Pentagram 1994/6

A síró démon

 

AKI PRÁGÁBAN ÁTMEGY A KÁROLY HÍDON, A HAGYOMÁNYOS SZOBROK MELLETT FELFEDEZHET EGY HOMOKKŐBŐL FARAGOTT SZOKATLAN FIGURÁT, KOROMTÓL FEKETÉN, MINTHA KORSZAKOKTÓL FOGVA E HELYEN ÁLLNA. EGY SÍRÓ DÉMONT ÁBRÁZOL, AKINEK ALAKJÁBÓL ÍTÉLVE HATALMASNAK ÉS ERŐSNEK KELL LENNIE. MÉGIS ÚGY TŰNIK, MINTHA MINDEN EREJÉTŐL MEGFOSZTOTTÁK VOLNA. KÖNNYEK ÉS SZENVEDÉS NEM EGY HATALMAS LÉNY SZOKVÁNYOS JEGYEI. MI ÉRINTHETTE, MI SEBEZHETTE MEG ILYEN MÉLYEN EZT A DÉMONT?

 

A MEGSZÁLLOTT GYÓGYÍTÁSA – CSAK CSODALEGENDA?

Az evangéliumokban különleges folyamatról adnak hírt. Márk evangéliumának 5. fejezetében ez áll: »És amint (Jézus) a hajóból kiméne, azonnal elébe méne egy ember a sírboltból, a kiben tisztátalan lélek volt; a kinek lakása a sírboltokban vala, és már láncokkal sem bírta őt senki sem lekötni. Mert sokszor megkötözték őt béklyókkal és láncokkal, de ő a láncokat szétszaggatta, és a béklyókat összetörte, és senki sem tudta őt megfékezni. És éjjel és nappal mindig a hegyeken és a sírboltokban volt, kiáltozva és magát kövekkel vagdosva. Mikor pedig Jézust távolról meglátta, oda futamodék, és elébe borula, és fennhangon kiáltva monda: Mi közöm nékem te veled, Jézus, a magasságos Istennek Fia? Az Istenre kényszerítelek, ne kínozz engem. (Mert ezt mondja vala néki Jézus: Eredj ki, tisztátalan lélek, ez emberből.)«

 

A FEJEZET CÍME: »JÉZUS CSODATÉTELE AZ ÖRDÖNGÖSSEL«

Az ördöngös olyan ember, akin eluralkodott egy nem az ő saját lényéből származó – tehát külső eredetű – hatalom. De vajon nem idejétmúlt, »primitív« meghatározás ez? Nem volt e az evangéliumi történet embere egészen egyszerűen elmebeteg? Nem lelki zavarok bizonyos formájától szenvedett e, melyet esetleg biokémiai változás váltott ki nála?

Egyáltalán látott már valaki valaha démont, esetleg szarvakkal és küklopsz alakkal? Nem lehet e, hogy ez a hír is ama »csodalegendák« közé való, melyek természettudományos gondolkodásunkkal sehogy sem férnek össze?

 

LÉTEZNEK E DÉMONOK, VAGY EZ CSAK BABONA?

Csaknem minden népnél létezik démonhit. Ez nem csak bizonytalan hiedelem, hanem szilárdan beépült elképzelés.

A démonok fajtáiról és szerepéről nagyon eltérő képek élnek, az adott nép belátásának és a különböző tudatállapotoknak megfelelően. A görög Homérosz szerint a démon először istenség, majd egy isten és ember közötti lény volt. Ez a lény az emberek sorsát hangulatszerű önkényességgel irányította kívülről ható, magát a logika és a tapasztalati tudás alól kivonó hatalomként.

Szókratész és Platón az emberben lévő démonról beszél. Gnosztikus szemléletük révén tudtak a minden emberben bennlakó, igaz, eredeti isteni lélekről, akit megvilágosodási folyamat által hajdani állapotába kell felemelni. Az idő megérett arra, hogy ezt az ismeretet egy gondolati folyamat révén megtapasztalhatóvá tegyék azok számára, akik erre nyitottak voltak. Csak kevesen tudták és akarták ezt a felismerést elfogadni, bár lét és életállapotuk összességének átváltoztatásához ez lett volna a következetes lépés. Ennek ellenére a saját egyéniségtudat oly mértékben fel volt már ébresztve, hogy az emberek nagyon is érzékeltek egy démoni, szinte megfogható erőt, mely mindnyájukban benne lakott, meghatározva sajátosságukat és sorsukat.

A démonok más népek képzeletvilágában is változatos jelentéssel bírnak, noha legtöbbször itt is vagy az istenek és hősök közötti fokot képviselik, vagy sírjaikból az élőkre ható elhunytakként jelennek meg. Együttesen testesítik meg az ember számára megmagyarázhatatlan, ellenséges sorshatalmakat, olykor lelkeknek, a természet szellemeinek is tekintvén őket.

Amit az ember szenvedés és fájdalom, méltánytalan bánásmód és megkárosítás formájában tapasztal, azt őreá önkényesen és jogtalanul kirótt sorsnak érzékeli. Élete így tehernek tűnik számára, a működő és ismeretlen hatalmakat idegennek veszi.

Ezek a titokzatos lények azonban nem mindig mutatkoznak károsnak és pusztítónak: ha akarnak, védőszellemként az emberek mellé is tudnak állni. És meg is lehet őket lágyítani, ha áldoz és szolgál nekik az ember. Így aztán szolgált és áldozott, sőt szolgál és áldoz még a mi »felvilágosult és művelt« társadalmunkban is.

 

AZ EMBER AURIKUS LÉNYE

Aki az ezoterika területét átkutatja, rábukkan a »nagy démonra«, amely minden embert kísér és ural: az aurikus lényre. A legendák Lucifernek is nevezik. Az aurikus lény az égboltozat mindent felülmúló, különösen bonyolult és összetett megjelenési formája, mely jelen van minden anyagbanszületett személyiség elbukott, istentelenné vált mikrokozmikus rendszerében. J. van Rijckenborgh úr írja könyvében, Az eljövendő új emberben a következőket. »Az aurikus lény tüzes, világító jelenség, amelyben egy emberi alak gigantikus képét láthatjuk. Groteszk, mágikus, különös benyomást keltő, bizonyos értelemben égi fényalak, fénylény. Az aurikus lény ugyanakkor érzékelő központok, erőközpontok és gyújtópontok égboltja is. Mindezek az elvek egységet képeznek, lángoló tüzet, nagy erők kapcsolatát. Ez ténylegesen a mi saját tűzistenünk, akiből lettünk és létezünk. Mikrokozmikus elődeinknek ő volt a teremtője, és a mi halandó lényünké is ő. De ő saját hatalomszerzés révén lett halandó isten. Ez az alkotó sohasem tud megszabadulni alkotásaitól, mert a kölcsönös függőségben a teremtmény pusztulása a teremtő pusztulását is jelenti. Ő egy »szegény isten«, akinek függőségében az ember elvakulttá vált, tudatlanságra adta magát, melyből gyakran tudatlanságával párosult tunyasága nem képes kitörni, habár a megváltó ige beleíródott a szívébe. Mert az aurikus lény, amely örök ellenlábasként és csábítóként akadályoz minket utunkon, ez az aurikus lény gonosz, ha mi gonoszok vagyunk, jó, ha mi jók vagyunk, és ismét le lesz bontva, mint rendszer feloszlatva, ha mi készek vagyunk feladni magunkat az endúra folyamatában.«

 

MI A GONOSZ A VILÁGON?

Milyen szegény ez az oly hatalmas tűzisten, mely egykor luciferi elvként, ragyogó esthajnalcsillagként Isten nagyszerűségét tükrözhette vissza! Azért esett ki Isten mindenható szeretetéből, mert önzésében Isten teljes szeretetét birtokolni akarta? Mert nem akart osztozni? Mert szeretetszükségletében telhetetlen volt? Ezért fordította Isten szeretetét »saját bölcsességére«, és ezért járta saját útját? És ezért rántotta magával a mélybe mindazokat, akik őhozzá tartoztak?

Az önzés szentségtelen tüze nyílt sebként él ennél a fénymágusnál, sebként, amely sohasem forrhat be, s amely elviselhetetlen fájdalmat okoz. Az Istentől való távolságnak ez a sebe maradandóan bevésődött, és a feledés italával sem csillapítható az anyagszülte embernél sem.

Mivel a szeretetet nem képes, ezért a fájdalmat kell gyűlölet formájában megosztania, így okozván másoknak kegyetlenséget, elvakultságot, megsemmisülést, hogy örök sebét feledje. Azért hozta a gonoszt szentségtelen világába, hogy így tussolja el kétségbeesését, lázadását, belső egyedüllétét és elhagyatottságát, amely végül is Isten utáni végtelen vágyakozásából ered.

A démon, amelyről Márk evangéliuma beszél, nem felejtette el Isten hatalmát és dicsőségét. Így ismeri fel Jézus istenfiaságát is, már jóval Péter előtt. »Te Istennek, a legmagasságosabbnak fia!«, kiált, amikor Jézus szeretetsugara megérinti őt. »Ne kínozz, létemet ne oltsd ki!«

Hallgatni fog a belső hívásra, vagy továbbra is önfejűségébe kapaszkodik? Hasonló sors vár e őreá is, mint a tékozló fiúra, aki a mélyponton át történő menetelése betetőzéseként a disznókat őrizte, és magát azok moslékából lakatta jól? Neki is meg kell járni a lealacsonyítás legmélyebb fokát, mígnem az Istentől való elszakadás lehengerlő fájdalma legyőzeti vele önzőségét? Míg Isten kegyelmét alázattal meg nem tapasztalja?

Pál Rómaiaknak szóló levelében írja: »Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, a ki az alá vetette. Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.«

Aki ezt felismeri, bizonyuljon elég erősnek ahhoz, hogy minden akadályoztatás ellenére bejárja a megszabadulás ösvényét, és az Istennel való újbóli megbékélés által a béke útja ismét feltáruljon – a bennünk lévő síró démon -számára, az istenét vesztett, sokszor oly félelmetes, fájdalmában befelé mégis síró démon számára is.

A vágyról

 

AZ EMBER ÉLETE A »VÁGY« KÖRÜL FOROG. A VÁGY SOKFÉLE ALAKBAN LÉP FEL: MINT HONVÁGY VAGY ELVÁGYÓDÁS, MINT ERŐS KÍVÁNSÁG VAGY HIÁNY, MINT SZERELMETESSÉG VAGY SZENVEDÉLY. MERT MINDANNYIAN ÁLLANDÓAN VÁRUNK VALAMIRE, LEGYEN AZ HIVATALI, CSALÁDI, ANYAGI VAGY SZELLEMI TERMÉSZETŰ. MINDEN EMBERI VÁGYAKOZÁS ALAPJA AZ ÉLET ÉRTELMÉNEK KERESÉSE.

 

Ha valaki egyszer időt fordítana rá, hogy utána járjon a kifinomult elvárásoknak, amiket egy mégoly igénytelennek tartott ember is dédelget, nagyon elcsodálkozna a megmutatkozó vágyakon és szükségleteken. Mivel legtöbb vágyunk nem tudatos, a tudatküszöb alatti szükségletek felismerése egyáltalán nem könnyű dolog.

És ha egyszer egy kívánság beteljesedik? Éveken, évtizedeken át erősen vágytunk valamire. Végre teljesíthetjük kívánságunkat – de hol marad a várt boldogságérzet? Mindent feláldoztunk, hogy ezt a célt elérjük, ezt a helyzetet megvalósítsuk. Az eredmény mégis siralmas.

Az is gyakori, hogy másvalakitől várjuk el vágyunk beteljesítését. Egész életünkkel erre irányulunk, és sokáig nem vesszük észre, hogy ezzel túl sokat követelünk tőle, s nem vagyunk vele szemben igazságosak. Mert nem olyannak látjuk, amilyen – csak belső eszményképünk vetületeként szolgál. Csalódás és gyűlölet: ezek az elkerülhetetlen következmények.

Olyan ez, mintha vágyainkat hamis útra csalogatnánk. Habár gazdagodtunk egy tapasztalattal, mégsem kerültünk egy lépéssel sem közelebb a boldogsághoz, vágyaink beteljesüléséhez. Kevés igénytelen sikerünkkel sikertelenségeink sokasága áll szemben, és végül mindig elégedetlenek maradunk. Dialektikus természetrendünknek ez alapvető jellemzője.

Mármost megkérdezhetjük magunktól: vajon a cél nem volt elég reális, vagy az igénybe vett eszközök voltak alkalmatlanok? Vagy egyszerűen nem tartottunk ki elég sokáig? A világ eseményeire vetett pillantás talán még inkább töprengésre késztet bennünket: vajon miért kerül a világgazdaság egyre nehezebb helyzetbe, habár ezt bizonyára senki sem akarja? Vegyük például azon intézkedéseket, amelyekkel megpróbálnak a növekvő munkanélküliséggel szembeszállni. A továbbképző tanfolyamok, az átképző és kiegészítő programok hozzájárulnak-e a problémák érdemi megoldásához? Az egész társadalmi törekvés arra irányul, hogy elérjen valamit, és ezzel meg is reked. Eddig minden eszmény káprázatnak bizonyult. Az emberiség jelen fejlődési szakasza közeli véget sejtet, és az ítélet jelei ködlenek fel a láthatáron. Az őrület mindenhol elharapódzik.

E mindent eldöntő helyzetben sok kortársunkon közömbösség vagy reményvesztettség vesz erőt, mialatt mások egyre erősebben kapaszkodnak látszatvalóságukba. A remény, hogy csak egy átmeneti válságról lenne szó, tovatűnik. Napról napra tapasztaljuk, hogy a gazdasági növekedés már elérte, sőt bizonyos tekintetben át is lépte határait. Anyagi javak gondolkodás nélküli pazarlásának vagyunk szemtanúi. Egyenesen ösztönzik a pazarlási vágyat, hogy ezzel is eltereljék a figyelmet az ásító ürességről és az elégedetlenségről.

Honnan jön hát mindez az elvárás, ha mégsem teljesülhet, vagy ha beteljesülése rövid látszatboldogságnak bizonyul csupán? E kérdésig csak igen kevés ember jut el. Többnyire megelégszenek azzal, hogy ez már csak így van.

Hasonlóan jár el a tudomány is, például az AIDS esetében. Kijelentik, hogy a HIV-vírus okozza az AIDS-et. De hát honnan jön ez a vírus, és milyen életfeltételek között fejlődik ki? Aki ezen kérdések elől kitér, az nem is fog választ találni az AIDS-problémára.

Az emberi immunrendszerrel egy további bástya dől le. Az erkölcsi, az érzelmi és a szellemi összeomlást követi az életerő, a fizikai test, a legdurvább, ugyanakkor legtökéletesebb testi járművünk összeomlása.

Minden helytelenül használt rendszer előbb vagy utóbb elfajulási jelenségeket fog mutatni. Így válik az emberi test is fogékonnyá a betegségekre, és veszíti el ellenálló képességét. A mindent tudni akaró tudomány áldozata lesz. Az egész emberiség ki van szolgáltatva ennek a tudomány általi veszélynek. A megszámlálhatatlan vegyi és magfizikai kísérlet egész életterületünk teljes elfajulását hozza magával. Mindez az emberiség megmentése, szükségleteinek kielégítése érdekében történik, mondják.

Hasonló érvényes a rák leküzdésére is. Sok-sok éve mérhetetlen idő és pénz ráfordításával kutatnak anélkül, hogy bármiféle megoldást találtak volna. Hacsak nem tekintik a túlélők megcsonkított testét gyógyultnak.

Ennek a nyomornak az okai

• először is az öntörvényű kísérletezésben és spekulálásban,
• másodszor a világ és az isteni igazság összefüggéseinek nemismeretében,
• harmadszor pedig az emberlétünkkel szembeni követelmények teljesítésének megtagadásában rejlenek.

És mind emögött nem áll más, mint a vágy, minden megjelenési módjában. Az emberben létezik egy tökéletesség utáni ősvágyakozás, amely mindig a múló világ javaira vetítődik ki. És ezért nem lehet soha kielégíteni. De mi történik akkor, ha felismerjük ennek a vágynak az igazi természetét?

J. v. Rijckenborgh az Egyiptomi Ősgnózis II. kötetének 17. fejezetében írja a 137. oldalon:

»Ezért kell Önökben egy hatalmas vágynak lennie, mely az igazán tökéletes élet mindent uraló kívánsága, melynek végül minden más alá lesz rendelve, amit Önök birtokolnak és ismernek.«

Ha az ember legmélyén nyugvó vágy, e csodálatos ékkő valódi jelentését nem ismerjük fel, akkor ez a vágy földi javakra irányul. A dialektikus érzékek kielégítésüket követelik. És ezzel elkezdődik a soha nem csillapítható vágyak halálos körforgása, kábítószer, alkohol, cigaretta, gyógyszer, vagy a munka, szex, játék, komputer, ezoterika iránti szenvedély, sőt erőszak, terror, háború, rombolás formájában is. Felületesen szemlélve ezek a szenvedélyek alapvetően különböznek. Közelebbi megfigyeléssel azonban feltűnhet, hogy mindezen formáknak van egy közös alapja: a lángoló tűz, amely egyre több olajat követel, de amelyet igazán sohasem lehet jóllakatni. Minden szenvedélykielégítő kísérlet a tűznek csak egy röpke időre ad tápot, aztán a tűz ismét új táplálékot igényel.

Próbáljunk meg ennek a tűznek a lényegéhez hatolni. Ez a természetünkben lévő tűz éghető anyaggal nem táplálható. Ezt a belső tüzet fényerők gyújtották meg, melyek nem ehhez a természethez tartoznak. Ezek a fényerők minket egy másik valóságba szeretnének emelni, a felettes természetbe, az eredeti, elveszített életterületre. A legtöbb ember semmit sem tud a »felettes természet fényerőiről«, még az úgynevezett tekintélyek sem. Ők alkatuknak megfelelően mindenféle kifinomult és rejtett szenvedéllyel és függőséggel reagálnak, filozófiával, pszichológiával, vallással foglalkoznak, – és nem látják, hogy mindezek a foglalatosságok és kedvtelések ugyanabból az alapszenvedélyből származnak, mely az egyetlen tökéletes szerelem utáni tulajdonképpeni vágyakozás.

 

»AKI HALMOZZA A TUDÁST, AZ SOKSZOROZZA A FÁJDALMAT.«

Lao Ce-nek ez a mondása ma időszerűbb, mint bármikor is. Gyerekkortól fogva szakadatlanul információkkal etetnek minket, és fejünkben nagyon sok tudás tárolódik anélkül, hogy belső tüzünket táplálni tudná. A nagy belső nyugtalanság fennmarad, mert minden tudás, minden megtanult dolog, legyen az mégoly hasznos is, nem ad tartós megelégedettséget. Egyre többre van szükségünk gondolat-kábítószereinkből anélkül, hogy a keresett birtok reményéhez közelebb jutnánk.

A legtöbb ember beéri ezzel az állapottal. Egyáltalán nem tudnak maguknak mást elképzelni, mert teljesen ebből az anyagból élnek és léteznek.

De mind többen vannak olyanok, akiknek elegük van az önző, kereső és szenvedélyviselkedésükből. Sejtik, hogy az emberi lét értelme ebben nem merülhet ki. Ha egyszer elérkeznek erre a pontra, akkor már nagyon sok tapasztalat van mögöttük. Szabadon készek a régi életet elhagyni annak érdekében, hogy megnyissák magukat az elmúlhatatlan, mindent megtöltő fénynek. Csakis ez a táplálék lakatja jól belső tüzünket anélkül, hogy otthagyna minket ismét üres kezekkel állani.

Megtapasztaljuk az igazságot, mely mindenek felett világít. Ez az igazság tökéletesen és teljesen kielégít, nincs semmi hozzáfűznivaló vagy elvennivaló belőle. A legcsekélyebb hiányérzet sem marad hátra, mert ez az igazság az ősforrással, minden dolog lényegével kapcsol össze, belső tapasztalathoz juttatván minket az emberi lét értelméről.

Így birtokolja az ember leghatalmasabb és legmélyebb képességként a vágyat, az elveszett tökéletesség utáni sóvárgó keresést, az isteni fénnyel történő újraegyesülés utáni kereső vágyódást.

Minden emberi vágy tulajdonképpeni alapja az élet értelmének keresése, és csak rendeltetésünk feltárása képes minket a hamis vágyaktól megszabadítani. A vágy: a vetőmag, a tökéletes harmónia: a termés, a beteljesülés.

Betlehemtől Golgotáig

 

A MEGSZABADULÁS ÖSVÉNYE BETLEHEMBEN, JÉZUS SZÜLETÉSI HELYÉN KEZDŐDIK. A CÉL GOLGOTA, A GYŐZELEM HALMA. A KETTŐ KÖZÖTT FEKSZIK A RÓZSAKERESZTES ÚT, A RÉGI TERMÉSZET MEGHALÁSA.

 

VILÁGOSSÁGSZÜLETÉS AZ EMBER SZÍVÉBEN

Ez a legszebb karácsonyi történet, amit egy ember átélhet. Amikor a szív és a fej új egysége létrejön, Jézus születését nem történelmi eseménynek, hanem valóságnak éljük meg. Mária, a negatív töltésű szív Józseffel, a pozitív töltésű fejjel való egyesülését ünnepli. Mindkettő felkészült és megtisztult, olyannyira, hogy a hétszeres Egyetemes Szellem beléphet. Angelus Silesius ezt így fejezi ki:

»Születhet Krisztus ezerszer Betlehemben,

ha benned nem: mégis elvesztél.

Hiába láttad Golgota keresztjét,

ha magadban rózsaszívet nem építettél.«

Egy angyal jelenti a fogantatást Máriának. A Szellem csodálatos módon belép a szívbe a tímusz mirigyen keresztül, és felébreszti a Fiút. A Jézus születés tényleges valóság lett.

Röviddel a születés után elkezdődik a menekülés. Mária és József biztos helyre, Egyiptomba viszi Jézust. Az újszülött léleknek el kell hagynia az ellenséges országot, hogy növekedhessen és felnőhessen. Jézus csak felnőtt lélekként tér vissza születési helyére, hogy feladatát elvégezze. Időközben az új lélek sok tapasztalatot gyűjtött, hogy ráléphessen a győzelem útjára.

 

A KÍNSZENVEDÉSTŐL HÚSVÉT ÜNNEPÉIG

Jézus Krisztus kínszenvedésének útja egyúttal minden ember útja is a megszabadulás ösvényén. A cél húsvét, a régi életterület legyőzésének ünnepe. A keresztútnak, mint a földitől való megtisztulás ösvényének itt és most kell elkezdődnie ahhoz, hogy egyszer a győzelem ünnepelhető legyen.

Az egész föld nagy szenvedések színhelye. Gondoljunk a sok helyütt végbemenő értelmetlen háborúkra. Elképzelhetetlen kegyetlenség söpör végig ezeken az országokon. Úgy tűnik, hogy a sok megemlékezés ellenére a második világháború rémségei és borzalmai feledésbe merültek. Ha a természet szerinti szenvedés megszabadító lenne, akkor a második világháborúnak a megvilágosodott lények nagy tömegét kellett volna eredményeznie. De nem ez a helyzet, sőt azt látjuk, hogy ezek a tapasztalások egyre fájdalmasabban ismétlődnek. A közönséges szenvedés ebben a természetben sohasem lehet megszabadító, és nem tehet szabaddá magasabb életre, hiszen az egész szenvedés földi törekvésekből magyarázható, és azokból keletkezett.

Krisztus szenvedése azonban egészen más, mint a mi mindennapi szenvedésünk. Az a győzelem szenvedése. Tüze megtisztít mindentől, ami ehhez a természethez tartozik, beleértve minden érzelmünket, gondolatunkat, vagyis mindent, ami e világhoz fűz bennünket.

Amíg azonban ez a győzelem ünnepelhetővé válik, addig még sok a tennivaló. A múlt minden bűnének terhe ott van aurikus lényünkben felhalmozódva. Ha valaha kitakarítottak már egy régi padlást vagy pincét, akkor sejthetik, mi minden kerülhet onnan elő.

 

AZ ÚJ ÉLETMÓD

Az új emberré válás útjának eme szakaszában mindent eldönt az új életvitel, az új magatartás. Valóban kész e az ember a múltat nyugton hagyni? Elsőbbséget ad-e életében az újonnan feléledő tudatnak? Döntenünk kell. Aki az új lelket választja, nem élhet többé a régiben úgy, hogy csak beszél az újról. Mert az újnak a választása egyúttal lehetőséget nyújt arra, hogy a régit végleg magunk mögött hagyjuk. És a szív minden alkalommal megtelik örömmel, valahányszor ismét lehullik egy karmikus kötelék.

A réginek levetése és magunk mögött hagyása nem egyszerre megy végbe, mert ezt senki sem tudná elviselni. Itt is úgy történik minden, mint a pince kitakarításánál: minden darabot külön előszedünk, leporolunk, felismerünk és értékelünk, az őt megillettő helyre teszünk, s végül otthagyunk.

Az emberi lény pincéje, a plexus sacralis, és a padlás, azaz a fej, sok meglepetést tartogat. A kíváncsiság felfedezéseket hoz, és a felfedezések megértéshez vezetnek. Ilyen módon hozzájárulunk lelkünk belső világának védelméhez, még akkor is, ha ennél a folyamatnál a csalódások biztosan nem maradnak el. A Gnózis erejében az ember mégis képes ezt az utat járni. Képes megszabadítani magát a régi romhalmaztól, hogy e fejlődés tetőpontján szíve a felettes természet világosságát tisztán, azaz dialektikus befolyások nélkül fogadhassa be és dolgozhassa fel.

Ekkor lehet ünnepelni a pászka, a húsvét, a befejezés ünnepét, az e világ erői számára érzéketlenné válásnak az ünnepét. A kovásztalan kenyér elkészül a szívben. Ami ebből a természetből származik – legyen az jó vagy rossz – nem hagy nyomot többé. A felettes természet erői akadálytalanul áramlanak az arra előkészített szervekbe. Az új épület szegletköve – Jézus Krisztus – áll. Ekkor nem csak Jézus, a keletkező új lélek van jelen, hanem Krisztus is, az új lélek építője.

 

NÖVEKEDÉS VILÁGOSSÁGBAN ÉS ERŐBEN

Az új Jézust születése után »biztonságba« kellett menekíteni Egyiptomba. Most azonban felnőtt, és képes semlegesíteni minden támadást, ami a tekintélyek, a tudósok, írástudók és teológusok részéről éri. A győzelem keresztjét hordozza, mialatt megkorbácsolják és leköpdösik. Világosságereje egyre nő ezen a rózsakeresztúton. Jézus nem küzd sem belső, sem külső ellenfeleivel, akik életútjáról le akarják téríteni. Ellenkezőleg, ezek a támadások erősítik akaratát az áldozathozatalra. Kínszenvedésének útját nem hatja át aggodalom, félelem, hanem ez az út belső erővel és belső szabadsággal ajándékozza meg: a szeretet minden ostorcsapással csak még erősebben árad belőle, kínzóinak fokozódó gyűlölete ellenére.

A régi természet szorongattatása végül is annyira megerősödik, hogy lehetővé válik az új élethez való áttörés. A régi természet feloszlik: »Íme, újjá lett minden.« A természet keresztjén függve Jézus Krisztus legyőzi a téridőrend világát, és része lesz a felettes természetnek. Ez a drámai keresztjárás hosszú ideig is eltarthat, de a győzelem biztos.

 

AZ ÉTEREK KÉPEZIK AZ ÉLET KENYERÉT

Hogyan is értendő a régi természet feloszlása? Az éterként ismert finomanyag nélkül a mai értelemben vett élet nem lenne elképzelhető. Éterek nélkül sem emberi anyagi testünk, sem pedig az állatok, de a növények sem tudnak élni. Egészségi állapotunk az anyagtestünket teljesen átható étertest függvénye. Az étertest felelős a lélekkel való ellátottságért is. A táplálékon keresztül az ősanyagból veszi fel a szükséges étereket. Ha ez a táplálkozási folyamat csak rövid időre is megszakadna, annak halál lenne a következménye.

Amikor szerveink az étereket feldolgozzák, felszabadul a fényéter, mely az új lélek építéséhez lenne felhasználható. De éppen csak lehetne, mert mi is történik általában? A szabaddá vált világosságerőket újra és újra elrabolják tőlünk a túlvilági lények, melyek a mi költségünkön építették fel a maguk képzelt menyországát. Fényétereinket önmaguk fenntartására használják. Ez is közrejátszik abban, hogy az emberiség többé már nem tud fejlődni megszabadító értelemben. Minden körben forog. Minden belátás újabb kérdéseket vet fel. A meglévő rezgésszint nem tartható, s ezáltal tovább süllyed, ahogyan az a mai társadalmi vadhajtásokban elég tisztán felismerhető. Előbb-utóbb minden jószándék kezdetleges szintre esik vissza.

 

REZGÉSSZINT EMELÉS, AZ ÚJ ÉLET KULCSA

Az elmerüléstől csak a rezgésszintemelés menthet meg. A rezgésszintemelés, amely egy magasabb élet kilátásainak a nyitja. Ha a rezgés a haláltermészet szintje fölé emelkedett, akkor a túlvilág hamis istenei többé nem jelentenek veszélyt, mert rezgésük nem illik a megújult élethez.

A mai kereső ember egy gnosztikus erőtér segítségével vehet fel megújító elemeket a lélegzőterébe. Ez az új étertest építésének az alapja. Ha ez hiányzik, akkor a mai viszonyok között nem lehet az éterrablástól és ezáltal a lelki, szellemi hanyatlástól megmenekülni. A gnosztikus elemek feltartóztathatják ezt a hanyatlást, és a rezgésszint emelésével felemelkedéssé tehetik.

Ha ez egyszer megtörténik, akkor e világ erői többé nem tudnak kapcsolódni a megújuló mikrokozmikus rendszerhez. Létezésük alapját elvonjuk tőlük. Ha ez a folyamat zavartalanul tovább fejlődhet, akkor végül elérhető ennek a természetnek a rezgésskála határa is. E határ átlépése után már a régi természet egyetlen atomja sem maradhat meg. Aki ezt elérte, azután már kizárólag a Gnózis erejében lélegzik, életének kenyere a négy szent éter. Az ajtó, mely eddig a pillanatig hermetikusan be volt zárva, most feltárul előtte: az új éterösszpontosulások (a kenyér) segítségével a tudat megtisztul, és az új élet egyre világosabban kezd kirajzolódni. »Dolgozzatok azért, amíg még nappal van!«

Jobb táplálék az embernek

Matthias Claudius egyik példázata

 

VOLT IDŐ, AMIKOR AZ EMBEREKNEK A TERMÉSZETADTA DOLGOKKAL KELLETT BOLDOGULNIUK, MAKKON ÉS MÁS KEMÉNY, SILÁNY ELEDELEN ÉLTEK.

 

Történt pedig, hogy egy Ozirisz nevű ember jött messze földről, és így szólt hozzájuk:

»Van jobb táplálék az ember számára és ismeret annak bőséges előteremtésére. Azért jöttem, hogy megtanítsalak titeket erre.«

És feltárta nekik a titkot, elkészített egy szántót a szemük előtt, és ezt mondta:

»Nézzétek, tinéktek ezt kell tennetek. A többit majd megteszik az égiek.« A mag kihajtott, növekedett és gyümölcsöt hozott, az emberek pedig nagyon csodálkoztak és örvendeztek, és serényen, nagy haszonnal művelték a szántót. Ahogy múlt az idő, közülük néhányan túlságosan egyszerűnek találták a művelést, a szabad levegő és az évszak nehézségeit pedig nem szívesen viselték. »Gyertek – mondták -, vegyük körbe a szántót falakkal, szabályosan, szakértelemmel, emeljünk föléje boltozatot, aztán űzzük az alatt a földművelést tisztességgel és teljes kényelemben. Az égi befolyások nem lesznek oly szükségesek, különben sincs senki, aki látná őket.«

»De – szóltak mások, – Ozirisz nyitva hagyta az eget, és azt mondta: Ezt kell tennetek! A többit pedig megteszik az égiek!« »Ezt csak azért tette – felelték az előbbiek -, hogy a földművelést beindítsa. Az eget egyébként ráfesthetnénk a boltozatra.« Erre körbevették szántójukat falakkal, szabályosan, a művészet szerint, csináltak föléje boltozatot, és ráfestették az eget. És a mag nem akart növekedni! Ők pedig ide oda szántottak, vetettek, művelték a földet. És a mag nem akart növekedni! De ők csak szántottak, vetettek összevissza. A körülálló szemlélődők közül pedig sokan gúnyolni kezdték őket. Végül pedig maga Ozirisz és az ő titka is gúny tárgya lett.

 

EGYSZERŰ ÜZENET?

Aki mindig a megszabadító, eredeti igazsághoz vezető utat keresi, az csakis helyeselheti Matthias Claudius példabeszédét: »Pontosan ilyen az emberiség. Így jöhettek létre a vallások megmerevedett egyházai, s eképp hatnak egészen napjainkig. Ezért kellett veszíteni a hívő tudásból, a gyógyító áldásból és a lendületet adó erőből, melyekről minden nagy emberiségvezető szeretettel és áldozatkészséggel, élete példájával tanúskodott nekünk.«

A Rózsakereszt tanulója is ezzel egybehangzóan fogja félretenni a példázatot, nagy hálával a szívében, hogy szabad volt megtalálnia az Iskolához vezető utat. A példázat őt már nem érinti… Valóban nem?

A katár testvérek ezzel a kívánsággal búcsúztak egymástól: »Utad jó véghez vigyen!« Ez nem odavetett szólam volt csupán. Nem, a katárok kívánsága a mély és reménykedő kérésnek adott hangot, hogy testvérük vigye véghez az endúrát, életük nagy és mindannyiukat egyesítő célját. Ennek eléréséhez készen álltak minden áldozatra, szorongattatások és üldöztetések elszenvedésére, sőt magára a vértanúságra is. Az endúra, az énösszetörés ösvénye, az én átadása a halhatatlan embernek a modern Szellemi Iskola tanulója számára is a nagy és szent célt jelenti.

Ez nem a szavak, hanem a tettek ösvénye. Ez a megszabadulás ötszörös útja, ahogyan azt az Egyetemes Tan mindig újra az emberiség elé állította.

Mit jelent egy példázat?

A példázat általános érvényű örök igazságot kíván szemléltetni közvetett módon, egy önmagában zárt elbeszélésen keresztül. Azt akarja, hogy a hallgató a megismerés egyre mélyebb és kifinomultabb térségeibe hatoljon be. Ezek a felismerések újra és újra elvezetnek létünk eredetéhez és értelméhez, valamint ahhoz az állapothoz, amit az ember mint egyed, és az emberiség csináltak abból. Így minden példázat mögött ott áll végül a kérdés: »Ember, ki vagy, honnan jössz, és hová vezetett eddigi utad?«

Példázatunk tartalmát nagyon semlegesen állítják az olvasó elé. Úgy tetszik, mi magunknak semmi közünk a szereplőkhöz: a történet látszatra a ködös múltat idézi. Az igazság azonban nem ismer sem tegnapot, sem holnapot, hanem mindig csakis a jelent. Ez minden példázat megértésének a kulcsa, s a kereső ember esetünkben is így fogja feltenni magának a kérdést: »Mit akar ez személy szerint nekem mondani?«

 

MIRÁNK IS VONATKOZHAT

Egy példázat futólagos olvasása közben többnyire csupán a külső eseményt ragadjuk meg. Még nem azonosulunk vele, hanem azt mondjuk: »Nem engem festenek itt le, ennek semmi köze hozzám. Talán így volt ez mikrokozmoszom egyik korábbi életpályáján, most azonban a Rózsakereszt tanulója vagyok, más lett a gondolkodásom, érzésvilágom, akarásom és cselekvésem.« Ám a második olvasat eltérő vélekedésre indíthat bennünket.

Ismeretes, hogy Ozirisz az első nagy küldöttek egyike volt, templomépítő, akár Hiram Abiff. Azt is tudjuk, hogy e templomon nem »falazott templomot« értettek, ahogyan Paracelsus nevezte a külsődleges törvényekbe és jelképekbe merevedett egyházat. Az igazi, elmúlhatatlan templomot ugyanis csak élő kövekből lehet felépíteni.

De mondhatja e az ember e tudás birtokában, hogy ezzel már véghez is vitte az endúrát? Jogos e ama vélekedése, hogy ő már az Egyetemes Igazságban áll, hovatovább a Szellemlélektérbe is belépett? Hiszen mégiscsak ez a nagy célja minden gnosztikus testvériségnek, amely meg akarja alkotni megmentési művét a világért és az emberiségért! János apostol írja gyülekezete tanulóihoz intézett első levelében (1. rész 5., 6. és 8. vers) :

»… az Isten világosság, és nincsen őbenne semmi sötétség.

Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van ővele, és sötétségben járunk, hazudunk, és nem az igazságot cselekesszük.

… Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen mibennünk.«

Ezek nagyon világos és kíméletlen szavak. Így harmadszor is feltesszük magunknak a kérdést: van ennek a példázatnak valami mondanivalója számomra is? Egészen időszerűen, személyesen nekem: vehetem akár intésnek is?

 

A MEGSZABADÍTÓ BELÁTÁS KIFINOMULT TÉRSÉGEI

Nem kellemes dolog fátyolt fátyol után félrehúzni, hisz mögöttük oly szívesen rejtőzik az én rögeszme, önmagunk túlbecsülése, az önhittség, s talán a pangó törekvés és a túlságosan korai elégedettség is. Egy szellemi iskola tanulója azonban csak így tud áttörni »megélt« igazságához. Mert csak a megélt igazság érvényes. És csakis a teljes igazság. De vajon nem ennek a kíméletlen, búvóhelyeket már nem ismerő önleleplezésnek a folyamata alkotja e a tanulóút különlegességét és rendkívüli nagyságát?

A tanuló megtapasztalja, hogyan képes az új lélek segítő erejétől vezetett tudata behatolni a megismerés, azaz az Istenből jövő Gnózis egyre kifinomultabb térségeibe. Itt elsősorban nem attól függ a dolog, hogy meddig jutott el az útján. Az a döntő, hogy a belátás által tudja lebontani a régi ént, és tudja felépíteni az újat. Így abban a helyzetben van, hogy képes felismerni az önmaga által teremtett korlátokat, amiket a példázatban a »szántót körbezáró falakként és boltozatként« írnak le.

 

MEGTENNI A »MAGÁÉT«

A Rózsakereszt Iskolájának is vannak templomai. Ezek szentelt munkahelyek, ahol gnosztikus erőtér hat. Ez az erőtér a tulajdonképpeni igazi templom. A fénynek az énlény által nem akadályoztatva be kell tudnia ereszkedni ide, hogy megtegye a »magáét«, ahogy a példázat mondja. Ennek hatására tud aztán kibontakozni a vetőmag, Jézus isteni magszeme a maga sugárzó bőségében. Ehhez a talajt, a szántót minden tanulónak saját magának kell elkészítenie. Így a tanuló nemcsak templomépítő, hanem mindenekelőtt és először is földműves.

»Erre körbevették szántóikat falakkal, szabályosan, a művészet szerint, csináltak föléje boltozatot, és ráfestették az eget. – És a mag nem akart növekedni. Ők pedig ide oda szántottak, vetettek, művelték a földet. – És a mag nem akart növekedni. De ők csak szántottak, vetettek összevissza. A körülálló szemlélődők közül pedig sokan gúnyolni kezdték őket. Végül pedig maga Ozirisz és az ő titka is gúny tárgyává lett.« Így végződik a példázat.

Aki ezeket a fejtegetéseket figyelmesen és a szükséges önismerettel olvassa, felfedezi mindama veszélyeket, melyek saját egyéniségéből kifolyólag fenyegetik a tanulót. Mert személyes tulajdonságai elsötétíthetik a templom erőterét, az ő »boltozatát«.

Olvassuk a példázatban, hogy némelyek nem viselték szívesen a szabad levegő és az évszak nehézségeit. Az építményt is túlságosan egyszerűnek találták. Szabályosan és a művészet szerint akarták körbefogni. Tisztességgel és teljes kényelemben akarták űzni a földművelést, és a boltozatra ráfestették az eget.

 

A GNÓZIST SZOLGÁLÓ SZÍVVEL FOGADNI

»Túlságosan egyszerű« – mily gyakran véli az ember, hogy értelmével meg tudja, meg kell tudnia ragadni a Gnózist, ahelyett, hogy szolgáló szívvel közeledne hozzá. Szolgáló szív nélkül azonban hiába szánt, vet, semmi sem fog növekedni. A Gnózis ugyanis csak azt ajándékozza meg igazságával, aki kér, és sohasem azt, aki parancsol. Az értelem pedig mindig parancsoló.

Aki mindig az endúra, a transzfiguráció útját akarja járni, késznek kell lennie arra, hogy feladja a ma tapasztalatait és felismeréseit. Teszi ezt pedig a holnap mindújra oly szükséges új tapasztalatai és felismerései javára. Ez az »évszakok váltakozása«, ami annyit tesz, hogy az ember ki van téve a »szabad levegő«, azaz a tiszta étererők előrehajszoló hatásainak. Itt nincs üldögélés a nemlétező babérokon. Aki tanulóként kényelmet keres, az megreked, és a Gnózis élő temploma számára használhatatlan építőkővé válik.

E le nem győzött tulajdonságok révén szilárd, tömör boltozatot húz fel maga körül. És talán még az eget is ráfesti… A Szellemi Iskola valójáról alkotott elképzeléseinek egét, mert annak tulajdonképpeni értelmét nem fogta fel, – vagy az Iskola megváltoztatásának képét, mert ő maga nem tud, vagy nem akar megváltozni. És így szánt erre, arra, fel s alá, de a vetőmag csak nem akar növekedni. A föld ugyanis, amit ő a vetőmag talajának használ, terméketlen. Mert csak egész lénye feltétlen átadása révén kapja meg a jó talajt, a megművelendő igazi szántót.

 

A SZÁNTÓ MŰVELÉSÉVEL NEM SZABAD FELHAGYNI

Egy szántót szakadatlanul, újból és újból meg kell munkálni, hogy gyümölcsöt hozzon. Az ekének egyre mélyebbre kell hatolni az ember lényének talajába, hisz ez egy végtelenül sok inkarnáción át mélységesen meggyalázott talaj. Ez persze fáradságos. Gyakorta fájdalmas is. Határtalan türelem szükséges hozzá. Megköveteli a feltétlen hűséget és engedelmességet az őskezdettől fogva fennálló Szellemrendtörvénnyel szemben. Nem a külső forma szerinti engedelmességet. Nem a misztikus rajongásból származó hűséget. Amire szükség van, az a törvénynek Isten és emberszeretetből való betartása.

Csak ezek a gyümölcsök csillapíthatják a fényt kereső emberek éhségét. Aki ezeket a gyümölcsöket tudja felkínálni embertársainak, az az egyetlen igazsághoz vezető úton van, és nem hagyja magát feltartani semmilyen kultúra vagy a »falazott egyház« egy istenének a karikatúrája által.

„Ti vagytok a világ világossága”- mondta Jézus a követőinek (Máté 5,14). Egy nem kövekből, de lélekújjászületett szívekből épült templom nem maradhat rejtve.

Tegyétek a Gnózis világosságát a gyertyatartóra! Így mindenkinek világít, aki az Atya háza után vágyakozik. Hagyjátok magatokban világítani e fény tükröződését az emberek előtt, hogy új életviteletek által ismét felismerjék a ti és az ő Atyjukat az égben, és újfent dicsőítsék az ő isteni nevét!

Egy órát sem tudtok virrasztani velem?

 

GONDOLATOK MOZGATJÁK AZ ATOMOKAT. MINÉL CÉLIRÁNYOSABBAK A GONDOLATOK, ANNÁL CÉLIRÁNYOSABB AZ ENERGIA, MELY A MEGFELELŐ MÁGNESES TÉREN KERESZTÜL ATOMOK IRÁNYÍTOTT FOLYAMATÁT INDÍTJA EL. EZ AZ ANYAGRA HATÓ ÉS AZ ANYAGOT IRÁNYÍTÓ SZELLEMI TÖRVÉNY MINDEN IDŐK BEAVATOTTAI ELŐTT ISMERT VOLT.

 

Ezzel a törvénnyel eredetileg az isteni teremtési tervet szolgálták. Ezt a törvényt azonban mindig is kihasználták az önző, isteni tervtől eltérő célokat követő mágusok. Az akaratenergiával való ilyen visszaélés által az emberiség újra meg újra okkult lények hatalmi érdekeinek hálójába került. Ha egy ilyen függőség mélypontját elérik, okozóikat és áldozataikat mindig válságba vezetik, melyet katasztrófák és világvége jelenségek kísérnek. Következményként egy kozmikus helyreigazítás, kiegyenlítő, »bíráskodó« világtörvény lép fel, melynek keretében elválasztják a félrevezetett, istenellenes energiaáramokat a mindenségszellemmel összhangban lévőktől.

Ekkor aztán minden irányt tévesztett, önhatalmú gondolkodásból származó energiaáram növekvő mértékben harcol saját maga ellen, mintegy kiiktatván saját magát, történjék ez túlfeszítettség okozta robbanás vagy ridegségből fakadó megmerevedés formájában.

Ilyen kozmikus helyreigazítások időszakosan következnek be. Gyakoriságuk és időtartamuk a javításra szoruló eseményektől függ. Megállapíthatjuk, hogy az emberiség ma egy feloszlatás, megmerevedés és tökéletes átalakítás értelmében történő igen drámai helyreigazítás folyamatában áll. Az általános mélypont és fordulat jellemzői a szélsőséges elpuhulás és szélsőséges megkeményedés, de ugyanakkor az új tájékozódás iránti erős törekvés is.

 

GONDOLATOK MOZGATJÁK AZ ATOMOKAT

Azért, hogy a két energiaáramlást elválasszák, a »fényt« a »sötétséggel« való összekeveredéstől megóvják, s hogy az isteni embert istenellenes fogságából kiszabadítsák, az isteni energiaáramlást a Föld terében különös módon felerősítik. Egy gnosztikus iskola erőterében ezt az impulzust a tanulók erős törekvésnek érzik az irányban, hogy megszabadítsák magukat a sötétség kötelékeiből, és segítsenek más, még fogoly emberi lelkeknek szintúgy lerázni a bilincseket.

Egy gnosztikus iskola különleges erőterében isteni energiaáramlatok, isteni gondolatok válnak szabaddá az élő ige által, mely az emberi szívekben az ősmagot, a szellemszikrát lángra lobbantja. Ez az a »rózsa«, az a »drágakő«, mely az Egyetemes Szívvel, a LOGOSZ-szal kapcsolatban áll, még ha lappangón és rejtetten is. Csodálatos fejlődési folyamat kezdődik az emberben és az emberiség körében.

Az isteni igazságnak, az isteni tervnek, mely az élő igén keresztül besugárzik az ember szívébe, az a hatása, hogy az embert régi gondolkodásában, akarásában és vágyakozásában megrázkódtatás éri, és felismeri, hogy életét az Egyetemes Szellemre kell hangolnia.

Ebben az új gondolkodásban már benne foglaltatik a fogságból történő abszolút megváltás hatalmas lehetősége. Mihelyt ugyanis ez a folyamat a szívben elindul, és ha ezt intelligens, üdvre vágyó lélektudat is támogatja, akkor az éteri, az asztrális és a gondolati tér atomjai új módon elevenednek meg. Ez azt jelenti, hogy a szervezet sejtjeit az isteni gondolat irányítja és látja el megszabadító energiával.

Egy ilyen folyamat dinamikája tehát attól függ, hogy a jelölt ebben a folyamatban nagyon tudatosan és következetesen kezd e bele egy intelligens és üdvre vágyásból fakadó cselekedetbe, és kitart e amellett.

 

EGY ÓRÁT SEM TUDTOK VIRRASZTANI VELEM?

Jézus ezen szavai, melyeket foglyul ejtésének előestéjén mondott, az ember azon képességére vagy képtelenségére vonatkoznak, hogy gondolatait egyedül és kizárólag Istenre irányítsa, és ezáltal életre keltse saját isteni középpontját.

Gyakran azonban az ember még nincs teljesen tudatában céljának. Sok tekintetben még az alvó tanítványokhoz hasonlít, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy Jézussal virrasszanak, vagy ami ugyanazt jelenti: az isteni gondolatokban és isteni erőben tudatosan kitartsanak. Sokakat meghívnak a menyegzőre, de miként a »gazdag ifjú«, még ezer dologgal, számtalan látszat-isteni gondolattal és tevékenységgel foglalatoskodnak, melyek megakadályozzák őket abban, hogy a feltámadásban részesüljenek. Egyedül a Szellemben „szegények”, akik valóban a Szellemre éheznek, akik gondolataikat szakadatlanul a Gnózisra irányítják, vesznek részt a menyegzőn. Ezek azok, akik Jézussal a Krisztuserőben virrasztanak.

 

SZAKADATLANUL AZ EGYETLEN CÉLRA IRÁNYULVA

Mit jelent a gondolatokat állandóan a Gnózisra irányítani? Nem kellene talán az embernek a hétköznapok ezernyi tevékenysége által a dialektikus kötelezettségeknek teljesen eleget tennie? Vagy nem járhatja é az ember a megszabadulás útját azáltal, hogy sokat olvas és beszél róla?

Már ez a gondolat is mutatja, hogy az ember csak a saját rezgésében él, ami által a Szent Szellem rezgése nem érheti el. Így él a világegyformaságban. Mert Isten szelleme az embert egészen akarja. Az ember egész rendszerét a fénybe akarja emelni. És amíg az ember a világegyformaságban áll, és gondolatait arra hangolja, állandóan gátlóan hat a Gnózis megmentési művében. És ahol egy ember az Egyetemes Tant csak a külső forma szerint tanulja és tökéletesíti anélkül, hogy a szellemszikrából felébresztett erőt mikrokozmikus rendszerében keringésben tartaná, üres kardhüvelyként áll a megszabadulás ösvényén saját és mások útjában.

Tudatos kapcsolat a Gnózissal gondolatok és érzések útján is lehetséges. És abszolút szükséges is a regenerálás folyamatának elősegítéséhez mind az emberiségre, mind pedig az egyénre nézve.

Rózsakereszt Keresztély azt az erőt jelképezi, mely ezt mondja: »Egy órát sem tudtok virrasztani velem?« Ez az az erő, mely az alkémiai menyegzőre hív, és – mivel a gazdagok és előkelők még ezer más dologgal vannak elfoglalva – azokat a »szegényeket« hívja meg a felső terembe, akik igazán éheznek a Szellemmel való összekapcsolódásra, és készek az isteni gondolat és akarat kenyerét és borát szakadatlanul beépíteni.

Bármilyen külső rangja is van, egyetlen embertől sem tagadják meg a szellemösszeköttetés kenyerét és borát, ha ő szívből éhezik arra.

Az Egyetemes Tan élő szava erősíti a Szellemhez való kapcsolatot úgy, hogy a dialektikus fogság minden láncának folyamatszerűen el kell szakadnia, ha az ember az élő igét elfogadja és átalakítja.

 

MINDEN MÁSODPERC SZÁMÍT

Aki ezt a törvényszerűséget belülről ténylegesen megérti, és a megszabadulásra nem csak saját lelke, hanem az egész emberiség számára Isten akaratával összhangban vágyik, az az élő jelenben megtesz mindent az isteni gondolat tényleges alkalmazása érdekében. Szívének tüzes műhelyében kovácsolja a »kardot«, mellyel legyőzi a szentségtelenség sárkányát belül és kívül. Nemcsak akkor kovácsol, ha ez neki éppen megfelel, hanem élete minden másodpercében ezzel foglalatoskodik. Mert ezt követeli a szellemi törvény mindazoktól, akik HOZZÁ vissza akarnak térni. Ha az ember többé nem hagyja magát ettől a szent munkától eltéríteni, eltávolítani, hanem abban kitart, akkor ösvényén a Krisztuserő őt tevékenységében és igazában megvizsgálja, eligazítja, kijavítja és megáldja.

A törvény – »gondolatok mozgatják az atomokat« – csodálatos szellemi képességként mutatkozhat meg mindazok számára, akik ezt »szellemi szegénységükben« megértik, az isteni tervet tudatosan felismerik, és intelligens módon működésbe hozzák.

Így válhat a gnosztikus mágia képessége az emberiség megváltására szabaddá, élővé, dinamikusan hatékonnyá. A gnosztikus mágiának semmi köze a varázsláshoz. Ez sokkal inkább az isteni akaratra való tudatos irányulás és az azt követő cselekvés. Ekkor az ember egyéni életterületeinek atomjait a Szellem magas rezgéseihez emelik, mely által az egész rendszer megtisztul és transzfigurál. »Virrasztásunk« tehát az Egyetemes Szellemhez való lankadatlan odafordulást, kapcsolatot jelenti. Egyedül ebben az éber kapcsolatban oldódik meg valamennyi, az embert még fogva tartó bilincs. Ahol az isteni gondolatok szabaddá válnak, ott keresztülrezegnek az emberiséget átkaroló egész éterterületen. Felébresztik az isteni magot az emberben, így a Gnózis erővonalai az emberiség egész életterületén megnyilvánulnak.

Ami ellenséges energiaként még közébük tolakszik, az élő, gnosztikus-mágikus ige mindazt áthatja, keresztezi, és felismerteti. A megszabadulás után vágyó ember így segíthet embertársainak, amennyiben Rózsakereszt Keresztély értelmében kivitelezi a megmentési tervet.