Pentagram 1995/4

Az igazság a mindenség alapelve

 

AZ EMBEREK IGAZSÁGRÓL ÁLMODOZNAK, SÓVÁROGNAK UTÁNA, KÜZDENEK ÉRTE. KERESIK HELYÜKET AZ ÉLETBEN, AZT FÜRKÉSZVÉN, MI LENNE SZÁMUKRA A LEGMEGFELELŐBB, MI ELÉGÍTENÉ KI LEGINKÁBB IGÉNYEIKET. BELSŐ ÖSZTÖNZÉSTŐL HAJTVA IGAZSÁGOSSÁGRA ÉS MÉLTÁNYOSSÁGRA VÁGYNAK.

 

Életünk és történelmünk útja így az igazságért folytatott küzdelmekkel és az ebből adódó szenvedéssel van kikövezve. Mégis jogos a kérdés: mindezek után vajon révbe jutott e az emberiség? Mondhatjuk e teljes belső meggyőződéssel: ez igazi hazám, ahol szabad megmaradnom? Megtalálta e az emberiség az igazságot és emberi jogait, mármint az igazi természetével egybehangzó igazságot és törvényt?

Sokan élnek jól berendezkedve, vagyonukat és látszatjogaikat védelmezve. Mindenki előtt ismeretes azonban a javak, a vagyon és a jogok megdöbbentően egyenlőtlen elosztása. Napjainkban az igazság mindannyiunk számára oly távolinak tűnik, mint talán még soha.

Az igazság eszméjének, az igazság utáni vágyakozásnak s minden, keresésére ösztönző indíttatásnak van azonban valóságos forrása. Alapja az emberben és lakhelyén, a kozmoszban van lefektetve. Az igazság a mindenség vezérelve, lerombolhatatlan és érinthetetlen. A Szellemtől származik, amely mindeneket megnyilvánított, mindeneket hordoz, és amelyhez minden visszatér.

 

TERMÉSZETÖSZTÖNEINK FOGSÁGÁBAN

Az emberi tekintet igen kevés dolognak képes a mélyére hatolni –, azt a kijelentést is megkockáztathatnánk, hogy valójában semmit sem lát. Természeti ösztöneink börtönébe zárva ugyanis nem vagyunk többek puszta természeti jelenségeknél. Az anyag uralkodik felettünk, és létünkre rányomja gyötrelmes bélyegét. Meghatározza testi szükségleteinket és életéhségünket. A személyiség erre kénytelen a létért vívott küzdelemmel válaszolni. Az igazságról alkotott elképzelésünk ezért ott végződik, ahol saját érdekeink határa húzódik, ahol a túlélésért folytatott küzdelem megálljt parancsol neki. Világunk egyre gyorsabb iramban változik, s ehhez minden lakója kénytelen teljes erőbedobással alkalmazkodni, hacsak nem akar beleveszni az örvénybe.

Hogyan is uralkodhatna igazság ezen a nyomorúságos világon? Az igazság – mely jelen Pentagramunk egyik témájául is szolgál – mégis létezik, s a mindenség egyik tartóoszlopa. Ezek szerint az ember tudata talán teljesen Isten igazságának körén kívül áll, s attól teljesen el vagyunk választva? Lehetséges e, hogy az isteni igazságot kutatván tudatlanságunkkal éppen ennek az egyetemes igazságnak az útját torlaszoljuk el? Nem tudja e szíve mélyén minden kereső, hogy jelenlegi állapotunkban nincs jogunk a mennyei igazságossághoz, s hogy egy egészen más létformára hivattunk? Hogy a pillanatnyilag érthetetlen és égbekiáltó igazságtalanságnak tűnő dolgok nagy része csak a miránk váró zarándokútra akar minket éretté tenni?

Lehetséges, hogy az igazság valódi természetének felismerése, a világ és az emberiségfejlődés alapjául szolgáló istenterv ismeretét feltételezi? Hogy egyedül ez húzná meg a választóvonalat az igaz és a hamis között?

Jézus szavait idézzük a hegyibeszédből (Máté 5,20): „Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába.”

A fentiek egy teljesen új életvitelre utalnak, olyan ember életvitelére, aki megkíséreli életét összhangba hozni az egyetemes igazsággal, s ennélfogva úton van a „megigazulás” felé.

Az utolsó ítélet

 

ÉS LÁTÉK NAGY FEHÉR TRÓNT ÉS A RAJTA ÜLŐT, AKINEK ORCÁJA ELŐL MENEKÜLT A FÖLD ÉS AZ ÉG, ÁMDE NEM TALÁLTATOTT HELY SZÁMUKRA. ÉS LÁTÁM A HALOTTAKAT, NAGYOKAT ÉS KICSINYEKET, ÁLLANI AZ ISTEN ELŐTT; ÉS KÖNYVEK NYITTATÁNAK MEG, MAJD EGY MÁS KÖNYV NYITTATÉK MEG, AMELY AZ ÉLETNEK KÖNYVE, ÉS MEGÍTÉLTETÉNEK A HALOTTAK AZOKBÓL, A MIK A KÖNYVEKBE VOLTAK ÍRVA, AZ Ő CSELEKEDETEIK SZERINT.

ÉS A TENGER KIADÁ A HALOTTAKAT, A KIK ŐBENNE VOLTAK; ÉS A HALÁL ÉS A POKOL IS KIADÁ A HALOTTAKAT, A KIK Ő NÁLOK VOLTAK; ÉS MEGÍTÉLTETÉNEK MINDNYÁJAN AZ Ő CSELEKEDETEIK SZERINT. A POKOL PEDIG ÉS A HALÁL VETTETÉNEK A TŰZNEK TAVÁBA. EZ A MÁSODIK HALÁL, A TŰZNEK TAVA. ÉS HA VALAKI NEM TALÁLTATOTT BEÍRVA AZ ÉLET KÖNYVÉBEN, A TŰZNEK TAVÁBA VETTETÉK.” (JEL. 20,1115.)

 

A János jelenéseiben leírt utolsó ítélet sok fejtörést és aggodalmat okozott a századok során. Az utolsó ítélet közeli eljövetelét többször is beharangozták már. Az emberek különféleképpen reagáltak: voltak, akik pánikba estek, s akadtak, akik csak gúnyolódtak az efféle jóslatokon.

Az „ismét szólt a kakas” kifejezés jelképesen arra a tényre utal, hogy a világvégejóslatok ellenére minden alkalommal új nap kél, s új lehetőségek nyílnak meg. Ezek után felmerülhet bennünk a kérdés, hogy az utolsó ítélet puszta teológiai „találmány” lenne e, vagy több annál.

 

ELKERÜLHETETLEN ESEMÉNY

A Jelenések könyvének fenti szavai a világ fejlődéséhez szükséges szellemi igazságot tárnak föl, amelyhez most a megszabadító gnosztikus ösvény szempontjából szeretnénk közeledni.

Hollandiában az Arany Rózsakereszt 1945ben jelenttette meg Jan van Rijckenborgh Dei Gloria Intacta (Isten dicsősége érintetlen) c. művét. Ez a könyv részletesen megmagyarázza az utolsó ítélet jelképrendszerét. Eszerint az utolsó ítélet egyben az emberiség új fejlődési korszakának kezdetét is jelenti. Ez az esemény a két természetrend létezésének egyenes következménye. Az isteni természet tiszta, bűntelen világának lakói Isten tervének kivitelezésén fáradoznak, s erről e természetrend éter és asztrálszférája, az élet könyve tanúskodik. Az eredeti világtól körülvéve és áthatva, attól mégis teljesen elválasztva létezik a mi világunk, a tisztátalan érzések, az istentelen gondolkodás és az önfejű cselekedetek világa. Az életnek itt is számtalan formája létezik. E teremtmények élete és ténykedése ugyancsak nyomot hagy e lesüllyedt világ éteri és asztrális szférájában: tetteik mintegy feljegyeztetnek a természet könyvében.

Az isteni természet teremtményei a bukott lények felé nyújtják segítő kezüket. Az eredeti élet hívja és visszavárja a tévelygő embert. Mivel azonban az isteni birodalom kapuját semmi tisztátalan nem lépheti át, a tisztító, szentelő utat végig kell járnunk. E megtisztítás az ember számára gyakorta az ítélet erejével hat. Ha azonban meggondoljuk, hogy egyes nyelvek még őrzik az ítélet és az irány szavak rokonságát (a németben pl. Gericht és Richtung), akkor felfedezhetjük, hogy életünk éppen az egyetemes szeretet e beavatkozásainak köszönhetően fordul új irányba. Ez egyúttal bizonyíték az ember magasztos hivatására is: lelke magvában alapvetően Isten gyermeke ő, s Isten magához hívja az övéit.

 

A VILÁGOSSÁG ÍTÉLETE

Mégis: kicsoda fogadja örömmel az isteni ítéletet? Van e, aki ujjong, ha ítéletet mondanak fölötte? Tiltakozásunk ellenére a világosság azonban minden embert megítél, akár járja a megszabadulás ösvényét, akár nem. A világosság fénylik a világban, mint a tiszta, folttalan lélek ereje, és minden embert megérint. A fény a Krisztus, aki szüntelenül feláldozza magát a bukott világért és teremtményeiért. Amíg az ember meg nem érti, hogy számára a Krisztusvilágosság jelzi a helyes utat, addig e sugárzás az emberi életet kiigazító, irányító törvényként működik. A világ és benne mindenki mindaddig e törvény alatt áll, amíg szilárdan el nem határozza, hogy belső vezetőjét fogja követni. Oly nagy sorscsapások érhetik, hogy Istenhez fohászkodik: menekítené ki őt a végzet karmaiból. E csapások azonban többnyire segítséget jelentenek az ember számára: szemei felnyílnak, és saját állapotának tudatára ébredvén rábukkanhat a megszabadító út bejáratára.

Ezeket az eseményeket persze megélheti büntetésként, égbekiáltó igazságtalanságként is. A világosság szándéka azonban mindössze az, hogy feltárja előtte a feszültségek sötét gubancát, amelyek a tudatalatti mélyén lapulnak. Szembesülnie kell ezenfelül mikrokozmikus örökségével is – származzon az akár mostani életéből, akár korábbi személyiségek hibás viselkedéséből –, és az adósság kiegyenlítését végig kell szenvednie. Nincs ugyanis más mód arra, hogy az ember a belátás és önismeret kellő szintjére eljusson.

Az emberek többsége tapasztalta már, hogy olykor épp a szenvedés nyit ajtót a természetfeletti felé – mintha napfény törné át a felhők vastag köpenyét, amelybe addig burkolódzott. A fájdalmas tapasztalatoktól feleszmélve kezdünk keresni, s így találhatjuk meg a szellem világosságát. Ha rábízzuk magunkat erre a világosságra, akkor mellénk szegődik az úton. Ezen az úton azonban – a mélységes belső öröm mellett – az ítéletet, a világosság igazságát is meg kell tapasztalnunk.

Mikrokozmoszunknak újra Isten templomává kell válnia, a szellemlélekembernek fel kell bennünk támadnia, hiszen egyedül ő képes a világosságban lakozni. Ehhez az állapothoz hosszú út vezet – egy tisztító folyamat előzi meg a pillanatot, amikor a halandó ember hajlandó lesz teljesen feláldozni magát a másik növekedése érdekében.

Jóllehet a megváltás ösvénye egyben az ítélet útja is, az „utolsó ítélet” révén a jelöltet ezzel együtt teljes megszabaduláshoz és a régi természetrend feletti maradéktalan győzelemhez vezeti.

 

A PÁTHMOSI JELENÉSEK

János messzire jutott ezen az úton. Páthmoson – megszabadulván e világ befolyásaitól – helyreállította magában a kapcsolatot az eredeti Szellemmel. Itt élte át a Jelenések könyvében leírt látomásait. Látja, amint a Bárány megkapja a hétpecsétes könyvet: a hétséges szerkezetű dialektikus világ a Krisztusvilágosság kezébe adatik.

A Bárány sorban felnyitja a pecséteket, és megkezdődik az ítélet. Ez egy kozmikus méretű, hétszeres tisztító folyamat, amely ugyanakkor minden mikrokozmoszban is végbemegy. A pecsétek felnyitásával mindenre fény derül, ami egy kozmikus körfordulat, egy körülbelül huszonhatezer évig tartó megnyilvánulási nap során a föld és a mikrokozmoszok aurikus szférájában felhalmozódott.

Az első pecsét feltörésekor egy fehér lovas jelenik meg (Jel. 6,2). Ez a megszabadult ember jelképe, aki – eloldozván magát az élet és halál kerekétől – immár az isteni fejlődés részese: a megszabadultak láncában állva hordja ki és alkalmazza a Krisztuserőt.

 

AMIKOR NAGY SZÉL TÁMAD

Minden pecsét feltörésekor az emberiség összes átélt tapasztalata kiárad a földre és az emberekre, akiknek ekkor szembesülniük kell feszültségeik összegével, minden orvosolatlan hibával, minden olyan sikertelen vagy látszólag sikeres kísérlettel, amely a vérre, halálra és pokolra alapozva próbálkozott a jó helyreállításával a világon. Mindennek, így a halálnak is egyetlen oka van: ez az isteni természettől való elszakadás. „És az ég csillagai a földre hullának, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza.” (Jelenések 6,13) Az emberiségre visszahullanak elmúlt cselekedetei.

A nagy tisztító folyamat, a hatalmas szél a megnyilvánulási nap végén első ízben kétségtelenül akkor támad fel, amikor minden embernek választania kell, hogy követi e a megszabadulás ösvényét, vagy nem. Ezzel a döntéssel kivétel nélkül mindenkit szembesítenek. A válaszra minden mikrokozmosznak bizonyos időt bocsátanak rendelkezésére. A Vízöntő korszak, amely századunkban kezdődött, a mostani megnyilvánulási nap utolsó szakaszaként mintegy 2100 évig fog tartani. E korszak lesz a nagy forradalom ideje, hiszen a Vizöntőnek az a feladata, hogy a világra és az emberiségre kiárassza az élő vizet, a Krisztussugárzás erejét.

Aki követi a megszabadító ösvényt, hamar felhívja a Vízöntő újraélesztő erőit: a nagy változás saját mikrokozmoszában is végbemegy. Aurikus lénye fokozatosan megtisztul. Mikrokozmikus egének csillagai lehullanak. Ez az esemény fájdalmas tapasztalatokkal is járhat attól függően, hogy a régi lény csillagai milyen erősen ragyognak.

 

BELSŐ KÜZDELEM

Amikor a tanuló korábbi lénye, mohó vágyai még egyszer fellángolnak, úgy tűnhet számára, hogy képtelen lesz megszabadulni a régi természet szorításából. Esetleg kételyei támadnak az ösvény igazságával, vagy saját lehetőségeivel kapcsolatban. Pedig mindez csupán annak a jele, hogy a belső ellenség – a növekvő új lélektől szorongattatva – egy utolsó csatára ágaskodik, melyben minden lehetőségét még egyszer teljes nagyságában felvonultatja.

Ha ekkor – gyakran az ész minden késztetésének ellenére – e belső küzdelmet türelmesen elviseljük, s a hitben állhatatosak maradván kitartunk a megszabadító világosság mellett, azt tapasztaljuk, hogy a régi égbolt csillagai egymás után kihunynak. E folyamat során a világosság egyenként feltöri a régi aurikus lény hét pecsétjét, és semlegesíti a régi erőközpontok mágneses feszültségeit. Ugyanekkor az őszintén törekvő tanuló számára új erők jelennek meg, hogy lehetővé tegyék a tisztító folyamat végigvitelét.

A nehézségek áradata – amellyel a tanulónak szembesülnie kell, s amely másokra is hatással lehet – az ösvény szükségszerű velejárója. „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem” mondja a Jelenések 3. részének 19. verse. A csapások a tanuló mikrokozmoszában lezajló utolsó ítélettel végükhöz közelegnek. Beteljesül a tisztító folyamat, és egy új finomanyagi test foglalja el a régi éter és asztráltest helyét.

Akik elnyerik ezt a fényruhát, azok az isteni ősanyagba öltöznek. A „királyiszék és a Bárány előtt” állnak „fehér ruhába öltözve” (Jel. 7,9). Az elhagyott haza utáni erőteljes vágyakozást, amely nemsokára az egész emberiségre beköszönt – mert be kell köszöntenie–, saját maguk hívták fel. Ami a világ számára megsemmisülést jelent, az nekik felemelkedés.

 

A „KÖNYVECSKÉT” LENYELNI

Amíg az ösvényen járó ember földi testét birtokolja, még egy nagy feladat vár rá. Szükség van rá az emberiségért végzett hatalmas megváltó munkában. Küldetése teljesítésének érdekében egy erős angyal ereszkedik le hozzá, s könyvecskét nyújt át a következő szavakkal: „Vedd és edd meg; és megkeseríti a te gyomrodat, de a te szádban édes lesz, mint a méz” (Jel. 10,9). A jelöltet itt azzal a követelménnyel szembesítik, hogy kösse össze magát a Szellemi Iskola erőterének központi elvével, és testesítse meg azt. Ha „megeszi” a könyvet, lehetővé válik számára, hogy az abban tükröződő istentervet felfogja és megjelentesse, valóra váltsa.

 

A SÁRKÁNY

Aki részesül a Szellemi Iskola élő testének erejéből, nem „hús és vér” ellen folytatja harcát, hanem azok ellen a hatalmak ellen, amelyeket a Jelenések könyve a sárkány alakjával jelképez (12,3). E hétfejű, tízszarvú sárkány a mikrokozmosz és a föld aurikus lényére utal, továbbá az ellenségre, amely az ezek fölötti hatalmat megragadta. A sárkány, ez a földi életet megkötöző erő a földre vettetik (Jel. 12,9). A Vízöntőben beáramló erőteljes Krisztuserő megtisztítja a föld éterikus és asztrális szféráját, aminek nyomán óriási feszültség támad: eltévelyedett és elfajult lények egész serege kényszerül most földi megtestesülésre. Az ősi légköri gonoszság, amely énközpontúság formájában jelenik meg, és elképzelhetetlen mennyiségű bűnterhet és feszültséget halmozott fel a finomanyagi területeken, most kénytelen leszállni a földre, s az emberiség körében otthont keresni. Az önzés és az ezzel járó romlás rengeteg embert sodor válságos állapotba. Ez a helyzet már napjainkban is világosan érzékelhető. A sárkány, az én mindent felülmúló, tudat alatt megbúvó bőszültsége ráront az őt veszélyeztető világosságra. E harc egyelőre inkább az emberek kölcsönös szembenállásában és önmegsemmisítésében ölt alakot, amely azonban így is számtalan mikrokozmosz megszabadulását hátráltatja.

A nagy változás e korszakában a világosság szolgái ennek ellenére „új éneket énekelnek” (Jel. 14,3), azaz új életvitelükkel és egységük erejével az egész világra kiterjesztik a gnosztikus birodalom hívását. Egy nagy megváltó munka veszi tehát kezdetét.

A világot átható világosságerők segítségével „Isten haragjának hét pohara” kiömlik a földre (Jelenések 16,1). Mit jelent itt Isten haragja? Hát Isten nem az egyetemes szeretet hordozója é? Haragudhat Ő egyáltalán?

Isten haragja a tiszta asztrális világ összetörő és egyben megtisztító erejét jelképezi, amely válasz mindarra a romlottságra, amelyet a földi ember felhívott. Az eredeti természet pusztán bizonyos korlátok között tesz lehetővé istentelen fejlődést. Ha a feszültségek egy adott küszöböt meghaladnak, a világosságerő segítségével kozmikus helyreállító, tisztító folyamatok fejlődnek ki.

 

AZ EZERÉVES BIRODALOM

Az idők végén a sárkányt „ezer évre megkötözik”. Az ezres szám itt az utolsó, befejező korszakot jelképezi. Amikor a régi rendszerek meginognak és összedőlnek, az önzés saját maga fölött mond ítéletet. Mivel a földi létezést egyre növekvő veszély fenyegeti, az emberiség többsége csak magával és helyzetének mindenáron való megmentésével foglalkozik. A megszabadulás útján járók épp ezért tudják feladatukat véghezvinni. Róluk mondja az írás, hogy „fejöket vették a Jézus bizonyságtételéért és az Isten beszédéért”, mert „nem imádták a fenevadat, sem annak képét, és nem vették annak bélyegét homlokukra és kezeikre.” (Jel. 20,4) Azokról van itt szó, akik énjüket feláldozván fejükkel, szívükkel, és kezükkel a krisztusi munka szolgálatában állottak.

A megnyilvánulási napok végső, megszabadító szakaszát nevezik „ezeréves birodalomnak”. A megszabadulás várományosai a Krisztusvilágossággal egybeforrva az eredeti asztrális életterületen ébrednek öntudatra. Ezzel belépnek az „első feltámadás” folyamatába, amelyben teljesen újjászületnek szellem, lélek és test szerint is.

Miután e folyamatot már sokan jó véghez vitték, „a Sátán eloldatik az ő fogságából” (Jel. 20,7). Még egy utolsó, reménytelen kísérletet tesz a világ istentelen állapotának fenntartására, még egyszer felkél a világosság ellen. A valaha is élt emberi lények – akiknek életeleme a világ asztrális tengerét duzzasztja – e területek végső megtisztítása során újfent le fognak lepleződni. Ha igazán vágynának rá, ki lehetne őket ragadni az áradatból a megszabadulásra. Ha azonban változatlanul az önszeretet és az önfenntartás rögeszméje tölti el őket, belevesznek az istentelenség asztrális tüzébe, amely „a tüzes tó, a második halál” (Jel. 20,14).

Ekkor betelik az utolsó időkről szóló jóslat. Aki az ösvényen találtatik, az végleg felvétetik az isteni életterületre. János, és mindazok számára, akik már ma is az ő útját járják, e felemeltetés igen közeli: „Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala, és a tenger többé nem vala” (Jel. 21,1).

A háromdimenziós tudat legyőzése

 

A TRANSZFIGURÁCIÓ ÁLTALI MEGSZABADULÁS AZ ABSZOLÚTBAN, ISTENBEN, A TELJESSÉGBEN VALÓ FELOLDÓDÁST JELENTI. MI A TEENDŐ VISZONT, HA A GONDOLKODÁS, AZ ÉRZÉS ÉS A CSELEKVÉS ENNEK ÚTJÁBAN ÁLL?

 

Világunk háromdimenziós. A modern fizika feltételezi, hogy ezzel párhuzamosan további dimenziók is léteznek, amelyekhez azonban nem férünk hozzá. Egy negyedik térbeli kiterjedést egyszerűen el sem tudunk képzelni.

Ezzel szemben némi fantáziával elgondolhatunk egy világot, melynek csak két kiterjedése: hossza és szélessége van. Ennek lakói, akik szintén teljesen laposak lennének, háromdimenziós tárgyakkal – mint pl. a kocka – semmit sem tudnának kezdeni, ezeket képtelenek lennének észlelni.

Amikor a háromdimenziós tudat legyőzéséről ejtünk szót, nem egyszerűen egy negyedik dimenzió puszta hozzávételére gondolunk. A transzfigurációs folyamat során magának a dimenzionális képzetalkotásnak és gondolkodásnak kell megszűnnie.

 

A TRANSZFIGURÁLÁS RÉSZLETGAZDAGSÁGA

Ami az emberben megkötözött megváltó erőként, transzfiguráló erőelvként szunnyad, feloldoztatik és megváltozik, ha a jelölt a megszabadulás útján abba a fázisba lép, amelyben az alapvető gnóziserő a hétszellem hét nézetére hasad. Ezt a folyamatot nevezzük transzfigurációnak. Ez a háromdimenziós tudat legyőzése.

Mit jelent ez? Nos, a megszabadító tant az ember többé nem saját gondolatvetületének látja, s így nem külső körvonalaiban veszi fel: sokkal inkább belülről észleli azt. Így a tan az ősemlékezetből, az ember legmélyebb lényéből jön elő. Csak nyitott szívvel olvasható.

Ha egy szellemi iskolában a tanulóság abban merül ki, hogy a tanulókat a tannal szembesítik, és az elmélet játssza a főszerepet, akkor feltétlenül helybentopogás és megdermedés jön létre. A tanulók és a tan közötti távolság megszüntetése együtt jár a régi gondolkodási mintákban rögzült tan és életszemléletektől való megszabadulással. A távolság mindig az egyéni elképzelés és a tényleges valóság meghasonlottsága által keletkezik. Ha a látszat közelebb kerül a valósághoz, akkor számunkra nem létezik többé szétválasztás, felebarátunkkal szembeni viselkedésünket már nem megkülönböztető és csalárd rögeszmék vezérlik, hanem az aktuális öröklét egysége és tisztasága.

Ahhoz, hogy az Egyetemes Tan az emberek által megnyilvánulhasson, vagyis gyakorlatilag hatékony lehessen, először is az embereknek kell a tant tudatosan felvenniük magukba. A fényképezés szóhasználatával élve a tant kell élesre állítani. Ezáltal a tan bizonyos értelemben megfoghatóvá válik, mintha távcsővel hoznánk közel. A tannal való lélekközeli kapcsolatban második lépésként következhet aztán a tan megkülönböztető megértése és a tanba történő behatolás, nem a fejjel, hanem a szívvel.

Ez hozza magával a nagy fordulatot a megszabadulás folyamatában. A világról és életről alkotott kép ennek révén teljesen megváltozik és átalakul. Ez a transzfiguráció, az átváltozás.

Nézzük meg mindezt még közelebbről, a megértés, a megélés, a kivívás, valamint a lebonyolítás és az építés szemszögéből.

A megkülönböztető megértés nincs alávetve a régi háromdimenziós gondolkodásnak és mindenféle fenntartástól mentes. Aki az igazi megértést birtokolja, az a világ szemében bolond. Nem ragaszkodik pillanatnyi látásmódjához, a dialektika egyetlen álláspontját sem képviseli. Ezért is számít bolondnak. Olyan, mint egy fa, melyhez valaki így szól: „Kedves fa, te nem tudod, milyen széles és milyen magas vagy –, még a súlyodat sem ismered. Nem tudsz te semmit. Milyen buta vagy!” A fa erre közvetlenül semmit sem válaszol. Csak hosszas hallgatás után mondja: „Igazad van, valóban nem tudok semmit, de fa vagyok.” Az igazán értő ember tehát egyértelműen és világosan a létből indul ki, a szív rózsájának létéből. Állandóan azzal van elfoglalva, hogy az én lépten-nyomon formálódó ötleteit és vetületeit éberen elkapja, átvilágítsa és feloszlassa. Folyvást meg kell tagadnia a fej szentségtelen tevékenységét, mely makacsul ráakaszkodik az emberre, és újra meg újra kinyújtja kezét a jogar után. Ez az ember így teljesen személytelenül arra irányul, hogy lényében rendet teremtsen. Teszi ezt azáltal, hogy a szív rózsája feletti észlelését „kézben tartja”. Ennek révén válik lehetővé az áthatolás a gondolkodástól a semleges megértéshez: az új gondolkodás szerinti felfogáshoz, az igazi lélekmegértéshez.

Ha belül maradsz,

Kezek az ezüstöt – a szíved körül,

Hordják oda, szüntelenül,

Hol világ határát megvonod.

Ha belül maradsz, s közel,

A Holdat bizton feltárhatod.

Csak várj: arany fényözönnel

Burkol be téged új Napod.

Feltárul a rózsa kelyhe,

S hol világok kelnek egybe,

Arcod te is arra fordítod.

A régi gondolkodástól, az ebből fakadó értelmezéstől eloldozva megszabadulhatunk a hamis egyéni megkülönböztetéstől, és képessé válunk az Egyetemes Tan valódi, lényeg szerinti megértésére. Önmagunkra vonatkozó burkától megkönnyebbülve a tan igazi eredetiségében ragyog fel.

A gyakorlati tanulóságban a tényleges megkülönböztető megértés a csendben, az alázatban és az odaadásban mutatkozik meg, s mindez a legmélyebb belátásból születik. A belátásból, hogy a tan már régóta szívünk hústábláiba van vésve – nem énünk által, hanem az isteni kegyelem révén. A valódi megértés megnyilvánul a töretlen készségben, amellyel teljesen nyíltan és félelem nélkül állunk embertársaink elé. Aki őszintén ért, az senkivel sem viselkedik többé „egyénieskedő”, énközpontú módon. Az elválaszthatatlanságban állva ez az ember képes mindent egységbe olvasztani, mivel megkülönböztető-képessége által a tan minden terjedelme feltárul előtte.

A megkülönböztető megértés tehát az elfogulatlan befogadás, feloldás és megváltás, valamint az új lélektervvel megegyező újbóli egybeszerkesztés képessége.

Csakis ilymódon lehet a tan megkülönböztető megértéséhez eljutni. Így fejlődhet ki a tannal való élő kapcsolat és az a képesség, hogy a tant úgyszólván „az élő testben”, önmagunkban kutassuk fel és bontsuk ki. A tan ennek következtében megbonthatatlan egészként, azaz lebontott elemeivel fokozatosan és harmonikusan illeszkedik bele a napi gnosztikus meggondolásba és irányultságba. A tan ilyetén megélése és élése által a küzdelem és a törekvés új, tagoltabb akaratképességben lel társára, s ezáltal a célnak mindig megfelelőbb formában mutatkozhat meg.

Minél jobban sikerül e széleskörű megkülönböztetés, annál nagyobb mélységet és áthatoló képességet kap „megértésünk”, „megélésünk” és „törekvésünk”. A szent és szentelő erők színképe hatalmas dicsőségben árad szét.

A megszabadulás üzenetének kihordása ezen az alapon igazán a Jupiter jegyében mehet végbe, ahogyan Jan van Rijckenborgh Dei Gloria Intacta (Isten dicsősége érintetlen) c. könyvében is le van írva. Mindennek eredménye pedig a világ és az emberiség bűneinek megszüntetésében, a Szaturnuszszakasz központi rendeltetésében fog megmutatkozni.

 

VISSZA AZ ÚJ KEZDETHEZ

Az élet célja a transzfiguráció általi megszabadulás; ez az abszolútban, Istenben való felmenetelt jelent. A beteljesülés e mértékét énünk mégis állandóan a dolgok őáltala megszabott keretei közé szorítja. Ha az abszolút a cél, akkor ez azt jelenti, hogy elvileg minden ember képes az abszolútban való felmenetelre. Az egyetlen feltétel csupán: az én maradéktalan és fenntartás nélküli elveszejtése.

Küszöb előtt állunk tehát, egy kiút nélküli érzékeny pontnál, ahonnan nincs visszatérés. Ez a gnosztikus iratok oly gyakran idézett talppontja vagy mélypontja, a nullapont.

A természetadta embernek viszont a természetéből adódik, hogy e ponttól visszariad, és megpróbál kitérni előle. Hogy miért? Mert ez a „holtpont” az én számára a szó legszorosabb értelmében halott pont is, egy idő és tér nélküli hely, ahol dialektikus értelemben vett fejlődésre nincs lehetőség. Ez az örökkévalósághoz vezető kapu.

Ennél a pontnál – ahol az én minden képességével, elképzelésével és tevékenységével zátonyra fut –, itt válik valóra a „visszatérés az új kezdethez”.

Amit itt és most erről elmondunk, az nem elméleti lehetőségek jövőbe vetítése. Önnek csak akarnia kell, s élete bármelyik pillanatában e titokzatos pont közepébe léphet –, teljes énelvesztésben, amelyben a „visszatérés nélküli pont” valóban dicsőséggel teli új kezdetté válik!

E ponton három törvényre kell figyelemmel lenni. Ezek:

1. a teljesség törvénye,
2. a fejlődés törvénye és
3. a testvériség törvénye.

A teljesség törvénye az alap. A teljesség és a tökéletesség ott van, ahol az én nincs. A teljesség az én holtpontjában rejlik. A szellemszikraatom érintésében válik hatásossá; a teljesség fiában, az Atyából megszületve teljesedik be az Új Szövetség törvényeként, mely az új értelemről, új érzésről és új cselekvésről tanúskodik. Ez az új lélek szívrózsában történő születése, az „Ex Deo nascimur”.

Csak az énelvesztés, és az ezáltali megújulás és beteljesülés a mérvadó. A teljesség kizárólag a nullapontban honos, ahol az eggyéválás törvénye uralkodik. Az énről, az egyéniről lekapcsolva válik az egység törvénye élővé. Új tudatáram írja köreit, s emeli fel az embert az új életbe.

Ez nem a jövő, ez nem utópia, hanem időszerű valóság! De csakis abban az esetben, ha Ön következetesen megválik a dialektikus hajszától, ha belsőleg megüresíti magát, és ténylegesen teret enged az új valóságnak.

Az evangélium így Ön által új megnyilvánulási teret kap, mely mentes az egyéni jellegtől, az én értelmezésétől és vetületeitől. Így valósul meg az evangélium Önben és Ön által.

De ez még korántsem minden: a teljesség törvényét az énátadás által követi a növekedés törvénye. Ahhoz, hogy az Atya tökéletessége beáradhasson ebbe a világba, a jelöltnek el kell magát ajándékoznia: „Adjatok és nektek is adatik!” Ez a fokozódó megújulás mágikus képlete.

A megszabadulás útján semmi sem hatásosabb és áldásosabb a teljes odaadásnál. Az istenfiaság teljességében állva az embert mindinkább megragadják a megszabadulás felmérhetetlen egyetemes távlatai. Az énelvesztés felemésztő tüze áthatja az ember egész lényét, és belülről éget. Ez az áldozat tüze, az önfeláldozás tüze: az „In Jesu morimur”!

Csak ha ez az önfeláldozás valóban cselekvő szolgálatkészség lett a mindennapi életben, akkor válhat a testvériség törvénye, a szeretet törvénye tökéletesen hatékonnyá – előtte nem! Csakis a tanuló keresztényleges halála teszi őt méltóvá arra, hogy Isten szeretetét önteremtő értelemben fogadja hamarabb ez lehetetlen! Csak az én szerinti meghalás emeli őt az életbe: „Per Spiritum Sanctum reviviscimus!”

A hermetikus-keresztény Gnózis 6300 évének utolsó időszaka

 

A RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJÁBAN A TANULÓKAT ÉLETCÉLJUKKAL SZEMBESÍTIK. TUDATÁBAN LESZNEK A FOLYAMATNAK, MELY AZ ISTENI VILÁGOSSÁG TEVÉKENYSÉGE ÁLTAL AZ ÉLETERŐBEN FELLÉP. AZ ÍGY FELSZABADÍTOTT ÉTEREK KÉMIAI, ÉLET, FÉNY ÉS VISSZATÜKRÖZŐ ÉTERKÉNT JELENNEK MEG. EZEKHEZ ÖTÖDIKKÉNT A TŰZ VAGY ELEKTROMOS ÉTER CSATLAKOZIK AZ ÚJ LÉLEK MEGVALÓSÍTÁSA ÉRDEKÉBEN.

 

A Szellemi Iskola a tanulók életrendszerében hétszeres éterteret hoz létre és tart fenn, amely által lehetővé válik a téridő korlátok áttörése, és a halhatatlan lélek feltámadása. Fontos tehát, hogy minden tanuló tisztában legyen a várható hatásokkal, s mindenekelőtt éljen a felkínált lehetőségekkel. Az egyetemes gnosztikus láncban az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája az utolsó megjelentetett láncszem. Ezáltal vált ténnyé a Fény Hármas Szövetsége, mely a Grálból, a Katárokból és a Rózsakeresztből áll és amelynek eredete azon gnosztikus szerzeteknél van, melyek időszámításunk első háromszáz évében Alexandria tájékán az egyiptomi, görög és zsidó rejtélyiskolák közvetlen folytatását képezték. A szellemi munkának ez a fázisa az emberiségfejlődés egy teljes szakaszát felöleli.

Ebben az összefüggésben egy kb. 25.200 éves csillagévről is beszélhetünk, melyet tizenkét – egyenként mintegy 2100 évet kitevő – korszakra, ezeket pedig további három, három 700 éves részre oszthatunk. Minden 700 évhez a világban és az emberiségben végbemenő jelentős változások társulnak. A 2100 éves szakaszokat nagy átalakulások, illetve fordulatok zárják. A keresztény időszámítás kezdete is egy ilyen 2100 éves korszak virradatával esik egybe. A hermészi keresztény Gnózis akkoriban érte el tetőfokát. Az ezzel lezáruló 4200 éves ill. az elkezdődő 2100 éves időszak leírását egykori papkirályok jóvoltából a gizeh-i piramis őrzi. Ezzel tulajdonképpen a 2001-ben végződő 6300 év beavatási útja tárul a szemünk elé.

E beavatási út tehát kb. 6 évezredet fog át, s egészen Hermész Triszmegisztosz idejéig nyúlik vissza. A Szellemi Iskola jelképe – a kör, a háromszög és a négyzet – Hermopoliszban, egy kőkockán is megtalálható. A régi egyiptomiaknál a gömb, a kocka és a piramis a kozmikus elemeket jelképezte.

 

A SÜLLYEDŐ VONALAT VISSZA KELL FORDÍTANI

A gizehi piramisban a vízszintes fejlődés végpontjának 1953. augusztus 20-át adták meg. Ez a királykamrába vezető út legtávolabbi vége. Jan van Rijckenborgh közli, hogy az emberiség eddig a dátumig lejtmenetben halad, s ezzel fejeződik be a harmadik 2100 éves szakasz is. E dátummal a hanyatlás vonalának vissza kell fordulnia, s egyidejűleg meg kell mutatkoznia a szellemi, megszabadító, felfelé vivő útnak is. Szellemi iskolánkban ez a felmenet már kirajzolódik. A környező világban azonban a pusztulás mind világosabb formában észlelhető. Jan van Rijckenborgh A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása című művében (3. rész 6. fejezet) a következőket írja: „…és látjuk, hogyan lesz az erőtér bizonyos pillanatban világosságtér is. Az elektromágneses tér, mint erőtér, világosság-megnyilvánító tér is lesz, ami rendkívüli esemény a gnosztikus mágneses gömb fejlődésében. Mint valami teremtés napjának a koronázása: Legyen világosság, és lőn világosság!” Így formálódik meg az ötödik időszak, az összeköttetés az előttünk haladó szerzetek mágikus láncolatával. „Mihelyt a negyedik fázis, az áttörés valóra vált, mihelyt a világosságtér a mágneses testben megjelent, azonnal és ugyanakkor létrejön a kapcsolat az elődök nagy testével.”

 

AZ ÚJ BÁRKA KÉSZEN ÁLL

Korunk emberének nehéz képet alkotnia azokról a szintekről és területekről, ahol az élet Szerzete él. Ehhez arra volna szükség, hogy teljesen elálljon a szokásos szabványoktól, melyek alapján előítéleteit kialakította.

Történelmileg a Szent Grál Szerzetének munkája nyúlik vissza a legmesszebbre. Hermész Triszmegisztosz írásaiban szó van a kráterről (görögül „vegyítőedény”), az isteni keverőedényről vagy a Szent Grálról: a hétszeres isteni erő ebben ereszkedik le az emberhez. A Krisztus utáni 325. évben lezajlott niceai zsinat óta a hivatalos egyház tagadja a keresztény beavatási rejtélyek eme gyökerét. Javarészt ennek tudható be, hogy az első ezer évben oly kevés szó esett erről a misztériumról. Amikor azonban a második évezred felvirradt, a Katárok Szerzete ismét tanúságot tett a gnosztikus világosságról. Ez a szerzet élő gnosztikus testtel rendelkezett, mely egész Európában működött. Egyben égi hajó is volt, amely minden olyan keresőt felvett és előkészített egy új fejlődésre, aki eléggé megtisztította és szabaddá tette magát. Rijckenborgh úr és Catharose de Petri asszony, a modern Rózsakereszt szellemi vezetői, 1954. szeptember elsején átvették a megelőző szerzet szellemi örökségét. „Bizonyára tudatában vannak”, mondta Jan van Rijckenborgh, „hogy már jó ideje szeretnénk közelebb kerülni ezen örökség magvához, és ezt megélvén méltóvá válni reá. Ügyeljenek tehát Önök is mindarra, amit a Szellemi Iskolában átéltek, elvégeztek és felépítettek. Akkor szintén tudni fogják, hogy már régóta a Sophia testvéreinek hagyományos munkáján, vagyis egy hierarchikus test gnosztikus értelemben vett felépítésén fáradozunk. Ezt az élő testet, az Úr menyasszonyát, a Pistis Sophia eklézsiáját, a bárkát, az égi hajót újra életre akarjuk kelteni. S az sem marad rejtve Önök előtt, hogy ebben tanulóként – mint élő sejtek – mindannyian helyet kaptak, s hogy e test számos szervi tagozódást is mutat. Az időközben tökéletessé lett hierarchikus testben megtaláltuk és elfoglaltuk a helyünket. Önök tehát mindannyian tagjai lettek ennek az élő testnek, a Pistis Sophia eklézsiájának. Ez a szervezet a Gnózis kegyelméből vált élővé; a modern gnosztikus hierarchiát felülről ajándékozták meg az élettel. Minden készen áll tehát.”

 

KÉTFÉLE GYÚJTÓPONT LÉTEZIK

Most, jó negyven évvel később ama világméretű munka kezdeti szakaszában találtatunk, amelyet Rózsakereszt Keresztély és élő hierarchiája indított el. Annak a megjelenési időszaknak az előestéjét éljük, amely 2001gyel veszi kezdetét. Egy további 700 éves szakasz következik, melyben az emberiségnek új fejlődést kell átélnie. Ennek során világosan megnyilvánul majd a társadalomban a modern Szellemi Iskola munkája. Az élő lélegzet, a hétszeres isteni erő az egész világ előtt teljesen megjelenik. Az emberiséget felfelé vezető útján kísérve, a Fény Hármas Szövetsége kizárólag az isteni fényből felszabaduló tiszta éterekkel dolgozik. Más módszer nem létezik. A Szerzet munkaterületén a rejtélyek három térsége találkozik: először a megnyilvánult egyetemes Szerzetlánc; másodszor a Fény Hármas Szövetsége; harmadszor a modern Szellemi Iskola láthatóvá váló élő teste. A még hátralévő években készítik elő feladatára a Pistis Sophia eklézsiáját. Itt két hatásról van szó. A tanulóság segítségével a résztvevőket közvetlenül összekötik a Szerzet terével, a Pistis Sophiával a Gnózissal. Ezután áramoltatja a Szerzet az egész egyetemes lánc erejét az élő testbe úgy, hogy ez – résztvevőin keresztül – a kereső embereket elérhesse. Ez a Pistis egyháza.

Jan van Rijckenborgh mondja A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása c. könyvében: „A Pistis-ben turkáló, veszekedő és kereső vallások egyházaknak nevezik magukat. Ennek a szónak két jelentése van. Egyrészt egyháznak nevezik az azonos gondolkodásúak közösségét, akik egy véleményen vannak a Pistis bizonyos teológiai magyarázatát illetően. Másrészt az egyház valójában az Úr háza, vagyis az isteni világmindenségből jövő kisugárzások gyújtópontja. Világos tehát, hogy ezen a világon kétféle gyújtópont van: az Úrnak egy háza, mint első kisugárzás, a Pistis gyújtópontja, vagyis nyugtalanítás, a mozgalom, a csörtetés a mentális ismeret határa felé, – és az Úrnak egy háza, mint a második kisugárzás, a Sophia gyújtópontja, melyben a derűs magasztosság, az arany fényesség, az isteni nagyszerűség és a Szent Szellem ereje és fennkölt szeretete lakozik, és valóban él. […] Ezért a gnosztikus Szellemi Iskola, Pistis Sophia eklézsiája az egyetlen egyetemes egyház, amely a Krisztust a világ fejedelmének ismeri, elismeri, hozzá közeledik, Őt vallja, s minden ezzel kapcsolatos következményt elfogadva benne és általa győz.”

 

A VEZEKLÉSI GYAKORLAT ÉS A MEGBÉKÉLÉS POLITIKÁJA

Bizonyos, hogy ez a fejlődés erős ellenerőket hív fel. Jan van Rijckenborgh másik könyve, a Leleplezés ebben az összefüggésben is tartalmaz felvilágosítást. Ebben felvázolja a „nagy játék” körvonalait. A harc, amely Armagedonnál, a Földközi tengernél, a hermészi, keresztény Gnózis bölcsője körül fejlődik ki, nem korlátozódik erre a földrajzi területre, hanem a tükörszférában s onnan kiindulva is zajlik majd. Nos, mivel közeleg a XXI. század, és az emberiséget új fejlődés elé állítják, így az ötödik éter, a tűzéter mind világosabban jelentkezik. A nagy játék szorgalmazóinak és a világ urainak álarcát letépik majd. Amit eleinte csak kevesen láttak és tapasztaltak, az minden ember számára egyre világosabbá válik. A Holt tengernél talált esszénus tekercsek és a Nag Hammadi könyvtár felfedezése révén – benne a hermészi gnosztikus iratokkal – a gondolkodásban forradalom állt be. Minden ámítás leleplezése gyorsvonati sebességgel megy végbe. A világ látszólag teljesen váratlan kérdésfelvetései és problémái ennek fényében már nem is tűnnek annyira véletlennek. Azt is megállapíthatjuk, hogy a világ misztikus és okkult csoportjait egyre kevésbé táplálják a környező étertérből. A tükörszféra gyors kiürülésének lehetünk tanúi, szerzeteik ezért az emberiséget minden rendelkezésre álló eszközzel az ő életük biztosítására kényszerítik. Milliókat kötnek szüntelenül a tévéhez. Eme ördögien hatékony eszköz segítségével az emberek átélik az erőszakot és a felindultságot, miáltal erőiktől fosztják meg őket. Mindenekelőtt fiatalok esnek áldozatul ennek a mesterkedésnek. Főleg a zene és a kábítószerek révén irányítják őket, melyek bizonyos szabadság képzetét keltik. A manapság oly kedvelt házibulik ugyancsak a tömeges éterrablás kedvelt színhelyei. Ijesztően nagy azon fiatalok száma, akik ilymódon szellemi áldozatokká válnak.

További szembetűnő jelenség az egyházak alázatos vezeklési gyakorlata, melynek célja, hogy 2000-re óriási méretű összekapcsolódás jöjjön létre. Összvallási társadalmat akarnak létrehozni, melyben az egyházi hierarchia legjelesebb képviselői az istenük, a szentjeik és a mestereik iránti hitbe új életet akarnak lehelni. Ez is az idők teljességét bizonyítja. Ebben az összefüggésben feltűnő Róma és az iszlám újabb együttműködése, a zsidókkal 2000 előttre tervezett kibékülés, Husz János, Giordano Bruno és Kopernikusz rehabilitálása.

Az egyház ezenkívül a katolikus dogmák modernizálásával foglalatoskodik és a Gnózis újraélesztésével próbálkozik. Mindeme jelekből kitűnik, hogy a társadalom reagál a gnosztikus impulzusra, mégha ez egyelőre csak a Pistis, az értelem bázisán történik is. Egyre többen érdeklődnek a gnosztikus források igazi szellemi tartalma felől. Számos rendezvény és írásmű is tanúskodik erről. Példaként egy néhány hónappal ezelőtt Amsterdamban rendezett nemzetközi kongresszust szeretnénk megemlíteni, melynek témája: Gnózis és hermetizmus a múlttól napjainkig. Bevezetés gyanánt a következők hangzottak el.

 

AZ ÉLŐ GNÓZIS KULTÚRÁNK HARMADIK ÖSSZETEVŐJE

„Régóta köztudomású, hogy nyugati kultúránkban az uralkodó erőket a görög eszmeiség és a bibliahit képviselte. Az előző kizárólag az értelemre, az észképességre szorítkozik, míg ez utóbbi az isteni kinyilatkoztatás tekintélyelvű értelmezésén alapul. Időszámításunk első századaitól egészen napjainkig létezett azonban a puszta értelemmel és dogmatikus hittel szembeni ellenállás rejtett áramlata. E nézet követői különös súlyt fektettek a belső megvilágosodásra. Ez eleven megtapasztalása mindannak, ami mindenekelőtt az ember igazi énjével, ugyanakkor Istennel, minden létezők alapjával való találkozásra vonatkozik. Annakidején ezeket a gondolatokat a gnosztikusok és a hermetikusok terjesztették. A középkorban ugyanez elsősorban a katárok nevéhez fűződik. A XV. század végétől, az olasz reneszánsz kezdetével a hermészi filozófia rohamos terjedését figyelhetjük meg Európában, különösen a XVI. században és a XVII. század első felében. A tan számos követőre talált többek között a rózsakereszteseknél is. A hermetikus filozófiát a világmindenség szintjeinek az összefüggéséről, a szellemi és az anyagi elemek közti belső kapcsolatról tanúskodó tételek jellemezték. E kongresszus célkitűzése végül is az, hogy a Gnózis és a hermészi filozófia történetéről részletes áttekintéssel szolgáljon, továbbá bemutassa annak a nyugati kultúrára és a vallásos életre kifejtett hatását. Mindvégig fontos szerepet játszik a harmadik tényező kérdése, vagyis az élő Gnózis jelenléte a nyugati kultúrában – egy körültekintő történelmi vizsgálat tükrében.”

Napjainkban az Élet Szerzetének erőtere közelít a világhoz, amelyben élünk. Ennek eredménye valóságos éterforradalom lesz. Az ötödik éter ereje és hatása visszafordíthatatlan: az emberiségre új nap virrad. A népek harcainak közepette az ifjú Gnózis készen áll az aratás sikerének a biztosítására. Habár az emberiség általában nem sok örömét leli benne – az elkövetkező sorscsapások miatt –, a Gnózis számára beköszönt az az időszak, amelyben az egész világon minden élő lelket megszólítanak és megsegítenek.

Készüljetek!

Ti, akik az éjszaka leszálló sötétjében őszintén kéritek a szenvedő emberiség megszabadulását! Legyetek készek arra, hogy elöl járjatok ezen az úton és segítsetek embertársaitoknak a szükségben! Legyetek – lehetőleg ebben a pillanatban – készek, hogy újjászületett élő lélekként a tökéletesek, a perfektek klasszikus aratómunkáját bevégezzétek! A mai napon, a jelenkor világában!

 

A Nemzetközi Szellemi Vezetőség nevében

J. R. Ritman

A szívszentély megtisztítása

 

SZÍVÜNK A KÖZPONTI NAP, EGÉSZ ÉLETÜNK KÖRÜLÖTTE FOROG. ELJÖTT AZ IDEJE, HOGY MEGMUTATKOZHAT AZ EMBERISÉG MAI BELSŐ ÁLLAPOTA. A JÓSÁGKULTÚRA, A TESTKULTÚRA ÉS A SZELLEMI KULTÚRA EGY TAPODTAT SEM VITTE ELŐBBRE AZ EMBERISÉGET A MEGSZABADULÁS ÚTJÁN. ENNEK MEGCÁFOLHATATLAN BIZONYÍTÉKA A NAGY KÁOSZ, AMELY AZ EMBERISÉGET FOGVA TARTJA. IGAZI FÖLEMELKEDÉSRŐL MÉG NEM BESZÉLHETÜNK.

 

E fejlemények oka keresgélés nélkül is nyilvánvaló, ha szemügyre vesszük a puszta tényeket. Ez az ok az isteni szereteterő hiánya, melynek az ember megnyilvánulási formáján keresztül kifelé kell megmutatkoznia. A megvilágosodás, a megváltás csak akkor érvényesülhet az ember lényében, ha a megnyilvánulási formát ez az isteni szereteterő élteti. Akkor minden hamis gondolat és téves elképzelés semmivé foszlik. A megújult vér csak akkor áramolhat, ha igazságérzet hajtja, ha dinamikus akarat táplálja.

A jelenlegi kényszerítő körülmények között az ember megtanulja megérteni, hogy léteznek mellőzhetetlen természeti törvények. A mai emberiséget a kozmikus változások a természetfölötti képességek felébresztésének feladata elé állítják. Ezek a képességek akkor nyilvánulhatnak meg egy megújult életben, ha az emberiség hajlandó megtanulni, hogyan kell reagálni harmonikusan a magasabb életrezgésekre.

Ehhez ki kell másznunk a magunk ásta sírból. Ennek előfeltétele, hogy önnön tudatunkat megszabadítsuk az érzéki világ kötelékeitől. Csak ettől kezdve beszélhetünk szereteterőről vagy felébredt emberről, és új élet formájában megmutatkozó belső indítékról. A világosság magasztos embere életterünkben csak akkor válhat tevékennyé, ha biztosítottuk számára az élet igaz kenyerét, ha saját életünkben kezdjük kihordani a belső mannát, melyet a felebaráti szeretet törvényének alkalmazása révén nyerünk el. Csak ekkor támad fel a világosság embere a szívszentélyben, hogy azután ezt az isteni életerőt világosságként kisugározza.

De ez pusztán szép és magasztos beszéd, aminek semmi haszna, míg az ember teljességgel anyaghoz és hamuhoz van kötve; míg dermedten az emésztő tűzben él. Ezért fenntartás nélkül elfogadhatjuk, hogy a jelenlegi ember temploma csak mozgatott vetületek, kivetítések színháza. A dialektikus emberben nincs isteni igazságszeretet e szó tiszta értelmében; belőle és általa csak utánzatok nyilvánulnak meg – színlelése mindannak, amit egykor valódinak vagy igaznak lehetett nevezni.

 

HIPNOTIZÁLÓ HAMIS RAGYOGÁS

Az élet káprázatok ködévé vált, az embert az ámító sötétség hamis ragyogása vonzza és hipnotizálja. Még tart a hamis megelégedettség árama, nehogy az állatember felébredjen halálos álmából. Ennek a gyilkos állapotnak a fogságában járja útját az emberiség az anyagban. A szívek tökéletesen zárva vannak. Így az emberek nem képesek akár csak valamit is fölfogni a világosság hatásaiból, melyek az isteni szereteterőből áradnak.

A halódásnak ebben a folyamatában az ember ideoda sodródik. Elkerülhetetlenül meg kell halnia, mert ezt a káprázatot ő maga teremtette dialektikus lélegzőterében. Mindamellett fennáll az a lehetőség, hogy a főszentélyben kinyissuk a „keleti ajtót”, és beengedjük a gnosztikus világosság sugarait, hogy elvégezhessék munkájukat. Akkor az ember – felszerelve a felébredt, isteni tudatképesség mágikus botjával – leszáll saját poklának barlangvilágába.

Ez a leereszkedés dönti el, hogy a rejtélyiskola tanulójának mágikus botja elegendő mértékben él e és rezeg e, és biztosítja e a tanuló visszatértét az elveszett paradicsomba. E folyamat véghezvitelének feltétele többek között az, hogy a tanuló életforrása helyesen működjék. Mert itt még mindig érvényes az ige: munkálkodj a saját üdvösségeden, dolgozz a saját megvilágosodásodon. Ehhez az szükséges, hogy az ember megismerje önmagát. Csak így szabadíthatja meg magát ennek a romlott világnak a káprázatától.

 

A MAGASZTOS EMBER FÖLEGYENESEDIK A HÉTSÉGES SZÍVBEN

Hogy ezt a fejlődési menetet megvilágíthassuk, a kezdőpontból, a szívből indulunk ki, mely a szellemi tudat középpontja. A szív a központi nap, az ember egész élete körülötte forog. Valószínűleg ismeretes, hogy a szívnek hét ürege van: négy alsó és három magasabb. Feltételezhetjük, hogy a négy alsó üreg az emberi test négy nézetéhez kapcsolódik. A három magasabb pedig a háromszoros egóval, a dialektikus tudat központjával függ össze. Az ember szíve tehát hétség, mely teljesen megegyezik a szívnek a mikrokozmikus rendszerben lévő hét kezdeti magjával.

A szív mindegyik üregében egyegy szerv van, mely az agytekervényhez hasonlítható. Mint ismeretes, az agytekervény egy adott tudati tevékenységgel rendelkező szerv, melynek adott tudati hatása van, és amely szintén a fejben található tobozmiriggyel van kapcsolatban.

Ha a hétszeres szív sugárzásának alapja a megtisztult vérállapot, akkor a szív rózsához vagy a hétlevelű szent lótuszhoz hasonlítható. A hétszeres szív Buddha történetében is szerepel; Buddha hétszeres barlangjába vonult vissza. Ez Buddhára, a magasztos emberre utal, aki fölegyenesedett szentélyének hétszeres szívében, hogy így világosságként kisugározza megújult életét. Vagy gondoljanak az istállóra, melyben Jézusnak kellett megszületnie. Jézus, az istenember, a déli félteke „istálló” nevű csillagképe hét csillagának sugárzása alatt született. Gondoljanak a mennyei emberre, az egyetlenre, aki bemehet az ő hét napmaggal rendelkező hétszeres mikrokozmikus rendszerébe.

Az agyban is van hét üreg, ezek képezik a szív kapuját. Három üreg a tudat háromszoros magjának a megvilágosítására szolgál. A négy másik üreg megvilágítja a gondolkodást, a vágyakozást, az életet és a testiséget. És az eredmény végül az egyetlen, központi szellemet szolgálja. Miként a szív a szellemi tudat központja, akként a fej a belátás képességének és az értelmi tudatnak a középpontja: amit a fej nem akar, az a szívbe nem jut be.

 

AZ ÚJ ÉTEREK BELÉLEGZÉSE

A gondolatot, az eszmét tehát a fejjel fogjuk föl. Az ember belégzési és kilégzési rendszerétől függ viszont, hogyan jut el a szívszentélyhez a megragadott eszme, gondolat. A fej és a szív között helyezkedik el ugyanis a tüdőrendszer. A tüdőrendszert joggal nevezhetnénk hírnöknek vagy nagykövetnek is, mert a fejet és a szívet a kis vérkeringésen keresztül nélkülözhetetlen életelemekkel táplálja. A jobb tüdőszárny három, a bal pedig két lebenyből áll. Ez megfelel a tüdők működésének. A tüdők működését a mai emberben – a megújult emberrel ellentétben – tartós zavar jellemzi. A dialektikus ember belégzési és kilégzési rendszere nem működik tisztán és harmonikusan. Az első tüdőkamra munkája hamis életalapra épül, a második tüdőkamra egy alapjában beteg testiségen alapul, a harmadik tüdőkamra hamis, téves életmegnyilvánulásokat, a negyedik pedig hamis életeredményeket hoz létre. Az ötödik tüdőkamra téves gondolkodást továbbít.

A légzési rendszer segítségével a vérben anyagcsere történik, a levegő alkotóelemei bekerülnek a vérbe, és fordítva. A vér széndioxidot és vízgőzt ad le a levegőbe, abból pedig oxigént, étereket és szellemi erőket vesz föl. A vér mindig megújul a hajszálerekben, mert a tüdő ütőerei elvezetik a testből az oxigénben szegény vért, és a tüdőerek az oxigénnel dúsított vért a tüdőkből a szívbe juttatják. Nemcsak a vér újul meg szüntelen, hanem a légzés által az elhasznált levegőt is mindig új váltja föl a tüdőkben.

Egy szellemi iskola tanulójának fontos tudnia, hogy belélegzéskor és kilélegzéskor a levegővel egyidejűleg étereket is belélegzünk, illetve kilélegzünk. Mély inhaláláskor (belélegzéskor) körülbelül öt liter levegő cserélődhet ki. Ez azonban csak ritkán történik meg. Normál levegővétel esetén mindössze fél liternyi levegőt veszünk föl és bocsátunk ki. A tüdők körülbelül három liter állandó mennyiségű levegőt és étereket tartanak vissza. A tüdőkben ezért minden belélegzéskor és kilélegzéskor a légtérnek csak egy része cserélődik ki. A visszamaradt levegő maradéka egy kis mennyiségű friss levegővel keveredik.

Jól meg kell értenünk, hogy itt miről van szó, és miért adjuk ezt a magyarázatot. Mindenkinek van lélegzőrendszere, mellyel Isten szereteterejét is magához veszi.

Ha belélegezzük a levegőt, mely tüdőnket betölti, szellemi és éteri erők is bejutnak rendszerünkbe. Kilélegzéskor pedig elméletben megint kibocsátjuk az Ő erejét, az Ő szeretetét és az Ő világosságát.

Ha az ember lehetővé tudná tenni, hogy vérerein keresztül a belélegzett isteni erők helyes módon hassanak, akkor az emberből kiáradó élet kétségtelenül tiszta és szeretetteljes lenne, és cselekvése is összhangban volna ezzel. Valójában azonban ezeket az erőket mindenki a maga módján veszi fel és bocsátja ki, mégpedig belső létállapotának megfelelően, többé vagy kevésbé megtisztított vérrendszerének jellege szerint. Nem az fertőzi meg tehát az embert, ami a száján bemegy, hanem ami a szájából kijön: az tükrözi ugyanis híven mindenkori életállapotát.

 

A KÜLSŐ EMBER AZ ALVÓ MENNYEI EMBER SZOLGÁLATÁBAN ÁLL

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája teljességgel arra irányul, hogy az emberiséget a szív megújításához vezesse. Különösen annak a feladatnak szenteli magát, hogy a tanuló tudatát az isteni éterek helyes felvételének megértéséhez vezérelje. Ez minden megújulás alapfeltétele. A tanuló pedig szíve mélyén hálás a nagy kegyelemért, hogy lélegzőterében ily tiszta éterösszpontosulások fejlődhetnek ki. Ugyanakkor azonban annak a tudatáért is hálás, hogy mikrokozmoszában csak ez a felhalmozott, összesűrűsödött éterhatás képes elérni a mennyei napmagot.

A Szellemi Iskola szüntelen figyelmeztet erre a tiszta éterhatásra, és nagy súlyt fektet rá, hogy tanulói ezt felismerjék és megértsék. Mert az ember egész hétszeres működési köre végső soron az alvó mennyei ember körül forog, és annak a szolgálatában áll.

Ha azonban a tüdőrendszer uralta kis vérkeringés a tanulóban nem tudja földolgozni a szükséges erőket, mert a vér megtisztulása még nem érte el a megkívánt mértéket, akkor a tanuló jó belátásának, a kozmikus törvények megértésének és annak az érzésnek, hogy nagy kegyelemben részesül, a legcsekélyebb értéke sincsen: Mert a medulla oblongata, a gerincvelő kisagy mögötti nyúlványa, a fej és a szív közötti kapu a tanulót csak akkor köti össze az egyetemes életből jövő isteni tudásával, ha a medulla oblongatának megvan a helyes kapcsolata a tanuló hétszirmú rózsaként sugárzó szívével.

Ez a kapcsolat csak azt követően alakulhat ki, ha az ötszörös tüdőrendszer már tisztán működik. Ezáltal kifejlődik a szív és a fej teljes összhangja. Ha rezgése megegyezik a hétszeresen sugárzó szív és a hétszeresen világító fő rezgésével, a medulla képessé válik arra, hogy föllebbentse Ízisz fátylát. Ily módon helyreáll (létrejön) a tudatos kapcsolat az egyetemes élettel.

Ha a tanuló a megszabadulás ösvényének bejárását szentül elhatározta, akkor el kell jutnia annak a megértéséhez, hogy szívszentélyének megtisztítása minden cselekedetének az előfeltétele. Ez a megtisztulás csak a tettben és igazságban gyökerező élet során megy végbe. Az ehhez vezető utat senki sem írhatja elő a tanulónak. És még nem is adatott meg mindenkinek, hogy a derűs nyugalommal teljes élet fennsíkjának ritka levegőjében időzzék. Mert sokak számára az út egyelőre a korábbi élet zavaros éterfelhőin visz át. Akik azonban szüntelen fáradozás révén megkaphatják a nagyok segítségét, azok a derűs, békés életben fognak mozogni, és lélegzőrendszerüket könnyebben meg tudják majd tisztítani, mint akik még elmúlt életek terheinek viselésére kényszerülnek.

Ébredjenek tudatára: ahol az Önök kincse van, ott lesz az Önök szíve is. Szóval, ha életük értéke az abszolútemberiben fekszik, ami Jézusban, az Úrban ragyog – és ha Önök erről, mint létvalóságról bizonyságot is tesznek –, akkor az emberalatti már nem árthat Önöknek: el kell tűnnie, távoznia kell.

Bárcsak Önök is hamarosan megtapasztalhatnák eme új létállapot békéjét és örömét a haláltermészet közepette, a saját életük templomában!

 

Catharose de Petri

Mik az archonok és eonok?

 

MIK VAGY KIK AZ ARCHONOK ÉS EONOK, AHOGYAN A GNOSZTIKUS FILOZÓFIA NEVEZI ŐKET? TULAJDONKÉPPEN A HALÁLTERMÉSZETBEN FELLÉPŐ ERŐELVEKRŐL ÉS ÖSSZPONTOSULÁSOKRÓL, ELEKTROMÁGNESES FESZÜLTSÉGEKRŐL ÉS VISZONYOKRÓL VAN SZÓ. MEGÉRTÉSÜKET HADD SEGÍTSE A KÖVETKEZŐ PÉLDA.

 

Hirtelen teljesen lakatlan és rideg szigeten találjuk magunkat. Se hajlék, se ruházat, se tűz. Csupán korlátozott természeti lények vagyunk – a puszta létezés tényére lefokozott biológiai tudattal. A környező világ zord, kemény, ellenséges és mértéktelenül gonosz. Megindul tehát az önfenntartásért, a létért való harc. Az ember ezt képtelen elkerülni: ez a természet alaptörvénye.

Ezen az alapon fejlődik ki fokról fokra az agytudat. Megkezdődik az emlékezet kialakulása, melyben mindenekelőtt a létért folytatott küzdelem negatív tapasztalatai raktározódnak el. Emögött az a szándék rejlik, hogy a szóban forgó emlékképekből egy olyan gondolkodás épüljön fel, melynek birtokában az elszenvedett kudarcélményeket majd hasznunkra fordíthatjuk.

A haláltermészetben minden ember pozitív eredmények elérésére törekszik és ez pillanatnyilag nyilván elsősorban a biológiai szükségletek kielégítését célzó agytevékenységet jelent. Terveket kovácsolunk, melyek célja az önfenntartás. Ha aztán a gondolatkép valóra válik, és ez személyes gondolati erőfeszítéseinknek továbbra is tárgya marad, akkor személyes légkörünkben növekedni kezd. Olyannyira, hogy egy adott pillanatban teremtőjét, a kigondolóját már uralni is fogja: az ember saját tervének megszállottja lesz.

Így alkotunk tehát egy archont, így keletkezik egy természetisten. Az elektromágneses természettér sugarai egy különös képlet szerint elkülönült elektromágneses elvvé válnak, mely a mikrokozmoszban lakozik. Megszületett az egyéni természetisten.

Ha ezen az önfenntartási terven többen munkálkodnak, akkor együtt hatalmas természetistent teremtenek. Ekkor nagy transzmutált elektromágneses tér keletkezik, amelynek ereje az egyéni archonét sokszorosan felülmúlja. Ezzel a nagyobb erővel részben megvalósítható az önfenntartás terve. A sikerért a természetistent, az archont dicsőítik, s így a terv három módon épül tovább: kialakul az archonok kultusza, a kultusz támogatására egy vallásos művészet, s végül ennek a tudománya is, mert a kezdeti eredmények csak részlegesek voltak.

Az ember tehát nem szűnik meg a terv tökéletesítésén munkálkodni. Megmutatkozik, hogy a művészet, a tudomány és a vallás az ember biológiai, önfenntartási szükségéből keletkezik.

E fejlődéshez az ember két módon viszonyulhat: hívőként és hitetlenként. E megkülönböztetés azonban csupán ízlés kérdése. Ön az egyik archon mellett van, mások egy másikat tisztelnek. Ön csakis a sajátjában hajlandó hinni, a máséban nem.

Vegyük szemügyre az archonok viselkedését. A számukra juttatott rendkívül bőséges gondolati táplálék révén hihetetlenül gyorsan növekednek. Létezik egy természettörvény: a hasonlók vonzzák egymást, még akkor is, ha hadakoznak egymás ellen. A szóbanforgó, hasonló rezgési képletű elektromágneses képződmények magasabb szinten tehát összeilleszkednek. A hatalmi elvek hatalmi összpontosulásokká – az archonok eonokká – tömörülnek. Az eonok tehát azonos rezgésű archonok felhői. És ha az archont kisebb méretű, jobbára bolygói természetistennek tekintjük, akkor világos, hogy egy eonnak egyetemes, interkozmikus nagyságrendű természetistennek kell lennie.

Ily módon beláthatjuk tehát, hogy ha egyegy emberiségkorszak elég hosszan tart, akkor végül alulról kiindulva, a dialektikus emberiség biológiai ösztöneiből, hajlamaiból és szükségéből az egész világegyetem óriási erőkkel népesül be, melyek az egész természetet mintegy ellentermészettel uralják.

Ellentermészettel? Igen, mert az összes archon és eon az emberiség irtózatos szükségének és alapvető nyomorállapotának következménye, s egyúttal bizonyítéka.