Pentagram 1995/3

A tudatlanság véget ér

 

KIJELENTETTÜK, HOGY A TÉRIDŐ RENDBEN AZ EMBER A FOLYTONOS HIPNÓZIS ÁLLAPOTÁBAN ÉL. TALÁN MEGLEPŐ, DE EZT AZ ÁLLAPOTOT ÖNMAGA OKOZZA: ÉJJEL, NAPPAL A FÖLDI VALÓSÁGGAL ÁLTATJA MAGÁT. EBBŐL AZ ÖNHIPNÓZISBÓL KÉPTELEN FÖLOCSÚDNI, HACSAK KAPCSOLATBA NEM LÉP AZ ÚJ ÉLETTERÜLETTEL.

 

Képzeljük el, hogy az állomáson vonatban ülve várjuk az indulást. A szomszédos sínen egy másik vonat vesztegel. Vonatunk egyszer csak alig érezhetően elindul, míg a másik egyre gyorsuló tempóban kezd lemaradni. Amikor azonban az ablak előtt amannak utolsó kocsija is eltűnik, hirtelen rádöbbenünk, hogy valójában a másik vonat indult el, miközben saját szerelvényünk meg sem moccant.

Ezt a fajta hibát mindannyian gyakorta elkövetjük, s ha általában viszonylag gyorsan felismerjük is, valódi megértése legtöbbször hosszú és fáradságos folyamat. Mindez azonban eltörpül a hipnotikus álom mellett, amelyben az ember egész életét tölti.

A téma iránti érdeklődésük világosan mutatja, hogy Önökben is ott szunnyad annak mély tudata, hogy alvajáró, sokszoros káprázatba burkolt lények vagyunk. Lelkük mélyén sokan tudják, hogy az ember mily gyakran ringatja magát valótlan álomba, mennyi illúziót táplál. Nem lakozott e önben is megannyi gondolat, megannyi érzés? Nem szőtt e boldogan terveket, s nem csalódott e már oly sokszor? A szerencse vagy a balszerencse hordozta e az igazságot? Honnan és miként születtek érzelmei, és megőrződött e belőlük valami? Hallgassák meg a következő történetet!

Volt egyszer egy király Indiában. Országát gazdagságban és boldogságban kormányozta. Éjszakánként azonban rongyos, éhező koldusnak álmodta magát, amint a város falai előtt üldögél.

E rendszeresen visszatérő álom sok szenvedést okozott a királynak. Végül maga sem tudta már, hogy dicsőséges uralkodó e, vagy nyomorult koldus. Elment ezért egy bölcshöz, hogy megkérdezze: „Mondd, ki vagyok én valójában: koldus, vagy király?” „Sem az egyik, sem a másik” – felelte a bölcs.

Ekkor pedig megáll a vonat, s felébred az utazó. Valódi lényünk a téridő rabságában sínylődik, s szerencsénk öröme vagy balszerencsénk búja folytonos korlátokat állít eléje. A földi érzékek hatáskörét mindez meghaladja. Minél inkább megtisztulunk és megszabadulunk azonban az én fogságától, annál inkább képessé válunk az új, a felfoghatatlan, a kimondhatatlan érzékelésére. Érzékeink képtelenek a másik megragadására, mégis a másik az, ami rajtunk keresztül megjelenik.

Az ember életében sok minden történik. Amint reggel fölébredünk, pillantásunk nyomban az órára esik. Múlnak a pillanatok, szaladnak a percek, s az órák észrevétlenül telnek el. Egymás után folynak a napok, hónapok, az évek, s végül elérkezik az öregség, majd a halál. A halál után pedig a maga idejében egy újabb születés.

Gondolkodásunk is hasonlóképpen működik. Amint felébredünk, a futó másodpercek gyorsaságával ezernyi gondolat rohan meg minket. A vonat gyorsulni kezd.

Az ember gondolkodik anélkül, hogy ehhez bármit is tennie kellene. Ahogyan a vonat mozgásának fizikai érzetét is lehetetlen kiküszöbölni, úgy gondolatainkat sem tudjuk leállítani. Így azok bárhová elkalandozhatnak, akár a világ legtávolabbi részeire, legrejtettebb zugaiba is.

 

AZ ÖNHIPNÓZIS EREDETE

Az önhipnózis igen korán elkezdődik. Már gyermekkorunkban hozzászokunk, hogy általában a negatív hatásoknak engedjük át magunkat. E hatások vagy kívülről áradnak mifelénk, vagy éppenséggel mi bocsátjuk ki azokat. Kapcsolódhatnak például az aggódáshoz, az irigységhez, a gonoszsághoz stb., – fűződhetnek mindahhoz, amit az ember szükségesnek vél a létért vívott küzdelemhez.

És így hipnotizáljuk önmagunkat újra meg újra. Minden újabb sugallat az őt megelőzőkhöz kapcsolódik. Ezek – egymás kölcsönös erősítésével – az évek során hatalmas negatív energiatöltetté állnak össze, amelyet magunkkal kell cipelnünk. Mindenekelőtt saját elképzeléseinkre gondoljunk, amelyeket – ítéletekkel és kritikával megtámogatva – a valóság szintjére emelünk. Azt képzeljük például, hogy csúnyák vagyunk vagy gonoszak, szegények, kicsik vagy betegek. Ezt képzeljük, hát azok is leszünk. Ezek után pedig meg kell tapasztalnunk és el kell szenvednünk azokat a helyzeteket, amelyeket képzeletünkkel magunk teremtettünk.

Ezek az energiák egész valónkat áthatják, olyannyira, hogy szerves tartozékainknak tűnnek. Ezt a rendszert aztán jellemnek vagy személyiségnek nevezzük.

Örökös illúzióban élünk tehát, s „energiáinknak” ezt az ocsmány zsákját szüntelenül teletöltjük. Saját zsákjainkat azután összeöntjük másokéval, s mindezek együttese képezi a korábban megbeszélt „morfikus tereket”, s kelti az iszonyatos kollektív hipnózist.

 

ALVAJÁRÁS

Ezt az állandósult hipnotikus állapotot álomhoz is hasonlíthatnánk. Éjjel a külső világot kizárjuk, és belül álmodunk. Napközben érzékeink újból a külvilág felé fordulnak, – az álom, a képzelt világbeli létezés azonban belül mégis folytatódik! A külső érzékelés összevegyül a belső álomvilággal.

Az értelem teljesen ébernek hiszi magát, pedig csak álmodja, hogy már nem alszik.

Nyilvánvaló tehát, hogy saját világokat teremtünk magunknak, méghozzá kezdetben mások közreműködése nélkül. Álmainkban sokminden megjelenik: emberek, állatok, tájak és házak stb. E képekkel az én összeköttetésben áll. A megálmodott eseményeket olykor legalább annyira valóságosnak tapasztaljuk, mint amiket az ébredés után élünk át.

Valaki azt álmodja például, hogy hatalmas tigris üldözi. Hiába próbál menekülni, elbújni, a tigris újra és újra utoléri. Végül sikerül bemenekülnie a házába. Megkönnyebbült sóhajjal reteszeli be az ajtót maga mögött – végre biztonságban érzi magát. A tigris azonban beugrik az ablakon, és a hajsza odabent folytatódik, mígnem a reményvesztett és kimerült menekülő a földre hanyatlik. A tigris vicsorogva, fogait csattogtatva ugrásra készül. Ekkor halálfélelmében az álmodó felkiált: „Mit tegyek?” A tigris pedig így felel: „Tőlem kérded? Hisz ez mégiscsak a TE álmod!” Különös, de az álom a tigris válaszára elillan.

Az ember halálfélelme és minden aggodalma fölösleges. Nem látjuk a valóságot, csak álmainkat érzékeljük, amelyek saját valóságunk szerint épülnek föl. Az álmodó értelem valótlan világot teremt maga körül, amelyet a káprázat fátyla takar. Végülis létezik ez a világ, de határai tőlünk függenek. Csalóka ábrándjaink megakadályozzák, hogy a kollektív világban éljünk; erre csak a határokon belül vagyunk képesek.

A tigris története azt példázza, hogy egész életünk álomhoz hasonlatos. Ha a világot külső körülmények megváltoztatásával próbáljuk jobbá tenni, vagy aggályainkat akarjuk megsemmisíteni, tapasztaljuk majd, hogy ez lehetetlen. Előbb, utóbb minden próbálkozás kútba esik: a tigristől lehetetlen szabadulni. Egyetlen megoldás létezik csupán: a felébredés.

 

FELÉBREDÉS

A Gyöngyhimnuszban, amelyet Tamás Evangéliumában hagyományoztak ránk, a kereső álmában levelet kap királyi szüleitől:

„Ébredj fel, ébredj fel mélységes álmodból,

Levelünkben írott szavainkat halld meg!

Emlékezz, ki voltál: király ivadéka,

Ki most szolgajármot vettél a nyakadba;

Idézd fel elmédben ékes öltözéked,

Arannyal átaltört gyönyörű ruhádat;

Emlékezzél vissza ama drágagyöngyre,

Miért Egyiptomba leküldöttünk téged!

Emlékezzél vissza pompás palástodra,

Mit újra felölthetsz, benne tündökölhetsz!”

(Ford.: Sarkady Sándor)

 

Az ébredés azonban nem ilyen egyszerű, s nem megy végbe ilyen gyorsan. Miként lehet megszabadulni az álomtudat kivetítéseitől? Hogyan lehet hiteles tapasztalatot szerezni a teljes valóságról? Mani azt válaszolja: az eredeti, tökéletes állapotra való emlékezéssel.

 

ÖNÁTADÁS

Akinek a felébredés a célja, annak le kell mondania önmagáról, és az Igaz Élet áramlatára kell bíznia magát, mely közvetlenül feléje buzog. Csupán egyetlen lépés szükséges. Aki ezzel szemben az élet áradatába veti magát, hogy saját céljait hajszolja, az óhatatlanul az ellenáramlat áldozatává válik: ez Sziszifusz sorsa. Teljes bizalommal és teljes hittel kell engedni, hogy az Egyetlen Élet áramai magukkal sodorjanak. A teljes bizalom abszolút feltétel. Az ént nem lehet félig odaadni. Aki ezt teszi, saját magát csapja be. Minden, amit visszatartunk, még mélyebb álomba taszít minket.

Elérkezik a pillanat, amikor minden ellenállásnak meg kell szűnnie. Lehetetlen folytonosan az élettel ellenkező álláspontra helyezkedni, mert annak elkerülhetetlenül fájdalom és bánat a következménye. Lehetetlen örökké fenntartani a poklot, amelyet saját magunk teremtettünk. Elérkezik a pillanat, amikor kénytelenek leszünk meghátrálni. Ébredj fel!

Amikor pedig feltétel nélkül átadjuk magunkat, egész életünk megváltozik, az álomvilág kapuja örökre bezárul mögöttünk.

Az önátadás teljes mértékben megsemmisíti a képzelt világot. Összetöri az álomba merült tudatot, amely jelenleg még az én kivetítődéseitől függ, s amely az én nélkül nem képes létezni. A teljes káprázat az énrögeszmén nyugszik, amely viszont az önátadás eredményeként – minden bizonytalansággal egyetemben – nyomtalanul szertefoszlik.

Az önátadás tehát az „álombéli állapotnak”, a hipnózisnak, az álmok hosszú sorának a teljes visszautasítását jelenti.

 

AZ ELSŐ LÉPÉS

Amint megérzés vagy tapasztalatok útján ráébredünk, hogy életünk merő illúzió, valami megváltozik bennünk. Gondolkodásunk egyre tárgyilagosabbá válik, megtanuljuk érzékelésünket bizonyos távolságból figyelni. Lehetővé válik eltávolodni illúzióinktól, vagy akár szét is oszlathatjuk azokat. Gondolkodásunk imígyen megszabadul a jó és a rossz, a szerencse és a balszerencse fogalmától. Mintegy másik dimenzióba kerülünk, amelyet egyelőre sem felismerni, sem jelentőségében felmérni nem vagyunk képesek. Felszabadult és megtisztult tudatunk iránytűként fordul az isteni felé. Istent felfogni persze lehetetlen, a csöndben fogant gondolataink azonban Istentől származnak.

Az alsóbbrendű képtelen felismerni a magasabbrendűt, a sötétség nem tudja befogadni a fényt, a kétdimenziós nem ismerheti a háromdimenzióst. Egy vékony papírlapnak például csak két kiterjedése van, így nem tekinthető testnek, és ilyeneket nem is tartalmazhat. Ennek ellenére egy térbeli tárgyat lerajzolhatunk rá, sőt hajtogatással akár háromdimenziós formát is kihozhatunk belőle.

Hasonló viszonyban állunk az istenivel is: a maga valójában képtelenek vagyunk felfogni, jóllehet teljesen körülvesz és áthat bennünket. Ha azonban az isteni világnak tudatára ébredünk, élő fáklyaként világítunk majd Isten útján. Az új tudatossá válás nem egyéb, mint felébredés, vagyis: CSEND.

 

AZ IGAZSÁG VILÁGOSSÁGA FELÉ

Mint darazsak a mézesbödönhöz, oly erősen kötődünk az elképzeléseinkhez. A kijózanító tapasztalatok azonban időnként szembesítenek a valósággal. Tekintetünket Isten Igazsága felé irányítják, amely felé lelkünk is fordul, s amely ragyogásában megajándékoz minket az erővel, hogy képesek legyünk elszakadni álmaink dédelgetett mézesbödönétől.

Arra is készek vagyunk e azonban, hogy belevesszünk az Igazság tüzébe? Hajlandók vagyunk e gőgünk szárnyait is hamvadni hagyni ebben a tűzben? Elég erősen izzik e bennünk az Igazság szeretete ahhoz, hogy személyes előítéleteinknek is búcsút mondjunk, és a világosságot feltétel nélkül életünk középpontjává tegyük?

Aki képes belépni az Igazság Templomába, az az idő és a tér korlátaitól független létezést önmagában éli meg. Számtalan tapasztalata vezette őt ide, hogy helyet készítsen bensőjében annak, aki öröktől fogva volt, van, és eljövendő.

Talán átélték már egy közeli hozzátartozójuk halálát. Ilyenkor az emberen hirtelen átvillan, milyen nevetségesen rövid és tünékeny az az időszak, amit életnek nevezünk. Ekkor világossá válik, hogy a mindkét végén eltépett fonaldarab nem azonos a lehetőség végtelen szálával.

Mi hát a lényege ennek a kicsiny időfoszlánynak? Mi marad belőle? Hisz akár álom is lehetne az egész! Feltárul e valaha is a lényeg, s ha igen, nem tűnik e el hamarosan mindörökre?

S talán alakot öltött már Önökben a bizonyosság is, hogy ami lényeges, az sohasem született, tehát nem is halhat meg soha.

Mélyen, legbensőbb lényünkben, ébren maradt ugyanis egy isteni őselv, melyet rögeszméink annyira betemettek, hogy már nem halljuk a kiáltását. Ahhoz, hogy ezt a hangot újra meghallhassuk, s valódi lényünket felismerhessük, meg kell szabadulnunk súlyos és káros málhánktól, minden földi kötődésünktől.

Lényünk magja világosság, amely nem törekszik semmire, egyszerűen létezik. A fény a Templomban összpontosul, ahol az előttünk járó – már megszabadult – testvérekkel is találkozunk. Itt minden csalóka látszat és önámítás eléghet, amit készek vagyunk tűzre adni. A Templom a szívünkben rejlő végtelen pont jelképe. Azé a helyé, ahol az elégetés folyamata valójában végbemegy. Az igaz élet nem más, mint – a tévedésből ugyancsak életnek hitt – hamis sürgölődésünkből való feleszmélés.

A felébredés mélységes titok. Az Élet adománya, kegyelem.

Bárcsak megadatna önöknek, hogy felébredjenek!

A földi ember görcsösen kapaszkodik rögeszméibe, és mély álomban leledzik. Az álom fogságában lekési saját napjait.

Ember, ébredj fel álmodból!

A varázsfuvola

Gnosztikus szemléletű értelmezés – I.

 

EGY 1993-AS HÍRADÁSBAN ARRÓL SZÁMOLTUNK BE, HOGY IFJÚ TANULÓKNAK EGY 51 FŐS CSOPORTJA BAARNBAN BETANULTA ÉS ELŐADTA A VARÁZSFUVOLÁT. NEM VÉLETLENÜL ESHETETT VÁLASZTÁSUK ERRE AZ OPERÁRA, MELY A SZELLEMI ISKOLA ÁLTAL KÖZVETÍTETT ISMERETEK TÜKRÉBEN A RÓZSAKERESZT TANULÓI ÁLTAL JÁRT ÚT SOK SZEMPONTJÁT VETI FEL. A PENTAGRAM NÉHÁNY KIADVÁNYÁBAN SZERETNÉNK A VARÁZSFUVOLÁVAL GNOSZTIKUS NÉZŐPONTBÓL FOGLALKOZNI.

 

Mozart Varázsfuvolájánál alig akad népszerűbb opera a világon. Lehet, hogy ez mindenek előtt a zene érdeme, de a darab cselekménye és maguk a szereplők is szinte mágikus hatással vannak a szemlélő lelkivilágára.

Ez a hatás persze nagyrészt a tudatalattira korlátozódik, mert a tartalom tudatos megértéséhez csak igen kevesen jutnak el.

A néző így általában beéri azzal a felfedezéssel, hogy a meseszerű cselekményben a fény és a sötétség ismert párbaját látja, mely a fény győzelmével, az emberi és isteni szeretetet dicsőítő énekkel végződik. Természetesen mindig voltak ezen túlmutató értelmezési próbálkozások is. Ezek szabadkőműves beavatási szertartásokkal hozták kapcsolatba a cselekményt, ugyanakkor viszont e nyilvánvalóan szabadkőműves hátteret tudatosan tagadták, vagy kevésbé fontosnak állították be. A szabadkőművesség említett mozzanatai megtalálhatók ugyan a Varázsfuvolában, de nem jelentenek többet a háttérben rejtőző valóság jelképekbe öltöztetett – ennél fogva külsődleges – kifejezésénél. Az igényes értelmezésnek éppen e belső valóság feltárására kellene törekednie.

Goethe, aki Mozarthoz hasonlóan egy szabadkőműves páholy tagja volt, tudta, hogy a háttér csak a szellemi beavatottak számára nyilvánulhat meg: ezért beszélt az opera mondanivalójával kapcsolatban „nyílt titokról”. Maga Mozart az opera mögött rejlő szellemi valóság teljes jelentését, a gnosztikus tér derűjét ösztönösen érezhette meg, s ilymódon hozhatta létre a nemes zenét.

 

A LÁNGOLÓ HÁROMSZÖG

Mielőtt felmegy a függöny, a nyitány a teljes zenekar három hatalmas kezdőakkordjával utal a három lépcsőfokra, melyek az isteni életben való részesedéshez vezetnek: ezek a hit, a remény és a szeretet. A szabadkőműves szertartásban a jelöltnek bevezetésként három ütést mérnek a vállára, ezek mindegyikét „rövid-hosszú” ritmusban is, tehát összesen hatot. Pontosan ezt hallatja Mozart a nyitány kezdetén az akkordok ritmikus egymásutánjában. A második felvonás kezdetén, a papi gyűlésnél három alapvető követelményt határoznak meg a vizsgákra bocsátás előfeltételeként. Ezek: az erény, a hallgatagság és a jótékonyság.

A keresztény szóhasználat e szent háromság legmagasabb nézetét az Atya, Fiú és Szent Szellem nevekkel jelöli. Az egyiptomi mitológia Oziriszről, Íziszről és Hóruszról beszél. Bárhogyan is hívjuk, e három képezi együtt a szellemi erők „Trigonum Igneum”-ját. Magyarul ez a lángoló háromszöget jelenti, mely az ember, illetve az emberi „templom” háromszoros felépítésének, három központjának felel meg: a fej, a szív és a medenceközpontnak. Az emberi lényvalóságban –az ember szerveinek rejtett mágikus nézetével összhangban – számos további háromszögkapcsolat is megfigyelhető, így pl. a tobozmirigy, az agyalapi mirigy és a pajzsmirigy viszonylatában, továbbá a szív, a fej és a pajzsmirigy, vagy a szív, a máj és lép között stb. A beavatási út folyamatszerűen vezet e három-szögkapcsolatokon belüli harmonikus kölcsönhatásokhoz. Most valószínűleg érthető, miért áll központi helyen az opera jelképvilágában a dolgok és szereplők hármas száma.

A három hatalmas akkordhoz – mintegy a címhez –, az egész ösvény mottójához egy rövid, lassú átvezetés visz: mint a kereső ember tétova közeledése. A fúga gyorsan kopogó, kalapácsütéseket idéző motívuma arra a munkára utal, melyet a tanuló a templom építésénél, a kövek megmunkálása során fejt ki.

 

AZ ÉRTELMES BELÁTÁS

Az első színpadi kép egy sziklás vidéket tár elénk, amely kerek templomnak ad otthont. Taminó, a herceg, kezében íjjal jön le a sziklákról, nyíl azonban nincs nála. Öltözéke „pompás japán ruha”, mely azt jelenti: Távol-Keletről jön. E mozzanat az irányra utal, ahonnan a szellemi nap érkezik, s ahol egykor ismét fel kell kelnie. Ez Taminó származási helye, akiben így az ember lappangó magasabb értelme, a szellemelv ölt testet, mely az eredeti isteni rendtől eltávolodott, és az anyagi világ-ban – a sziklás vidéken – eltévedt. E bűneset által elvesztette és elfelejtette Istentől kapott megbízatását. Ezáltal annak lehetőségétől is elesett, hogy akaratát alkotóképességének uralására és célirányos felhasználására bevesse. (Íjjal, de nyíl nélkül van.) Így aztán nem tud többé védekezni az őt üldöző kígyó támadásai ellen. „Segítség”, énekli Taminó a drámaian mozgalmas zenére, „különben az alattomos kígyó áldozataként ér utol végzetem”.

A kígyó, a rejtélyek sárkánya, kígyótűzrendszerünk jelképe. E kígyótűzrendszer pedig agy, gerincvelő rendszerünknek (ill. ez utóbbi fő, szív és medenceközpontban kifejtett erőtevékenységének) szellemi nézetét alkotja. A bibliai ábrázolás alapján e lény okozta a bűnbeesést, mivel az eredeti ember, Ádámász engedett a kígyó kísértésének. Az önfejűségből fakadó visszaélést a paradicsomi rend eredeti embere kígyóbotjának három hatalmas alkotóképességé-vel követte el, úgymint a gondolkodással (tervezéssel), az érzéssel(hasonulással) és az akarással (megvalósítással). Így került aztán folyamatszerűen egyre kevésbé harmonikus létállapotokba, melyek mindinkább uralták, és végül teljesen az anyaghoz láncolták.

Mivel a kígyóerővel, a kundalínivel való visszaélés mindmáig folytatódik, és mindegyre tapasztalható, ezért a szemlélőt a kígyó általi üldözés képe révén létvalóságunk nagyon is hű ábrázolásával szembesítik. Anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, szakadatlanul menekülünk ama többé, kevésbé zűrzavaros hatások elől, amelyek bennünk és körülöttünk ennek a visszaélésnek a következményei. Énközpontú gondolkozásunk, akarásunk és vágyaink olyan erőket szabadítanak fel, amelyek más emberek hasonló megnyilvánulásaival minduntalan egymásnak feszülnek: így lesz újra meg újra elvetve a veszekedés, a betegség és a halál magja. Csak egy adott lélektani pillanatban ébredhet az ember annak tudatos átélésére, hogy mennyire gyötri őt saját meggyalázott lényvalósága.

A kígyó általi üldözés tehát nem egyszeri, hanem minden dialektikus ember folytonos tapasztalata. Ha ezt sejteni kezdjük, akkor egyidejűleg fokozódó lélekszükségben találjuk magunkat. Akkor lelkünk mintegy a valóságon kívülre kiált megmentésért.

E segélykiáltás meghallgatásra talál. Amikor Taminót az fenyegeti, hogy erői teljesen elhagyják, vagyis elájul, akkor feltárul a templom kapuja, és három elfátyolozott szűz lép ki rajta, hogy ezüst gerelyével átszúrja a kígyót – „Győzelem! Győzelem! Elvégeztetett a hőstett. Az üldözött megszabadult bátorságunk és kezünk által.”

Hol játszódik le e történet? Habár a három templom, az ember három tudatközpontja a fejben, a szívben és a medencében (napfonat) valamiképpen mindig együttműködik, mégis azt mondhatjuk, hogy ez az első jelenet elsősorban a fejben játszódik le, mely az aktív, vagyis az uralkodó tudat székhelye. Három lélekáramlat, három asztrális erő által itt szakad meg a három mágikus képesség zűrzavaros kölcsönhatása: a tudatalatti befolyását a medenceközpontba szorítják vissza. A női alakok és az ezüstgerelyek arra utalnak, hogy itt csupán lelki folyamatokról van szó. A lelkit női jelképekkel ábrázolják, ha az erők világrahozó, kinyilatkoztató elvéről van szó. A Hold a lélekszférák, a földi asztrálterületek uralkodója. Világunkban a gondolkodás, érzés és akarás hármas működésének megfelelően létezik egy háromszoros lélekművelés azzal a szándékkal, hogy rendet teremtsen az emberi világ zűrzavarában. A számtalan filozofikus és gyakorlati rendszer mind a rend és az asztrális élet kifinomítását erőlteti, ennélfogva nagyléptékű jellemzésük a következő fogalmak tükrében lehetséges: tudomány és okkultizmus (az értelem kultúrája), moralizmus, illetve misztika (vágykultúra), valamint humanizmus (a cselekvés kultúrája). E háromszoros lélekiskolázás templomok, szekták, tudományos, szociális és politikai egyesülések formájában lép fel és tart fenn ezzel megegyező lélek-áramlatokat, melyek állandóan hatást gyakorolnak a keresőre. E három befolyás mindegyike mintegy körülrajongja és saját soraiban akarja látni őt.

A nők elfátyolozott volta arra utal, hogy ezek az erők, mint ilyenek, felismerhetetlenek. Szándékuk e világ vezető hatalmainak kivitelező szerveiként, a „csillagként tündöklő királynő” (vagyis az asztrális szféra és a neki meg-felelő aurikus lény) szolgáiként az, hogy gondozzák és tökéletesítsék a dialektikus elvet, és következésképpen a mi elbukott természetrendünket. Ez az egyszerű cél gyakran fennkölt eszmék mögé rejtőzik, mert az ember, mivel csak halványan emlékszik az eredeti isteni rendre, az előbbiekre fogékonyabban reagál.

Éntermészetünknek e lélekáramlatok által véghezvitt művelése bizonyos pontig életfontosságú, szükségszerű, és ezáltal nagyon is érthető. Emiatt támogatja az isteni testvériség a kultúra menetét, amelyet a függőleges törekvés előkészítésének tekint. A művelődés eredménye mégis mindig átmeneti és válságba hajló. Nem több, mint kiindulási alap, mert énközpontú élettörekvésünknek annyira ellentmond, hogy az ember – magasabbról rátekintve – a képmutatás melegágyát fedezheti fel benne. Ezért a három szűz általi szabadítás a kígyótól csak látszólagos: kiindulópont csupán, mert a dialektikus ember alapvető lénytermészete ebben a helyzetben még egyáltalán nincs legyőzve.

A három szűz vetélkedik a kiváltságért, hogy a herceg mellett virraszthassanak. Mindahányan szeretnének a fiatalemberrel élni – a maga módján a természetlélek is vágyik az eredet isteniségére. Mivel azonban egyikük sem akar ön-ként elsőnek távozni, végül együtt mennek el hercegnőjüket értesíteni. Taminó ájultságában egyáltalán nem reagál már: a kereső érett tudata a kiábrándító tapasztalatok sokasága miatt egyre inkább érzéketlennek bizonyul az ismert dialektikus énműveléssel szemben.

Amikor Taminó felébred, csodálkozik a gonosz kígyó halálán. A kereső ebben a kezdeti szakaszban még nem tudja, hogy lényében ezt a szabad teret az eonokkal egyidős kultúra teremtette meg számára. Ő zabolázta meg az alantas erők káoszát anélkül, hogy a kereső embert foglyul ejthette volna.

Miután a három szűz, az éj királynőjének küldöttei elhagyták az ájult Taminót, tollruhájában színre lép Papagénó, a madárember. Ő testesíti meg az emberben lévő világit, tágabb értelemben a természet emberét. Ő teljes mértékben a bolygói légkörből magyarázható; erre a körülményre a levegő eleme utal (madár = léglakó). „Én csak egy amolyan természetember vagyok”, mondja később önmagával elégedetten a papok egyikének. Papagénó egy igazi „széllelbélelt fickó”, a felületes földi értelem alaptípusa. (A légelemet gyakran hozzák párhuzamba a gondolkodással.) Behatárolt észlelési foka miatt ez a típus származásáról és környező teréről semmi pontosat nem tud. Ezért nem is értheti, hogy Taminó miért nevezi magát hercegfiának. Papagénó csupán madarakat fog a csillagként tündökő királynő és szűzei számára, és ezért cserébe enni, inni kap: „bort, cukor-kenyeret és édes fügét”. Többet nem tud, és nem is akar tudni.

„Madarat fogni” itt annyit jelent, mint a mentálszférát betöltő gondolati vetületeket, kívánságképzeteket befogni. E természetre irányuló eszményekhez igazodik az egész finomanyagi anyagcserefolyamat, mely kölcsönhatásban áll az aurikus lénnyel, mert „a tudatállapot egyúttal létállapot is”. A dialektikus ember az aurából – táplálék gyanánt – átalakított erőket kap vissza, melyek többek között meghatározzák a tudatát. Magasabb szempontból tekintve ezek csak pótlékok, amelyek pusztán kábaságot eredményeznek. Ez azt jelenti, hogy a tudatot tokba zárják (bor) és kielégítik (édes fügék), mégsem hozhatnak megszabadító értelemben tényleges lelki fejlődést.

Papagénó tehát mindenekelőtt a tömegembert személyesíti meg, aki utolsó sejtjéig ebből a természetből való, ugyanakkor saját természetszemléletünk, énszemélyiségünk tükörképe is. E lény teljesen a bolygói erők anyagcseréjéből él, és abba merül. Az ő segítségével kell a bukott szellemembernek e természetben tapasztalatokat szereznie, miközben sok szempontból – külsőleg szemlélve – a tömegember ruháját ölti magára. A Papageno név az „apaságra, szülőségre” való hajlandóságot fejezi ki, így világossá válik, hogy e lény természetes célja a saját faj szaporításában merül ki, következésképp ez a legmagasabb beteljesülést is jelenti számára. Így logikus, hogy Papagénó a Papagénával történő végleges egyesülés után eltűnik a színről –teljesen beavatottá nem válhat.

Nos, az is világos, miért ő a közönség kedvence. Viselkedésében mégiscsak a „tipikus emberi” gyengeséget, szükséget és szükségletet vetíti szemünk elé: mindenki kedvére azonosulhat vele.

A magasabb tudat – illetve a műhöz térve Taminó – bennünk felébredvén mégis felismeri, hogy a kezdeti vélekedéssel ellentétben Papagénó tulajdonképpen nem is ember, hanem csak egyike az éj királynőjét szolgáló szellemeknek, akiről apja mesélt neki. Az Isten által szándékolt lényből, az igazi őstípusunkból eredő öntudatsugárzás felismerteti a kereső emberrel, hogy földi személyisége az igazi emberlétnek semmiképpen sem felel meg. Ő csak egy biológiai robot, egy tapasztalati eszköz, s így mulandó. Papagénó megelégszik „étellel és itallal”, egy asszonyról álmodik, és semmi több. Ő sem látta soha az éj királynő-jét, és teljesen kizártnak tartja, hogy a királynő felismerhető lenne. („Mely emberszem pillanthatna át a királynő feketével átszőtt fátylán?”) Mind észlelésében, mind a felismerés iránti igényében a földi ember elemi korlátok közé van zárva.

Amikor Papagénó arra a kijelentésre vetemedik, hogy megölte a kígyót, akkor a három elfátyolozott nő fenyítően lép színre. Étekként vizet és követ nyújtanak neki, szája elé pedig arany zárat függesztenek, hogy többé ne tudjon idegeneknek hazudni. Vagyis: ha a kis éntudat szemtelenül beképzeli magának, hogy a roppant kundalíni hatalmát már legyőzte, akkor ezt a felfuvalkodottságot a vízszintes síkon a segítő erők elvonásával büntetik, hogy e tekintetben józan ön-megismerés alakulhasson ki.

 

TAMINÓ BELESZERET AZ ISTENI LÉLEK KÉPÉBE

A három nő átnyújt Taminónak egy képet, amely Paminát, az éjkirálynő lányát ábrázolja. Taminót nyomban megigézi a kép. Nem is ügyel többé a három nő és a Papagénó közötti beszélgetésre, szerelemre gyullad az isteni lélek e képmása iránt. Az üdvrevágyás felébred. A tudat befelé, a szívbe tekint. Ez a szikrázó isteni szeretetsugár, az új lelkesítés első tapasztalása a kereső ember szívében.

„A kép varázslatosan szép, melyet még szem nem láthatott! Érzem, érzem, mint tölti el szívemet új rezdüléssel az istenkép. Habár ezt a valamit nem tudom megnevezni, mégis égető tűznek érzem. Ez az érzés lenne hát az igazi szerelem? Igen, ez csakis a szerelem lehet! Ó, bárcsak megtalálhatnám őt! Ó, bárcsak már előttem állna! Szeretőn és igazi elragadtatással telve szorítanám keblemre őt, s aztán örökké az enyém lenne.”

Hogyan lehet Pamina, az isteni lélek az éjkirálynő lánya? Ez csak akkor válik érthetővé, ha meggondoljuk, hogy az anyaistenség eredeti tisztaságában ragyogott, mielőtt a természetrendek szétválasztása által az éj királynőjévé vált. Azelőtt isteni értelemben vett „csillagragyogású királynő” volt. Az isteni teremtési mozzanat hozta létre ebből az eredeti természetből Paminát, a tiszta lelket, aki az emberi szívekben ősképként van elrejtve. Ha az emberben az isteni értelem ismét hatékony lehet, ha Taminó színre lép, akkor hull le a fátyol a képről. Az út célja ekkor a kereső szeme elé tárul, s mindmegannyi fáradozása során vezetője lesz.

Taminó megtudja a három nőtől az éj királynőjének szándékát, miszerint maradéktalanul boldoggá kívánja őt tenni. Azzal akarja megbízni, hogy szabadítsa ki lányát a hatalmas, gonosz démon karjaiból. Az éj királynőjét az az önző cél vezérli, hogy a szellemet és a lelket alattvalójává tegye. Nem is sejti, hogy ezáltal saját pusztulásán munkálkodik. Taminó megtudja, hogy Paminát kedvelt tartózkodási helyéről, a ciprusfa ligetből rabolta el Monostatos, amikor ott Pamina egyedül volt. A ciprus-fa-liget a szívben lévő szentelt helyre utal. Ezt a területet a Szerzet az ember életútja folyamán a lehetőségek határáig oltalmazza a dialektikus befolyásokkal szemben, hogy oda alkalmas pillanatban a Krisztussugárzás – a megérintett ember számára megfelelően átalakított rezgés formájában – beereszkedhessen.

Ekkor következik – mert csak most következhet – egy látomás, melyet kizárólag a szellemi ösvényen való haladás idézhet elő. Ez szembesülés az éj királynőjével, vagyis a valóságnak és az istentelen természetrend központi elvében rejlő hatalomnak a felismerése. Mennydörgés közepette válnak szét a hegyek, és a színház egy pompás szobává változik. A királynő csillagokkal díszített trónon ül. Az aurikus égboltozatot látjuk, s közepén Luna asszonyt, a Holdat, akit a régi mítoszokban az „őrült anyaként” is említenek. A Hold irányít minden fejlődési folyamatot a Földön, azáltal, hogy ő szállítja a napenergiát a földháztartás számára. Befolyása oly széleskörű, hogy joggal lehet a földi élet uralkodójának tekinteni. Taminó megtudja a boldogtalan anya szomorúságát, akinek látnia kellett, hogyan rabolják el lányát, mivel ő még gyengének bizonyult ahhoz, hogy megoltalmazza a támadással szemben. Taminónak ígéri tehát lánya kezét, ha megmenti őt.

E látomás után a három nő átnyújtja Taminónak hercegnőjük ajándékát, az arany varázsfuvolát azzal, hogy ez majd megóvja, a bajban támogatja őt.

„Ezzel mindenhatóan cselekedhetsz, megváltoztathatod az emberek indulatát: a szomorú jókedvűvé válik, az agglegényt szerelem tölti el. Ó, egy ilyen fuvola többet ér minden aranynál és koronánál, mert általa megsokszorozódik az emberi boldogság és elégedettség.” Hogy valójában honnan származik e fuvola, az csak a cselekmény további menetéből derül ki.

Papagénó közben kegyelmet kap, megszabadítják a száján lévő zártól, s megparancsolják neki, hogy Taminóval – annak szolgálatában – késlekedés nélkül siessen Monostatos várához. Védelem gyanánt ő egy ezüst harangjátékot kap.

E varázshangszer erejét tulajdonképpen szellemi (arany) és lelki (ezüst) erők adják. Mágikus hatása a világ ösztöneit és indulatait jelképező „vadállatokat” képes összhangba hozni és semlegesíteni. Ezek az erők: a megtisztult lélek ezüstharangjátéka és a Szent Szellemben sugárzó kígyótűzoszlop hangzása. Az utóbbi, mint Orpheus lantja is, hét hangot ad, melyek megfelelnek a Szent Szellem hét nézetének vagy hangzásának. A kérdésre, hogyan lehet a várat megtalálni, a következőképpen válaszolnak a nők: „Három fiatal, szép, bájos és bölcs fiúcska lebeg körülöttetek utatokon, ők lesznek a vezetőitek, kizárólag az ő tanácsukat kövessétek.” E három fiú a Gnózis gondolatalakító erőire utal, melyek a hatodik kozmikus területről sugároznak. Ezek mozgósítják az emberi templom három szentélyét: a filozófiai nézet a gondolkodás megváltozásán, az erkölcsi a szív megtisztulásán, míg a megvalósító nézet a szellem-lélek-test egység helyreállításán munkálkodik. Ezeket az erőket az Élet Szerzetének három nézetében sugározzák ki (Rózsakereszt, Katárok és a Grál).

A fölöttes természethez vezető úton, ahol természetszerűen véget ér a dialektikus segítőerők – a három nő – befolyása, az igazán megszabadító folyamat vezetését az erők mindenkori magasabb oktávjai veszik át. Szóval a földi Merkúr, Vénusz és Marserők visszalépnek a rejtélybolygók (Uránusz, Neptun, és Plútó) sürgető erőivel szemben. Ez utóbbiak a szív, a fej és a medenceközpont megújítói.

A következő jelenet a szemlélőt lefelé vezeti az erkölcs centrumába, a szívbe és szembesíti őt az erkölcsös megindultság folyamataival, melyet az ösvény okoz.

A színházterem pompás egyiptomi szobává változik. Monostatos három rabszolgája arról beszélget, hogy Pamina elmenekült a szerecsen kezei közül, aki kivetette rá hálóját: „Hiszen ismered a buja pocakot és az ő modorát, de a lány okosabb volt, mint gondoltam. Abban a pillanatban, amikor amaz már győztesnek vélte magát, a lány Sarastro nevét kiáltotta. Ez aztán megrázta a szerecsent: némán és mozdulatlanul maradt állva. Ezalatt Pamina a csatornához szaladt és egy gon-dolán a pálmaligethez hajózott. ”Mégis nagy rémület közepette kell megélniük („hogy ilyet kelljen látni, az pokolkínszenvedés”), hogy Monostatos Paminát keményen megragadja, megkötözteti, és gyűlölettől fröcsögve kegyetlen meggyalázással fenyegeti.

A három rabszolga nem más, mint a fejben, szívben és a személyiség napfonatában a kivitelező szervközpontok. Ezek alá vannak vetve a primitív ösztönlénynek, melyet Monostatos jelképez. Ez bennünk a kőkemény önző elv. Pamina, aki inkább meghal, mintsem odaadja magát ennek az énszenvedélynek, ájultan hanyatlik egy szófára. Itt érdemes felfigyelnünk a kezdőjelenettel való párhuzamra, amikor is Taminó a kígyó üldözésére ugyancsak ájulással reagált.

Az énőrület s a belőle fakadó gyűlölet a bűnbeesés eredményei. A fakó fekete szín a minden lelki fénytől való elválasztottság következménye. Ezek a medencéből felemelkednek a szívbe, oda, ahol Sarastro és az övéi először közlik ma-gukat a lénnyel. A Sarastro név hasonlít a „Zoroasterre” vagy „Zarathustrára” és a napszolgákra, a Fraternitas solarisra, az isteni szerzetre vonatkozik. A szív a naperők befolyási területe. Ha a lélek megnyitja magát a szellemi nap befolyásának, tehát mintegy felhívja Sarastro nevét, akkor erre a pillanatra az ösztönlény semlegesítve van. De Pamina, az új lelkesültség egyelőre még túl gyenge, még túl átmeneti ahhoz, hogy a „csatornán”, a kis vérkörön keresztül elérje a „pálmafaligetet”, mely a fejben egy bizonyos központot jelent. Az ösztönlény, mely az ösvényen való járás során szorult helyzetbe kerül, és csak ekkor válik igazán láthatóvá, újra és újra lehúzza a keresőt, megköti annak lelki hatósugarát. Ezért érthető, hogy az új lélek utálattal telve iparkodik elmenekülni a lehúzó befolyások elől. Az értelemmel való hiányzó kapcsolat miatt azonban átmenetileg még hajlik arra, hogy mintegy a múltba meneküljön, hogy megfutamodván visszatérjen a természetanyával való összetartozás régi életállapotához.

Ekkor jelenik meg Papagénó az ablaknál. Pamina rögtön bizalommal van iránta a kép alapján, melyet az magával hozott, s amely Pamina anyjától származik. A szerelemről beszélgetnek. Papagénó sajnálja, hogy még nem talált asszonyt, Pamina reménnyel kecsegteti. Mivel Pamina még képtelen megérteni magas elhivatottságát a szellemmel (Taminóval) való házasságra, ezért Papagénóval dicsőítő dalba kezd a nemeknek az isteni tervben foglaltatott együttműködéséről, amely az „alsó oktávban” földi szerelemként fejeződik ki. „A szerelem megfűszerezi életünk napjait. A természet körében hat. Magas célja világosan megmutatkozik, nincs semmi nemesebb, mint férfi és nő: felérnek ők az istenségig.”

Hatalmas szellemi fordulat közeleg

 

MÁS MA A VILÁG ÁLLAPOTA, MINT 39 ÉVE, 1956BAN VOLT, AMIKOR JAN VAN RIJCKENBORGH, AZ ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJÁNAK NAGYMESTERE A LELEPLEZÉS CÍMŰ KÖNYVÉT ÍRTA AZ ELJÖVENDŐ DOLGOK ELŐREVETETT ÁRNYÉKA FOLYTATÁSAKÉNT.

 

A Leleplezésben a szerző a világért és az emberiségért létrejött gnosztikus megmentési terv, valamint az ezzel szembeállított nagy játék képét tárja elénk. Ír a körmönfont félrevezetésről, melynek sok, megszabadulást kereső lélek esik áldozatul. Leírja továbbá a hatalomnak a tükörszférából irányított megragadását. Ez Krisztus programozott „újraeljövetelében” hág a tetőpontjára. E program bizonyára nagy nézettségnek örvend majd.

„Időközben pedig” – így áll a 18. oldalon, – „a föld igazi eklézsiáját, amely a játékot az első pillanattól kezdve átlátta, és a részvételre való felhívást visszautasította, kínozzák és üldözik; a tömeg pedig hurrát üvölt e csoport látszólagos pusztulása felett.”

A tömegek mindig is ujjongtak, amikor az őrületet átlátó és a fenevad imádatát megtagadó ártatlanokat öldökölték. Az igazság szolgái hiába kínáltak az emberiségnek nagy és örök kincseket, csak gúny, árulás, üldöztetés, kínpad és halál lett az osztályrészük.

„Vala pedig a húsvét péntekje, és mintegy hat óra. És monda (Pilátus) a zsidóknak: Ímhol a ti királyotok! Azok pedig kiáltoznak vala: Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt.” (János 19:14,15)

Így húzódik a felperzselés és vér nyoma a múlton keresztül. Hogyan lehet az ellenség ilyen rossz? Bár a gonosz soha nem alszik, mégsem annyira a „velejéig romlott”, mint ahogyan mondják. Aki a tengerfenékbe lyukat akar ásni, észreveszi, hogy nem sikerül, mert a víz a keletkezett gödröt is kitölti. Ez a nehézségi erő, e természet egyik törvénye. Mégsem lehet azt mondani, hogy a víz gonosz. A dialektika sem képes máshogyan reagálni, vissza kell hódítania egy esetlegesen elvesztett területet, ki kell töltenie az űrt, amilyen gyorsan csak lehet. A régi rózsakeresztesek ezért is mondták:

„Nincs üres tér.”

 

A DIALEKTIKUS TERMÉSZETBŐL NEM LEHET ÉSZREVÉTLENÜL KIOSONNI

Senki sem juthat ki a dialektikus életterületről észrevétlenül. Ez olyan biztos, mint ahogy kétszer kettő négy. Nem mintha a dialektika különösebben gonosz szándékú volna, de fajtájának megfelelően nem képes más módon reagálni. A megüresedett teret – ahol csak lehetséges – azonnal újra ki kell töltenie. Ez dialektikus törvény, e természet egyik alapvető tulajdonsága. Pusztán e tulajdonság következtében vannak lények, melyeknek jó, vagy gonosz szerepet kell betölteniük. Mégis, velejükben mindannyian a gonoszjó vagy a jógonosz, a téridővilág hasadtságát uraló őrület szálain függnek. A látható világról van szó, de mindenekelőtt a láthatatlanról is.

A rózsakeresztesek a „dialektikus hierarchia” jelöléssel utalnak e szervezett őrületre. Ebből keletkezett minden okkult, misztikus és egyházi hierarchia. A Pistis Sophia gnosztikus irata szerint a Pistis Sophiának az eonok minden szféráján át kell vonulnia, és kétségbeesetten, lesújtva énekli vezeklő dalait. Ebből megtudjuk és rádöbbenünk, hogy a csaknem tehetetlen embert hatalmak tartják fogságban. Ennek legrosszabb állapota pedig a tökéletes tudatlanság, amikor az ember már nem is veszi észre, hogy fogoly. Ha nem látja, hogy „elveszett fiúként” kénytelen a disznók moslékát enni. Ha nem érez késztetést, hogy felkeljen és visszatérjen az Atyához. Ez az átlagember állapota.

 

NAGY VÁLTOZÁSOK 1875 ÓTA

A tükörszféra hatalmi helyzetét évszázadokon át, körülbelül 1875ig, semmi sem veszélyeztette. Akkoriban azonban kifejlődött néhány hatalmas impulzus, amelyeknek az emberiséget egy hosszú éjszakából való felébredés küszöbéhez kellet elvezetniük. Ezt az időszakot az Egyetemes Szerzet gondosan és hosszan készítette elő. Beavatottak jövendölték meg századokkal azelőtt, hogy a XX. században nagy fény ragyog fel a világon, és az emberek seregestől fognak feléledni.

E felébredés méretét mégis a jövő rejtegeti, mígnem felvirrad a nap, amikor az Egyetemes Szerzet a tükörszféraőrület áluralmát közvetlenül megtámadja. Ezt a szent munkát a Szerzet küldöttei öntötték formába. A valóban és komolyan az igazságot keresők előtt természetesen meg kell nyilvánulnia mindannak, ami még rejtve van. Viszont sem gyöngyöket nem szabad soha a disznók elé szórni, sem rózsákat a szamarak elé…

Így ajándékozták meg az emberiséget a világossággal, és nyitottak ajtót neki. Az ellenség azonban, mint mondottuk, nem alszik: mert nem tehet mást; mint a víz, amely a szabaddá vált helyet nyomban kitölti…

 

A FÉNYHEZ VIVŐ ÚT ELLENÁLLÁST KELT

A Rózsakereszt nagymesterei, Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri annak is tudatában voltak, hogy az igazságkeresőt nem lehet ellenállás nélkül a világosságok világosságához vezetni. Az ellenálló erők mindig odasújtanak egész ravaszságukkal. Aki le akarja leplezni ezt a ravaszságot, annak ezt önmagában kell felfedeznie. Aki önmagában még nem pillantotta meg a szörnyű Medúzát, az könnyen mondhatja: ó, nem lesz ez olyan vészes, hiszen jóakaratúak vagyunk, a fényre törekszünk; a fény minden, amire vágyom! Egész szívemmel, minden vágyakozásommal sóvárgok utána…

Maga Péter, a legjobbak egyike sem tanúskodott nagyobb önismeretről: „Ha veled együtt kell is meghalnom, semmiképpen meg nem tagadlak téged.” (Márk 14:31) Neki is meg kellett azonban tapasztalnia, hogy háromszor tagadta meg urát: fejével, szívével és cselekedeteivel. Ez a puszta valóság.

Amikor pedig az Úrnak Gecsemáné kertjében át kellet virrasztania a sötét szenvedés óráját, senki sem akadt, aki vele virrasztott volna. Alva találta tanítványait. Méghozzá háromszor.

„Harmadszor is jöve, és monda nékik: Aludjatok immár és nyugodjatok. Eljött az óra, ímé az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik.

Keljetek föl, menjünk: ímé elközelgett, aki engem elárul.” (Márk 14:41,42)

 

KI ÉRTI A FÉNY ÉS A SÖTÉTSÉG DRÁMAI KONFLIKTUSÁT?

Vajon meg tudja e érteni napjaink embere e kozmikus és mikrokozmikus drámát? Ha az égi közelít a földihez, és kerekasztalt alkot, akkor alapvető szembenállás keletkezik. A tizenkét pár állatövi erő éppoly kevéssé képes pozitívan reagálni, mint a tizenkét pár agyideg. Alszanak. Sőt: van közöttük egy Júdás is. Nem rossz ember, nem gonosz áruló, hanem a legmagasabb, amit a dialektika kínálhat. Júdás jelképezi az ember ama hajlamát, hogy a Krisztusfényt saját ragyogó világi eszményeinek szolgálatába állítsa. Ez az árulás minden emberben ott leselkedik.

Mi pedig ebben a hasadt állapotban beszélünk másoknak a fényről, mely tudatunkat még mély álomban találja. Itt szunnyad Júdás árulása. Ez nagy éberséget követelő helyzet. Ezt a mozzanatot ugyanakkor nem lehet átugrani, végig kell küzdeni és átélni. Egészen addig a pillanatig, amikor besugárzik a Szellem tüze. Akkor virrad fel Pünkösd napja, a Szent Tűz kitöltésének ünnepe.

Évszázadok gyakorlata bizonyítja, hogy a keresztény ünnepnapokat felületesen ülik meg anélkül, hogy az ember ezáltal belülről bármit is változna. Ez annál inkább szomorú, mert az egész ciklus – a fény születése, a keresztre feszítés, feltámadás, mennybemenetel és a Szent Szellem kitöltése – az emberben lezajló folyamatra utal. Az újjászületésnek és az azt követő transzfigurációnak eme állomásait egy gnosztikus szellemi iskolában viszont meg lehet valósítani. A keresőnek azonban jól meg kell értenie az idők jeleit. Magában és maga körül is fejlesztenie kell a jelenségek igazi fajtájának helyes felfogását. Látnia kell, mi történik, és nem szabad hagynia, hogy áldozatul essék a tudatlanságának.

Pedig mily könnyen félrevezeti az embert a szép látszat, egy hamis eszmény, a fény miatt keletkező árnyék…!

 

AZ EMBERISÉG FELÉBRED HIPNOTIKUS ÁLMÁBÓL

Az egész világ mindent átfogó nagy felébredésről beszél. Az ember felteszi a kérdést, hogy ki is ő valójában. Mit csinálok én itt? Van e ennél jobb világ is? Mi történik, miután meghaltam? Sokan válnak érzékennyé úgynevezett természetfeletti jelenségekre is. Jó, hogy az emberiség most felébred. Ez az állapot azonban nem is olyan egyszerű, mert az ébredés közben és után vezetőkre is szükség van. Méghozzá olyanokra, akik saját tapasztalatból ismerik a labirintusból kivezető utat, akik ezt az utat már maguk is bejárták. Azért, hogy ne vak vezessen világtalant, nehogy mindkettőjüknek a mocsárban kelljen megfenekleni. Hogy ne vak prédikáljon világtalannak a fényről, amit egyikőjük sem lát, és egyik süket ne a másikat faggassa a gyönyörű zenéről, amit egyikük sem hall.

A vízöntő korszak ösztönző befolyására jelenleg lenyűgöző a kínálat az okkult vagy misztikus alapú, nyugati és keleti eredetű gondolkodási irányzatok és önmegvalósítási rendszerek tekintetében. Oly sokféle létezik, és oly gazdagon árnyalva, hogy az igaz kereső is csak fáradságosan talál utat, mivel rendkívüli mértékben ki van téve a félrevezetés veszélyének.

 

KIÚT A NÖVEKVŐ ZŰRZAVARBÓL

Az állítólagos lehetőségek vásári összevisszaságának és nyüzsgésének kellős közepén mutatja meg a Lectorium Rosicrucianum a kereső számára a Gnózis megszabadító ösvényét. 1956hoz képest azonban van egy különbség. A Gnózis fogalma akkoriban még nem volt olyan ismert, mint ma, azóta viszont – ahogy mondani szokták – beszédtémává vált. Észre kell vennünk azonban, hogy ebben is nagy veszély rejlik. Ekképpen ugyanis könnyen befalazhatják a Gnózist mindenféle elképzeléssel és értelmezéssel, melyek bizonyára érdekesek, mindamellett egészen agyafúrt módon akadályozhatják meg a Gnózis eleven érintését. A világ így zárja keretek közé a Gnózist. Akkor aztán csupán történelmi összefüggés marad belőle. Jóllehet ezt is nagyszerűen lehet még egy ideig tanulmányozni, de semmiképpen sem vezet már a Gnózis számára egyedül szükséges önátadáshoz.

Az új élet legfontosabb követelménye ugyanis az önátadás, tehát hogy az ember a gnosztikus ösvénynek szentelje magát. Enélkül, a „mindent vagy semmit” elvével szembeni engedelmesség nélkül a Gnózis csak lebilincselő fogalom marad, érdekes beszédtéma, mélyreható tanulmányok tárgya, vagy – kétes értékű ráadás gyanánt – az éntudat színekben pompázó dísze. Ezért, aki igazságkeresőként az ellenség nagy játéka elől meg akar menekülni, ha valóban meg akar szabadulni, és ilyen értelemben kíván munkálkodni a fordulóponthoz közeledő tízezrek szolgálatában is, annak határozottan kell a Gnózis felé fordulnia és magát átadnia. Lényét meg kell nyitnia a Hétszellem megszabadító érintésének, annak bősége számára. Akkor a fény minden sejtést meghaladó erővel terjed ki az egész világ fölé, és számtalan embert érint majd meg mélyen a szívében.

„Tudom, hogy halandó vagyok,

s röpke nap csupán a létem.

Mégis, ha a csillagokat

útjukon kísérem,

lábammal a földet többé nem érintem.”

(Hermész Triszmegisztosz)

Hídverés az abszolúthoz

 

AZ EMBERISÉG FEJLŐDÉSÉNEK A CÉLJA ÁTTÖRÉS ÉS MEGSZABADULÁS, DE HOVÁ ÉS MIÉRT? A TÉRIDŐBONYODALMAINK LÉNYEGÉBE VALÓ BELÁTÁS EGY VALÓBAN HATALMAS MEGSZABADÍTÓ FOLYAMAT ELSŐ LÉPÉSE.

 

A tökéletes utáni vágy állandóan hajszolja a kereső embert. Látómezejét és mozgásszabadságát azonban szemellenzője nagyon beszűkíti: mindenütt áthághatatlan sorompókba ütközik. Így aztán szép lassan hozzászokik, hogy körbe, körbe ügessen, és időnként még maga körül is forogjon, mint egy jól idomított cirkuszi ló.

Ki mondja meg nekünk, melyik úton kell mennünk? És miért keressük újra meg újra a tökéletest ezen a világon? Mi ránt minket vissza ismételten ebbe a rendetlenségbe? Az ok kétségkívül bennünk magunkban rejlik: korlátolt észlelő és képzetalkotó képességünkben, félelmeinkben és aggályainkban, rest gondolkodásunkban, énközpontúságunkban, jól ismert szokásainkban. Egyéni és társadalmi előírások nélkül ki sem bírnánk.

Mégsem lehet az egész felelősséget az énre hárítani, hiszen maga az én is fogoly az egymást átható morfikus terek sokaságában. Ezért halad gondolkodásunk mindig ugyanabban a kerékvágásban, rendre ugyanazokat a mintákat, kliséket majmolva. Ezeket a mintákat családunk vagy rokonságunk, társadalmi rétegünk, nemzetünk, fajunk, valamint az emberiség egésze, illetve a mikrokozmikus elődök népes serege fonja.

Minden említett szintnek megvan a saját ősök milliárdjai által felépített és megerősített mintája. A legkisebb közös nevezőn lévő együttes térnél, az emberiség terénél (földszellemnek is nevezik), mindenekelőtt egy dologról van szó: a túlélésről! Ebben áll az emberek gondolkodásának egysége! Ez a mi karmikusan erősen megterhelt vérörökségünk. Ebből a vérből és e vér által élünk.

 

AZ ELSŐ LÉPÉS A TÖKÉLETESSÉG FELÉ

És mégis: a kereső a tökéletes első kezdeményét csak magában tapasztalhatja, képzetalkotó képessége által. – Csak hát, hogy fedezze ezt fel? Lehet e egyáltalán hidat verni az abszolúthoz?

E természet alapvető zavartságának belátása, e világ tökéletlensége miatti szenvedés a vért nyugtalanná teszi. Az ezáltal létrehozott mágneses rezgésre válaszol a „középen lévő” erőtér. Ez egy hívóerő, mely a gnosztikus élettérrel áll összeköttetésben, de a mi dialektikus természetünkben hat. Ez az erő a morfikus bonyodalmak fellazulását okozza. De folyamatszerűen csak e felismerés következetes alkalmazása által kerülhet sor a saját rendetlenség teljes felszámolására és a tudatlanság megszüntetésére.

A belátás egy alapvető és visszavonhatatlan megváltozási folyamatot indít el. A legmagasságosabb fény érintése ugyanis egyszer s mindenkorra megrajzolja a kereső életcélját, s egy új lelki tevékenységre ösztönöz. Kétszeres folyamat veszi kezdetét: egy új kibontakozás (a lélek fejlődése)és egy új „beburkolás” (a szellem visszanyerése, beereszkedése).

 

A BELSŐ MEGSZABADULÁS FOLYAMATA

Az igazi fejlődés abban áll, hogy a rendszerbe besugárzó megszentelő szellem, a Naplogosz, az egész emberi rendszert – így az új lelket is – megeleveníti. A kibontakozó új ember elkezdi határozottan eloldozni magát a földszellem energiáitól. Ebben egy további sugárerő siet a segítségére: a korábban megszabadultak vérereje. Az ösvény bejárására való készsége összeköti őt az előtte járó, megszabadult testvérek vérörökségével. Amíg azonban meg nem szabadul a világtól, addig ebben a világban áll. Az önmagával való felhagyás még nem zárult le.

A morfikus terek energiáinak haszonélvezői természetesen tiltakoznak e feloszlató folyamat ellen. Mindent elkövetnek hát, hogy megakadályozzák térenergiáik gyengülését. A keresőnél ez külső torlaszok formájában jelentkezhet, amelyek megnehezíthetik az útját. A forma azonban nem mindig árulkodó: történhet ez nagyon kifinomult, bensőségessé tett módon is, például, amikor a kereső megpróbálja gondolatait és érzelmeit aktívan uralni. Ez az énnek egy újabb kiruccanása, mely a megfelelő eon azonnali erősbítéséhez, a vele való kapcsolat elmélyítéséhez vezet.

Ebből kiderül, hogy a szóban forgó feloszlatási és megszabadító folyamat magányos zarándokként aligha kivihető, az ellenerők túl hatalmasok! Korszakunkban ugyanis – ahogyan még látni fogjuk – az egészről van szó. A kereső persze nincs egyedül: sokan akarnak a hipnózisból felébredni. Velük köthet – és kell is, hogy kössön – szövetséget a siker érdekében.

Be kell látnunk azonban, hogy a rokonérzelműek közösségében is leselkednek bizonyos veszélyek. Ezek egyike az az elképzelés, miszerint az ember a megfelelő hegyi vasútban ül, s ezért automatikusan, kényelmesen és biztosan megérkezik a csúcsra.

A saját felfogás miatti elakadás megelőzése érdekében bölcs dolog, ha társainkkal gondolatcserét folytatunk. Az ilyen találkozások alkalmával rábukkanunk gyenge pontjainkra. Embertársaink nagyon is világosan tükrözik vissza hiányosságainkat, félrehangoltságunkat, botlásainkat. „Életedet a másikban látod.”

Ezen hiányosságokat felismerve azonban tovább kell lépni a megértésükhöz. Csakis ez vezethet az eonok hatalmának további lazulásához, majd végül e vészterhes befolyási szférából történő tökéletes szabaduláshoz. Ahhoz, hogy a fény útját meglelvén mehessünk is rajta, két dolog szükséges. Először is saját gondolkodási modellünket kell megértenünk, majd ennek a közös hatalmi összpontosulásokhoz való viszonyát kell tisztáznunk. Ez minden, amit tehetünk és amit tennünk kell, – az új lélek ekkor növekedhet, és mindinkább betöltheti tudatunk szokásos elképzeléseitől megszabadított terét.

Az emberiségfejlődés igazi célja áttörés és megszabadulás. Ez a megszabadító áttörés felöleli

1. a régi lény kiismerését,
2. az új lénnyel való egybekelést,
3. a célhoz való áttörést.

A kiismerésnél az én leleplezéséről van szó a tökéletesen tárgyilagos megértés érdekében. Sokan eleve azt gondolják, hogy ők tudják mi az én, hogy ők ismerik az ént. Egyszer alkottak róla maguknak egy alapelképzelést, amit aztán hébe-hóba módosítanak. Ezt az elképzelést persze nem lehet mindenestől hibásnak nevezni, de attól még elképzelés marad, érzékszervi hatások tolmácsolása és semmiképp sem valódi tudás.

Minden elképzelés csak feltételesen érvényes, mindig függ a személyiségtől, annak gondolkodásától, érzelmeitől, – ezáltal viszonylagos, elfogult és tökéletlen. És pontosan itt rejlik a megszabaduláshoz való döntő áttörés nyitja. A gnosztikus tannal tett első találkozásától fogva az élet rejtélyeinek egyetlen tanulóját sem hagyják kétségben az én lényét és káprázat mivoltát illetően. A folyamatos felvilágosítás által a tanulóban egy különös küzdelem keletkezik, melyet a Nibelung mondakör Siegfriedje is vívott a láthatatlanná tévő sapkát viselő törpe (az aurikus lény) ellen. Ez a küzdelem rendkívül jelentőségteljes.

Felismerte e már Ön a törpét? Elragadta e már tőle a varázssapkát? Vagy még hadakozik az álcázott gnómmal… mert még nem látja őt, mert még nem tudott az elevenjére tapintani?

Amíg a kereső ezt a minden hájjal megkent manót – asztrális önvalóját – le nem leplezi, nem könyvelhet el előrelépést a belső megszabadulás ösvényén. Az álcázott törpe válogatott furfanggal és ravaszsággal vezeti az orránál fogva, s kedve szerint győzi le és uralja őt.

E tekintetben a legtöbben sokat harcolnak, sebeiket gyógyítgatják, ismételten nekirugaszkodnak, s újabbnál újabb taktikák és ötletek kovácsolásával és kipróbálásával szorgoskodnak.

De elegendő és helyénvaló e mindez? Nem merül e ki túlzottan a jelölt az önműködő folyamatokban és azzal az énnel vívott vak csatározásban, amely nincs elég mélyen kipuhatolva, lényegében még nincs leleplezve, még nincs valóban felfedezve?

A megszabadító áttörés első lépcsőfokát képviselő igazi megismerés a természetszemélyiség számára titokzatos, és tökéletesen rejtve van. Semmiképp sem állítható párhuzamba valamiféle hagyományos tudás elsajátításával. Az embert minden tudás csak ahhoz a siralmas ponthoz volt képes elvezetni, ahol ma áll. A pusztán tudásra áhítozó megközelítésből legfeljebb az egyetemes tan értelmi elsajátítására futja. Egy ilyen tudás csupán köntös. A valódi áttöréshez szükséges első lépcsőfok azonban már nem tudásból áll: ezt a látszólag teherbíró, s eleddig bizonyos biztonságot és oltalmat nyújtó ruhát a keresőnek le kell vetnie.

A valódi megszabaduláshoz igaz ismereteken nyugvó előrehaladás szükséges. Ha lépteinket belső felismerés, a szívből feltörő „tanítás” diktálja, csakis akkor beszélhetünk haladásról az élő ige parancsára. Ennek feltétele az én teljes kiszolgáltatása. Siegfried történetének szavaival élve: az éntől kíméletlenül el kell ragadni varázssapkáját, hogy kiismerhetővé, átlátszóvá, s így ellenőrizhetővé és legyőzhetővé váljon. Az első lépés minden egyéni elképzelés feladása: mindazt, ami volt, fel kell áldozni annak javára, ami tényleg van. Amíg ez várat magára, addig a megszabadító áttörés ábránd és távoli ködkép csupán.

Ebben az összefüggésben mindenekelőtt azt kell világosan látni, hogy a gnosztikus fejlődés időben és térben nincs egyszer s mindenkorra meghatározva: szabványmegoldás itt nem létezik. Minden téridő rendi alakulás attól függ, miként reagál a világ és az emberiség a gnosztikus ösztönzésre.

Így a ma és a tegnap gnosztikus útjai nem egyszerű másolatai egymásnak. Egy jövőbeli szellemi iskola – mint a holnap „bárkája” –nem lesz azonos napjaink szellemi iskolájával. Egy szellemi iskola élő szervezet, gnosztikus életrendszer, mely állandó fejlődésben van. A rendszer együttműködő sejtjeitől függ, hogy mennyire fejlődhet az Élet Szerzetének követelményei szerint, hogy tényleg élő testté válik e, mely méltán kap helyet az Isten rendje felé vezető úton.

Egy ilyen gnosztikus testnek megvan az egyedi jellege, saját, isteni azonossága. Ezt a nevet, ezt az azonosságot kell szabaddá tenni és megnyilvánítani az emberben és az ember által. Ha ez sikerül, akkor a gnosztikus bárka átfogó és kézzelfogható értelemben áll majd élő testként ebben a világban.

Így a gnosztikus műben sohasem személyes elképzelésekről vagy személyes igényekről és célkitűzésekről van szó. Egyedül az Ő akarata a mérvadó. Ezért kell a megszabadulásra törekvőnek bátran és következetesen levetnie egyéni köntösét és magányos énlényének elfogulatlanul a szemébe néznie. Csak ekkor lesz a harc, a megszabadulási törekvés valóságos, vagyis hatásos és gyümölcsöző. Mi ennek a következménye?

Ha az én lelepleződik, akkor a kereső ezen az alapon, tudatosan az új isteni azonosságban állva találkozik az új Lélekemberrel.

Az ént, az életet, a világot már nem a saját szemszögéből szemléli. Az ént már nem önös gondolataiban és érzéseiben tükrözi. Nem hoz többé létre énvetületeket. Csakis így lehet az én varázssapkáját megsemmisíteni.

Felkészülhetünk azonban rá, hogy az én rendkívül kifinomult és kétkulacsos módon fog reagálni az őt ért támadásra. A legnagyobb készséggel működik együtt egy gnosztikus látszatharc megvívásában, és az abban való teljes elmerülésben. Igen, magával az emberrel téteti fel legújabb varázssapkáját. Ezért követel ez a pont különös figyelmet; ezért kell óvakodnunk a látszatgubancokon való fennakadástól és vesztegléstől.

Törjön hát át énjének, önös elképzeléseinek, gondolatainak és érzéseinek varázsszövevényén! Kösse össze magát az új lélekkel! Válassza az új lélekből fakadó belső bölcsesség útját!

Ez az út minden pillanatban a valóságot és az életet jelenti. Ez az út a megszabadulás útja. Ezen az úton beszél és kel életre a lélek.

Így kell az igazság keresőjének minden dolgát és cselekedetét – haladék és kivétel nélkül – a lélek által elvégeznie.

Erre mindenki képes, még akkor is, ha a lélekelv egyelőre csak mintegy „sötét igeként”, űrként nyilvánul meg benne. Már ez az űr is képes feloszlató és tisztító módon hatni. Csak merni kell teljesen és egészen belevágni, anélkül, hogy régi értékekbe és elképzelésekbe kapaszkodnánk.

Az ismeretlenbe tett lépés bátorságot kíván, de csakis ezáltal lehet a lélek bizalmát megnyerni, és az új lélek teherbírását és távlatait kézzelfogható módon megtapasztalni.

Ha ezt a lépést a lélek felé nem tesszük meg, ha csökönyösen az úgynevezett bevált támaszokra szorítkozunk, ősrégi normákra és mintákra hivatkozunk – mert a pillanatnyilag legyőzendő helyzet látszólag ezt követeli –, akkor a lélek soha nem mutatkozhat meg. Holtbiztos, hogy ekkor minden megszabadulási törekvés megreked a születés előtti állapotban. Az új lélek bennünk van jelen. Itt van, azért, hogy az ember most bízza rá az életét. Ki tudhatná jobban, mire van szüksége a léleknek, mint ő maga? Csak ha az ember magát mindenek ellenére és minden helyzetben teljesen a lélekre bízza, akkor léphet ki fokozatosan a lélek ismeretének hiányából, hogy élő tanúbizonyságot tegyen, és az emberiséget alapvető megforduláshoz vezesse.

Csak az ember által átélt lélekkapcsolatban változik meg a tudat és minden érzékszerv is úgy, hogy az új léleknek teret engedvén emez mind jobban kibontakozhat, végül pedig a szellemmel egybekelhet, benne kifejezésre juthat, és általa megnyilvánulhat.

A tiszta, tárgyilagos felismerés és az új lélekkel való egyértelmű, következetes kapcsolat révén rakhatjuk le az áttörés alapjait. Ez életünk célja. Minden életnek ez a célja. Állítsa ezért az új lelket nagyon tudatosan élete és törekvése középpontjába, hogy a szellem elvégezhesse művét Isten, minden dolgok atyja nevében!

Megvalósulás

 

A TANULÁS IDEJE LEJÁRT. ELJÖTT AZ ÉLET IDEJE. A MEGTAPASZTALÁS, A PRÓBA, AZ ÚJJÁSZÜLETÉS IDEJE. AZ ÚJ LÉLEK IDEJE. AZ ÚJ LÉLEK EGYESÍT, A SZELLEM SZABADDÁ TESZ, A TEST MEGGYÓGYUL. MINDENRE FÉNY ÁRAD, MINDEN MEGVILÁGOSODIK. MINDEN MINDENBEN, MINDENBEN MINDEN.

 

A gnosztikus bőség – a Pleroma – volt, van, és örökké lesz! E bőség körülvesz és áthat minket. Velünk marad még akkor is, ha mi elfordulunk tőle:

„Isten nem hagyja el kezei alkotását.”

Az isteni bőségből való részesedésünk tőlünk függ. E bőség van. Számunkra is létező valósággá lehet, ha megnyílunk előtte.

A gnosztikus bőség minden szellemi iskola élő testében jelen van. Titokban munkálkodik, s a világ és az emberiség számára dicsőséggel teljes valósággá válik, amint egy embercsoport a felfedezésen és a teljesen tudatos életre való felébredésen túl megéli és megtapasztalja, azaz a szív titkos rejtekéből felvonja a fej világosságába.

Isten fia – a gnosztikus bőség – a régi, énközpontú fejben azonban nem tud sugározni. Régi tudatunk a halál menedéke: az újjászületést lehetetlen megvalósítani ezen az alapon. Régi dialektikus gondolkodásunkat ezért le kell rombolnunk.

Hogy Isten Fia a főszentélyben újjászülethessen, a régi fejnek – János fejének – előbb porba kell hullnia. Ehhez a véghez közeledvén lakóhelyet kell készítenünk a szívünkben, templomot, mely felé az ember zarándokútra kél. Az ember visszahúzódik ekkor, s az én elvesztésének homályában „félelemmel és rettegéssel” várja az Úr napját.

Hajtsuk régi fejünket a bárd alá, adjuk át magunkat teljesen a szív csodás rózsájának, s hagyjuk, hogy legyen meg az Ő akarata! Hagyjuk el régi életünket a rózsa nevében!

Ez egy egészen különleges állapot, valódi megfordulás: cselekvő nemcselekvés; engedni, hogy a csoda megtörténjen.

Mindaddig, míg régi gondolataink töltenek el minket, a bőség napja fátyol mögé rejtőzik. A megújító tűz ekkor csak nagy nehézségek árán gyulladhat meg s hatolhat fel a koponyába. A régi gondolatok mindaddig készenlétben állnak, míg teljesen el nem hamvadtak: füst és köd burkol be minket a szív tiszta lángja helyett. Az örökkévalóság fia nem a természetember fia, nem húsból és vérből született. Isten gyermeke ő, az Atyáé, aki a Mennyben van. Az első ember ő, aki volt, s aki bennünk és általunk újra megnyilvánulásra vágyik. Semmiképpen sem felel meg sem egyetlen emberi ábrázolásnak, sem annak a képnek, amelyet gondolkodásunk önmagának kovácsolt róla.

Lehetetlen elképzelni, mert előbb létezett már, mint a világ. Volt és lesz: az első ember.

Tudás-e a mérlegelés?

 

A TUDOMÁNY FELADATÁUL VÁLLALJA FÖL, HOGY SZERTEÁGAZÓ KUTATÁSAI SORÁN ELÉRT EREDMÉNYEIT RENDSZERBE FOGLALJA.

AZ ÉLET MINDEN TERÜLETÉN MÉRÉSEK TÖMKELEGE KÉSZÜL ANNAK ÉRDEKÉBEN, HOGY A VILÁGRÓL NYERT ISMERETEINK GYARAPODJANAK. AZ EMBER AZ EGÉSZ TEREMTÉSRŐL, ÉS ABBAN MINDEN TEREMTMÉNYRŐL MÉRTÉKET VESZ, S ISTENI KÜLDETÉSE SZERINT MINDENNEK NEVET AD. A NÉVADÁSSAL AZONBAN KIJELÖLJÜK A KORLÁTOKAT IS, MELYEKEN BELÜL A LÉTEZÉS MEGNYILVÁNUL, S AMELYEKET A NÉVADÓ HATÁROZ MEG. A „NÉV” SZÓT A MÉRNI, MEGMÉRNI IGÉBŐL SZÁRMAZÓ „MÉRTÉK” KIFEJEZÉSSEL IS HELYETTESÍTHETJÜK.

 

Az ember a dolgok befogadása helyett összehasonlításukkal jut különböző felismerésekhez; akár egy számítógép, korábbi adataival veti egybe újabb információit. A dolgok valódi megragadása ellenben csak akkor lehetséges, ha minden előzetes véleménytől, minden korláttól, dialektikus tudástól mentesek vagyunk.

Megmérni, összehasonlítani, megnevezni mindig is korlátozást, leszűkítést jelent. Ezekkel a módszerekkel sohasem juthatunk el az igazsághoz, esetleg annak egy piciny szeletéhez. Az így szerzett ismeret sohasem abszolút, sohasem lehet szent.

Az ember szeretné megismerni, mintegy megmérni Istent; szeretne embert formálni Istenből. Isten azonban minden emberin kívül áll: Isten igazság, szeretet, szentség, tökéletesség, végtelenség, teljesség… Istennek nincsenek korlátai, meg nem mérhető.

Mondjunk le a méricskélésről, ítéletek alkotásáról, állítólagos tudásunkról! Ez okozza ugyanis lemerülésünket a megmérhető világba. Ebben a bebörtönzött állapotban eltávolodtunk s távol is maradunk az ismeretlentől, a felfoghatatlantól, a mérhetetlen mélységtől.

A mérték mindig részleges, sohasem teljes, sohasem szent.

Légy gyermekké, és hagyj föl a mérlegeléssel! Légy eggyé, és vesd el a dolgok összehasonlítgatását!

Légy szentté azáltal, hogy megérted mindenkori korlátozottságodat!

Ha mérlegelsz: korlátozol. Ha tudsz: a végtelenbe látsz.

Hit, remény és szeretet képezi az eredeti tudás három tartóoszlopát.