Pentagram 1994/3

Honnan tudják ezt?

 

Ez a legtöbbször feltett kérdések egyike, amikor az igazságot kereső emberek a Rózsakereszt filozófiájával szembesülnek. Csodálkozás, de egy adag bizalmatlanság is együtt lüktet vele, hiszen csaknem minden kereső fanyar csalódások hosszú sorát tudja maga mögött. Semmi esetre sem szeretnének az ennyi és ennyiedik egyedül üdvözítő elméletnek áldozatul esni. Ez nagyon is érthető.

A hagyományos vallásokban, ideológiákban és utópiákban az emberek létük értelmét, eredetét, célját illető szorongató kérdésekre már nem találnak választ. Az éretté vált emberek egy másik, belső tudás után vágyakoznak. Honnan veszik a bizonyosságot, hogy ennek a tudásnak léteznie kell?

 

Rezonancia és mágnesesség

Élete bizonyos pontján csaknem minden kereső találkozott olyan emberrel, aki őt ezoterikus gondolatkörrel érintkezésbe hozta. Talán egy könyv is a keze ügyébe került, mely belső újratájékozódása kulcsává vált. Ezeknek az élményeknek a valódi oka azonban saját magában rejlett: ő vonzotta oda a dolgokat, amelyek létállapota mágneses minőségének megfeleltek. Minden mikrokozmosznak – tapasztalatainak tanulságaként – van egy rezgéskulcsa, alaphangja, melyet maga körül kiterjeszt, és amely szüntelenül valami együttrezgés keltésére törekszik. Ahogyan a csiszolt üveg rezonanciarezgésbe jön, ha a benne rejlő hangot ütik meg, úgy kezdenek együttrezegni velünk környezetünknek azon részei, melyek saját alaphangunknak megfelelnek, és mágnesesen magunkhoz vonzzuk őket. Ezek lehetnek emberek, vagy helyzetek, problémák, könyvek, vagy az egyetemes igazság vonatkozásai. Az egyetemes igazság légköri. Isten kiáradása, vagyis a Fiú, avagy a szeretet és a bölcsesség nézete, mely az eredeti természetben tüzes erőként rezeg. Aki a helyes módon nyitja meg magát neki, az közvetlenül fogadhatja be. Ez a hatalmas erő is, melyet a Bibliában Krisztusnak neveznek, elkezd együttrezegni, és mágnesesen odavonzódni, mihelyt egy neki megfelelő alaphanggal hívják fel.

 

A Szent Eledelek vonzása

A hangot azonban, amely erre képes, az emberi mikrokozmoszban csak az az elv ütheti meg, mely ugyanazt a belső minőséget birtokolja, mint a légköri Krisztus: a szellemszikraatom. Itt a szív rózsájában van az elrejtett kulcs az egyetemes bölcsességhez, ahhoz a belső tudáshoz, mely sem az értelemből nem származik, sem az érzésből nem kél, hanem istenből ered. Személyiségünk által kiküldött rezgések, bármilyen kifinomultak is, nem képesek magukhoz vonzani az isteni természet bölcsességét. Ellenkezőleg: anyagi személyiségünk hangelnyelő falként hat, mely a szellemszikraatom rezgéseit elnyeli, és ezzel megakadályozza a vágyott kapcsolat létrejöttét. A személyiség, mivel teljesen e világ atomjaiból áll, csakis ebben a világban kelthet rezonanciát, és értelmével, érzelmeivel csak ennek a világnak a tudását vonzhatja magához. A hermetikus törvényt „hasonló hasonlót vonz” sohasem lehet megkerülni.

Ha egy mikrokozmosz sok inkarnáció után az ellentétek világát egészen annak határáig mégis kikutatta, megtapasztalta, megélte, akkor megérett a felismerésre, hogy a megszabadító igazságot így egyetlen milliméterrel sem lehet megközelíteni. Ez először öntudatlanul, mint a világnak egy bizonyos megelégelése és mint gyógyító kijózanodás közli magát a személyiséggel. Csak most tudja önmagát és bölcsességőrületét egy pillanatra elengedni, és első ízben feltenni a kérdést: „Uram, mit akarsz, mit tegyek?” A hajlandóság a belső krisztus-elvnek történő önátadásra megszületett. Ez az a pillanat, amikor a szellemszikra hangja a személyiség hangelnyelő falát végre át tudja törni, és át tud hatolni a másik természethez. Ott egy bizonyos ponton rezonanciát kelt, és a hermetikus rezonanciatörvény alapján az igazság felhívott ereje közvetlenül áramolhat be az ember szívébe. A szellemszikrát új éterekkel, a „Szent eledelekkel” táplálja, s így ébreszti fel az eredeti lélek rejtve szunnyadó bölcsességét.

 

Az életviteltől függ

Kezdetben ezt az érintést az ember csak határozatlan örömnek érzi, hogy felfedezett valamit, ami tulajdonképpen mindig is benne volt. A tudatba egyre jobban behatoló új tudást nem megtanulják, hanem újjáélesztik. Sokminden, ami eddig csak tompa sejtelemként érződött valahogyan, de nem lehetett megmagyarázni, tudatosítani, most teljesen világosan és kétségtelenül belső birtokként jelenik meg.

A személyiség azonban hamarosan megtapasztalja, hogy új belső birtoka egyszeriben elillan, ha továbbra is megmarad az énközpontúság és önfejűség mellett. A veszteségnek e tapasztalata által kijózanítva másodszor is eljut az „Uram, mit akarsz, mit tegyek?”-hez. A következő, most már erősebben vibráló hang áthatol a falon, és rezonanciát kelt a másik természetben. A magasabb hang egy magasabb igazságot hív fel, s így nyilvánul meg a bölcsesség következő fokozata a szívben. Ez annak a felismerése, hogy a Krisztuserő csak egy új életvitellel tartható meg és gyarapítható, melyben minden énközpontú impulzus a növekvő új lélekelvnek van alárendelve. Ez a folyamat a felismeréstől a megvalósításig s onnan egy új felismerésig szüntelenül folytatódik. Egyre erősebben rezeg a hang a mikrokozmosz belsejéből, egyre magasabb területekre tör fel, és egyre tisztábban fejlődik a belső tudás, melyet ebből a forrásból táplálnak. Az új életvitel megvalósítása által Krisztus megváltoztató ereje keringeni kezd a rendszerben.

Az először csak halványan parázsló szellemszikrából egy ragyogó rózsa, és végül egy tökéletes új lélek nő ki.

 

Bizonyítékokat keres?

Egyesek azt követelik a Rózsakereszt Iskolájától, hogy tudását természettudományosan és történelmileg vezesse le, így bizonyítván valódiságát. Szövegforrások vagy az ismert természettudományok alapján mérhető eredmények után érdeklődnek. Mások személyes mesterre vágynak, akinek titkos tudást kell közvetítenie nekik.

A Rózsakeresztesek azonban teljesen más úton jutnak el a megismeréshez. Az iratok és a szájhagyományok számukra csak „másodkézből származó tudás”, ami legjobb esetben segédeszköznek alkalmas.

A céljuk az áthatolás az első kézből való tudáshoz és a mikrokozmosz anyaghozkötöttségének legyőzése, hogy részesedést nyerjenek az eredeti isteni természetben. Ezalatt az egész földi lény egy fölérendelt dimenzionalitásba történő átváltoztatását, transzfigurálását értik. A háromdimenziós természettudomány bizonyító ereje itt teljesen kudarcot vall. Az általánosan ismert természettörvények valójában csupán szellemi valóságok lábnyomai az anyagszférában, és legfeljebb hasonlító következtetésre alkalmasak.

 

Megismerés megnyilvánulás által

A Rózsakeresztesek módszere abban rejlik, hogy a saját mikrokozmoszban a Krisztus számára történő önátadás életvitele által közvetlen utat teremtsenek a Szellem világához. Nem tartják fel magukat a halál világában lévő anyagi megjelenési formák vizsgálatával. Az eredmény az igazság belső megnyilvánulása, amiben a növekvő új lélek részesül, s ami új életcselekedetként tesz magáról tanúbizonyságot a személyiségben. Ily módon minden ember kapcsolatba léphet az igazsággal. Az egyetemes bölcsesség nincs elrejtve, és senki elől sincs elzárva.

Nyíltan itt van, és Krisztus szerzetének segítő erői semmire sem vágynak jobban, mint azokra a hangokra az emberszívekből, amelyek csatornáikat képesek megnyitni.

Egyedül üdvözítő ebben csak egyvalami: a személyes akarat szabadon választott alárendelése Isten akaratának, ahogyan az a mikrokozmoszban folyamatszerűen megnyilvánul. Ezen az ütőn minden lépést tiszta éber tudattal és önvizsgálattal kell felismerni és megvalósítani. Semmilyen mester, semmilyen ideológia, semmilyen dogma nem ment fel minket az önmagunk iránti felelősség alól.

Bölcsesség a vele összecsengő életcselekedet nélkül illúzió. De hogyan tarthatunk ki ebben az életcselekedetben? Személyiségünk ereje teljesen kudarcot vall benne, hiszen nem húzhatjuk ki magunkat a saját hajunknál fogva a mocsárból, mint Münchhausen.

 

A Rózsakeresztesek rejtett segítsége

Mindenki tudja, hogy a Nap behatása révén tűz keletkezhet. Ha az ember egy darab papirost kitesz a napra, az mégsem fog minden további nélkül lángra lobbanni. A napsugarak ereje bár mindenhol jelen van, de hogy tüzet szítsanak, mely a papírt a szilárdból gázhalmazállapotúvá változtatja, ahhoz a sugarakat nyalábbá gyűjtve és célirányosan egy pontra kell terelni. Ez történik a gyűjtőlencsén keresztül. Ugyanígy áll a helyzet a szellemi nappal – a Krisztussal – és mikrokozmoszunkkal. Bár a Krisztuserő légkörileg mindenhol jelen van, és az egész emberiség hívásként és nyugtalanításként tapasztalja. Mégis, hogy meggyújtsák a megváltoztató tüzet, mely mikrokozmoszunkat az anyaghozkötöttség állapotából ténylegesen egy isteni szellemlénnyé transzfigurálja, ahhoz valamivel többnek kell történnie, mint a napozás a bizonyosságban, hogy: „Isten szeretet” és „Isten mindenütt jelen van”. A megérintett szellemszikra és a másik természet közötti kapcsolat, melyet egy ember egymaga képes felhívni a maga számára, túl gyenge és illékony ahhoz, hogy a tüzet meggyújtsa és a lángot megőrizze. Betokozódott szellemszikrájának kis mágnesessége nem elegendő ahhoz. Túl vastag a személyiség fala, és túl nagy a dialektikus asztrálvilág szívóhatása, mely a keresőt újra meg újra lehúzza és félrevezeti. Itt is szükség van egy gyűjtőlencsére, amelyik a másik természet sugarait nyalábba gyűjti, és a folyamatot elindítja.

Egy ilyen gyűjtőlencse a Rózsakeresztesek erőtere. Ez sok aktív szellemszikrahordozó összekapcsolódása által jön létre, akik mindannyian közösen a megszabadulás céljára irányulnak. Ez a hatalmas erőtér képes az isteni erőket tisztán magához vonzani, nyalábba gyűjteni, és kiárasztani, ahogyan a szent Grálról szóló legendában mesélik jelképes formában. Ez Krisztus Egyetemes Szerzetének időszerű érinthetetlen hídja a halál világából a felettes természetbe, és a Rózsakeresztesek rejtett segítsége, mely az új életvitel megvalósítását először is lehetővé teszi. Az új lelken alapuló csoportegység a kulcs, melyet használni kell, hogy az igazi bölcsességhez vezető utat megtalálják.

Minden keresőt, aki őszintén keresi a megszabadító igazságot és kész az önátadásra, meghívtak, hogy velünk együtt e gyűjtőlencse alá álljon. Ha megtapasztalja a hatását, akkor számára a kérdés: „Honnan tudja ezt?” nem kérdés többé.

A kereszttől a rózsakeresztig

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájához két, különleges kifejezőerővel rendelkező jelkép kapcsolódik: az arany kereszt a rózsával és az Iskolának a körből, a háromszögből és a négyzetből álló ismertetőjele. Milyen kapcsolatban vannak egymással ezek? És mit jelentenek?

A kereszt egyike a legerőteljesebb eredeti jelképeknek. Formája mélyen bevésődött az emberiség kollektív tudatába, bár nem tőle ered, hiszen az eredeti jelképek nem az ember által keletkeztek. A kör, a háromszög és a négyzet az eredeti isteni teremtésre vonatkozik. A kereszt az emberi létezésre mutat.

 

A jelképek utalnak valamire

A kör, a háromszög és a négyzet pontos mértani alakzatok, harmonikusak és szimmetrikusak. Ezek az erők egy tökéletes isteni létezés valóságára utalnak, amely három nézetben nyilvánul meg: Szellem, Lélek és Test. A kör az Atya, az eredet, az örökkévalóság.

A háromszög az embert megérintő három isteni erő képe.

A négyzet az az alap, amelyre az új ember épülhet. E jelkép a harmonikus kapcsolatok kifejezése. A kereszt azonban a feszültségteret is ábrázolja, amely az ágak metszőpontjában képződik, ahol két ellentétes erő találkozik.

Az egyik a végtelenből, az örökkévalóságból származik, a másik egy vízszintes körben raboskodik. E két erővonal találkozási pontja, a kereszt szíve rejtélyt takar.

A kereszt szíve a mikrokozmosz szíve. Két világ találkozik ott az eredeti teremtéstől elszakadt emberben, két erő, melyet a kereszt két ága jelképez. A vízszintes ág ábrázolja a földi természetet, ahol az ember a véget nem érő, időszakos átváltozások rabja. A függőleges ág az isteni világ kivezető útjának a jelképe, amely megragadja és összetöri a földi természetet, és amely által az ember felismeri számkivetettségét. Ez az erő adja neki azt a hatalmat is, amellyel legyőzi az alávetett állapotot. A két erő találkozási pontjában a szellemszikraatom van a szívben.

Az ember kettős természetének tudata a bukás nyomán jelent meg a világon. Nem csoda tehát, hogy a kereszt már hetvenezer éves kőtáblákon megtalálható (Nacaal-táblák, Mexikó).

 

A döntő találkozás tudatos felismerése

Minden egyes jelkép az egyetemes bölcsesség más nézetét fejezi ki. Megszámlálhatatlanul sok keresztforma létezik. Ezek két erő vagy az emberben lévő két természet közti feszültség-teret jelképezik, ahol azok találkoznak. Ennek a találkozásnak az eredménye függ a cselekvő erők tudatos felismerésének fokától a feszültségtérben, valamint azoknak a lehetőségeknek a használatától, amelyeket ezen erők magukban rejtenek. Aki nem ismeri föl ezeket az erőket, az hagyja átmenni anélkül, hogy megjegyezné őket, s aztán el is tűnnek a végtelenben megszabadító eredmény nélkül.

Ez a felismerés tapasztalatra hív fel. Ezért a kereszt mindenekelőtt ezt jelenti: belemerülni az anyag térségébe, hogy a felismerés megszülethessen, s végül az anyag és az anyagélet legyőzessen. Nagyon rég óta az emberiség történetében lényegileg így nyilvánult meg a kereszt rejtélyének első szempontja. A keresztet az anyaggal való kötelék, az anyagban szükségképpen megteendő tapasztalati út jelképének tekintették. De a megnyilvánulás egy napján végül, amikor az emberi mikrokozmosz elegendő tapasztalattal rendelkezik, a kereszt második nézetének is be kell teljesednie: A keresztrefeszítésnek, ami az anyag fölötti győzelem. A keresztül a megváltás útja.

 

A rózsa kivirul a szellem és az anyag metszéspontjában

A rózsa és a kereszt rejtélyéről most már föllebbenthetjük a fátylat. A rózsa kinyílik a két természet találkozási pontjában, amikor a természethez kötött ember megnyitja magát az isteni természet erőinek, a Krisztusvilágosságnak. A szellemszikra-atomot, amely a mikrokozmosz szívében bebörtönözve, a földi természet vízszintes ágához rabszolgaként láncolva raboskodik évezredek óta, ekkor megérintik a Krisztusvilágosság megszabadító sugarai. A láncok összetörnek, a szív rózsája, a szeplőtelen isteni lélek kibontakozik. Az én-összetörés útján kiontott vér pirosra festi a fehér rózsát, hogy majd a győzelem aranyában ragyoghasson e hosszú út végén. Az anyagban vezető tapasztalati út változékony fakeresztje óta formálódik a győzelem változatlan aranykeresztje. Az ajtó – amely az eredeti, isteni természethez vezet, ahol Isten fényének keresztje emelkedik – a rózsában található. Az eredet teremtő impulzusát a függőleges ág közvetíti. Az anya-tér, az eredeti, isteni lényeg a vízszintes ág által kapja meg ezt az impulzust, és szétárasztja. A két ág metszéspontjában felragyog a világlélek, melynek szeretet- fénye megvilágosítja az egész egyetemes megnyilvánulást. Ennek a háromságnak a bőségét tartalmazza a kör, a háromszög és a négyzet ősi jelképe. Az ehhez vezető útra mutat a kereszt. A rózsakereszt pedig a teljesülés jelképe.

Valentinusz gnózisa

 

Valentinusz a Krisztus utáni első évszázadok egyik legnagyobb gnosztikusának számít. Alexandriában született, először Egyiptomban, majd Rómában tanított, ahol 135-160 között működött. Valentinusznak tulajdonítják a Nag Hammadiban talált „Igazság evangéliumát”, valamint a szintén ott fellelt „Fülöp evangéliumát”.

Hogyan vált Valentinusz gnosztikussá, hogy jutott el a tanaihoz? Valentinusz maga tájékoztat erről. Azt mondja, hogy egy látomásban, melyet első gnosztikus érintésnek nevez, látott egy újszülött fiúcskát. Megkérdezte őt, hogy kicsoda, s ő azt válaszolta, ő a Logosz. Ebből a tapasztalatból fejlesztette ki Valentinusz tanát, iskolát alapított, s az sok tanulót vonzott oda és gyorsan elterjedt. Nem biztos, hogy a „Fülöp evangélium” valóban Valentinusztól származik. Bizonyos azonban, hogy Valentinusz belső fejlődésmenete van benne leírva, amely minden olyan ember fejlődésmenete is, aki a megszabadulás ösvényén jár.

 

Az Istennel való kapcsolat visszaállítása

A „Fülöp evangélium” 127 részből áll, melyek az Istennel történő újraegyesülés útját pontosan leírják. Ennek az útnak fő állomásai a vízkeresztség, az úrvacsora, a tűzkeresztség, – melyet felkenésnek is hívnak – és a nagy rejtély, a menyasszony és a vőlegény találkozása a menyegzői szobában.

A vízkeresztségben az embert összekötik a Gnózis erőivel. Ezek az erők megérintik szívét, s ő az élő hittel reagál erre, hogy a megszabadulás útja előtte fekszik, és a Gnózis erőiben járhatja azt. Ebben a hitben fájdalmasan tapasztalja, hogy a földi állapotban alapvetően el van választva Istentől, s növekedik benne az Istennel történő újraegyesülés vágya. Az ezekkel a tapasztalatokkal megtisztított emberben az úrvacsorán fogan meg a remény ereje. A Gnózis erői keringenek benne, táplálják, úgyhogy egész életét törvényeik szerint rendezhetik be. Ezután felkenik a Szellem erejével. Ezáltal tud megérinteni másokat a Szent Szellemmel. Ha ezek az emberek valóban fogékonyak erre, akkor eljutnak a hithez. Ez a szeretet ereje, amit az emberrel az úton felkenéssel közölnek. Amennyiben így minden Istentől kapottat feláldoz az emberiségért, megérik a Szellem megismerésének nagy rejtélyére. A menyasszony, a megtisztult lélek, a menyegzői szobában várja a vőlegényt, a Szellemet. A Szellem, a megismerés eltölti őt. Megismerik, ahogyan ő ismer meg. Isten fénye megvilágosítja és megmutatja neki a Szellem lényegét és működését. Az agynak a része, mely a szellemi látást lehetővé teszi, a thalamus opticus. A thalamus görög szó menyegzői szobát jelent. Valentinusz szerint ez a nagy rejtély az istennel történő egyesülés. Ezzel létrehozza a kapcsolatot a legrégibb egyiptomi rejtélyekkel, melyek az emberi főszentélyt ábrázoló templomokban mentek végbe.

 

A feltámadásnak minden emberben meg kell történnie

Minden gnosztikusnak ünnepelnie kell magában ezt a feltámadást. Az ezt a rejtélyt jelképező szertartásban a következő szavakat mondták: Az egységben kell találkoznunk. Vedd először általam és tőlem a kegyelmet! Díszítsd magad, mint egy vőlegényét váró menyasszony, hogy én te legyek és te én legyél. Engedd letelepedni a fény magját menyegzői szobádban! Vedd tőlem a vőlegényt, fogadd be őt és hagyd, hogy ő is befogadjon téged. A valentinuszi gnosztikusok külső szertartásokkal tették szemléletessé és lelkesítővé a megszabadulás útjának e fő állomásait. Ez néhány értelmező esetében oda vezetett, hogy ezekben a szertartásokban olyan szentségeket láttak, melyekről a gnosztikusok azt hitték volna, hogy azok megváltják őket. Egy gnosztikus azonban tudja, hogy a megszabadulás útját saját magának kell járnia. Mert ezáltal folyamatszerűen erők szabadulnak fel benne. Ez a döntő. A szertartások külső szemléletessé tétele másodlagos.

 

A hit a föld, amelyben gyökerezünk

A lényeges erőket ezen az úton egy a Fülöp evangéliumából származó mondás ismét más módon írja le: „A világ szántója gyümölcsének négy erő együttműködésére van szüksége. A termés csak a víz, a föld, a szél és a fény tevékenysége által lesz a pajtába behordva. Éppúgy négy erő által áll fenn Isten gyümölcse: Hit, remény, szeretet, megismerés. A hit a föld, melyben gyökeret verünk. A víz a remény, általa táplálkozunk. A szél a szeretet, általa növekedünk. A fény azonban a megismerés, általa érünk meg.”

 

Az utolsó és legnagyobb rejtély

Ha Valentinusz hajdanán egy látomásban egyidejűleg szemlélte a kezdetet és a véget, a Logoszt, úgy az volt életének és tanának a megbízatása, hogy ezeket a tapasztalatokat olyan szavakba és képekbe öltöztesse, melyek más emberek számára érthetőek voltak. Az irataiban lakozó erő Valentinusz tapasztalatainak valódiságáról és közvetlenségéről tanúskodik.

Egy gnosztikus alaptétel így hangzik: Akit a Szellem egyszer megérintett, annak tanúskodnia kell róla. Valentinusz szemlélte a Szellemet. Ebből egy oldhatatlan kapcsolat keletkezett. És így vezethette tanulóit a vízkeresztségtől az utolsó nagy rejtélyig, a menyegzői szoba rejtélyéig. Valentinusz élete és műve abban rejlett, hogy ezt az utat maga járta és feltárta. Hogy ez korának sokrétű filozófiai rendszerei és hitirányzatai közepette nem volt mindig egyszerű, az könnyen elképzelhető. Valentinusz szavai azonban a századokon keresztül egészen korunkig fénylenek, és a mai olvasóban is megteremthetik az igazság képmását. Rávezethetik Őt az útra, melyen önmagában valósítja meg és teljesíti be ezeket a tapasztalatokat. Valentinusz félreérthetetlenül írja le az igazi keresztény feltámadás útját e szavakkal: Akik azt mondják, hogy először meghal az ember, s aztán támad fel, tévednek. Ha az ember már életében nem részesül a feltámadásban, akkor halálakor sem fog semmiben részesülni. (Fülöp evangéliuma)

Minden szellemi ösztönzés függ a korszaktól

 

Előítéletek Szókratésszel és Platónnal szemben

 

A szellemi világ minden megnyilatkozása jellegzetes körülményekre talál a téridőben. Nép, faj, földrajz, szokások és technika meghatározott állapotban van, s ezek formálják az egyént, amely ehhez a környezethez tartozik. Ezért meg kell különböztetni a megnyilatkozást a kortól függő öltözékétől. Aki a múltba pillant, annak nem szabad abszolutizálnia azokat a formákat, melyekben maga él, s nem szabad azokhoz mérnie a múlt alakzatait. Könnyen lehetséges, hogy a szellemi világ egyik megnyilatkozása a múltban olyan körülmények között lépett föl, amely a jelenkor emberének erkölcsi érzéke számára elvetendőnek tűnik. S akkor a körülményekkel együtt talán a szellemi ösztönzést is visszautasítja.

Gyakran történt ez Szókratésszel és Platónnal. Az ő korukban még voltak rabszolgák, gyerekeket pusztítottak el népességszabályozás céljából, és mindennapos dolog volt a fiúk közti szerelem. Ezek a jelenségek Platón műveiben maguktól értetődnek, de észre kell vennünk, hogy viszonylagosak. Nem érintik a szellemi világból jövő megnyilatkozást.

 

Platón és a korlátlan hatalmon alapuló állam

Platónnak mindig szemére vetették, hogy a totalitárius állam híve, mert „Állam”-ában mindent felülről akar szabályozni. Közben átsiklanak afölött, hogy az „Állam” csak egy modell, amelyet Platón egy döntő feltételezéssel alkotott, mégpedig, hogy tényleg vannak emberek, akik tudatosan a szellemből élnek, cselekszenek és vezetik ezt az államot. Az ember belülről történő átalakítása feltétele volt annak a politikai és társadalmi rendnek, amely aztán magától következne belőle. A diktátorok ellenben másképp járnak el. Ők kívülről erőszakkal húznak rá az emberre egy ideológiát. Platón tudta, hogy az ember változásának belülről kell kiindulnia – ekkor változnak meg a külső körülmények és nem fordítva.

 

Szókratész „életellenes intellektusa”

Egy másik előítélet Szókratésszel és Platónnal szemben úgy hangzik, hogy értelmükkel kihúzták a talajt az élet alól, s ezzel végzetes fejlődést indítottak el. Ám aki előítélet nélkül tanulmányozza Platón írásait, észre fogja venni, hogy Platón esze semmiképp sem lélektelen, életellenes, hanem a szellem rendje és ereje tölti el tudatát. Csak ettől a tudattól kap értelmet az élet, csak így rendeződik a szellem törvényei szerint, s tölti meg az erő. De előbb persze „meg kell halnia” a régi életnek, az előítéletek és vágyak életének, a szenvedélyeknek és a múlandó jelenségekhez kötöttségnek; ennek az életnek – az ámítás és valótlanság életének – mindazonáltal maga az igazság az ellensége.

 

Szókratész „elvont intellektusa”

Hasonló szemrehányás Szókratésznek, hogy a gondolkodást általában az élet fölé helyezte, előnyben részesítette a halvány elvont gondolatot az erőteljes, telivér élettel szemben.

De Szókratész és Platón gondolkodása nem elvont, fogalmi gondolkodás elsősorban, hanem a szellem ereje és minősége fejeződik ki benne. Noha a szellem megnyilatkozásának célja és útja az emberiség történetében mindig ugyanaz, a téridőben mégis mindig növekszik a szellem kibontakozása az emberiség tudatfejlődésének megfelelően. Platónnal és Szókratésszel a szellem világa először kapcsolódott össze az egyéni fogalmi gondolkodás képességével, amely akkoriban keletkezett a görögöknél. Platón filozófiájának különös jelentősége, hogy megnyitotta a fogalmi gondolkodást a szellem új tartályául. Attól kezdve fogalmilag meg lehetett érteni mindazt, ami addig csak a mitológia képeibe volt foglalva, s ettől új szilárdságot nyert.

De a fogalmi gondolkodás csak tartály. Maga nem képes létrehozni a szellemet.

 

A keresés és a tanulás a lélek emlékezése

A kereső tudni akar. A „mi a tudás?” kérdésre Platón azt feleli; „a befogadott ismeret birtoklása és el nem vesztése”. Mit jelent ez Platónnál? Mit jelent ez a keresőnek és egy szellemi iskola tanulójának? Platónnál ott a hangsúly, hogy a tudás ne vesszen el. Hiszen mennyi ismeretben részesültünk már az életben, amit aztán ismételten elvesztettünk, illetve elfelejtettünk! A legfőbb cél tehát; maradandó ismerethez jutni. Csak az ilyen ismeret a valódi tudás.

 

Tanulás, mint a valódi tudás feltárása

Általában azt hisszük, tudósok leszünk, ha tevékenyen tanulunk. Az ilyenfajta tanulást az értelmünkkel visszük végbe. Azaz értelmileg próbáljuk felfogni a dolgokat, információt halmozunk fel. De az ilyen tudás nem igazán a miénk. Ez más emberek gondolatainak és tapasztalatainak elsajátítása. Ezért aztán bármikor elveszíthetjük. Nem valódi ismeretről van szó tehát, nem valódi, eredeti tudásról. Aki ezt tapasztalta, arra a belátásra jut, hogy; „Tudom, hogy nem tudok semmit”. Beleütközik saját eszének korlátaiba. A normális, hagyományos tanulás ezek szerint nem elegendő, hogy megismerjük, mi tartja össze a világot legbelül, hogy igazi látóvá váljunk. De mi az igazi tanulás? Platón azt mondja, hogy minden keresés és tanulás a lélek emlékezése. Mit ért ezen?

Platón értelmezésében a tanulás nem tények felhalmozása, nem újabb és újabb dolgok összecsatolása. Sokkal inkább ellentétes folyamat. Az emberben már meglévő tudás feltárásáról van szó. Platón tétele így hangzik; Minden tudás bennünk van már, semmit sem kell igazán újonnan megtanulnunk. De meg kell tanulnunk ismét hozzákapcsolódni e lelkünkben lakozó tudáshoz. Közben legelőször hamis meggyőződéseinket kell magunk mögött hagynunk, mivel ezek akadályoznak minket leginkább. Ezek a megszerzett elképzelések főleg a szándékos tanulásból származnak, és a valódi tudás gátjai.

 

Segítség az igaz tudás feltárásakor

Platón azt is megmutatja, hogyan lehet felszínre emelni az igaz tudást. Pl. úgy, hogy feltesszük az embereknek a helyes kérdéseket. Ettől megindul az emlékezés folyamata. „Akkor” – mondja Platón – „maguk mondanak meg mindent, ahogy van”. Az egyik belátás maga után vonja a másikat. Mert a magasabb síkokon minden összefügg. A léleksíkon mindig megvan az ismeret és a tudás. Ezek szerint a tudást felszínre hozó kérdéseknek is erről a magasabb síkról kell származniuk. Egy valódi tanár, egy igazi tudós művészete tehát az, hogy feltárja, ami lelkileg illetve mikrokozmikusan benne van az emberben, óvatosan és lassacskán életre kelteni meglévő tudását. Platón a diákjaival folytatott különböző párbeszédekben mutatja be ezt az eljárást. Lépésről lépésre olyan felismerésekhez vezeti őket, melyek máris bennük rejlenek, de csak a serkentő kérdés tudatosítja őket megint. Nézzük meg két párbeszéd példáján, hogyan jár el ilyenkor Platón! Abból indul ki, hogy csak olyasmire emlékszünk, amit ismerünk. A „Phaidón” egyik párbeszédében hangsúlyozza, hogy az emlékezés folyamatában a külső érzékelésből, tehát pl. a hallásból, látásból, tapintásból indulunk ki. Érzékszerveink által először külső tárgyakat észlelünk. De ezzel egyidejűleg megindul a belső észlelés is, mégpedig képzettársítás által. Platón egy tárgy, egy lant példáján mutatja meg – mely egy bizonyos személyé – hogyan kel életre a képzeletben a hozzátartozó személy csupán a tárgy látványa által, hogyan kel föl a képe a szemlélőben az emlékezet által.

Ezt az eljárást nevezi tehát Platón emlékezésnek valamire, ami feledésbe merült, s csak egy külső lökés által, egy érzéki észlelés által merül föl ismét. Ugyanígy emlékeztetheti a lelkét pl. egy látható jelkép a tökéletes, az eredeti világra, amelyből származik. A szellemi útra vonatkozólag ez azt jelenti, lelkünk tulajdonképpen emlékszik származására, melyet mindeddig elfelejtett. Egy külső lökés – legyen az egy ember, egy könyv, egy kép, egy hely, tehát először szintén egy érzéki észlelés – kiváltja ezt az emlékezést. Megkezdődik a visszatérés folyamata. A munka, amit itt el kell végezni, az emlékezet feltárása egészen az eredet pontjáig. Ha belátjuk e folyamat szükségességét, megkezdődik az elveszett birodalom után való kutatás.

Platón a „Phaidón”-ban a képzettársításokon keresztül, melyeket az érzéki észlelés vált ki, az emlékezéshez vezet, s ezzel a mindentudó lélek életelőtti létét bizonyítja. Egy másik párbeszédben,a „Menón”-ban elvontabban, a mértan segítségével történik ugyanez.

Platón megfelelő kérdésekkel helyes megoldáshoz vezet egy egyszerű fiút, aki soha nem tanult mértant. Platón először úgy kérdez, hogy a fiú gyorsan veszítse el kezdeti bizonytalanságát, s hirtelen még úgy is vélje, hogy mindent megértett már, rendelkezik az igazi tudással, és nem kell tovább fáradoznia. Szóval: hogy már a célnál van. A fiú abban a hamis biztonságban ringatja magát, amelyet jól ismerünk, amely büszkévé tesz, és a szellemi úton gőghöz, ezzel pedig végül megrekedéshez vezet. Platón szándékosan hozza diákját ebbe az állapotba, hogy megmutassa; ez a szakasz még semmiképp sem a valódi tudás, s hogy az emlékezés folyamata saját munkát követel. Válságot idéz elő a diákban, s ezzel eléri, hogy a diák észrevegye elégtelenségét, maga kezdjen kérdezni és keresni. Hogy magától váljék tevékennyé. Platón rávilágít, hogy ilyen válság nélkül az ember nem kezdene valóban keresni, túl hamar megelégedne és henyélne, restté válna. A két párbeszéd segítségével Platón megmutatja, hogy az emberből ki lehet hozni felismeréseket anélkül is, hogy kívülről kellene megtanítani. De azt is mondja, hogy a felismerésnek, ha megszületett, eleinte még álomszerű jellege van. Ez azt jelenti, hogy nincs lehorgonyozva az ember tudatában. Feltétlenül szükség van tehát arra, hogy az eljárást mindig ismételjék. Akkor a tanuló végül biztosat fog tudni a dolgokról. Akkor a felismerés már nem lappang benne, hanem mélyen sajátjává válik, tudatos. Csak ekkor nem veszhet el, és ekkor válik valódi tudássá.

 

A Szellemi Iskola erőtere, mint „tanár”

Ha Platón felismeréseit egy szellemi iskola tanulójának ösvényére vonatkoztatjuk, sok hasonlóságot találhatunk. Gondoljunk vissza életünk ama pontjára, amikor kapcsolatba kerültünk a Szellemi Iskolával! Mi vezetett oda bennünket? Miféle folyamat előzte meg a kapcsolatfelvételt? S ezzel közvetlenül Platónnál találjuk magunkat, a lélek emlékezésénél. Nem a lelkünk, a mikrokozmoszunk emlékezete volt, amely felébredt bennünk, hajtott és keresésre ösztönzött? A legtöbb esetben nem egy külső lökés által történt? Nem kezdődött-e meg a Szellemi Iskolával való első kapcsolatban az emlékezés isteni rendeltetésünkre? S nem lelkünk visszhangja az istenire hatott-e így, azaz hasonlósága Istenhez?

 

Lehet, hogy tanúsíthatjuk mindezt.

Az ezután következő döntéssel, hogy tanulók leszünk, és visszatérünk az ösvényen Istenhez, már a bennünk nyugvó isteni mag tette meg az első lépést, hogy kibontakozzék, hogy emlékezzen. Mikrokozmoszunkat akár e mag tartályaként is szemlélhetjük. Akkor az utat járni, a mikrokozmoszt megszabadítani annyit jelent, hogy neveljük ezt a magot. Ezt egy szellemi iskola erőterében teheti meg a tanuló. És a segítséget, melyet az iskola adhat neki a platóni értelemben vett teljes és tudatos ismeretig, tehát addig a tudásig, amely már nem veszhet el, a következőképp érthetjük.

A szellemi iskola nem tanít új dolgokat az értelmi, észbeli ismeretek értelmében, hanem ehelyett leveszi a fölösleges kölöncöt. Ezzel lassanként új tudás keletkezik a magunkban hordott Másikról, aki máris jelen van a lelkünkben.

Hogyan megy végbe ez a folyamat egy szellemi iskolában? Valahogy úgy, mint Platónnál. A lelkünknek föltett helyes kérdések révén, a léleksíkról származó egyre újabb indíttatások révén létrejönnek a döntő változások. Az iskola, a hasonlóság törvényével dolgozva, mindig megpendíti és rezgésben tartja bennünk az isteni visszhangját. Ez a folyamat megerősödik és állandósul az erőtérben, a konferenciákon és a szolgálatokon a léleksík indíttatásainak és tartalmainak folyamatos ismétlésével. Egyre kevésbé lehet mindent újra elfelejteni. A tanulóban ehelyett egyre nagyobb helyet foglal el az új tudás. Közben az engedelmes tanuló mindent elenged, ami nem felel meg az isteni törvényeknek.

Amit a tanulónak el kell végeznie, az szintén nem szokásos értelemben vett munka, tanulás, hanem a munka a hajlandóságban áll, hogy ezt a folyamatot belássuk, megengedjük és megkezdjük. Fogadjuk el a kérdéseket és indíttatásokat magasabb síkról és ne álljunk az útjukba.

Ez a tanulás, ez a tudatos figyelem az elvégzendő munka. Mert azok a részeink, melyek nem akarnak emlékezni, melyek hamis ismerettel akarják elfödni az igaz tudást, mindig az utunkba fognak állni. Ugyanígy a restség is, mely hálóként feszül a lelkünk köré, és meg akar akadályozni abban is, hogy egyáltalán elkezdjük a folyamatot.

Platón annak idején a legszigorúbb önmegfigyelést, megvesztegethetetlen becsületességet követelt meg diákjaitól. A szellemi tanuló ma is ugyanazon követelmények előtt áll. Világos belátásával bele kell egyeznie az emlékezés folyamatába, aztán támogatnia kell minden erejével. A szellemi iskola a tanuló tanára, ahogy Platón érti. A valódi bölcsességet tanítja a tanulón végzett állhatatos munkájával abban az értelemben, hogy feltárja a raboskodó lélekmagot, a szellemszikrát. Közvetíti az örök tudást, utat mutat a halhatatlan lélekhez, amelyben fokozatosan tudatosodik eredete. A tanítás és a tanulás munkája akkor fejeződik be, ha a lélek újra egyesült ősképével. Akkor már nem veszítheti el a befogadott ismeretet, akkor Platón értelmében a tudás lélekké vált. A tanuló útja a lélek keresésének és emlékezésének útja, a lélek szakadatlan megváltása az anyag rabságából egészen a végső egyesülésig eredeti életterével.

Az egyiptomi ős-Gnózis

XV. Az idegenséghez vezető út

Jan Van Rijckenborgh

 

Ha sok tapasztalat után, hosszú időn át a napfonatból vett élet után közönséges, alacsonyrendű természetállapotunk fölé emelkedünk azzal, hogy az asztráltudatos ént felvonjuk a szívbe, akkor a szívszentélyt, mint megállapítottuk, szörnyű, károsult állapotban találjuk. Az alantas természet olyan régóta tartja szolgaságban és annyira meggyötörte, hogy a napfonatból jövő, önző élet a szív lehetőségeit sokkal erősebben elzárta, begubózta, mintha születésből magyarázható természetállapotból eredhetett volna, így csaknem minden emberre azt mondhatjuk, hogy fiatalkorában sokkal nagyobb lehetőségei voltak, mint most. A hosszú évekig tartó dialektikus botladozás miatt a szívszentélyben sok minden elromlott.

Ha tehát az új gnosztikus reggelre ébredünk, akkor a szív megtisztítását ettől a pillanattól kezdve tetterősen kell előrevinni. Ebben az összefüggésben, példaként, jellemezzük a modern Rózsakereszt Szellemi Iskoláját jelenleg benépesítő tanulók átlagának típusát. Azt mondhatjuk, hogy csaknem minden tanuló az asztrális énnek a szívbe való felvonásán fáradozik. A természetre irányuló állapotból tehát valóban egy ablakhoz törnek át, amelyen keresztül, mintegy pirkadatot, új világosságot látnak. Mihelyt képesek a szív ablakán át nézni, rájönnek, hogy igaz, belső boldogságukat az életnek csak egy egészen más szintjén találhatják meg. Ebben az új állapotban ugyanakkor a szív rózsája is beszélni kezd. Harmadszor pedig a gnosztikus világosság behatolt a vérükbe, ami miatt rendszerükben, szerkezetükben egészen más rezdülések keletkeznek. Ezek az emberek tehát egy egészen új fejlődési folyamat kapui előtt állnak, vagyis a Pistis Sophia nyelvén: a tizenharmadik eon kapuja elé jutottak.

Aki viszont ebben az állapotban van, az gondolja meg, hogy a régi folyamatok, a régi fejlődések még nem hagyták el őt! A régi élet barázdái mélyen belevésődtek a szívszentélyébe. Ezért kell a szívszentélyt megtisztítani. Mert amíg a szív nem lett megtisztítva a Gnózis mértéke szerint, addig az asztráltudatos énnek a más irányba terelése csak részben sikerülhet. A szív nyugvó lehetőségei így még nem szabadulhatnak fel; a régi állapot még szüntelenül fontos szerepet játszik az életünkben, és az álomtudat minden éjszaka visszatér a haláltermészet asztrális területeire, ennek minden rossz következményével. Ön tehát, a létállapota miatt, a tükörszféraerők nagy fáradozásának a tárgya, sőt, most már fokozott mértékben fáradoznak Önért a tükörszféra lakói, mert nagyon jól tudják, hogy rövidesen elveszíthetik, így érthető, hogy élete pillanatnyilag nehezebb, mert ebben a helyzetben a Gnózis is meg a természet is szerepet játszik az életében. Belső konfliktusát ez persze kiélezi. Ennek a fejlődésnek a leírását (mégegyszer utalunk erre) részletesen megtalálja a Pistis Sophia gnosztikus evangéliumában, amely elejétől végéig az olyan tanuló tapasztalatait ecseteli, aki az alantas természetéletről a szívére ébred, és ebből komolyan levonja a következtetéseket.

Aki az asztráltudatost felvonja a szívbe, az önkéntelenül áthatol az Egyetemes Gnosztikus Szerzet szent csarnokaiba; csakhogy a jelöltet, mint a Pistis Sophiát, hamarosan elutasítják, visszaküldik, hogy a szívét, különböző fokozatokban, sok-sok folttól tisztítsa meg. Mi, a modern Szellemi Iskola tanulói a hamisítatlan, tiszta világosságot keressük. Mi a nagy mértékben megszabadító életet keressük. A tény által pedig, hogy tudatunkat felvontuk a szívünkbe, belülről tudjuk, hogy a tiszta világosság létezik. Ez a tiszta világosság a makulátlan, eredeti szidérikus anyag, a tiszta asztrális erő, ahogyan az az egyetemes gnosztikus láncban jelen van. Ezután pedig arról van szó, hogy a tanuló a szidérikus testét, vagyis a vágytestét, vagy asztráltestét egészen újonnan, a Gnózis mértéke szerint alakítsa.

Ezt kell tehát minden tanulónak kiviteleznie. Transzfigurálnia kell az asztrális énjét, amelynek oly tisztává kell válnia, mint a gnosztikus világosság maga. Mindenekelőtt ennek érdekében érint meg minket a világosság, új, belső tudásuk miatt így Önök is mindannyian reménykedhetnek, hogy ezt a szükséges tisztítást, a transzfigurálás első formáját elvégezhetik. Ezért mondja János 1. levelében:

„Tudjuk azonban, hogy ha ez nyilvánvalóvá válik, akkor hasonlókká válunk Őhozzá; mert úgy fogjuk Őt látni, ahogyan van. És aki Őbenne reménykedik, az ezzel önmagát megtisztítja, miképpen Ő is tiszta.” Most már nem nehéz belátnia, hogy az énjét alaposan meg kell változtatnia. Persze nem erőszakkal, mert az még több feszültséget okozna. Ha azonban az énnek az alapjait támadja meg, akkor az a hatalmas és pompás folyamat fejlődik ki, amiről már gyakran beszéltünk Önökkel részletesen. Mert a megtisztított szívben megszületik a halhatatlan lélek – ami egy egészen új emberfajta alapját képezi. Ezzel a lélekalappal négy új tudat-elv jár, mégpedig az új anyagtudat, az új étertudat, az új asztráltudat és az új mentáltudat alapelve.

Először az asztráltudatosnak kell tökéletessé alakulnia, ezután a mentál (gondolati) tudatosnak, majd az étertudatosnak, s végül az anyagtudatosnak.

Így érvényesül az új lélekállapot a vérben és az idegközegben, továbbá erősen megnyilatkozik lényünk asztrális anyagaiban, amitől viszont az egész, új-születési állapotunk függ. Végül pedig azon fáradozik a megújító elv, hogy ezen az alapon új gondolkodási képességet állítson fel; ezzel lesz az új tudatállapot tökéletes. Az egész folyamatot nevezik az új szidérikus születésnek.

Ezzel a munkával, az új szidérikus születéssel és az ezzel kapcsolatos folyamatokkal foglalkozunk mi a Modern Szellemi Iskolában. Ha tehát a tanulóval minden rendben van, akkor, bárhogyan is képes megfogalmazni a szándékát, valójában azért jött az Iskolához, mert asztráltudatos énje megpróbál ténylegesen, szerkezetileg megszabadulni a lép-máj-rendszertől és felküzdeni magát a szívbe.

Ezen az alapon üdvözlik az Iskolában, s ezután a szívszentély nagy műhelyébe kell bemennie, ahol, állhatatosan cselekvő élettel kell a szidérikus születést, az új lényvalóságot teljes mértékben megvalósítania.

Ezért tanúskodik egyik szertartásunk:

„Szenteljük a rózsánkat ma, hogy koronává váljon, amelyet Te, ó Gnózis, a fejünkre teszel.”

Ezt a szertartást minden előttünk haladó szerzet alkalmazta, és a komoly jelöltek, az Iskolában fáradozó lények, szintén határozottan, mindennapi törekvéssel tanúskodnak: „A rózsánkat szenteljük ma, hogy koronává váljon, amit Te, ó Gnózis, a fejünkre teszel”.

Figyelmünket a korona az új tudati állapotra irányítja.

A fogalom tehát, hogy a szív rózsáját a gnosztikus folyamat nagy és szent művének, a Pistis Sophia Önben lévő ösvényének szenteli, nemcsak szép álom, nemcsak kilátásba helyezett lehetőség, hanem aki az ifjú Gnózis Iskolájában sikeresen akar megnyilatkozni, aki feszültségei tűzvészéből a megszabadulásba akar felemelkedni, annak ez abszolút szükségest jelent. Ekkor azonban ezt a folyamatot egész ereje bevetésével el is kell kezdenie!

Mihelyt az Önben lévő asztráltudatost felvonta a szívébe, azonnal két világ fáradozik Önért. A régi dolgok és az új dolgok is szinte megtámadják. Ezt a helyzetet egyre nehezebb lesz kibírni a vele járó feszültégek miatt. Ezért kell Önnek a keresztjét, a rózsakeresztjét a vállaira vennie és az ösvényre térnie, amely Betlehemből Golgotára vezet, hogy egykor az új világosságban járjon, ahogyan Ő is a világosságban van.

Ennek érdekében az a legfontosabb, hogy az Önben lévő asztráltudatos a testi nyugalom idején, az alvás óráiban ne menjen többé a haláltermészet asztrális területeire. Ez az első feladat. Ha sikerülne Önnek néhány éjszakára megszabadulni, megválni a dialektika asztrális szférájától, akkor megtudná, hogy ez milyen áldásos következményekkel jár!

Új lehetőségeit tehát azonnal alkalmaznia kell, el kell kezdenie ezekkel a lehetőségekkel élni, a nap minden órájában kapcsolatba lépni velük és levonni a következtetéseket. Ne hagyja magát vonszolni az emberek szokásai és nyüzsgése által, sem egyedül, sem csoportosan, hanem mostantól kezdve az egyetlen célra irányuljon, és egész lényét hangolja erre. Ahogyan az ember fiatalkorban a felnőttségre és a társadalmi előrehaladásra készül, úgy kell most gnosztikus tanulósága kezdődő, zsenge, reményteli fiatalságával, az új élet kapui előtt állván, teljesen arra az életre felkészülnie, hogy a lélekember tekintetében váljon felnőtté, és a lélekvilágban haladjon előre.

Természetesen itt is eleget kell tennie társadalmi kötelességének. Mindannyiónknak megvannak a kötelességei és felelősségei, amelyek fontosak. Ezeket nem szabad elhanyagolni! Ha azonban világosan látja maga előtt a lélek nagy, örök jelentőségét, hogy feltétlenül életre kell keltenie az Önben lévő lélekembert, akkor minden más, minden társadalmi, dialektikus dolog, bármennyire is teljesítendő még, bármennyire foglalkoznia is kell vele egyelőre, valójában mégis háttérbe szorul, másodrendű jelentőségűvé válik! Ez nem azt jelenti, hogy a dialektikus már egyáltalán nem fontos, hanem hogy az Egyetlen-Nagy éjjel-nappal előtérben álljon.

Ennek – önkéntelenül – minden mást alá kell rendelnie. Mialatt mindennapi dolgaival, kötelességeivel foglalkozik, bármik is ezek, hallani lehet a lélek hangját, hallgathatja a lélek ujjongását.

Minden más szinte magától háttérbe vonul, ha az asztrális önállóság Önben, a szívbe felvonva, vágyakozását a tágas, új életre irányítja és kisugározza. Ennek a vágynak éjjel-nappal harangként kell csengeni Önben! Akkor azonnal és gyakorlatilag az odaadás, az önátadás útján jár, ami a transzfigurálás logikus útja.

Ön is ismeri a vágyakozást, Önnek is vannak kívánságai. Mennyi mindent, mi mindent kívánt már élete folyamán! S ha visszaemlékezik, akkor tudja, hogy egy-egy kívánság olyan erős lehet, hogy az emberen teljesen eluralkodik. Ha tehát a megszabadult életre, a Gnózisra vágyik ilyen erősen és mélyen, akkor fogja magát az Önben lévő asztrális én, odaadással, teljesen „Annak”,”Tao”-nak, a rózsák rózsájának, a Gnózisnak szentelni. Így énekli tizenhárom vezeklő énekét, ó Pistis Sophia!

Ha ebben az állapotban van, az akarat legcsekélyebb erőltetése nélkül ebben a folyamatban halad, akkor asztrális énje már nem gyarapodhat, nem élhet, szinte nem kap már levegőt a haláltermészet asztrális szférájában. Ha ennyire az üdvre, az egész-ségrevágyás tölti el, akkor asztrális énje már nem tud bemenni a haláltermészet asztrális területeire; az Ön közönséges természetállapotának asztrális énje akkor meghal, elpusztul, s a haláltermészet asztrális szférájának el kell eresztenie Önt, mert már nem tudja elérni; vagyis Ön, ami az asztrális énjét illeti, a természet számára meghalt.

Ekkor mi történik?

Mi történik, ha Önöknél is valóra válik, amit Jézusról, az Úrról mondanak, hogy a földkerekségen nem talált helyet, ahová lehajthatta volna a fejét? Értik-e, hogy mily csodás kijelentés ez? A tudatlan természet-vallásos ember ezt rettenetesnek tartja: képzeljék el, Jézus, az Úr, fejét sehol sem hajthatta nyugalomra!

Itt azonban valójában érthetetlenül nagy kegyelemről van szó.

Ha asztrális énünkkel már nem tudunk bemenni a haláltermészet asztrális területeire, ha a személyiséghasadás már valóban lehetetlen, az igazi alvás, mely a dialektikus életben normális, már nem mehet végbe, akkor mi van? Ha tehát éjjel tudatos énünk számára, álomtudatunk számára a haláltermészetben egyetlen hely sem található, ahová hajthatná a fejét, akkor mi történik? Akkor az Önök számára megnyílik a Másik!!

Mert az ifjú Gnózisnak van egy csoportteste, egy új életterülete, egy új, tiszta asztrális szférája, amelybe a csoport burkolódzik. Ez az Önök új nyugodalma, nyughelye, mely felfelé irányuló fejlődési menetük szükségleteihez igazodik; egy csodásan tiszta hely, ahol éjszakai életüket teljes biztonságban, a modern Gnózis élő testében tölthetik.

Még egy szempontot kell részleteznünk.

A szidérikus születést eddig csak a saját fejlődésünk összefüggéseiben vizsgáltuk. Aki azonban a lelki fejlődés útján jár, az nem szorítkozik erre, hanem egyre fokozottabb mértékben bizonyosodnak be rajta a lélekembert jellemző tulajdonságok, mint például a sohasem lankadó személytelen szeretet ereje, a saját érdekek teljes mellőzése, az abszolút, önkéntelen szolgálatkészség. Aki a lelket, és ennek az életfolyamatát teszi élete központjává, az az életét, társadalmi és magán viszonylatban is, mindennapi kötelességeit és felelősségeit, mindent, ami a még fennálló természetszülte helyzetéből adódik, tökéletes, szolid, harmonikus szerkezetté rendezi.

Ha Ön a lélekből kezd élni, asztrális énjét illetően megújult, és legmélyebb vágyakozása az Iskolára, és ennek magasztos fáradozásaira irányul, akkor nem csak csend lesz Önben, hanem ez a csend, ez az összhang ki is sugárzik Önből, egész környezetére. Akkor otthonában is új helyzet keletkezik; oda is beköltözik a csend, a nyugalom és egyensúly. Ami pedig azelőtt talán aggályokat okozott, ami feszültségekhez vezetett, az egyszerre csak eltűnik. Olyan jelentéktelen lesz, mint egy madár ugrándozása a háztetőn, vagy egy légy zümmögése az ablak mögött; vagyis ami lényegében a második, harmadik, vagy hátsó helyre szorul, az nem akadályoz már minket. Nem okoz nehézségeket és konfliktusokat. Elbocsátja mindazt, mert teljesen a léleknek ebbe az egyetlen, hatalmas, pompás életébe merül, Önök a lélek pillantásával nézik egymást, teljesen megértik a mellettük haladókat, és megértik azoknak a fáradozásait, küzdelmét, akik valamiféle feszültséggel küszködnek, vagy szorult helyzetben sok mindent fonákul csinálnak, nem úgy, ahogyan Önök szokták. Aki valóban elsősorban a lélekből él, az az élet minden területén az igazi összhang megerősítéséhez járul hozzá, bárhol is tartózkodik. Mert a lélekből ösztönző emberiségszolgálat az élet minden szempontját magában foglalja. Aki teljesen ezekbe a dolgokba merül, az a földön valóban idegen lett. Akinek az asztrális énje transzfigurált, az nem idegennek „érzi” magát a földön, hanem valóban idegen! Belső lénye számára nem talál már nyugvóhelyet a földön. Mint akit kitaszítottak.

Az ilyen embernek nyílik meg ekkor a lelkek nagy otthona, az élő test arany feje, az új gnosztikus asztrális terület, így a test alvása az ő számára a lélek ébersége lesz, a szemek lehunyása az igazi nézés, a hallgatás a jóval való terhesség és az igének az üdv termékeny műveivé való kihordása.