Pentagram 1995/6

Az igazság birodalma létezik

 

HA ELHANGZIK A KIJELENTÉS: „ISTEN BIRODALMA, AZ IGAZSÁGOSSÁG BIRODALMA LÉTEZIK”, A TÖBBSÉG BIZONYÁRA HAJLAMOS EZT MEGKÉRDŐJELEZNI – MINDENEKELŐTT A FÖLD NYOMORÚSÁGA LÁTTÁN, MELYRŐL A HÍRKÖZLŐ SZERVEK JÓVOLTÁBÓL NAP MINT NAP ÉRTESÜLÜNK.

 

Azok kétkednek igazán, akik saját bőrükön tapasztalják a világ kegyetlenségét. Ilyesmit lehet tőlük hallani: „Hol van hát Isten birodalma? Hol itt az igazság? Az egyházak azt prédikálják, hogy Isten gyermekei vagyunk! Létezik egyáltalán Isten? S ha igen, miért bánik velünk ilyen gyalázatosan? Miért kínoz minket? Vagy nincs is semmiféle teremtő? A fejlődés véletlenszerű termékei lennénk, céltalanok és értelmetlenek? Azért hozta volna létre Isten a gonoszt, hogy kínjainkban gyönyörködjék? Netán érlelődnünk kellene a világ és embertársaink gonoszsága révén, hogy aztán a jó mellett döntsünk?”

Ilyesforma kérdések gyakorta felmerülnek, de kielégítő választ csak az kap, aki képes megnyitni saját bensőjének az isteni magra nyíló ajtaját. Isten birodalma létezik, sőt a Biblia tanúbizonysága szerint: „közelebb van hozzátok, mint saját kezetek és lábatok; bennetek és körülöttetek van”.

A legtöbb nép teremtéstörténete minden lét okát Istennek, a teremtőnek, a Szellemnek, a Szülőatyának tulajdonítja. Ez a magából merítő erő elmúlhatatlan, kimeríthetetlen. Megalkotta a maradandót és a mulandót, tehát az anyagot is, amelyből vagyunk, s amelyben élünk. Lényünk ezért kettős, isteni és földi egyaránt. Belső magja viszonylatában isteni, személyiségét illetően földi. Földi építőanyagokból áll ugyanis és ezek formái folyton szétesnek, újra meg újra feloszlanak, mivel világunk egy tökéletes birodalom tökéletlen árnyéka, torz vetülete.

 

AZ ÖNFEJŰSÉG EREDMÉNYE

A hajdankor embere a tökéletesség világában még együttműködött az istenterv megvalósításán. Önfejűsége azonban olyan vetületet eredményezett, mely már nem felel meg az isteni törvénynek. A szeretet, a mindenség alkotóereje az önérdeken megtörvén önszeretet lett. A három isteni erőt: a bölcsességet, a szeretetet és az ismeretet az önmagára irányuló lény többé nem volt képes befogadni, így ezeket már nem lehetett az istenterv kivitelezésére fordítani. Ennek következtében a tudat, a felismerőképesség elfajult. S minél inkább előrehalad az ember elfajulása, minél távolabbra sodorja őt saját akarata az isteni erőktől, annál kevésbé van tudatában annak, hogy egykor Isten birodalmában volt otthonos. Mivel már nincs kapcsolata a Szellemmel, nem tud többé az eltávolodásról sem. Elhomályosult tudatával képtelen Isten gondolatainak felvételére. Isten tiszta eszméit az ember éntudata olyan képekké silányítja, melyek már alig hasonlítanak a valóságra.

Mivel önfejűsége miatt e világ minden lakója erősen eltorzítja az isteni erőket, s azokat bemocskolva adja tovább, ezért elkerülhetetlen, hogy istenképünk és az isteni igazságosságról alkotott fogalmunk is hasonló torzulást szenvedjen. Ezért a legeszményibb kultúra, a legmagasztosabb és legépületesebb vallás, a legcsiszoltabb és legjobb törvény sem lehet több emberi fércműnél, amely óhatatlanul magán viseli az önös akaraton nyugvó tudat – s ennélfogva az istentelen nézetek jegyeit. Ez okozza a jó és a gonosz szembenállását is. Az önfejűség, az elkülönültség nem hozható közös nevezőre Isten igazságával – a kiegyenlítő isteni igazságosság nem képes áthatolni az én rögeszme páncélján.

 

A VALÓDI IGAZSÁGOSSÁG ISTEN KÉZNYÚJTÁSA

Az embernek egyszer mégis rá kell eszmélnie kétszeres lényvalóságára. Habár a halál árnyékbirodalmában él, mégis el van látva azzal a különös képességgel, hogy megismerheti és „örökölheti” Isten igazságbirodalmát, ahogyan ezt a Biblia kifejezi.

Az isteni igazságosság semmiféle tulajdonsághoz nem hasonlítható, a földi ember ez irányú igyekezete mindig zátonyra fut. Isten igazsága ugyanis nem valamiféle próbálkozás, amely arra irányulna, hogy Isten birodalmának rendje törvények és bíráskodás által fennmaradjon. Szintúgy idegen tőle a gonosz megbüntetése és a jó megjutalmazása abban az értelemben, ahogy ez a kiegyenlítő igazságosság jegyében a földi bírói gyakorlat sajátja. Sokkal inkább egy olyan erőt jelent, mely irányt ad, s bennünket vissza akar vezetni az egységhez, az atyai házhoz. Isten országában az egység a legfőbb parancs. Aki pedig vét e parancs ellen, azt haladéktalanul kizárják az egységből. Mivelünk sem történt ez másként, hisz a törvényt mindannyian megszegtük. Isten kegyelme révén azonban ugyanabban a pillanatban szükségszerűen egy erő válik hatékonnyá, mely megmutatja nekünk az egységhez visszavezető utat.

Amikor a Biblia Istent szívünk és gondolataink bírájának mondja, akkor ez korántsem jelenti azt, hogy Isten bosszúállóként lép fel. Sokkal inkább arról van szó, hogy az isteni erő, az isteni igazságosság megmutatja szívünknek és gondolatainknak az egyetlen helyes irányt.

Ha a földi ember e kereső sugárzás előtt megnyitja magát, akkor igaz belátást nyer és képessé válik Isten törvényének betöltésére. Ha azonban vonakodik a belátásból kirajzolódó szükségszerű lépések megtételétől, akkor megpróbáltatások és sorscsapások érik. Ezek révén aztán olyan tapasztalatokhoz jut, amelyek adott pillanatban felnyitják szemét a helyes irányra, melyet aztán követnie kell. Akkor a kijavító sugárzás elektromágneses ereje eléri és új emberléthez vezeti őt. Csak ez az új, minden földi kötöttséget levetkőzött ember léphet be Isten birodalmába, mert „test és vér nem örökölheti Isten országát.”

A Pistis Sophia evangéliumának lefátyolozott nyelvén mindez így hangzik: „Az igazságosság letekintett az égről”. Később pedig: „Az igazságosság az az erő, mely a magasságból leereszkedvén az emberi nemnek ajándékozza a fény rejtélyeit, hogy az emberek igazságosak és jók legyenek, s örököljék a fény birodalmát.” Az igazságosság erején itt olyan hatást értenek, amely az embert nyugtalanítja, kezdetben talán össze is zavarja. E nyugtalanítás révén az ember úgy érzi, hogy elveszti a talajt a lába alól, vagyis annak tapasztalati tudása fogan meg benne, hogy itt nincs itthon. A Rózsakereszt Iskolája megpróbál ennek a nyugtalanságnak irányt adni, megmagyarázza a várható következményeket és a tanulót a helyes ösvényre állítja. Ebben az összefüggésben „szent nyugtalanságról” is beszélhetünk, mert helyes reagálásunk esetén ez egészségessé, szentté tehet bennünket. Olyan életformáról van szó, mely élet és szenvedéstapasztalatból keletkezik. Ezt a kelyhet az utolsó cseppig ki kell inni, hogy tapasztalati tudáshoz, s ezzel együtt olyan állapothoz jussunk, melyben megnyilvánulhatnak számunkra az isteni birodalom nagyszerű törvényszerűségei.

 

AZ EMBEREK SZOLGÁLATÁBAN ÁLLVA

Ha a jelölt célirányosan halad tovább a választott úton, akkor új tudat, új gondolkodás, új akarás és új vágy keletkezik. Még ebben a világban van, de már nem ebből a világból való. Besorakozik a segítők nagy seregébe, akiknek az isteni birodalom a hazája. Irányulása révén abban a helyzetben van, hogy az igazságosság erejét felerősítve vegye fel, átalakítsa és átnyújtsa a kereső embereknek, akik az eredeti isteni erőt tiszta formában még nem képesek elviselni. Minden előttünk haladó szerzet ekként dolgozott. Szolgái a megszabadító út bejárása folytán mindig is két világ lakói voltak. Egyrészt ebben az életben álltak, vállalván a hatalmas megszabadító munka követelményét, másrészt már fel voltak véve egy erőtérbe, mely nem ebből a világból való és ott is tevékenyek voltak. Habár e két világ törvényei az őket hordozó éterek eltérő rezgési foka miatt számottevően különböznek, mégis megférnek egymás mellett. Ezért lenne hiba Isten birodalmát valahol a távoli világegyetem mélyén kutatni. Hiszen Isten az emberek között lakik. A Biblia sok kijelentése utal erre. „Közöttetek van, akit nem ismertek” – „Eljött az övéihez, de azok nem fogadták be Őt” – „A világosság pedig fénylik a sötétségben, de az nem fogadta be Őt.” Az Őt felfogó és megragadó tanulóra azonban rendkívül nagy feladat vár: az emberek szolgálata, saját szeretetáldozata által. A régi kabát, az anyagtest segítségével fel kell vennie a kapcsolatot a tévelygő emberekkel, hogy hirdethesse az Igét, ami által tevékennyé válhat az igazságosság ereje. E munka által saját útján is sikeresen halad tovább. Új, mind érettebbé váló lelke révén létrejöhet a háromszoros ego, az új én. Így feladatát az emberiség szolgálatában még jobban megértheti, akarhatja és vágyhat rá. Így fejlődhet ki az új látás, a lélek látása. Az eredmény: rálátás a lényeges dolgokra, ami a legbensőbb tudáshoz vezet. Csak akkor szólhat hozzá az ősbölcsesség, ha mindebbe egyre növekvő belátással beleágyazódik. Alapjaiban látja, tudja, mit kell tennie, hogyan kell cselekednie. Vágyakozása így asztrális szereteterővé lesz, akarása céltudatos irányulássá fejlődik, gondolkodása pedig az isteni törvény tévedhetetlen átölelésévé válik. Számára megszűnik az isteni életterülettől való elválasztottság, melyet önös akarásunk és az abból keletkező őrület hívott létre. Ismét az egységben áll.

„Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala.” János eme kinyilatkoztatása a tanuló számára valóság lesz, mert akkor minden régi képesség és kötöttség megsemmisül. Az új ég az a gyönyörű mágneses fénymező, melybe belépett. S noha a régi életterületen most már idegen, mégis itt kell betöltenie megkezdett feladatát. Csakis így, az erre „ránemesedett” embereken keresztül nyilvánulhat meg az isteni természet, amely aztán anélkül létezik a földi létterületen, hogy ahhoz hasonulna. Nem azért tevékeny, hogy szolgálja a mulandót, vagy új életet csöpögtessen belé, hanem hogy megkeresse azt, ami az egységtől eltávolodott és vissza akar térni. Csak így lehet azt a mindig időszerű követelményt valóra váltani, hogy „tanulmányozd és alkalmazd az ember szolgálatának egyetlen nagy törvényét”.

Ekként alakulhat ki az isteni törvényekkel való harmonizáló élet.

Ezért olvasható a János evangéliumban, hogy „Akik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek.”

S mindazok számára, akik elfogadják őt, megnyilvánul az isteni igazságosság az időben.

Az örökkévalóságnak építeni

 

TÖRTÉNELMÜNKÖN VISSZATEKINTVE LÁTHATJUK, HOGY A JELKÉPEK MINDVÉGIG ELKÍSÉRTEK MINKET. GYAKORTA FÉLREÉRTVE, DE MÉLY JELENTÉSÜKBŐL MIT SEM VESZÍTVE MA IS UGYANAZ AZ IGAZSÁG TÜKRÖZŐDIK BENNÜK.

 

A MŰVÉSZET JELKÉPRENDSZERE

„Csakis a művészet hivatott a Szentírás tanainak és kijelentéseinek a jelképes kifejezésére, vagyis arra, hogy ezt a saját módján utánafogalmazza. Így az embert az élő igazság által ihletett műértő kifejezés a legmélyebb lényében eltalálhatja és megragadhatja” – olvashatjuk Az egyiptomi ős-Gnózisban. A szellemi igazságok és jelképek azt a célt szolgálják, hogy „a kereső – újra meg újra hallván és látván ezeket – egyre mélyülő belátáshoz és pozitív reagáláshoz juthasson.” A jelkép, a művészet és a kultúra nem lehet meg egymás nélkül.

 

A KÖZÉPKOR TEMPLOMÉPÍTŐ CÉHEINEK PÉLDÁJA

A mondott kapcsolatra jó példa a középkor templomépítő céheinek működése, melyben a külső és a belső összhangja különösen szembetűnő. Az az érzésünk, mintha ezek a céhek különös módon az „Opus Magnummal”, a nagy művel foglalkoztak volna. A kövek összeillesztésének mikéntje a kívülállók számára hozzáférhetetlen titok volt. E művészek látszólag rejtve maradtak, mindössze egy titkos, kőbe metszett jel árulkodott kilétükről. A mesterek odaadása nem e világ dicsőségét, hanem magasabb célokat szolgált. Életvitelüket szigorú rendszabályoknak alávetve rendekbe tömörültek. Többnyire a céhszervezetektől is távol tartották magukat. Pitagorasz szellemét újraélesztve egyedül a világharmónia titkait kutatták. Kulcsuk az a szellemi kör volt, melynek magasztos bölcsességéről a következő vers is tanúskodik.

„Mint a pont, ha körbe lépsz,

Miben háromszög és négyzet kész,

Leld meg hát a pontot, tied lehet,

Baj és félsz rajtad erőt nem vehet.

A nagy művészet titka rád vár,

de ha nem érted: hiába fáradtál.”

Építményeik és szobraik egy kozmikus eszme jelképeit rejtik. Jóllehet külső megbízásra dolgoztak, munkájuk magasabb hatalmak iránti felelősséget tükröz. Egyedül ez a hivatástudat vezette őket. Belső fáradozásukat bizonyos értelemben a külső munka révén erősítették meg. A különálló egységekre tagozódást visszautasítva zárt egésznek tekintették magukat. A szolgálat e fokán magasabb célhoz törekedtek. Századunk embere már aligha fogja fel, hogy akkoriban egyesek olyan mű érdekében szövetkeztek, amelynek befejezését már tudván nem érhették meg. Ennek megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy ők egész másképp éltek és az örökkévalóság belső biztonságával az örökkévalóság számára építkeztek.

Ezekben a templomépítő céhekben gyakran lehetett ilyesféle titokzatos szavakat hallani: „Ha a dóm építménye elkészül, a világnak is vége lesz.” Itt azonban az örökkévalóságban való építkezésről van szó. Ha a Sanctus Spiritus – a Szent Szellem – háza valóban elkészült és lakosait felveheti az igaz élet, akkor a haláltermészet szükségrendje egyszer s mindenkorra elnyeletik abban a győzelemben, amit a jó és a rossz ikererőivel vívtak. Ebből a szellemi vágyakozásból született meg a gótikus csúcsívek építészeti élménye. Az ívek vonala a magasabb egység utáni közvetlen vágyakozásról beszél. A gótikus keresztgerendák ívei érezhetően egy bizonyos pontig, a zárókőig emelkednek, amely jelképesen az anyag és a tér törvényeinek legyőzésére utal. A kor szobrászata ugyanez a törekvést tükrözi, amire jó példa a Bambergi lovas néven ismert alkotás.

 

A LOVAS TITKA

A szobrot 1200 körül alkotta egy ismeretlen, a „lovasok mestereként” emlegetett művész, de csak 1600 körül került mai helyére, a bambergi dómba.

A művel szemtől szemben állva talán meglepődünk, hogy nem visel páncélt és a teljes fegyvertelenség benyomását kelti. Csak koronája jelzi, hogy a lovas egy magasabb létállapot képviselője.

Ki ez a lovas?

A középkorban a papság kivételével szinte senki sem tudott írni-olvasni. Ezért az írástudatlan többségre való tekintettel a képeket vagy szobrokat tiszta, félreérthetetlen jelképekkel kellett ellátni, melyek segítségével mindenki könnyen megérthette őket. Egy fegyver nélküli lovag ábrázolása ebben a korszakban egyáltalán nem jellemző, hiánya még ma is szemet szúr. A szobor titkához más oldalról kell tehát közelednünk.

Talán közelebb jutnánk a rejtély megoldásához, ha a lovast az összképen belül próbálnánk meg értelmezni.

 

AZ ELJÖVENDŐ ÚJ EMBER, MINT MINDEN DOLOG MÉRTÉKE

A lovas magasan trónol egy kővirágon – pontosabban egy növényekkel ékes tartópilléren –, amely mintegy szőnyeggé terebélyesedve hordozza a lovat és lovasát. A tartópillért két gyámkő tartja, melyek gyanítható módon a titok kulcsát is képezik.

A baloldali gyámkő teljesen simára van csiszolva. Jobboldali párját viszont egészen másképp formálták: egy antik színházi maszkhoz hasonlít, melyből titokzatos, növényi levélmotívumokból szőtt arc tekint le ránk. Miként az ókori színházakban, itt is az álarcon keresztül ér minket a döntő hatás.

A két gyámkő a teremtés alapelveit fejezi ki: az örökkévalóságot, mozdulatlanságot és a nyugalmat, mely önnön magát változtatja, mozgatja, formálja. A teremtés önmagáról akar beszélni. A gyámkövek a teremtésben zajló párbeszéd jelképei. Az alapot – a bölcsek kövét – a sima kő képezi. Először ezt kell keresni. Hogy ez a kő az emberben megjelenvén szabaddá váljon, a magasabb lét iránti teljes odaadásra van szükség. Goethe beszél erről a Faustban, amikor az ember hiábavaló fáradozását ekként jellemzi:

„Ha nekik bölcsek köve lenne,

a kőnek hiányozna a bölcs!”

Mégis, aki képes a szegletkő elhelyezésére, felszabadítja az abba bezárt isteni teremtőerőt. Ezért rezeg e gyámkőben – mint hordozóban – minden eljövendő: maga az élet, mely lélek és megnyilvánuló szellem. Ez tehát ama szegletkő, melyet a tudatlan építők a Szentírás hasonlatával élve oly gyakran elvetettek. A lovas jelképrendszerében ez a kiindulópont a teremtés dicső fokaihoz, melynek íve a földi tapasztalatoktól egészen a mennyei Jeruzsálemig nyúlik vissza. Ez a szegletkő az élet romolhatatlan magszeméhez is hasonlítható, vagy az alkimisták igazi aranyához, mely a tisztító tűzben keletkezik. Mindezek az utalások a szellem diadalmas győzelmi útjára vonatkoznak. Eközben az emberben összetalálkozó két természetrendnek harmonikusan együtt kell működnie. Ekkor valósul meg a képmáshoz való hasonlatosság, ekkor lesz összhang a teremtésben.

Hasonlóképpen vélekedik Eckehart mester is, aki a lovasszobor alkotásának idejében élt. A teremtés menetét, mely belső fejlődés, szellemi szemei előtt látja elvonulni.

„A természet minden féme az aranyat, a természet minden magszeme a búzát és minden (valódi) születés az (örök) embert ígéri.”

Hasonló értelemben utal Pál a két természetrendben végbemenő transzfigurista teremtésrejtélyre: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm. 8:19)

A lovasszobor egész kompozíciója azt sugallja, hogy a szellem az eredeti embert az újjálett természetből akarja megteremteni. A jobboldali gyámkő maszkformájú emberarcában a négy alapelem: a tűz, a föld, a víz, és a levegő lüktetését érezzük. Az eljövendő élet és a szükséges lelkesülés megjelenik. A szűzies, szeplőtlen anyagot, a prima matériát maga a szellem hozza mozgásba. Az alaktalan ősanyagban megfogan a rend és a forma.

Az éterszféra hordozóerejét, minden eredeti élet alapját a növényi motívumokkal díszített szőnyeg testesíti meg. Ha ez egyszer szabaddá válik, a szegletkő eredeti ereje tovább hat a ló megzabolázott asztrális erejében. A ló jelképezi minden harmonikus lélektulajdonság kifejlődését, amely az eredeti állatövben is kifejezésre jut. Maga a lovas könnyedén tartja a kantárt – tehát a lélekerőt vezeti, afölött rendelkezik. Egész megjelenése Parsifal alakját idézi, aki valódi istenkereső és akiben a szellem tudatosan dolgozhat.

Figyeljünk újra Eckehart mesterre, aki az ehhez vezető utat ekként foglalja össze:

„Elveszítem magamat, így megtalállak Téged.”

Így tanúskodik ez a magas szellemiségű lovagi kép is a két természetrendnek az istenkereső emberben belsőleg megoldható harcáról. A természet rendje emellett fokozatosan megtanít a mennyei élet szerzetének szolgálatára és önmagunk feláldozására.

„Elveszítem magamat, hogy megtaláljalak Téged.”

Ezért viseli a lovag a szolgálatkészség koronáját az égi Jeruzsálem felé vezető feltartóztathatatlan útján. A célt nem téveszti szem elől. Isten várának fénye emiatt „napköpenyként” (baldachin), a Parsifalalak tudataként lebeg fölötte. Mert „aki nem ismeri a célt, az az útról sem tudhat semmit.”

A lovas kompozíciójában így ölt alakot a teremtő terve, melynek minden emberen be kell teljesülnie.

A teremtés rejtett erői a természetember önátadása révén szabadulnak fel a szegletkőből. A Trigonum Igneum – a lángoló háromszög – a szellem, a lélek és a test szerinti megnyilvánulással a teremtmény szolgálatába lép.

Az őseredeti teremtés mindig érinthetetlen marad. Nem ismer semmi akadályt, ha hozzáértő építők kicsiny csoportja az új erőben nekilát a mű építésének.

A feledés folyója

 

MIÉRT TÉVELYEG AZ EMBER A VILÁGON? MIÉRT ENNYIRE BEHATÁROLT EZ AZ ANYAGI VILÁG? MIÉRT JELLEMZI SZENVEDÉS, AGGODALOM, MELYET LEGFELJEBB A SZERENCSE ÉS AZ ÖRÖM RÖPKE PILLANATAI SZAKÍTANAK MEG?

 

Az Igazság Evangéliuma szerint az anyagi világ a feledésből, az isteni határtalanság iránti tudatlanságból keletkezett.

Mit jelent a feledés szó? A görög mitológia ezzel kapcsolatban a Léthé folyóról beszél, amely Hádész birodalmán, az alvilágon folyik keresztül. A holtak lelkei ide érkezvén isznak a Léthé vizéből, s emiatt megszűnnek korábbi életükre emlékezni.

A kérdés az előző élet emlékének elveszítésén túl azonban egyéb szempontból is közelíthető, aminek mélyreható következményei vannak. Az ember ugyanis szünet nélkül a feledés italát kortyolja – nemcsak halála után, hanem mindenekelőtt éltében. Mindennapi életünk színtere, az anyagi világ, nem egyszerűen a feledés eredménye, hanem maga a feledés. A Léthé a mulandó világgal azonos, melyben az emberek céltalan bolyongásuk során alámerülnek, s melynek vizét nap mint nap mohón és sóváran nyelik. Ebben élnek-halnak szakadatlan körforgásban, ami csak akkor szűnik meg, ha a feledés fátylát széttépik.

És mi vajon mennyire feneklettünk meg a múltban? Mi történik a mindennapi autóvezetés vagy újságolvasás közben, amikor nekidühödünk, vagy pénzügyi híreken bosszankodunk? Hogyan fogadjuk a hízelgést, s hogyan, ha csúnyán elbánnak velünk? Elragad bennünket a feledés árama, vagy sikerül megőriznünk az eredetiség emlékét? Fel tudunk e még egyáltalán idézni valamit, aminek nyomán, ha ködösen is, de felderenghet a végtelenség, az örökkévalóság, az Atya, az isteni energia és aktivitás létezése?

 

AZ ÉN FÉLELEMBŐL KELETKEZIK

Az Igazság Evangéliuma azt mondja: „Amikor az Atyáról való tudatlanság a félelmet és aggodalmat létrehozta, a félelem köddé sűrűsödött, úgyhogy senki sem láthatott semmit sem. Ezáltal teret nyert a tévedés és az ürességben működött, anélkül, hogy az igazságot ismerte volna. Szép és hatásos módon formálta a dolgokat, melyeknek az igazságot kellett helyettesíteniük.”

Az Atyáról való tudatlanság, az Istennel való egység ismeretének elfelejtése félelmet idéz és aggodalmat kelt. Ebből a félelemből és aggodalomból jön létre az énünk, mint lehatárolt, lezárt tudati mező. Itt vagyok én – ott pedig rajtam kívül mindenki más. Lehatároltsága miatt az én a mindenség egységétől el van választva. Az én maga a tömény félelem. Mindössze egy korlátolt tudati terepet birtokol, ezért minden külső hatást a felségterületét fenyegető támadásnak vesz. Az ént egy nagy áradat kellős közepén magasló körformájú gátnak, töltésnek képzelhetjük. A gátra zúduló energiák nyomása alatt az én szüntelenül a saját létéért retteg. Félelemből áll, mert korlátozott és a feledésből keletkezett. Csak az akar korlátozott maradni, aki a mindenség egységét elfelejtette. Így iszunk naponta a Léthé folyójából.

A félelem maga az isteni szeretet ismeretének hiánya, az isteni határtalanságról való tudatlanság. A szellemlélek ember, aki az Atyával, az isteni mindenséggel egy, tökéletesen mentes minden félelemtől, mert ő maga a szeretet.

Az emberek közötti mérhetetlen különbségek ellenére a félelem érzete mégis mindenkiben ugyanaz. Jóllehet a félelem kioltásának útja különböző lehet, oka viszont mindig a feledés, a tudatlanság, a lehatároltság.

Egy aszpirin tabletta a fejfájást csillapíthatja, esetleg ideiglenesen meg is szüntetheti, a fejfájást kiváltó ok azonban ettől még megmarad. Ugyanígy tudja csupán a belső megfontolás, a segítő szándékú elbeszélgetés vagy egyéb kezelés a félelmet csökkenteni és a tudatból kiszorítani. Noha ez bizonyos helyzetekben kifejezetten kívánatos és hasznos lehet, az emberi félelem valódi oka csak akkor tűnik el, ha az éntudat – karmikus következményeivel együtt – megszűnik létezni.

 

A KRITIKA AGRESSZIÓHOZ VEZET

A félelem és a kritika mindig egy tőről fakad. A vádaskodás, a bírálat, az ítélkezés nyomán ellenszenv, viszály és gyűlölet támad. Talán túlzásnak tűnik, de a kritika úgyszólván a későbbi események főpróbája. Végül is mi az, amit egymás szemére vethetünk? Ha jobban megnézzük, mindig az én megnyilatkozását és magatartásmódját rójuk fel, csak mindig másvalakinek az énlényét vesszük célba. Másnak is azt vetjük tehát a szemére, ami minket is jellemez: hogy ő egy én. Magatartásunk számottevően különbözhet ugyan, mégis minden viselkedés az énben gyökerezik. Mások kritizálásával mindig egy én fölött törünk pálcát, olyasvalami fölött tehát, ami magunk is vagyunk. Tulajdonképpen önvádról van szó: hogy másokat veszünk célba, aligha leplezheti, hogy legmélyebb lényünkben magunkat érezzük bűnösnek. Bűnünk viszont az isteni egységtől való elszakadás következménye.

Mi tehát a megoldás?

Az én, mely lényege szerint lehatárolt, a határtalanba nem léphet be, ez teljességgel lehetetlen. Bármennyire is szeretné a határait kiterjeszteni, a határtalant mégsem kebelezheti be. A feledés marad, sőt, az én kiterebélyesítése a feledést csak elmélyíti. Egyetlen lehetőség marad csak nyitva: a feledést az emlékezésnek kell megszüntetnie.

 

AZ EMLÉKEZÉSHEZ KÉT ÚT VEZET

Az emlékezésről való beszéd azonban még korántsem jelenti az emlékezés tényleges megtapasztalását. Az emlékezés, melyet az isteni egység elfeledése érvénytelenített, sokkal több, mint egyszerű gondolatműködés abban az értelemben, hogy: „na igen, újra emlékezem, hol hagytam a slusszkulcsomat”. A megváltó emlékezet azt jelenti, hogy tekintetünket újra befelé kell fordítani. A valódi gnosztikus tudás és tanítás lényegében azt közli: az örökkévalóság és határtalanság bennünk van. Az isteni fény és energiája, intelligenciája az emberi szívben honol. Emlékezni tehát annyi, mint az örökkévalóság rezgését érezni – nem elgondolni, hanem érezni. Ha ez az érzés megfogant bennünk, akkor egyidejűleg a tudásnak is birtokába jutottunk.

Az első és legfontosabb kérdés tehát az, hogy a szívünkben keletkező különös hatásokat hogyan éljük át. Az emlékezést felkeltő szavak csakis ezután nyerhetik el igazi értelmüket számunkra.

Az emlékezet két úton közelíthető: van egy közvetlen és van egy közvetett út is. Ezeket azonban nem egymás után, hanem egyidőben kell bejárni.

A közvetett út az emlékezés ösztönzése olyan beszédek és írások által, melyek egy megvilágosodott tanítótól vagy egy szellemi iskolától erednek. Az iskola beszédei, magyarázatai mintegy energiaátruházással teremtenek kapcsolatot a közvetett és a közvetlen út között. A közvetlen úton járni azt jelenti, hogy a határtalanság érzését saját szívünkben éljük meg és a beszédtől, az igétől szó szerint emlékezethez jutunk. Újra befelé fogunk tekinteni. Olyan tudáshoz jutunk, melyet igaz ismeretnek lehet nevezni, mert megvilágosító, élő ismeret, vagyis bölcsesség.

A gnosztikus emlékezet persze nem olyasvalami, ami csak időnként tölti meg a fejet. Sokkal inkább egy mindennapi életünket meghatározó alapérzésről van szó. Olyan állandó háttérsugárzás ez tehát, melyet a szívünkben lévő fényszikra táplál és amely a feledést bensőnkből száműzi. A félelem és a bűn, mint ködös fantom lepleződik le.

 

AZ ÖSZTÖNZŐ SEGÍTSÉG IGAZ EMLÉKEZÉST IDÉZ ELŐ

Minden megvilágosult tanító hangsúlyozta, hogy külső támogatás és ösztönzés nélkül szinte lehetetlen emlékezethez jutni. Ennek ellenére néha úgy tűnhet, mintha bizonyos emberek minden külső segítség nélkül ébredtek volna fel és érték volna el a megszabadulást. Jól meg kell azonban gondolnunk, hogy előéletüket nem ismerjük. Gyakorta túl gyorsan és felületesen ítélkezünk, majd hozzátesszük: „No lám, az utat én is bejárhatom egyedül!” Ez azonban csak önámítás. Egyedül, teljesen magunkra utalva mindent elérni – ez önhittség, a feledés hatása. Ez ént, lehatároltságot, félelmet, bűntudatot, ítélkezést jelent. Külső megelevenítés, helyes vezetés – vagyis erőátruházás – nélkül emlékezés ma nem lehetséges. Másfelől azt is be kell látnunk, hogy szívünk különleges érintkezési pontjának érzékelése és gyengéden finom belső ismerete nélkül az ösztönzés hatás nélkül marad.

A külső és a belső szükségképpen egybevág. A dialektikus gondolkodást mind külsőleg, mind belsőleg a feledés, az emlékezet hiánya jellemzi. Ha az emlékezés, a legbensőbb lénnyel való újraegyesülés megvalósul, akkor a belső és a külső közötti különbség megszűnik.

 

A FELEDÉSBŐL KIEMELKEDNI

A szellemi hagyomány a megváltás ösvényére lépést a „megszabadulás áramlatába való bemenetelnek” is nevezi. Két áramlat van tehát: a Léthé mellett létezik a megszabadulás folyója is. Az utóbbi azokról a világító útjelzőkről ismerhető fel, amelyeket az előttünk haladók hagytak hátra.

Feladatunk a feledés folyójából kiemelkedni. Nem szabadidős kedvtelés gyanánt, s nem is halogatva, várván, hogy előbb felrázzanak álmunkból – nem, a kilábalást itt és most, mindennapi életünk gyakorlatában kell véghez vinni.

Dőreség lenne azt hinni, hogy ez majd csak úgy, magától megtörténik. Az odaadás, az éberség és az erőfeszítés alapkövetelmény. Persze nem görcsös erőlködésre van szükség, hanem arra a fáradozásra, amely szívünk mélyéről jövő hatásként világít és megvilágosít. Mert bár a bukás szinte magától megy végbe, mindössze hagyni kell, hogy a feledés folyója elnyeljen minket –, a kilábalás annál fáradságosabb vállalkozás. Le kell győznünk ugyanis a feledés nehézségi erejét. Az emlékezés azonban szinte aknát fúr ezen keresztül: hajlandóságunk minden pillanatban megnyithatja a szívünket és széttépheti a feledés hálóját.

Az emlékezés tudatossá válást jelent, ez pedig az élet tudatos megélését. A tudatos élet valódi változást eredményez, melynek folyamatát az örökkévalóság ereje táplálja és vezeti.

A törvény betöltése a szeretet

 

ALIGHA VAN SZÓ, MELYET ANNYIT HASZNÁLNAK, DICSŐÍTENEK, FÉLREÉRTENEK, BESZENNYEZNEK, OLY GYAKRAN LÁBBAL TIPORNAK, S AMELLYEL ANNYISZOR VISSZAÉLNEK, MINT A „SZERETET”. MŰVÉSZET, VALLÁS VAGY TUDOMÁNY: MINDEGYIK A MAGA CÉLJAIRA HASZNÁLJA ÉS SAJÁTOS SZEMSZÖGBŐL NÉZI. FELBONCOLJÁK, KIELEMZIK, TEOLOGIZÁLNAK RÓLA, S EKÖZBEN ELKÓTYAVETYÉLIK. A SZERETET ÖSZTÖNÖZNI KÉPES AZ EMBERI LEGMAGASSÁGOSABBAT, DE UGYANÚGY A LEGALJASABBAT, AZ EMBERALATTIT IS. EGYESÍT ÉS ELVÁLASZT, ÖSSZEKÖT A „SZERELEMBEN”, DE KÉPES ELLENTÉTÉT, A LEGKEGYETLENEBB GYŰLÖLETET IS FELHÍVNI.

 

A SZERETET ÉGI HATALOM

Az emberiség fennállása óta megszámlálhatatlan mese, legenda, monda, mítosz kering a „szeretet” körül. Könyvek ezreinek szolgál téma gyanánt minden elgondolható összefüggésben, s a róla szóló verseket megzenésítve éneklik. A szeretet a leggyakoribb téma, s ez vélhetően a jövőben sem lesz másképp. Mert nem létezik ember, aki úgy tudna szeretet nélkül élni, hogy közben lelkileg meg ne keseredne.

A szeretetet újból és újból kapcsolatba hozzák az „ég” fogalmával. Egy sereg különleges jelenséget – így pl. a harmóniát, az örömet, a boldogságot és az életet – a szeretet és az ég együttműködésének tulajdonítanak. De a beteljesületlen vágyakozást, a szerelem mulandóságának tudatát, a fájdalmat és a halált úgyszintén.

A szeretet az ember ősemlékezete eredeti isteni állapotára: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt…” (I.Mózes 1:27) Isten lénye azonban szeretet. S a múlhatatlan isteni szeretet utáni vágyakozás távoli álomként kíséri az embert egész életén át.

 

A SZERETET MINT TULAJDONSÁG

Dialektikus világunkban a szeretet csupán a számos tulajdonság egyike, s az egyén önző kívánságához igazodik. Még a látszólag legönzetlenebb, legáldozatteljesebb szeretetünk is igényt tart a viszonzásra: jóllehet kifinomult, leplezett és be nem vallott formában, de magában rejti a viszontszeretet követelését.

A szeretet mint tulajdonság csak egy pólus, nem önmagában nyugvó középpont. Ha egy pólus életre kel, akkor természettörvény-szerűen létre kell jönnie az ellenpárjának is. A dialektikus szeretet ellenpontja azonban mindig csak gyűlölet lehet, habár ez jó néhány árnyalatban és változatban is feltűnhet. Ez nem hangzik valami kellemesen, de mégis így van. Mert ahogy a valódi élet nem lehet meg szeretet nélkül, haláltermészetünkben a gyűlölet éppúgy létünk oltalmazója és pontosan olyan lényeges és énközpontú, mint a szeretet. Természetes – s világunkban egyenesen szükségszerű – önfenntartásában és önérvényesítésében énünk az ellenszenv (a rokonszenv, a szeretet ellenpólusa) révén védekezik. Így aztán folytonosan buzgólkodunk – rokonszenv és ellenszenv, szeretet és gyűlölet között ingadozva.

Isten szeretete azonban nem ismer tevékenységet. Isten nem szeret és nem gyűlöl. Isten szeretet. Ez Isten létállapota. Ahol a szeretet a szeretet és a gyűlölet közötti semlegességben van, ott nem hívja fel ellenpólusát, nem vet árnyékot, nem ismer mozgalmasságot. Isten tehát mindenható szeretet, önmagában nyugvó, s mégis tetterővel teljes. Ez a mindent megnyilvánító, soha ki nem merülő isteni energia, mindeneknek a kezdetek óta létező ősforrása.

 

AZ IGAZI KERESŐ A SEMLEGESSÉGBEN ÁLL

Mennyire igaza van Hermész Triszmegisztosznak, amikor az emberi jót csupán a gonosz legkisebb részének nevezi. Pál kétségbeesett kiáltása ugyanezt idézi: „…mert nem azt mívelem amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem”. (Róm. 7:15) A Rózsakereszt Szellemi Iskolája mindig nagy nyomatékkal mutat rá, hogy tanulói számára a szeretetnek a semlegesség jegyében kell állnia.

Ennek az abszolút semlegességnek a betartása nélkül mindenki bűnrészes e világ gonoszságában. Mert a szeretet tűz. A dialektikus szeretet tüze az önkény és az elvakultság lobogó, felemésztő tüze. Ha belátjuk minden földi jóság és szeretet viszonylagosságát, akkor többé már nem hagyatkozunk rá. E felismerés révén a tanuló eloldhatja magát a humanitás sodrától. Megpróbálhat semleges lenni, se gyűlöletet, se szeretetet nem érezni az emberiséggel és az egyénnel szemben! E semlegesítés által törvényszerűen jut el a világ és őközötte uralkodó feszültségek, erők és kötések kioltásához. Segít a gyűlölet és a szeretet világégését csökkenteni. Így tanít minket a rózsakereszt filozófiája. Ugyanakkor a tanulót változatlan nyomatékkal állítja újra és újra Jézus követésében a központi, a mindent hordozó talapzat elé: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” S Pál ezt mondja: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” (1.Kor. 13)

 

MEKKORA LEGYEN A TANULÓ SZERETETE?

E tekintetben az iskola két követelménye látszólag homlokegyenest ellentmond egymásnak. S a zűrzavar nem lesz csekélyebb, ha J. v. Rijckenborgh Dei Gloria Intacta című könyvében a következőket olvassuk: „Mekkora legyen a tanuló szeretete? Mértéktelen!”

A tanulóság folyamatának elengedhetetlen tartozéka ennek a „páratlan, mértéktelen szeretetnek” a kivívása. De hát nem a semlegesség, a személytelenség kívánalmát hangsúlyoztuk e az imént, óvván magunkat minden humanisztikus törekvéstől? Most pedig a mértéktelen szeretet követelménye elé állítanak minket! Hát nem abszurd ez kissé és lehetséges e egyáltalán ennek a parancsnak a betöltése?

Ez se nem abszurd, se nem lehetetlen, ha Pállal együtt felöltjük „az új embert”, azaz belépünk a lélek régi természet szerinti elhalásának folyamatába. Akkor felnyílnak szemeink, szívünk megtisztul, az ébredező új lélek által fény költözik belénk, s megtanuljuk megérteni, hogy nem szeretetünknek kell semlegessé válnia, hanem tanulókként mi magunknak. Szeretetünket nem másoktól, hanem az általunk hőn szeretett énünktől kell távoltartani. Meg kell tanulnunk megérteni, hogy Istent nem azért mondják egyetemes szeretetnek, mert önmagát szereti, hanem mert szeretete átöleli a mindenséget, egyformán áradván mind jóra, mind gonoszra. Vagyis: mindazokra, akik követik őt, de azokra is éppúgy, akik még nem.

Felismerjük, hogy a „mértéktelen” nem felmérhetetlent jelent, hanem mérték nélkülit. Ne vonjuk meg tehát a jó és a gonosz, az igazságos és igazságtalan óhatatlanul személyes indítékú mérlegét. S ha esetleg buzgó tanulóként úgy vélnénk is, hogy mindez már mögöttünk van, tudatalattink mélyén akkor is a megítélés – s tőle válhatatlan: az elítélés –, vagyis a szeretet csődje, a szeretetlenség rejtőzik. Talán szavainkban, s bizonyára tetteinkben sem vagyunk már a régiek, ám gondolatilag és érzelmileg még mindig mi vagyunk, mert valódi szeretet egyedül a megszabadult, eredeti lélekből áradhat. Jóllehet az énhez bilincselt, önámításra fogékony lélek is megüthet bizonyos mértéket, valójában mégsem képes „árnyékmentes” szeretetre.

Az önámításnak tudható be, hogy olykor talán meglepően gyorsan megtanulunk eleget tenni az embertársainkkal szembeni semlegesség követelményének. Bizonyos értelmezésben ez ugyanis szerfelett kényelmes lehet számunkra, hisz nagyon is jól megfelel a bennünk még mindig ügyködő énlénynek. Közben vonakodunk észrevenni, hogy énünk még mindig „szortíroz”: rokonszenv ennek, ellenszenv amannak. S ez utóbbit persze azzal intézzük el: „Hiszen semlegesnek kell lennünk!”

 

AZ ÚJ TESTAMENTUM SZERETETE

A régiek hagyatékából tudjuk, miként szólott Jézus azokhoz, akik készek voltak a hegyre vezető út bejárására. „Hallottátok, hogy megmondatott, szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: szeressétek ellenségeiteket, … Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Semmilyet. Semmi sem változott meg bennetek. És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másképp, mint azok, akik a Gnózisról mit sem tudnak? Mert nem egy természetistenről tanúskodtam nektek, s nem is egy fajistenről, aki az embereket kiskorúságukban vezeti, hogy ne essenek teljesen áldozatul a romlásnak. Az egyetlen örök Istenről tanúskodom, aki a Gnózis, az Istenről, aki a szeretet.” (Máté 5:4346)

Ez forradalmi kijelentés volt. Ennek előtte sohasem állítottak az emberek elé világosan és megalkuvás nélkül ilyen követelményt és tanúbizonyságot a beavatóhelyen kívül. S a természetén védekezett, fenyegetve érezte magát legbensőbb talapzatáig. Nincs e már elég más törvény, amit figyelembe kell venni? A külső forma szerinti életvitel törvényei, melyeket biztos, igazolható mérték gyanánt lehet és kell lefektetni? Törvények, amelyek engedelmességet követelnek, amelyek gyakran talán kényelmetlenek, de mégis betarthatók? A te törvényeidet nem ismerjük! Megszeged törvényeinket!

És Jézus azt felelte: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényeket, hanem hogy betöltsem azokat. De törvényeim nem a ti törvényeitek, hanem a Gnózisé. A ti törvényeitek földi törvények, emberek alkották embereknek, szívetek keménysége és tehetetlensége miatt. Én nem úgy adom a törvényeket, ahogy a világ adja, hogy azok külsőleg kössenek és tereljenek benneteket. Általuk Isten egyetlen nagy törvényét, a szeretet törvényét kívánom megvilágítani előttetek. Mert Isten törvényének betöltése a szeretet!”

 

SZERETET ÉS IGAZSÁGOSSÁG

Szeretet, felebaráti szeretet – mennyire közkeletű fogalmak! Mily gyakran emlegetik, játsszák meg és figurázzák ki a felebaráti szeretetet! Belőle nőtt ki a humanizmus, félreértéséből keletkezett a kommunizmus, a szocializmus, s mindannyiuk közös és egyéni csődje. Mert meg nem tartható az az első és legnagyobb parancsolat nélkül, melyet Jézus a felebaráti szeretet parancsa elé helyezett: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

De hol van és ki ez az Isten, akiről János, az út egyengetője a következőket mondja: „Az Istent soha senki nem látta. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt.” (János 1,18)

A Teremtés Könyvében pedig, az ember teremtésének jelképes legendájában ez áll: „… és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” (1.Mózes 2:7)

A kezdetektől fogva magunkban hordozzuk tehát Isten szent lehelletét, fényt a fényéből, s ezáltal lelkünkben Őt magát, s csodálatos istengyermekségünket is megtapasztalhatjuk. S amilyen természetesen szereti egy gyermek az ő atyját és amilyen szeretettel vágyik utána „teljes szívéből és lelkéből”, vagyis teljes tudatával, akként és egyazon tudatban gyökerező végtelen istenszeretetnek kell eltöltenie a tanulót is. Minél inkább felnövünk ehhez az istenszeretethez, a bennünk lévő és a bennünket birtokba vevő eredeti isteni lélekhez, annál inkább eltűnik belőlünk az önszeretet. Akkor megtanulunk a másikra úgy tekinteni és őt akként szeretni, mint saját magunkat.

Így kerülhet a mérleg nyelve az én és a te viszonylatában egyensúlyba, függetlenül attól, ki az a te, s így tapasztaljuk meg Isten gyermekeinek szabadságát. Mert földlakókként alá vagyunk ugyan vetve a dialektika törvényeinek, lelkünknek mégsem árthatnak többé. Az ugyanis megszabadult mindenféle mozgalmasságtól, melyet a szeretet és a gyűlölet szentségtelen égése okozott. Ekkor eljutottunk a valódi semlegességhez, mely ugyanakkor a szeretet erőteljes és mozgósító létállapota is.

„Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak” – mondja Jézus, a Krisztus. Az arra előkészített emberszívekbe és fejekbe –, tehetnénk még hozzá kiegészítésként. Isten mindenható szeretetének szent, gyógyító tüzéről van szó, amely megváltja a világot a dialektika törvényének igájától.

„… és mit akarok, ha az immár meggerjedett?” (Lukács 12:49)

Jan van Rijckenborgh – a hermetikus és modern rózsakeresztes I.

 

1994 NOVEMBERÉBEN AZ AMSZTERDAMI BIBLIOTHECA PHILOSOPHICA HERMETICA TUDOMÁNYOS TANÁCSKOZÁST RENDEZETT „A RÓZSAKERESZT EURÓPAI JELENSÉGE A XVII. SZÁZADBAN” CÍMMEL. ENNEK A TANÁCSKOZÁSNAK EGY OLYAN BESZÉDÉT KÖZÖLJÜK, MELY TÚLLÉP A RÓZSAKERESZT XVII. SZÁZADI VONATKOZÁSAIN ÉS A MODERN RÓZSAKERESZT MEGJELENÉSÉVEL FOGLALKOZIK.

 

Háromszáznyolcvan évvel a Fama Fraternitatis 1614-es megjelenése után a rózsakeresztjelenség időszerűbb, mint valaha. Az elmúlt századokban a rózsakeresztes mozgalmak százai kaptak lábra majd tűntek el, vaskos írások ezreit hagyva maguk után. Ezek legtöbbje a szerzet eredeti szándékát és célját eléggé kétes módon értelmezte, de ez semmi kárt nem okozott azon csoportoknak, amelyek a korabeli eszméket valódi megértéssel fogadták és hirdették. Bárhogyan is, ez a rejtélyes impulzus egészen napjainkig hatásos maradt és a Modern Rózsakereszt formájában hiteles követőre talált. Emellett persze az egymástól függetlenül terjedő és működő rózsakeresztes áramlatok egész soráról tudunk, amelyek között változatlanul sok a szekta jellegű csoportosulás. Franciaországban pl. százon is felül van azon csoportok száma, melyek valamilyen formában a rózsakereszt nevét írták zászlajukra.

A komoly megfigyelőnek nyilvánvaló, hogy a klasszikus rózsakereszt szerzetének semmi köze ehhez az igencsak változatos formában burjánzó sarlatánsághoz, mely a rózsakereszt árnyékában immár négy évszázadot is túlélt.

Napjaink többé-kevésbé ismert áramlatai közül szeretnénk a Lectorium Rosicrucianumra, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájára szorítkozni és figyelmüket mindenekelőtt Jan van Rijckenborgh-ra, ezen Szellemi Iskola alapítójára irányítani.

J. van Rijckenborgh-ot modern rózsakeresztesgnosztikusnak szeretnénk nevezni, aki műveiben és tanításában hű maradt a régi szerzet törekvéseihez és időközben saját körén kívül is egyre nagyobb népszerűségre tett szert – nem utolsó sorban művei nagy száma miatt, melyekből időközben negyvenet tettek közzé. Ezek a művek tevékenységének csak egy részét mutatják be, mert sokezer előadás, melyet az iskola tanulóinak tartott, sohasem jelent meg nyomtatásban.

Ezen a tanácskozáson szeretnénk rávilágítani arra a határozottságra, amellyel műveiben, tanításában és filozófiájában mindig a szerzet kiáltványaiban lefektetett alapokból indult ki.

Jan van Rijckenborgh 1896-ban, a hollandiai Haarlemben született egy erősen református család gyermekeként és 1968-ban hunyt el Sanpoortban, Haarlem közelében. Már fiatalemberként nagyfokú érdeklődést tanúsított vallási kérdések, s főleg annak mindennapi gyakorlata iránt. Környezete egyházi keresztényeinek álszent igaztalansága – mely vasárnaponként a jámborság fitogtatásában, hétköznap pedig felebarátaik gátlástalan rászedésében és rágalmazásában merült ki – oda vezetett, hogy elidegenedett az egyháztól. Ehhez hozzájárult a nagy belső üresség is, melyet kora teológiájánál nem lehetett nem észrevenni.

 

DE HARTOG PROFESSZOR „REALISTA TEOLÓGIÁJA”

Jan van Rijckenborgh-ra csak egyetlen teológus, Dr. A. H. de Hartog (1869-1938) gyakorolt felismerhető befolyást. De Hartog neve e század kezdetén a holland egyházi körökben valóságos fogalom volt. Gondolatai messze túlléptek a hagyományok határain és már azokban az időkben egy „realista teológiát” terjesztett. A realitással, a valósággal akart szembenézni és egy ésszerű hitért és istentiszteletért szállt síkra. Ennek igazolását de Hartog többek között Pál Rómabeliekhez írt levele 12. fejezetének 1. versében találta meg: „…szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket”. De Hartog szenvedélyes szónok is volt, aki az emberek szívéhez tudott szólni. Bárhol is tartott beszédet Hollandiában, prédikációjának hatására tömegestől tódultak a templomokba. A fiatal Rijckenborgh is hallgatói között volt. Hartog, aki az akkori munkáspártok vezetőivel gyakran folytatott párbeszédet, széles látókörű, szabadelvű szónok hírében állott. Egyik alapítója volt egy nemzetközi filozófiai iskolának, mely összehasonlító vallás és kultúrtudományokkal foglalkozott.

A professzor tevékenysége nagyon tetszett a fiatal Rijckenborgh-nak, aki akkor már serényen kutatta az emberi szellem mélységeit. Hartogot egyébként Eduard von Hartmann (1842-1906) befolyásolta, akinek „A tudattalan filozófiája” című műve juttatta arra a felismerésre, hogy az emberen kívül egy olyan valóság létezik, amely realitásként ismerhető fel, jóllehet ehhez a róla alkotott emberi elképzeléseknek vajmi kevés köze szokott lenni. Hartog tehát abból indult ki, hogy az érzékelhető dolgok hátterében egy ősok, egy ősalap húzódik meg: minden létező mögött, így az emberi szellem mögött egy őserő rejlik.

Ezek a gondolatok pedig Schellingen keresztül (Az emberi szabadság lényegéről, 1809) Jakob Böhme „ősok”jáig nyúlnak vissza, amely iránt Hartog nagy érdeklődést tanúsított. Ezt a saját előszavával ellátott Böhme-kiadás is bizonyítja. Így ismerte meg Hartog segítségével van Rijckenborgh Böhme két természetrendjének tanát. Később Rijckenborgh maga gondoskodott Böhme Aurorájának holland fordításáról és kiadásáról, melynek előszavában ezt írja: „Az elhunyt Hartog professzor a Böhmével töltött órák című könyvében Böhmét, mint Isten kegyelmével elárasztott filozófust mutatja be. A szerző mégis félénken megkerülte, hogy Böhme legmélyebb gondolataival, ezotérikájával foglalkozzon. Gyakran megesik az ilyesmi. Ennek ellenére hálásak vagyunk, hogy de Hartog ebben a műben, ha kissé eltorzítva is, de Böhme személyét lényegében filozófusként méltatja. Mi magyarázza a szerző Böhme iránti vonzalmát? – kérdezhetné az ember. Úgy véljük, hogy ez Böhme rendíthetetlen hitének mágikus erejéből fakad, amely mögött oly felmérhetetlen tudás és oly csodás biztonság lakozik, hogy számtalan emberre volt igen mély hatással. Hisszük és tudjuk, hogy itt az a hiterő ismerhető fel, mely az ezotérikus kereszténység kiapadhatatlan forrásából táplálkozik. Azért adjuk ki újra Böhme mesterművét, az Aurora, avagy a felkelő nap pirkadatát, hogy új érdeklődést keltsen. Ez alkalommal azonban Böhme szellemi és lelki rokonainak érdeklődése tartós marad és ezt a bölcsességet korunkra hangolt formában fogják a világnak újból felajánlani – méghozzá teljesen ingyen.”

 

„A VILÁG A SETÉTSÉG HÁZA LETT”

Rijckenborgh Böhménél, az Aurorában találja meg a két természetrend tanának megerősítését. Ezt bizonyítja a műből vett következő idézet is:

„Ennek a világnak egész háza, mely a látható és érzékelhető lényben van, az Isten régi háza vagy régi teste, amely a harag ideje előtt még mennyei tisztaságban állt. De amikor az ördög abban a haragot felébresztette, akkor a sötétség és a halál házává vált. Ezért választja hát el magát Isten szent születése is a haragnak ettől a testétől, mennyei ünnepet ülvén a szeretet és a harag között olyanképpen, hogy így a csillagszületés közepén áll. Külső láthatóságával és érzékelhetőségével a halál világában áll és az abban keletkező új születéssel, amely középen található, ahol a menny le van zárva, az élet szelíd jámborságában áll. A jámborság a harag ellen forrong, a harag a jámborság ellen és így képezik ennek a világnak ugyanazon testében a két különböző birodalmat… A menny le lett zárva, hogy az új életnek minden ereje és hatása meglegyen, ahogy ezt egykor a harag korszaka előtt birtokolta és hogy e világon kívül a tiszta Istenséghez hasonló minőségű legyen és e világon kívül az Istenséggel együtt szent Isten legyen.”

 

SZÁZADOKAT ÁTFOGÓ GNOSZTIKUS GONDOLAT

Böhme itt igazi gnosztikusként jelenik meg, emiatt meglehetősen sokat üldözték is. Rijckenborgh felismeri nála a századokon átívelő egyetemes gnosztikus gondolatot. Böhme keze-nyomát fedezi fel a régi szövegekből megmaradt nagyszámú töredékben is. Hartog írásai és prédikációi azt mutatják, hogy a professzor a szellemi újjászületés szükségéről szilárdan meg volt győződve. Mint mondja, csak az újjászületett ember látja meg a valóságot annak eredeti fényében.

Teológiájának másik sarkalatos pontja a kinyilatkoztatás fogalma. A Logosz isteni igéje Hartog szerint három formában hat: mint teremtő ige, mint Krisztusban emberré vált ige és a szentírássá vált ige a Bibliában. Hartog összeköttetésben érezte magát azokkal a középkori „istenfélő” csoportokkal, akik nem fogadták el az egyház által kijelölt határokat. A kinyilatkoztatás, mely az örökkévalóság behatolása az időbe, a testté vált ige, a Logosz, az újjászületés szükségességére mutat rá. Vagy Jakob Böhme aforizmája szerint:

„Kiben az idő időtlenül lüktet, s az öröklétben éli az időt, nem ismer többé kétséget soha. „

És:

„Ki nem hal meg, mielőtt meghalna: ha meghal, a halál megrontja.”

Ezek és Hartog más nézetei van Rijckenborgh-nak nagyon megnyerték a tetszését, csakúgy, mint Angelus Silesius (eredetileg Johann Scheffler, 16241677) Hartog által gyakran idézett következő sorai is:

„Születhet Krisztus ezerszer Betlehemben,

örökre elvesztél, ha benned egyszer nem.”

(Folytatása következik)

Szenvedés, betegség, halál…A törvény igája

 

A SZENVEDÉS NEMES VALÓSÁGA, TI SZERZETESEK, A KÖVETKEZŐ: SZENVEDÉS MEGSZÜLETNI, MEGÖREGEDNI, SZENVEDÉS A BETEGSÉG S A HALÁL; SZENVEDÉS EGYNEK LENNI AZZAL, AMIT NEM KEDVELÜNK. A SZERETETTŐL VALÓ ELVÁLASZTOTTSÁG: SZENVEDÉS. SZENVEDÉS, HA KÍVÁNSÁGAINK NEM TELJESÜLNEK. SZÓVAL A SZENVEDÉS A RABSÁG ÖT TÁRGYÁHOZ VALÓ KÖTŐDÉS.

A SZENVEDÉS KELETKEZÉSÉNEK NEMES VALÓSÁGA, TI SZERZETESEK, A KÖVETKEZŐ: EZ AZ ÚJRASZÜLETÉSRE HAJSZOLÓ SZOMJÚSÁG, MELYET GYÖNYÖR ÉS VÁGY KÍSÉR, S AMELY HIÁBAVALÓSÁGOKBAN LELI ÖRÖMÉT, VAGYIS: AZ ÉLVEZETEK, A KELETKEZÉS, A LÉTEZÉS ÉS AZ ELMÚLÁS SZOMJÚHOZÁSA.

A SZENVEDÉS MEGSZÜNTETÉSÉNEK NEMES VALÓSÁGA, TI SZERZETESEK, A KÖVETKEZŐ: A FÖLDI VÁGY MARADÉKTALAN FELSZÁMOLÁSA RÉVÉN EME SZOMJ KIOLTÁSA, HAGYNI TOVATŰNNI, LEMONDVÁN ARRÓL, HOGY SZÁMÁRA LAKHELYET NYÚJTSUNK.

(BUDDHA, KR.E. 5. SZ.)

 

Szenvedés, gond, öregség, betegség és halál – alapvető élettapasztalat, amit egyetlen természet szülte lény sem kerülhet el. Erről az emberiség minden nagy tanítója tanúskodott. A fogékonyak számára azonban emellett mindig megpróbáltak rámutatni az emberiség óriási közös szenvedésére is, mégpedig a kiútnak, a megváltás ösvényének – mint lehetőségnek, s nemkülönben szükségnek – az egyidejű feltárásával. Attól fogva, hogy az isteni erőkkel való visszaélés miatt a tökéletes természetrendből kibukott, az emberiséget tökéletlenség és egyenetlenség kíséri.

A mulandó természetrend legnyilvánvalóbb – jóllehet leginkább figyelmen kívül hagyott – velejárói az ellentét és a körforgás megcáfolhatatlan törvényei. E világ minden dolga viszonylagos és a kétsarkúság jegyében áll. Az élet olykor rövidebb, máskor irdatlanul hosszú ciklusokban hullámzik ideoda e pólusok között, mint pl. ár és apály, nappal és éj, fény és sötét, háború és béke, egészség és betegség, öröm és szenvedés, múlt és jövő, születés és halál – legyen szó akár egy emberről, akár egy teljes naprendszerről. A dialektikus élettengerben ezek határozzák meg az ismert téridőrendi létvalóságot.

A kérdésre, hogy miért kell ebben a világban élnünk és mindegyre meghalnunk, a Szentírás többek között azt válaszolja: ez a „bűn zsoldja”, vagyis az ember mindezeket saját maga okozza magának. A bűn eredeti jelentése szerint – amely az isteni egységtől való elszakadásban áll – az emberiség mindmáig bűnben és vétekben él, ahogyan arra az eredendő bűn fogalma is utal. Ilyen értelemben eszi az emberlény folyamatosan a „jó és gonosz tudása fájának” gyümölcsét. (I. Mózes 2:17)

Ami az isteni üdvgondolattól idegen, az mulandó és kénytelen bejárni minden földinek az útját, egészen a felbomlásig. Minden megkristályosodás és diszharmónia okozója az önfenntartás ösztöne, a saját akarat, valamint az ebből feltörő vágy, amely a mulandó értékek és jelenségek megtartására irányul. Ezt a rögeszmét és alapvető zavart viszont csak szenvedés és betegség, s legvégül a halál által lehet megszüntetni. Minden szenvedést és halált jogos és létszükségből eredő iránymódosításnak lehet tehát tekinteni, amely hosszú távon az ember halhatatlan lényének megszabadulását célozza. A szenvedés, betegség, szükség és halál értelme így abban áll, hogy az embernek világosan tudtul adja a határokat, s emellett szívében – tudatosan vagy ösztönösen – feltámasztja az élet értelmét firtató kérdést. Csakis a szív ilyetén nyíltságában kezdhet hatni a belátás és az igazi felismerés, vagyis a gnosztikus érintés.

 

HONNAN JÖHET A GYÓGYULÁS?

Habár egyénileg általában korlátokba ütközik a betegség és a szenvedés személyes okainak kiderítése – kiváltképp ha azok mélyen a mikrokozmikus múltban gyökereznek –, mégis minden szellemileg törekvő embernek tudnia kellene, hogy problémáinak önmagában való felszámolásához kizárólag saját maga juthat el. Napjaink ezoterikus tanokban jártas gyógyászai eközben tapasztalati alapon odáig viszik, hogy minden betegséget, vagy külsőleg megjelenő problémát bizonyos lelki területen található hiányossággal társítanak. Ha ez utóbbiakat nem akarjuk tudatosítani, vagy erre eleve képtelenek vagyunk, akkor ezek mintegy testileg észlelhető „árnyékot” vethetnek. Ilyen vetületek keletkezhetnek például, ha valaki elfojtja személyiségének sötét oldalát. Ez a sötétség mindig ott található, ahol egy életfontosságú, de gyakran nagyon fájdalmas egyéni igazságot vonakodunk felismerni, s így azt kirekesztjük tudatunkból. A betegségek, balesetek vagy egyéb zavarok e tekintetben becsületesebbé teszik az embert, mert külső, testi formában elébe tárják öntudatlan lényének egy részét. Ez a tapasztalat mintegy sorsszerűen kényszeríti az embert a tanulásra és az önmagával való szembenézésre. Egyfelől karmikus kiegyenlítés történik tehát az igazságosság szellemében, másfelől pedig megnyílik a tudatosulás és önmegismerés lehetősége. Némelyek ily módon biztos egyensúlyhoz juthatnak. Ez a gyógyulás azonban nem sarkalatos. Aki tudatosan követi ezt az utat, az egyszer ráébred, hogy a végleges megoldás elérésének esélye ily módon meglepően csekély. Előbb-utóbb betegség és szenvedés éri utol, amelyben aztán megfeneklik az út leszálló ágában.

A szellemi ösvény ott kezdődik, ha a szenvedést gyökerénél ragadjuk meg. Ez pedig mélyebben fekszik, mint a karma – mivel ez az első fonák lépés következménye.

Figyelmünket most nem lesz haszontalan az én és a lélek szenvedése közötti különbségre irányítanunk. Az én az élethelyzetek szüntelen változásai alatt nyög. A lélek ezzel szemben az én fogságában szenved. Ebben az értelemben az én szenvedése időleges, hiszen az anyagtest halálával elillan a személyiség, ami pontot tesz az én szenvedésére is. Ez a halál nem töri fel viszont a lélek fogságát. A lélek bezárva marad a bukott mikrokozmoszban, s egy új személyiségre kell várnia, abban a reményben, hogy az majd megszabadítja őt. Arról van tehát szó, hogy megszűnjön és véget érjen a lélek – minden lélek – eonokkal egyidős szenvedése. Ezt pedig nem lehet elérni sem orvosi, sem pszichológiai kezelések, sem éterikus és asztrális diagnózisok által. Ezek a módszerek ugyanis az énhez és nem a lélekhez kapcsolódnak. Csakis a szívben lévő szellemszikraatom jelenti azt a kaput, melyen keresztül a lélek minden szenvedését meg lehet szüntetni. Az egyetemes gyógyír, mely a bukott embert alapvetően meg tudja váltani a szenvedéstől, betegségtől és haláltól – azáltal, hogy helyreállítja az elvesztett kapcsolatot Istennel – nem ebből a világból van. Ez az isteni életterület asztrális fényereje, melyből mindenki részesülhet, aki szíve legmélyéről vágyik lelke üdvére. Ha ere vágyik minden áron, még a földi szenvedés árán is, ahogyan ezt Jézus Urunk történetéből tudjuk. E világosságerő segítségével a mikrokozmosz újból eredeti életterületéhez kapcsolódik, s teljesen új személyiséget kap, amely a szenvedést, a betegséget és a halált egyáltalán nem ismeri, mert isteni asztrális erőkből él és munkálkodik.

Az egyetemes gyógyír ugyanannak az isteni igazságosságnak a kifejezője, mely bosszúálló sorsként sújt minket mindaddig, míg a bukott természet asztrális teréből élünk. Hogy miként tapasztaljuk meg az isteni igazságosságot, az egyedül rajtunk áll. A kérdés az, hogy vele együtt vagy vele szemben megyünk e. Az isteni természet áramával együtt mozogva kegyként éljük meg, azzal szembeszegülve ítéletként.

 

A SZENVEDÉS MEGTAPASZTALÁSA ÚJ TUDATHOZ VEZETHET

Az életünket végső soron meghatározó isteni igazságosság érzékelése csak akkor válik lehetővé, ha felhagyunk azzal, hogy életünk problémáit a „vak sorsnak” vagy az úgynevezett véletlennek tulajdonítsuk. Csak akkor nyerünk új belátást az élet eredetébe és céljába, ha az ilyesfajta, külső világba irányuló mutogatást beszüntetjük.

A sorssal való perlekedést berekesztvén vége szakadhat az ilyesféle sóhaj és panaszáradatnak, hogy „Mért pont velem történik mindez? Hát mivel érdemeltem én ezt ki?” A tudatosodás gnosztikus útján világos kép formálódik a „bűnről és bűnhődésről”. Fogságában az ember az eonokkal mérhető múlt terméke; jelenlegi személyisége pedig bizonyos értelemben nem egyéb, mint „megkristályosodott karma”. Ebből a szemszögből nézve az ember számára nincs menekvés az okokozat láncolatából. Tudatlansága és önfenntartása révén egyre erősebben irányul saját magára. Ezért az ilyen életben csak kevés karmát lehet feloldani, az újakkal való szaporításnak ellenben semmiféle korlátja nincsen. Ebben az úgyszólván „ószövetségi” állapotban – a régi görögöktől kölcsönzött fordulattal – a karmának Nemezisként, a bosszúálló igazságosság istennőjeként kell fellépnie. Ez a „szemet szemért, fogat fogért” törvénye, mely a kétezer éves kereszténység ellenére még mindig uralja földünket. Mivel az ember nincs tudatában isteni származásának, természetesen azt sem látja, hogy mi lenne számára valóban üdvös és gyümölcsöző. Tudatlanságában ekként vívja önfejű és magányos harcát, szakadatlan viaskodásban a törvénnyel –, s ha még nem nyomta el teljesen a belső hangot, akkor saját magával is. Az elhanyagolhatóan csekély számú szerencsés pillanat mellett mindenekelőtt az élet fájdalmas tapasztalatai adnak esélyt és lehetőséget a továbblépésre, vagyis a tudatossá válásra és az igazi belátás elnyerésére. Gusztáv Meyrink a következőket mondja:

„A szenvedés a leggyorsabb ló, mely a tökélyhez visz.”

Jakob Böhme fogalmazásában:

„A szenvedés Isten pörölye.”

Nemcsak a bánatból, szenvedésből, betegségből és halálból font sors létezik azonban. A karma magában rejti annak lehetőségét is, hogy az ember megtalálja és járja az üdv, a szabadulás útját. Aki él ezzel az eshetőséggel, az mindjobban megnyitja magát a tisztító erőknek, s egyre inkább elkerüli az újabb karmikus kötődések okát. Ha önérvényesítési ösztönünk alábbhagy, s a belső szabadság utáni vágyunk növekszik, akkor megnyílik előttünk a gnosztikus ösvény. Olyan új életvitel kerül a középpontba, melyben a szenvedést – mint a régi természet tartozékát – elfogadjuk ugyan, de már következetesen egy új lelkesültség fejlesztésén is munkálkodunk. Az élet ilyen alapvető megfordítása nyomán a szabadulás minden emberszívben alakot ölthet.