődik ki, arról a tiszta területről merítik, amely nem károsodott a bűnbeesés által.

Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért van szükség erre a lélekre. Nem szállhat-e Isten Szelleme közvetlenül az emberre? Nos, a két tér közötti hatalmas rezgéskülönbség indította Jakob Böhmét arra, hogy egy isteni és egy haláltermészetről beszéljen. Isten Szellemének közvetlen bemerülése a haláltermészetbe ennek azonnali elégését okozná.

 

A LÉLEK MAGA DÖNT VISSZATÉRÉSÉRŐL

Ezért van a Fiú világossága örök és kiolthatatlan jelként az ember szívébe ültetve: közvetítőként, átalakítóként működik, hogy általa a Gnózis ereje eljuthasson az emberhez. Mindemellett magától a lélektől is függ, hogy valóban Isten gyermekévé válik-e, hogy mintegy serleg – a szent Grál – gyanánt a tiszta lélekerő keverőedényévé lesz-e.

Ebben kell az énnek közreműködni, azaz háttérbe vonulni, visszahúzódni. A léleknek azon kell fáradoznia, hogy az ént erre rábírja. Amíg a lélek telítve van az én vágyaival, addig nincs hely a világosság számára. A karácsonyi történet arról beszél, hogy helyszűke miatt a gyermek nem a házban, hanem az istállóban születik meg, a szamár és az ökör szomszédságában.

A lélekszületés színterén tehát még az én ostobasága és szenvedélyei uralkodnak. Az örök lélek mulandó testet ölt magára, hogy leszálljon a tudatalatti világába. Itt ugyanis mindennek el kell pusztulnia, ami nem a világosságból való, mivel az új és a régi természet erői tartósan nem férnek össze egymással.

 

AZ ÚJ KIRÁLY A TŰZMADÁR

Az én számára már a saját legmélyebb indítékaival való szembesítés is ítélet. Csak ahol eltűnik az én, ott jelenhet meg a halhatatlan lélek. Ezért kell a gizehi nagy piramis látogatójának először a káosz kamrájába leszállni, hogy aztán a királynő (vagyis a lélek) kamráján át elérhesse a király (a Szellem) kamráját. A lélek ereje csak az én trónfosztása és megsemmisítése után nyilvánul meg. Az új király, a tűzmadár, a régi fejedelmek hamvaiból száll fel. Csak akkor képes folytatni útját, ha a régi gondolkodás kikapcsolódott.

A vízkeresztséget a tűzkeresztség követi. A megújulás pecsétje végérvényesen bevésődik: a lélek újjászületett. Azok az erők azonban, melyeket átnyújtanak, nem kizárólag őt szolgálják. Ezeket azért küldik, hogy mindenkinek része lehessen benne. A mű eredménye, mely nap mint nap megvalósul a törekvő emberben, mindenkihez kiárad. Mindenki javát szolgálni: ez a csoportegység alapelve. Mindent befogadni, mindent feláldozni, és ezáltal mindent megújítani mások javára.

Minél több lélekerőt szabadít fel és ajándékoz el egy ember, annál többet kap a lélek. Az égi manna leereszkedik a sivatagba. A szeretet kimeríthetetlen forrása kiárad a haláltermészet területére. Aki ezt az erőt saját maga számára akarja megtartani, általa fog tönkremenni. Aki viszont elajándékozza, hogy másoknak is megmutassa a belső szabadsághoz vezető utat, még többet fog kapni belőle, s így egyre többet tud kiárasztani. Aki keres, annak tudatára kell ébrednie, hogy a halhatatlanságért küzdő lelkek egysége abszolút szükségszerűség. E nélkül az egység nélkül nem lehetséges az emberiség megmentése.

Ebben az egységben azonban hegyeket is meg lehet mozdítani.

A halál áramlata

 

NE HAGYJÁTOK, HOGY AZ ÁRAMLAT MAGÁVAL SODORJON TITEKET, HANEM HAGYJÁTOK, HOGY AKIK KÖZÜLETEK KÉPESEK AZ ÜDVÖSSÉG KIKÖTŐIT ELÉRNI, KIHASZNÁLHASSÁK AZ ELLENÁRAMLATOT ÉS BEFUTHASSANAK. KERESSÉTEK ŐT, AKI KÉZENFOG TITEKET ÉS A GNÓZIS KAPUIHOZ VEZET MAJD, AHOL A VILÁGOS FÉNY RAGYOG, AMELYBEN NINCSEN SÖTÉTSÉG; AHOL SENKI SEM ITTAS, HANEM MINDENKI JÓZAN, ÉS A SZÍVÉVEL FELNÉZ ARRA, AKI AZT AKARJA, HOGY MEGISMERJÉK.”

(HERMÉSZ HARMADIK KÖNYVE)

 

Létünk eredetének kérdése egyúttal minden létezés alapjára, Istenre is vonatkozik. E kérdések szinte egyidősek az emberiséggel, és – különösen ha Istenre irányulnak – szíve mélyéig megmozgatják az embert.

Az istenhit mindig hozzátartozott az emberiséghez. A hit valójában mélyen emberi dolog, és olyannyira meghatározó, hogy értelmet adhat az életnek. Ha pedig a hit már „hegyeket” is képes megmozgatni, akkor általa hatalmat nyer az ember, hogy saját maga fölé emelkedvén ráébredjen valódi rendeltetésére.

 

KÜLSŐ HIT

Az Istent kereső ember azonban kérdéseivel először környezetét, embertársait és mindenekelőtt azon tekintélyeket, csoportokat és gyülekezeteket veszi célba, amelyek – saját állításuk szerint – biztos válaszok birtokában vannak. Sokan, nagyon sokan vélték és vélik ma is, hogy ily módon megnyugtató felelethez jutnak. S ha átmenetileg is, ez többnyire tényleg bekövetkezik azoknál a társaságoknál és vallási csoportoknál, amelyekhez csatlakoznak. Akadnak azonban olyanok is, akik nem érik be ezekkel a válaszokkal. Érzik, hogy mindez túl kevés, s hogy az úgynevezett vallásos életvitel, amitől lényegében mit sem változnak, nem old meg semmit. És nincs-e gyakorta az Istenről alkotott felfogások és elképzelések között a legélesebb ellentét?

Nem okoztak-e a vallásos emberek megannyi vérfürdőt a történelem folyamán, azt állítván, hogy saját hitük az egyedül igaz?

És nem képzelhető-e el, hogy ugyanezek elvakultságukban bizonyos hatalom befolyása alatt cselekedtek?

Nos, a XX. század végén a rengeteg természetvallásos csoport Istent szó szerint egy halom teológiai fogalom és dogma közé temette. Az Istenről született hamis elképzelések a kereső elé óriási akadályokat gördítenek. Ezek hatalmukba kerítik és oly sors alá vetik őket, amely egész biztosan nem volt tervbe véve, és ami által egyre távolabb sodródnak Istentől.

Tragikusan hangzik, de meg kell állapítanunk, hogy akik természetvallásos értelemben hívőknek nevezik magukat, lényegében ugyanolyan távol vannak Istentől, mint akik tagadják létezését. Sokan, akik ezt felfedezik, elfordulnak egyházuktól vagy vallási körüktől. Ezek elérhetnek egy időleges továbbfejlődést e természeten belül, megszabadító értelemben azonban ezzel semmire sem jutnak. A jó művelése ugyanis a gonoszt is óhatatlanul táplálja. Szó sincs tehát a saját lényünkben fészkelő alapvető gonosz legyőzéséről.

 

A CSALÓKA ÁLOMKÉPEK ELUTASÍTÁSA

Aki valóban keresi Istent, annak alaposan meg kell vizsgálnia minden másoktól átvett megkövült fogalmat és rendszert, minden elképzelést és dogmát, hogy tényleg megfelel-e a valóságnak. Megérzéseit a belülről megnyilatkozó valóság alapjaira kell helyeznie. Meg kell tanulnia a dolgokat olyan módon szemlélni, hogy a csalóka lidércfények és téveszmék lelepleződjenek, s így képessé váljék a valóban örökre irányulni.

Egy dogma vagy egy rögeszme elutasítása akár új kezdetet is jelenthet, ha valaki azért teszi, hogy áttörjön Isten igazi valóságához. Kétség és fájdalom, magány és nagy nyugtalanság tölti el annak a lelkét, aki ebben az értelemben az árral szemben mer úszni.

Amíg egy ember a halál széles folyamában sodródik, ahogyan Hermész bevezető szavai ecsetelik, addig saját véleményében és „hitében” mások mindvégig igazolni fogják. Megerősítik abbéli vélekedésében, hogy amit cselekszik, az valóban helyes.

Ha pedig egyszer ebben a körben kétkedve feltenné a kérdést: „Valóban a helyes úton járok?”, akkor atyai vállveregetés kíséretében így válaszolnának: „Minden a legnagyobb rendben van, amíg nem úszol az árral szemben. Nézd csak, mennyi lehetőséget kínál az élet! Éppen te ne találnád meg a számításodat? Gyere velem egy darabon, rengeteg új dolgot mutatok, amikről még csak nem is álmodtál!”

A nyugtalanság azonban egyre jobban eltölti annak a lelkét, aki valóban Istent keresi. Az élet kínálkozó sokszínűsége semmiképpen sem elégíti már ki. Félrevonul, míg mások teljes erővel habzsolják az élet örömeit, sejtvén, hogy szomját ezek csak ideig-óráig csillapítanák, s nyugtalansága előbb-utóbb újra megrohanná.

Ekkor pedig szabadulni szeretne ettől a szennytől, a vágytól, mely ebben az életben való részvételre kényszeríti. Sejti, hogy létezik egy minden földit felülmúló tisztaság. Tudatában fel-feltámad a magasabb rendű szépség, erő és összhang eszménye. Ezekre irányulva kezdi magát távol tartani a szokványos élettől.

Mialatt mások ittlétüket élvezik, és talán az élet szamárlétráján lépkednek felfelé, vagy más módon foglalatoskodnak e világ dolgaival, ő titkon az élet mélyebb összefüggéseit vizsgálja. A többiek pedig álmodozónak, képzelődőnek, esetleg kiábrándultnak tartják, s talán még sajnálják is, hiszen az ő szemükkel nézve oly keveset ért el az életben.

 

A BELSŐ HARC

Istenben való bizodalma és a valódi életbeteljesedés keresése azonban nem hagyhat alább. Harc lángol fel benne. Mert hisz nem érik-e utol folyton saját vágyai, és nem ébred-e olykor hirtelen annak tudatára, hogy alapjában véve ő sem különbözik sokban azoktól, akik benne gyakran az ellenszenv és megvetés érzetét keltik? Nem, nem akarja gyűlölni az embereket, hiszen ez ellentmond magas eszményeinek, de mégis ott vannak ezek a meghasonlott érzések és a szokványos világtól való elválasztottság abszolút tudata, amely már soha többé nem szüntethető meg.

Az új támpont keresésénél nekiveti magát az ezoterikus irodalom hegyeinek, és szinte eszeveszetten szívja magába mások tapasztalatait, abban a reményben, hogy végre választ kaphat gyötrő kérdéseire. Sok szempontból meggyőzve érzi magát e módszerek és nézetek hosszú sora által, gyakorolja a meditációt, és talán az okkultizmus különböző válfajaival is megpróbálkozik.

Nyugtalansága azonban csillapíthatatlan, mintegy hatalmában tartja, kétségbe és elkeseredésbe hajszolja. És egy bizonyos pillanatban teljes átéléssel jelenti ki: „Gyűlölöm az egész életet, minden dolgával egyetemben.”

Ez lenne az eszmény, amit meg akart valósítani? Nem egy mindent átfogó Isten- és emberszeretetről beszéltek-e a nagyok, és mindazok, akikre felnézett?

Átcsaphat-e a szeretetre és életbeteljesülésre való törekvés olyan gyűlöletbe és kétségbeesésbe, hogy már saját magától is undorodjék?

Valami nincs tehát rendjén, valahol rossz vágányra futhatott. Sejteni kezdi, hogy minden törekvése és fáradozása, hogy a halál folyamában árral szemben ússzon, teljesen hiábavaló volt. A legjobb esetben is csak néhány métert haladhatott felfelé, hogy aztán az áradat újra magával sodorja.

 

A KÍVÜLRŐL JÖVŐ ERŐ

Saját erejéből nem képes tehát a halál áramlatából kikerülni. Egy külső erőt kell megragadnia, amely a helyes utat mutatja, s amely egyidejűleg képessé is teszi a bejárására.

Kezdetben még kíséri ájultságának tudata. Ha belső nyugtalansága egyelőre nem is hagy alább, már annak reményében sodródik, hogy a segítségnek meg kell jönnie, ha feltétlenül bízik benne. Arra az állapotra eszmél, melyet a 42. Zsoltár ecsetel:

„Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre,

Úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!

Szomjúhozik lelkem Istenhez,

az élő Istenhez;

Mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt?”

És hirtelen egészen új erő érinti meg. Megtapasztalja, hogy létezik egy ellenáramlat, mely a „haza” kikötőjébe tart; egy áramlat, mely az embert nem a földhöz kötözi, hanem eloldozza tőle. Ez az áramlat ellenszegül az anyag szívó hatásának, és Isten egységéből származik. Ez a hívó, ébresztő és megújító erő visszavezeti az elveszett lelkeket eredeti hazájukba.

Ha mindenemet a szegényeknek adom is…

 

CSAKNEM NAPONTA HALLUNK GYERMEKEK ELHANYAGOLTSÁGÁRÓL, MENEKÜLTEKRŐL, SZEGÉNYSÉGRŐL, HAJLÉKTALANSÁGRÓL. E KÖZLEMÉNYEK NEM HAGYJÁK HIDEGEN AZ ÉRZŐ EMBERT. MÉLY HATÁST GYAKOROL RÁ EMBERTÁRSAINAK NYOMORÚSÁGA, KÜLÖNÖSEN HA GYERMEKEKRŐL VAN SZÓ.

 

Aki magasabb, szellemi életre irányul, képtelen kibújni az ilyen hírek hatása alól. Felteszi a kérdést, hogy vajon mit tudna tenni embertársaiért, hogyan tudná ínségüket csillapítani anélkül, hogy ő maga belülről belerokkanna. Talán eszébe jutnak Pál szavai:

„És ha vagyonomat mind felétetném is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból.” (1Kor. 13:3).

Mindennek az igazi szereteten kell alapulnia. Ha cselekedeteink az isteni szeretetből fakadnak, akkor pozitívan járulhatunk hozzá a teremtéshez. De ki képes erre?

A komoly keresőben újra meg újra megfogan a kétség, hogy ismer-e, netán birtokol-e egyáltalán szikrányit is ebből a szeretetből. És: ugyan elegendő-e a megszabadító ösvényről elmélkedni? S vajon ellátja-e őt majd lélekkel az isteni szeretet? Elegendő alap-e a munkához, ha a kapcsolat az új létterülettel helyreállt? S mi történik, ha hátat fordít azoknak, akiknek szükségük van a segítségére és támogatására?

 

A HUMANITÁST FELÜLMÚLÓ SEGÍTSÉG

Aki mélyebben elgondolkodik Pál szavain, megállapíthatja, hogy itt nem az ínségben szenvedő emberekről van szó. Sokkal inkább olyasvalamire céloznak, ami meghaladja az emberi gondolkodást és cselekvést. Olyan segítségre tehát, amely sokkal több, mint a humanitás. Pál ahhoz az emberhez fordul, aki megpróbálja a rejtélyeket feltárni. Azokhoz, akik mélyebb bepillantást szeretnének nyerni a világba, melynek ők is részesei. Akik az életfolyamatok mélyebb összefüggéseit szeretnék megismerni és megérteni. Ezek távolról sem zárkózott vagy közömbös emberek: fájdalmat okoz nekik mások szenvedése, mialatt ők maguk földi mércével mérve egészen jól állnak.

Aki az „élet” alapjait feszegeti, bizonyára már sok fájdalmas tapasztalatot tud maga mögött. Ennek során megállapította, hogy saját erőből csak igen keveset érhet el, s hogy ereje és anyagi lehetőségei igencsak szűkösek. Talán érez valami megnyugvás-félét, amikor valamicskét hozzájárul az általános fejlődéshez, a korlátok azonban hamarosan feltűnnek a láthatáron. További lehetőségei már nincsenek. Itt-ott talán szolgálhat ugyan néhány jótanáccsal, de a szenvedés okát nem tudja feltárni. Mások szenvedése többé nem hagyja nyugton, ezért kénytelen tovább keresni. Felismeri, hogy minden fáradozása ellenére a siker mégis elmarad.

Ez az a pillanat, amikor Pál megszólítja: „És ha mindenemet a szegényeknek adnám is, és a testemet tűzre vetném is, szeretet pedig nem lenne énbennem, semmi hasznom nem lenne abból.”

 

KI NE SEGÍTENE EMBERTÁRSAIN?

Pál szavai arra vonatkoznak, ami a belső megszabadulás útjára lépő emberben lejátszódik. Ha az ilyen ember nincs kapcsolatban az isteni szeretettel, akkor nála semmiféle belső változásról nem lehet szó. És ha az isteni szeretet híján fel is áldozná magát embertársaiért, ez akkor sem lenne megszabadító a mikrokozmosz számára. Csakis a természetlélek Krisztus-léleknek való önátadása szabadítja fel az erőt, amely által a mikrokozmosz megtisztul. Ez az erő ugyanakkor minden más teremtmény javát is szolgálja. És erről van szó! Mert – Jakob Böhme szavaival – e „lezárt világ” minden lakóját egyazon sors köti. Így minden megszabadító cselekedet végül is azért történik, hogy megmutassa másoknak a belső megszabaduláshoz vezető utat, s hogy segítsen is azt megtalálni. Hogy a haláltermészet fogságából a többi teremtmény is megszabadulhasson, és egy magasabb életterülethez felemelkedhessen.

Jan van Rijckenborgh – a hermetikus és modern rózsakeresztes III.

 

FELHÍVÁS AZ ÁLTALÁNOS BELSŐ MEGÚJULÁSRA

Jan van Rijckenborgh a harmincas években tartott beszédeiben megkísérli világossá tenni, hogy a Szerzet kiáltványait közvetlenül magára az emberre kell vonatkoztatni. Az emberben végbemenő általános reformációra szólít fel, mert csak ez vezethet a társadalom megváltozásához is.

Azt mondja még a Fama-hoz írt előszavában: „Mi arra az útra akarunk irányulni, melyet a régi könyvek mutatnak. A Confessio Fraternitatis adja számunkra a programot – a hitvallást. A Fama Fraternitatis-ban a jelölt rátér a program kivitelezésére. C.R.C. alkémiai menyegzőjében bemutatják a beavatás ösvényének teljes folyamatát, miután a célt, a hívást, a Fámát személyes módon kivitelezték. Végül itt van a rózsakeresztesek Christianopolis c. műve, melyben egy új társadalom szerkezetét írják le, melyet a testvéri munka által kell felépíteni.”

Megállapíthatjuk tehát, hogy Rijckenborgh a régi Szerzet kiáltványainak sokkal mélyebb értelmet tulajdonított, mint a felületes szemlélő hinné. Olyasvalamit talált bennük, ami őt magát is felkavarta. A Szerzet világgal közölt egykori üzenete, mely általános megújulásra szólított fel, mindenekelőtt magában az emberben végbemenő alapvető megváltozásra utalt.

Az 1940-45 közötti háborús években, amikor a megszálló hatalom az Iskolát bezáratta és a további munkát megtiltotta, Rijckenborgh a Corpus Hermeticum-ban, a manicheus és a gnosztikus iratokban, a katárok történetében mélyült el. Ezen iratok számos tanítását megtalálta a rózsakeresztes kiáltványok lefátyolozott, jelképes nyelvezetében is. Arra a meggyőződésre jutott továbbá, hogy Hermész tanai Paracelsus műveiben egészen sajátos módon tértek vissza; megállapította, hogy Paracelsust a rózsakeresztesek nagyon tisztelték. Az is világossá vált számára, hogy a kiáltványok szerzőinek ismerniük kellett a Corpus Hermeticumot, s hogy könyvtárukban még számos egyéb gnosztikus-ezoterikus irodalomnak is kellett lennie.

 

A HÁBORÚ UTÁN MEGJELENIK A DEI GLORIA INTACTA

Közvetlenül a második világháború után látott napvilágot a Dei Gloria Intacta (Isten dicsősége érinthetetlen) című könyve ezzel az alcímmel: „A szent Rózsakereszt keresztény beavatási rejtélyei az új korszak számára”. A mű a belső utat hétszeres ösvénynek ábrázolja. Itt persze nem egy másik – úgynevezett „beavatott” – általi beavatásról van szó. Az önbeavatás gyakorlati útja ez, amely az önismeret alapján tökéletes életmegújuláshoz vezet. Ahogy a gnosztikusok és hermetikusok mondták: „Aki önmagát ismeri, az ismeri a Mindenséget.”

A Dei Gloria Intacta – előszavában a klasszikus Fámából vett idézettel – két később megjelenő hatalmas mű előkészületének tekinthető. Ezek egyike a Corpus Hermeticum-hoz fűzött értelmező megjegyzések négy kötetre rúgó kiadása, a másik pedig egy nagyszerű kétkötetes mű: a C.R.C. alkémiai menyegzőjében ábrázolt beavatási út részletes magyarázata, melynek segítségével az út az olvasónak is feltárul.

A Dei Gloria Intacta-val Rijckenborgh azt bizonyítja, hogy hosszú előkészület után lépésről lépésre elhatolt a Szerzet titkaihoz, és megkapta hozzájuk a kulcsot.

 

LEVETKEZVÉN AZ IDŐ ÉS A REJTÉLYEK BURKÁT

C.R.C. küzdelme – ahogy ezt Rijckenborgh oly sokoldalúan ábrázolta – egyidejűleg az ő saját küzdelme is, hogy leleplezze ezt a lényt; küzdelme, hogy ezt az utat az idő pólyáiból mindenki számára kifejtse, szabaddá tegye; hogy a rejtélyek, melyekbe a régi iratok burkolva vannak, feltáruljanak. Rijckenborgh tehát ekkor már birtokolja a belső kulcsot a bölcsességek eme könyveihez, melyek az utat feltárják. Ugyanez a kulcs illik aztán az Alkémiai menyegző rejtélyeinek zárjába is, amiről így ír: „Az alkémiai menyegzőben részletesen, nagyon is pontosan leírják C.R.C. minden beavatását. Világosabban már nem is lehetne. Minden felvilágosítást megadnak, a legcsekélyebb részletek kihagyása nélkül.

Ki volt, vagy inkább ki ez a Rózsakereszt Keresztély ? Az igazi, eredeti ember ősképe. S az új, a valóban keresztény emberé is, aki a Krisztust felszabadította önmagában azzal, hogy a kereszt útját a rózsa erejében bejárta. Kereszt akkor keletkezik, ha két erővonal merőlegesen metszi egymást. Ez teljes változást jelent, erők változását, alkémiai változást, újjászületést. Az emberben lévő rózsát össze kell kapcsolni igazi életterületével, a halhatatlanság térségével. A rózsát meg kell szabadítani a transzfiguráció keresztútja által: ezért beszélünk rózsakeresztről. Ezt a munkát Krisztus erejében, vagyis az egyetemes élet sugárerejében kell elvégezni.”

 

HA A FÉNYSZIKRA FELLÁNGOL, MEGSZÜLETIK A BELSŐ TUDÁS

A rózsa itt a fényszikra jelképe, a gnosztikusok isteni szikrájáé, amit Rijckenborgh napjaink nyelvén szellemszikra-atomnak vagy szellemmagnak, az emberben lévő isteni életmagnak mond.

Ha ez az isteni mag az emberben hatni kezd, ha a szikra a szívben felragyog, akkor fog a belső tudás, a szív ismerete megszületni. Ez a tudás az isteni ősatomból nyilvánul meg, amely mintegy szellemi magként, vagyis lehetőségként rejtőzik az emberben. Ha ez a mag életre kel, kivirágzik, akkor az élet fájának gyümölcseit termi. Ha a rózsa magja megtermékenyíti a lelket, akkor a lélek halhatatlanná válik, és a test, a személyiség transzfigurál. A mindent felülmúló jóság ismerete szellemi megismerés. Ez megajándékoz minket annak a belső tudásnak a képességével, amely magára az emberre, Isteni rendeltetésére, a benne rejlő Istenre vonatkozik.

 

AZ OLVASÓT ÖNISMERETRE SARKALLNI

Van Rijckenborgh egyedüli célja, mely arany fonalként vonul végig művein: a komolyan törekvő olvasót önismeretre ösztönözni, arra, hogy a szívben rózsabimbóként, szellemszikraként elrejtett igazi önvalójáról szerezzen ismereteket. A szívben található az ember igaz eredete, mikrokozmoszként – vagy ahogy a Fama nevezi: „nemességként” – elrejtve. A Fama ezzel az eredeti emberre utal, aki a világ úgynevezett ismeretlen feléhez, Isten igazi természetrendjéhez tartozik.

Az embert arra kell ösztökélni, hogy állatemberi állapotából a megváltás ösvényére térjen.

Rijckenborgh részletesen foglalkozik műveiben azzal az úttal, amely a lélek újjászületéséhez vezet: a víztől és szellemtől való újjászületéshez, ahogyan Jézus mondja Nikodémusnak. E művekből ugyanaz az ébresztő és cselekvésre sürgető mondanivaló árad, amely már ifjúkorában is szólásra késztette. Ez az újjászületés szükségszerűsége, amelyről de Hartog beszélt. Mindezt azonban Rijckenborgh már nem burkolja exoterikus köntösbe, mint a kusza, homályos teológiai bibliamagyarázatok. Az evangéliumi út belső, ezoterikus megéléséről beszél: a János-embertől a Jézus-emberig. Ez Rózsakereszt Keresztély útja. Az újjászületés, amellyel az állatemberből szellemember lesz; amelyről fiatalabb éveiben de Hartogot prédikálni hallotta, Rijckenborgh számára nem filozófia, hanem maga a tiszta valóság és szükségszerűség.

A természetszülte embernek – amely földből való, földi – fel kell „öltenie” a szellemembert, mely isteni rózsaként, szellemszikraként benne rejtőzik. Szellemnek, léleknek és testnek ismét egyesülnie kell, igazi egységbe összeforrnia.

A régi gnosztikusok Bythos–Nous–Aletheia hármasát, az isteni szellem mélységét, melyből a valóság megnyilvánul, a Bibliában az isteni elvek jelenítik meg: Szellem, víz és vér; a hermetikus filozófiában a Szellem, lélek és test; a rózsakereszteseknél pedig a higany, kén és só. Ez a transzfiguráció útja, melyet Az alkémiai menyegző lefátyolozott és jelképes módon hét nap alatt lejátszódó eseménysorozatnak mutat be. Ez az ember hétszeres újraalkotása; újjászületés a természetszülte ember régi, énközpontú életének kiszolgáltatása alapján.

 

A GNÓZIS AZ EMBERT IGAZI VALÓJÁRA ALAKÍTJA

Az e dolgok felőli teljes tudatlanság az emberiség legnagyobb tragédiája. Rijckenborgh munkásságának alapgondolata ezért az, hogy a transzfigurálásra hivatott – de természetszülte állapotában megrekedt – embernek szét kell tépnie a gonoszság és tudatlanság kényszerzubbonyát. Ez a felfogás Hermész szavait igazolja: „Ha azután a Gnózis az egész tudatot megvilágosítja, akkor a lélek újra lángra lobban és felemelkedik, mialatt a természetszülte testtől eloldozza magát. Így alakítja át a Gnózis az egész embert igazi énjévé.”

A rózsakereszt és a hermetizmus szoros rokonsága Az alkémiai menyegző ismert részletéből is kiviláglik:

Hermész az ősforrás.

Miután az emberi nemet

oly nagyon megrontották,

isteni határozatra

és a művészet támogatásával

gyógyírként török fel itt.

Aki teheti, igyon belőlem.

Aki akarja, tisztuljon meg bennem.

Aki meri, vesse magát a mélységeimbe.

Igyatok hát testvérek, és éljetek!

Rijckenborgh hidat ver a rózsakeresztesek szándéka és a hermetikus ősforrás között. Az alkémiai menyegző magyarázataiban ezt írja: „Ki volt, illetve ki ez a Hermész? Nem más, mint a megnyilatkozó Szellem, aki minden embert táplálni, frissíteni akar. Ezért akarunk mi is erről az ősforrásról tanúskodni, s ezért térünk vissza mindegyre a régi hermetikus könyvek tanulmányozásához.”

 

HERMÉSZ AZ ŐSFORRÁS

Hermész tehát mitikus alak, ugyanakkor a nagy példakép is, akinek egyetemes bölcsességereje korszakokon át mit sem veszített sugárzó bőségéből. Hogy Rijckenborgh sorról sorra áttanulmányozta a Corpus Hermeticum-ot is, arról a magyarázatokkal ellátott négykötetes műve tanúskodik: Az egyiptomi ős-Gnózis és hívása az örök jelenben. A hangsúlyt ő is az ősforrásra, az ős-Gnózisra helyezte, mely az eredeti tudományra, az örök bölcsességre utal. Ez lényegében minden időben változatlan, pontosabban mindig ugyanazt a bölcsességet szándékozik elhozni nekünk. Örök hívásról van tehát szó, olyan hívásról, amely ma is időszerű. Jan van Rijckenborgh azt akarta elérni, hogy ez a hívás erőteljesen csendüljön fel, ugyanabban az értelemben, ahogy a rózsakeresztes testvérek a Fama-t hagyták örökül. Ám Rijckenborgh a mai idők hátteréről beszélt. Továbbment azon az egyetemes úton, amelyen minden időkben ugyanazt a lényeges bölcsességet hordták ki a világba.

Cikkünk alapján legyen szabad Jan van Rijckenborghot minden mai rózsakeresztes-gnosztikus példaképének tekintenünk. Műveiben a Krisztus-központú gnosztikus rózsakereszt hitvallását közvetítette, ahogyan az a XVII. század elején a rózsakeresztes kiáltványokban is megjelent.

 

A.H. van den Brul

Testünk a szellem temploma –vagy a lélek börtöne?

 

VOLTAKÉPPEN MI CÉLJA AZ EMBERI TESTNEK? A VÁLASZOK ELLENTMONDÓK: AZ EGYIK VÉGLET A TESTET A SZELLEM TEMPLOMÁNAK, A MÁSIK A LÉLEK VILÁGTALAN BÖRTÖNÉNEK TARTJA. AZ ELŐBBI SZERINT A FOGSÁGBÓL KIZÁRÓLAG E TESTRE TÁMASZKODVA LEHET SZABADULNI, EZ UTÓBBI SZEMÉBEN PEDIG ÉPP AZ ANYAGTEST A NAGY AKADÁLY. A TEST TEHÁT EGYRÉSZT SZÜKSÉGESNEK, MÁSRÉSZT KOLONCNAK TŰNIK.

 

Hermész hetedik könyve a következőt mondja: „Ha nem gyűlölöd meg a te testedet, fiam, akkor nem fogod tudni igazi önvalódat szeretni.” Kijelentését azonnal meg is indokolja: „Lehetetlen mind az isteni, mind pedig az anyagi dolgokhoz is ragaszkodni.”

Shankara hindu filozófus azt közli A megkülönböztetés ékességében, mely a Védák és az Upanisádok tanát tartalmazza: „A szabadulásra semmi reményed sincs, amíg magadat testeddel és érzékeiddel azonosítod. Alapjában véve ez a tudatlanság okozza a születés és a halál körforgását. Komolyan arra törekedj tehát, hogy ennek véget vessél.”

Jézus szerint: „Ha a kezed vagy a lábad megbotránkoztat téged, akkor vágd le, és dobd el magadtól. Jobb neked, ha csonkán vagy sántán mégy be az életbe, semhogy két kézzel és két lábbal vettetel az örök tűzre. Ha pedig a szemed botránkoztat meg téged, akkor vájd ki, és dobd el magadtól.” (Máté 18.)

Ez is azt akarja világossá tenni: aki nem szakad el a test dolgaitól, az igazi megszabadulásról ne is álmodjék.

 

ISTEN TEMPLOMA

Másfelől viszont a test mégsem lehet teljesen felesleges, sőt mintha nagyon is fontos szerep jutna neki – ez derül ki Pál szavaiból, amikor egyebek között így ír: „Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó szent Szellem temploma, melyet Istentől nyertetek?” (1Kor. 6:19)

Máshol: „Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.” (1Kor. 3:17)

Továbbá: „Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, az mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek.” (2Kor. 6:16)

Nos, mi tehát az emberi test célja, és milyen feladatot lát el az ösvényen járó tanuló számára?

Az Egyetemes Tan közli, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett háromszoros isteni ember a bűnbeesés következtében elveszítette testiségét, léleklényét és az Istennel való szellemkapcsolatát. Kiürült mikrokozmoszában csupán egy csökevényes szellemszikra-elv maradt meg. Mivel azonban Isten szereti teremtményeit, egy mentő tervet készített számukra.

E terv alapján egy új lény fejlődött ki, mely szinte szervátültetés módjára az isteni ember helyére került az üres mikrokozmoszban. Az így keletkezett egység azt a határozott feladatot kapta, hogy Isten bukott gyermekének segítsen visszatérni eredeti dicsőségéhez.

 

A SZABAD AKARAT

Ez az új lény nem más, mint a jelenlegi dialektikus ember, akit Isten szabad akarattal ruházott fel, hogy új fejlődési folyamatában szabadon dönthessen. E csodás ajándék azonban nagy veszélyeket is rejt, mert az ember szívében két erő lakozik. Az egyik a test kívánságait szolgálja, a másik viszont a szellemszikrából, a mikrokozmoszból ered. Az embernek szakadatlanul e két erővel kell küszködnie. Ha a test erőinek enged, akkor vét tulajdonképpeni megbízatása ellen – amely szerint Istenné kell válnia –, tehát a végesség és a halál útján bandukol. Ha a szellemszikrára hallgat, úgy az örökkévalóság, az élet mellett dönt. A szellemszikra tiszta fényében a választás nem tűnik nehéznek; de az önzés és az önszeretet káprázatában az ember folyvást a testiséghez fűzi magát, és a mulandó világot tartja igazi hazájának.

Sok-sok szenvedéssel és fájdalommal teli földi élet árán végül mégis megtanulja a szellemszikra hangját figyelembe venni, megtanulja megkülönböztetni, mi az, ami az élethez, és mi az, ami a halálba visz. Így megérti, hogy teste egy nélkülözhetetlen jármű és anyagi burok, mikrokozmosza ruhadarabja, melyben a régi, énközpontú ember új emberré alakulhat. Megérti Pál kijelentését, miszerint a test Isten temploma.

 

A TRANSZFIGURÁCIÓ A TESTBEN KEZDŐDIK

A transzfiguráció folyamata az emberi testben megy végbe. Aki a transzfiguráció útját járja, annál a test Isten akaratának kivitelezőjévé, eszközévé válik. Az ember ráeszmél eredeti megbízatására, és egész lényével – a testével is – a mikrokozmosz szolgálatába áll. Az ezáltal végbemenő átalakulás vezeti őt – ha művét bevégezte – még anyagi életében a szabadságba és az örök életbe.

Pál azt mondja a halottak feltámadásáról szóló írásában:

„Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban. Mikor pedig e romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: elnyeletett a halál diadalra.” (1Kor. 15: 47, 42, 54).

 

A TEST MINT TUTAJ

Bár Buddha itt következő hasonlata eredetileg az ösvény számára alkotott tan célját szemlélteti, egyúttal fényt vet a test szerepére is. „Mint amikor a vándor széles folyóhoz ér, melynek innenső partja veszéllyel teli, a túlsó viszont biztonságos; ám nem lát átkelésre alkalmas lehetőséget. Ekkor bizonyára felötlik benne, hogy ha tutajt építene, azzal biztosan átjutna a másik oldalra.

Nos, ha megépíti a tutajt, és átkel vele a folyón, ezt gondolhatja: Nocsak, milyen hasznos jószág ez a tutaj! Mi lenne, ha a hátamra venném, és mindenfelé magammal vinném?

Hát ez semmiképpen sem lenne bölcs dolog, barátaim. Ha ellenben a tutajt a partra húzná vagy hagyná elúszni, és nélküle indulna tovább, akkor bánna a tutajjal úgy, ahogyan kell. Bizony, a tant tutajnak készítettem nektek az átjutáshoz, nem pedig azért, hogy görcsösen belekapaszkodjatok.”

Ahogyan ebben a példában a tutaj nélkülözhetetlen a cél eléréséhez, úgy az ember teste is egy szükséges ház, melyben a transzfiguráció – az ember legmagasztosabb munkája – végbe mehet.

E munka végeztével viszont ez a test betöltötte feladatát.

Két film a buddhizmusról – II. Az élő Buddha

 

A FILMBEN ELHANGZIK, HOGY HA MÁR NEM LESZ EMBER, AKINEK A FELÉBREDÉSHEZ SZÜKSÉGE LENNE KARMAPA (AZ ÉLŐ BUDDHA) SEGÍTSÉGÉRE, AKKOR KARMAPA NEM ÖLT TESTET TÖBBÉ.

 

Tehát: segítség a felébredéshez. Buddha valóban segíteni akarta az embert e múló világból való szabadulásában, a tudatlanság álmából való felébredésében.

E film láttán azonban a néző nem feltétlenül érzi magát közelebb a szabaduláshoz, mivel még annak mibenlétéről sem hull le a lepel. Ellenkezőleg: vég nélküli körforgást lát, melynek fogságából szabadulni hiú ábránd csupán. A körforgás kettős: van egyrészt a természet vallásos ceremóniákba ágyazott körforgása, másrészt az újratestesülések körforgása. A tibeti felföld nomádjai ezzel teljes összhangban élnek. Így pl. a yaknak – az állatnak, melytől létezésük függ – mindenét felhasználják: náluk nincs hulladék. Minden cselekedetet imák kísérnek, mindenütt imamalmok forognak.

Száztizenegyezer ima az ára például annak, hogy a család, melyben a Karmapa ismét megtestesül, az első fiú és hat lány után végre megkapja a hőn óhajtott második fiút, a Karmapát.

A Lhasaba vivő több ezer kilométeres úton ezerszámra vetik magukat földre a zarándokok, hogy csökkentsék a gyűlöletet, a gerjedelmet és a tévelygést.

De vajon megszabadulnak-e ezáltal?

A 17. Karmapa – újraszületett Buddha – elődeihez hasonlóan tudatosan mehet át egyik megtestesüléséből a másikba.

Miután megtalálják és azonosítják, megkezdik kiképzését. A beiktatási szertartást énekek, zene és meditációk kísérik. Az ifjú megáldja a tömeget, sírba utasít egy veszélyes, kőben lakó démont, s újrafakaszt egy elapadt forrást.

 

EONOKON ÁT SEMMI VÁLTOZÁS?

A korábbi Karmapák mind szerzetesek tanítói voltak. De hogy mit is tanítottak, azt már nem tudja meg a néző. Némelyikük évtizedekre befalaztatta magát, hogy meditáljon. Hogy miről, az titok marad. A Karmapa évszázadok óta azonos önmagával. Ébredésnek vajmi kevés nyoma látszik; imamalom, meditáció, áldásosztás viszont van számolatlanul.

A film cselekménye – egyébként tényleges folyamatok leírása – az új Karmapa keresésének pontosan előírt szertartásaira és intézkedéseire épül. Elődje levelet hagyott hátra, melyben az áll, hogy hol és melyik családban születik újra. A levelet értelmezik, s balsikerek és sok fáradozás után egy expedíció végül megtalálja és azonosítja a 17. Karmapát, akinek születését csodás jelenségek – pl. a környéket betöltő gyönyörű zene – kísérték. A vidéket álmában a dalai láma is felismeri.

Mindezek láttán ilyen kérdések merülhetnek fel a nézőben: miért kell a lámáknak az új Karmapa után kutatniuk? Miért kell földi jelek szerint tájékozódniuk, ha egyszer van közöttük „látó”? Miért nem tudja az új Karmapa saját magától, hogy kicsoda, és miért nem ismerteti fel magát, ha egyszer olyan tudata van, melyet a halál nem szakít meg? Miért nem emlékszik a helyekre, ahol korábbi ittlétei során időzött?

Azt lehetne válaszolni: ő akarja, hogy keressék, azért, hogy követőiben nőjön a vágyakozás. Feltehetnénk, hogy tudata az anyagtestbe merülve átmenetileg elhomályosult. De miért engedi, hogy az emberek a megváltást ceremóniáktól reméljék? Miért hagyja magát ceremóniák fűzőjébe szorítani, hogy a hagyomány és a vének előírásai szabják meg lépteit? Vajon segédkezhet-e ily módon a felébredésben?

Hogy miért nyűgözi le a nyugati embert ez a körforgás? Nos, civilizációnk tönkreteszi a világot és saját magát is. A felhívás: „vissza a természethez” és a hagyományos valláshoz, kiúttal kecsegtet. Mintha a nyughatatlan világnak békét hozhatna, ha az ember összhangban él a természettel és egy olyan hagyományos vallási rendszerrel, mely az életnek értelmet ad. Egy ilyen élet megszüntethetné a félelmet és a bizonytalanságot, feledtetné az emberek technikai önhittségét és uralkodási törekvését. Csillapíthatná továbbá a tudás iránti sóvárgást és a rejtőzködés utáni vágyat. Legalább is így remélik. S vajon nem részesítendő-e feltétlen előnyben együttérzésünk minden lénnyel, egységünk a természettel, szemben a kizsákmányolásával és pusztításával, mely a nyugati létformától elválaszthatatlan? Hasonló értékek élnek a Hopi-indiánoknál is, akikkel – mint a filmben láthatjuk – a 16. Karmapa felvette a kapcsolatot. Igen, ezek az értékek és indítékok tényleg kívánatosnak látszanak.

 

A RÉGI ÉLET KIHÚNYÁSA

De vajon elegendő-e mindez ahhoz, hogy csillapítsa az ember legbensőbb sóvárgását? Megfelel-e az ember rendeltetésének, ha életét természeti körforgások és vallási ceremóniák teszik ki? Nem az lenne-e inkább a cél, hogy ezektől megszabadulván minden földit eleresszünk – vagyis felébredjünk?

Az ember önhitt törekvése, hogy a természet fölé kerekedjék, s a nyomában járó általános pusztulás – látnivalóan nem a szabadulás útját egyengeti. De vajon nem hat-e még az elbizakodottság mögött is a szabadság, a felébredés utáni vágy? Nem annak felismerése jelentené-e az ébredést, hogy célunk, vagyis igazi lényünk megvalósítása nem lehet sem a körforgás, sem az önhatalmú pusztítás? Hogy a cél a Szellem világa, melynek rendjéből ismét részesülnünk kell? Buddha nirvánának nevezte a saját magunktól és a természettől, az anyagi és finomanyagi élet kerekétől való eloldozást. Ha az ember ebben kihúny, s az őbenne hatékonnyá válhat, akkor a természet is új rendbe illeszkedik.

Elvileg lehetséges, hogy a természet és a vallás filmbéli körforgása a lámák számára alkalmas kiindulópont a szellemi világ és a nirvána, tehát a felébredés megtapasztalásához. A szabadulásnak azonban mind az útja, mind a célja rejtve marad a néző előtt.

Persze az sem zárható ki, hogy a lámák törekvése mindössze a helyzet fenntartása. Lehetséges, hogy a Karmapa tudata csak a finomanyagi világokra terjed ki, s ezen az alapon mentes a reinkarnáció kényszerétől. Ha így van, csak remélhetjük, hogy egyszer egy Karmapa – talán már a tizenhetedik – Buddhához hasonlóan széttöri a finomanyagi világok, a mágia és a ceremóniák bilincseit, s szabadságot, végleges feloldozást nyer a Szellem birodalmában. Akkor mindenkit, aki még a természet fogságában van, felébredéshez segíthetne.