Pentagram 1994/5

Az Egyiptomi ős-Gnózis XVII

 

A LÉLEK FELÉBREDÉSE (II)

A téma, amelyre most rátérünk, az előző fejezetben megbeszéltekkel oly szoros kapcsolatban van, s a tanulóság fejlődésének annyira új nézeteivel foglalkozik, hogy jó lesz az előbbieket röviden áttekinteni.

Megbeszéltük a hermészi Pimander 72. szakaszát, amelyben többek között azt mondják: A test alvása a lélek ébersége lesz, a szemek behunyása az igazi látás, a hallgatás a jóval való terhesség, és az ige kihordása az üdv termékeny tetteivé válik.

Feltettük a kérdést: hol tartózkodik a személyiség kilépő része a test alvásakor, és mit tesz a személyiségnek ez a finomabb része az éjszaka óráiban, jobban mondva: mi történik vele? És azt láttuk, hogy az éjszakai ember, ha szabad így neveznünk, a test alvása idején a dialektika asztrális területein tartózkodik. Ezeknek az asztrális területeknek a jellegét is vizsgáltuk.

Az asztrális területnek erős alakító képességei vannak. Gondolatok, vágyak, sóvárgások, érzések és az akarat tárgyai vetületet képeznek, tükröződnek benne. Tekintettel a mai emberiség tükörszféraéletére és viselkedésére, érthető, hogy a dialektika asztrális szférája nagy mértékben szennyezett és bonyolult lett, tele van káprázattal, csalással és tévedéssel, s így gnosztikus élet számára teljesen alkalmatlan, mivel az asztrális anyag rendkívül mágneses tulajdonságú. Ami az asztrális szférának nem felel meg, azt az éjszakai embertől, tehát a finomanyagi személyiségtől, aki az asztrális szférába kerül, egyszerűen elveszik. Ezzel szemben megkapja az asztrális szféra fajtájának megfelelő asztrális anyagot. Ezért írja a Pistis Sophia evangéliuma, hogy a világosságerejét szüntelenül elrabolják tőle.

A közönséges élet asztrális területei tele vannak az úgynevezett Eonok szentségtelen erőivel. Az Eonokat a Pistis Sophia megtárgyalásánál természeti erőknek ábrázoltuk. Mai témánkkal kapcsolatban jó lesz ezzel részletesebben foglalkozni.

Az Eon szó idők folyását, korszakot, mérhetetlen időszakokat jelent. Ennek a fogalomnak a segítségével megértjük, hogy mik az Eonok az asztrális szférával kapcsolatban. Az eonok olyan asztrális erők, asztrális hatások, amelyek hosszú idők folyamán képződtek és nagyon hatalmasok lettek: például olyan emberi vágyak és gondolatok vetületei, amelyeket hosszú időkőn át érleltek és ismételtek, míg végül az asztrális szférában, az asztrális területeken életre keltek.

Képzeljük el, hogy egy bizonyos elképzelést, képet, gondolatban fontolgatunk elképzelünk, s évekig foglalkozunk vele, fenntartjuk, gyermekeinknek is továbbadjuk, és mindenkit megtanítunk rá, aki velünk akar tartani: a művészek rajzolják, festik, kőbe vésik, a költők megéneklik. Így keletkezik az asztrális területeken egy Eon. Emberi vágyakozások és kívánságok szüntelen áramlatai ezek, amelyek végül annyira élni kezdenek, hogy az emberiségen eluralkodnak, és az embert leigázzák. Ezek az egyre erősődő Eonok, amelyeket az emberiség állandóan táplál, minden gnosztikus hajlamú embert megrabolnak, aki belép az asztrális területre, mint a Pistis Sophia: elveszik a világosságerejét. Ez tehát általában minden éjszaka megtörténik minden tanulóval, aki a testét az alvás nyugalmára bízza.

Ebből a tényből a komoly tanuló számára jelentős következmények adódnak. Többek között az a logikus és kényszerítő követelmény, miszerint szakítania kell a haláltermészet asztrális szférájával. Ha megállapítjuk, hogy éjszakánként odakerülve e térség rendkívül veszélyes befolyásának esünk áldozatul, akkor kézenfekvő a kérdés, hogy milyen módon tudok megszabadulní tőle. Hogyan tudok védekezni e befolyások ellen?

Ez az első. A második pedig az, hogy a haláltermészet asztrális területétől megszabadult emberek az alvás idején személyiségük finomabb részeit másik asztrális területre vigyék, ahol nincsen szennyeződés és veszély. Bizonyára Ön is egy véleményen van velünk, hogy ezek elemi követelmények, amelyek alól egyikünk sem vonhatja ki magát. Ezek teljesítése nélkül minden gnosztikus tanulóság teljes mértékben tévedés lesz.

Az első követelmény tehát az, hogy asztráltudatosunknak az asztráltudatos Én segítségével új irányt adjunk. Kényszert azonban nem alkalmazhatunk: ezzel esetleg csak néhány napig kísérletezhetnénk, tovább nem bírnánk ki. Az ilyen harc az abszolút biztos vereséget helyezné kilátásba. Ezért állapítottuk meg, hogy a gnosztikus ösvény kulcsa a lehetőségben rejlik, hogy az asztráltudatos részünket az asztrális énnel más irányba tereljük.

Ezt csak úgy lehet véghezvinni, hogy az én-lényünk központi elvét a lép-máj-rendszerből felvonjuk a szívbe.

 

Ez hogyan történik meg?

Csak akkor mehet ez végbe, ha az ember érett erre, ha élete az embert végül az anyagban, a haláltermészetben megrekesztette: ha felfedezzük, hogy a vízszintes vonalon mozgó ember számára nincs menekvés, a megszabadulásnak még kilátása sincsen. Ekkor az én alapelvét a lép-máj-rendszerből felvonjuk a szívbe. Az olyan ember, akinek énje a lép-máj-rendszerben, a napfonatban, a plexus solarisban nyugszik, a kőkemény, önző, énközpontú természetember típusa, aki az anyaghoz ragaszkodik, ebbe kapaszkodik, minden reményét ebbe fekteti és mindent az anyagtól vár el. Az ilyen ember számára azonban eljön egy pillanat, ha esetleg a mikrokozmoszban leforgó sok létállapot után is, mindenképpen eljön egy pillanat, amikor a haláltermészetben megreked és felfedezi, hogy léte végtelen, kilátástalan körforgás. Amíg azonban a lép-máj-rendszerből él, vagyis életével önérvényesítésről és énközpontúságról tanúskodik, addig egy szellemi iskola tanulósága az ő számára teljesen értelmetlen. Csak az képes legyőzni elsődleges természetösztönét, aki a tudatát fel tudja vonni a szívbe. Asztrális énje ekkor a szívszentélyben keres lakást, s csak akkor látja majd a világot olyannak, amilyen. Az asztrális énből aztán új vágyakozás indul ki, a lényegesen igazi megszabadulás vágya, amit a szent beszéd üdvrevágyásnak nevez. Csak ez a vágy nyitja meg az ember szívét a Gnózis számára, a Szent Grál világossága számára, és így lesz a szív rózsája megérintve. Így kerül a tanuló egy teljesen új életállapot kapui elé az üdvrevágyással, ami az asztrálistudatos én szívbe való felvonásának az eredménye.

Sok millió ember áll e kapuk előtt, sok millió ember vágyik így már korszakok óta az igazán megszabadító életre. Ezek a vágyuk által egymással kapcsolatban levő milliók szintén Eont teremtettek, amit a gnosztikus iratok a tizenharmadik Eonnak neveznek. A tizenharmadik Eon és az éhesen sóhajtozó emberiség között kölcsönhatás alakult ki, aminek következtében az emberek égető vágyakozása egyre erősebb lesz, és a ziláltság és zavar állapotának az érzése és belátása egyre fokozódik. Mert az üdvrevágyás nem elég. Az asztrális én az éjszaka óráiban akkor is a haláltermészet asztrális területére vonul, és másnap reggelre annyira kirabolják, annyira elveszik a világosságerejét, hogy egyre erősebben megsérül. Ezért ismétlődnek a Pistis Sophia gnosztikus evangéliumában a vezeklő énekek!

Megértjük tehát, hogy az üdvrevágyás mellett önmagunk üdvözítésére, szentelésére is szükség van. Mert aki valóban a szentelésre, az üdvösségre vágyik, az minden lehetőt, sőt a lehetetlent is megpróbálja, hogy a céljához közeledhessen! Ennek a logikáját bizonyára Ön is belátja. Az erősen önmagán dolgozó aztán mindig is azt bizonyítja, hogy az üdvrevágyás tüze tisztít minket, s ez az önálló, önmagában működő hatás mindig is a szívből fog kiindulni, ami miatt pedig az ember egész életállapotát befolyásolja. Ezért beszélünk a Rózsakereszt Iskolájában a szívnek annyira szükséges megtisztításáról. Akinél pedig az üdvrevágyáshoz valóban öntisztítás társul, az az üdvösséget és ennek következményeit a lélek megszületésében kapja meg. Bizonyára ismeretes számtalan ember visszataszító, negatív forgolódása, amivel segítségért és támogatásért kiabál mindenféléért, amire a dialektikus háztartásban szükség van: de meg kell érteni, hogy az igazi üdvösséghez az ember csakis önmagának és egész létének a bevetésével juthat el. Az üdvrevágyás mellet elkerülhetetlenül az önüdvözítésnek is ki kell fejlődnie. És ekkor fog a szentelés, az üdvözülés, minden következményével, a lélek születésével bebizonyosodni.

Ha most újra áttekintjük a megbeszélt fejlődést, akkor megmutatkozik, hogy a jelöltet először is az asztrális énnek a lép-máj-rendszerből a szívbe való felvonásának a szükségességével szembesíti, amivel le lehet győzni a természetállapotot. Másodszor az üdvrevágyás kifejlesztésének, és a haláltermészet önfelfedezésének a feladata előtt áll. Harmadszor pedig az önmagában, önállóan kifejtett hatás, az önüdvözítés, a szív és az egész élet megtisztítása a teljes odaadással, az önátadással az, amivel szemben találja magát, aminek aztán a lélek születése lesz a következménye.

A lélek születése először is egy új asztrális lény születése. Egy léleklény elsősorban asztrális lény, aki a születés után mindjárt közli magát a vérrel, az idegközeggel, és a belső elválasztású szervekkel, és az intelligenciaszervekben is érvényesül. Mihelyt ebből az új léleklényből behatol valami az emberbe, mihelyt ezek az új asztrális befolyások betörnek nálunk, azonnal új képességünk keletkezik: akkor új erő kering egész lényünkben, és befolyást gyakorol minden normális, emberi képességünkre.

Most pedig érthető, hogy minek kell a negyedik lépésnek lennie. Ez a negyedik lépés teljesen a mi hatalmunkban áll: az élet vezetésének a következetes és rendszeres átruházása az újonnan megszületett lélekre, a bennünk levő új lehetőségekre. Ez azt jelenti, hogy az énnek, a természetes énnek teljesen viszsza kell vonulnia, már ne a közönséges természet szerint viselkedjünk, hanem egész életünkben a lelket hagyjuk kormányozni. Akkor az új asztrális lény, az új lélekállapot növekedni fog bennünk. Egy teljesen újszerűen készült szidérikus test jelenik meg, és a régi vágylény és vágyélet maradéktalanul eltűnik.

Ekkor tehát beléptünk a transzfigurálás folyamatába. Mert amilyen mértékben az új fejlődés érvényesül, úgy halunk el a haláltermészet asztrális szférája számára: a dialektikus asztrálisba bizonyos pillanatban nem tudunk már bejutni, új asztrális énünknek semmi helye sincsen ott. És ekkor megnyílik az élő test új asztrális térsége: a földi eseményekben idegenné vált embert üdvözlik új otthonában. Magyarázatainkkal mindenekelőtt azt akartuk világossá tenni, hogy egy ilyen új otthon létezik, hogy ez sok embernek az ifjú Gnózisért folytatott fáradozása árán létrejött. Szó sem lehet tehát találgatásról, valami eljövendő üdvre való spekulálásról, valami későbbi megszabadulásról, esetleges jövőről, ami majd vár ránk, hanem mindegyikőnk számára most, ma megvan a szabadság hazája, amelybe bemehetünk, ha tudjuk kezelni a szükséges, hozzá való kulcsot, és hajlandók vagyunk levonni a következtetéseket. Az egyetlen feltétel, hogy meglegyen a lelkünk, s ezt a nappali életünkben bebizonyítsuk a következetesen kivitelezett gyakorlati tanulósággal, önfeledt szolgálattal, ami az igazi lélekállapot félreismerhetetlen emberszeretetén alapul. A lelkeszületett embernek pedig az életét a napi munka elvégzése után is teljesen a lélek szférájába kell helyeznie, tehát ágybamenés előtt nem szabad már a dialektika szempontjainál időznie. Így lesz a test alvása a lélek ébersége. Aki lélekre irányulva megy aludni, az a lelket tudatossá, éberré teszi. Az asztrális én alvás előtti rezgése határozza meg az egész éjszakai életet és a következő napét is. Akik így előkészülve mennek be az új asztrális térségbe, azok napról napra erősebben és világosabban fogják tapasztalni, hogy a test alvása valóban a lélek éberségét vagy felébredését jelenti, ami igazi látással jár, s egy új fejlődés kezdődik, amit az új tudatállapot koronáz: ezt nevezi a szent beszéd a dicsőség hervadhatatlan koronájának.

Galamb

 

A Hétszellem három elsődleges sugarának egyike

Lényének megértése érdekében a galambot kétféle szempontból kell vizsgálnunk. Egyrészt mint természetes állatot, másrészt mint jelképet. Természetes állatként a legkülönbözőbb vonzó tulajdonságokkal rendelkezik. Közösségi és csoportállat, pozitív ismérveit emellett leginkább a tisztaság, a békeszeretet és segítőkészség szemlélteti. Fiókái iránti gyengédsége és odaadása miatt a galambot gyakran az anyai ösztön megtestesítőjének, később pedig egyenesen a szeretet női oldalának tekintették.

A galamb sok régi hagyományban tisztelt és nagyrabecsült jelkép volt. Így a korábbi időkben különösen a női istenségeket jelképezte. A babilóniaiaknál Asztarte királynőt, az egyiptomiaknál Íziszt, a rómaiaknál Vénuszt, a görögöknél Aphroditét ábrázolta. Általában a termékenységgel és a szeretettel hozták kapcsolatba.

Más világnézetek a galambot az isteni akarat követeként is ábrázolják, mely akarat az erőt és a rendet képviseli, valamint az alsóbb világokat az isteni világok képmásaként fenntartja. Így a galamb alakja kapcsolatban állt Istennek a világmindenségben végzett tevékenységével is. A galamb a magas tisztségek viselőinek jogarán is helyet kapott. Ezzel arra kívántak utalni, hogy annak hordozóját isteni elvek hatják át, és azokról tanúskodik.

A galamb áldozati állatként való különösen érdekes ábrázolása található a régi rejtélyekben, ahol egy kerék négy küllőjén megfeszítve látható. Ebben a minőségében többek között Jézus Krisztus eljövendő rejtélyére, az ő kereszten történő szeretetáldozatára céloztak vele.

Később a zsidó hagyományban a galamb név szent jelkép volt. A galamb héberül „Jonah”. Ezzel a névvel találkozhatunk például a ninivei Jónás prófétánál, Keresztelő Jánosnál, valamint János evangélistánál.

 

Az isteni ihletés jelképe

Az iszlám hagyományban Mohamedet olykor galambbal a vállán ábrázolják. Hasonló társítással persze az egész középkori művészetben is lépten-nyomon találkozunk. Egy próféta vállán lévő galamb az illető isteni ihletettségére valamint ama jogosultságra utalt, hogy a Szellemből tanúskodva tanítson. Különösen a keresztény hagyományt jellemzi a galambnak a Szent Szellem jelképeként való használata. Az Ó- és az Újszövetség sokféleképpen utal a galamb jelképes és misztikus jelentésére. A legismertebb ószövetségi esemény, melynél a galambot említik, az özönvíz és Noé bárkájának leírása. Itt a neki jutó különleges szerep révén a béke hírnökeként találkozunk vele.

Az özönvíz – jelképesen a bűnös világ megtisztítása – után Noé először hollót küld ki. A holló a galamb ellentéteként általában a vészt és a halált testesíti meg. Ez az emberi belsőre vonatkoztatva énközpontúságot, s ezáltal halált jelent, mely az Istentől való elválasztottság értelmében vett bűnből ered. A holló megbízhatatlan hírszerző, a bárka és a külvilág között csak ide-oda repked anélkül, hogy hírt adna. Nem törődik a szükségletekkel, a csoport, a közösség jólétével, melyhez ő is tartozik, csak saját magának él.

Most a holló után a galambot küldi ki Noé. Nemcsak egyszer, hanem háromszor, mindig hét nap elteltével, ami összesen huszonegy napot tesz ki. A számoknak – ahogyan a galambnak – is jelképes jelentésük van. A hármas szám a világmindenségen belüli tökéletességet és harmóniát jelenti. A huszonegyes szám azt az embert jelöli, aki a világban szerzett tapasztalat és belátás által lett érett, és aki végül teljesen a Szellem felé fordul.

Első ízben a galamb minden jel meghozása nélkül tér meg, ami azt jelenti, hogy a Föld még lakatlan.

Másodszorra olajággal a csőrében jön vissza, azt jelezvén, hogy a víz elapadt a Földön. Az olajág szintén a békére utal. A galamb csőrében a termékenység jelképeként Noénál ez azt a közlést hordozza, hogy a Föld újra benépesíthető. A középkori ábrázolásokban a galamb vízszintes repülése, különösen ha olajág is volt a csőrében, mindig békét, egységet és megbékélést jelentett a világon. Ez az értelmezés mindmáig fennmaradt, a művészetben és a politikában azóta is a béke utáni vágyat juttatja kifejezésre.

A bibliai történésben Noé még harmadszor is kiküldi a galambot. A galamb nem tér többé vissza, a ciklus lezárult, a világmindenségben helyreállt a béke és a összhang.

Isten szelleme nyugszik majd az új nemzetségen.

Míg Noénál a galamb, mint a béke hirdetője és jelképe szerepel, az Ószövetség más helyein a Szent Szellem követeként is megjelenik. Mint Ésaiásnál (11,1) olvasható, a Messiás Isai (Jesse) törzséből nő ki. Isai Dávid atyja. Dávid nemzetségéből származik majd a Messiás, mint fiatal hajtás egy régi törzsből. A jóslat azt hirdeti, hogy Isten szelleme ezen a sarjhajtáson nyugszik majd. E Messiásról szóló jóslatot a középkorban gyakran az „Isai (Jesse) gyökér” képben ábrázolták. Az alvó Isai gyökérformájú testéből serdült egy fa, melyen megjelentek Krisztus elődei egészen Máriáig. Fölötte trónolt Krisztus, akire hét galamb száll le. A galambok itt a Szent Szellem hét adományát testesítik meg: a bölcsességet, az értelmet, az akaratot, az erőt, az ismeretet, a jámborságot és az istenfélelmet.

A galambot nemcsak a Szent Szellem adományának átadójaként és a béke hirdetőjeként találjuk meg a Bibliában, hanem áldozati állatként is, legtöbbször tisztító áldozattal való összefüggésben. Így kellett például Jézus születése után negyven nappal a zsidó törvény által előírt hét galambot tisztító áldozatként bemutatni. Máriának való kinyilatkoztatásakor ismét a Szent Szellem követeként jelenik meg a galamb. Ezt a bibliai eseményt a művészetben is sokféleképpen, de mindig a galambbal kapcsolatban ábrázolták. Itt a Szent Szellem erejének egy arra kiválasztott emberbe történő áramlását jelképezi. Gabriel arkangyal a kinyilatkoztatáskor Máriának azt az üzenetet viszi, hogy valami szentséges fog megfoganni benne, melyet a „Legmagasságosabb Fiának” neveznek majd. Az esemény alatt a Szent Szellem galamb formájában ereszkedik le Máriára. Annak jeléül, hogy a Szellem majd a testbe tér, Isten emberré válása végbemegy, és a Szellem az anyaggal teljesen összekötődik. Míg a vízszintesen repülő galamb a békét hirdeti, a leszálló galamb mindig az anyagba leereszkedő Szent Szellemmel kapcsolatos. A felszálló galambhoz ezzel szemben a Szellemhez felemelkedő megtisztult emberi lélek fogalma társul.

A leszálló galamb képe Jézus megkeresztelésekor is felbukkan. Itt is galamb alakjában ereszkedik alá a Szellem az isteni világból. Később a Szent Szellem ugyanilyen tevékenységéről szerzünk tudomást a pünkösdi események során, ahol a Szellemet az apostolokra leereszkedő tüzes nyelveknek ábrázolják.

 

A belső megszabadulás jelképe

A galamb ilyen értelmű jelképes ábrázolásának a háttere különösen a gnosztikus hagyományban válik érthetővé. Rózsakereszt Keresztély Alkémiai Menyegzőjében a galamb a szellemi megszabadulás ösvényén a beavatás egyes szakaszaiban játszik szerepet. Rózsakereszt Keresztély elmeséli, hogyan került hét út metszéspontjába, nem tudván, melyik utat válassza. Kimerülten, éhesen és szomjasan veszi elő kenyerét, és szel magának egy darabot belőle. Ekkor egy hófehér galamb száll le a fáról, és bensőségesen megérinti őt, azért, hogy kapjon egy darab kenyeret. Ellensége azonban, egy fekete holló ezt észreveszi, rögtön lecsap rá, hogy elrabolja tőle a kenyeret. A galamb menekülni kényszerül.

 

A tüzes háromszög

Itt ugyanazokat a jelképeket találjuk, mint már Noénál is. A galamb az újat, a növekedést, a holló a régit, a halált testesíti meg. Rózsakereszt Keresztély elüldözte a hollót, hogy megvédje a galambot, és miközben ezt tette, hirtelen és váratlanul a számára meghatározott úton találta magát. Melyik helyen találkozott Rózsakereszt Keresztély a galambbal és a hollóval, élete melyik időpontjában? Ez egyáltalán nem volt tetszés szerinti időpont. Földi ereje kimerült, válaszúthoz érkezett. A fehér galamb az ember új lelkét testesíti meg, a fekete holló ellenben az Ént, az ego hangját. A holló és galamb, ez a két erő mindig egyidejűleg van jelen az emberben. Ha az ember új lelke fejlődésén, születésén munkálkodik, különösképpen, ha már haladt is ezen az úton, akkor a létjogosultságáért küzdő fekete holló is jelentkezik. Ez az ember öntudatlan és önfenntartó erőinek a jelképe. A holló szeretné megszerezni a kenyeret, vagyis az ember új lélekerejét. Földi céljai érdekében vissza akar élni ezekkel az erőkkel. Ha azonban az ember ezeket az önző ösztönöket elüldözi, mint Rózsakereszt Keresztély a hollót, akkor egyidejűleg a galambot követi, az új lélek hangját, akkor is, ha nem igazán tudja, mindez hogyan is történik. A holló elüldözésével az ember váratlanul és hirtelen a helyes úton találja magát.

A galamb az út ezen szakaszán a lélekhangot, az erőknek a Szellem világára való irányultságát testesíti meg. Ahogyan Rózsakereszt Keresztélynek, ugyanúgy egy kereső embernek sincs ekkor még tudatos kapcsolata a szellemi világgal, hiszen még csak az előkészület állapotánál tart. Ugyanakkor viszont feltartóztathatatlanul halad a Szellem világa felé, ahová egyszer bizton meg is érkezik.

 

A béke tiszta sugárzó fénye

Míg a bibliai történetekben a galamb először a Szellem követe, a folyamat lezajlása alatt aztán helyreállítja a Szellemmel való kapcsolatot. Így történik ez az alkémiai menyegzőben is. A galamb először elvezeti a lelket előre meghatározott céljához, átnyújtván az erőket, melyekkel ezt a feladatot teljesíteni lehet.

Rózsakereszt Keresztély történetében a galambot két másik misztériumálattal hozzák összefüggésbe, az oroszlánnal és az egyszarvúval. A galamb, az oroszlán és az egyszarvú vonatkozásában találkozunk a hármas számmal, mely mint már Noénál is, a beteljesülés száma. Az egyes szám szimbolizálja a teremtést, a kettes a dualitást, a hármas a beteljesülést, mely ismét további teremtés kiindulópontja lesz. Ha a hármas számot háromszögként ábrázolják – mint a trigonum igneum, az izzó háromszög a gnosztikus hagyományokban -, akkor az oroszlán képezi az alapot, míg a galamb és az egyszarvú a háromszög szárait. Az egyszarvú a teljesen az isteni világra irányult megrendíthetetlen akaratot jelképezi. Az oroszlán az egyetemes isteni szeretet jelképe. Ő alkotja a második sugarat, az alapot, melyen az egész háromság alapul.

Mint ahogy Rózsakereszt Keresztély közli, egy fehér galamb olajágat hoz a csőrében. Ez azonban csak akkor történik meg, miután az oroszlán és az egyszarvú beléptek egy meghatározott állapotba. Ez azt jelenti, hogy a szeretet és az akarat jelen van és hatékony. Az oroszlán lenyeli a galamb által hozott olajágat, és elégedett. Mit jelent ez a történés? Azt lehetne mondani, hogy a „szeretet” elnyeli, felveszi magába a „Szellemet”. Mi a Szellem funkciója? A Szellem átadja az isteni világ üzenetét: szeresd Isten művét, és valósítsd meg Isten békéjét. A galamb e szent megbízás közvetítője. Elhozza az égi világ tanúbizonyságát.

 

A mikrokozmikus hármas egység ismét helyreállt

Ahhoz, hogy a galamb a világban hatni tudjon, szüksége van az oroszlánra és az egyszarvúra: a megrendíthetetlen akaratra és a szeretetből született cselekedetre. Így az olajág elnyelése a Szellem erőinek készséges elfogadását jelenti, mely az ember szeretetcselekedeteit, a velük való eggyéválást jelzi. E folyamat által lesz a kozmosz szintjén lévő hármas egységből, az Atyából, a Fiúból és Szent Szellemből újra hármas egység az ember szintjén. A háromszög tehát, mely az akaratból, szeretetből és Szellemből, az egyszarvúból, oroszlánból és galambból képződött, magába foglalja az alapvető erőket, amelyekkel és amelyekből az újjá lett ember dolgozik. A Szellem, a szeretet és az akarat egységéből lehet aztán hatékony a hétszellem többi sugara.

 

Az újra és újra szükségszerű választás a galamb és a holló között

Vegyük még egyszer szemügyre az alkémiai menyegzőből származó két esemény kapcsán, milyen fejlődéseken megy keresztül az istenkereső. Mielőtt elindul, először is nagy, Isten utáni vágyakozásnak kell benne jelen lennie. Ha már egyszer az úton jár, mindig újra és újra Isten mellett kell döntenie, vagyis a galambot, belső isteni hangját kell követnie, és a hollót elutasítania. Itt az a feltétel, hogy az úton semmit sem vihet magával, hanem mindent maga mögött kell hagynia. Rózsakereszt Keresztély a holló elűzésekor elhagyja kenyerestarisznyáját: természetes élelmét, mely a földi lélekre vonatkozik. De valóban nincs is rá többé szüksége, mert ha valaki a galambot, a szellemi világ hangját követi, akkor a galamb világából mindig áramlik számára élelem is. Tehát a tarisznyát, annak jeléül, hogy már nem kötődik a földi dolgokhoz és vélt biztonsághoz, maga mögött hagyhatja. Rózsakereszt Keresztély nem érti meg rögtön, hogy többé már nincs szüksége a tarisznyára. Egy természetes impulzus szeretné őt visszafordítani. De egy erős szél, a Szellem szele megakadályozza abban, hogy ezt az impulzust kövesse. Csak most ismeri fel, hogy rátért a helyes útra, így a régi terhet örömmel hagyja hátra.

A galamb egészen az út eme pontjáig vezette őt a Szellemhez vivő úton. A következő fázist aztán a Szent Szellemmel való kapcsolat jellemzi.

Rózsakereszt Keresztély istenkereső, aki a Szellem iránti tökéletes belső odaadása, tisztulása és önmegtagadása által elűzte önző énjét, a fekete hollót.

Az új ember feltámadása így előkészíttetett.

A galamb leereszkedik az arra előkészített lélekbe: most az erők tökéletes kiáramlását jelképezi, mint azt Jézusnak a Jordánnál történő keresztelésénél ábrázolják. Ez az út vége, Rózsakereszt Keresztély célja, s egyben minden istenkereső célja: az ember megtisztított lelke végleges, feloldhatatlan kapcsolatba lép a Szellemmel.

 

Rázd le magadról a világot

Egy hosszú fejlődés vége ugyanakkor egy teljesen más szinten történő új munka kezdetét is jelenti. A természetes lélek halálát az új lélek, az új ember születése kíséri. Ha a lélek a Szellemmel feloldhatatlanul összekapcsolódott, ha a Szellem az anyaggal a lelken keresztül egyesült, akkor elkezdődhet egy új munka. A tűzzel megkeresztelt ember most már szétoszthatja a Szent Szellem erőit. Közvetlen, tudatos kapcsolatban áll ezekkel az erőkkel, Isten igazi munkásává vált.

A pünkösdi eseménykor is az apostolok a keresztelés után kimennek a világba és prédikálnak. Megvalósították magukban az Atya, Fiú, Szent Szellem, az akarat, a szeretet és a béke közösségét. Minden embernek meg kell magában valósítania a megszabadulás útján ezt a Szentháromságot. Akkor birtokolja az isteni akaratot, az Atyát, melyből a Fiú szeretetbölcsességét megtudhatja és kibocsáthatja. Egy új asztrális köpenyt sző, és a „Szent Szellem”, a béke, mely minden értelmet túlszárnyal, új étertest létrehozásához vezeti őt, mely új, az egyetemes szeretetből született cselekedeteket tesz lehetővé.

Egy régi manicheus szövegben olvashatjuk:

Vedd fel a keresztedet.

Rázd le megadról a világot.

Oldozd el magad a vér kötelékeitől.

Vesd alá a régi embert.

Építsd fel az új embert.

Töltsd be a Szent parancsolatot.

Adj teret a fehérszárnyú galambnak.

Ne ültess mellé kígyót.

Örvendjetek, szeretteim.

Ezáltal a galamb a Szellemben az út egyengetésének és a véghezvitel csodálatos jelképének bizonyul. Útkészítőként a békéről és szeretetről tanúskodik. A benne rejlő tisztaság, alázat, békeszeretet és odaadás erénye által egyengeti az utat Istenhez. Egy ember tehát képiesen szólva a „galamb útját” járhatja. Ez azt jelenti, hogy

• a galamb erényeit magáévá teszi;
• ezen erények által Isten útjának egyengetőjévé és Isten hirdetőjévé válik;
• a birodalom hirdetőjéből annak lakójává lép elő, és megtapasztalja a Szent Szellemmel a tudatos kapcsolatot.

A galamb útjának a kiindulópontja a földi szinten lévő más emberekkel történő békés egymás mellett élés. Természetes állatként a galamb megtestesíti az ilyen együttéléshez szükséges tulajdonságokat. Az út első lépcsőfoka aztán az előkészítés. Ott a galamb különös termékenységet és szeretet testesít meg, mint ezeket az ókori rejtélyekben is ábrázolják. A tanuló egy szent vágyakozást fejleszt, az isteni világ felé irányuló szeretetet, és megkapja a gyümölcsöket, új belátások, érzetek és cselekedetek formájában. Az út második lépcsőfokán a galamb – mint az Ószövetségben – az isteni világ hirdetője, hogy majd a harmadik és egyben legmagasabb lépcsőfokon a Szellem és az anyag közti kapcsolat jelképévé váljon, amint ezt az Újszövetségben és a gnosztikus misztériumokban ábrázolják.

A gnosztikus Szerzetben a férfiak és a nők szellemi feladataikat mindig is együtt valósították meg. A Trigonum Igneum, a tüzes háromszög jelképvilágában az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának nagymesterei a háromszög mindkét szárának tekinthetők. A galamb itt a harmadik sugár, a béke sugara. Az egyszarvú a vele együttműködő tüzes akarat. Így képez mindkét sugár egy erős, legyőzhetetlen erőt. Az isteni szeretet alapján építik a lángoló háromszöget, mely az isteni természet tanúja. Az Élet Szerzetének erőit jelképezik, melyek a bukott természetbe sugároznak be. Ezek az erők hívnak, mutatják az utat, lelkesedést, békét és szeretet ajándékoznak. Így nyitotta meg az utat Jan van Rijckenborgh úr, aki a tüzes akaratot jeleníti meg, hogy a Szellemi Iskola az anyagban felépülhessen. Catharose de Petri asszony, aki a békét jeleníti meg, megőrizte az összhangot, és gondoskodott a mű kiterjesztéséről. A Szerzet szeretetsugárzása az alap, melyen ez a mű alapul, úgy hogy az egész világon elterjedhet és fejlődhet.

Szabadság felé a szolgálaton keresztül

William Shakespeare egyik drámája, a Vihar

 

Vihar tombol és szél süvít, a természet mindenestül felkavarodik, s a légkör örvénylése új rendet eredményez, látszólag újra rendet teremt. Számunkra ugyan ez legtöbbször rendetlenségnek tűnik, de a régi dolgok felforgatása s az ezt követő káosz rendszerint új lehetőségeket is rejt.

A vihar tombolhat az ember bensőjében is, pusztítja, szétzilálja, és teljesen kimeríti, ha védtelenül kitárja magát ennek az őrjöngésnek. Ahogyan pusztítani és rombolni képes, úgy a vihar új utakat is feltárhat, amelyek megtisztuláshoz és a személyiség újfajta megnyilvánulásához vezetnek. A Vihar Shakespeare utolsó darabjainak egyike. Az angol költő és drámaíró műveit többnyire vallásos, politikai és filozófiai témákra építi. A Vihart 1610 körül írta, halála előtt öt évvel. E darabra általában úgy tekintenek, mint a szerző szellemi fejlődésének csúcspontjára. Amint egy 1846-os kiadás Samuel Johnson tollából származó bevezetőjéből megtudhatjuk, Shakespeare a mű mágikus és filozófikus nézetét tekintve is a John Dee és társai által gyakorolt „rózsakeresztes” bölcsességből merített.

Ezoterikus körökben is „rózsakeresztes” darabnak tekintik a Vihart, amelyben nyomon követhető a krisztusi rejtélyekbe való beavatás jelképekben megfogalmazott útja. A darabot 1610-ben I. Erzsébet királynő udvarában mutatták be először, a klasszikus rózsakereszt legteljesebb kibontakozásának idején.

 

PROSPERO, A KÉT TERMÉSZETREND TÖRVÉNYEINEK TUDÓJA

A Vihar témája az emberi szabadság. Mágiáról, felsőbb erőkről, belátásról, a megtisztulás és a megszabadulás folyamatáról szól, amelynek szakaszait különböző szereplők személyesítik meg. Ezeket az ember különféle nézeteinek is érthetjük, amelyek harcolnak egymás ellen, vagy éppen szövetkeznek egymással. A darab főszereplője Prospero – valaha Milánó hercege – akit lányával egy szigetre száműztek. Mágikus hatalmával Prospero saját és mások sorsát is befolyásolhatja. Ezt a tulajdonságát azonban kizárólag nemes célokra használja. Ismeri a magasabb világokat, és ismeri törvényeiket is. Akaratát bizonyos mértékig a természeti erőkre is rákényszerítheti, s az emberekre is hatni tud a felsőbb erők közvetítésével. Nem tudni, miként jutott mindezen erők birtokába, de hercegi címe fejlett személyiségre utal. Prospero egy felsőbbrendű élet megértésén fáradozik, s felsőbbrendű bölcsességet igyekszik elérni. Minderre több időt szentel, mint az uralkodói hatalom gyakorlására, amelyet aztán fivére, Antonio ragad magához. Prosperonak és leányának menekülnie kell.

 

KÖZÖSSÉG AZ ÚJ ÉLET FELÉ VEZETŐ ÚTON

A darab elején Antonio – Milánó törvénytelen hercege -valamint Alonso nápolyi király és fia, Ferdinánd néhány útitársukkal együtt hajótörést szenved.

A sziget, a hajó és a vihar nem véletlenül választott jelkép. A sziget olyan helyre utal, amely távol van a civilizációtól és a mindennapi élettől, ahol minden szokatlan dolog megtörténhet. Nemritkán megesik, hogy egy száműzött hős vagy szent számára éppen egy szigeten tárulnak fel a titkok, esetleg itt jutnak új felfogóképesség birtokába.

A szigeten Prospero a többiek sorsának irányítója lesz, először belső tudása miatt, másodszor pedig azért, mert a hajótöröttekhez karmikus kapocs fűzi.

A hajó olyan emberek közösségét jelenti, akiknek alapvetően ugyanaz a céljuk. A tény, hogy együtt vannak egy hajón, megerősíti kapcsolatukat. Az emberek összegyűlnek a parton, mert egy csoporthoz tartoznak, amelynek meg kell tanulnia valamit, és amely képes is megtanulni ezt a leckét. Karmájuk és az ebből következő események által ők maguk hívják elő ezt a feladatot.

A vihar a belső és a külső sors által mozgásba hozott hatalmas erőket jelképezi: a felkorbácsolt tenger az utasok asztrális állapotának képe.

 

SORSFORMÁLÓ BEAVATKOZÁS

Antonio és Alonso hajója megrongálódik tehát. Mindketten régi adósai Prosperonak – karmikusan kötődnek hozzá. Prospero azonban többet tud náluk: érzékeli a finomabb szférákat, érti a csillagok nyelvét, s tudja, hogy általuk lehetséges a többiek sorsának megváltoztatása. Mágikus képességeinek segítségével előhívja a sors fiát, és vihart kavar, eljövendő eseményeket határoz meg. A természeti szellemek engedelmességgel tartoznak neki, s így uralkodik a víz és a szél fölött. Ez jelképezi a gondolatok és az érzelmek fölötti hatalmát. A kedves levegő-szellem, Ariel áll szolgálatában, hogy segítsen terveinek végrehajtásában. A természet rossz szellemét Caliban, egy boszorkány fia testesíti meg emberi formában. Romlott és gonosz, de akarata s ő maga is alá van vetve Prospero akaratának, akit szolgálnia kell.

 

A BELSŐ BÖRTÖN ERŐSZAKOS MEGNYITÁSA

A dühöngő tenger a sziget partjaira veti a hajótörötteket, és szétszórja őket. A nápolyi király úgy hiszi, hogy fia, Ferdinánd tengerbe fulladt. E fölötti mély megrendülése megnyílást és egy nagyszerű tisztító folyamatot indít el benne. Ennek eredményeként teljesen megváltozik a darab folyamán. Belső börtönének „erőszakos” megnyitása, amelyet a kegyetlen vihar jelképez, számára mélyebb megértést s egy új életlehetőséget eredményez.

Ferdinánd ezalatt a vízben vergődik, de Prospero segítségével sikerül partra jutnia. Itt Prospero lányával, Mirandával találkozik. Prospero tudja, hogy a sors egymásnak rendelte őket, ezért nem áll útjába találkozásuknak. A két fiatal semmit sem tud egymásról. Miranda az ártatlanságot és tisztaságot, Ferdinánd az alázatosságot és szűziességet személyesíti meg. A fiatalok felismerik lelki hasonlóságukat, és egymásba szeretnek. Prospero tartogat ugyan még számukra néhány próbát, de ezeken minden nehézség nélkül jutnak keresztül. A különös erőknek ezen a szigetén hamarosan találkozik Prospero, Ferdinánd és Miranda.

E szereplőket bizonyos szellemi alapelvként is értelmezhetjük, amely egészen más jelentést kölcsönöz számukra. Prospero így a szellemet, Miranda a lelket jelképezi, Ferdinánd pedig a szellemmel egyesült, szolgálatnak szentelt lélek aktív nézetét. E három alapelv minden emberi lényben megtalálható, s ha harmonikusan működnek együtt, Isten tervét valósítják meg a földön.

Amint Ferdinánd elfelejti, hogy királyfi, s fejet hajt a lélek előtt, szolgálni kezdi azt. A darabban ez úgy nyilvánul meg, hogy Ferdinánd elvégez Mirandáért egy igen nehéz fizikai munkát, amely nem való királyfinak, bizonyítva ezzel szerénységét és odaadását. Ferdinánd tehát szolgálja Mirandát, és Miranda szolgálja apját, a szellemi alapelvet. Miranda felismeri önmagában a felsőbb akaratot, és ezt szolgálva segíti beteljesedését. E három szereplő ily módon foglalja egybe az emberben lévő jóságot.

 

A LÉLEK TELJES MEGTISZTÍTÁSA

Vannak, akik életük során hatalmas változást élhetnek át a megértés, az önismeret és a megtisztulás segítségével. Alonso, Ferdinánd apja is közéjük tartozik. Lelkének teljes megtisztulását éli át, s így eljut egészen az új életig.

Vannak azonban olyan „javíthatatlanok” is, akik nem változnak, akik nem akarnak okulni. Ilyenek Antonio, Prospero fivére és Sebastian, Alonsó testvére. Mindketten ugyanazokat a nagyhatású eseményeket élik át, de úgy látszik, semmit sem változnak. Alig rendeződik valamelyest helyzetük, máris elfelejtik a drámai perceket s azt, hogy miként fordult jóra nehéz helyzetük. Képtelenek egy felsőbbrendű fejlődés útjára lépni, ezért újra a gonosz befolyása alá kerülnek. Hatalomra szomjazva megkísérlik meggyilkolni Alonsot, hogy a nápolyi trón birtokába juthassanak. Tervük azonban meghiúsul.

A jó és a rossz kettőssége részben Prosperoban és fivérében, Antonioban, részben pedig Alonsoban és fivérében, Sebastianban nyilvánul meg. Prospero azonban nem csupán a földi jóság megtestesítője, hanem főképp a felsőbb, szellemi jóságé.

Mindenkit szigorúan megbüntetnek, aki nem tud jó útra térni. Prospero, a háttérben ható erő azonban megbocsát a bűnösöknek, mert tudati állapotuk miatt nem tudnának másként cselekedni. A kegyelem, nem pedig a bosszú törvénye alá helyezi őket. Így tesz Jézus is, amikor azt kéri Istentől: „Bocsáss meg nékik Uram, mert nem tudják, mit cselekesznek.” Lemond a tudatlan ember elítéléséről, mert tudja, hogy ez a kegyelem felülmúlja a bosszút és a megtorlást. Prospero ugyanígy tesz, amikor teljesen büntetlenül elengedi a gonoszt, példájával a jóság magját hintvén el. Megváltja azokat, akik befogadják az üdvösséget.

 

A SZEREPLŐK EMBERI JELKÉPEK

Miranda és Ferdinánd az eredeti jóság nézeteit fejezik ki azzal, hogy Isten felsőbb akaratát önszántukból szolgálják. A szolgálattal magasabb rendű fejlődésre ösztönzik az emberiséget.

Alonso az ember alvó, öntudatlan nézetét ábrázolja, amelynek azonban lehetősége van a felébredésre s így arra, hogy a jóra irányulva eljusson a megértésig. Az új belátás és az elnyert bölcsesség által az ember egy felsőbbrendű világhoz tartozik.

Antonio, Sebastian és főleg Caliban, a boszorkányfi jelképezik az emberben rejlő sötét erőket. Calibant ösztönei, a másik kettőt pedig hatalomvágy és nagyra törés irányítja. Megátalkodottságukban makacsul kitartanak, s ezzel belső és külső zűrzavart idéznek elő, amely káoszhoz és megsemmisüléshez vezet. Végső soron saját maguk felett mondják ki az ítéletet.

Prospero a háttérben marad. Ismeri a magasabb rendet, Isten akaratát. A véletlenre semmit sem hagyva mindenkinek és mindennek visszaadja az Isten eredeti tervében neki szánt helyet. Miranda és Ferdinánd Nápoly uralkodói lesznek, miután rátermettségüket bebizonyították. Alonso új útra tér, s a gonosz is helyére kerül.

 

LEMONDÁS MINDEN ELNYERT KÉPESSÉGRŐL

Prospero viselkedése csodálatra méltó. Megmentő tervének végrehajtása után elhatározza, hogy eltemeti varázspálcáját és mágikus könyvét. Miért? Mert rózsakeresztessé válik. Mint tudós elmélyült kutatásokat végzett, s minden területen igen nagy tudásra tett szert. Ezt a tudást arra használta, hogy segítse és jó útra térítse az emberiséget. Tapasztalatokat szerzett a mágia és az alkímia területén, felkutatta a bölcsek kövét, hogy megfejthesse az emberi lét titkát. De felért a csúcsra. Milánó hercegeként gyakorolt már világi hatalmat is, ezoterikus tanulmányai pedig nagymesterré avatták. Mit kívánhatna még?

A tiszta és valódi rózsakeresztesség egészen más dolog, és Shakespeare Prospero viselkedésében ezt a másságot meg is mutatja a szokásostól eltérő, felsőbbrendű értelemben. Prospero egy teljesen új nézőpontot állít fel, amely jóval magasabbra helyezhető a puszta mágikus tapasztalatszerzésnél. Prospero rózsakeresztessége abban rejlik, hogy hatalmának csúcsán felismeri, hogy mindez a hatalom és képesség egy alsóbbrendű mágiából származik. Megérti, hogy minden világi és természetfeletti képesség pusztán csak káprázat, s a belső megszabadulás útján semmi értéke nincs. E tudás forrásai nincsenek megjelölve, de Prospero bebizonyítja, hogy ismer egy sokkal magasabb valóságot, mint ahol eddig élt. A mennyei muzsikát többre becsüli az alsóbb mágiánál. Lemond mágikus hatalmáról, amelyet varázspálcája és könyve jelképez.

 

A MEGSZABADULT EMBER

Belső fejlődésének köszönhetően Prospero minden eddigit idegennek és alkalmatlannak talál belső élete számára. Mindent elhagy, ami fontos volt számára, és önszántából visszatér a világba szolgálni. Kezdetben elfordult a világtól, mert úgy gondolta, máskülönben eltérne szellemi útjától, de most, hogy elnyerte a tudást és a bölcsességet, visszatér az emberek szolgálatára, mint közülük egy. Ezzel teljesíti be a tökéletes önfeláldozást. E cikk címének szavai – Szabadság felé a szolgálaton keresztül – Prosperot új fénybe helyezik előttünk. A szolgálat, a szolgálatkészség és a szabadság a valódi témája ennek a darabnak. A főszereplő, Prospero igen bonyolult és nehéz körülmények között is tudja, hogy a szabadság feltétele az Isten tervének való engedelmesség és annak szolgálata. A szolgálat szabadság. Egyedül talán Prospero lehetne mások mestere, de ő nem kívánja ezt. Csakis saját magának mestere, s ezáltal közvetve másoké is. Ez a szabadság, ez az „önmesterség” Shakespeare drámájának fő mondanivalója. Az ember nem szabadulhat meg konok akarással és énközpontúsággal, csakis úgy, ha az isteni tervet szolgálva az égi muzsikára figyel. Ez az eljövendő dolgok szolgálata.

 

NEM VISSZAHÚZÓDNI KELL A VILÁGTÓL, HANEM ELHAGYNI ÖRVÉNYEIT

A világba való visszatérés Prospero részéről nagy önfeláldozást jelent. Nem húzódik már el a világtól, hanem törvényei alá helyezkedvén újból kiszolgáltatja azoknak magát. Teljesen tudatában van, hogy mágikus hatalom nélkül ki lesz szolgáltatva eljövendő sorsa kénye-kedvének. Utolsó szavaival a következőket mondja:

„Bűbájam szétszállt, odalőn,

S ha még maradt csekély erőm,

Az már a magamé csak, és

Nápolyig vinni is kevés.

Országom visszanyertem én.

S a csalót meg se büntetém:

Ne hagyjatok hát tengeren.

Ezen a puszta szigeten:

Sőt jertek e varázst a ti

Varázsotokkal megoldani.

Lágy lehellet röpítse vásznam,

Másképp nehéz célt nem hibáznom.

Célom a tetszés volt. S ma már

Oda a szellem, oda a báj

S kétségbeesni kéne ma,

Ha nem könnyítne szent ima

Mely a kegyelem kényszere,

S minden hibának gyógyszere.

Ha vártok hát bocsánatot,Nekem is megbocsássatok.”

(Ford.: Babits Mihály)

 

Eljövendő halálával szembenézve az én minden fegyveréről lemond, még akkor is, ha ezek kényelmes helyet biztosítanának számára a világban. Tudja, hogy az ilyen eszközök csak megbéklyózzák a mennyei embert. E pillanattól kezdve csak Istenben bízik, a felsőbbrendű törvényben, amely más ösvényeken kormányozza a világot. Prospero fényhordozóvá lesz, aki megnyitja az utat a hozzá hasonlóknak.

 

MINDENT MEGKAPNI, MINDENT VISSZAADNI, ÉS EZÁLTAL MINDENT MEGÚJÍTANI

A mágikus képességekről való lemondás megnyitja az új élet kapuját. Mindent el kell hagyni, ami nem tartozik a belső útjára irányuló, valódi emberhez. Az emberi jellemből és akaratból született erők által ekkor a tiszta rózsakeresztes út győzelemhez vezet. A rózsa kivirul a kereszten. Aki a Gnózis szerint él, és teljesen átadja önmagát, az a tiszta isteni erő hordozója, a mennyei muzsika hangszere lesz. Az önfenntartás ösztönéről való lemondás a lélek felébredéséhez vezet, és a felébredt léleknek a megértés siet a segítségére. A lélek és a belátás együtt szolgálják a Szellemet. Az isteni akarat így megnyilvánulhat az emberben, s az megújulva visszatérhet embertársai szolgálatára. Prospero megmutatja, miként lehet lemondani a régi emberről az új ember javára. Mindent odaad: saját kis életét, saját kicsiny képességeit, mert tudja, hogy ezek nem Istentől valók. Szegény és gyönge lesz, de csak ebben az állapotában kaphatja meg az örök és valódi gazdagságot. Prospero a fény gyermeke immár, belsőleg szabad lény. Valóra válnak általa a rózsakeresztesek régi szavai:

„Mindent megkapni, mindent visszaadni, és ezáltal mindent megújítani.”

Aki betölti ezt a folyamatot, másokat is megszabadító, új, elmúlhatatlan szereteterőket kelt életre.

Vergilius és Aeneas

 

PUBLIUS VERGILIUS MARO EGY OLYAN POLITIKUSOKBÓL, TUDÓSOKBÓL ÉS KÖLTŐKBŐL KIVÁLASZTOTT KÖRHÖZ TARTOZOTT, AMELY CSÚCSPONTJÁRA JUTTATTA A RÓMAI CIVILIZÁCIÓT. A KÖR VEZÉRE ÉS KÖZPONTI ALAKJA AUGUSTUS CSÁSZÁR VOLT, AKI BARÁTAIVAL EGYÜTT TALPRAÁLLÍTOTT EGY POLGÁRHÁBORÚ SÚJTOTTA, SZÉTZILÁLT ÁLLAMOT. MINDENKI BENNE REMÉNYKEDETT, MINT AZ ÁLLAM MEGMENTŐJÉBEN. VERGILIUS NEKI AJÁNLOTTA EPIKUS KÖLTEMÉNYÉT, AZ AENEIST. A RÉSZBEN TÖRTÉNETI, RÉSZBEN MÍTIKUS SZEMÉLYISÉG, AENEAS – TRÓJAI HADVEZÉR, A RÓMAIAK ŐSE – BEMUTATÁSÁVAL VERGILIUS AUGUSTUS KIVÁLÓ TULAJDONSÁGAIT AKARTA HANGSÚLYOZNI.

 

Vergilius etruszk volt. Krisztus előtt 70-ben született Manuaban, Itália északi részén, azon a területen, ahol a kelta és az etruszk kultúra élő egységbe olvadt. E két népet mély és szoros kapcsolatok fűzték össze a vallás területén. A keltáknál mind a női, mind a férfi vezetők a druidák, az etruszkoknál pedig a locomosok voltak. (A locomos szóból származik a latin lux, a fény szó.) A rómaiak „magus-nak”, varázslónak hívták a druidákat. Vergilius anyjának neve Magia volt. Magia előre megálmodta gyermekének magas hivatását. Vergilius édesapja pedig fazekas, „figulus” volt.

 

A „FIGURA” SZÓ KETTŐS JELENTÉSE

Vergilius – mint apja – szintén „figurákat” készített, de nem anyagból való, hanem költői figurákat. A latin „figere” ige agyagból való formázást jelent, de értenek rajta verselést is. A „figura” szót így kétféleképpen értelmezhetjük: szó szerinti és elvont formában is. Vergilius nem átlagos, mindennapi költő volt, hanem „vates”. A vatesek a druidák közösségén belül formáltak egy olyan csoportot, amely mágiával és tudománnyal foglalkozott. Közöttük élt és dolgozott Vergilius. Egyszerű, tiszta életvitele folytán „parthenos”-nak, tisztának nevezték. Váteszi minőségben ez látnokot, prófétát jelentett. A római népnek új nyelven beszélt, és forradalmi látásmódot közvetített.

 

MIKOR JÖN EL A MEGVÁLTÓ?

Lukács evangéliumában ezt olvashatjuk: „És lőn azokban a napokban, Augustus császártól parancsolat adatik ki, hogy mind az egész föld összeírattassék…

Felméne pedig József is Galileába, Názáret városából Judeába, a Dávid városába, mely Bethlehemnek neveztetik … hogy beírattassék Máriával, a ki néki jegyeztetett feleségül és várandós vala. És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai. És szülé az ő elsőszülött fiát.”

Pásztorénekeinek elején Vergilius örömhírt közöl a világgal: a világ Megváltója és megszabadítója nemsokára megszületikVergilius leghőbb vágya e megváltó szolgálata, de az emberiség ekkor még csak az új korszak hajnalát élte. Legnagyszerűbb költői művében, az Aeneisben ezt a helyzetet mutatja be Vergilius.

Aeneas hős volt, trójai herceg, Vénusz istennő fia. Öreg apját vállán hordozva, fiát kézenfogva sokakkal együtt menekült el az égő Trójából.

Vergilius ezután Aeneasnak és honfitársainak számos kalandját beszéli el, amelyekben új lakhelyük, a mai Itália megleléséig volt részük.

 

AZ ÚJ CIVILIZÁCIÓT A VISZÁLY TEREMTI MEG

Paris, Trója királyának fia Vénuszt – a szerelem istennőjét s egyben Aeneas anyját – Juno és Minerva elé helyezve, néki nyújtotta át azt az aranyalmát, amelyen ez a felirat állott: „A legszebbnek”. Az alma Eristől, a viszály istennőjétől származott. Eris beavatkozásával és Paris választásával szétváltak az eredeti élet alapelvei, és a szeretet dialektikus szintre süllyedt. Eris aranyalmája a Paradicsom almájához hasonlatos, amely a teremtményeket egymástól elválasztotta, és belső egységüket földi, emberi ismeretekkel megbéklyózta. Ha a dialektikus területen az eredeti szeretet helyreállítására törekszenek, akkor harc keletkezik, mint ebben az esetben a trójai háború. Az alapjaiban megrendült világ tíz évig volt harcok és szenvedések színtere. Trója elpusztult, de romjaiból felvirágzott a római civilizáció. Aki földi eszközökkel próbálja meg az isteni szeretet megvalósítását, az szenvedést, romlást és pusztulást idéz elő, jóllehet ezt egyetlen porcikája sem kívánja. Az ebből feltörő zűrzavarra azonban szükség van, hogy fölrázzon, leleplezzen. Csakis a régi, istentelen állapot megértése nyithatja meg az isteni eredet, az aranykor felé vezető utat.

 

A VÉGZET EREJE MEGMUTATKOZIK

Aeneas messze vezeti népét Kisázsiából. A kimerítő tengeri utazás után feltűnik Hesperia, a megígért föld, a nyugat, az est országa. Hányszor kapott már a Nyugat Keletről impulzusokat? És mily kevésszer értette meg ezeket az értékes hatásokat, amelyek tapasztalatokkal gazdagíthatják az embert, és képesek megérlelni őt a belátásra!

Miért vállalkozott Aeneas erre a veszélyes vándorlásra? Miért háborúzott még Itáliában is, a megígért földön? Életét a végzet irányítja, amelyet isteni rendként tisztel. A tőle követelt teljes engedelmességben nem ismeri még fel a megszabadító erőt, és a hősiesség régi elvének börtönében folytatja küzdelmét a sötétben. Nem látja még a fényt, amely elhozza a megértést és a belső szabadságot, önállóságot, s mely végül új embert teremt.

Az eposz utolsó jelenetében Aeneas Turnusszal, nagy ellenségével találkozik, aki megsebesülvén kéri őt, hogy hagyja meg életét. Aeneas azonban szenvedélytől fűtve cselekszik, mint egy megvadult bika. E döntő pillanatban vérengző természete vezérli. Kegyetlen fájdalmában a pusztulás őrületétől elvakultan megöli védtelen ellenfelét, anélkül, hogy bármit is tudni vagy érteni akarna. E ponton a személyiségkultúra teljes összeomlásának vagyunk tanúi. Vergilius ezzel a földi ember valódi természetére mutat rá. Ecce homo!

De mi akkor az élet értelme?

 

VALÓBAN EZ LENNE MINDEN?

Vergilius e művében kiteregeti az Augustus által annyira csodált istenek és hősök világának dolgait. A császárt, akit Vergilius barátként tisztelt, ezáltal fordulóponthoz vezeti: maga az uralkodó teszi föl a kérdést, hogy „valóban ez lenne minden?”

Aeneas megjárja az alvilágot, ahol Sybilla, a jósnő, a Sybilla-könyvek őrzője vezeti. E könyvekben a korszakok története van lefektetve, így a Megváltó eljövetele is.

Sybilla megmutatja Aeneas-nak a jövőt. Aeneas látja Marcellusnak, Augustus utódjelöltjének sírját. A jövő az elmúlás. Augustusnak, aki fenség a saját kegyelméből, aki a római civilizáció virágkorának megteremtője és védelmezője, nem lehet örököse. Önmagában első és utolsó, a végsőkig kiművelt hatalmas földi Én. Róma története megmutatja, hová vezet, ha nem hajlunk meg Krisztus születésének rejtélye előtt: a végső pont a hatalmi téboly.

 

A LÁTSZATVILÁG ELFOGLALJA A BÖLCSESSÉG HELYÉT

Az Aeneis ezért úgy zeng az elbódult római civilizáció kellős közepén, mint a megszabadulásra való hatalmas hívás, mely egészen csontig hatol. Az Aeneis sziklaként töri meg a római történelem tajtékzó hullámzását, semmi kétséget sem hagyva látszatcsillogásának igazi mivolta felől.

Galliában (Franciaország) a római hadak katonai hatalma kegyetlenül megsemmisíti a druidák kultúráját. A külsődleges látszatvilág lép a szellemi bölcsesség helyébe. Vajon nem esünk-e magunk is áldozatul még mindig e szép látszatvilágnak? Az Aeneis üzenetének összetörő ereje van. Az olvasót leginkább az zavarja, hogy a történet nem jól végződik. Éppen ebből fakad viszont az Aeneis forradalmi jelentősége. Hiszen az ígéret földje valóban nem ezen a világon található. Aeneas hatalmas harcok árán megalapozza a római civilizációt, de mint emberi lény megreked. Éppen ezáltal válik azok előfutárává, akik megértek a megszabadulásra.

Vergiliust költeményei az utolsó korszak úttörőjévé avatják. Ezért szerepel Dante Isteni Színjátékában úgy, mint az emberi lelkek átvezetője a poklon, egészen a küszöbig, ahol a megszabadulás útja kezdődik.