Pentagram 1994/4

Paracelsus élete

 

Ha egy embert eltölt a Szellem, akkor jelensége és életmódja is tanúskodik erről. Ő lesz a máglya, amelyen a Szellem tüze meggyullad, és általa a világba kisugároz. Pontosan az a küzdelem játszódik le benne, amelyet a sötétség mindig is folytat a fény ellen, ha a világban megjelenik. Az illető végül is a Fény hordozója lesz, és a Szellem gyümölcsét termi, a fény megtisztítja őt, hogy még több gyümölcsöt hozzon. Paracelsus élete szemlélteti az élő erő és a dogma, a fény és a sötétség, az igazság és a hazugság találkozásának törvényszerű hatásait.

 

A földi élet először is lehetőséget kínál az embernek, akinek majd a Szellem fáklyájaként kell működnie, hogy magához térjen, és tudatosítsa magában erejét és feladatát. Theophrastus, akit egy híres görög gyógyító után neveztek el, 1493-ban született Svájcban, a Zürich-tó közelében lévő Einsiedelnben, Apja Wilhelm von Hohenheim orvos volt, és fiát is erre a pályára szánta. Így apja volt az első és legfontosabb tanítója. Paracelsus ifjúságát az ínség és a szűkölködés jellemezte. Írásaiban gyakran említi a szegénységet, amelyben felnőtt. Bár nem kesereg emiatt, mégis a következő megállapításra jut: „Boldog és áldott, akit Isten kegyelmében a szegénységgel ajándékozza meg.” Véleménye szerint a földi javak hiánya ösztönözheti a legjobban a magasabb tulajdonságokra való törekvést.

 

Tanulmányok és tanulóévek

Paracelsus 16 éves, amikor elhagyja az apai házat (apja időközben Villach-ba költözött), hogy Bécsben orvosi tanulmányokat folytasson. Néhány hónap múlva átment a ferrarai egyetemre, ahol 1516-ban „mindkét orvostudomány” doktora lett. Tanulmányai ideje alatt nemcsak az orvostudományt, hanem korának filozófiáját és teológiáját is megismerte, de az összes irányzattal szemben állt, a régivel és az újjal is. A régit elvetette, ha úgy tűnt, hogy az elveszítette jogosultságát, és az újat a maga módján indokolta.

Főleg a megmerevedett orvosi dogmák hívták fel ellenkezését, és ezek ösztönözték a legjobban az eleven tapasztalatok megélésére, és a belőlük fakadó felismerésre. Nem poros könyvekből akart tanulni, hanem magából a „Természet nagykönyvéből”.

 

Vándor- és inasévek

Ezért hát Paracelsus vándorútra kelt, hogy körülnézzen a világban. Bontakozó tudata mindent meg akart ismerni a világon, hogy önmagát is megismerhesse. A növekvő Szellem tudni és tapasztalni szeretne, szeretné elnyerni az igazság és a hazugság megkülönböztetésének képességét, növekedni kíván, és önmagát mintegy beigazolni akarja. Szicília, Spanyolország, Portugália, Franciaország, Hollandia, Anglia, Poroszország, Svédország, Lengyelország, sőt még Görögország is úticéljai közé tartozott. 5000 kilométert tett meg gyalog. Mi minden történt eközben! Semmi nem lehet tőle idegen, ami emberi dolog. Csak önmagára utalva meg kellett tanulnia, hogy minden helyzetet nagy lélekjelenléttel oldjon meg. Két háborút is végigélt, mint sebész orvos. Megismerte a világot, egészen lentről, minden örömét és szegénységét, aljasságát, megalázottságát, a fájdalmat és a halált. Bebizonyosodott számára, hogy ezen a világon semmi más nem nyújthat támaszt, csak a Szellem ereje önnön szívében. „Mi a földi béke és nyugalom? Ilyesmi nincsen! Béke és nyugalom csak akkor van, ha hagyjuk Istent gondoskodni.” Paracelsus szolgálni is megtanult utazásai közben. A legszegényebbekkel, a legcsekélyebbekkel a legszerencsétlenebbekkel törődött, gyakran ellenszolgáltatás nélkül. És egyre csak tanult: felcserektől, cigányoktól, füvesemberektől. Saját tapasztalati többet értek az ő szemében, mint az íróasztalnál kigondoltak, és a megfontolás nélkül átvett hagyományok. Birtokában volt a megkülönböztetés biztos érzésének, hogy korának orvostudományában mi volt fejlődőképes és mi nem, a teológiában mi volt dogmatikusan megmerevedett vagy élő és eleven, a társadalmi viszonyokban pedig mi tartozott az igazságtalan és idejétmúlt nézetek közé. A Szellem eleven igazsága gyarapodott benne, és mintegy tűzként minden túlhaladottat elemésztett, hogy helyet készítsen az újnak.

 

Megkezdődik a küzdelem

Tíz év vándorlás után megkezdődik a küzdelem, hogy az igazság megszerzett fényét világoltassa, és másoknál is meggyújtsa. Egyidejűleg megkezdődik az az időszak is, amelyben ellenségeskedés, gyűlölet és rágalmazás lesz az általa hirdetett igazság sorsa. Biztosan nem tette könnyebbé ezt a harcot, hogy Paracelsus is lendületes vérmérsékletű ember volt, aki nem sokat tartott a taktikázásról és áskálódásról.

A küzdelem színhelye az orvostudomány volt. Ám a nagyobb tét mélyebben rejlett: ez az emberi élet igazságáért folytatott küzdelem volt. Mert „ahogyan a gyógyszer nem az orvostól, hanem Istentől van, úgy az orvos mestersége sem az orvostól van, hanem Istentől”. Ezt az első keserű tapasztalatot már Párizsban meg kellett ízlelnie, ahol a párizsi egyetem minden orvosnak megtiltotta, hogy a paracelsusi gyógyszereket és módszereket alkalmazza. 1524-ben gyakorló orvosként Salzburgban telepedett le, hogy új orvostudománya szerint működjék. Mivel azonban pártot fogott a felkelő parasztok mellett, erről nem maradt ránk semmi, mert minden ingósága hátrahagyásával el kellett hagynia a várost. Strasbourg volt a következő állomás (1526). Új, tapasztalaton nyugvó orvoslása és módszerei, amelyek a durva- és a finomanyagi természet törvényeivel voltak összhangban, ezeknek a sikere a csodálók sorával vette körül, és híressé tette. Sikerült neki a Froben nevű bázeli kiadót meggyógyítani, így annak közbenjárására Paracelsusnak felajánlották a városi orvos tisztét, amit el is fogadott, mert azzal járt, hogy előadásokat tarthatott az egyetemen is.

Most szinte vulkánként tört ki belőle minden, amit tanult és felfedezett, és ezt megosztotta hallgatóságával is. Hatalmas erővel emelt szót az igazság mellett. Jelképesen is kifejezésre juttatta, hogy a régi idő elmúlt, és új korszak kezdődött. 1527-ben János napján a városkapu előtt nyilvánosan elégette a régi orvostudomány egyik tankönyvét. Ezzel porondra hívta irigyeit, az elismert tudósokat, akik ebben befolyásuk csorbítását vélték felfedezni. Előadásait is német nyelven tartotta, ami óriási újdonságnak és kihívásnak számított. Ehhez jött még az is, hogy magára haragította a város gyógyszerészeit, akik a felügyelete alá tartoztak, ugyanis rájuk bizonyította, hogy tisztességtelen ügyleteket bonyolítanak. A pohár csordultához az utolsó cseppet egy voltaképpen csekély dolog jelentette. Egy kanonok száz aranyat ígért neki, ha meggyógyítja. A gyógyítás sikeres volt, de csak hat aranyat kapott fizetségül. Beperelte a kanonokot a város elöljáróságánál, de nem neki adtak igazat, mire is heves szemrehányásokkal illette őket. Erre száműzetéssel fenyegették meg, így az éj leple alatt menekülni kényszerült. Újra veszendőbe ment a tevékenység egy lehetősége, mert igazság és igazságosság szeretete nem tűrt ellentmondást!

 

Újabb vándorévek

Újra vándorévek következnek, amelyek egészen haláláig, tizenhárom éven át tartanak. Eljut többek között Nürnbergbe, Regensburgba, St. Gallenbe, Innsbruckba, Ulmba és Csehországba. Fontos művek sora születik ekkor: Opus Paramirum, Opus Paragranum, A nagy sebészet, az Astronomia Magna és így tovább.

Ezeket is túlnyomórészt német nyelven írta. Életében szinte kizárólag orvosi műveket hozhatott nyilvánosságra. Filozófiai és teozófiai művei, korának társadalmi problémáiról írt művei is szinte teljességgel ismeretlenek voltak. Ha megismerték volna őket, bizonyára megátalkodott eretneknek titulálták volna. Gondolunk itt csak az ilyen fejezetekre: „Az egyik Rómában keresi az evangéliumot, a másik a zwingliánusoknál, a harmadik a lutheránusoknál, a negyedik az újrakeresztelkedőknél. … nagyon is igaz, ha csalónak nevezik egymást. Mert így igaz… hamis keresztényeknek nevezik egymást, és ez így igaz. Mert azok is, hamis keresztények.” Ezekben az írásaiban, mint csakis Istent és a természetet elismerő keresztény, kétségbe vonta, hogy szintúgy kereszténynek nevezhessék magukat a mindenféle irányzatok egymás ellen ágáló teológusai. Élete utolsó állomása Salzburg lett, ahová az ottani hercegérsek hívta meg. Azonban itt sem maradt túl hosszú ideje a munkára.

Néhány hónappal később, 1541. szeptember 24-én halt meg, miután megfogalmazta végrendeletét a szegények számára. Egyéb örökhagyása nem volt.

 

A hatás

Életében Paracelsus nem tudta teljesen kifejezésre juttatni, kicsoda ő valójában, és műveinek gazdag gyümölcsét nem tudta learatni. Halálának azonban rendkívül nagy hatása volt. Kialakult a rajongóinak a tábora, sok nyílt szemléletű gyógyító követte orvosi útmutatásait. Tanítványainak a Mágikus tanításokban rejtett formában hátrahagyta a fémek transzmutálásának kulcsát. Amikor a természettudományokon belül teret hódító materializmus kiszorította a régi természetfilozófiai elképzeléseket, Paracelsus lassan feledésbe merült. Csak az igazságkeresők kis csoportja számára maradt eleven emlékezetű, például Jakob Böhme, Valentin Weigel, Friedrich Oetinger és F.J.W. Schelling számára. A múlt század végén Franz Hartmann orvos és teozófus egy kisebb munkát jelentetett meg róla, melyben különösképpen a paracelsusi tan és a keleti vallások lényegének egységére utal.

Mi képezi Paracelsus tulajdonképpeni nagyságát? Az orvostudomány megújítása, aki tapasztalatokon nyugvó tudományos alapot adott az orvostudománynak és a kémiának. Társadalmi forradalmár volt? Úgy bizony. Önálló „teológus”, aki sem a katolikus, sem a protestáns teológiát nem tudta elfogadni? Úgy bizony. De nem ez a döntő. Hatásának és az emberekre gyakorolt vonzerejének a titka másban rejlik. Paracelsust mindig mágusnak és alkimistának tekintették. Ez részben csodálatot és szeretetet váltott ki, részben félelmet és ellenségeskedést. Sejtették, hogy kapcsolatban állt természetfeletti, magasabb hatalmakkal, amelyek veszélyeztették a megszokottat. Más rendben gyökerezett, amelynek törvényei a szokásos természet törvényeit túlhaladták. Ez az isteni bölcsesség és erő rendje, amely az egész világot áthatja és körbefogja. Ezen az alapon a földi rend finomanyagi területei tudatosak lehettek számára, és hatalma volt fölöttük: a démonok és angyalok birodalmán, a káros és gyógyító természeterők birodalmán, így válik érthetővé, miért kellett minden orvostudományt, amely egyedül a látható világból és annak erőiből munkálkodik, alapjaiban megváltoztatni. Orvoslása az isteni világ erőin és a „firmamentumon”, a finomanyagi világok erőin nyugodott. Az is érthetővé válik, miért nem tudta elfogadni a dogmatikus teológiát. Számára Isten nem külső tekintély volt, és Krisztus nem az a Megváltó, aki az embert kívülről váltja meg. Hanem számára Isten a Szellem világossága, amely az egész világban és mindenekelőtt az emberben hatékony, először csak közvetett módon. Ez azonban az ember számára tudatossá, és ezáltal közvetlenné válhat. Ez a Fény megváltó ereje, testté válva egy Megváltóban, megtestesülve minden emberben, aki ebből a Fényből kezd élni, és meghal a sötétség számára saját lényében. Ezért Paracelsus nem Faust-féle mágus, az ő mágiája nem abban áll, hogy a Szellem és a természet erőit a saját hasznára fordítja, hanem Isten dicsőítésére alkalmazza.

A saját nagyságra való törekvésnek el kell pusztulnia, hogy ez a fajta mágia hatékonnyá váljék és Isten nagysága az ember által tudatosan megvalósításra kerüljön. Paracelsus tudta, hogy „semmik sem vagyunk, azon kívül, hogy Istenhez hasonlatosak vagyunk és olyan tökéletesekké kell válnunk, mint mennyei Atyánk”.

A tűz filozófusa

 

Philippus Theophrastus Bombastus Aureolus Paracelsus von Hohenheim. A tűz filozófusa, mindkét gyógyászat orvosa, a Szentírás tanítója és Krisztus katonája.

A sokat utazó, szellemileg minden irányban fogékony Paracelsus az igazság keresőjeként mindenféle kompromisszum nélkül követte útirányát. A természet és a Szellem isteni fénye által megvilágosultan cselekedeteivel és írásaival nagyjelentőségű és terjedelmes munkát hagyott hátra, amely hatását a mai napig sem vesztette el. Ebben a cikkben megkíséreljük a szokványos irigység és értetlenség diktálta történetírás szempontja alapján keletkezett képét kifejteni, és az egyetemes emlékezés világosságába állítani.

A tudomány a szemléletmód kérdése: A modern tudomány a részletekbe vész, és így egyre jobban eltávolodik az egésznek az igazságától, a tudományágak egyre speciálisabbak lesznek anélkül, hogy az igazságnak csak a nyomába is jutnának, a tudást atomi részeire forgácsolják, csak az anyagban keresnek, és ezzel a világ szellemi hátterét tagadják. Az ókor és a középkor kutatói és keresői viszont a tudás egészének áthagyományozását, a teremtés minden birodalmában az igazsággal való kapcsolatot ápolták. Az Egyetlennek a tudománya – az Egyetlen ismerete – volt számukra az egyedüli valóság. Ezt a tudományt vagy bölcsességet csak kiválasztottaknak adták tovább, és mivel ez az áthagyományozás mindig szentség volt, ezért beavatásnak is nevezték. Az ehhez használt jelek és jelképek szent jelek voltak „hieroglifák”. Ilyen jelekkel és jelképekkel képi és nyelvi megnyilvánulás formájában, különösen gyakran találkozunk az alkémiában. Azonban az áthagyományozásnak ezen formájával szemben tanúsított értetlenség nemcsak az Egyetlen Tudomány világiasításához vezetett, hanem minden jelképesnek, és ebben az értelemben szokatlannak a világiasításához is. Itt rögtön megtaláljuk annak egyik okát, Paracelsus miért nem tudott megbékélni korának hatalmi rendszerével. Amikor a csendes magányból bekerült a nagyvilági életbe, a finom becstelenséggel és a nagyvilág érdekszövetségeivel találta szemben magát. Nem akart alkalmazkodni, nem volt hajlandó ugyanolyanná válni, inkább az önálló gondolkodás, cselekvés és felelősség zászlajának mártírja lett.

 

A kívülálló

„Senki ne legyen másé, aki önmagáé lehet – Alterius non sit qui suus esse potest” – azaz ahogyan Fulcanelli kifejezte: „Ideje hogy az emberek elkezdjenek a saját fejükkel gondolkozni!” Mindenesetre Paracelsusnak az akkori nagyvárosban Baselben, ahol rövid de hatásos időszakban kihordhatta üzenetét a világnak, pontosan azok az emberek jelentették a végzetét, akik a legtöbbet köszönhették neki, és akikben a legjobban bízott. Hogy milyen közel állt a gnosztikus hagyományokhoz, az írásaiból kitűnik. Az ősrégi hagyományok egyetemes tana iránti hűségét különösen egyértelműen fejezi ki Aurora Philosophorum – a Filozófusok Hajnalpírja – című művében: „A művészet általános felismerését vagy tudományát különböző részekre osztották, úgy hogy ereje annyira megcsappant, hogy ebből a részekre osztottságból egy fércmunka keletkezett …” A hagyomány szétaprózódását és az össztudománytól – a bölcsességtől – való eltévelyedését Paracelsus szerint a görögök és az arabok okozták, akik a perzsák, káldeusok és egyiptomiak szent hagyományait csak felületesen vették át: „Mert nem ízlett nekik a szent Biblia és Mózes törvénye isteni beszédének tana, hanem saját eszükre és értelmükre hagyatkoztak, és ügyesebbek és okosabbak akartak lenni Istennél, elhajoltak minden természeti, titkos és rejtett mesterségek talpkövétől és alapjától, és önhittségbe estek…, sokkal jobban bíztak értelmükben és nagyobbnak képzelték, mint ami a természetükben megvolt, és elkezdték ezt a dolgot körmönfont hamis megalapozottságú találmányokkal fölépítgetni, és agyafúrt gondolkodásukból saját filozófiát is szerkesztettek, amit… aztán a világi tudósok körében is elterjesztettek…” .

Sok „magas képzettségű embert” említ meg, közöttük Hippokrateszt, Demokritoszt, Avicennát – de Pythagorászt, Arisztotelészt és Platónt is, akik „egymás között ugyan más véleményen voltak, de az egyiptomiak igazi filozófiájával és bölcsességével a fönt említett okokból nem egyeztek”.

 

Bombastus

Két nyomós ok is van tehát, miért égethetett el, miért kellett elégetnie Paracelsusnak Európa diplomáciai egyetemi és humanista fellegvárában, Báselben, a híres orvosi kódexet és néhány más hírneves könyvet: Egyrészt, hogy fenti megnyilatkozásait a tűz jelével is alátámassza, másrészt figyelmen kívül nem hagyható üzenet is volt ez kora hermetikusai számára. Mert a régi hagyományok alkémistái mindig is azt mondták: „tedd Latónát fehérré (rehabilitáld) és égesd el könyveidet!” – Ez azt jelenti: aki a Nagy Alkémiai Művet egy bizonyos pontig véghezvitte, annak már semmiféle könyvekre nincsen szüksége.

Így új értelmet kap Paracelsus önmagának adományozott címe – mindkét gyógymód orvosa. Nemcsak az orvostan módszereit ismerte, hanem a természetgyógyászatot is: nemcsak az orvoslás mestere volt, ahogyan kollégáinak nemtetszésére német nyelven oktatott az egyetemen, hanem a bölcsek kövének kétszeres mestere is volt – nevezetesen a Vörös Kő és a Fehér Kő mestere. A könyvégetés tehát borzasztó botrány volt mindazok számára, akik értették, de nem akarták elfogadni, hogy egy alkémista lett városi orvos és egyetemi professzor.

És a Bombastus nevet igazolta a bombasztikus erő, amellyel föllépett, és az óriási feltűnés, amit keltett.

 

Mindkét orvoslás doktora

Az alkémiai kifejezésnek sokféle értelmezése van. Önbeavatási formának is lehet tekinteni, amikor a tűz filozófusa – philosophus per ignem – a rejtett összefüggéseket megtapasztalja, amelyek mindenekelőtt az ásványok birodalmában az anyagi jelenségek keletkezéséhez és átalakulásához tartoznak. Az anyagban való allegorikus munka látható eredményeivel a Szellem és a Lélek haladását feltételezi – az alkémista megváltozásának mindig egy lépéssel az anyag átváltozása előtt kell haladnia, a tulajdonképpeni exaltációig – a transzfigurációig (átváltozás) – és a világosság egységébe való visszatérésig. Fulcanelli, századunk ismert alkémiai adeptusa a „Notre-Dame alkémistája” című írásában utal erre a megvilágosodásra: „A régi mesternek micsoda nagyszerű alakja, aki ijedt figyelemmel kipuhatolja és kikutatja az ásványi élet fejlődését, hogy végre lenyűgözve szemlélje a csodát, melynek felismerését hite egy rövid pillanatra megengedi neki…”.

 

Aureolus

Az egyetemes hagyomány megismerésének keresését nevezhetnénk alkémiának, mindentudásnak: a mindenség savának vagy nedvének – azon esszencia fölismerésének, ami a mindenséget alkotja, összetartja és élteti: az Isteni mindenegység – az Egy Mindenben. Kijelentései, művei és a sok híradás által, amelyet vele kapcsolatban leírtak, Paracelsus mindannak a szószólója és szócsöve lett, ami a mindenségmegismerés keresését – a Grál keresését – minden időkben az emberiség fáradozását és hiányosságát, az Egyetlennek a keresését jogossá teszi: „Mert az igazi mágia eredetét az Isten Háromságosságából veszi… mert a Háromságos Szám a mágikus négységgel alkotja a tökéletes hétséget; ez a sok titokkal megáldott hetes szám. És mivel a négység a háromságban nyugszik, így a világ világossága a vízszintes örökkévalóságban keletkezik (a körben!) és Istennel, mennyei Atyánkkal való közösségünk elé állít bennünket”.

Paracelsus is nagyon kritikusan nyilatkozott bizonyos alkémiai praktikákról, különösen a folyamatok lefátyolozásáról, miszerint az arabok és a görögök, akiktől a középkor alkémistái a hagyományokat előszeretettel átvették, a „perzsák és egyiptomiak rejtett betűit, a hieroglifikus leírásokat” szintén csak részben értették meg és „ezt a titkot nem a bölcsek véleménye szerint a Mennyek Fölöttinek, hanem a filozófia titkának, vagy Pythagorasz véleménye szerint, annak a kövének nevezték”. Ebből keletkezett a sokféle zavaros leírás, ami miatt a későbbi keresők előtt a kiindulási anyag legalábbis rejtve volt, és a legcsekélyebb fölismerésben is akadályoztatva voltak.

A perzsák régi király-pap-bölcsének példájaként Paracelsus a Jézus Krisztust napkelettől kezdve fölkereső három bölcset, nevezte meg példaként; ők a természetet ismerő papok voltak.

 

A Szentírás doktora

Paracelsus gondolkodásmódja és filozófiája még világosabban megmutatkozik Pansophia című részletes írásában, amely értekezés minden dolgok teremtésének titkairól. Mind gondolatmenetében, mind nyelvi tisztaságában megelőz olyan későbbi jólismert szerzőket, mint például Weigel, Böhme és Gichtel, de Sincerus Renatus, Naxagoras vagy Maullius, és a 17. és 18. század sok más arany- és rózsakeresztesét is.

Stílusa a Sermones-ben – Prédikációk , valamint a De Vita Beata – „Az üdvös életről” című művében is kifejezésre jut -, amely filozofikus és időnként költői érzékenységében nagyon kevéssé kapcsolódik ahhoz az otromba rámenős emberhez, amilyennek például Paracelsust ábrázolják, – amikor mestere kivont karddal, tombolva, hadonászva jár föl s alá a szobában, hogy kiabálva műveit diktálja, – meséli titkára -, ami aztán benne nagy félelmet kelt. A Sermon-ban „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené”, életvitelét a számos életrajzból ismert szempontból világítják meg, amit kortársai szintén rossz néven vettek: ahelyett hogy a többi orvoshoz hasonlóan pompás cobollyal és bíborral ékesítette volna magát, és mások költségére meggazdagodott volna, a szegényeknek ajándékozta, amit a gazdagok juttattak neki, és hogy némelyeknek önzetlenül segített: „Adjátok meg Istennek – ez azt jelenti hogy istennek kell adnunk erőinket, lelkünket és kedélyünket, de éppúgy minden erőnkből segíteni kell a szegényeket, és nem szabad félni, hogy megtagadjunk, megvonjunk magunktól dolgokat, és hogy a szegények és nélkülözők kárára gazdagok ne legyünk.” Az ok és okozat törvényének egy tipikus elemét találjuk meg az „Üdvös élet prológusa” című munkájában, ahogyan azt később a teozófusok és antropozófusok ábrázolták. Irányulásunk, gondolataink és kívánságaink határozzák meg, miben lesz részünk. Paracelsus ezt a föld és a vetés hasonlatának kibővítésével magyarázza meg: „Mert a talaj… nem értelem nélkül való, hanem … csak az, amit ő akar, lesz belévetve… tehát: amire a szántóföld szomjazik azt az italt nyújtják neki: amire éhezik, azt az ételt vetik belé.”

Alázatosan és hívőn magyarázza, hogy Isten akarata nélkül semmi nem történhet még ott sem, ahol a jó és a rossz közötti választásról van szó: „Talán azt lehetne ehhez mondani, szabadon akarhatnánk, hogy ezt vagy amazt tegyük, vagy ne tegyük. Nem így van azonban. Semmit sem tehetünk az Atya akarat a nélkül… Hogyan is tehetné az ember, amit ő akar, hiszen haja szála sem görbülhet az Atya akarata nélkül…”

Az apostolok orvosló képességéről pedig ezt mondja: „Nos lássuk csak kinek volt saját akarata, az apostoloknak vagy a megszállottaknak. Egyiknek sem. Az apostolok az Atya akaratát teljesítették, a megszállottak pedig az ördögét…; mégsincs az embernek szabad akarata.”

 

Theophrastus

Paracelsus számos alkalmat megragadott arra, hogy kifejezést adjon ellenérzésének kora hatalmi megszállottságát illetően, ami nem sokban különbözött a maitól. Tette ezt még vallási tárgyú írásaiban is: „Van aki ügyes és okos, fölismeri Istent, a szeretetet és az igazságot, és azzá válik – és ez a személy akkor elmegy egy helyre, ahol parasztokat, polgárokat, nemeseket, szerzeteseket és papokat, és hasonlókat talál, ezek közül azonban többen olyan gőgösek, hogy Istenre nem tekintenek: a másik részük olyan nagy, olyan elgennyedt, hogy Istenről hallani sem akar…” Emellett tükröződik a szeretet és a megértés is, valamint a nagy bizalom a gyógyulás és szentesülés lehetősége iránt: hogy először más testnek kell meglennie, hogy „azok, akik benne hisznek újjászületnek testben és vérben a Szent Szellem által”. Saját személyiségét tekintve is józan szemléletű volt: „… mert nem apostol vagy valami hasonló vagyok, hanem egy német filozófus.”

Különös hálával említi meg azonban, hogy apostolok vagy isteni küldöttek mégis csak szükségesek a világ és az emberiség szempontjából, és hogy ilyen küldöttek meg is jelennek.

 

Miles Christianus (Krisztus katonája)

„Az Isten legnagyobb műve, hogy üdvözülteket küld nekünk, akiknek az a feladatuk, hogy vezessenek és tanítsanak bennünket az örök, üdvözült életben …Ez szívünk sója. Ez a világ és minden ember világossága: ezek azok, akik legeltetnek és ellátnak bennünket, vezetnek és táplálnak.” Majd így folytatja: „Ez a Szellem beigazolódott kapcsolata, amely a magasságból való, minden csalás és hamisság nélküli.”

Paracelsus számára ami nem üdvös, az mind betegség, nem egész, nem szentesült: és ezért számára Krisztus igaz tanítványai orvosok is és fordítva: igazi orvos csak az lehet, aki valóban Krisztus követője. A valódi vallás az valódi gyógyszer is, éppúgy Isten alkotta, mint „a Föld gyógyszerét”. Mivel a gonosz ellenség igen serény, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel elrontsa a valódi gyógyszert, „hogy igazságában ne bizonyosodjék be”, szükséges, hogy a szellemi gyógyszert, ha a szent nem áll rendelkezésre, más gyógyszerrel helyettesítsék, „amennyire a természet lehetőségében áll, és Isten úgy rendeli, és a hatalom is megadatik hozzá … Mert Isten nem kívánja, hogy meghaljunk, hanem hogy életben maradjunk…, ez pedig azt jelenti, hogy megtérjünk. Ezért nem veti meg a bölcs a gyógyszert, mert tudja, hogy Istentől való, az Ő alkotása, hogy az embernek betegségében segítsen.” Ebben az összefüggésben megfogalmaz egy megkülönböztetést is a természet szerint való mágia – ezt nevezi valódi bölcsességnek – és a természet ellenében való mágia között, amit halálos bölcsességnek nevez:

„Mert nem a mi bölcsességünket kell használnunk, hanem az istenit. A miénk csak bolondság. Ahogyan Isten a bölcsesség, úgy azt nála kell keresnünk és nem magunknál. Mert sok tévedés és eltévelyedés származik a hamis, tévesen hitt religionibusból…”

A művészetek sem önmagukért és a szórakoztatás céljából vannak, és azért sem, hogy „bujaságot űzzünk velük”. A zene vonatkozásában hangsúlyozza, hogy alkalmas a gonosz szellemek vagy a látszatjelenségek elűzésére. Ezzel megalapozza a zene alkalmazásának hagyományát az orvostudományban, ahogyan Pythagoras követői is tették, és sok természeti nép a mai napig megőrizte. De még tovább megy és egy olyan szemléletet hoz elő, amelyet Jan van Rijckenborgh irodalmi művében találunk meg. „HasonIóan elűzi a zene Afemoch szellemet, amelyből az újrakeresztelkedők és más hasonló melankolikus szekták keletkeznek, akik látni vélik a mennyet, és Istent is benne. Ezek mind az agy és az értelem betegségei.” A művészeteket tanulmányozni és megtanulni szükséges, azonban nem szabad előnyöket húzni belőlük, gazdagságra szert tenni és mértéktelen élvezetet érezni emiatt, „hanem a kedély örömére kell használni, orvosság formájában, amit beveszünk vagy megiszunk és elgondolkodtatásra készteti azokat is akiknek egyébként vidám a szívük. Azonban mindezek, amelyek orvosságként megadatnak, tisztességgel, a törvény szerint és becsületesen használtassanak, és ne bujaságra, bűnre, szégyenre vagy hasonlókra.” Ezzel megcáfolja ellenségei és az utókor által kitalált rágalmat, hogy ugyanis buja életet élt, vad tivornyázásban az aljanéppel együtt. Ellenkezőleg, lelkiismeretessége még sokkal tovább ment: „Mert Istennek minden fölösleges szavunkról számadással tartozunk, milyen nehéz lesz akkor a vallás számadása, amelyben sokkal súlyosabb dolgok vannak, mint fölösleges szavak;” Évszázadok óta ismert tény, hogy valaki, aki tettben és igazságban ennyire Krisztus követésén fáradozik -, és mindezt a reneszánsz idejében, ami mindenekelőtt külső pompát és felszínességet virágoztatott ki a társadalomban, valamint tiszta racionális logikát a tudományban – hogy aki naponta törekszik a legmagasabbra és az örök jóra, anélkül hogy többre vágyna, mint ami jogában áll, környezete által minden lehetséges módon nevetségessé tétetik, úgy bánnak vele, mint egy bűnözővel, és üldözik. Így itt is adódnak olyan dolgok, amelyeket az úgynevezett életrajz- és történetíróknak köszönhetünk, és amelyek nyilván nem mások, mint az igazság elferdítései és az igazságtalanság igazolni próbálása, ha nem csak az anyaggal foglalkozó orvosnak a spagirikus értekezéseit és receptjeit tanulmányozzuk, hanem a nem kevésbé terjedelmes és hiteles filozofikus, vallási műveket is figyelembe vesszük, ami nagyon is eleven bepillantást enged számunkra Theophrastus érzékeny lelkébe, új képet nyerünk a gyakran megismerhetetlennek nevezett Paracelsusról – olyan képet, amely megjeleníti őt bennünk, és mint az igazság ösvénye számos föl nem ismert zarándokát állítja elénk.

 

Paracelsus

Olyan embernek ismerjük meg Paracelsust, aki tudatában volt egyedülvalóságának, ami miatt szenvedett is, és aki hívőn, állhatatosan és kitartóan haladt útján, amelyet Istentől kapott megbízatásnak tekintett: „Ezért nem az emberek tetszésére, hanem Istenére, nem földi gazdagságra, hanem Isteni tudásra, és hitünk hasznára. Mert műveink, az Isten adományai, követni fognak minket a mennybe. És azon művek, amiket az adományokon kívül tettünk, követni fognak minket az örök romlásba. Mert a legmagasságosabb mindenkit megvizsgál majd.”

Miben áll Paracelsus nézete szerint az „üdvös élethez” vezető út. Ez ugyanaz az út, amelyet az Újszövetség kezdete óta az igazság minden tanítója és küldötte életével mutatott nekünk, és beszélt róla a faragatlan kő megmunkálása és kicsiszolása, belülről, amíg el nem érjük a summum bonumot, az egyedül jót: „Mert faragatlanul jövünk az anyaméhből és otrombák vagyunk, tanításban kell részesülnünk, hogy meg tudjuk az irányulást és haladhassunk… Ezért ebből az következik, hogy ezeket a tanokat olvasnunk kell, de úgy, hogy bennünk maradjanak, és a maguk valóságában bennünk beteljesüljenek.”

Ez arra emlékeztet minket, aki a Confessio Fraternitatis R.C tizedik fejezetében ezt írta a Bibliáról: „Áldott, akinek van, áldottabb aki olvassa, a legáldottabb, aki alaposan tanulmányozza, Istenhez azonban az hasonlít a legjobban, aki érti és megfogadja.”

 

Hohenheim

Nagyon is illik Theophrastus személyisége új képéhez és szeretet-üzenetéhez, hogy az olyan erényeket, mint a bőkezűség, a türelem, a szerénység és az együttérzés részletesen elmagyarázza, és hangsúlyozottan Krisztus követésének alapjává teszi. És ha művei a boldog bőkezűségről és a gyümölcsöző gyermekségről úgy értelmezzük, mint iránymutatást az Isten gyermekévé váláshoz, akkor megmutatkozik, hogy a nyers, gyakran ellenszenvet keltőnek ábrázolt orvos, alázatos, sok mindenben szeretetreméltó emberi igazságkereső és megtaláló, aki nagyon is tudatában volt küldetésének. Semmiben sem különbözik egy mai szellemi iskola kutatóitól és tanulóitól – csak talán a megalkuvást nem ismerő irányulásában! Minden idők keresőivel és tanítóival való összetartozását egy naponta megélt papi szolgálatkészséggel és minden cselekedetében az összhang iránti komoly törekvéssel bizonyítja.

Így szemünk előtt megjelenik az Új Jeruzsálemről való arany látomása – fölvétel az isteni egységbe – mint az összhang képe, ahol minden ellentmondás és viszály véget ér, és ahol a vitatott orvos, filozófus, mindkét orvostudomány adeptusa és önnön küldetésének mártírja az örök békébe való felvétetést reméli: „Az üdvös élet tehát az, hogy üdvös szabadságunkat üdvös életben Krisztusban éljük és ne kívül, ez azt jelenti, hogy törvényében, tanában és parancsában haladunk tovább. Mert benne megszenteltetünk és megtartatunk, és föltámadunk, és a rothadó testből megszentelt test növekedik, … amit Isten, mennyei Atyánk készített nekünk, az örökkévalóságban békében és nyugalomban, elválasztva az ördögtől és az ördöghöz valóktól.”

A gólem

Catharose De Petri írása nyomán

 

Mindannyian a szabadságra vagyunk hivatottak! Kiderül azonban, hogy minden életben számtalan akadály próbálja elállni a szabadság isteni birodalmához vezető utat. Foglalkoznunk kell néhány ilyen akadállyal, s el kell magyaráznunk, hogyan kell ezeket feloszlatni. Először választ kell találnunk arra a kérdésre, hogyan szabadulhatunk meg a magunk teremtette fantomoktól.

 

Elmagyaráztuk, hogyan keletkeznek az aurikus terünkben, és hogyan táplálkoznak. És szüntelenül éhesek, mint minden alacsonyrendű teremtmény. Aki már megfigyelte mikroszkóp alatt a mikroorganizmusok viselkedését, az tudja, hogy ezeknek az élete szakadatlan táplálékfelvételből áll. Az aurikus szféra fantomjainak és a mikroorganizmusoknak a külalakja is hasonló. Aki meg akarja ismerni a fantomok formáját, annak csak a mikroorganizmusok testalakját kell tanulmányoznia. A fantomok éhsége tehát jellemző, s ez számunkra nagy veszély forrása, mert ez az éhség okozza a kényszergondolatokat, a második fokon a hasadást, s végül a megszállottságot.

Választ keresve a feltett kérdésre, hogyan szabadulhatunk meg fantom-teremtményeinktől, meg kell vizsgálnunk eredetüket. Az aurikus lényünkben élő fantomokat az azonos formájú és tartalmú, ismételten felidézett gondolatok keltik. Az olvasó tudja, hogy a gondolatok mágnesesek, s bizonyos intelligenciával rendelkeznek. Ön tehát képes asztrális és éteri erőket magához vonzani, egy alakot keletkeztetni, ezt az alakot feléleszteni és fenntartani.

Mint minden alacsonyrendű teremtmény, a fantom is csak a születési helye környékén képes fejlődni, és csak bizonyos erőkből táplálkozhat, melyeket a teremtője állít elő. Ezért természeti szükségesség, hogy a fantom az aurikus térben tartózkodik, mégpedig teremtője költségére. Emiatt egy ilyen gólem megsemmisítése csak a szükséges életerő megvonásával lehetséges. Meg kell vonni tőle az élősködés lehetőségét!

Tény, hogy az ember a legtöbb esetben nem ismeri fantomjait, amíg egyszer végzetes következményeket okozva a rendszert annyira szét nem zilálják, hogy már csak emberi roncsról lehet beszélni. Ezeknél a dolgoknál is a legtöbben hamarabb észreveszik a másik szemében a szálkát, mint a sajátjukban a gerendát. Biztonsággal mondhatjuk, hogy életútján számtalan embert vezérelnek a maga teremtette fantomok, melyeknek lakást biztosított és amelyeket táplál. Ha visszapillantanak életükre, és felteszik maguknak a kérdést, „hogyan is tehettem?”, s a legnagyobb idegenkedéssel tekintenek vissza cselekedeteikre, akkor nagyon gyakran játszott azokban fontos szerepet a fantomizmus. Az ösvényen haladó tanuló viszont – feltéve, hogy komolyan törekszik – felismerheti a fantomjait. S ez gyakran keserű csalódások forrása.

Az emberek aurájában gyakran fantom-magok is vannak, melyek hirtelen hatalmasra nőve végzetesen feldúlhatják az életrendszerét. Ekkor kényszergondolat alig mutatkozik, vagy fázisát közvetlenül és villámgyorsan követi a hasadás és a megszállottság, hogy aztán az illető teljesen kimerült állapotba zuhanjon. Ilyen közjátékok például a féltékenység vagy erős szenvedély rohamánál fejlődnek ki.

Bárhogyan is, a tanulónak ismernie kell a fantomjait. Akkor felfedezi, hogy milyen gondolatok keltik őket kezdetben és kezében tartja a létük kulcsát. Akkor minden gondolatot semlegesítenie kell, melyek polaritásban állnak a fantommal, száműznie kell őket az életéből, a hegyi beszéd szavai szerint „Tépjétek ki és dobjátok el őket!” Az ilyen elhatározás és a gondolati élet megváltozása miatt heves viszály keletkezik a teremtő és a teremtménye között. A fantom, léte szükségében, teremtőjére veti magát, és megpróbálja olyan állapotokba terelni, amelyek a fantom számára élelem felszabadulásához vezetnek.

Ha azonban a tanuló erős elhatározással ellenőrzés alatt tartja magát, akkor a fantom teljesen összezsugorodik, s csak egy vetési atomot, egy magot hagy hátra, mely mintegy forradást képez az aurában. De minden így kapott seb, minden ilyen forradás az aurikus köpeny dísze, a diadal bizonyítéka! Ezek a dolgok világosan megmutatják, hogy mennyire szükséges a gondolati életet teljesen arra az életállapotra hangolni, mely a magasabb életen alapul, hogy mennyire szükséges a spekulálásra, érzelmekre és szenvedélyekre való hajlamot megsemmisíteni, s azon kívül az énközpontúságot feladni. A tanuló így lesz képes lassan megsemmisíteni fantomjait. Akkor aztán az aurikus köpenyen rajta lesznek ennek a folyamatnak a nyomai, a forradások, míg az egész dialektikus épületet le nem lehet bontani, és a tanulót fel nem öltöztetik az újjászületettek tiszta fehér ruhájába.

Itt még egyszer nyomatékkal ismételjük, amit már a cikk elején is mondtunk: Néhány vallási irányzat úgy akar harcolni a fantomizmus ellen, hogy ellenfantomokat, vagy ellenkező gondolatképeket hoz létre, amelyeket aztán a csoport vezetőjének kell életre keltenie és fenntartania.

Ha valaki a saját fantomjai elől az egyház karjai közé menekül, akkor talán azt fogják neki ajánlani, hogy rendszeres imaélettel – valamelyik szenthez imádkozva – reagálja le félelmét és annak következményeit Ez történik például a gyónás folyamán. A gyónásnál: az ember előterjeszti a papnak a fantomjait, a bűneit, mire az bizonyos imák sorozatának szajkózását ajánlja, ötször, tízszer, stb., hogy az ember így ellenfantomot élesszen. Egy ellenfantomot, mert akihez imádkozunk, (Szűz Mária, stb.) azt lényegében nem ismerjük, hanem ahhoz a gondolatképhez imádkozunk, amit mi alkottunk magunknak róla a vallásoktatás alapján. Látja-e az olvasó, hogy milyen fonák dolog ez, mennyire a tájékozatlanság szüleménye? Az imaélet mágiája, melyet felerősít a vallásos csoport mágiája, a laikus aurikus rendszerében egy másik gondolatképet keletkeztet, minden ezt követő kényszergondolattal együtt Az illető így sohasem szabadul meg. Mert ha a szent „kezét” csak egy napra is elereszti, akkor a régi, többé-kevésbé tétlen fantom, mely nem halt meg, megint rátámad, hogy így biztosítsa a létét, így gondoskodnak egyes vallási csoportok hívőik lelki nyugalmáról. Ez a lelkészkedés azonban sajnos egyáltalán nem mondható minden kritikán felülinek.

A menekülésnek más formái is léteznek. Fantomjaik elől sokan a munkába vagy a szórakozásba és az időtöltés lehetőségeibe vetik magukat. Az olvasó bizonyára megérti, hogy ez csupán a régi, elfajult gondolati élet megnyugtatásának a siralmas kísérlete. Az ilyen „beteg” önmagát kezeli, ez egy pótcselekedet, mely csak ideiglenes enyhülést hoz. A régi gyötrelem hamarosan felüti a fejét, és konokabb, mint bármikor is. Itt csupán egyetlen végleges megoldás létezik: amelyet ajánlottunk, az a feloszlatás, amelyet a szellemi iskola tár tanulói elé megfontolás céljából, amit az előbbiekben említettünk. Egy további kérdés, mely talán felkeltette az olvasó figyelmét: A keletkezett és előlépett gólemek támadásainak az elhárítása. Itt teljesen az okkult tudomány gyakorlatainak területére kerülünk. Kénytelenek vagyunk közölni, hogy ezek a fantomok vámpírként és támadóként jelenhetnek meg. A vámpírizmusnak az a célja, hogy életerőt vonjon el az emberektől a fantom és alkotója javára. A fekete mágia gyakorlatai nagyrészt kizárólag a vámpírizmusra támaszkodnak, és érthető, hogy pont azoktól az emberektől rabolják el az életerejüket, akik az alacsony életösztön és a szenvedélyek közönséges formáinak áldozzák magukat. Mindenekelőtt az önző, erősen én-rögeszmés emberek kénytelenek ilyen módon sok életfluidumot elveszíteni.

A támadó formánál azokat választják áldozatul, akik a mágusok általános szándékaival ellenkező irányban dolgoznak, és akiket eléggé fontosnak tartanak ahhoz, hogy valamilyen irányban befolyásolják őket. Ezért kell az ösvényen haladó tanulónak, és mindenekelőtt a munkatársnak, akinek sikerült megsemmisítenie a saját fantomjait, időnként mások fantomjaival találkoznia és ezekkel megküzdenie. Azért küldik ezeket hozzá, hogy hátráltassák a művet, vagy hogy a munkát bizonyos irányba tereljék. Az is lehetséges, hogy a mű ellenzőinek az ellenséges beállítottsága és dühe olyan tüzes lázzá fokozódik, hogy vak megsemmisítési törekvésükben különböző fantomokat uszítanak a munkatársra. Ha ilyesmi fordul elő, akkor a gonosznak ezt a tévelygését józanul és tárgyilagosan kell szemlélnünk. Mert az ilyen jelenségek fellépésének a ténye, annak az abszolút bizonyítéka, hogy a nagy mű helyes irányban mozog, s ez aztán az ellenség aggodalmát és félelmét az őrületig fokozza.

Ha mások fantom-vámpírjai keresik fel az embert, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy nem helyes az életvitel. A tanulónak tehát az életvitelét kell gondosan szemügyre vennie. Megtette-e az ebben a tekintetben szükséges lépéseket, kieszközölte-e a javításokat, és mindenekelőtt semlegesítette-e a beteg gondolati életet. Ha igen, akkor a látogató fantom nem lesz képes belépni és nem tud életerőt lecsapolni. A támadó fantomizmusnál a tanulónak a támadó ravaszságát kell figyelembe vennie, ügyelnie kell a saját munkájának esetleges gyengéire és bizonytalanságaira, amiket még nem tudott kiküszöbölni A támadó fantom mindig ezekkel a helyzetekkel él vissza, és így áll lesben a munkatárs rendszerénél és az erőtér testénél. A munkatárs ebben a harcban mindig győztes marad, ha minden körülmények között szüntelenül vigyáz annak tudatában, hogy a támadás bármely irányból jöhet, mégpedig legtöbbször onnan és olyan pillanatban, amikor ezt nem is várja A figyelem mellett egy olyan gondolati állapotra van szükség, amelyet a Szentírás a hatalommal való rendelkezésnek nevez. A „hatalom birtoka” szellemsugárzások birtoklására vonatkozik, tehát az Egyetemes Szerzet és a tanuló közvetlen kapcsolatára. A figyelmesség a legtöbb előforduló esetben tökéletesen elegendő. Ekkor a munkásnak csak a támadóra kell irányítania figyelmét. Ennél a találkozásnál a támadót természetesen eltalálja a hatalmi elem sugárzóereje, mire a támadást abbahagyja, és vagy összezsugorodik, vagy pedig teremtőjének heves fájdalmat okozva visszatér annak rendszerébe.

Még egy részletet kell megemlítenünk. A Szentírásban az áll, hogy az ördög a világosság angyala képében is megjelenhet. Ebből arra következtethetünk, hogy alantas erők képesek fény sugárzásokba burkolódzni. Az a kérdés, honnan veszik a fényerőket.

A fény sok esetben hamis csillogás. Az is előfordulhat, hogy lopott természetes étereket alkalmaznak, s ezekbe burkolják magukat egy ideig a fantomok. Ezeket az étereket sok ember zavaros viselkedése szerzi meg nekik, akik az egyik pillanatban magas természetes értékekkel foglalkoznak, hogy a következőben a tömeg emberének csekélységeibe temetkezzenek, ami aztán szintén az ennek megfelelő éterhatásokkal jár. Világos, hogy Önt szüntelenül lehet így ostromolni és zaklatni, ha élete tele van ingadozásokkal. Mindannyian szabadságra vagyunk hivatva! Ezt az igét ismét közöljük az olvasóval Emiatt végül is el kell gondolkoznunk a módszeren, amellyel tökéletesen követhetjük az irányt, a szabadság ösvényét. Ön megszabadul és bejárhatja az ösvényt, ha megválik minden ámítástól és rögeszmétől, és semmit sem hagy a véletlenre, ha abszolút rendbe teszi az életét, és tökéletesen engedelmeskedik a magasabb élet követelményeinek. Ki kell magát fejtenie „a földből felszálló szívóerőből”. El kell jutnia annak a felismeréséhez, hogy senki sem szolgálhat két urat. Választani kell Isten vagy a Mammon között. A Szentírás erre céloz: a Mozdulatlan Birodalom szelleme, vagy a dialektikus természet istene. A tanulónak választania kell. Ha döntött, ha végrehajtotta a nagy választást, akkor semmi sem árthat neki többé. „Egyetlen hajszál sem fog lehullani a fejéről a mennyei Atya akarata nélkül”. Ez nem misztikus szólam, és nem úgy értendő, ahogyan sokszor idézik, hanem egy transzfigurisztikus igazság.

A mennyi Atya az Egyetemes Életnek, a Mozdulatlan Birodalomnak a sugárzóereje. Ez az Egyetemes Szeretet, mely mindenek hordozója és fenntartója. Ha a tanuló igazi megfordulással és személyes önforradalommal előkészítette magát, csak akkor beszélhet „mennyei Atyjáról”. Akkor elmondhatja és tapasztalatként élheti át, hogy: „mennyei Atyám akarata nélkül egyetlen hajszál sem hullhat le a fejemről”, mert akkor élete megfordítása által össze van kötve az Egyetemes Hétszellemmel. Ha a munkatárs aztán az ellenség földjén áll, akkor csak óvatosságra van szüksége, hogy minden támadást semlegesíteni tudjon a hatalmával. És ha a halál árnyékának völgyében vándorolna is, akkor sem árthatna neki semmi sem. A mennyei Atya pálcája és botja vezeti őt az éjszakákon és halálon át az örök virradatig.

Az egyiptomi ős-Gnózis

XVI. A lélek felébredése (I)

Jan van Rijckenborgh

 

Az előzőekben megtárgyaltuk, hogy a tanulóság teljesítése a tanulót a földön mindenképpen, alapvetően idegenné teszi. Ennek a jelentőségét mélyen meg kell érteniük. Itt nem arról van szó, hogy a tanuló szélsőséges álláspontra helyezkedik mindazzal szemben, amit az Iskola dialektikusnak nevez. Éppoly kevéssé szabad ebben az idegenségben mindennel szemben, ami él, közömbössé válni. És semmiképpen sincsen szó valami forradalmi életmódról a társadalommal szemben.

Az idegenség-a-földön egy abszolút alapvető állapot, a „másképpen lehetetlen” állapota, mely a személyiség megváltozásából adódik. Ha pedig ez a változás valóra vált, akkor az illető számára nincsen már nyugvóhely a haláltermészetben. Ez azt jelenti, hogy amikor elalvás után a személyiség finomabb része kilép, akkor a halál természetében nem talál már nyugvóhelyet, s így kitaszítottnak látja magát. Ebbe a helyzetbe kerül minden tanuló, aki asztrális tudatát felvonta a szívébe, ezt következetes tanulósággal alátámasztja, szívét szüntelenül tisztítja és önfeledten szolgálatkész életet él. Akkor kerül ebbe az olykor szerencsére csak rövid ideig tartó helyzetbe, hogy az éjszaka nyugalmát keresve, valójában nem tud bemenni az alvás állapotába. Mert amikor a test fáradtsága miatt az alvás állapotára akar átváltani, a személyiség finomanyagi részei mintegy fallal állnak szemben, ami a testbe taszít vissza, mert az asztrális-tudatos rész számára nem található életterület, nincsen lélegzőtér. Ez valóban a személyiség megváltozására utal. Ha a tanuló ebben a helyzetben nem tudja, mit tegyen, akkor esetleg testi nehézségek keletkeznek. Ezért beszélünk erről. Az idegenség állapotát már sok tanuló ismeri, és hála Istennek egyre többen fognak ebbe a sajátos helyzetbe bemenni. Akkor tudniuk kell, hogy hogyan viselkedjenek, önnek tudnia kell, hogy van otthona, egy gnosztikus asztrális terület, amit előkészítettek önnek Csak ekkor látja be a jelölt teljesen, hogy mit jelent neki az Iskola. Mert a Szellemi Iskola, mint élő test, mint gnosztikus csoport, már fenntartja a tanuló számára a nyugalomnak egy ilyen kegyes helyét.

Ahogyan anyagtestünket hatja át és veszi körül egy asztráltest, mely nagyobb az anyagtestnél, úgy veszi körül a modem Szellemi Iskolát is az asztrálteste. Az Iskola élő testének is megvan az asztrális nézete. Ezt pedig a tiszta gnosztikus természet életkenyere táplálja. Ez az asztrális terület az egyetemes Gnózisban, az eredeti szidérikus anyagban lélegzik. És ez a lélekotthona mindazoknak, akik növekvő lélekállapotuk miatt idegennek találják magukat a földön.

Azt akartuk megmagyarázni, hogy a léleknek van egy figyelemre méltó, pozitív asztrális nézete. Ez a lélek alakulásának már kezdetben a legfeltűnőbb jelensége. Nemrégen részletesen beszéltünk az új gondolkodási képesség alakulásáról. De felhívjuk a figyelmet arra, hogy új gondolkodóképességről, mint járműről még szó sem lehet, amíg ennek le nem lesz rakva az asztrális alapja, az új éteri másról és az új anyagtestről nem is beszélve. A lélek kezdetben asztrális anyagból lévő ruhába burkolódzik. Ha pedig a tanuló nagyon határozott, pozitív életmóddal serkenti a lélek növekedését, és bizonyos pillanattól kezdve a haláltermészet nagyon veszélyes asztrális szférájában már nem kap levegőt, ott nem tud megélni, akkor nem szabad a semmi előtt állnia, hanem új lélekotthonnak kell őt felvennie.

Itt meg kell jegyezni, hogy amilyen mértékben az új asztrális ruha alakul, képződik, olyan mértékben fogyatkozik a régi. Jól be kell tehát látni, hogy a gnosztikus ösvényen nem asztrális kultúráról, művelődésről, a vágyak etikájáról van szó, amivel az emberek a mindennapi életben oly gyakran álcázzák magukat. A dialektikában újra meg újra valamiféle etikai szabályrendszerrel, vágyetikával próbálnak megszabadulni egy csomó vágyfeszültségtől. Ilyen szabályrendszer például az aszkézis. A Szellemi Iskola tanulója azonban nem gyakorol aszkézist, asztrális etikát, vágyetikát, hanem nem többet és nem kevesebbet, mint egy asztrális transzfigurációt, átváltozást visz végbe.

Ha valaki bizonyos etikát alkalmaz, aminek következtében itt már nem érzi magát teljesen otthon, bizonyos mértékben idegen, akkor ennek az etikának a megszüntetésével azonnal elfoglalhatja azelőtti helyét, visszakerül régi helyzetébe: ahogyan esetleg egy napra hozzáigazodik környezete szokásaihoz, hogy azután saját viszonyaihoz visszatérve újra másképpen viselkedjék. A tanulóban azonban nem történik kevesebb, mint egy átalakulás, asztrális állapotának a transzfigurálása, ami az új gondolkodási képesség kifejlődését előzi meg.

Mellékesen megemlítjük, hogy amikor az Iskolában bizonyos dolgokat megbeszélünk, akkor eljött a megvalósításuknak az ideje. A fentiek így a komoly tanulóságra térők számára felhívások a cselekvő-teljesítő életre. A felső terem elkészült, és az ifjú gnosztikus Szerzet hangja mindenkit felszólít: A feltételek mellett lépjetek be!

Vegyük úgy, hogy asztrál-tudatosát Ön felvonta a szívébe, hogy rendkívül komoly és dinamikus tanuló, akinek sikerül levonnia a szükséges következtetéseket, vagyis nem riad vissza és nem keres engedményeket Akkor bizonyos, hogy a szívében megszületett a lélek. Ha erőteljesen folytatja a szív megtisztítását, hogy az újszülött lélek gyarapodhasson, akkor ennek megfelelően és ezzel egyidejűleg kibontakozik az új asztrális ruha Akkor az Ön személyiségének a szerkezete észrevehetően különbözik embertársai személyiségétől, mert – ismételjük – azonnal valami transzfiguráció féle kezd megjelenni. Mihelyt komolyan nekivág a tanulóságának, valóban útra kel az ösvényen, azonnal megkezdődik egy transzfigurálás egy bizonyos krízis-pontig, amit a- földön-idegenségnek nevezünk. Az Ön teste akkor szerkezetileg feltűnően különbözik közönséges dialektikus embertársaiétól. Önnek ugyanis félreismerhetetlenül új asztrális életszükségletei vannak, melyek az egész személyiség számára elengedhetetlenek lettek. Sok bizonyíték van arra, hogy az ifjú Gnózis tanulóserege ezeket az új életszükségleteket igényeli és tapasztalja. Példa erre a konferenciáinkat látogatók számának gyors növekedése. Az olvasó esetleg azt mondja, hogy ezt persze az Iskolába áramló új tanulók okozzák Ez azonban nem stimmel. A tanulók száma örvendetesen gyarapodik, de konferenciáinkat látogató tanulóink száma még gyorsabban növekszik. Csaknem mindig telt házra számíthatunk. Miért van ez? Mert a tanulók, akiket a lényük ösztönöz, keresik a lehető leggyakoribb kapcsolatot a fókuszokkal, templomokkal és a csoporttal. Ezt pedig a legjobban konferenciahelyeinken lehet megteremteni, például Renovában, Rózsakereszt Keresztély Otthonban, a Catharose de Petri Foyerben, stb. A konferencialátogatók egyre nagyobb létszámának ez az egyik legfontosabb oka.

Ha az olvasó mindezt megértette, akkor maga is eldöntheti, hogy már ezekből az új asztrális életszükségletekből él-e, egész lénye erre az új élet-elixírre vágyik- e. Tegye fel magának a kérdést: megvan-e bennem az állandó törekvés, hogy lehetőleg egyetlen konferenciát se mulasszak el? Ezeket a szükségleteket az Iskola eddig a templomszolgálatokon és konferenciákon tudta kielégíteni, a különös jellegű, asztrális táplálékot itt tudta nyújtani. Ahogyan azonban az asztrális transzfiguráció a tanulóknál fokozottan halad, úgy növekszik ennek a gnosztikus szidérikus táplálkozási lehetőségnek, a különös növekvés építőanyagának a kereslete. Ezt pedig most az ifjú Gnózisnak az erre alkalmas asztrális területén lehet teljes mértékben kielégíteni Önnek, tehát nem kell csakis az úgynevezett nappali tudatával velünk lennie Renova-Templomunkban, vagy Haarlemi templomunkban, vagy más szentelt helyünkön, hanem a Mű fejlődésének megfelelően arra is szükség lesz, hogy mihelyt elérte a szükséges állapotot, teste alvása idején is az ifjú Gnózis szent csarnokaiban időzzön, a lélek nappali tudatában.

Amikor aztán a Jelenések Könyvének pompás fejezetét olvassa az új Jeruzsálemről (21:23), akkor megérti, hogy az újonnan megszületett lélek számára nincsen már nappal és éjjel, hanem szüntelen élet a világosságban! Önök között sokan vannak abban a helyzetben, hogy asztrális életszükségleteik gyorsan növekednek. Életük világosan az adott irányban fejlődik. Felmerül hát a fontos kérdés: hogyan mehetek be az Iskola új testének új asztrális területére? Hogyan élhetünk a kegyelemnek ezzel a nagy lehetőségével?

Hogy a modem Szellemi Iskola gnosztikus asztrális területében részesülhessen, ahhoz belsőleg is teljesen meg kell szabadítania magát a szokásos dialektikus nemtörődömségtől, szakítania kell természetszülte emberléte életjellegével, arra kell törekednie, hogy nappali élete teljesen a lélek jegyében álljon. Nappali életének következetesen kivitelezett és életre keltett tanulósággá kell válnia ént-vesztett, önfeledt szolgálatkészségben, amit teljes viszálymentességben az igaz lélek félreismerhetetlen emberszeretete hordoz. A lehető legerősebben bele kell vésnie a tudatába, hogy a közönséges természetszülte életmód a konfliktusaival, mindenféle szenvedélyekkel való megszállottságával, ingerültségeivel, szeszélyeivel és hangulataival mindent teljesen megsemmisít, ami új asztrális tudatként felépült Önben. A konfliktusmentes, viszálymentes élet ezért abszolút szükséges.

Az ilyen nappali élet már magában is nagy kegyelem, a lélek növekedésének nagy lehetősége. Nagy mértékben tanulságos, ha természetszülte emberként már tárgyilagosan láthatja a világot, s az azelőtt jelentékeny dolgokat, melyek egész figyelmét megkövetelték, egész mentalitását felizgatták, szinte filmként hagyja elhaladni a szemei előtt, észleli, de nem reagál rá: és nem közömbösségből, hanem az új lélekszületés állapota miatt.

Ha lát valakit, aki a legbutább és leggonoszabb dolgokat cselekszi, akkor erre képmutatással, vagy fölényesen, vagy közömbösen reagálhat: jó, hogy nem vagyok olyan, mint az az ember, vagy ebbe én nem akarok belekeveredni, semmi közöm hozzá, vagy az nekem mindegy.

De tárgyilagosan is észlelheti azt az embert, és belső irgalmassággal lelke egész szeretetét reá fordíthatja, így nem kerül kapcsolatba az ő állapotával, (az előző szakaszban leírt reagálás esetén viszont nagyon is!), hanem minden pillanatban támogatja őt lelke sugaraival. Így segíthet tanulótársának nap mint nap, oly göröngyös ösvényét kivilágítva, mígnem ő is áttörhet az élő lélekállapotba.

Aki valóban ismeri az ilyen nappali élet áldásosságát, az megérti a lélekben született ember életmódját, aki látszólag nem vesz észre, nem reagál, látszólag mindent elereszt a füle mellett, mégis nagyon is pozitívan tevékeny. Aki ismeri az ilyen nappali élet áldásosságát, az mondhatja Hermésszel este: Én pedig belevéstem magamba Pimander jótettét, és amikor teljesen eltöltött az, a legnagyobb öröm árasztott el.

Ha valaki a lélekből él, akkor a nap minden órájában tudatában van a Gnózis nagy jóságának és szeretetének. Ha lélekben megszületett és részesül a Gnózisban, akkor Önnek már semmi baja sem történhet: akkor semmisem szorongathatja: ahogyan a szentírás mondja, egyetlen hajszála sem görbülhet meg. A tény, hogy olyan életterületben szabad részt vennie, ahol semmi sincsen a dialektika meghasonlottságából, nincs ellenségeskedés, teljesen hiányoznak a gyűlölet, a kritika, a konfliktus és a bűnök tüzes lángnyelvei, a mértéktelen öröm tapasztalatával ajándékozza meg, amiről sok lélekember tanúskodott az emberiségtörténelem egész folyamán.

Minden lélekbenszületett embernek így kell befejeznie a napot. Amikor mindennapi munkánk befejeztével a hálószobába megyünk, hogy testünket nyugalomba helyezzük, akkor gondolatainknak és elmélkedéseinknek nem szabad többé a dialektika sok nézeténél körözniük, mert a dialektikának mindig van valami baja. A dialektika mindig szomorú, és mindig a természetszülte énhez fordul. Mi pedig, ha napi munkánk végére értünk, Pimander jótettét véssük magunkba. A gnosztikus áldások erőáramát hagyjuk átáradni magunkon, hogy tiszta öröm töltsön el minket, még akkor is, ha valami miatt dialektikus szempontból minden okunk meglenne az aggodalomra vagy panaszra.

Ha pedig így összhangba hoztuk magunkat a Gnózis élő üdvösségével, és lélegzetünk a bensőséges megelégedettség és a hála nyugodt ritmusát vette fel, akkor az ember úgy alszik el, mint egy gyerek, és teljesen az igazi világosságra irányul. Ekkor lesz a test alvása a lélek ébersége, vagyis a lélek tökéletes ébersége a saját világában, a gnosztikus asztrális területen.

A test alvásának nem szabad a tipikus dialektikus önzőséggel, énre-irányulással kezdődnie, bármilyen ártatlanul teszi is azt, hanem csakis a tökéletes lélekre irányulással kell indulnia. Ha egész nap a lélekben él, ha minden mást ennek rendel alá, akkor ez Önnek nem kerül sok fáradságába: így serkenti a lélektudatot, s ezzel a lélek felébredését a neki szánt és elkészített területen. Ez szinte törvény: aki lélekre irányulva megy aludni, az a lelket tudatossá, éberré teszi. Ennek a rendkívüli előnyösségét és nagy jelentőségét az előbbiek után bizonyára az olvasó is megérti.

Itt mindenekelőtt az asztrális én rezgéséről, irányulásáról van szó a test elalvása időszakában. Ez határozza meg egész éjszakánk tapasztalatait. Aki ezt tudja, az bizonyára tapasztalta, hogy az ember úgy ébred, ahogyan elaludt. A töprengő, aggályoskodó ember, aki a bajairól beszél, azt mondja: ezzel ébredek és ezzel alszom el, ez mindent kifejez! Ezt a helyzetet azonban ő maga teremti, a saját helytelen irányulása ejti őt foglyul. Ahogyan asztrális énje elalváskor rezeg, úgy fog reggel felébredni is. Az esti irányulás helyezi Önt alvás idején az ennek megfelelő környezetbe, s eszerint ébred fel reggel, ugyanabban az állapotban. E törvény alapján azt mondhatjuk, hogy aki lélekre irányulással alszik el, az lelkét a lelkek hazájába küldi, a Szellemi Iskola élő testébe. A levert, töprengő emberrel, aki úgy véli, hogy okkal haragszik valakire, az történik, hogy egy fáradságos élet rossz napja után kimerült testtel megy aludni Mielőtt elalszik, gondolataival fáradságainál és kellemetlenségeinél időzik, s azoknál, akik megharagították. Így alszik el. És így fog reggel felébredni is. A teste többé-kevésbé helyreállt, valamelyest felfrissült, de a szemei kinyitásának pillanatában már ellensége, úgynevezett ellensége áll a szemei előtt, s a gonoszságot éltető és fenntartó, égető erő hatol be érzéslényébe. Új élénkségével, valamelyest kipihent testével pedig azt mondja: ma megteszem, ma jól megmondom neki, így és így fogok fellépni vele szemben, így már ébredéskor kész a veszekedésre. Ugyanaz a küzdelem kezdődik újra. Ilyenképpen sohasem szabadulhat meg az ellenségeskedéstől! Ugyanezt a törvényt megszabadító eredménnyel is lehet alkalmazni. Aki lélekirányulással alszik el, az a lelket a lelkek otthonába küldi, amit az ő számára az Iskolával megvalósítottak. Az egyenlők vonzzák egymást.

Most aztán nem kell félénken töprengenie, hogy elalváskor eléggé a lélek dolgaira irányul-e, hogy a helyes módszert alkalmazza-e. A hangsúlyt a nappali életére kell helyeznie! Egész napjának a lélek jegyében kell állnia, szolgálatkész életben. Akkor este, alvás előtt is a lélek dolgai felé tájékozódik, és mély hála tölti el. Akkor az alvó állapot kialakulásakor a lélek azonnal az Iskola asztrális terében lesz, az éberségnek olyan állapotában, mely a tanuló által elért lélekfejlődésnek felel meg. A lélekfejlődésben persze vannak különbségek. Vannak közöttünk nagyon érett lelkek, kevésbé érett lelkek, és éppen felébredt lelkek. Bármilyen állapotban van is az Ön lelke ebben a tekintetben, abszolút biztos, hogy ha lélekre irányulva alszik el, akkor a lelke maga küldi magát a lelkek hazájába, a gnosztikus asztrális területre, ott pedig azonnal az éberségnek abban az állapotában lesz, ami a tanuló lelkének a fejlettségi állapotával egyezik. Amit pedig a lélek ebben a helyzetben átél, azt reggel tapasztalati kincsként hozza vissza a testbe. A test eközben helyreállt, újra elevenebb lett, s Ön kész arra, hogy az új életmódot előre ösztönözze a még nagyobb dicsőség felé. Meglesz az ereje ahhoz, hogy ne álljon meg a jó gondolatnál, kívánságnál, hanem áttörhessen a cselekvéshez. Erősebb, új képességek töltik el egész lényét, s a transzfiguráció folyamata ennek megfelelően felgyorsul. Úgy véljük, hogy mindezeknek az elutasíthatatlan igazságát most már belátja, és felismeri, hogy gnosztikus fejlődési foka a saját kezében nyugszik. A sorsát saját kezében tartja! A dialektikában a sors tetszés szerint játszik az emberrel: a Gnózisban azonban Ön a sorsa ura. A Gnózis ösvényén nincsenek súlyos következményekkel járó, nehezen érthető módszerek, nincsenek lélegzési gyakorlatok, vég nélküli ima-előírások, és más ilyesmi. Az egyetlen feltétel, hogy a lélekhez vonzódva, lélekhajlammal, lélekre irányulva éljen. Ez üdvösségének a kulcsa!

Ha ezt Ön is világosan belátja, és valóban a lélek felé hajló élethez, a lélekben megszületett ember állapotához emelkedik fel, akkor ön is beleírhatja a szívébe Pimander jótettét, és kimondhatatlan örömmel nézhet a lélek felébredésének pillanatai elé. Ha ez egyszer megtörtént Önnel, akkor többé nem ereszti el. Az ilyen tapasztalat nem hasonlítható dialektikus élményhez, ez nem hurrá-hangulat, mely hamarosan elmúlik, mint egy napsugár a felhős égből. Az ilyen tapasztalat tartós öröm, tartós üdvösség, mely a komoly tanulót teljesen eltölti.