Az abszurd és az igaz

Az abszurd és az igaz

 

AZ IGAZSÁGOSSÁGÉRT FOLYÓ HARC EGYIDŐS AZ EONOKKAL. NAGYON SOKAN ÉLETÜKET IS ADTÁK ÉRTE. HITTEK ABBAN, HOGY AZ IGAZSÁG BIRODALMA MEGTEREMTHETŐ ITT, A FÖLDÖN. HITTEK EGY SZABAD ÉS IGAZSÁGOS ÉLETET NYÚJTÓ JÖVŐBEN.

BUKOTT LÉTÜNK ÁTKA AZONBAN KÍMÉLETLENÜL LELEPLEZI EZEKET AZ ELKÉPZELÉSEKET, S VILÁGOSAN MEGMUTATKOZIK, HOGY PUSZTA ILLÚZIÓKRÓL VAN SZÓ.

 

Az emberekben még munkál a valódi igazságra vonatkozó ősemlékezet. A bukott lélek azonban ennek csak kevés részletét képes megérteni. Így mindenki azt próbálja megvalósítani, amit sikerült felfognia. Öldöklés, a bűnözés feltartóztathatatlan áradata és folyamatosan újrakeletkező jogtalanság lett az igazságosságért folyó harc legszembetűnőbb következménye.

 

SZISZÜPHOSZ ÉS A TUDAT ÓRÁJA

Albert Camus, a francia filozófus és író, ezt a harcot és küzdelmet Az igazak című drámájában ábrázolja. Camust az abszurd filozófusának szokták mondani. Egy másik művének címe: Sziszüphosz mítosza. Camus képzelete a következő helyzetben ragadja meg Sziszüphoszt: „S látja Sziszüphosz, amint a kő pillanatok alatt abba a mélységbe gördül, melyből ismét a csúcsra kell hengergetnie. Leszáll a síkra. A visszaúton, ebben a szünetben érdekel engem Sziszüphosz. Egy arc, mely a kőhöz ily közel fáradozik, már maga is kő! Látom, mint megy ez az ember nehézkes de egyenletes léptekkel a gyötrelem elébe, melynek végét nem ismeri. Ez az óra, mely egyúttal fellélegzés is, éppoly megbízhatóan visszatér, akár Sziszüphosz kínlódása. Ez a tudat órája. Ezekben a pillanatokban, amikor elhagyja a csúcsot, s fokozatosan eltűnik az istenek barlangjaiban fölényben van sorsával szemben. Sziklánál is erősebb.” Camus számára – akinek szemében az ember földi léte merő képtelenségnek tűnik – Sziszüphosz testesíti meg az abszurd hőst. „Az értelmetlenség érzése – vigasztalan meztelenséggel, fakó fényében megfoghatatlanul – bárkire bármelyik utcasarkon rátörhet.” Camus azt a kérdést is felveti, hogy követelheti e józan belátás a halált, az öngyilkosságot. Drámáiból kirajzolódik, miként törekszik a reménytelenség közepette –sőt annak ellenére – eszményiségre, miként próbál a valódi emberség közelébe férkőzni. Az ebbéli igyekezet, s ugyanakkor mindennek a kilátástalansága jelenti szemében az emberi szabadságot. Hősei – azáltal, hogy ily módon a lehetetlen, az abszurd szemébe néznek – megtapasztalnak valamit létük feneketlenségéből. Vesékig ható kijózanodás ragadja el őket. S épp ez lehetne egy igazán gnosztikus út kiindulópontja is: a holtpont, a nullapont, ahol feltárul a győzedelmes út bejárata.

 

EGY TÖRTÉNELMI PÉLDA

Camus a második világháború után írta meg Az igazak című drámáját, amely visszatükröz valamit az emberiség igazságért folyó végeláthatatlan küszködéséből. 1949 decemberében, Párizsban, az első előadás programfüzetében többek között ez áll: „Minden szereplőm igazán létezett, és ugyanúgy viselkedett, ahogy ábrázoltam… Az igazak főszereplőjének, Kaliajevnek még az életben viselt nevét is meghagytam.”

1905ben Oroszországban hatalmas éhínség pusztított; különösen a városokban nőtt szakadatlanul a halálos áldozatok száma. A gazdaság súlyos válsága miatt általános elégedetlenség kapott lábra, s ez különböző társadalmi megmozdulásokban ütközött ki. Forradalmi pártok alakultak, amelyek a helyzeten erőszakkal akartak változtatni.

 

AZ ÁLMODOZÓ

Kaliajev költő. Egy kisebb forradalmi csoporthoz tartozik. Merényletet terveznek a nagyherceg ellen, és most hosszas előkészület után közvetlenül a kivitelezés előtt állnak. A bomba eldobásával Kaliajevet bízzák meg, akit költőként, saját érdekein csüngő egyéniségként különös kapcsolat fűz a forradalomhoz. „A forradalomhoz jöttem, mert szeretem az életet. Szeretem a szépet, a boldogságot! Épp ezért gyűlölöm az önkényt… Forradalomnak lennie kell, ez biztos! De olyan forradalomnak, mely az életet szolgálja: hogy az életnek kaput nyisson!” Dóra – a csoport nőtagja – halkan válaszolja: „S mi mégis halált hozunk majd.” Mire Kaliajev: „Egy olyan világ érdekében ölünk, melyben többé senki sem öl majd. Vállaljuk a bűnözősorsot, hogy a földet végre ártatlanok lakhassák.” Dóra: „S ha mégsem így lesz?”

Kaliajev ellenfele a csoportban Stephan, aki a feltétel nélküli forradalmárt testesíti meg, melynek jellemzőit Bakunyin így foglalja össze: „A forradalmárnak nincsenek se személyes érdekei, se érzései, se kötöttségei, se tulajdona, még neve sincs. Benne mindent egyetlen kizárólagos érdek, egyetlen gondolat, egyetlen szenvedély szippant magába: a forradalom…”

A bombát mégsem Stephannak kell dobnia, hanem a költő Kaliajevnek. Miután minden a legkisebb részletekig elő van készítve, a társak lakásukon várják a döntő csapást. A robbanás azonban mégis elmarad. Kaliajev tehetetlenül tér vissza. „Nem láthattam előre… Gyerekek, pont gyerekek! Vettél már szemügyre gyerekeket? A komoly pillantás, amellyel időnként néznek… Nem nevettek. Egyenesen, merev felsőtesttel ültek jobbra és balra a kocsiajtóban… Milyen szomorúnak néztek ki… Karom gyenge lett, lábam inogni kezdett. Egy pillanatra rá már túl késő volt. Dóra, álmodtam talán? Mintha abban a pillanatban harangzúgást hallottam volna.”

 

BŰN ÉS ÁRTATLANSÁG

Stephan az erre következő heves vitában a következőt mondja: „Amely napon elhatározzuk, hogy nem leszünk tekintettel a gyerekekre, a világ urai leszünk – és ugyanezen a napon győz majd a forradalom… Semmi sem tilos, ami ügyünket szolgálhatja.” Stephan szemére veti a többieknek, hogy nem hisznek a forradalomban. „Ha nem kételkednétek benne, hogy aztán az elnyomóktól és előítéletektől megszabadult ember valóban isteni homlokkal tekinthet az égre – akkor két gyermek halála mit sem nyomna a latban! Minden jogot megadnátok magatoknak, halljátok? S ha ez a halál megbénítja karotokat, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy nem vagytok kellőképpen biztosak az igazatokban. Nem hisztek a forradalomban… Ha gyilkosság árán is, de az igazságnak győzedelmeskednie kell! Te és én semmit sem számítunk.” Kaliajev, a költő, azt feleli: „Az emberek nem élhetnek kizárólag az igazságosságból.” Stephan: „Miből kell hát élniük, ha nem az igazságosságból, amikor ellopják a kenyerüket?” Kaliajev: „Az igazságosságból és az ártatlanságból… Elhatároztam, meghalok, hogy ne a gyilkosság kerekedjen felül. Elhatároztam, hogy ártatlan leszek.”

 

„NEM EBBE A VILÁGBA TARTOZUNK”

Kaliajev, akire a merényletet ismételten rábízzák, később a következőkről beszél Dórával. „Ma már tudom, amit azelőtt nem tudtam. Igazad volt: ez nem olyan egyszerű. Azt hittem, ölni könnyű, hogy pusztán eszme és bátorság már elegendő is hozzá. De nem vagyok én ilyen nagy, s most már belátom, hogy a gyűlöletben nincs boldogság. Minden, de minden gonosz bennem és a többiekben! Gyilkolás, gyávaság, igazságtalanság… Mégis meg kell, meg kell őt ölnöm. De nem állok meg félúton! Túl fogok lépni a gyűlöleten.” Dóra: „Túl a gyűlöleten? Hiszen ott semmi sincs.” Kaliajev: „Ott van a szeretet.” Dóra: „Aki az igazságot igazán szereti, annak nincs joga a szeretetre…” Kaliajev: „De hisz mi szeretjük népünket.” Dóra: „Minden bizonnyal. Átfogó, de nem a valóságon alapuló szeretettel: boldogtalan szeretettel szeretjük népünket… Nem ebbe a világba tartozunk, mi igazak vagyunk. Létezik egy melegség, melyet megtagadnak tőlünk… Oh! irgalom az igazaknak!”

Dóra áll az abszurd valóságához a legközelebb. Érzi, az embernek ezen a világon nem adatott meg, hogy elérje azt, amire legbelül vágyik: hogy az eszménykép valósággá váljon.

Végül is Kaliajev elhajítja a bombát, a nagyherceg meghal. A következő színhely a börtön, Kaliajev cellája. Kaliajev a következőket mondja egy fogolytársának: „Mindannyian testvérek leszünk, s az igazságosság szívünknek tisztességet kölcsönöz. Tudod, miről beszélek?” Ez azt feleli: „Igen, Isten birodalmáról.” Kaliajev: „Ezt nem szabad mondanod, testvér. Isten nem képes semmire. Az igazság a mi dolgunk.”

A következő jelenetben a földi álmodozóval a kőkemény realista, a hatalom embere ütközik meg: a rendőrfőnök Skuratov keresi fel a foglyot, hogy bejelentse a meggyilkolt nagyherceg özvegyének látogatását.

Kaliajev vele is arról vitatkozik, hogy mi az igazság. Skuratov azt mondja: „Kezdetben igazságra törekszik az ember, végül aztán rendőrséget szervez.”

A nagyhercegnő közeledtére a következő szavakkal hagyja ott a foglyot: „A rendőrség után pedig a vallás következik! Határozottan el lesznek kapatva. De minden összefügg. Képzelje csak el Istent börtönök nélkül. Micsoda magány!”

 

A NAGYHERCEGNŐ

A nagyhercegnő belép a cellába: „Úgy gondoltam, egyenlítened kéne. Biztos vagyok benne, hogy nem alszol. S ugyan kivel ejtsen szót az ember a gyilkosságról, ha nem a gyilkossal?” Kaliajev: „Miféle gyilkosság? Én csak egy igazságos tettről tudok. Hagyjon, fel akarok készülni a halálra. Csak akkor számítanék gyilkosnak, ha nem halnék meg.” A hercegnő: „Meghalni? Te meg akarsz halni? Nem… élned kell, s magadra venni, hogy gyilkos vagy. Nem ölted é meg őt? Egyedül Isten oldozhat fel.” Kaliajev: „Melyik Isten, az enyém, vagy az öné?” A nagyhercegnő: „A Szent Egyház Istene.” Kaliajev: „Az megtartotta magának a kegyelmet, s ránk hagyta, hogy szeressük felebarátunkat.” Magához inti látogatóját: „Ön az ellenségem, ön és az egész nemzetsége. Tudja, létezik gyalázatosabb dolog is, mint bűnözőnek lenni, éspedig ha a másikat arra kényszerítjük, hogy bűnözővé váljon, holott nem arra született. Nézzen rám! Esküszöm önnek, hogy nem ölésre teremtettek… Hosszú harcot kell kiállnom, de ki fogom állni. S ha kimondják az ítéletet, s közeleg a kivégzés, akkor a vérpad lábánál majd elfordulok öntől, és ettől a rettenetes világtól és átadom magam az engem eltöltő szeretetnek. Megért engem?” A nagyhercegnő: „Az Istenben nyugvó szereteten kívül nem létezik szeretet.” Kaliajev: „De létezik. A teremtmény szeretete… Az embereknek, akik ma szeretnek, együtt kell meghalniuk, ha eggyé akarnak válni. Az élet kín, mert elválaszt.” A nagyhercegnő: „Isten egyesít.” Kaliajev: „Nem ezen a földön. Az én ígéreteim nem ebből a világból valók.”

Kaliajev a haláltól lelki tisztulást vár. A nemlétnek kell őt az abszurd lét fölé emelnie.

Kivégzése előtt ezt mondja a bíráknak: „Halálom lesz utolsó tiltakozásom egy olyan világ ellen, amely könnyből és vérből áll.”

 

NAGYOBBNAK LENNI ÖNMAGUNKNÁL

Az utolsó jelenetben a forradalmárok kis csoportja egymás között van. Dóra megrendülten beszél Kaliajevről: „Ő valóban a tisztaságra törekedett. De milyen iszonyatos betetőzése ez a dolgoknak! Ha a halál az egyetlen megoldás, akkor nem a helyes úton járunk. Az igazi út a napos élethez vezet.”

Dóra gondolatai az abszurd magja körül járnak. Lépésről lépésre közelít egy mélyebb belátáshoz: „Vállunkra vettük a világ boldogtalanságát. Ő is. Micsoda bátorság! De néha azt mondom magamban, hogy ez inkább mégiscsak gőg, s a büszkeség fenyítést érdemel… Arra ítéltettünk, hogy nagyobbak legyünk önmagunknál. Az ember szeretné szeretni az embereket, az arcokat. Szeretet igazságosság helyett! Nem, az embernek előre kell mennie.”

A darab az abszurdban, a reménytelenben végződik. Merre előre? Camusnél csak a halál, a halálban elnyert „boldogság”, a nemlét általi „megváltás” útja marad nyitva. Az abszurd hős tudata ellenben a valódi irány alapja is lehetne.

Camus a létrának csak az első fokára hágott fel. A szavakban: „nagyobbnak lenni önmagunknál”, egy másik lét sejtelme rezdül meg. A magasabb világrend ösztönző hatását Dóra – a forradalmár asszony – érzékeli legvilágosabban. Gondolatai egybecsengnek a hegytetőről újra meg újra leereszkedő Sziszüphosz gondolataival. Hányszor kell még a követ felgörgetni? Hányszor cselekszik még bennünk az álmodozó, mielőtt az új tudat felébredne? E világ forradalmárának haladnia kell, előre a keserű végig, ami mögött már nem ködlik fel újabb dimenzió. Mihelyt elérkezik számára a felébredés pillanata, gnosztikussá válik, „Jánosemberré”, igazán igazzá. Akkor aztán önmagában hajtja végre a forradalmat, hogy az ige beleivódhasson, s felkeltse a reményt, mely túlmutat a mindenség halandó és a tökéletlen részén. Csak így válhat az „ige munkásává”, s mutathatja meg az embereknek az eszményi világrendhez vezető utat. Aki ezt a rendet itt, a dialektikában próbálja megvalósítani, az felhívja az ellenállást is – így mindenképp szembe kell néznie az abszurditással.

Az Egyiptomi ős-Gnózis XXIII

Az Egyiptomi ős-Gnózis XXIII

 

A TUDAT FEJLŐDÉSE AZ ÚJ ASZTRÁLIS TÉRBEN

A modern Szellemi Iskola új asztrális területe, az úgynevezett arany fej, mint már említettük, a dialektikus asztrális világtól a sokkal magasabb rezgésfokban különbözik. Ez a hatodik kozmikus terület asztrális térsége, az eredeti kezdet alaptérsége, ahol a szellem meg tud nyilvánulni, s ahol az ember valóban a szellemmel élhet.

Ez az asztrális térség valójában ugyanolyan atomokból áll, mint a hetedik kozmikus terület asztrálisa, de sokkal magasabb rezgés tölti el őket, aminek következtében egészen más tulajdonságokat mutatnak. Nem nehéz elképzelni, hogy emiatt a hatodik kozmikus terület életterületein egészen más világkép, egészen más világmindenség, és a mi világunk lényei szempontjából egészen más életfeltételek állnak fenn, egészen más föld, a kezdet szent földje.

Mi mindig kimondottan az Iskola asztrális teréről, vagy az élő test asztrális teréről beszélünk. Ezt azért tesszük, hogy világos legyen: itt a hetedik kozmikus terület asztrál anyagának egy összpontosulásáról van szó, mely az őt körülvevő haláltermészet asztrális világánál sokkal magasabb rezgésfokon van. Ez a belterület, ez a körülzárt terület, a természeténél fogva kapcsolatban van a hatodik kozmikus területtel, s a szellem meg tud nyilatkozni az élő testnek ezen az asztrál területén. Persze nagyon is rendkívüli állapotról van itt szó, mert az Ifjú Gnózis itt egy lélekszellemteret vont maga köré, mialatt még teljesen a haláltermészetben nyilvánul meg.

Az Iskola élő teste tehát két kozmikus területen nyilvánul meg: egyrészt teljesen a haláltermészetben, ha szükséges, akkor egészen a legmélyebb mélységekig, mert az isteni szeretet a pokol közepéig is behatol, hogy egy elveszett, szegény embernek segíthessen és szolgálatot tehessen; másrészt az Iskola élő teste felemelkedik, amennyire lehetséges, az asztrális területek legmagasabb térségeibe, olyan állapotba, amely a hatodik kozmikus terület asztrálisának felel meg.

Feltehetik a kérdést: hogyan lehetséges egy ilyen rendkívüli térségnek a jelensége, mely két kozmikus területet érint?

Ez a lehetőség két tényből magyarázható.

Egyrészt van egy sugárzó erő, mely a hatodik kozmikus területből kiárad a mindenségkörnyezetbe: ez az eredeti kezdet sugárereje, vagyis a szellem, a tiszta asztrális tűz, a szent étertér sugárereje, amelyet itt az úgynevezett szent eledeleknek és másfajta anyagerőknek ismerünk.

Másrészt ehhez törekvő emberek is kellenek! Lenni kell olyan embereknek, akik lentről, a múlt szent gnosztikus módszerei szerint véghez viszik a transzfigurációt.

Aki ezt valóban megteszi, az tulajdonképpen a hatodik kozmikus terület erőit levonja, lehúzza, levezeti a hetedikbe. Mintegy belekapaszkodik ezekbe a kozmikus sugarakba, s felhúzódzkodik rajtuk. Gondoljanak ebben az összefüggésben a kötélre, amellyel Rózsakereszt Keresztély szabadul ki a haláltömlöcből, a veremből. Ha pedig ez megtörténik, jól meggondolt csoportegységben, közös munka eredményeként kialakul, akkor az ilyen nagy, közös törekvésnek rendkívüli eredménye lesz. Ehhez még az jön hozzá, hogy az előttünk haladó gnosztikus szerzetek az ilyen folyamathoz egészen biztosan nagy, nagyszerű, szeretetteljes segítséggel járulnak hozzá.

Nos, az ifjú Gnózis Iskolájának van egy ilyen különös asztrális területe, melyet az Iskolában felszabaduló lélekerő tart fenn az állapotában. Mivel pedig ez a lélekerő állandóan növekszik, egyre nagyobb lehetőségek kelnek életre. Ha a csoport, és minden tagja, útját az univerzális Gnózis irányzatai szerint járja, akkor – ez nem is lehet másképpen – közös fényruhánk lehetőségei egyre nagyszerűbb megnyilvánulásokhoz vezetnek. Itt tehát a terjesztésnek és teljesítésnek egy olyan módszeréről van szó, amely egyre bensőségesebb kapcsolatot hoz létre a hatodik kozmikus területtel, hogy végül teljes hazaérkezést, a hatodik kozmikus területre való felvételt biztosítson.

Meg kell azonban gondolniuk, hogy az Iskola asztrális térségének az állapota teljesen megegyezik az azt építő tanulók lelkiállapotával és lélekminőségével, s ezzel egyensúlyban van. Ez a tény erőink teljes megfeszítésére serkentsen minket, hogy a lehetőségeket egyre nagyobbá és átfogóbbá tehessük. Mert az asztrális tér egy lélekterület: a lélekterület és lélekállapot pedig mindig teljesen egy, és tökéletesen egymásba merül.

Megállapítható, hogy aki a lélek megfordulási, „megtérési” folyamatában van, az ennek megfelelően az új asztrál térnek is résztvevője, míg aki a megfordulási folyamatot még nem kezdte el, az teljesen kívül van ezen a téren. Továbbá arra is kell emlékeztetnünk, hogy új lélektudat csak akkor lehetséges, ha a lélek bennlakó. A lélektudat birtoka így még valami más is, nemcsak az új asztrális térben való részvételt jelenti, az ember nemcsak az Iskola élő testének egy sejtje. A tanulóságnak az a célja, hogy az elnyert új lélekállapotot elvezesse a lélektudatosság állapotához. A tanuló háromszoros feladat előtt találja magát:

  1. be kell mennie az Iskola új asztrál térségébe, és részesülnie kell abban;
  2. fokozott, erősített új lélekélettel a lelket egyre bennlakóbbá kell tennie a saját életrendszerében;
  3. ezáltal végül részesülnie kell a fentiek miatt folyamatszerűen bekövetkező lélektudatosságban.

Aki lélektudatos lett, az Hermész Triszmegisztosz példájára beszélhet Pimenderével, élő kapcsolatba léphet a szellemmel, s szolgálatokat tehet az ifjú Gnózis élő testének minden területén és belső nézetében.

Figyeljünk meg például két lényt. Mindkettő a Szellemi Iskola tanulója. Az egyiknek még megvan a dialektikus teste, a másik ezt már elveszítette a halálban.

Az elsőnek, aki még itt él, s amíg az új lélek lakáskészítési munkája még nem tökéletes, testi alvása idején az Iskola asztrál teréről annyit segítenek, amennyit csak lehetséges: abszolút biztosra veheti, hogy az éjszaka több óráját tölti az új területen. A legtöbb átlagos tanuló alvását három részre oszthatjuk.

Az éjszaka első felében a haláltermészet közönséges asztrál területén tartózkodik. A nappali élet annyira tele van elfoglaltsággal, mindenféle vízszintes irányulással, hogy a tanulónak kezdetben nehéz lesz megválni a dialektika közönséges asztrális mezejétől.

Mihelyt a test az alvás első óráiban valamelyest kipihente magát, s mindenekelőtt a vegetatív idegrendszer egyensúlya normalizálódott, az alvás második szakasza következik, amelynek folyamán a tanuló és az Iskola asztrális területe között érintkezés fejlődhet ki.

Az éjszaka vége felé, az alvás harmadik szakaszában a tanuló legtöbbször visszatér a közönséges természet asztrális terének a határvidékeire. Ekkor az Iskola asztrális szférájának és a közönséges szférának a benyomásai összekeverednek benne. Így olykor félig gnosztikus és félig dialektikus álmok fejlődnek ki, mindenféle elképzelések és helyzetek, melyek általában kibogozhatatlan csomóvá kuszálódnak. Így olykor van valami igaz az álomképben, de méginkább egy csomó bolondság és zavar van benne. Álmaikat emiatt a legnagyobb tartózkodással kezeljék. Nyomatékosan figyelmeztetjük Önöket: álmaiknak ne tulajdonítsanak jelentőséget, ne fordítsanak rájuk figyelmet. Csak akkor emlékezzenek rájuk, ha hasznos és szükséges: akkor a mindennapi gyakorlatban majd megtanulják észrevenni, hogy esetleg mi lesz belőlük.

Amilyen mértékben aztán a lélekmegfordulás folyamata halad, úgy nő az éjszakai tapasztalatok középső szakasza. Az élő test asztrális terével való egyesülés időszaka hosszabb lesz, míg bizonyos pillanatban már az alvás, a test nyugalmának egész időszaka az élő test asztrális szférájával való kapcsolatot jelenti.

Példánk másik tanulójánál, aki a teste szerint meghalt, a viszonyok természetesen egészen másak.

Ha a lélek már a test elhunyása előtt felébredt, akkor minden egyszerű: ha a lélekembernek megvan az arany menyegzői ruhája, a helyesen polarizált asztrális test, mely halhatatlan jármű lett, akkor ő tovább halad erőről erőre.

Ha azonban úgy van, hogy az új lélek alakul ugyan, de még nem ébredt fel – ez a Szellemi Iskola sok tanulójánál van így –, és a dialektikus test ebben a helyzetben hal meg, akkor a viszonyok valamivel nehezebbek. Az alvó lélek persze tétlen. Az alakuló új lélekképesség hatástalan, amíg nem nyugszik a tanuló testeinek a központjában, s nem használhatja azt. Az alvó lélek tehát nem lehet tevékeny, s gondozni kell. Ha egy mikrokozmoszból a halálban kiürül az anyagtest és annak az éteri mása, akkor egy nagyon összekuszált asztráltest, illetve két asztrális jármű marad meg. Az egyik a dialektika asztrálisára irányul, a másik az új élet területére. Ez a kétszeres asztrál jármű még nincsen polarizálva, csak részben ment be a megváltozási folyamatba. Az elhunytat ilyen helyzetben két asztrális térség vonzza, a dialektikus tér, és az Iskola asztrális tere.

Megtörténhet, hogy a dialektikus asztrál tér mutatkozik erősebbnek. Ilyenkor ez a lény az új életterület számára elveszett, abban az értelemben, hogy erre a mikrokozmosz egy újabb anyagbamerülésének kell következnie.

A megszerzett új lélekképesség azonban nem veszhet el! Erőközpontként vésődik bele az aurikus lénybe. Ezzel megmutatkozik, hogy az elmúlt élet nem vezetett ugyan teljes megmeneküléshez, mégsem maradt nyereség nélkül, ami aztán a mikrokozmosz új személyiségmegnyilvánulásának lesz a javára.

Az is gyakori, hogy a tanuló lélekállapota a test meghalásakor még nagyon fiatal és zsenge, a léleknyereség emiatt aránylag csekély, de a tanuló teljesen az új életre és a jánosi odaadásra, önmagának a kiszolgáltatására irányul és egészen az Iskolába merül: habár tehát kevés új lélekminőséggel rendelkezik, a dialektikát mégis alapvetően elutasítja. Az ilyen esetben bizonyos, hogy ez a tanuló a test halálakor fel lesz véve az új térségbe. Ezt a folyamatot az Iskola halálesetszolgálata támogatja. A hátramaradt testvérek közösen azon fáradoznak, hogy az illetőt egy világosságerővel az Iskola asztrális térségébe vezessék, és lehetőleg mindenféle káros befolyástól megvédjék.

Ha például úgy vesszük, hogy az illető léleknézete még kilencven százalékig dialektikus, és csak tíz szálakékig újasztrális tájékozódású, akkor az arany fejbe való megérkezésekor ezt a főleg dialektikus irányulású tudatot gyenge tudatnak fogja tapasztalni, s mivel az Iskola asztrális tere, mely őt felveszi, nem egyezik meg ezzel a dialektikus tudattal, a térséget vakító világosságnak fogja látni. Az ilyen tanuló semmit sem észlel, nem tesz tapasztalatot: csak világosságot lát. Ez a világosság, ez a világosságérzet pedig egyre csökken, egy különös folyamat kifejlődése miatt, ha a segítség, amelyben az illetőt részesítik, eredményes. Mert mi is történik tulajdonképpen?

Már magyaráztuk, hogy az új lélek tudata az asztrális test új polarizálásával függ össze. Az ember dialektikus állapotában az asztrális test pozitív sarka a lépmájrendszerben van, míg a negatív sark a szívben és a fejben. Az új lélek kialakulásakor a sarkok teljesen kicserélődnek. A pozitív sark tehát a szívben és a fejben lesz, a negatív pedig a lépmájrendszerben.

A Szellemi Iskola nagy asztrál térségének is megvan a polarizációja, s ez megyegyezik az új lélektest polarizációjával. Az élő test asztrális tere, a hatodik kozmikus terület asztrál szférája tehát a hetedik kozmikus terület asztrális szférájához viszonyítva ellentétes mágneses töltésű.

Az élő test asztrál terébe bevezetett alvó lelket ott a tér erős sarkosító áramlatai mintegy egyenirányítják, kiegyenesítik, felállítják (ez pontosan megfigyelhető: gyakran látni például a karok kinyújtását): a fej pontosan a térség pozitív sarka felé néz, a lábak meg az ellenkező irányba. És az erős, sarkosító áramlatok miatt, melyek felállítják, átizzítják és éltetik, a felállítás sikeres befejezése órájában az új lélek felébred, teljesen tudatos, s ugyanakkor a régi lélekállapot teljesen kialszik. Ami itt a dialektikában évekig tartó küzdelembe kerül, az ott esetleg rövid idő alatt megtörténhet. Ha a lélek teljesen fel lett egyenesítve, akkor abban a pillanatban teljesen éber, él és tudatos. A nagy, pompás csoda pedig valóra vált: a mikrokozmosz megszabadult a születés és halál kerekétől. Befejeződött az utolsó személyiségmegnyilvánulás. Nincs már szükség újabb lemerülésre az éj, halál és ijedelem helyeire, csak akkor, ha a lélek erre később önkéntesen vállalkozik az elmúlhatatlan szeretet ösztönzésére, amely mindig az elveszettnek a megkeresésén és megmentésén fáradozik Jézus Krisztus Urunk szolgálatában.

Meg kell azonban érteni, hogy a Szellemi Iskola polarizáló áramlatai nem önműködő hatások, hanem az arany fejnek ezeket az áramlatait állandóan fel kell éleszteni és fenn kell tartani. Ezt a munkát pedig az arany fej munkatársai végzik, azok a testvéreink, akik barátaik szolgálatára ennek a feladatnak szentelik magukat.

Ez a belső templom munkája, melyhez egyre több szolgálattevőre van szükség. Amilyen mértékben ugyanis a munkások kimennek az aratóra és behordják a termést, ahogy a magtárak megtelnek, s egyre több lény lesz felöltöztetve, olyan mértékben kell egyre több aratómunkás is.

Az olvasót végül talán az a kérdés érdekli, hogy mi történik a gnosztikus asztrális tér sarkosító áramlatai által az éberséghez vezetett lélekkel. Ez azonnal, mintegy villámsugár által kapcsolatba lép a szellemmel, Pimanderével. Mert a szellem is sugárzás.

Mihelyt egy lélek fel lesz ébresztve, és az újasztrális térségben, a gnosztikus élő test arany fejében felegyenesedik, a szellem azonnal egyesül vele, a másodperc töredéke alatt belé költözik. Az illető ettől a pillanattól kezdve önállóan cselekvő, önalkotó, a szó legmagasabb értelmében szabadkőműves lett: az élő lélekállapot otthonában együtt szolgáló, ezt az otthont együtt építő munkás.

Bensőségesen reméljük, hogy ez a magyarázat hozzájárul az olvasó felvilágosításához, és bepillantást nyújt az üdvösségbe, ami a Gnózisban mindenkire vár.

„Akik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy újra Isten gyermekeivé legyenek”. Értsék meg ezt az életre hívó ébresztőt!

Ha tudják, hogy az üdvösség örökösei, akkor azonnal vegyék át az örökségüket!

Az igazságért vívott harc soha nem ér véget

Az igazságért vívott harc soha nem ér véget

 

AZ EMBEREK HARCOLNAK. NAP MINT NAP SZAVAKKAL, AZ ÜGYVÉDEK TOLLÁBÓL SZÁRMAZÓ, JÓL BEVÁLT BÍRÓSÁGI OKFEJTÉSEKKEL. VAKBUZGÓ KLUBOKBAN ÉS EGYÉB LOBOGÓK ÁRNYÉKÁBAN A VETÉLYTÁRSAK VAGY A REND VÉDŐI ELLEN. ÉS PERSZE A SZÁMTALAN HÁBORÚBAN, MELY SZŰNNI NEM AKARÓ KEGYETLENSÉGGEL LÁNGOL FEL MINDENFELÉ. VAJON MIÉRT?

 

Korántsem áll emögött mindig az agresszió vágya. Sokkal gyakrabban van szó a saját nézőpontból „jogosnak” vélt dolgok védelmezéséről. Az ilyen harc azonban többszörösen romboló. Nemcsak az áldozatot károsítja ugyanis, hanem a támadót, sőt a perpatvarba belerántott tágabb közösséget is.

Ez a harc a világirodalomban is rendszeresen felbukkan; hol eszményi, hol hiábavaló küzdelem formájában, máskor meg kibogozhatatlan helyzetek és bűnök szövevényeként. E jelenség igéző erejét példázza többek között Heinrich von Kleist német költő (1777-1811) Kohlhaas Mihály című elbeszélése is, amely a téma örökbecsű példázatának tekinthető.

Kohlhaas lókereskedő, akit egy öntelt nemes becsapott, s akinek ügyét a hercegi bíróság különböző fondorlatok miatt elutasítja. Hősünk ekkor erőszakhoz folyamodik, mely a nemes elleni önbíráskodásban, sőt az egész tartomány ellen kiterebélyesedő harcban ölt testet. Ezután maga az uralkodó foglalkozik az ügyével, és Kohlhaas végül meg is nyeri a nemes elleni pert. Ezért viszont az életével fizet, mert ugyanakkor lázadás vétségéért halálra ítélik.

Kohlhaas Mihályt terroristának is nevezhetnénk: bosszút állt a társadalmon, mert az az elszenvedett igazságtalanságért nem adott neki elégtételt. Napjaink terroristáinál ehhez még egy idealisztikus mozzanat is társul: az erőszakos cselekmények igazolása.

Nagyrészt tisztán személyes életproblémáikban – melyek őket megélhetési nehézségek elé állítják – általános társadalmi okokat vélnek felfedezni. Valami politikai, gazdasági hatalmi szerveződést, amelyet erőszakos cselekedetekkel kell felbőszíteni és leleplezni. A megoldást nem önmagukban, hanem a külső társadalmi viszonyok megdöntésében keresik.

 

A HARC MINT TERMÉSZETI TÖRVÉNY

Amit a Kohlhaas Mihályban egyedi esetként irodalmilag feldolgoztak, valójában mindig hasonló formában megy végbe. E világon a harc létezésünk alaptörvénye. Az erősebb joga nemcsak az állatvilágban érvényesül. Bármely csoport vezetője folyamatos helytállási kényszertől szenved, s erejének állandó bizonyítására van kárhoztatva.

Az emberi test is milyen egyedülálló védelmi rendszer révén tud csak egészséges maradni. Szinte egy hadsereget kell a fenyegető baktériumok és vírusok ellen bevetnie. Szüntelenül egy meghatározott testhőmérsékletről kell gondoskodnia, és már a normálistól való csekély eltérés, a láz megjelenése is a test betegségéről árulkodik.

Ez az egyszerű példa is azt tanúsítja, hogy a harc nagyon is természetes dolog. Természetlényként – önfenntartásunk érdekében – mindenekelőtt harc által kell helytállnunk. Testiségünk viszonylatában ez önkéntelen is lehet, de az érdekeinket fenyegető ellenféllel szemben rendszerint már tudatosan lépünk fel.

A józan ész parancsa viszont ilyen háttér mellett is a békesség marad és e téren mind az államok, mind az egyének részéről igen erőteljes törekvés figyelhető meg. Nyilvánvaló azonban, hogy az értelmi képességekkel „megáldott” ember mind a mai napig képtelen volt viszálymentes – vagy legalább erőszakmentes – világot teremteni. A dialektika alaptörvényét – amelyből a világ gyakorta igencsak fájdalmas leckével szolgál, – nem lehet áthágni vagy figyelmen kívül hagyni. Szükségszerű, hogy az ember e kétsarkú világ számtalan ellentétpárja között ingázzon anélkül, hogy szilárd pontra lelhetne. A békék és háborúk a vér folyamaként hömpölyögnek végig történelmünkön. E szakadatlan helycserés játékban mi sem bizonyosabb, minthogy a két pólus a jövőben is egymást váltogatja.

 

HARC A SZABADSÁGÉRT

Ugyanez áll a föld népeinek békeszervezetére, az ENSZ-re is, melyet egyre többször ruháznak fel ellenőrző szerepkörrel, s amely jó ideje szinte reménytelenül próbál véget vetni például az önpusztító balkáni háborúnak. A világszervezet erőtlensége bizonyosodik be a történelmi múltban gyökerező, hosszú ideje elfojtott gyűlölettel szemben. E gyűlölet miatt a polgárháborút viselő felek létezésének alapját fenyegető teljes megsemmisülés veszélyéről beszélhetünk.

A népek közössége egyre világosabban felismeri – és ezért is van annyi kétségbeesett fáradozás a békéért –, amit Jan van Rijckenborgh a Leleplezés című könyvében már 1956-ban közzétett:

„Már benne vagyunk a harmadik világháborúban. Valódi vagy vélt jogai és kötelességei, vagy túlzott igényei miatt minden népnek és nemzetnek összeütközésbe kell kerülnie más népekkel és nemzetekkel. Hol itt a kezdet, és hol itt a vég? …Európa számára nemsokára nagy veszély fejlődik ki, mert keletről és délről évszázadokon át tenyésztett vak gyűlölet áradata fenyegeti. A nyugat országai számára eljött a nagy veszély ideje. A nyugatra az ajtóban a halál leselkedik.”

Az igazságért vívott harc a XX. században erősen faji jelleget kapott. A régmúlt századokban ezzel szemben inkább a szociális problémák meghatározó szerepe érvényesült, melyet egy igazságos világ erőszakos megteremtésének eszméje fűtött.

Klasszikus példa erre Spartacus felkelése a Római Birodalom idején. A gladiátorok az előkelő görög családból származó Spartacus vezetésével fellázadtak Róma ellen és kétségbeesett küzdelmet folytattak a világhatalommal. A gladiátorok a meghódított tartományok rabszolgáiból kerültek ki, akiknek a római polgárok szórakoztatására vadállatokkal vagy egymással kellett életre, halálra megküzdeniük. A kezdeti jelentős sikerek után azonban a túlerőben lévő római sereg legyőzte a felkelőket.

Az igazságosságért vívott harc újabb mérföldköve a Müntzer Tamásféle parasztfelkelés volt, amely a reformáció idejére esett.

A teológus Müntzer a francia forradalom elvilágiasított eszméinek előfutáraként a keresztény üdvtan társadalomformáló hatására helyezte a hangsúlyt. Ezt az új értelmezést Luther ellenfeleként, az ő formális belső egyházi reformtörekvéseivel szemben fogalmazta meg.

Müntzer is elbukott, de eszméi manapság – mindenekelőtt LatinAmerikában, az úgynevezett felszabadításteológia révén – megelevenedni látszanak. Ez a teológia összeköti a feltámadást a felkelés jogával, a belső láncoktól való eloldozást a külső eredetű félelemtől és elnyomástól való megszabadulással.

Korábban a vallásháborúk hátterében legtöbbször hatalmi és területszerző igények álltak, melyeket vallásos jelszavakkal cifráztak ki. Ezt a törekvést még századunkban is úgynevezett „szent háborúk” meghirdetése és a fegyverek megáldása jelezte.

A XX. században azonban a vallásháborúk helyébe főleg az államideológiák harca lépett. A kérdés az lett, hogy melyik államforma képes biztosítani legjobban polgárainak a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, s a megfelelő érdekek összehangolásával melyik tud jobb életet nyújtani. Ezen szempontokhoz eszményképpé emelt további igények társultak, melyek aztán a valóságban egy példátlan fegyverkezési verseny igazolására szolgáltak, és az atomháború rémét az egész emberiség fölé kiterjesztették.

 

BELSŐ ÉRETTSÉGHEZ VEZET-E A CSALÓDÁS?

A francia forradalom óta az embereknek – akik születésüknél fogva nyilvánvalóan nagyon eltérő képességekkel és életkörülményekkel rendelkeznek – újra meg újra igazságosságot ígérnek. Ennek íve egyfelől a szabadság, másrészt az egyenlőség pillére között feszül. Mi más is teremhetne végül az ilyen ígéretek nyomában, mint a csalódás érzése? Végtére is állandóan megtapasztaljuk, hogy a világon az ellentétek törvénye uralkodik. Ez nemcsak a nappalok és éjszakák, illetve az évszakok váltakozásában nyilvánul meg, hanem az emberek életkörülményeiben is, melyeket még sohasem sikerült egyensúlyba hozni.

Az ember mégis megkísérli kikényszeríteni azt, amit vágyként magában hordoz, amit itt és most szeretne kielégíteni. Nem saját magát próbálja megváltoztatni, hanem a világot akarja önös érdekeihez, önteltsége mércéjéhez igazítani. Szerinte ugyanis kizárólag ez a világ áll énközpontú vágyai teljesülésének útjában. Ezért válhatott világszerte az 1968as társadalmi megmozdulások jelszavává, hogy „Rombold le, ami téged tönkretesz!” Egy ilyen küzdelem iránti eltökéltséggel azonban az ember az ószövetség „szemet szemért, fogat fogért” törvénye alá helyezi magát, holott legbensőbb lényében tudja, hogy ha önmaga és környezete szentségtelenségétől meg akar szabadulni, Isten kegyelmére van utalva. Ebben a kegyetlen világban azonban hiányzik az emberből a belátás és a bátorság képessége ahhoz, hogy az újszövetség üdvnyilatkozatára hagyatkozzék, így aztán gyűlölködővé és bosszúállóvá válik.

E harc miatt a világ az isteni igazságossághoz és a szabadságegyenlőségtestvériség eszményéhez századokon át jottányit sem közeledett. Az ellenállás viszont, amelyet makacsságában és létfenntartási szükségében felhív és megél, az emberiséget fokról fokra tapasztalati érettséghez fogja vezetni. Az okozott és az elszenvedett fájdalom ugyanis tudatossá tesz, sok tapasztalati értékkel gazdagít, és egyszer sok gyümölcsöt fog teremni. Jóllehet a törvény igája alatt természetlényként élünk, de törvényszerűen megjelenik a harc ellenpárja is: vágyakozás a szeretet, az őszinte együttérzés és béketűrés iránt. Ez vezet Jézus, az Úr üdvnyilatkozatának valódi, örömteli megértéséhez, mely szerint: „Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak néktek.” Az ígéret szerint az részesülhet az isteni kegyelemadományokban, akinek ezek már nem üres szavak többé. Az ilyen ember számára a földi igazságosságért vívott harc ekkor véget ért.

Müntzer Tamás teológusként, politikusként és forradalmárként is jelentős ellenfele volt Luther Mártonnak. Kijelentése szerint csak akkor hallhatjuk meg Isten hangját, ha megnyitjuk magunkat neki. Ez az esemény azonban az ember belső megfordulását kell, hogy jelentse. Egy kereszténynek önmagán és önmagában kell tapasztalnia Isten igéjét és megnyilvánulását.

Müntzer, aki a misztikus Johannes Tauler buzgó tanítványa is volt, azt mondta magáról, hogy sarlót fen egy eljövendő aratási idő számára. Kétségtelenül felismerte az akkori Európában végbemenő nagy változásokat, mondván:

„Aki másoknak igét akar hirdetni, annak mit sem használ, ha egy lopott irattal kószál. Mert ha százezer bibliát falt volna is fel, akkor sem tudna semmi lényegeset mondani Istenről. Egy állat – azaz belsőleg meg nem fordult ember – nem értheti ugyanis, amit Isten lélekben beszél.”

A Szerzet napja: 1994. augusztus 24.

A Szerzet napja: 1994. augusztus 24.

Beszéd a Szerzet napján, 1994. augusztus 24-én

 

Testvérek,

összejöttünk a megnyilvánult gnosztikus Szellemi Iskola minden munkaterületén

a Szerzet napjának megünneplésére.

Figyelmünket különösen arra a tényre szeretnénk irányítani,

hogy a szent munkát 70 évvel ezelőtt kezdték el

és ezért bizonyára megragadó gondolatok töltenek el bennünket.

Kísérletünk mindenképpen kudarcot vall,

ha ki akarjuk puhatolni,

mit sikerült elérni 70 év alatt,

ha külső mércével és a rendelkezésünkre álló lehetőségekkel akarjuk

ábrázolni és szavakba foglalni az egészet,

az ez idő alatt történteket.

Ezért e tekintetben mindent

szerényen és alázattal próbálunk áttekinteni.

Amikor kapcsolatba lépünk a gnosztikus bőségnek

e korszakfordulón megnyilvánuló igazi jelentésével,

akkor nagyon is érvényes a következő:

„Mély alázattal közeledj a Szenthez,

mely közel van hozzád és minden oldalról körülfog.”

Ezt talán túl érzelmesnek tarthatjuk,

vagy talán túlzó kezdőmondatoknak,

számos dicsőítő szóval egy olyan beszédben,

amely Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri nagymestereknek szól.

De testvérek,

a Szellemi Iskolában nem vagyunk érzelgősek,

hanem azt az igazságot és valóságot tesszük szóvá,

mely ebben a természetrendben nem található meg.

Földi érzékszervekkel az igazságot nem lehet fölfedezni,

áttekinteni és megérteni.

Ez a másik természetrendet jelentő igazság és valóság

mégis megnyilvánulhatott ebben a természetrendben

a Szellemi Iskola által.

Nem csoda ez, hanem jelenség, esemény,

mely behatol ebbe a természetbe és alapjaiban megrendíti.

Egy egészen más rendszer kozmosza, élő rezgési tér jelenik meg,

lép föl a számára idegen rendszerben.

Tanulókként, reményeink szerint, teljesen részesülünk ebben a jelenségben,

benne állunk és ha irányulásunk megfelelő,

szó szerint ízigvérig összeköttetésben vagyunk vele.

Amiről itt szó van, a módszer, az ösvény,

az a Szellemi Iskolával való kapcsolat,

amely mélyen behatol lényünkbe, egészen a vérünkig.

Összeköttetésben vagyunk a Szellemi Iskola lényegével:

ez a másik természetrend, az új életterület,

amelyet a szó szoros értelmében és testileg közel hoztak hozzánk.

Ezért jól meg kell értenünk, micsoda titáni munka volt ez,

hogy ezt a teret egy ellentétes rezgési térben fölépítsék,

kialakítsák és fenntartsák.

Ezt a munkát nagy elszántsággal

és mély alázattal kezdték meg 1924-ben.

Ebben az évben tartották az első összejövetelt Hollandiában,

még pedig Haarlemben

a Leene fivérek, Jan és Z. V. Leene vezetésével.

Számunkra ezért ez az év a munka kezdete,

amely lassanként kialakult

és az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának megalapításához vezetett,

amelyet most Lectorium Rosicrucianum néven ismerünk.

A keresztény irányultságú családból származó fivérek

ifjú koruktól kezdve igazságkeresők voltak,

egyre jobban tudatába jutottak annak az iránynak,

amely felé el kellett indulniuk,

hogy csillapíthassák az egyetlen valóság iránti vágyukat. De Hartog

professzorral való kapcsolatuk

és az ő művei erősen befolyásolták őket.

Érzékeny igazságérzetük miatt

rokonszenveztek az akkoriban nagyon aktív munkásmozgalmakkal.

Így jutottak el lassanként a Rózsakereszthez.

Ez a szó egyre inkább élő fogalommá vált számukra

és az életbeteljesülés valódi jelentésévé fejlődött.

Megkezdték ebben a világban, ezen a földrészen

a Szent Szellem épületének,

a megszabadulás valódi szellemi házának alapjait lerakni.

Ez tehát emberek által lett létrehozva, emberek által lett fölépítve

és a Szerzet művének szolgálatába állítva.

Fölállították a keresztet ezen a világon

és megkezdődött a rózsa keresztútja,

amely sokak számára a megszabadulást jelenti,

ha a hívást megértik, fölismerik és reagálni tudnak rá.

A feladat, a szent megbizatás mind határozottabb körvonalakat öltött,

a kép egyre világosabbá vált.

Ugyanakkor a korlátozások is, amelyeket egy földi születés hoz magával,

világosabban felismerhetők és ezáltal legyőzhetők lettek.

Mindezt elolvashatjuk a „Gnózis jelenlegi megnyilvánulása” című könyvben.

A lendületes munkát tehát nagyon korán elkezdték már.

Erről tanúskodik a kezdeti évek erőteljes nyelvezete,

a Szellemi Iskola úttörő korszaka.

1930-tól Catharose de Petri is részt vett a munkában

és a művet egyesült erővel folytatták.

A dinamika, a lendület, a nagy erőfeszítés,

az áldásos fejlődés korszaka volt ez,

de a csalódásoké és a szomorú tapasztalatoké is.

Az elhivatottság teljes hitében, a betetőzés reményében

és az emberszeretet által ösztönözve

elkezdték felállítani ezen a világon

az élő Rózsakeresztet.

Az élő Rózsakeresztnek nem valami érdekes filozófiának kell lennie

és sokakat belátásra késztetnie, bár ez is fontos,

hanem az a feladata, hogy megjelenítse a világon

az új élet, a Mozdulatlan Birodalom igazságát és valóságát.

Ehhez kellett utat törni,

minduntalan bele kellett vágni a kapát a dialektikus föld rögébe,

hogy az út további szakaszát szabaddá tegyék.

Ez csak teljes odaadással, teljes önátadásban történhetett.

Mindig jelen kellett lennie egy fejlődési térnek, meg kellett alkotni ezt,

amelyben rendelkezésre állt a segítség és az erő,

amely szükséges volt a tanulók szellemi fejlődéséhez.

Így a Szellemi Iskolát kezdettől fogva

az Iskola vezetőségének

a tanulósereggel való erőteljes összetartozása jellemezte

személytelen szeretetszolgálatban.

Mert a megszabadító munka jellemzője az emberszeretet.

A véráldozatnak a csoporttal való összetartozásban,

a csoporttal való összeköttetésben kellett megvalósulnia.

Egy kis szervezetnek kellett hétszeres Szellemi Iskolává növekednie.

Ennek a hétszeres lépcsőnek minden szakaszát, minden fokát

küzdelemben kellett kikényszeríteni a dialektikától.

Néha megmutatkozott,

hogy a csoport még nem volt érett a fejlődés következő fokára.

Az új lépés irányába tett fáradozásokat ekkor félbe kellett szakítani,

mert a csoport még nem volt abban a helyzetben,

hogy megtegye az új utat, az új, olyannyira szükséges következő lépést.

Így bánat keletkezett, hogy a szeretettettet nem értették meg

és ezért nem hajtották végre.

Az ilyen helyzetek még ellenállást és gyűlöletet is kiváltottak.

A zűrzavaros háború előtti években minden lehetséges módon

elhangzott a figyelmeztetés.

A jóság, az igazság és az igazságosság jelszavai sokakat elgondolkodásra késztettek

a kibontakozó téboly láttán

és figyelmüket az élet céljára irányították.

Ez megtisztulást és érettséget eredményezett,

amely a háború utáni években a Tan végérvényes megszilárdulásához

és ahhoz a formához vezetett, amelyben a Szellemi Iskolának meg kellett nyilvánulnia.

Az Iskola háború előtti fejlődésének egyik mérföldköve

a kizárólag erre a célra épült haarlemi templomnak az avatása volt

  1. szeptember 4-én, szombaton.

Az ünnepségre szóló meghívó így hangzott:

„Kedves barátunk,

a kimondhatatlan hála érzésével küldjük önnek

ezt a meghívót

  1. szeptember 4-re, szombatra a székhely templomának elkészülte

és birtokba vétele alkalmából tartandó szentelőszolgálatra és a fogadásra,

mely Haarlemben lesz a Bakenessergracht 1113-ban.

Nagyon reméljük, hogy mélyen áthatja önt

ennek a felszentelési ünnepségnek a nagy jelentősége

és találkozhatunk önnel a Rózsakereszt barátainak ezen nemzeti találkozóján.”

Az 1937-1938-as munkaév nagyon mozgalmas volt.

A haarlemi főtemplom szentelésével indult.

Rányomta azonban bélyegét Z. W. Leene testvérünk

egészségi állapotának romlása.

  1. március 9-én Z. W. Leene testvérünk búcsút vett az anyagi élettől,

hogy feladatát más körülmények között folytassa.

A titkárság 1938. május 20-i éves jelentésében ezt olvashatjuk:

„Rendkívül figyelemre méltó év van mögöttünk.

Centrumunkhoz tartozó barátaink közül senki nem fogja elfelejteni.

Eddig ismeretlen virágzás éve volt ez,

olyan szellemi megnyilvánulásé, melyben még soha nem volt részünk,

a templomszentelés éve… és az az év,

amelyben Z. W. Leene testvérünk búcsút vett az anyagi élettől.

Ő volt az egyik megalkotója annak a nagy műnek,

melynek gyümölcseit ma szabad learatnunk.

Ha volt idő, amikor a Rózsakereszt elért valamit,

akkor ez bizonyosan az 1937-38-as év volt.

Azok, akik hangsúlyozottan felszíni életet folytatnak,

kizárólag az anyagban töltött utolsó hónapok nehézségeire gondolnak.

Akik azonban mélyebbre pillantanak, megtapasztalták,

hogy valami sokkal hatalmasabb fejlődött ki,

amely minden barátunk kitartó fáradozása révén

az egész mű szempontjából beláthatatlan horderejű lesz.”

 

Testvérek,

az 1937-1938-ból származó szavakban bizonyára felismerjük

a szikrázó Szellemet, amely a művet a felépítés egész ideje

és a megszilárdulás idején eltöltötte. És ez a továbbiakban is így maradt.

Ez a valódi haladás Szelleme, annak a feladatnak a tudata,

amelyre az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskoláját elhívták

ebben a világban és különösen ebben az időszakban.

Ez az isteni Szellem, amely képes megnyilvánulni,

mert annak a szeretetnek az erejében dolgoznak,

amely a Krisztusmegnyilvánulás által az emberiséggel össze van kötve.

A megnyilvánulás csak ebben az erőben,

csak egy ilyen Rózsakeresztútban lehetséges

és a Szent Szellem csak így áradhat ki a megvalósításra.

Így az egész Iskolában a tisztulás útja mutatkozik,

amelyen az Iskola Szellemi Vezetősége és minden területének munkatársa,

valamint az egész tanulósereg halad.

A tisztulás tüze nagyon sokat tisztíthatott.

Néha a sebeket nehéz volt elviselni.

Bőven kijutott a tanulóknak, munkatársaknak és a vezetőségnek.

Az így elért tisztaságban azonban kibontakozhatott a szent mű,

a valódi Opus Magnum.

Ez mindig abban a bizonyosságban történt, hogy

a Rózsakereszt útját emberfők, emberszívek és emberkezek által

lehet és kell egyengetni.

A küldöttek anyagi világba merülése

küldetésük tudatos megtapasztalása révén már egy nagy áldozat volt.

Tudatosan vállalták abban a meggyőződésben,

hogy szolgálhatják a világot és az emberiséget és hozzájárulhatnak

az Egyetemes Szerzet nagy művéhez.

Majd elkövetkezett a szervezethez való önkéntes kapcsolódás megbizatása,

a külső formaként megjelenő Iskolához való kapcsolódás,

ennek minden következményével együtt.

Mert az anyagból, az anyagon át és az anyag ellenében kellett utat vágni.

Ezért kellet dolgozni.

Az új erő nem teremtődik meg csak úgy magától.

Az új kozmoszt, az új láncszemet nem lehetett és nem is lehet

a régi erővel megvalósítani.

A küldöttek tudatában voltak a Szerzet támogatásának,

de a szent műhöz való kapcsolódásuknak is.

A Szerzet támogatásának bizonyítékai megvoltak,

de …. csak elvétve lehetett beszélni róla.

Gyakran nem értették és főleg nem jól,

inkább félreértették és néha nevetségessé is tették.

Egy fennálló renden belüli új gömbnek, új kozmosznak

a megalkotása, életrekeltése és megtartása intelligens tevékenységet követel meg,

melynek szüntelen éberséggel kell párosulnia.

Nagyon is igaz a bibliai figyelmeztetés:

„Az ellenség nem alszik, mégcsak nem is szunnyad.”

Így a munka kivitelezése, a megnyilvánuló mű

eleven tanúként folytonosan az emberiségért való szeretet tevékenysége alatt áll,

amelynek meg kell nyilvánulnia, közölnie kell magát.

Az univerzum legmagasabb ereje mindig

egy pozitív vagy egy negatív értelmű tevékenységet vált ki.

Ezért is hangoztatták mindig a tanulóknak:

„Haladjatok az ösvényen, valósítsátok meg azt, amiben hisztek és amiben reméltek,

valósítsátok meg a szeretet által.”

Így jött létre a hétfokú lépcső,

mint egy nagyon figyelemre méltó jelenség a diakektikában.

A komoly tanulók fölismerték és önátadásban és odaadásban bejárták.

Akik azonban nem tudták megérteni,

azoknak balgaság volt ez, érthetetlen, misztikus agyrém, puszta képzelgés.

Mindig megvolt és megvan a nagy céltól való eltérés veszélye,

a rezgés csökkenése, más rezgésekkel való keveredése,

amelyek az úttól eltérítenek.

Ez a tipikus akadályoztatás ebben a háromdimenziós megnyilvánulásban,

amelyben élünk.

Így, testvérek, szabad remélnünk és kérnünk,

hogy mindnyájan tudatában vagyunk annak,

milyen rendkívüli megnyilatkozással vagyunk most,

ebben a korszakban összeköttetésben.

Rendszeresen összegyűlünk centrumainkban és konferenciahelyeinken

és a csodálatos megvendégelés révén

összekötnek bennünket a fény és erő gazdagságával,

a korlátlan lehetőségek kiárasztásával.

Tanulóként mindig lehetőségünk van,

hogy helyet foglaljunk annál az asztalnál, ahol kenyeret és bort osztanak.

A szavak közvetítőerejével megadnak nekünk mindent,

ami szükséges a mi javunkra.

A szavak, a képek, a magyarázatok az erő és a megnyilvánulás forrásai azok számára,

akik erre érettek, azok számára, akik vágyakozással tekintenek a hegyekre,

ahonnan segítségük jő.

Kölcsönhatás ez,

amely a tudatos tanulók lehetőleg nagy csoportjának aktív irányulása és belső szellemi együttműködése révén jön létre.

A nagy szellemi örökség, amely könyvekben és írásokban van lefektetve

és amely az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának a rendelkezésére áll,

holt betűkké válna, ha a Szellem nem szabadulna fel belőle.

Ez a tanulók által szabadul fel,

akik ténylegesen az abban leírt ösvényen járnak,

akik elfogadják a feléjük nyújtott kezet és életüket aszerint alakítják.

Így mint a gnosztikus Szellemi Iskola tanulói,

amely Iskola tevékenységét az egész világra kiterjesztette, tudatában vagyunk,

hogy vérszerinti örökösei vagyunk annak a munkának,

amely 70 év távlatában fejlődött ki.

Elfogadjuk valójában ezt az örökséget?

Tanulókként, munkatársakként felelősséget vállalunk e,

azt a felelősséget, amelyet ez a megszabadító impulzus

az új korszak számára a kezünkbe helyez,

amennyiben a megfelelő módon reagálunk rá?

Olyan kérdés ez, amelyre nem válaszolhatunk a meghatódás,

a tanulósággal való összetartozás pillanatában, akik ezen a mai napon

a Szellemi Iskola egyetlen céljára irányulnak.

Olyan kérdés ez, amelyre folytonosan, minden pillanatban,

éjjel és nappal életünk megváltoztatásával kell válaszolnunk.

Az életnek erről a megváltoztatásáról már a Szellemi Iskola fennállásának

első éveiben is szó volt.

Ez többet jelent mint az önök anyagi javai és értékei.

Ez egész lényük áldozatát követeli meg.

Ez a Krisztusért hozott áldozat, aki megszületett,

meghalt és föltámadott önökben.

Ezért tudják a Rózsakeresztesek és tanúskodnak is róla:

„Jesu mihi omnia  Jézus mindenem.”

Így az 1994-es Szerzet napján,

amelyen 70 év az emberiség szolgálatában végzett megszabadító munkával tudjuk magunkat összetartozónak, hitet teszünk: „

Összetartozónak tudom magam az Arany Rózsakereszt Szent Munkájával és életemet ennek megfelelően fogom alakítani.

Igen, fölmegyek a Szent Tűzhöz.”

Amen

Ha az ember már nem a Taoból él

Ha az ember már nem a Taoból él

 

AMIKOR AZ EMBER MÁR NEM A TAOBÓL ÉLT, MEGJELENT AZ ERKÖLCS ÉS A JOG” – ÁLLAPÍTJA MEG LAOCE. AZ ÓKORI KÍNAI BÖLCS EZZEL AZT AKARJA MONDANI, HOGY A JOG ÉS A TÖRVÉNY – ÍRÁSBAN RÖGZÍTVE ÉS ÁLLAMILAG FELÜGYELVE – A HANYATLÁS JELE, AZ ISTENI VILÁGRENDBŐL VALÓ BUKOTTSÁGUNK BIZONYÍTÉKA. A FÖLDI JOG TEHÁT ÉPPEN A SZERETET, AZ IGAZI FELEBARÁTI SZERETET HIÁNYÁNAK A KIFEJEZÉSE: MÉRLEGELÉS AZ ÖNSZERETET ÁLTAL MEGHATÁROZOTT ÉRDEKVISZONYOK KÖZÖTT.

 

Mit is nevezünk mi „jogosnak”? Korszakunk nyugati demokráciái – más népeket elmarasztalva – ismételten hangsúlyozzák, hogy a jogállam rendkívüli vívmányával rendelkeznek: polgáraik az állam túlkapásai ellen alkotmányosan védve vannak és az egymás közötti viszályokat is békés úton, független bíróságokkal döntik el.

Mik a sarkpontjai a modern demokráciának? A hatalmi szervek megosztása, az alapvető polgári jogok biztosítása, valamint alkotmányjogi keretbe foglalt törvények sokasága. Mindez azért szükséges, hogy a letűnt idők önkényes állami intézkedéseit kizárják és a törvény előtti egyenlőséget biztosítsák. De vajon békéssé és erőszakmentessé vált e ily módon a jogállam? Ezt egyáltalán nem állíthatjuk, különösen akkor nem, ha a napilapok erőszakról szóló híreit olvassuk. Vitán felül áll, hogy a hadsereg a külső támadás ellen, a nem kevésbé költséges rendőri szervezet pedig az országon belül még most is felette szükséges. Ahogy annak előtte, úgy nyilvánvalóan most is csak arról van szó, hogy a ragadozó emberállatot megfékezzék – ha manapság ezt mégoly kifinomult és civilizált módszerekkel teszik is.

Az ember messze eltávolodott attól, hogy valódi keresztény, Krisztus követője legyen, s minden humanista felhívás és kezdeményezés ellenére még mindig híján van az igazi felebaráti szeretet képességének. Ha érdekét valami keresztezi, rögvest felébred benne az önző, ragadozó állat, melyet a jogrend próbál úgy-ahogy féken tartani.

Az érdekek összebékítésére hangolt jogrendnek azonban csak akkor van esélye, ha a közösség minden egyes tagja jogosnak találja. Mindenesetre annak a megítélése sem teljesen egyértelmű, hogy mi jogos és mi jogtalan. Az alapelvek legjava persze a modern alkotmányos demokráciák legtöbbjére nézve közös. Szép számmal akadnak azonban olyan törvények is, amelyek ugyanazt tiltják, amit másutt engedélyeznek, vagy éppenséggel szorgalmaznak. Gondoljunk a halálbüntetés vagy a magzatelhajtás fölötti vitákra, a homoszexualitás, a kábítószer vagy akár az alkohol tilalmára stb. Aki egy problémában közvetlenül érintve van, az másként látja a dolgot, mint akinek ez csak filozófiai kérdés. Sok csoportosulás tüntetései és rendezvényei ezért mindössze arra jók, hogy környezetüket megbotránkoztassák és problémáikat minél szélesebb körben kiteregessék.

 

TERMÉSZET SZERINTI EGYENLŐTLENSÉG

Az igazságosság fennálló problémája lényegében az ember természetes egyenlőtlenségéből ered, mivel különböző öröklött és szerzett képességekkel rendelkezik – de a betegség és az eltérő karmikus adottságok is ide tartoznak. Tény, hogy ha az ember hátránnyal indul is az életben, ugyanolyan esélyeket követel magának, mint akik nem szenvednek hasonló hiányt. Ha pedig a hátrányos helyzetű történetesen nem harcol az egyenlő esélyért, akkor közömbössége okoz társadalmi problémát. Ugyanakkor az élet napos oldalán élők is egyre több előny után kiáltoznak és újabbnál újabb követelésekkel rukkolnak elő.

A jog, amely egy közösségben megkísérli a rend biztosítását, már csak ezért is folytonos megalkuvásra kényszerül a különböző érdekkörök, a közösség és az egyének között. Az ilyen jog persze csak viszonylagos lehet. A különböző helyzeteket ugyanis csak elvont módon, nem pedig az egyes esetekre hangolt jogi normák szerint tudja szabályozni. Az államnak „jogossá” kell tennie azt, ami „jogtalanul” kezdődött, vagy éppenséggel a „természetes” egyenlőtlenség fenntartásán kell munkálkodnia olyan országokban, ahol a demokrácia kevésbé fejlett.

Ez vezette például Platónt (Az állam) és Augustinust (Isten állama) is, amikor az említett művekben annak a véleményüknek adtak kifejezést, hogy az ember általában még azt sem képes megérteni, hogy egyáltalán mi jogos és mi nem. Ebbéli tudatlansága folytán létére tisztán a személyes érdekeltség alapján tekint. Az igazságosságot egyébként mindkét szerző a személyiséget meghaladó, vallásos emberekre szabott követelményekkel mérte.

Arisztotelész (Nikomakhoszi etika) különbséget tesz a békéltető és a szétosztó jellegű igazságosság között. Ötlete a joggyakorlatban a mai napig felfedezhető. A szétosztó igazságosság körébe pl. a szociális juttatásokat, támogatásokat, adókedvezményeket sorolhatjuk. A békéltető igazságosság a hit és a hűség méltányossági alapelveiben, az erkölcsileg kifogásolható szerződések tilalmában, vagy épp a büntetőjogban jut kifejezésre.

 

ISTENI TÖRVÉNYEK UTÁNZÁSA

A római jogfelfogásból származó Jusztíciát, az igazságosság istennőjét még ma is gyakran viszontlátjuk a bíróságokon, bekötött szemmel, kezében mérleggel és karddal. Ez rávilágít arra, hogy az állam olykor isteni bírának tekinti magát és hatalmi igényeit erre alapozza. Az állami ítélkezés vaksága a személyes sajátosságokkal szemben – mely az elvont jogi normák velejárója –, mégis sokszor éppen hogy igazságtalansághoz vezet.

Az emberi vakság azonban mindenekelőtt a lényeggel szemben nyilvánul meg: hogy ugyanis az istenitől el van választva, s ezért istentelen világban él. Ezért marad el mindig az állami joggyakorlat messze az isteni eszméktől, ezért lesz mindig csak utánzat, mely újra meg újra saját ellentétébe, a jogtalanságba fordul át.

A különböző államrendszerek jogrendjében sok, egymásnak – és néha önmagának is – ellentmondó filozófiai eszme fejeződik ki. Az egyházzal összefonódott államok például egy magasabb, isteni jogra hivatkoznak, amely engedelmességre kötelez és amely nem szándékozik a földi viszonyokba javító értelemben beavatkozni. A gazdasági, társadalmi igazságtalanságok tehát istentől elrendelt körülmények, ahogyan ez például a középkori rendi államokban, vagy az indiai kasztrendszerben is tükröződött. Ez a felfogás indította Marxot arra a kijelentésére, hogy a vallás ópium a népnek.

A világi önkényuralmak számára a jog szolgáltatta az alapot az uralkodó kisebbség kiváltságainak biztosítására és az egyenlőtlenség törvényesítésére. Ehhez persze egy erős rendőri szervezet kell, mert a társadalom többsége nem fogadja el önként ezt a bánásmódot, s ez bármikor felkelésbe is torkollhat. „Az állam én vagyok” – jelentette ki a napkirály, XIV. Lajos, aki politikájában Machiavellinek A fejedelem c. művében leírt, egyeduralmat igazoló tanaira támaszkodott.

Minden korszakban nagy volt a veszély, hogy bizonyos hatalmi felállást a többség költségén tartsanak fenn. Az „emberi gyarlóság” végül még a szocialista országokban is bebizonyosodott, jóllehet ezek politikai, erkölcsi igazolásukat éppen abból az igényből merítették, hogy a történelmileg fennálló egyenlőtlenségeket megszüntessék. A korszerű demokráciák megkísérlik a lehető legmagasabb szinten összebékíteni egyfelől a személyiség szabad kibontakozását, másfelől – az egyenlőség és testvériség szem előtt tartásával az egyéni érdekek korlátozását. Gazdaságilag ez a szabad piacgazdaság és a jóléti állam együttes jelenlétében fejeződik ki. A jóléti állam elve mindenkinek biztosítani akarja a megélhetéshez szükséges minimumot. Válságos időszakokban azonban ez a modell erősen csorbát szenvedhet, ha a kivételezettek sokallják az áldozatot, a hátrányos helyzetűek pedig keveslik a támogatás mértékét.

Térjünk azonban vissza a kiinduló, igazságosságot feszegető kérdésünkhöz. Most már jobban megérthetjük LaoCe kritikus magatartását a joggal és az erkölccsel szemben. A földi világ az emberek természetes egyenlőtlensége miatt igazságtalannak tűnik, ha az igazságosság mércéjét földi elgondolásokhoz igazítják – és ezen a legtökéletesebb jogrend sem tud lényegileg változtatni. Legjobb esetben az elszenvedett méltánytalanságokon enyhíthet valamit – de annak reménye nélkül, hogy egyszerre mindenkinek a kedvére tegyen.

Hogy egy valódi jognak, egy valódi jogrendnek léteznie kell, időközben már sok embernek világossá vált, mert a Taot elhagyván a legtökéletesebb földi jog is csak utánzat lehet, de sohasem egyezhet magával a Taoval!

Két film a buddhizmusról - I. A kis Buddha

Két film a buddhizmusról – I. A kis Buddha

 

MI A BUDDHIZMUS? AZ EGYETEMES SZERZET IMPULZUSA. HÁT AZ EGYETEMES SZERZET IMPULZUSA? VILLÁM, MELY A JÓLLAKOTT, RESTTÉ ÉS BÜSZKÉVÉ LETT EMBERISÉGRE IRÁNYUL. VILLÁM, MELY AZ ARRA FOGÉKONYAK SZÁMÁRA MEGMUTATJA: EDDIG ÉS NE TOVÁBB. HOGY SZENVEDÉLY, MOHÓSÁG, HATALOM: MIND MÚLÓ DOLGOK ÉS NEM IGAZI LÉNYÜNKET KÉPEZIK. VILLÁM, MELY AZ ARRA ÉRETTEKET ÚJ MAGASSÁGOKBA EMELI. ODA, AHONNAN A VILLÁM ÉRKEZIK, A TŰZ ÉS A FÉNY VILÁGÁBA, AHOL NINCS SÖTÉTSÉG: A NIRVÁNÁBA. VILLÁM, MELY TÖBBEK KÖZÖTT AZ EMBERNEK AZT A HAJLAMÁT IS KERESZTEZI, HOGY CEREMÓNIÁKTÓL ÉS SZOKÁSOKTÓL, KÜLÖNÖSEN PEDIG AZ IMÁTÓL VÁRJA ÜDVÖZÜLÉSÉT. (ANGUTTARA NIKAYO, III.)

 

Milyen szándékkal készíthetnek korunk filmrendezői filmeket Buddháról? Milyen hatása lehet ezeknek a filmeknek? Az lenne talán a cél, hogy a buddhizmust a nyugati ember közelébe vigyék? Vagy egy érdekes vallást szeretnének bemutatni, mely különbözik a kereszténységtől? Esetleg azért kelt nagy feltűnést A kis Buddha, mert a kereszténységben csalódottak számára az Egyetemes Szerzet egy másik impulzusát közvetíti? Lehetséges, hogy a film rendezőjét megérintette az Egyetemes Szerzet villáma, és az lenne a szándéka, hogy ezt az érintést továbbadja? S ha igen, akkor sikerült e ez neki?

 

A BUDDHIZMUS EREDETI TÜZE

A film egy része a Buddhaút legfontosabb állomásait ábrázolja. Ezeknél a részeknél ténylegesen érződik valami a buddhizmus eredeti tüzéből. Amikor Siddharta herceg felismeri, hogy létezik öregség, betegség és halál, s hogy minden ember, így ő maga is alá van vetve ezeknek a szörnyűségeknek, akkor a mozi közönsége is megrémül. Ékként hatol ez a valóság az élvezet és a megkövült szokások világába. A felismerés sokkoló hatását még a szélesvásznú kivitel is fokozza. A mozi közönségét megérinti az ember legbensőbb üdvrevágyásának lehellete. Azé az emberé, aki megalkuvás nélkül kutat a valóság után. Siddharta úgy dönt, hogy kerül amibe kerül, felfedi e szörnyűségek okát. S végül Siddharta Gautama – sok kerülő és tévút után – a fügefa alatt ül. A világ és saját bensőjének minden hatalma megrohanja és ostromolja. Rezzenés nélkül veszi szemügyre ezeket a hatalmakat és felismeri: ez nem az ő igazi lénye. Sőt azt is: az én sem az ő igazi lénye.

S mialatt ebbéli felismerésében a régi életet elbocsátja, az újat pedig elnyeri, talán a nézők is megélnek valamit – ha sejtésszerűen is – az endúra roppant nagyságából, a transzfiguráció hatalmas lehetőségéből. Megérinti őket az eredeti buddhizmus alapját képező hatás: felszólítás a régi élet feladására, miáltal az ember elnyeri az új életet. A Buddhautat elbeszélő történetekbe ez oly erővel vésődött be, hogy évezredekkel később, sőt még egy olyan filmben is igazolja erejét, mely telis-tele van a modern szórakoztatóipar agyafúrtságával. Még a figyelemelterelő optikai trükkök és a zsenikultusz fátylán is áthat. Mert mi más lenne, ha Buddha világmegváltó sztárként lép fel? Az igazi Buddha külsőre bizonyára nagyon jelentéktelen volt, csak belül töltötte el hatalmas erő.

A látogatót valószínűleg a reinkarnáció tanának az a megközelítése is vonzza, ahogyan azt a film cselekményváza elébe tárja. Az Egyetemes Szerzet impulzusához mindig is hozzá tartozott a valóság erre vonatkozó részlete, melyet Buddha a fügefa alatt szintén megtud. Eszerint az emberi fejlődési folyamat az evilág és a túlvilág szüntelen váltakozására épül. Az ember a születés és halál kerekéhez van láncolva. Buddha felismeri, hogy ennek a köteléknek, az általa megélt megtestesülések ezreinek, a világok keletkezésének és elmúlásának szintén semmi köze igazi önmagához. S ezáltal szabadul meg a születés és halál kerekétől.

 

EGY MINDENT ÖSSZETÖRŐ HATÁS

Mégsem lenne szabad, hogy a reinkarnáció tanának filmbéli ábrázolása villámként hasson az emberekre. Épp ellenkezőleg: el kéne őket bódítania. Ha az Egyetemes Szerzet egy küldötte ölt testet, akkor ebből egy mindent megújító hatás indul ki. Minden hamis hit széttörik: mint pl. a ceremóniákba és szokásokba, vagy annak lehetőségébe vetett hit, hogy az üdv pusztán ima által elnyerhető. Az Egyetemes Szerzet követe a régi szokásokban megmerevedett környezet számára mindent felemésztő tüzet jelent. Az arra fogékonyak számára azonban ez egy izzító tűz. Vajon ez lenne e a helyzet a lámák Tibetből ismeretes ismétlődő újraszületésével? Valójában nem így erősítik e meg igazán a rítusok és a szokások régi rendszerét? A mantramok, a kolostorok, a meditációk rendszerét?

Ellenvetésként azt mondhatná valaki: Buddhának az élő emberről szóló tanát épp az tartja életben, hogy egyazon láma újra meg újra inkarnálódik. De vajon a reinkarnáció e formájánál valóban a megszabadulás villámát tartják életben? A villámot, mely minden kövületet szétporlaszt, legyen az mégoly tiszteletre méltó is?

Az elfogulatlan megfigyelő valószínűleg azon is eltűnődik: a Szerzet küldötte vajon miért nem azokhoz az emberekhez születik, akik vele szellemi kötelékben vannak, akik őt biztonsággal felismerik? A Szerzet küldöttének vajon szüksége lenne e sámánra, aki őt a transz állapotában felismeri? Vagy korábbi megtestesülésének cókmókjaira ahhoz, hogy kilétének hitelt kölcsönözzön? Egyáltalán: miért kell ugyanabba a tisztségbe beilleszkednie, amellyel előzőleg rendelkezett? Nem tudna születése helyén munkálkodni, vagy saját maga egy ilyen tisztséget kivívni?

Tényleg a Szerzet követéről van itt szó, aki villámként minden régit, minden megdermedtet elhamvaszt, s mindent megújít?

 

ÚJRASZÜLETÉS ÖNKÉNTES ALAPON

Az Egyetemes Tan egy másik lehetőségről is beszél. Ez a következő. Valaki bizonyos gyakorlatok révén eloldja magát a durva anyagi testtől, mégpedig oly módon, hogy anyagtestének halála után is tudatosan tovább él a finomanyagi világban. Nem szabadult ugyan meg a születés és a halál kerekétől, mert a finomanyagiság továbbra is fogva tartja, de mentesül annak szükségétől, hogy anyagtestbe szülessen. Ha erre mégis sor kerül, akkor önként teszi. Hogy miért? Azért, hogy az anyagban élő embereket a finomanyagi, túlvilági lények imádatára és szolgálatára buzdítsa, akiket ilymódon tartanak életben. Így az egész rendszer sértetlen marad: az e világban élők fenntartják a túlvilágiakat, akik közül mindújra leszületik néhány, nehogy az itteniek buzgalma elapadjon. Kétségtelenül látványos és szilárd összefonódás, mindamellett erősen kétséges, hogy a születés és halál kerekétől való szabadulást szolgálná. Az anyagban élők a finomanyagi béklyók fényesítésével mindössze a túlvilágra irányulnak, a fátyol másik oldalán lévők pedig emerre, hogy törvénytelen létüket odaát fenntarthassák. Így áll a reinkarnáció filmben ábrázolt fajtája szöges ellentétben Buddha szándékával. Az embert megszabadulás helyett inkább fogva tartják egy ceremóniákból és rítusokból álló, tökéletesen megszervezett rendszerben. Az újraszülető Buddha vajon nem robbantaná e fel villámként ezt a rendszert? Az üdv nem ceremóniáktól és szokásoktól és nem is imáktól várható. Figyelemre méltó ez az ellentmondás a filmben: a megszabadulás villáma, – mellyel szemben áll a rendszer mozdulatlansága. Ez a rendszer megkötözi az embert, noha a megszabadító Buddhaimpulzus letéteményesének tüntetik fel. A mozi nézője, akit Buddha villáma a film egy részében eltalál, talán éppen azáltal jut értékes felismerésre, hogy a másik rész ennek látványosan ellentmond. Talán ezáltal eloldja magát a ceremóniák és szokások, a születés és halál kerekének fogságából, s szabaddá válik arra, hogy igazi rendeltetését betöltse.

Másik menny és másik pokol

Másik menny és másik pokol

 

JÓFORMÁN MINDENKIRŐL ELMONDHATJUK, HOGY A POKOL ÉS A MENNY FOGALMA MÁR GYERMEKKORÁTÓL FOGVA MEGSZOKOTTÁ VÁLT SZÁMÁRA. E SZÁZADOKON ÁT OLY SOKFÉLEKÉPPEN ÉRTELMEZETT FOGALMAK AZ IDŐK FOLYAMÁN ELTERJEDTEK, NYELVHASZNÁLATUNK SZERVES RÉSZÉVÉ VÁLTAK.

 

Az embert első lélegzetvételétől fogva arra nevelik, hogy a világot meghatározott módon érzékelje és lássa. Szülei és környezete oly világ képeit tárják föl előtte, melyek mögött számtalan fogalom rejtőzik. Mihelyt azonban ezek túlmennek a közvetlen érzékelésen, a kép gyakran elhomályosul, összezavarodik, ahogyan a menny és a pokol esetében is.

 

MENNY ÉS POKOL, MINT A TÚLVILÁG TERÜLETEI

A fentiekkel kapcsolatban általában az az elfogadott nézet, hogy a menny és a pokol a túlvilágon van, azon a területen, ahová az ember halála után megtér. E túlvilágot a Szellemi Iskola tükörszférának hívja, mert a földi életterület pontos mását alkotja. Az egyházi elképzelések szerint egyetlen élet elegendő annak eldöntésére, hogy halálunk után a mennybe kerülünk e, vagy a pokol örök szenvedéseire vettetünk, aszerint, hogy életünk során a jó vagy a rossz cselekedetek voltak e túlsúlyban. Mennybemenetelük előtt azonban a jóknak is vezekelniük kell a purgatórium tisztítótüzében a még bennük rejlő mindmegannyi rosszért.

Ezt a modellt azonban egyre többen tartják hamisnak. Valóban: születésünk és fejlődésünk lehetőségei erősen különböznek, s az is mind nyilvánvalóbbá válik, hogy e rendszer tartópillére az aggodalom, a pokol tüzétől való félelem. Lehetséges, hogy jó cselekedeteinket is ez a félelem irányítja? S nem kegyetlen dolog e egy kurta lét botlásaiért és vakságáért a pokolban szenvedni egy örökkévalóságon át?

 

MENNY ÉS POKOL – A TUDAT ÁLLAPOTAI

A Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanításából megtudhatjuk, hogy a menny és a pokol az elhunytak tartózkodási területét képezi. Ezek azonban ember alkotta fogalmak, ezért változók és változtathatók. Valójában minden ember már életében a mennyben vagy a pokolban tartózkodik, tudatától, belső állapotától függően. Minden gondolat, minden érzés, amely az embert foglalkoztatja, tükörképet hoz létre a tükörszférában. E képek fennmaradása, illetve elenyészése attól függ, hogy miként táplálják őket. Ha csupán alkalmi, múló gondolatokról, érzésekről van szó, a tükörképek szétoszlanak, akár a köd. Ha azonban a tápláló gondolatok időről időre visszatérnek, akkor e képek megerősödnek, s önálló életre kelvén a túlvilágon hatalmas mágneses erőösszpontosulások formájában állandósulnak. Ezek a mágneses felhők táplálékot követelnek és ennek érdekében befolyásolják az emberiséget. A teremtő és a teremtmény képtelenek egymás nélkül élni.

Finomanyagi testein keresztül – főként a vágy és a gondolattest (asztrál és mentáltest) segítségével – az ember közvetlenül kötődik a túlvilág e mágneses területeihez, amelyeknek minden pillanatban ő maga is alkotója és fenntartója. Éjjel, az anyagtest alvásakor a finomanyagi testek a túlvilágon tartózkodnak, ahonnan különféle, a nappali élet légterében lerakódó benyomásokat szereznek. Napjainkat ezen benyomások hatása alatt kezdjük el. Tetteinket és viselkedésünket e mágneses kapcsolatok határozzák meg. Mindaddig, míg tudatosan nem vagyunk képesek – s ugyan ki képes erre? – a tükörszféra hatásaitól elszakadni, ennek mágneses erői szabadon behatolhatnak tudatunkba, s befolyásolhatják mindennapi életünket.

 

A FÖLDI LÉT ÉS A TÚLVILÁG KÖLCSÖNÖS FÜGGÉSE

A tükörszféra erőit az emberiség hívta életre. Ezen erők fennmaradása gondolatainktól, érzéseinktől függ. Létük tehát azon múlik, hogy képesek e az embert táplálékuk biztosítására kényszeríteni. Ez történhet többek között bizonyos gondolatok vagy érzések kitartó ápolásával. A teremtő és teremtménye az erők anyagcseréje révén így próbálja fönntartani magát. A tükörszféra kapcsolat gondozása lehet öntudatlan, de sokszor tudatos is, abból kiindulva, hogy a természetembernek egy napon meg kell halnia. Azt reméli, hogy a halál után tovább létezhet majd, s elkerülheti a végső enyészetet.

Így teremt magának az ember élete során „mennyet” és „poklot” a tükörszférában. Teljes gondolatrendszerét, a jóság, a béke, a boldogság érzését s minden eszményképét a túlvilágra vetíti. Arra vágyik, hogy folytathassa életét ebben a „mennyben” – legyen bár hívő, idealista, humanista vagy okkultista.

Másrészről „rossz” gondolataink, a viszály, a harc, rossz benyomásaink, az erőszak és az énközpontúság romlott erőösszpontosulásokat eredményeznek, amelyeket a pokol képében foglalhatunk össze. A túlvilág minden földi létezőt visszatükröz azzal a különbséggel, hogy ott a jó és a rossz nem keveredik össze, mint a földi létben, hanem jól láthatóan el van választva egymástól.

Amilyen mértékben megerősödnek a „mennyek”, oly mértékben a pokol is. Ha az emberek a jó gyakorlására kényszerülnek, a rossz csupán elfojtódik, de le nem győzetik, s meg nem szűnik. A negatív megnyilvánulások egyre inkább összesűrűsödnek, s végül elöntik az egész földet. Meglepő e, ha ilyenkor az emberek a béke, az igazság, a szabadság, a jólét, a tudomány, az erkölcs és a hit helyreállítására törekszenek, de gonoszságon és növekvő erőszakon kívül tulajdonképpen nem érnek el semmit?

A jó művelése csupán a rossz ellenhatása, így végeredményben fenntartja azt. Menny és pokol a haláltermészet finomanyagi területeit képezik tehát, öntudatlan lakókkal, akik haláluk, az anyagtest feloszlása után tudatos tapasztalatokra is szert tesznek e területekről.

 

A MENNY ÉS A POKOL MÁSFAJTA MEGHATÁROZÁSA

Az egyetemes tan kijelentése szerint tehát a földi lét és a túlvilág együttesen alkotják a poklot. Ezt az elgondolást a két természetrend tanában fejti ki: egyfelől létezik az eredeti isteni természetrend, másfelől pedig a bukott, istentelen természet rendje. Az ember által teremtett menny és pokol a bukott természet két nézetét alkotják. Ez azt jelenti, hogy a minket körülvevő világ, a természet, a lent és fent, ég és pokol, az úgynevezett jó és a rossz – mind az alapvető rossz alkotóelemei.

Ez az alapvető rossz a pokol: a világ, amelyben élünk. Az alantas vágyak sötét, vérvörös tüze lobog itt, amelynek eloltására az összes jóra áhítozó vágyunk sem lenne elegendő. Minél inkább próbáljuk semlegesíteni ezt a tüzet, annál inkább lángra kap. Ha időnként sikerül is apró lángocskává apasztani, hamarosan újult erővel lobog fel, hogy mindent elemésszen. Így változhat a szeretet csodálatos érzése hirtelen emésztő gyűlöletté. A rossz fogalma itt nem gonoszságot, hanem alapvető tudatlanságot, Isten tervével való szembenállást jelent. E „gonoszság” abból született, hogy az ember elfordult az eredettől, s belemerült a tudatlanságba. Isten tervét elfeledte, s minden figyelmeztetés ellenére is csökönyösen arra törekszik, hogy saját életét megtartsa.

Ha az egyetemes tan az eget említi, akkor az eredeti isteni természetre gondol, ahol nincs harc a jó és a rossz között, ahol mindent áthat az isteni világosság, mely nem vet árnyékot.

 

A POKOLBÓL AZ ÉGBE VEZETŐ ÖSVÉNY

Hogyan érhetjük el az eget ebből a pokolból? Az ösvény bejárása két tényezőtől függ. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy az eredeti királyság kicsiny magja ott rejtőzik az emberben. E mag kelti fel az ősemlékezést és a vágyat az eredeti, isteni birodalomra. A kereső előtt lassanként világossá válik e birodalom valósága, s hogy valójában ez az egyetlen igazság. Másodszor: a bukott természet vélt jósága és rosszasága időről időre lerombolódik. A földön lehetetlen örök életet megvalósítani, hiszen a bukott természet fő alapelve a „kikelet, virulás és hanyatlás”, ahol mindennek van kezdete és vége. Ezért minden fejlődés, minden haladás, minden civilizáció megreked és elsüllyed egyszer. A harmónia megbomlik, a rend összezavarodik, miként Bábel tornyának történetében is láthatjuk.

 

A VÁLTOZANDÓSÁG ÉRTELME

E változandóság arra ösztönzi az embert, hogy kiutat keressen e végtelen, értelmetlen körforgásból. Az ember kénytelen ráébredni önnön állapotára és felismeri, hogy élete pokol. Más értékek felé fordul tehát, s szabadulásra vágyik. Kívánságai, vágyai a gyógyulásra, az eredeti állapot helyreállítására irányulnak. Amint e vágy felébred, az ember többé-kevésbé tudatos keresővé válik, és felismeri, hogy eltávolodott a szellemi forrástól. Ráébred, hogy lennie kell egy másik mennynek is, egy tökéletesebb létnek, ahol szeretet és igazság uralkodik. Érzi, hogy egyedül az innen kiáradó erő segítségével lehetséges számára ezt az eget elérni. Ezt az erőt Krisztusnak, Krisztuserőnek nevezik. A kereső megérti, hogy értelmetlen időpocséklás egy folyton változó tükörszféraégre vágyakoznia: épüljön bár a legmagasztosabb eszmékre is, az sem lesz kevésbé mulandó.

E fogalmakkal kapcsolatban arra is rádöbben, hogy a földi életben, a halál és az élet határának innenső oldalán is éppoly lehetetlen mennyet alkotni, mivel az anyag halálával az is elmúlik. Ezzel kirajzolódnak előtte a földi lét határai és tudatában a tükörszféra egykor talán áhított mennyországa és rettegett pokla egyaránt az idő korlátai közé szorul vissza.

 

AZ ÚJ GONDOLKODÁS ALAPVETŐ MEGFORDULÁSHOZ VEZET

Az újonnan elnyert fogalmak alapján a kereső nekilát a tökéletes megfordulásnak, hogy a Krisztus erő segítségével életének teljesen új irányt adjon. Tudatosan a tisztító tűz szolgálatába áll, amely minden halandót eléget benne. Az új életvitel biztosítja egy folyamat kifejlődését, melynek során a kereső belsőleg egyre mélyebben hozzákötődik a változatlan éghez. „JézusKrisztus világossága megtisztít minket bűneinktől”. A pokol mélyére hatol, hogy megkeresse az elveszettet, s felemelje a valóban szabadulni vágyókat.

A bebörtönzött lélek megszabadításának ezen ősi útja időről időre feltárul előttünk, hogy miután teljesen megtörtünk, lelkünket megszabadíthassuk a magunk teremtette pokolból. Az újjászületett, halhatatlan lélek ettől kezdve szabadon növekedhet az eredeti természet új ege felé.

Mi köze a karmának az isteni igazságossághoz?

Mi köze a karmának az isteni igazságossághoz?

 

AKI EZEN A VILÁGON MÉLY, BELSŐ SZÜKSÉGBŐL KÖZELÍT AZ IGAZSÁGOSSÁG PROBLÉMÁJÁHOZ ÉS AZT MEGPRÓBÁLJA TISZTÁZNI, ÓHATATLANUL RÁBUKKAN A KARMA TANÁRA. A SZANSZKRIT EREDETŰ KARMA SZÓ JELENTÉSÉT A „TETT” VAGY „CSELEKEDET” SZAVAK CSAK HOZZÁVETŐLEGESEN ADJÁK VISSZA: A KARMA UGYANIS A FÖLDI ÉLETTERÜLET OKOKOZATI ÖSSZEFÜGGÉSEINEK KOZMIKUS EREJŰ TÖRVÉNYE.

 

E törvény emberi vonatkozásait csak akkor érthetjük meg, ha a mikrokozmoszok újratestesüléséből (reinkarnációjából) indulunk ki. Pál ezt a Galátziabeliekhez írt levelében így fejti ki (6:7): „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, azt aratándja is.” E törvény hozzájárulhat az okokozat jelenségének helyes gyakorlati felfogásához: senki sem várhatja, hogy rózsa nőjön, amikor bogáncsot vetett. A karma a világegyetem egyik alaptörvénye és a világ minden szintjében tükröződik. A newtoni mechanikaelmélet például így utal rá: minden hatás ugyanolyan mértékű ellenhatást vált ki. Az okokozati kapcsolatra vonatkozó fizikai törvény és az egyetemes karmatörvény közötti egyetlen különbség mindössze annyi, hogy ez utóbbi az élet minden területére kiterjed. A karma törvénye – melynek tehát e dialektikus természet bukott mikrokozmosza is alá van vetve – olyan árnyalt, oly hatalmas és kiterjedt működési területen s oly változatos módon hat, hogy annak teljességét és kozmikus intelligenciáját a természettudat sohasem lesz képes befogadni.

„Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket… Az Úrnak ítéletei változhatatlanok s mindenestől fogva igazságosak.” (Zsoltárok 19:8,10.)

A karma törvénye az embert olyan szükséges életfeladatok elé állítja, melyek által önismeretre tehet szert és bepillantást nyerhet a teremtésbe.

Az Egyetemes Tan egyik alaptétele így hangzik: „Minden mindennel összefügg.” Nem lehet elkülönítve szemlélni azt, ami az élet nagy folyamához tartozik. Akár egy gyapjúgombolyag: folytonos fonadék sző össze mindent mindennel. A dialektikus élettenger karmikus hullámverése is ekként tartja fogva az emberi élethullám mikrokozmoszait: a súlyos következményekkel járó cselekedetek sok megtestesülésen át, mintegy körforgásban láncolják őket egymáshoz. Így tévelyegnek a mikrokozmoszok az anyagban – az önmaguk által teremtett labirintusban. A tisztánlátást, az igazság kibogozását egy mégoly változatos életmodell sem teszi lehetővé. Ha próbáltunk már kusza fonalkötegben egy hurkot kibontani, miközben óhatatlanul újabb gubancokat hoztunk létre, akkor esetleg feldereng előttünk a behálózottság, a bukottság mélysége és értelmetlensége.

Amit az Ószövetség törvénye alatt álló énembernek kerülnie kell, ha nem akar egyre rosszabb karmát teremteni magának, azt többek között Mózes tízparancsolatában is megtalálhatjuk (II. 20:117). A ne ölj, ne lopj, ne hazudj, vagy ne kövess el házasságtörést – egy egymásra utalt életközösségben megvalósítható védelmi előírások. (Az ember elfajulása egyébként abból is megítélhető, hogy az uralkodó korszellem még ezen egyszerű élettörvények jelentőségét is mindinkább kétségbe vonja.)

Az ember nemcsak saját mikrokozmoszával áll kölcsönhatásban, hanem egyúttal egy makrokozmikus közösség része is. Egyéni karmánk szálai tehát szorosan összefonódnak a családi, a nemzeti, a faji és a világkarmával is. Minden mindennel összefügg. Ezért olyan a világ, amilyennek az emberi élethullám formálta; ezért van minden egyes ember az összes többivel karmikusan összekötve és ezért részese mindenki a világ eseményeinek. Ebben az értelemben minden egyes cselekedet az egész emberiségre kihat. Életünkből általában csak annyit érzékelünk, amennyit látóhatárunk és éntudatunk korlátozott köre megenged és abból szoktunk kiindulni, hogy befolyási körzetünk is csupán ugyanennyire terjed ki. Ez persze csak a halandó személyiség rendkívül szemellenzős nézőpontját tükröző felfogás.

Aki a karma törvényét meg akarja fejteni, annak ezt a rövidlátó vélekedést le kell vetkőznie, hogy ezáltal nagyobb távlatok nyílhassanak meg előtte.

„Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” (Hegyi beszéd, Máté 5:1718.)

 

A FELEMELKEDÉS LEHETŐSÉGE

A karma nagyon összetett jelenség. Nem azonos jelentésű az emberi akarat és cselekvés szabadságának korlátozott voltát valló felfogással és a végzetet, az eleve elrendelt sorsot hirdetőknek sem ad alapot elképzelésükhöz. Életünk ugyanis nincs teljesen előre meghatározva, de nem is teljesen szabad: mert jóllehet egy meghatározott alapminta szerint épül fel, de többdimenziós lényünk egésze a változás és az új fejlődés tömérdek lehetőségét rejti. Ennek életre keltésében döntő szerepet játszanak a szeretet segítő sugarai – a Krisztuserők –, melyek a bennünk szunnyadó istenszikrán keresztül érnek el minket. Ha ez az isteni szikra hatni kezd, általa megkapjuk a kulcsot, mely az új élet kapuját nyitja. A szellemszikra érintése olyan erőt szabadít fel, amely a múltban történt dolgokat – legalábbis részben – semlegesíti. A múltban gyökerező sorserőket persze nem tudjuk teljesen kioltani. Annyira azonban le lehet kötni őket, hogy rendszerünkben olyan új erők szabadulhassanak fel, melyek más irányultsághoz vezetnek. Jan van Rijckenborgh írja ehhez Az Egyiptomi ős-Gnózis és hívó hangja az örök jelenben című könyvének II. részében többek között a következőket: „Minden mikrokozmoszhoz tartozik egy aurikus lény, melyben az egész karma benne van. Amit az előző személyiségek az Önök mikrokozmoszában gondoltak és tettek, az mind fel van jegyezve karmaként az aurikus lényben. Nos, ebben a karmában van egy olyan rész, amely a plexus sacralison keresztül áramlik a személyiségbe, az élet menetétől függően. Ugyanakkor egyesek mikrokozmoszában létezik egy olyan karma is, mely tulajdonságokból, képességekből, minőségekből, megbízatásokból és hatalmas fáradozásokból áll, Isten és az emberiség szolgálatának érdekében. Ez a karma akkor áramlik be a személyiségbe, ha az érintett személy az irányultságával és mindenekelőtt a magatartásával felhívja.”

A karma nem szünteti meg a tudatlanságot. Erre csak a megismerés, azaz a Gnózis képes, ahogyan a sötétséget is csak a fény űzi el. Szóval a dolgok okokozati lefolyása – mint örök természeti körforgás – az időben játszódik le, ezért nem vezethet az időn túlra. Az időtől való megszabadulás csak ott lehetséges, ahol az örökkévalóság behatol a mulandóságba. Ez csak az egyéni akarat teremtő önmegtagadása révén érhető el, miáltal mintegy légüres tér keletkezik, amelybe az örökkévalóság beáramolhat. Maga az időben végbemenő okokozati folyamat éppoly kevéssé tud a mulandóságból a megszabaduláshoz vezetni, mint ahogyan a víz sem képes olyan zárt edényben bizonyos szint fölé emelkedni, amelynek tetejébe levegő szorult. A vízszintes sorsfolyást ezért csak egy teljesen más, függőlegesen beáramló felettes természet, az isteni természet által lehet keresztülhasítani. Ahhoz, hogy ezt a beáramlást fel tudjuk hívni és el tudjuk viselni, s hogy a téridő világának természettörvényétől való megszabaduláshoz eljuthassunk, se többre, se kevesebbre nincs szükség, mint az ember teljes átváltozására.

Az általunk transzfigurációnak nevezett átváltozáshoz vezető utat a Szellemi Iskolában minden komoly keresőnek megmutatják.

 

A TELJES MEGÚJULÁS SZÜKSÉGESSÉGE

„Isten szeretet” – mondja János I. levele (4. rész 8 ill. 16) – és legbensőbb lényünkben ott rezeg e szavak megerősítése. Ez a hitbiztonság és a bizonyosság. Mivel Isten szeretete teljességként létezik, maga Isten sohasem büntet és nem áll bosszút. A Krisztus erők szüntelenül próbálják az emberlényt az őshazába vivő visszaúthoz vezetni. Ennek tudata nagy belső megnyugváshoz és múlhatatlan örömhöz vezet.

Ha az ember őszintén és kitartóan fáradozik lénye megtisztításán és mindent elkerül, ami újabb sorsbonyodalmakhoz vezetne, akkor életét ismét az eredeti, a teremtési tervnek megfelelő irányba terelheti. A kulcsot ehhez gondolkodásmódjában, érzelmeinek, akaratának és cselekedeteinek minőségében találja meg. E felsorolás sorrendjét tudatosan választottuk így, ugyanis az újító munka csak új gondolkodással kezdődhet. Ezzel kapcsolatban be kell látnunk, hogy nem csupán az olyan gondolkodás jár súlyos következményekkel, melyet irigység, büszkeség, bosszúvágy, indulat vagy szenvedély fűt, hanem minden egyes ellenőrizetlen gondolat is. Ugyanez érvényes azokra a hatalmas energiákra is, melyeket vágy, azaz érzelmi életünk sugároz ki környezetünkbe. A hegyi beszéd is utal erre, amikor Jézus így szól tanítványaihoz: „Ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába.” (Máté 5:20) Csak ha a tudat és a vágytestben nyugalom és tisztaság honol, továbbá ennek egyenes folyományaként az éter (azaz élet) testünk, s végül az anyagtest is újból elkezd az isteni teremtési tervvel összhangban működni, akkor szűnik meg a sorsteher egyik leglényegesebb oka. Akkor kezdődhet el Krisztus erejében a karmikus kötelékek megszüntetése.

Mikhail Naimy a törvény alól való megszabadulást a törvény betöltésében látja. Művében (Mirdad könyve) ezt a következő tanács foglalja össze.

„A gondoktól és a szenvedésektől való megszabadulás útja ez:

Úgy gondolkozzatok, mintha minden egyes gondolatotok tűzírással

lenne az égboltba beleégetve és minden lény látná azokat.

Mert valójában így van ez.

Úgy beszéljetek, mintha az egész világ egyetlen fül lenne, amely hallani akarja, amit mondtok.

És valójában így van ez.

Úgy cselekedjetek, mintha minden tettetek visszahullana rátok.

És valójában így van ez.

Úgy kérjetek, mintha magatok lennétek az óhajtott tárgyak.

És ezek vagytok valójában.

Úgy éljetek, mintha magának Istennek lenne szüksége rátok ahhoz, hogy éljen.

És valójában így van ez.”