Pentagram 1994/2

Rózsakeresztes volt-e Paracelsus?

 

Számos szerző föltételezi, hogy Paracelsus rózsakeresztes volt, bár ennek történelmi bizonyítékát nem találjuk. Azért is, mert a Rózsakereszt Szerzete fennállásának első írásos jelei csak a Szerzet nyilvánosságra hozott 1614-es, 1615-ös és 1616-os kiáltványának formájában jelennek meg, gondolunk itt a Rózsakereszt Szerzetének Fámájára, a Rózsakereszt Szerzetének hitvallására („Confessio”) és Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjére.

 

Hogyan jut valaki egyáltalán arra a gondolatra, hogy Paracelsust a Rózsakereszttel hozza kapcsolatba, hiszen a Szerzet Fámája kijelenti: „Bár nem tartozott Szerzetünkhöz, mégis buzgón tanulmányozta „M” könyvét”. A „bár nem tartozott Szerzetünkhöz” azt mutatja, hogy a Szerzet már Paracelsus idején is létezett, míg a Rózsakereszt Szerzetének első kiáltványai csak 73 évvel halála után jelentek meg. Számításba kell vennünk a Fama Fraternitatisban hangsúlyozott tényt, hogy „buzgón olvasta „M” könyvét”.

 

Mi is tehát „M” könyve?

Erről nagyon sok találgatás látott napvilágot. Talán egy régi bölcsességkönyv volt, amelyet mint a titkok könyvét továbbhagyományoztak, és csak a beavatottak olvashatták? „M” könyve jelképes utalás az egyetemes eredeti bölcsességtanra, amelyet nem betűk és irományok őriznek, hanem csak azok számára hozzáférhető, akik birtokolják a belső kulcsot. Ennek az ősbölcsességnek a töredékei minden vallásos írásban megtalálhatók, amelyek rámutatnak az ember eredeti céljára, mint a teremtés lényegére.

Mindenekelőtt gondolunk itt azokra a tanításokra, amelyek azt is megmutatják, hogyan térhet vissza az ember eredeti életterületére.

 

M könyvének kulcsa magában az emberben rejlik

Az „M” könyvének tartalmát feltáró kulcs, amely lehetővé teszi olvasását, ez a kulcs magában az emberben rejlik. Ez a szellemmag, az isteni szikra, amely mikrokozmikusan összeköttetésben van az emberrel. Ez a halhatatlan, örök lét rózsája. Aki életét annak a feladatnak szenteli, hogy a szellemnukleus magerejét felszabadítsa, föltöri önmagában „M” könyvének pecséteit. Ebben a szellemmagban, a mikrokozmosz rózsájában rejlik a bölcsesség, benne található a mindenség teljes ismerete. Az igazán szellemi ember ebben az értelemben hozzáférhet „M” könyvéhez, minden idők egyetemes tanához, amely a megszabadításra vonatkozik. A szellem nagyjai és sokan mások, akikre kiáradt a Szellem, tanúskodtak róla, merítettek belőle.

Az egyetemes tan számtalan töredéke található írásaikban és megnyilatkozásaikban. Ezt az egyetemes tudományt, ezt a szellemi ismeretet jelölhetjük a Gnózis szóval is. Aki a Gnózistól indíttatva beszél és abból él, az ugyanabból az íratlan könyvből merít, abból a szellemi örökségből, amely ílymódon összeköttetésben marad az emberiséggel. Fölismerik testvéreik tanait és megnyilatkozásait, csatlakoznak hozzá, és átalakítják saját koruk emberisége számára.

 

A megnyilvánult Gnózis belső felismerése

A klasszikus Rózsakereszt testvérei ily módon fölismerték Paracelsus művében az egyetemes érvényű kinyilatkoztatásokat. Nagyon örültek neki, és átvették filozofikus, megszabadító tanait. Így vették át és vitték tovább az Egyetemes Tan fáklyáját időről időre: Volt, hogy titokban és csak kisebb csoport számára, volt hogy teljesen nyíltan minden érdeklődő számára. A jelképek mindig is egy mélyebb belső tudás kifejeződései és képei voltak. A rózsa az ember isteni származásának jelképe és az isteni szikráé, amely még mindig a mikrokozmoszban izzik. A kereszt az embert jelképezi, aki földi emberként, természetlénye szerint teljesen föláldozza, elajándékozza magát az isteni terv ősokának és élete céljának, amely benne van elvetve. Ha egy ember életét adja Isten megszületéséért a testben, az örökkévalóságnak az időben való föltámasztásáért, akkor megszűnnek az ellentétek, és szabaddá válik az út a transzfiguráció számára. Akkor a halálos álomba süllyedt isteni ősmag megszabadításának és minden dolgok őstervéhez való visszatérésnek szenteli magát.

 

A ma összeköti a jövőt és a múltat

Így „M” könyve az emberiség könyve, és rögzítve van benne az egész gnosztikus múlt. Aki a lélekmegszabadulás ösvényén járt és befejezte azt, az lefektette tapasztalatait is. Ez a könyv sem térhez, sem időhöz nem kötött, és lapjainak számáról sem beszélhetünk.

Ez egy elképzelhetetlenül hosszú idők óta meglévő isteni végrendelet, hagyaték, amely magába zárja a jelent, múltat és jövőt. Ez az az isteni fonal, amely összeköti az emberiséget minden dolgok ősokával, amelyet csak jelzésszerűen fejezhetünk ki az Isten szóval vagy a mindent átfogó „nemléttel”.

 

A Rózsakereszt minden idők számára jelen van

A Rózsakereszt és a Szellem Szerzete, amelynek a Rózsakereszt egy virágzó ága, nem korlátozódik a klasszikus Rózsakeresztre, amely a 17. század kezdetén végezte munkáját. A Rózsakereszt minden időkben jelen van. Azóta létezik, amióta az ember, amióta az emberiség az anyagvilágban tévelyeg. Paracelsus birtokolta az egyetemes gnosztikus bölcsesség kulcsát. Olvasta „M” könyvét. Így nyitott volt előtte minden írás, amelyet ez a fény ihletett, mint például a Corpus Hermeticum is. Összes művében felfedezhetjük a gnosztikus bölcsesség nyomait, amelyeket korának nyelvére lefordított.

Figyelemre méltó és ugyanakkor teljesen érthető is, hogy az emberiség vízszintes fejlődésének fordulópontjain mindig napvilágra kerülnek az ősbölcsességből táplálkozó írások, és a Szellem nagyjai új utat nyitnak meg a valódi szellemi forradalom számára. Ekkor a megszabadulás ösvényét közvetlenül terjesztik az emberiség elé. Az is érthető, hogy emiatt kölcsönhatásba is kerülnek. Világosan megmutatkozik ez, ha megvizsgáljuk azoknak az embereknek a munkáját, akiket megragadott ez a szellemi megfordulás, és ennek szükségszerűségét tisztán maguk előtt látják. Ez okból a filozófia, a bölcsesség és Paracelsus belátásainak sok szempontja is megtalálható számos Rózsakeresztes írásban, amelyek az említett kiáltványok után jelentek meg. Jakob Böhme műveiben például, aki harmincnégy évvel Paracelsus halála után született, ezek a szempontok teljesen megnyilvánulnak. De Signatura Rerum című művének még azt a címet is adta, amelyet Paracelsus választott egyik könyvének. Valószínűtlen, hogy Jakob Böhme és a kiáltványok szerzői között ne lett volna kapcsolat. Ne felejtsük el, hogy első könyve, az. „Aurora vagy a reggeli pirkadat” már 1613-ban megjelent. Tehát egy évvel a Fama Fraternitatis előtt! Az utóbbi időben ismeretessé vált, hogy ezt megelőzően a kiáltvány kéziratai már közkézen forogtak.

 

Igazi hermetikus és gnosztikus

Egyébként nagyon következetes, hogy bizonyos szerzők Paracelsust annyira egyértelműen kapcsolatba hozzák a Rózsakereszttel. Hiszen igazi hermetikus és gnosztikus volt! Heves vallási összeütközések korában élt, a reformáció idején, amikor is a legkülönbözőbb szellemi áramlatok uralkodtak. Neki azonban meg volt a saját üzenete kora számára. Gnosztikus volt, Rózsakeresztes, igazi keresztény. Célja nemcsak az emberek gyógyítása volt – Jézus volt a példaképe -, hanem mindenekelőtt az Isten lelkével való egyesülés. Ezt nem csak önmaga, hanem minden ember számára szándékozott elérni. Mert ha egy emberben a természet és a szellemi világ ismerete egyszer tökéletesen megérett, akkor mély, belső szellemi tapasztalat tölti el, amely minden idők isteni bölcsességtanával köti össze: „M” könyvével. Paracelsus több, mint százhúsz szellemi, mélyen vallásos gnosztikus bölcsességet tükröző könyvet írt. Ezek közül sok elveszett!

 

Tanai túlságosan forradalmiak voltak

Ismeretes, hogy Paracelsus kisebb csoportot gyűjtött maga köré, akikkel kizárólag az igazi vallásról és a belső ember feladatáról beszélt. Amit erről írásba foglalt, az túl forradalmi, túl veszélyes volt az akkori viszonyokra. Korának elevenére tapintott! Mélyen érintette az emberi létezés tragikuma ezen a bukott és Istentől messze eltávolodott életterületen. Ugyanakkor tudatában volt az ember nemességének, akinek mint Isten bukott gyermekének vissza kell térnie eredeti rendeltetéséhez. Ezért orvosként feladatát nem csupán az emberi test gyógyításában látta, hanem fölkínálta segítségét a szellemi megváltás ösvényén is. Tudományát papi feladatnak is tekintette, amelyre Istentől kapott elhivatást. A gyógyítás késztetésének a szívből kell fakadnia, ahogyan felfogása szerint a Bibliát is a szívvel kell olvasni. Ebben az összefüggésben a háromszoros emberről beszél, az anyag-, lélek- és szellemtestével. A Szent Szellem fényének kell ezt az egységet újra helyreállítania. Kezdetben az egyház megújítására gondolt a kereszténység átszellemítése és bensővé tétele révén. Azonban hamar belátta, hogy ez csak ábránd, és lehetetlen megvalósítani. Mindenütt ellenségességgel és elutasítással találkozott. Istentagadónak nevezték. De nem ez volt-e a sorsa az igazságnak mindig is? Rotterdami Erasmus egyike azon keveseknek, akik megértik, hogy Paracelsus sokkal több mint csodadoktor, aki tudásával és sikereivel ámulatba ejti a világot. Fölismeri azt a mély igazságot, amely Paracelsus minden ténykedése és műve alapját képezi. Erasmus azonban sajnos humanista marad és türelmet prédikál. Johann Valentin Andreae-ről is ismeretes, hogy megütközött azon a kemény nyelvezeten és erős megfogalmazáson, amellyel Paracelsus korának érinthetetlennek és sérthetetlennek tartott dolgait támadta. Áttörést akart elérni és az egyház hagyományos tantételeit megrendíteni. Andreae másként látta ezt, hiszen végül is teológus volt. Azonban ő is a Rózsakereszt testvéreinek befolyása alatt állt. Feladata volt egy átfogó szerzet alapítása, az egység létrehozása, azonban 65. évében keze fáradtan hullott az ölébe, nem tudta figyelembe venni Comenius könyörgő kérését, hogy mégis továbbvigye a fáklyát.

Paracelsus látja a társadalom ijesztő megvesztegethetőségét és az egyház elbutító tevékenységét, mely korát jellemezte. Idegen ebben a világban. 5000 kilométert tesz meg gyalog, majdnem az egész akkori Európát bejárja. Vándornak nevezi magát, aki nem keres mást, mint az eredeti elhivatottsághoz vezető utat. A „Fehér rózsához” nevű házban hal meg – úton a Fehér Rózsához … Az sem véletlen, hogy egyik művének címlapján egy csomó könyvet látunk, az egyik könyv gerincén az „R” és a „Rózsa” szó olvasható.

Rózsakereszt Keresztély sírboltja.

Talán igaza volt Andreae-nek: Paracelsus lázadó volt, szellemi forradalmár. De a Rózsakereszt Szerzete későbbi művének éppolyan nagy továbblendítője is volt. Tőle vette át azt a hermetikus bölcsességet, hogy a makrokozmosz és mikrokozmosz, a mindenség és az ember kölcsönhatásban áll. A Szellem és anyag között szellemi közvetítőként az „lge” áll, mint alkotóerő a mindenségben. Minden szellemi megújítónak és a Szerzet minden küldöttének az volt és az a célja, hogy megtanítsák az embereket ennek az igének a megértésére. Ebből az igéből származik az emberek világossága és élete. Ebben van annak az eseménynek a rejtett jelentősége, amelyről a Fama Fraternitatisban ad hírt: amikor a Rózsakereszt testvérei Rózsakereszt Keresztély sírboltjában megtalálják Paracelsus „Vocabularium”-át (szótár), útikalauzát és életrajzát. A Vocabularium az „M” könyvébe illő, az örök egyetemes bölcsességet feltáró kulcsra utal. Az útikalauz az ösvényre utal, amelyet minden embernek be kell járnia Paracelsushoz hasonlóan, vándorként és idegenként ebben a világban. Az életrajz pedig arra utal, miként kell az embernek a világért és az emberiségért feláldoznia magát, így hát megmutatkozik, hogy Paracelsus Rózsakeresztes volt.

Dualizmus, doketizmus, aszkézis

 

Minden előítélet a Gnózissal szemben egyetlen alapvető félreértésből ered: úgy vélik, hogy a Gnózis a természetes, földi, felület-emberről beszél. A gnosztikusok nem a külvilágot megtapasztaló emberfelületről, nem a külső ember világélménye felől tájékoztatnak, hanem a belső ember szellemi világáról adnak hírt.

A gnosztikus „rendszerek” nem a természetes ember agyának szüleményei, hanem a belső, szellemi ember tapasztalatai, aki a felületemberben szinte alvó állapotban van; hatástalan. Felébredése öntudatra ébredését jelenti. Tudatára ébred, hogy Szellem a Szellemből, gondolat az „Atya” – a Szellem – gondolkodásából. Tudatára ébred saját szerkezetének és erőinek, melyek a világot átható Szellem szerkezete és ereje is. Tudatára ébred az igazságnak. Ekkor felismeri, hogy két világ létezik: egy külső és egy belső. A külsőben a természetes felületember él tudásával, vallásával, cselekvésével. A belsőben, a Szellem világában él a belső, szellemi ember. A külső ember minden alkotásával egyetemben múlandó, a szellemi ember örökkévaló.

 

A gnosztikusok „dualizmusa”

Ha a gnosztikus a jóról beszél, úgy a múlhatatlan Szellem világát érti ezen. A múlandó, földi világ mindaddig börtön számára, míg az emberben lévő múlhatatlan Szellem kibontakozását akadályozza. A földi világ a kívánságok és önfenntartás törvényét szeretné a szellemi emberre is rákényszeríteni. Ezért gonosz és sötét a gnosztikus számára, mert a szellemi tudat világosságát elsötétíti. Gonosznak mutatkozik számára, mind „jó”, mind „rossz” vonatkozásaiban. Mert a múlandó világban úgy a viszonylag „jó”, mint a viszonylag „rossz” béklyó, mely megakadályozza, hogy a Szellem az emberben az ő múlhatatlan és abszolút világában éljen. A gnosztikus számára tehát a múlandó világ dualisztikus, a jó és a gonosz ellentéte uralkodik benne. A Szellem abszolút jó világa és a dualisztikus, múlandó világ között azonban nincsen ellentét, dualizmus. Az abszolút és a viszonylagos között nem állhat fenn dualizmus. Dualizmus csak egyenértékű pólusok között létezik, tehát a viszonylagos világ keretein belül.

A jó és a gonosz abszolút elvei, mint őskezdettől fogva ellenségek, ahogyan azt mindmáig is hangoztatják, a gnosztikusok számára nem léteznek ilyen formában. A szellemi világ az abszolút jó, az élet fájának az egysége. Az abszolút gonosz nem létezik. Ha az ember ezen egység ellen fellázad, akkor teremti meg a viszonylag jó és a viszonylag rossz megismerése fáját, a kettősséget. Ez a külső világ nem abszolút, hiszen továbbra is a szellemi világból él, és az hordozza, habár ez a külső világ fellázad ellene. Ha az ember a külső világ polaritásának és okainak tudatára ébred, akkor kivonhatja magát belőle és ismét az Egyetemes Jóhoz fordulhat. Ezáltal a külső világ is azzá válik ismét, ami a rendeltetése: a belső, szellemi világ megjelentetése. Fülöp evangéliumában az áll: „Fény és sötétség, élet és halál, jobb és bal ikertestvérek ebben a világban… Akik azonban a világból kiemeltettek, azok örökkévalók.”

 

A gnosztikusok doketizmusa

Mindebből kiderül, hogy a Gnózisban nem a természetes ember lesz megváltva és megszabadítva, hanem a szellemi ember. Hiszen ő az, aki a viszonylagos jó és a viszonylagos gonosz alkotta természetes világ fogságában sínylődik. Ameddig a viszonylagos jó az embert csábítja, és ő a viszonylagos gonosz ellen küzd, addig tovább eszik a jó és a rossz megismerésének fájáról. Ez a fa aztán az élet fájának helyére telepszik és gátolja azt növekedésében. Ha azonban az ember nem próbálja többé a természetest, a viszonylagost abszolúttá tenni, akkor megjelenik a szellemi, az abszolút. Ha megszabadítja magát a viszonylagos jó csábításától, és a viszonylagos gonosz elleni küzdelemtől, akkor növekedni fog benne az abszolút jó, az élet fája.

A szellemi ember a természetes világhoz tartozó természetes teret akadálynak és bilincsnek érzi. Eloldja magát e test befolyásaitól. Ez a test nem megfelelő eszköz számára. Ha azonban a szellemi ember éberré és élővé válik, akkor egy új kifejező szervet, egy új cselekvési eszközt épít fel magának. Ezeket a folyamatokat világosan leírják például az Újszövetségben. Jézus a régi templomot – földi testét – tudatosan lebontja, és új templomot, a Szellemnek megfelelő testet épít fel, amellyel a földi természet sírjából feltámad. Ebben az értelemben mondták a gnosztikusok, hogy Jézusnak nem az igazi teste halt meg a kereszten. Ezalatt azt értették, hogy Jézus földi teste nem a valódi, Jézus lényének megfelelő test volt. Jézus valódi teste a feltámadási test. Az a test egyáltalán nem tud meghalni. Az emberek azonban ezt félreértették; a gnosztikusok semmiképpen sem azt akarták mondani, hogy Jézus teste földi életében nem húsból és vérből álló földi test lett volna. Ezt hívták „doketizmus”-nak, látszólagosságnak. De Jézus, mint bárki más, rendelkezett egy húsból és vérből álló földi testtel, és feláldozta azt, ahogyan a megszabadulás útját járó életét áldozza másokért. Csakhogy ez a hús-vér földi test ténylegesen nem Jézus igazi teste volt. Jézus „szolgaalakot öltött”, ahogyan Pál apostol fejezi ki. Habár élő szellemi ember volt, mégis megszületett a múlandó világban, és földi testet, szolgaalakot öltött, hogy múlhatatlan szellemi emberként a természetes világban egyáltalán hatni tudjon.

Így a földi embereknek élete példájával mutatta meg az ettől a földi testtől történő megszabadulás folyamatát. Alapjában véve a földi test nemcsak Jézus, hanem minden ember számára nem az igazi test, hanem egy látszattest.

Mert minden ember igazi lénye a szellemi ember. Ennek a szellemi embernek a földi test nem a megfelelő lakása. Ameddig azonban az ember valódi lénye nem ébredt fel, és ő a földi tudatból él, addig a természetes test felel meg neki.

 

A gnosztikusok világtól való menekülése

A gnosztikusoknak mindig szemükre vetették, hogy csak a saját megváltásuk érdekli őket, és menekülnek a világtól. Nem mondja-e azonban Jézus: „Aki a világot nem gyűlöli, nem lehet a tanítványom”? Ha a természetes ember a világot szereti és felebarátjáért síkraszáll, a földi világ és a felebarát ettől még nem lesz megváltva. Aki Jézus tanítványa és követője akar lenni, aki tehát az igazságot akarja követni, az felismeri, hogy először is a természetes világhoz, s a felebaráti szeretettől alkotott eszményeihez fűződő összes megrögződését is fel kell oszlatnia, hogy az igazság megnyilvánulhasson számára. Arról az illúzióról is le kell mondania, hogy a földi felebaráti szeretet megválthatná a világot és az emberiséget, ami nem zárja ki, hogy a lehetséges keretein belül eleget tesz földi kötelességeinek is. Annyiban fogja a világot „gyűlölni”, amennyiben a földi benne és rajta kívül akadályt képez az igazság előtt. Ha azonban ezeket a kötéseket feloldotta, akkor az igazság szeretetként válik hatékonnyá benne, így a világgal egészen új kapcsolatot teremt. A felebaráti szeretetet új alapokra helyezte. Csak az ilyen alapon történő munka lehet megváltó a világ számára. A gnosztikus tehát így szabadítja meg magát saját és idegen földi érdekek uralmától.

„Gyűlöli” a világot. Aki mindent feltesz arra, hogy a világot a földi síkon tegye jobbá, annak ez tényleg világtól való menekülésnek tűnhet. A gnosztikus, mint a világon lassanként alakot öltő új szeretet felelősségteljes munkaeszköze, új módon szereti a világot, és nem képes másképpen cselekedni, mint a világban tevékenyen hatni. A benne lévő Isten szereti most a világot, de nem azért, hogy a világ érdekeit szolgálja, hanem hogy a világban lévő istenit visszavezesse Istenhez.

A gnosztikus a János evangéliumban hírül adott tény élő bizonyítékává válik: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Isten szeretetének ebben az áramában aktívan együttműködik.

 

A gnosztikusok „önmegváltása” tudás által

A gnosztikusokat azért is megrótták, hogy azt hinnék, bizonyos titkos tudás döntő jelentőségű lenne a megváltáshoz. Azon a nézeten lennének, hogy az embert tudással meg lehet váltani. Ezzel a „hitet” állították szembe: a hitben – úgy mondták – az ember a saját tudásáról lemond és egészen átadja magát egy megváltónak. A tudásban azonban az ember büszke, és magát teszi megváltóvá.

A gnosztikusoknál azonban nem az értelem tudásáról és nem a természetes ember megváltásáról van szó. Az isteninek tudatossá válásáról van szó az emberben, ami csak akkor történhet meg, ha a földi ember nem csak hisz benne, hanem hallgat is rá, és teljesen átadja magát az isteninek.

Elegen voltak és vannak, akik gnosztikusnak nevezték magukat, habár nem tettek szert ismeretre, csupán tudtak. Aztán beképzelték maguknak, hogy a tudással egyedül bírnak. Az igazi gnosztikus azonban nem képes szemtelen és kihívó lenni, külön igényeket támasztani, hiszen természetes énje megtanult hallgatni és aláhanyatlott a Szellem erőiben. Felismeréseit ő szeretné kivétel nélkül mindenkivel közölni. Semmi sem lenne neki kedvesebb, mintha minden ember megváltódna a megismerés révén, a bennük lévő isteninek a tudatosodása által. Aki a Szellem belső világosságának nem tudja, vagy nem akarja megnyitni magát, mert még túlságosan a földihez húz, az hogyan is szerezhetne tapasztalatokat a fénnyel? És mi rejlik a gnosztikusok „önmegváltása” mögött? A megismerés az isteninek a tudatossá válását jelenti. Az isteni az emberben tudatossá válás által lesz megváltva. Az ember fogságának állapota abban áll, hogy a benne lévő isteni saját magának nincsen tudatában, s így nem is válhat hatékonnyá. Az isteni tudatossá válása azonban valójában az emberben játszódik le. A természetes ember bizonyos magatartással hozzájárulhat e folyamat kifejlődésének a zavartalanságához. Hihet és hallgathat. De a természetember saját erejével sohasem kényszerítheti ki az isteninek a tudatosodását. Az ember minden igazi ismerete csakis az emberben ható Krisztus ereje által lehetséges. A természetes lény elhalásának és a szellemi lény feltámadásának gnosztikus útja csak azáltal lehetséges, hogy egy másik ember, egy „megváltó”, akiben a Szellem már éberré lett, ezt az utat élete példájával megmutatja, s ezáltal megteremti a pályát, a morphogenetikus gnosztikus teret, amelyben őt mások követhetik. Tehát csak a lehetőséget teremti meg, nem többet. Az embernek magának kell megvalósítania ezt a lehetőséget. Nem abban kell bízni, hogy egy másik megvalósította a megváltást az emberek számára. Ez nem alázatosság és odaadás lenne, hanem káprázat és lustaság.

 

A gnosztikusok „aszkézise” és „világélvezete”

Igaz-e, hogy a gnosztikusok természetes énjüket elfojtják, s már nem élik az életet?

Ilyen „gnosztikusok” is létezhettek. Ami azonban a természetes életbe merülő ember szempontjából aszkézisnek, lemondásnak tűnhet, lehet olyan viselkedés is, mely kényszer nélkül vesz búcsút a földi élettől, mert a szellemi élet kezd hatni. Ha egy emberben a szellemi élet feléled, akkor tapasztalja, hogy ehhez képest minden természetes, akár öröm, akár szenvedés, viszonylagos és elégtelen. Nem teszi többé annak dolgait, nem tartja fönn a földi világ rendetlenségét, és nem bonyolódik bele többé, mert tapasztalja a Szellem valódi rendjét. Nincs szüksége bármilyen természetesnek az elnyomására, hanem búcsút vesz a természetestől, hiszen egy sokkal lényegesebb cél integet neki.

Igaz-e, hogy természetes lényüket a gnosztikusok túlságosan szabadon élik ki?

Ilyen „gnosztikusok” is létezhettek. De ha a gnosztikusok, pl. Kerinth, akik ellen ez a szemrehányás mindenekelőtt irányult, azt mondták, hogy az életet teljesen át kell élni, ha egy ember el akarja érni a megszabadulást, ezzel azt akarták kifejezni: egy gnosztikusnak meg kell ismernie minden emberit, hogy eljusson arra a pontra, ahol minden földinek a semmisségét belátja. Ehhez nem kell mindent saját magának megélnie vagy akár megtennie. Elég, ha magában minden emberit, mint lehetőséget tapasztal. S ha a jelenlegi élet nem elegendő ehhez, akkor sok élet tapasztalatai adódnak össze.

Ha azonban az ember belátja minden földinek a semmisségét, és ezáltal megszabadul tőlük, akkor továbbra is átél majd örömöt és szenvedést, de anélkül, hogy hozzá kötve lenne. S így alaposabban megkóstolhatja az öröm és a szenvedés lényegét, és világosabban fel tudja ismerni, mint a többiek, akik a szenvedés ellen küzdenek, és az örömöt akarják mindenképpen megtartani, ami által a tárgyilagos megismerést meghamisítják, így a gnosztikus mindenkori fejlődési állapota szerint több lehetőség létezik: önmegtartóztatás a Szellemben, és ha szabaddá lett a földitől, a földi megtapasztalása a Szellemben. Mindkettő, egymást látszólag kizáró tartását kritizálták a gnosztikusoknak. Mint Keresztelő Jánosnál és Jézusnál.

Lukács evangéliumában ez áll: „Eljött Keresztelő János, kenyeret nem eszik, bort nem iszik, s azt mondjátok ördöge van. Eljött az emberfia, eszik és iszik, s azt mondjátok rá, lám milyen falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnözők barátja. S a bölcsességet minden fia elismerte igaznak.” A szemrehányásnak, miszerint a gnosztikusoknál a világ élvezete előtérben áll, egy különös változata a szexuális szabadosságra vonatkozott. Ez is fennállhatott olyan emberek esetében, akik a gnosztikus úttal természetes énjük kívánságaiért visszaéltek. Ennyiben ez a szemrehányás sok esetben bizonyosan jogos volt. Nem jogos azonban az igazi Gnózissal szemben. Félreértésről lehet szó, melyet gnosztikus szövegek rossz, túlságosan szószerinti értelmezése idézett elő. „Menyegzői szoba, menyasszony, vőlegény, szellemi és természetes mag, vér” a gnosztikus szövegekben sokat használt jelképek a gnosztikus úton végbemenő belső folyamat ábrázolására. Szellemi-lelki tapasztalatokra utaló képek. Aki nem szerzett ilyen tapasztalatokat, az ilyen szövegeket könnyen félreérti, és talán a saját fantáziáját vetíti a gnosztikusokra. Ismételten megjelenik például a gnosztikus irodalomban a mondat: Jézus szájon csókolta Mária Magdalénát. Ebből viszonyt szerkesztettek kettőjük között, melynek elképzelése egészen a modern irodalomig, s a filmig észlelhető. Amikor Jézus szájon csókolja Máriát, úgy ez azt jelenti, hogy a nőneműnek mondott lélekkel a hímneműnek mondott Szellem erejét közli. Így kell a többi gnosztikus szövegben leírt folyamatokat is egy belső út eseményeinek, nem pedig a földi világ eseményeinek felfogni.

 

Jelkép és valóság

A „János-iratokban” (kb. 3. század Krisztus után) vannak a szövegnél nyilván régebbi, tisztán gnosztikus betoldások. Egyikükben az áll, hogy Jézus minden dolgot jelképessé tett. Ha a szellemi ember, aki Jézus, felébred egy emberben, akkor ez az ember felismeri, hogy a természetes dolgok nem abszolútak. Csak a szelleminek a kifejezésre juttatásai, jelképei.

Ha az ember abszolútnak veszi a földi világot, és abszolútnak tartja törvényeit, akkor megkísérli a mulandóságot tartóssá tenni, s ennek káosz és küzdelem a következménye. Ezáltal maga zárja ki magát a szellemi világból, és olyannyira elrontja a természetes világot, hogy az már a szellemi hasonlatának, jelképének sem tekinthető többé.

Ha az ember a szellemi világot hagyja magában érvényre jutni és abszolútnak ismeri fel, akkor minden természetes a rendes helyére kerül, mintegy újonnan rendezve, és a szellemi kifejezőjévé válik. Egy ilyen ember aztán fel fogja ismerni, hogy az egész földi világ dualisztikus kétpólusúsága, csak az élet fája egységének jelképe, ahol aktív és passzív harmonikusan dolgoznak együtt, nem ellentétek többé.

Felismeri, hogy az ember mostani természetes teste már nem a Szent Szellem temploma. Ha azonban a Szellem erőiben lépésről lépésre feloszlatik, úgy egy másik test lép a helyébe, mely ismét a Szellem kifejeződése és jelképe. És egy megváltó külső útját – mint Jézusét – nem egyszeri történelmi eseménynek fogja tekinteni, hanem a megváltás Örökké érvényes tipikus útjának, amely által, ha ő azt járja, maga lesz megváltva és másokat is megválthat.

Újra abban a helyzetben lesz, hogy a Szent Iratokat ismét úgy veszi, amik valójában: egy szellemi-lelki fejlődési út leírásai, mely út végül a testet is transzfigurálja, átalakítja. Már nem a külső világ tényeiről szóló híradásnak fogja tartani őket, hanem a belső világ tényei jeleinek és képeinek.

 

Kicsoda hát Jézus, az Úr?

Minden gnosztikus Szerzet, mely időszámításunk kezdete óta végezte munkáját, nyomatékosan kijelenti, hogy Jézus Krisztus jelensége valójában csak „látszat” volt, és kereszthalála lehetetlenség. Ezzel azt akarják mondani, hogy Jézus a Krisztus nem természetszülte lény volt, és így még kevésbé birtokolhatott egy húsból és vérből álló kristályosodott személyiséget, mint a szokványos ember. Ismeretes előttünk, hogy a János-ember, ha művét lényegében befejezte, magától értetődően, igen természet szükségszerűen beleolvad a Jézus-emberbe.

Ki hát Jézus, az Úr? Bizonyos értelemben ugyanaz a lénység, akit Keresztelő Jánosnak neveznek. Mert ha János véghezviszi útját a sivatagon keresztül, akkor bizonyos pillanatban, amikor saját mélypontjához elérkezik, eléri kritikus állapotát, Jézussal kell találkoznia a Jordánnál. Ez azt jelenti, hogy a János-ember mikrokozmoszában a másik, az eredeti éteri anyagi alak ismét megnyilvánul. Így ettől a pillanattól kezdve két alak van jelen a mikrokozmoszban: János és Jézus, az eredeti és a természetszülte. Hogyan lehetséges ez? János a Szent Grál szolgájaként értelemmel bíró agytudatát és asztráltestét tökéletesen meg fogja tisztítani és az isteni természettel összhangba fogja hozni. Erre a Szellem rögtön megnyilatkozik, az Atya hívása az illető mikrokozmoszban. János a szívében, mint egy tükörben az eredetinek az ábrázatját látja. E találkozás felett érzett megdöbbenéséből, kezdetben egy kis zavar keletkezik. Jézus kéri Jánost, hogy keresztelje meg, míg ennek tulajdonképpen fordítva kellene lennie. Miért is kell Jánosnak megkeresztelnie Jézust? Válaszul azt kell mondanunk, hogy ez egy csodálatos rejtélyen alapul. A másik – az eredeti – megnyilvánul János endúráló természetalakjában, aki tökéletesen odaadta magát neki: „Őnéki, a másiknak kell növekednie, nekem pedig alászállanom.”

Kiállítás Moszkvában

 

1993. március 29-én, hétfőn az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája megjelent egy újabb munkaterületen. Ezen a napon nyitották meg Moszkvában a Lectorium Rosicrucianum és a Rózsakeresztes Kiadó (Rozekruis Pers) munkáját bemutató kiállítást.

Ez az esemény jelenti a Szellemi Iskola első nyilvános megjelenését Oroszországban.

 

Az amszterdami Bibliotheca Philosophica Hermetica kezdeményezésére kongresszust szerveztek, amelynek témája: „500 év Gnózis Európában”. Ezt követte az e témához kapcsolódó könyvek kiállítása, amelyen nem csupán a Bibliotheca Hermetica könyvei kaptak helyet, hanem még öt orosz könyvtáréi is.

Ez a kongresszus tudományos összeköttetést teremt, s ettől kezdve szakemberek nemzetközi köre fogja elindítani a Gnózis különböző történelmi nézeteiről való gondolatcserét. E terület kimagasló személyiségei mellett – mint G. Quispel és A. Faivre professzorok, akikhez néhány orosz tudós is csatlakozott -, a kongresszus fogadta a Lectorium Rosicrucianum előadóját is A. H. van den Brul úr személyében, aki beszédében – melynek témája Jan van Rijckenborgh, a 20. századi gnosztikus rózsakeresztes és napjaink Gnózisának képviselője – kifejtette a résztvevőknek és látogatóknak, hogy a Gnózisnak ma is vannak követői.

A Lectorium Rosicrucianum március 29-től április 12-ig tartó kiállításának témája: „Gnosztikus kereszténység korszakunkban”, igen nagyszámú érdeklődőt vonzott a M. 1. Rudomino Russian State Library for Foreign Literature épületébe, amely néhány hétre megnyitotta kapuit a Lectorium Rosicrucianumnak, s ezért köszönet illeti igazgatónőjét, Evgenieva asszonyt. Ő március 29-ei nyitó beszédében hiteles gnosztikus mozgalomnak nevezte a Szellemi Iskolát, mely újra kívánja éleszteni a Gnózist Oroszországban. Sok erőt és sikert kívánt még a Szellemi Iskolának ehhez.

Ez a könyvtár egyedülálló Oroszországban, mind célkitűzései, mind irányítása tekintetében. A Rudomino Könyvtár illetékesei gondoskodtak arról, hogy értesítsék a különböző sajtószerveket, hogy azok széles köröknek számoljanak be a nyilvános konferenciáról és kiállításról, ami többszáz érdeklődőt vonzott estéről estére. Sokan kitágították ezt az első találkozást úgy, hogy beiratkoztak a levelező tanfolyamokra. Kapcsolat jött létre számos újság szerkesztőivel is és néhány kiadóval.

Szentpétervárott a kiállítás május 12-e és 26-a között tartott a híres Puskin Múzeumban.

Hála a különböző országbeli tanulók együttműködésének, az oroszok nagyra értékelték, hogy saját anyanyelvükön fordulnak hozzájuk. A kiállítás képei és részletes orosz nyelvű magyarázatai rávilágítottak a számukra különösen fontos létkérdésekre. Az oroszok nagyon fogékonynak mutatkoztak arra a tényre, hogy létezik az életben egy felsőbb szellemi tényező, aki egy egészen új embertípus kialakítása által új szellemi ösztönzést adhat a létezésnek. Így a létezés újból értelmet nyer különösen válságos korszakunkban. Világos, hogy Oroszországban az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája Élő Testének tevékenységéből áradó hívás nagyon vonzó minden kereső számára. A különböző kultúrák és életkörülmények ellenére ez az erősen éltető mágneses erő vonzza azokat az embereket, akik belső rezgésüknek megfelelően az élő lelkek aratásának mezejére hivatottak. Az egyetemes Rózsakereszt munkája tehát mindannyiónk munkája valamennyiünkért.

Az egyiptomi ős-Gnózis

XIV. Az asztrális kötöttségből kivezető út

Jan Van Rijckenborgh

 

Lehetséges-e visszavonulni életterületünk asztrális szférájától?

Ez teljesen a négyszeres, természetes Én állapotától függ. Ennek a négyszeres énnek, vagy tudatnak van bizonyos minősége, jellege, mely egyaránt részt vesz és megnyilatkozik a tudatnak mind a négy nézetében. Ha valaki olyasmin gondolkodik, amit lényegében nem kíván, tulajdonképpen nem akar, akkor az azzal kapcsolatos érdeklődés hamarosan eltűnik az ő rendszeréből.

Az olvasó képzelje el, hogy nem ismerné a Szellemi Iskolát, s hogy valaki érdeklődésre akarná késztetni a Gnózis iránt, egy könyvet nyomnak a kezébe, hogy „olvassa el és gondolkozzon el rajta”. Ha érdeklődése nem belülről eredne, akkor a könyvre való irányulása nemsokára szinte elpárologna a rendszeréből; a dolog untatná; tudata az olvasottat nem tartaná meg. Legtöbbször csak olyasmin gondolkodunk, amit valóban kívánunk is.

Kívánás vagy vágyakozás a szív gondolkodása, a szív tevékenysége. És a vágy az, amely a rendszer minden képességét – a főszentélyét is – tevékenységre ösztönzi. Így minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a négyszeres tudatban az asztrális tudat a hangadó, hogy az emberi rendszerben a vágytest, mely erősen összefügg a kívánságokkal, az érzelmekkel, abszolút mérvadó szerepet játszik. Minket tehát a vágy, az asztrális tudat vezérel, ez él velünk és uralkodik rajtunk. Ha életterületünk asztrális szférájától és minden ezzel kapcsolatos káprázattól meg akarunk szabadulni, akkor a vágyakozásnak olyan állapotához kell eljutnunk, amelyet a közönséges természet asztrális területe nem képes befolyásolni, amelyet ezek az asztrális szférák nem tudnak kielégíteni. Megállapítottuk tehát – ezt megismételjük, mert különösen jól meg kell érteni -, hogy asztrális-tudatos lénye közvetítésével mindenki szoros kapcsolatban van a haláltermészet asztrális területeivel. Ha vissza akar vonulni ettől, akkor az asztrális ént illetően egészen másképpen kell tájékozódnia, másra kell irányulnia. A szívet olyan állapotba kell hoznia, a vágyakozásnak olyan állapotát kell kialakítania, amelyen a közönséges természet asztrális területei nem uralkodhatnak, amelyet azok nem befolyásolhatnak. Ezt az állapotot általában vágytalanságnak nevezik. Valószínűleg belátható azonban, hogy ezt az állapotot, a kívánás teljes hiányát nem lehet kikényszeríteni, s hogy ez teljesen haszontalan is lenne. Ezzel sokan próbálkoztak, de abbahagyták, mert nem haladtak; ellenkezőleg.

Ha valaki éber tudati állapotban nem mutatja meg igazi jellegét, azaz tulajdonképpen képmutatónak nevezhetnénk, mert életét úgy éli, ahogyan azt a környezete kényszeríti rá, akkor féken tartja magát. Civilizációnk szokásai tartanak például ilyen kényszerhelyzetben minket. Belül olykor forr az ember vére, de kifelé nem mutatja, mert bizonyos pillanatokban ez nem kívánatos, vagy nem megengedett. Így a legtöbb ember hozzászokott a színészkedéshez. Enyhén szólván az a helyzet, hogy azon az úton járunk, amelyre a környezetünk kötelez minket, s így szüntelenül erőszakot követünk el önmagunkon.

Ezzel pedig feszültséget keltünk az asztrálisan tudatosban, így bizonyos, hogy ha testünk nyugalomra tér és az asztrálisan tudatos rész a szokásos módon kilép életterületünk asztrális területeire, akkor azokkal az asztrális erőkkel és képekkel töltjük fel magunkat, melyek alapvető, igazi jellegünknek megfelelnek. Felébredés után pedig az asztrális tudat még erősebben veszi kezébe életünk fonalát. Ilyenkor csak egyetlen következmény két lehetősége áll rendelkezésre: vagy „bemutatkozunk”, vagy pedig biztos rejtek mögött hagyjuk, hogy asztrálisunk kitombolja magát.

Valójában a legtöbb ember az utóbbit teszi.

Ezzel kapcsolatban az Iskolával szembeni ellenséges beállítottságra is gondolunk, ami egyes tanulókban szintén lapulhat. Ez azon alapulhat, hogy a dialektikus ember pillanatnyi asztrális tudata természetesen, érthetően a Gnózis ellensége. Nagyon lehetséges, hogy a tanuló ennek nincsen tudatában, vagy csak homályosan sejti, mert például valami vérállapot, karma-befolyás az Iskolához, s így a Gnózishoz vonzza. Természeténél fogva esetleg gnosztikusan nagyon érzékeny lehet, s így talán már fiatalkorában kereste a kapcsolatot az Iskolával, de asztrális tudatának annyira szükséges megváltoztatása érdekében még semmit sem tett. Asztrális tudata akkor még ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, sőt, tulajdonképpen olyan, mint a barlanglakóé, az eredeti, szenvedélyesen ordító természetemberé, mialatt valami karmikus befolyás, vagy öröklött hajlam miatt mégis a Szellemi Iskola tanulója lett. Akkor az asztrális tudatánál fogva a Gnózissal szembeni ellenségesség az Iskolával szembeni érdeklődéssel párosul benne.

Ez az ellenségesség kezdetben csak esetenkénti bosszankodás, vagy ingerültség formájában jelentkezik, mert véleménye szerint az Iskola túlságosan beleavatkozik az Ő életébe.

Ha az Iskola a mű érdekében bizonyos szabállyal folyamodik őhozzá, akkor bosszankodik. Tanulósága érdekében sokáig küzd ellenséges érzelmei ellen, és meghitt barátai segítségével, akik ügyesen beszélnek vele, egy darabig gondolkodik a dolgon. Ellenségessége azonban növekszik! Ha Ön az asztrális tudatot meg akarja szelídíteni, akkor, mint a legmagasabb hőségszférában is, feszültségek keletkeznek, és bizonyos pillanatban kitör a vihar. A „vihar” kitörése elkerülhetetlen.

Ez a fejlődés akkor is kialakul, ha egy tanuló természeténél fogva, vagy szándékosan, túlságosan valami asztrálterületi csoport vagy erő befolyása alá kerül. Akkor ezt a tanulót, ha nincsen is tudatában, minden lehető pillanatban az Iskola és a többi tanuló ellen használják fel, hogy a munkát hátráltassák, vagy ha lehet károsítsák, s így a Szerzet aratását lehetőleg semlegesítsék, így próbál a köreinkben – hogy a Pistis Sophia szavaival éljünk – „az oroszlánfejű erő” bujtogatni. Az oroszlánfejű erő, mely a haláltermészet asztrális területein létezik, mindig a Gnózist játssza meg, utánozza, s bőkezűen osztja a köveket, kenyerek helyett. Ha Ön az asztrális-tudatosban sokat kapott ebből a kenyérpótlóból, akkor azt hiszi, hogy a Gnózist birtokolja, és megharagszik, ha az Iskola Önt nem ismeri el.

Az is megtörténhet, hogy az így megnyitott embereket arra használják, hogy az Iskolába ellenséges asztrális erőket sugározzanak be. Ha hagynánk, hogy az ilyen tanulók folytassák, akkor először is az Iskola vallana kárt, másodszor pedig az illető terhelné meg magát nagy bűnnel. Ha valamelyik tanulóról tudnánk, hogy legmélyebb lényében az Iskolát károsítja, s így súlyos karma-terhet vesz magára, akkor az Iskolára ható következményektől eltekintve, rideg lenne tőlünk, a szeretet hiánya lenne, ha nem avatkoznánk be. Ilyen esetben az illetőt arra kérjük, hogy rövid időn belül hagyja el az Iskolát, mert ez lesz a legjobb neki.

A karma, amivel a Gnózis ellen harcoló ember megterheli magát, rendkívül súlyos. Semmiképpen sem lehet tehát helytelen szánalomból vagy buta emberbarátságból az illetőt az Iskolában hagyni vagy az Iskolába felvenni, ha szemmel láthatólag az asztrális tudata uralkodik rajta. Mert akkor az ember csaknem szándékosan ad neki alkalmat egy megbocsáthatatlan bűn elkövetésére. Inkább az a szeretet jele, ha nem engedik be az Iskolába a készülő bűnöst.

Ebben a tekintetben a munkatársak, mindenekelőtt a Rózsakeresztes Közösség munkatársai, munkájuk kezdetén szigorú utasítást kaptak a szellemi vezetőségtől, hogy csak olyan új tanulókat vegyenek fel, akik bizonyos minimális követelményeknek mindenképpen megfelelnek. Az erre vonatkozó előírások szigorúsága azért is érdekében áll mindkét félnek, mert életterületünk asztrális területe napról napra zavarosabbá válik és rendkívül fontos tényezővé a Nagy Játékban, amelyről „Az eljövendő dolgok előrevetett árnyéka” (Leleplezés) beszél. Minél közelebb jut a Gnózis a céljához, annál ellenségesebben fogadják. Talán könyörtelennek hangzik, de meg kell mondanunk, hogy aki fiatalkorától kezdve féktelenül hagyta, hogy az asztrális tudata – a benne lévő ragadozó állat – irányítsa, az korszakunkban, amikor az asztrális tűz oly rettenetesen dúl, az ettől való megszabadítást nem várhatja el – az Iskolától sem. Az ilyeneknek még a keserű tapasztalatok gátjainál kell megrekedniük, mielőtt segíteni lehetne rajtuk.

A Szellemi Iskola nem úgy segít, hogy „gyere csak hozzánk, akkor minden rendbe jön”. Minden tanulónak azzal kell kezdenie, hogy megtanul magának segíteni, és az Iskola ennek az útját mutatja meg neki, megmutatja az ösvényt. És a Gnózis segítsége, az ösvény segítsége és ereje csak annak jelenik meg, aki az ösvényen valóban jár. A megszabadulás ösvényének kulcsa a tanulónak abban a lehetőségében rejlik, hogy mennyiben képes az asztrális-tudatost az asztrálistudattal más irányba terelni. Hagyják ezt a tényt még egyszer alaposan hatni magukra: A gnosztikus ösvény kulcsa a tanuló lehetőségeiben rejlik, hogy mennyire képes az asztrális-tudatos részét az asztrálistudattal (énnel) másfelé irányítani. Az ösvény ajtajába csakis ez a kulcs illik.

Az asztrális én nem változik meg azáltal, hogy Önt a szülei, barátai vagy ismerőse elviszi a modern Szellemi Iskolába; vagy már azért is, hogy felszólítják Önt; vagy mert sajnálják Önt. Asztrális énjének önkéntelenül, vagy nagy szükségben, magának kellett az ösvényt keresnie és az ösvény követelményeinek eleget tennie. Nekünk nem csak keresők kellenek, hanem olyanok, akik, ha találtak, ennek megfelelően viselkednek is. Az emberek többsége a lép-máj-rendszerből él, vagyis természetes szükségletekből és ösztönökből. Az asztrális én a lép-máj-rendszerben gyökerezik, pontosabban a plexus solarisban, a napfonatban, és a szív és fejműködések teljesen ennek az asztrális énnek vannak alárendelve.

A szív és a fej rendkívül nagy műveltséggel rendelkezhet; a szív például, ami a jó ízlést és a megérzőképességet illeti, a fej pedig abban, amit jó észnek neveznek. Amíg azonban az asztrális én a napfonatban, a plexus solarisban foglyoskodik, aminek következtében az ember maga a megtestesült önzés, az ént a központba helyezi és a földre irányul, addig teljesen értelmetlen egy gnosztikus Szellemi Iskola tanulójának lennie. Az Iskola csak akkor mehet az ember elé, csak akkor nyújthat neki segítő kezet, ha a tanuló bebizonyítja, hogy az asztrális énnek a napfonatból való felemelésén fáradozik, hogy ezt az ént ki akarja oldozni a természettörvényszerűségnek ebből a székhelyéből és fel akarja emelni a szívbe.

Ha pedig valaki ezen fáradozik (ezt nem lehet akarni, hanem ezt el kellett érni), akkor azt bizonyítja, hogy ami a természetet illeti, teljesen megrekedt, és a dialektika kilátástalanságát belátja. Akkor rövidesen legyőzi elsődleges természetösztönét, mely a természetben oly boldoggá tesz, és teljesen ennek a természetnek felel meg.

Ha valaki az asztrális énnek a szívbe való felvonásán fáradozik, ha az asztrális énje a szívében keres lakást, mely a tulajdonképpeni otthona, akkor azonnal csodás felfedezést tesz. Mivel természete színvonala fölé emelkedett, és nem a napfonatból, hanem a szívből nézi a világot, megtalálja annak a bizonyítékát, amit talán tudat alatt sejtett, vagy részben belátott: a dialektika, a haláltermészet abszolút kilátástalan.

Az ember ezt a mondatot utánunk mondhatja, ezt az igazságot ismételten dadoghatja, másoknak mondhatja, vagy másoktól hallhatja, de mihelyt az asztráltudatost felvonta a szívbe, azonnal maga is felfedezi. Akkor testileg látja – kedves olvasó – ennek az igazságát! Akkor nem csak valami hit alapján, vagy filozófiai megfontolás következtében állapítja meg, hanem tudja! Amíg az ember tudata a lép-máj-rendszerben gyökerezik, addig az asztrális terület csaknem korlátlan ábrázolóképességei és lehetőségei becsaphatják őt. Ha azonban a tudat felmegy a szívbe, akkor ennek az őrületnek vége. És az asztrális-tudatosnak a természetes vágyakozása, szüntelen kívánságai, szüntelenül valaminek az elérésére irányulása helyett új vágyakozás fejlődik ki: az üdvre-vágyás. A plexus solarisból, a napfonatból, a hasból jövő üdvrevágyás bolondság, csak valami címke, valójában mindig az én megszabadítására céloz mások költségén. Az igazi üdvrevágyás azonban a szívszentélyből kel életre: ez egy eddig ismeretlen vágyakozás a dialektika nem-kívánása, elutasítása alapján. Csak ez ad az asztrális tudatnak valóban pozitívan új irányt.

Nyomatékosan ismételjük, hogy Ön el ne felejtse: amíg asztrális tudata a medenceszentélyben lakozik, addig Ön a természetből való marad, és a dialektikus asztrális világ teljes mértékben felel, reagál az Ön kívánságaira és megfelel ezeknek.

Mihelyt azonban az asztrális tudatát felvonta a szívbe, ennek az állapotnak azonnal vége lesz; akkor ugyanis olyasmire vágyik, amit ez a világ Önnek nem képes megadni: ekkor feléled az üdvrevágyás. A dialektika asztrális területe (tanulják meg ezt kívülről), az embert mindig ki tudja elégíteni, amíg a vágyai nem emelkednek ki az önző, közönséges éntudat foka, a közönséges természet színvonala fölé. Ha azonban az ember megválik ettől a foktól, akkor megjelenik a megmenekülés lehetősége, akkor a Gnózis eléje jön, Ön elé jön. Az Ön első feladata azonban ekkor a szív megtisztítása.

A napfonatban lakozó asztrális tudat vezetése alatt az emberben dúló vadállat a szívszentéllyel (és nem kevésbé a főszentéllyel) annyira visszaélt, hogy ha Ön az asztrális- tudatost a szívbe vonja fel, akkor rettenetesen károsult és rombadőlt szentélybe jut be, amelyet lelkiismeretesen helyre kell állítania, meg kell tisztítania.

A főszentély megtisztításáról és megszenteléséről azonban itt még nem akarunk beszélni!