Pentagram 1993/6 - Arany Rózsakereszt

A Gnózis belső útja

Rejtett, üdvözítő utat jelentek ki nektek, melynek neve Gnózis. Így szól a Megváltó a naasszénusok egyik himnuszában. Ebben a rövid kijelentésben két fontos szempont van rögzítve: Először is az jut kifejezésre benne, hogy a Gnózis nem valami passzív dolog; nem olyasmi, ami csak úgy az ember ölébe hull. Sokkal inkább utat jelent, amelyen menni kell, amelyet ki kell vívni; aktív belső fejlődési folyamat, amely az egész embert érinti és megváltoztatja. Másodszor: ezt az utat „kijelentik” számunkra, feltárják előttünk, életük példájával bemutatják.

A kanonizált evangéliumok számunkra is érthetőbb nyelvén Jézus az Úr még átfogóbban mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak én általam.” ¹ Rámutat a követés feltételére is: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” ²

Én vagyok az út…

Ez a rejtett üdvözítő út, amelyet Gnózisnak neveznek ősrégi, ugyanakkor fölöttébb időszerű hívás – mindenkihez szól, aki képes meghallani. Olyan hívás ez, amely minden időkben kiment az emberiséghez, de mindig csak kevesek értették és valósították meg. Amikor ennek az útnak az ismerete kezdett feledésbe merülni, akkor újra és újra eljöttek a Gnózis küldöttei az emberekhez, hogy a fény útját ismét szabaddá tegyék, és figyelmeztessék őket isteni hivatásukra. Az indiai Gnózis ezt a következő verssel fejezi ki: Ha a jó lehetetlenné válik és a gonosz elhatalmasodik, testet öltök. Mindenkor visszatérek, és megváltom a szentet, eltörlöm a bűnösök bűnét, és a törvényt újra betöltöm. Aki ismeri küldetésem, születésem üdvösségét, az nem születik újra, amikor testét elhagyja: hanem hozzám jön.³Még érthetőbben és átfogóbban mutatja be ezeket az összefüggéseket a naasszénusok zsoltára:

„Minden dolgok alapmértéke, a lét és az élet első oka a szellem.

És a második, a szellem elsőszülöttje által kiárasztva, a Káosz.

A harmadik azonban, e kettőből alkotottan a lélek. Hasonlatos a vadhoz, amelyet űz a halál, hatalmát kipróbálva rajta.

Ma a fény birodalmában, holnap azonban nyomorult, sír és panaszkodik. Az örömöt a könnyek követik, a könnyeket a bíró, a bírót pedig a halál. Az útvesztőben tévelyegve hiába keresi a kiutat.

Jézus azonban így szólott: „Ó, nézd Atya ezeket a hontalan lényeket. Távol a lélegzetedtől tévelyegnek a Földön, menekülni próbálnak a keserves káoszból, ám nem ismerik a kivezető utat.”

Küldj el engem Atyám az üdvösségükre, hadd ereszkedjem alá, kezemben a pecsétekkel, hogy áthaladjak mind az eonokon, és megnyissak minden rejtélyt, feltárva az isteniséget – hogy a rejtély üdvözítő útját hírül adjam, amelyet Gnózisnak, Ismeretnek neveznek.” ⁴

Fény és sötétség

Ebben az utánozhatatlanul rövid kozmogóniában találóan ábrázolják, hogyan űzetik az emberi lélek – elszakadva az „élet első okától”, a Szellemtől – a hazug anyag világán át, és hiába keresi a kiutat. Ekkor a bukott emberiségnek az Atya Fia, Jézus irgalmat nyújt, és arra kéri Atyját, hadd szálljon alá, hogy fölfedje az emberek előtt a rejtélyeket, és hirdesse a Gnózis üdvözítő útját. Ez a valódi „religio”⁵, az Istennel való újraösszekapcsolás útja. Ő, aki az emberek üdvösségére leszáll ebbe a haláltermészetbe, hogy az emberiséget újra összekösse Alkotójával, joggal mondhatja tehát magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csak általam.”

Hogyan néz ki a Gnózisnak ez az útja konkrétan? Nézzük meg ismét a naasszénusok zsoltárát. Ez azt mondja, hogy az ember Istentől elválasztott lény, halandó természetlélek, elszakadva az élet első okától, a szellemtől. Ezen isteni szellemhez való kapcsolat nélkül, amely maga az élet, az ember a születés és halál kerekéhez van láncolva. Legbelső, igazi természete, a halhatatlan Szellem-lélek nem bontakozhat ki, és nem emelkedhet fel a Fény birodalmába. Lappangó, betokosodott elv marad a sötétségben, az anyag világában, foglyul ejtve, és megváltásra vágyik. És ez a meg nem értett belső éhség, ez a szabadságot, szeretetet, összhangot, és múlhatatlanságot felölelő élet utáni vágy az, amely az embert itt ebben a világban a legfurcsább kísérletekre ösztönzi. Kísérletek ezek azért, mert az emberből hiányzik a Gnózis, tulajdonképpeni hivatásának és az élet mozgatórugóinak valódi ismerete. A Gnózis azonban még ennél is több. A Gnózisban egy erő rejlik, amelynek eredete nem ebben a világban van, hanem magából Isten szeretetéből fakad. Ez a sötétség világába leküldött fényerő közli magát azzal, aki képes megnyílni neki. Ez az erő képessé teszi őt, hogy valóban járja a Gnózis útját, hogy önmaga fölé növekedjék, és ezáltal új teremtménnyé váljék. Mert ebben az erőben képes benne a lappangó szellemelv, a szellem-lélek kibontakozni. A Gnózisnak ez az isteni ereje az, amely a nagy csodát, a misztérium magnumot valóra váltja, amelynek során a transzmutáció és a transzfiguráció folyamatában a halandó halhatatlanba öltözik és elnyeletik, ahogyan Pál fejezi ki. Így támadhat föl ebben az erőben a múlhatatlan szellemember. Kiszáll az anyag sírjából, és visszatér isteni otthonába. Semmi nem kötheti már a jelenségek és múlandóság világához. Föltörte a pecséteket, fölfedte a rejtélyeket, és sértetlenül áthaladt az eonok szféráin a mikro- és makrokozmoszban, a kis és a nagy világban.

Ennek első feltétele az, hogy az ember helyesen felismerje helyét és értékét ebben a hatalmas történésben. Mélyen önmagába nézve ki kell derítenie, hogy a természetember, nem pedig az isteni ember.

Csupán képviselő, amelynek formájából föltámadhat a szellemember, ha ennek minden feltétele megvan:

Aki részesülni akar a religióban (összekapcsolás), annak tudnia kell, hogy a két elv, a fény és a sötétség alapvetően különböző természetűek: Ha ezt nem képes megkülönböztetni, akkor hogyan is válthatná valóra a tant?⁶ Ez a belátás az első ajtó, amelyen át kell haladni, ha a rejtélyek tanulója valóban a Gnózis útjára akar lépni. Az eddig többé-kevésbé lappangó szellemszikra az isteni fényerő, a Gnózis ereje által hatékony érintésben részesül benne, és ennek következményeként a tanulóban felébred az üdvrevágyás. Megkezdődik „János fázisa”, amelyben egyre jobban egyengeti belső urának ösvényét. Nem én, hanem a Másik bennem. Ez a második ajtó, amelyen át kell haladnia.

Jézusban az Úrban alászállani…

Az embernek tehát nem csak bele kell egyeznie ebbe a folyamatba, hanem intelligens módon együtt kell működnie, így minden akadályt fel kell kutatnia önmagában, amelyek – akár durva, akár finom kötelékekkel – a halál természetében fogva tartják.

Most újra nagyon intenzíven megéli magát, mint ennek a természetnek a teremtményét. Megújult belátása és üdvrevágyása révén egyidejűleg mind világosabban megtapasztalja, hogy gondolkodásának, érzésének, akarásának és cselekvésének teljesen új alapra van szüksége. Az emberi lét ezen hatalmas mozgatórugói normális körülmények között teljesen az önfenntartás törvénye alatt állnak, amely a haláltermészet első törvénye, mert itt minden teremtmény a másik rovására él. A Gnózis útja nem lehetséges ezen az alapon. Ez az út nem az önszeretet útja. Sokkal inkább az isteni természet alaptörvénye elé állítja a tanulót, amely így hangzik:

Szeresd Istenedet mindenek fölött, és felebarátodat, mint tenmagadat!

Ebben a szakaszban a tanuló ezt egyre határozottabban fölismeri. Fölismeri azonban szerkezeti alkalmatlanságát is. Ezért önmegtagadás által új alapot kell teremtenie önmagában, amely már nem az Én alapján áll, hanem tökéletesen a nem-énben gyökerezik. Ily módon közeledik a harmadik ajtóhoz, amelyet ki kell nyitni, és át kell haladni rajta, vagyis meg kell élni. Ez az ébredező Jézusembernek történő teljes belső önátadás fázisa benne – a „Jézusban, az Úrban alászállani”. Ez nem misztikus rajongás, hanem józan, jól megalapozott életvitel, amelyben mindent elutasít, ami a megújulás megkezdett ösvényén az útjában áll.

Az ezzel együttjáró belső nyitottság révén a Gnózis mind erősebben képes a tanulóban hatni. Az isteni erő testrendszerében addig lappangó központokat érint meg, és új működésre serkenti. Egész rendszere egyidejűleg egyre jobban megtisztul a régi természettől. Vére és idegközegei egy új, nem földi erővel töltődnek föl. Így halad a transzmutáció folyamata. És a tanulóban valóra válik az ige: Ha valaki követni akar, vegye föl a keresztjét és úgy jöjjön. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt…

Az égi magasságok gonosz szellemeivel való küzdelem

Erősödjetek meg az Úrban, hathatós erejéből. Öltsétek föl Isten fegyverzetét, hogy helyt tudjatok állni az ördög cselvetéseivel szemben. Nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, a sötétség világbírói, az égi magasságok gonosz szellemei ellen. ⁷

Az ember a kozmosz másolata, ezért is nevezik régóta mikrokozmosznak. Mindenesetre ma már nagyon elfajult mikrokozmosz, mert a központi Nap a szellemtűz, régen visszavonult lényéből. Helyette a sötétség tüze lobog benne, az önzés, a dialektikus világrend központi elve. Ennek a magelvnek a megnyilvánulási formája a földi személyiségember, ezért nem Isten kezét fogva halad, hanem teljesen a sötétség hatalma alatt áll, amelyet a történelmi Gnózis nyelvén archonoknak és a 12 eonnak neveznek. Ezek azok a szentségtelen természeterők, amelyek a világot és az emberiséget igazgatják és igézetükben tartják.

Ennek következtében az emberi mikrokozmosz külső szférái, az aurikus égbolt is elfajult. Ez az égbolt a belső létállapotot tükrözi, és ezáltal szintén teljesen a dialektikus hatalmak és hatalmasságok, a 12 eon befolyása alatt áll, amelyek az egész látható világmindenséget uralják. A rejtélyek tanulójának, aki a Gnózis útját, a sötétségből a fénybe vezető utat jó véghez akarja vinni, ezért a transzfiguráció folyamata által szó szerint új teremtménnyé kell válnia.

A transzfiguráció a központi elv tökéletes kicserélése lényében, amely egyidejűleg tökéletes személyiségcserével is jár. A transzfiguráció a valódi, belső istenember megszabadulása és föltámadása. A transzfiguráció folyamata által aurikus égboltján kialszanak a hamis fények, és a tanuló a Pathmos-i Jánossal együtt mondhatja:

És láték új eget és új földet, és a régi ég és a régi föld elmúltak vala…

Ezt megelőzően azonban régi természetét illetően tökéletesen alá kell szállnia Jézusban az Úrban. Az ösvénynek ezen a szakaszán a tanulóban fölébredt ugyan már a lélekember, de „a Szent Szellem által újjászületni” még nem vált valóra. Mielőtt a feltámadást ünnepelhetné, alá kell szállnia a poklokra. Ez azt jelenti, hogy át kell haladnia a dialektika bűvkörén és a 12 eonon, ezeknek összes csapdájával, sugallatával és kísértésével, és mindezektől a befolyásoktól végérvényesen meg kell szabadulnia.

A Pistis Sophia Evangéliuma

Az ebben a szakaszban lévő tanulót Tiánai Apollóshoz hasonlóan a csillagövek vándorának nevezhetjük. Tudatosan és önként búcsút vesz a mikro- és makrokozmosz minden asztrális sugallatától. Ezen az úton néhányszor még megbotlik, és el is esik; de a Gnózis erejében jó véghez viszi Jézus az Úr követését. Minden gnosztikus iratban kifejezésre jut a halál asztrális tüzétől való megszabadulás küzdelme, valamint az a fáradozás, hogy az ember felszabadítsa magában az istenembert. A tanulót eközben sok segítő erő támogatja. A Pistis Sophia 13 vezeklő éneke beszédes példája ennek.

„Bizony bizony mondom nektek: mielőtt a világba jöttem, egyetlen lélek sem ment be a világosságba. Most pedig, hogy eljöttem, megnyitottam a kapukat a világossághoz és az utakat, amelyek oda vezetnek, feltártam. Aki a rejtélyekhez méltóan cselekszik, az megkapja ezeket és bemegy a világosságba.” ⁸

A fényre vezető út mindnyájunk számára nyitva áll. A megváltásból egyetlen ember sincsen kizárva – hacsak nem zárja ki önmagát cselekedetei által. A Pistis Sophia Evangéliuma a megszabadulás ösvényének különböző szakaszait részletesen ábrázolja, habár nagyon leplezett nyelven. Nyomatékkal kijelenti, hogy Jézus az Úr nem ebből a világrendből származik, hanem a Fény birodalmából küldték hozzánk. Ez ismét nagyon világosan a két annyira különböző természetrendre utal, amelyet minden gnosztikus iratban szigorúan megkülönböztetnek.

A Pistis Sophia azon fáradozik, hogy egy tizenháromszoros folyamatban megmeneküljön a haláltermészet 12 eonjának befolyásaitól, hogy beléphessen a tizenharmadik eon megszabadító életébe, a Fény birodalmába. Ezt a folyamatot a 13 vezeklő ének kapcsán tárják elénk.

A Pistis Sophia vezeklő éneke

Az első vezeklő ének az emberiség dala: A Pistis Sophia felismeri benne a világ és az emberiség valódi állapotát.

A második vezeklő énekben, a tudat dalában, tovább mélyül, ez az önismeret: Ki vagyok én? Honnan jövök? Hová tartok?

A harmadik vezeklő ének a megalázkodás dala: Az újonnan nyert belátás által, amely a gnosztikus fényerők első érintése által keletkezett, növekedik benne az alázat, a türelem, a szelídség, az Istenbe vetett bizalom.

Ehhez kapcsolódik a negyedik vezeklő ének, az összetöretés dala. Ezen minden küzdelem és a saját ellentétek alapvető és azonnali feladását értik, a régi lelkiállapot teljes lebontását.

Az ötödik vezeklő éneket a megadás dalának vehetjük: „És úgy történt, hogy amikor Authádész anyagi teremtményei szorongatták, felkiáltott, és elmondta ötödik vezeklő énekét.” Ennek ellenére a már megélt folyamatok alapján a következő szavakkal bizonyítja megadását: És mégis, üdvöm fényessége, dicsérlek téged a magasság és a mélység helyein!

Erre következik a hatodik vezeklő ének, a bizalom dala: Ebben a szakaszban Pistis Sophia tovább halad keresztútján a régi természetben, amelynek teljes pusztulásban kell végződnie. Ez az éntermészet kezdőpontjához, a tökéletes énelhaláshoz vezető utazás, ez a valódi rózsakeresztút nyitja meg a lényt az ébredező szellemlélek befolyásai számára.

A mélypontra, a hetedik vezeklő énekhez, a döntés dalához érkezve be kell bizonyítania, hogy valóban elérte-e dialektikus állapota nemlétét. És ha mindenedet is odaadtad, de az életedet nem, úgy tudjad hát, hogy elvesztél. Az ösvény ezen szakaszán a 12 eon újra mindent megkísérel, hogy visszatartsa Pistis Sophiát a választóvonalon való áthaladástól. Fellép az oroszlánfejű erő, ami utánzás és megtévesztés. Ekkor a Pistis Sophia elénekli nyolcadik vezeklő énekét, az üldöztetés dalát.

És ha állhatatosan kitart, akkor a kilencedik vezeklő énekben felcsendülhet az áttörés dala: íme itt a pirkadat! És ebben az órában meghallgatták a kérését, a Fény teljesen más módon jut el hozzá. Eljött tehát a szemtől szemben való látás órája. A Pistis Sophia első ízben tapasztalja meg tudatosan az új fényerő befolyásait.

A végső megszabadulást azonban még nem érte el. A Gnózisnak ez a tökéletesen új megtapasztalása olyan, mint egy új feladat, mint egy új megbízatás. A következő vezeklő énekekben ezt a feladatot az összes különböző szempontjával egyetemben, teljes nézetében be kell tölteni.

Csak ekkor biztosított a végső megszabadulás.

Az Egyetemes Tan

Ha összehasonlítjuk a Pistis Sophia itt csak röviden vázolt útját más gnosztikus iratokkal és minden idők és kultúrák evangéliumaival, akkor a kör zárul. Ez egy időtlen, egyetemes fáradozás annak megmentésére és hazavezetésére, ami az éjszakában és a halálban fogolyként raboskodik. Ha a Pistis Sophia vezeklő énekei első pillantásra komornak és kevésbé hívogatónak is tűnnek, a Gnózis útja mégsem a szenvedés és a fájdalom útja, hanem egy vidám, örömteli út. Mert ez az az út, amely az embert végül igazi rendeltetéséhez vezeti: „Örvendjetek és ujjongjatok, örömöt örömre halmozzatok, mert eljöttek az idők, amikor magamra öltöm a ruhát, mely kezdettől fogva nekem készült s amelyet az utolsó rejtélyben visszahagytam, míg el nem jön a teljesülés ideje. Az a teljesülésnek az ideje, amikor az első rejtély megparancsolja nekem, hogy beszéljek veletek az igazságról, annak kezdetétől a beteljesüléséig, és mindenről a belsőtől a külsőig, mivel ti fogjátok a világot megmenteni.”⁹

—

¹ János 14:6

² Máté 16:24 és 25

³ Bhagavad Gita IV. fejezet

⁴ Hippolit V:10

⁵ A religió szó két módon fordítható. Az egyik a relegere igéből indul ki és jelentése tudatosan észlelni. A másikat a religere szóból vezetik le, jelentése újra összekötni.

⁶ Manicheus Gnózis: Pelliot töredék

⁷ Efézusbelieknek 6:10-12-ig

⁸ Pistis Sophia, 135. fejezet

⁹ Pistis Sophia, 8. fejezet

A szfinx

Ősidők homálya óta a megoldatlan rejtélyek jelképe. A régi kultúrák oroszlántestbe átmenő női vagy férfi arcú emberi fejjel és felsőtesttel, néha szárnyakkal is ábrázolják. A szfinx az ember kettősségét testesíti meg, aki egyrészt a haláltermészethez tartozó lény, másrészt azonban tudatában van, hogy magasabbra hivatott.

Az emberből és oroszlánból gyúrt kettős teremtmény neve görög származású. Szfingesnek a fojtogató és pusztító démonokat nevezték. Bár a görögök e rejtélyes teremtményt az egyiptomiaktól vették át, úgy tűnik új nevet és új értelmet adtak neki. A szfinxábrázolások mindig az emberiség különböző fejlődési fokainak feleltek meg. Ezt mutatják például a gisehi szfinx és a görög mitológia szfinxének különbségei.

Az egyiptomi szfinx

A gisehi szfinx a Kheopsz Piramisának nevezett Nagy Piramis mellett fekszik. Hatalmas oroszlántestét az idők folyamán többízben betemette a sivatag homokja. E testet emberi fej ékesíti, melynek fejedelmi kifejezésű arca a nyüzsgő Kairó lapálya fölött a keletet kémleli, ahol a napkorong lendül útjára az égbolt csúcsa felé. Ez a hímnemű szfinx a napistent ábrázolja. Rejtélyes és közönyös, pillantása mint az uralkodóé, nem ügyelve a hétköznapok forgatagára, melynek ő a középpontja. Ez a szfinx a fáraó királyi és papi küldetésének jelképe (később a fáraók saját magukat ábrázolták). Ő Ré, a napisten megtestesülése, aki a fényt árasztja népére, és segíti visszatérni isteni eredetéhez. E fejlődési szakasz folyamán a fáraónak saját fényes példamutatással kellett népében felélesztenie, amit a nép még nem volt képes tudatosan megvalósítani: az isteni terv szerint elérkezni az isteni rend eredeti létállapotába, az isteni összhang követelményét és az isteni törvényt betöltve az én átadásának, az önátadásnak a megvalósításával.

Oidipuszt szülei – Laiosz király és Iokaszté királyné – eltaszították, mert a delphoi jósda azt jövendölte, hogy meg fogja ölni apját, majd feleségül veszi tulajdon anyját. A származásáról mit sem sejtő gyermek a korinthoszi udvarban nevelkedett. Felnőttkorában tudomására jut a jóslat, s hogy a végzetet elkerülje, nem tér vissza vélt szüleihez Korinthoszba. Boiótiában találkozik egy öreggel, vitába száll vele és megöli, nem tudván, hogy Laiosz király az. Így teljesül a jövendölés fele.

Boiótia fővárosa, Théba kapuit szfinx őrizte, aki az utasoknak rejtvényt adott fel „Reggel négy lába van, délben kettő, este három, és akkor a leggyengébb, amikor a legtöbb a lába. Mi az?” Oidipusz válasza: „Az ember. A gyermek még négykézláb jár, a felnőtt kettőn, s az öreg botra támaszkodik”. A helyes válasz miatt a szfinx a szakadékba veti magát. Théba városa felszabadult, Oidipusz lett a király. A tragédia az udvarban folytatódott: Oidipusz tudatlanul feleségül vette anyját, s így bajt hozott a városra.

A thébai szfinx és rejtélye

A görög mitológia szfinxe az alvilág teremtménye. Női vonzerejével a kísértetvilághoz tartozik. Az emberiségnek a Kos korszakában ki kellett fejlesztenie az önismeret megszerzéséhez és bebörtönzöttségének, bukásának megértéséhez szükséges tudatot. Ennek a küldetésnek kemény küzdelem árán is csak kevesen képesek megfelelni, és így megvalósítani az eljövendő nemzedékek prototípusát. Ennek a küzdelemnek egyik hőse Oidipusz, aki a megpróbáltatások időszakába lép, amikor találkozik a szfinxszel. Amikor elébe kerül, még nem érti, hogy a szfinx kérdése saját létét érinti. Fel kell ismernie, hogy beleveszett a tér-idő világába, de isteni leszármazottként, Isten gyermekeként ő is megtalálhatja az isteni Rend felé visszavezető utat. A földi lét e lényegi szempontból korlátozott tudatának véget kell érnie drámák, szenvedések és fájdalmak által, hogy megérlelődjön és feléledjen a belátás és a megértés. Rejtélyétől megfosztva a szfinx a lélek feneketlen mélységébe veti magát, mert titkát nem értették meg igazán. A megoldatlan problémát a tudatalatti nyeli el. De a görög rejtélyeknek csupán csekély ismerete is megtanít arra, hogyan kellett volna Oidipusznak válaszolnia.

A 4-es szám a fizikai világ jelképe, ennek négy nézetével, a négy elemmel, a négy széliránnyal, a négy évszakkal. A személyiség négyszeres testi szerkezete szintén ebből a négy elemből áll. A kérdés: „Minek van négy lába reggel?”, a Bika-tényezőre, az ember négységes testiségére, az út kezdetére utal. Egyrészt létezik a természetszülte állapot, másrészt a megkövetelt új viselkedés négy szellemi nézete. A piramis alapja is négyzet. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája jelképében a négyzet az alapot jelenti, amelyre az építmény épül. Ez az olykor szegletkőnek nevezett alapkő, amelyen a megszabadító munkának kell nyugodnia, s amelynek ereje által a munkának be kell teljesülnie. E négy nézet segítségével az emberi lény tudatára ébredhet kettős természetének. Elszenvedi, hogy két természetrend létezik, és hogy ő e kettő közötti feszültségtérben tartózkodik. Az egyik oldalon az a birodalom áll, amely felé a szfinx új-emberi arcát fordítja; a másik oldal a földi lét birodalma, amelyhez a szfinx teste szegeztetett.

Aki létállapotának tudatára ébred, már képes kettősségétől megszabadulni, és megtalálni az eredeti Isteni Rendhez visszavezető utat. Ha az ember megérti ezt a feladatot, akkor a háromszoros ösvényen vezérlik el sivatagi átkelésének végéhez, a káprázatok és illúziók között zajló életének végéhez, ami természetesen nem anyag-létének a befejezését jelenti, hanem három új képesség bontakozik ki benne: az új akarat, Istenben lángra lobbanva; az új bölcsesség, mely az isteni tervet árasztja; és az új cselekvőképesség, mely az isteni terv megvalósulását szolgálja.

Elvakultság és igazi bepillantás

Oidipuszban az igazságkereső önmagára ismer, hiszen ő sem ismeri eredetét, s így valójában képtelen meglátni a helyes utat. Oidipusz megöli Laiosz királyt, saját szellemi ösztönzőjét, aki szüntelenül az eredeti élet hívását szeretné meghallattatni vele, és lokasztéhoz, anyjához, tehát a földiséghez kapcsolódik, aki szülte, de aki a halált hordozza magában. Oidipusz még nem látja, hogy az ember igazi eredete és igazi végzete a földi korlátokon túl rejlik, ahová a szfinx néz. Ezt az igazságot kijátszani megkristályosodáshoz és halálhoz vezet, amelyet magára és ezáltal a többiekre hív. Ezért ma az embert arra késztetik, hogy derítse fel lelke rejtélyét. A thébai szfinx a probléma megoldására hív önmagunk komoly tanulmányozása által. És ebben sietnek segítségünkre emberemlékezet óta a misztériumiskolák, a rejtélyek oktatói.

Hála az intellektus és az egyéniség fejlődésének, az ember megkapta azt a lehetőséget és feladatot, hogy végre önszántából megnyissa magát a segítő isteni erőknek és a belátásnak. A görög tragédiák a léleknek ezt a tisztító folyamatát abba a feszültségtérbe helyezik, amely az isteni terv célja és az emberi bebörtönzöttség között feszül, olyan térben, ahol a tudat ébredezni kezd. Ezen az úton az embernek mindenképp cselekednie kell. Ez egy tragikus szakasz, mivel – mindaddig, amíg nem érte el és próbálta ki teljesen földi lehetőségeinek korlátáit-, nem látja, hogyan jusson ki abból a csapdából, amelybe saját cselekedetei ejtették.

Amikor Oidipusz végre meglátja és megérti ezeket az összefüggéseket, kiszúrja saját szemét, mert ezzel csak a külső dolgok hamis látszatát látta.

A Kos jegyének ebben a fájdalmas szakaszában az eredmény a bárány megjelenése, az üdvösség krisztusi üzenete. Ennek gyümölcsét az élvezheti, aki a Halak korszakának folyamán teljesen megélte tapasztalatait. Megalázza önkényes akaratát, a beszéd szerint: „Uram, mit akarsz, mit tegyek?”, és felismeri, hogy saját eszközeivel nem jut el a lényeghez. Így egy egészen új erőre tesz szert. Ennek az erőnek a jelképe a bot a szfinx rejtvényében, amely a harmadik láb. Ez az a bot, amely a zsoltáríró szerint vigaszt hoz és élő vizet fakaszt a sziklából, amelyre ráütnek vele. Ez az összes igazi igazságkereső botja.

A görög és az egyiptomi szfinx rejtélye között másik érdekes párhuzamot is vonhatunk. A régi egyiptomi naptárak a napistent reggel gyermeknek, délben határozott férfinek, este hajlott öregembernek ábrázolták. A nap az egyiptomi mítosz szerint az éjszaka folyamán megfiatalodik, és reggel Heper istenként tér vissza, akit a szkarabeusz ábrázol. Ő tehát az új élet jelképe, „a leggyengébb és a legtöbb lábú”. Ez az átalakulás a halhatatlanságot jelzi. Mindkét szfinx az ember szellemi lényegének halhatatlanságát juttatja kifejezésre. A görögök szerint az embernek ki kell bújnia az anyagi bábállapotból, ahogyan a pillangó hagyja el gubóját. Ezért akik a nyugati fejlődés kezdetén éltek, szembesültek a mély rejtélyekkel és a misztikus testábrázolásokkal, ezeket mikrokozmikus rendszerükbe vésték, hogy befolyást gyakorolhassanak az emberiségre, a megoldás felé vezetve őket. Amilyen mértékben az emberi fejlődés végbement az anyagban, a szfinx jelentése is úgy változott. Az általa megtestesített fogalmak lényege azonban ugyanaz maradt évszázadokon át, s mondanivalóját időszerű követelménynek látjuk.

A mai igazságkeresőnek tudnia kell, mi vár rá az élet sivatagjában. Meg kell értenie begubózottságát, mely nem öncél, hanem amelyből egy transzfigurációs folyamat, egy nagy átváltozás révén magasabbrendű lénynek, egy istenfiának kell kialakulnia. Pillantását a szfinxhez hasonlóan szüntelenül a kelő szellemi napra kell irányítania, és minden más vágytól megtisztított szívével az átváltoztató fényerőket kell vágyakozva lényébe vonnia. Így válik képessé az emberiséget szolgáló élet révén, és a Rózsakereszt Szellemi Iskolája által felépített erőtér vezetése alatt arra, hogy a megújítás művét önmagában megvalósítsa. A szellemi tanuló így válik végül is szintén szfinxszé. Reméljük, hogy a mai ember megérti a szfinx üzenetét: a feladatot és a követelményt, amit magában foglal. Mert az ember ma megkapja a megszabaduláshoz való eljutás igazi lehetőségét. Az idő megérett! Bárcsak ezt az évszázados feladatot korszakunkban jó véghez vinnék!

A szfinx védelmező hercege

A gisehi szfinx lábánál fekvő kőről történetet mesélnek Thotmes herceg életéből, aki később IV. Thutmosis fáraó lett:

A herceg vadászni szokott a sivatagban. Egy napon, délidőben, lepihent a szfinx árnyékában a kőre és elszundított. Álmában megszólította a napisten a szfinxen keresztül: „Nézz rám, Thotmes fiam, atyád vagyok. Feléd fordul arcom és szívem, mert hozzám tartozol. Nézd milyen állapotban vagyok a sivatag homokjának börtönében, mely betemetéssel fenyeget engemet. Várom, hogy meghalljad szívem kívánságát, és kiszabadíts a homokból, mert tudom, hogy fiam és oltalmazóm vagy”. Thotmes szót fogadott, úgy cselekedett, ahogyan álmában kérték tőle, és nagy fáraó lett.

Az új merkúr

Részletek egy beszédből, melyet a Nemzetközi Szellemi Vezetőség tartott a spanyolországi Zaragozában levő konferenciahely felszentelésén.

Spanyolország mindig is nagy hermetikus hagyománnyal rendelkezett. Püspökök Augusztinusz egyházatyához intézett tudósításaiban gnosztikus iratokat neveznek meg, melyeket az úgynevezett Priscilliánusoknál olvasnak. Itt András, János és Tamás apostol történeteiről volt szó, az „Apostolok tanai”-ról, valamint egy iratról, amely a tűz és a víz elvét tárgyalja.

Krisztus után 380-ban folyt le Zaragozában az első spanyol egyházi zsinat, Priscillián és hívei elítélését tűzve ki célul. Öt évvel később Priscilliánt és néhány hívét Trierben lefejezték. Ezzel azonban gnosztikus tanán nem esett csorba, és így egy jelentős gnosztikus hagyomány fejlődött ki.

Az Ibériai-félsziget Keletet és Nyugatot összekötő kulturális kapoccsá vált azáltal, hogy moszlimok, zsidók és keresztények évszázadokon át együtt lakták. Az arab, valamint a görög tudomány és filozófia mindenekelőtt spanyol fordítóközpontokon keresztül jött Európába. Ez Krisztus után körülbelül 1100 és 1300 között történt. Nemcsak Arisztotelész és Galénusz műveit fordították le, hanem jelentős számú újplatonikus, hermetikus, asztrológiai, mágikus és alkémiával foglalkozó iratot is, úgyhogy sok európai másoló feltételezte, Hermész Triszmegisztosz spanyol (Hermus Hispanus) kellett hogy legyen, Geber alkémista pedig talán egy spanyol király. A titokzatos Kyot Toledóban fogalmazta meg írásait a Grálról.

Sok jelentős irat megmenekült

A középkori másolóknak sikerült az utókor számára ezeket az iratokat nagy számban megmenteniük. Azonban az inkvizíció sok hermetikus és gnosztikus művet is megsemmisített.

A 12.-13. században Occitánia, az akkori katár birodalom, Dél-Franciaországtól az Aragon királyságig terjedt. Spanyolországban sokezer híve volt. A trubadúrok főleg klasszikus spanyol forrásokból merítettek, s nagy virágzásnak indították az udvari kultúrát. Drámaian alakultak az események II. Péter, Aragónia királya (1196-1213) körül. A Foix-házzal rokonsági kapcsolatok álltak fenn. Aragon királya volt az, akiről megénekelték, hogy személyesen jelent meg a Lavaur-i zsinaton, meg akarván védelmezni alattvalóit Simon von Monfort és keresztes lovagjai ellen. Mikor látta, hogy a zsinat ellene fordult, és a pápa kiközösítéssel fenyegeti, amennyiben továbbra is támogatná az eretnekeket, úgy döntött, hogy támadásba megy át. Összegyűjtvén katonáit Aragóniában és Katalóniában, a Toulouse-i grófságba vezette őket, ahol Simon von Monfort csapataival megütközött. II. Péter elesett, s Occitánia elvesztette utolsó jelentős védelmezőjét.

Simon von Monfort seregében volt a spanyol szerzetes Fra Domingo de Guzman vagy Dominikusz, a Domonkos rend megalapítója. Dominikusz az eretneküldözés területén specialista hírében állott. Folyt a katárok elleni keresztesháború. Végül 1244. március 15-én az utolsó 205 katárnak Montsegur lábánál, máglyán kellett életétől megválnia. Ezért mindenekelőtt Dominikusz és rendje – a később megalapított inkvizícióval – volt a felelős.

A domonkos rend először az eretnekek, zsidók és moszlimok között akart prédikálni, ehhez Provence-ot választotta munkaterületéül. Az eredmény azonban váratott magára, s így békés missziójukat kínzási praktikákra cserélték fel. Az új missziós módszer szisztematikus támogatására 1229/30-ban megalapították a pápai inkvizíciót. Ezen intézmény feletti hatalom már nem a püspökök kezében – habár még az egyház szolgálatában – hanem a pápa által kinevezett inkvizítorok kezében volt.

1492. március 31-én Ferdinánd, Aragónia katolikus királya, és Izabella, Kasztília királynője kibocsátott egy rendeletet, miszerint minden zsidó, moszlim és eretnek, amennyiben nem hajlandó áttérni a kereszténységre, az országot három hónapon belül elhagyni köteles. Pénzüket és tulajdonukat hátra kellett hagyniuk.

Nem egészen három hónappal azelőtt Spanyolország ismét keresztény uralom alá került, így lett az inkvizíció műve betetőzve. Már nem volt hely Spanyolországban másként gondolkodók számára, moszlimok és zsidók számára sem.

Öt évszázaddal később új nyitás

1992. március 31-én Juan Carlos király és Izrael miniszterelnöke szimbolikusan véget vetettek ennek az inkvizíciós periódusnak. A szavak: „Ahol a fény egyszer megjelent, oda mindig újra visszatér” kezdtek igazsággá válni.

Jan van Rijckenborgh, Catharose de Petri és Antoine Gadal, az előző Szerzet pátriárkája az európai gnosztikus birodalom felépítésénél visszanyúltak az Élet Szerzete gnosztikus munkája által a múltban tett élő tanúbizonyságokhoz. 1957. május 5-én a dél-franciaországi Ussat-Ornolacban a „Világosság Hármas Szövetségének” emlékművet emeltek. A Szent Grál, a Katárok és a Szent Rózsakereszt szerzeteinek e hármas szövetségét itt újra a hermetikus-keresztény beavatási munka támaszpontjává tették. Ez történelmi pillanat volt, melynek egy ilyen háborgó korban a legnagyobb érdeklődést kellett felkeltenie, mert itt a középkor gnosztikus öröksége kelt új életre.

Az Új Merkúr felszentelése Zaragozában, a régi gnosztikus központ, Aragónia fővárosában történelmi pillanat az európai gnosztikus munka történetében. Mert az ifjú Gnózis élő ereje az emberfőkön, -szíveken és -kezeken keresztül alakot öltött, ahogyan az egy új kor küszöbén mindig is történik.

1492-ben Spanyolországban a gnosztikus fejlődés előtt lezárult a függöny. Firenzében azonban Marsilio Ficino Akadémiája hatott, ahol ő a filozófusok, művészek és más tehetséges emberek egy körének a lelke volt. Arról gondoskodtak, hogy Hermész Triszmegisztosz műve már 1471-ben megjelenjen nyomtatásban. A középkori spanyol hermetikus körből származó iratok a sajtó révén egész Európában elterjedtek. A Rózsakeresztes Szerzet nagy munkatervét a 16. században olyan nagy filozófusok, mint Paracelsus, Sebastian Franck, Valentin Weigel és Caspar Schwenckfeld vitték véghez titokban. A rózsakeresztesek kiáltványai voltak az eredmény, Tobias Hess, Christoph Besold és Johann Valentin Andreae, a rend alapítói is részletes utalásokat adnak a spanyol tudósok körét illetően. A Fama Fraternitatis arról tudósít, hogy Rózsakereszt Keresztély Arábiából Spanyolországba utazott.

„Két év után C.R.C. testvérünk elhagyta Fez városát, és sok drága kinccsel Spanyolországba utazott, abban reménykedve, hogy mivel utazása olyan jó eredményekkel járt, Európa tudósai vele fognak örülni, hogy tanulmányaikat most ugyanazon biztos alapokra építhetik. Ezért megbeszélte a spanyol tudósokkal, hogy mi hiányzik a mi tudományainknak, s hogyan lehetne ezen segíteni, hogy milyen okokból fognak a jövendő időkben bizonyos előjelek erősödni, s hogy milyen tekintetben kell ezeknek egyezniük a múlttal, továbbá mik az eklézsia (egyházközség) hiányosságai, s hogyan kellene az egész erkölcsfilozófiát megjavítani. Új termékeket, új gyümölcsöket és állatokat mutatott nekik, melyekkel kapcsolatban a régi filozófia tanácstalan volt, s új axiómákat adott kezükbe, melyek segítségével minden tökéletesen megoldódhatott volna. A tudósok véleménye szerint azonban mindez nevetséges volt, s mivel új volt, féltek, hogy nagy hírükön csorba esne, ha megint tanulniuk kellene, s hosszú ideje ápolgatott tévedéseiket be kellene ismerniük. Mert ezeket a tévedéseket nagyon megszokták, s elegendő jövedelmet is biztosítottak nekik. Aki azt gondolja, hogy nyugtalanságkeltés hasznos lehet, felőlük csak nyugodtan reformáljon – mondták.”¹

Minden ellenállás dacára mégis nagy eredmény

Így biztonsággal megállapíthatjuk, hogy a sok ellenállás a gnosztikus munka előrehaladását nem tudta megakadályozni. A Szerzet szakadatlanul értékes kincseket ruházott rá a Sanctus Spiritus szellemi házához közeledő emberekre. Ismeretes, hogy ily módon a mögöttünk fekvő évszázadokban a legnagyobb csendben egy nagy művet készítettek elő, amely 1924-től a Grál, Katarok és Rózsakereszt munkája által az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában nyilvánul meg. A nagymesterek Hermész Triszmegisztosz és Merkúr munkáját a szellemi nap erejének nevezik ezen a gnosztikus fejlődési úton. „Az új nap, mely hétszeres erejével a tanuló életterületét kezdi bevilágítani, először a test legmagasabb nézetére, a gondolkodási képességre irányul. Ezért beszélünk Merkúrról, az istenek hírnökéről, akit ősrégi tudomány szerint mindig a gondolkodási képességgel hoztak kapcsolatba, úgy a természet mint a szellem szerint. Így következésképpen egy régi és egy új Merkúrról tanúskodhatunk, a földi természet Merkúrjáról és az égi ember eljövendő Merkúrjáról. Magától értetődik, hogy abban a mértékben, ahogy az istenek új hírnöke kezdi összekötni magát a tanuló lényével, a régit le kell bontani. A réginek le kell áldoznia, hogy az új növekedni tudjon és meg tudjon nyilvánulni. A földi gondolkodás ura ellenőriz egy-két agyközpontot, és különböző más különösen fontos szervet és érzékszervet, mint az idegek, az egész légzőrendszer, minden érzéki észlelés, az idegekben keringő közeg és az agy-gerincrendszer. Ezekután jól el tudjuk képzelni, hogy a régi Merkúr megsemmisülése az új élet előtt szélesre tárja az ajtókat, és egy esetleges új Merkúr annyira teljes változást hoz magával, hogy lehetetlen azt teljes terjedelmében felfogni.

Mihelyt az istenek új hírnöke elkezd a tanulóhoz beszélni, ténylegesen az indul fejlődésnek, amiről a költők és gondolkodók tanúskodtak. Két lény fordul egymáshoz, két hang beszél a tanuló mikrokozmikus életmezejében. A tüzes Merkúr gyertyatartó a földi ember elé áll, egy fény megérinti őt, küzdelemre szólítja fel, melynek eredménye már előre fennáll: a régi természet és vezetői az új birodalmat, az új természetet nem örökölhetik.”²

Új ég-föld tanúja

„Az új Merkúr ekkor egy új ég-földet lát, és elkezd róla tanúskodni. Meg akarja szilárdítani. És így válik idegenné ebben a világban. Sem nem szeretik, sem nem értik. Sőt, gyakran üldözik és gyalázzák, ha az igaz birodalom törvényeit áthatja ebbe a világba. Ezért követi akcióját mindig a világot láncokban tartó fekete ellenség reakciója. Az új Merkúr cselekvése szenvedés számára. Nem e természet szerinti szenvedés, hanem szenvedés a véráldozat által a kereszten”³. És az „Alkémiai Menyegző” azt mondja a Merkúr-jelről: „Ilyen előkészületek után a jelölteket egy ajtóhoz vezetik, melyet C.R.C. még nem látott nyitva, s amely által megnyílik a királyi lépcsőhöz vezető út. A lépcsőnek 365 foka van.

Ez az ajtó mindig megnyílik, ha a jelölt számára kialakulnak a feltételek, amelyeket Merkúr-évnek nevezhetnénk. A 365-ben ugyanis a merkúrszámot ismerjük fel, ami ebben az összefüggésben merkúrerőt, merkúrhatást, merkúrállapotot hoz létre. Merkúr, melyet joggal neveznek az istenek hírnökének, az életben szükségessé teszi a megnyilvánult szellemsugárzásoknak a lélekkel való összekapcsolását, egyesítését, s ezzel a testben való megnyilvánítását.

Ha a lélekerő és szellemerő párosul, akkor az ember lényében megnyílik valami, legalábbis ha ez a nyíltság a megbeszélt értelemben, valóban gnosztikus tanulóság miatt jött létre.

Merkúr így mindig is a beavatás nagy jelképe volt:

a Hold a lélek jele;

a Nap a szellem jele;

a kereszt az anyag jele.

Együtt alkotják a merkúrjelet. Az anyagon át vezető út ez, mint keresztút. A teljes önátadással az éntelenséghez vezető keresztút, a János-út:

„Nem én, hanem a másik, néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.”

Aki ezen az úton jár, az elnyeri a lelket, s ezzel a szellemet. Aki pedig ezen az ösvényen kapott valamit a lélekből, annak a szellemet is be kell fogadnia. Az vállalkozik a hét súly vizsgájára. Ezt a hét súlyt a helyére állítják. A fejben lévő hét tudatforrást megérinti az élő víz, s aki az Ösvényen jár, annak innia kell ebből a vízből, tehát ebből kell élnie és hatnia. És azonnal megkezdődik a transzfiguráció, megkezdődik a merkúrfázis, melynek ezek szerint három nézete van; szellem, lélek és a test. Jobb lenne azt mondani, hogy lélek, szellem és test. Mert ebben a folyamatban a lélek halad elől. Ő a menyasszony, aki a vőlegényre vár. Ha pedig a lélek, szellem és a test egymáshoz hajoltak, s a jelölt így az élő merkúrjelet képezi, akkor megnyílik a „királyi csigalépcső” bejárata is, mely közvetlen és kizárólagos kapcsolatot képez a fej és a szív között, aminél bizonyos pillanatban a szív-csakra képezi a nyitott ajtót.⁴ Így mutatja meg az Egyetemes Tan és a gnosztikus megszabadulási út története az emberiség őskora óta mindig újra áthagyományozott klasszikus üdvüzenet élő jeleit és magyarázatait.

A Gnózis fénye visszatért arra a helyre, ahol már sokszor lángragyúlt. És most a katárok országában újból fel fog épülni egy gnosztikus piramis. Az ős-Gnózis országában a Világosság Hármas Szövetsége az ifjú Gnózis szolgálatában meg fogja tartani diadalmenetét.

—

¹ Fama Fraternitatis „A Rózsakeresztes Testvériség kiáltványa”, Jan van Rijckenborgh, Rozekruis Pers Haarlem 1967. 2. kiadás 111. oldal

² „Dei Glória Intacta”, Jan van Rijckenborgh, Rozekruis Pers Haarlem 1977. 2. kiadás „A merkúr beavatás” 73. oldal

³ ugyanott 86. oldal

⁴ „Az alkémiai menyegző” 2. rész, Jan van Rijckenborgh, Rozekruis Pers Haarlem 1976. 154. oldal

A másik életből?

Ha egy emberben a szellem nem tud életre kelni, akkor az az ember a halál martaléka.

Az életnek két fajtája van, ahogyan a lelkeknek két fajtája van. Egy természetes lélek és egy halhatatlan lélek. Ha a természetes léleknek és a természettestnek az a rögeszméje, hogy szellemet, lelket és egy megfelelő testet birtokol, úgy a halálnak vannak alávetve. Akkor ők, ahogyan a Biblia mondja – élő halottak. A dolog ugyanis attól függ, hogy az ember birtokol-e valamit egy halhatatlan lélekből, hogy ismer-e az ember valamit a másik életből. Jobban mondva, hogy szól-e a szellem az ember életében! Ez a lényeg! Aki saját lénye alapvető megfordulásába belép, és ezt az ösvényt minden következményével megvalósítja, az részesül a szellemben. Ismét az isteni életlégkörben lélegzik. És a Szent Szeltem közvetlen részese lesz. Azonban érezni kell, hogy az ember tisztán, és valóságosan ezen az Ösvényen jár-e. Be kell bizonyosodnia, hogy végbemegy-e benne az alapvető megfordulás. Egy pusztán az érzékszervektől függő lét az embert nem tudja és nem fogja soha kielégíteni. Mert az érzékek csalnak. Ezért adott időpontban mindig leleplezés, szétzilálás következik be; a felismerés, hogy a földi lét ezen a módon céltalan. Ennélfogva ez a felismerés forradalomhoz vezet az ember saját lényében. És ebben a totális önforradalomban a Gnózis elébe megy a kereső, törekvő embernek. Mégis érvényes itt a szabály: „Aki a szellemet akarja birtokolni, annak saját magát el kell veszítenie.” Mihelyt régi önmaga csak nyomokban is ismét megnyilatkozik, a szellem visszahúzódik. Ez egy törvény, melyet senki sem kerülhet ki. Ezért van szó arról, hogy birtokol-e az ember valamit a halhatatlan létekből. Mert csak akkor beszél benne a szellem.

Az ember, mint Isten alkotásának élő tanúbizonysága

Tételezzük fel, hogy valaki egész erejével, saját lényének teljes átadásával, vagyis az egy célra történő tökéletes irányulással az ösvényt járja, és ezáltal a szellemterület részesévé válik. Aki ezt teszi, a világban fog állni, és minden azonos nézetűvel az Egyetemes Lánc legalsó tagját fogja képezni. Ebben a létállapotban szolgálhat a szellemnek. Az ember csak akkor lehet valóban az élő test részese, ha a szellemet engedi a saját rendszerébe belépni, és a haláltermészetben szolgálja teremtménytársait. A jelölt, aki így szenteli magát a világot és emberiséget szolgáló szent műnek, minden másodpercben meríthet a Gnózisnak eme örök forrásából. Azt azonban, amit ebből merített, azonnal és ingyen tovább kell ajándékoznia. Ha szükség van rá, árad a forrás. Így lehet minden ember az Atya, Isten és a Szellem valódi szolgálója.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája a Gnózis munkaeszköze. A kapcsolat által, melyet az ember ezzel az iskolával felvesz, naponta az ebben az iskolában ható gnosztikus erőkkel lesz összekötve; először az Atya alapvető sugárzásával, másodszor a Fiú leleplező fénysugárzásával, harmadszor a Szent Szellem megváltoztató tűzerejével.

Ezek a sugárzások az emberben, aki hatásukban részesül, három egymást követő és egymásba kapcsolódó megváltozási folyamatot okoznak. A Szellemi Iskola kizárólag az isteni kegyelemre támaszkodik. Ha egy ember legmélyebb lényében megszabadulás után vágyakozik, akkor a haláltermészettől már semmit sem vár el üdve érdekében. A bukott természet mégis újra meg újra arra törekszik, hogy egy ilyen embert, aki meg akar szabadulni, fogva tartson. Nem tud mást, ez belső lényege. Szabadulást ezért csak egy elmúlhatatlan anyagból történő újjászületés által nyerhet az ember, ez azt jelenti, olyan erők és értékek segítségével, melyek az alapvető természetből, a másik természetből származnak.

A Szellemi Iskolát a Földön az emberiség hazájából, a szellemlélek-emberek birodalmából jövő erőkből építik fel. Ezt az iskolát azért létesítették, hogy az embernek lehetőséget adjanak önmagának az anyagvilágból történő megszabadítására, és hogy ezt a kereső embert Isten gyermekségébe vezessék. Aki ezt az utat járja, folyamatszerűen eloldozza magát a dialektikus gyakorló iskolától, és bemegy az örök életbe. Mert a földi világ gyakorlóiskolája nem az élet célja, hanem a valódi élet a cél, amely mögötte rejlik.

A tanulóság nagy előjog

Ha egy ember a halált nem ismerő valódi életre vágyik, megnyílnak számára a Szellemi Iskola kapui, és felvétetik a megszabadulás és megmentés folyamatába. Hogy az ember a Szellemi Iskolában tartózkodhat, egy nagy előjog. Mert azt jelenti, hogy egy embert megajándékoznak a lehetőséggel, hogy ismét Isten egyik gyermeke lehessen. Ezért annak az embernek, aki a Szellemi Iskolába belép, egész életét összhangba kell hoznia a Szellemi Iskola hatásaival és követelményeivel.

A Szellemi Iskola semmit sem követel, amit egy komoly tanuló nem tudna véghezvinni. Nem másról van szó, mint a szükségrendi terv betöltéséről, mely kezdettől fogva le van horgonyozva az ember lényében. Minden ehhez szükséges képesség, erő, tulajdonság az emberben csíraként már jelen van. Csak a gyógyító, szentelő szellemerőre várnak, hogy kibontakozhassanak. Aki összeköti magát a szellem erejével, már megkezdte a visszautazást. Úton van a fényhez! Ez a visszautazás a megmentés ösvénye. Először is egy meghatározott képet hív fel, amely nem dialektikus fajtájú. Ez mintegy látomásként az egyik számára több részletet mutat fel, mint a másiknak. Legtöbbször kezdetben jól felismerhető. De túl hamar belevész a cél a ködös messzeségbe. Mégis ez a kezdet az egyetlen valóság a megszokott mindennapi életben. A mába és a mostba van elültetve. Itt kezdődik az út az örökkévalósághoz. Itt van a következő lépés is mindig, ahol a Gnózis és az ember találkoznak. Így vezetnek egy embert a Szellemi Iskola kapujához, hogy ott elkezdje ösvényét. A Szellemi Iskola a „Kenyeresház” (Betlehem). Ez az a hely, ahol a kereső első étkét fogadja, ahol hite biztonságot ajándékoz neki.

A halhatatlan lélek fejlődésének alapja az igazi hit. Az igazi hit a szív mély vágyakozásából növekszik. Ez a Miatyánkban a kérés: „Add meg nekünk a mi égi kenyerünket ma.” Erre az imára mindig gnosztikus erők kitöltésével válaszolnak, egy az Atyától koncentráltan kiáradó sugárzással. És egy új életmód szükséges ahhoz, hogy ezt az erőt el lehessen viselni. Ezt az új életmódot próbára kell tenni és át kell élni. És akkor egy idő után következik a Gnózis második kitöltése.

A bukott ember megsegítése

A Fiú leleplező szeretetsugárzása a bukott embernek nyújtott segítség. Ez a fény a jelöltet az önátadás elé állítja, a csoporttal való egységben, melyhez csatlakozott. Ez a lélek növekedésre serkentésének előfeltétele. Ehhez a lehetőséget az „élet vize” ajándékozza, amit adnak neki. A leleplező fény közvetlenül akadályai és korlátái elé állítja, és így egyre jobban felfogja, hogy kicsoda, micsoda ő valójában. Ebben a folyamatban, ahol az én alászáll, minden akadályt feltörnek és feloszlatnak. A Miatyánkban az áll: „Atyánk bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Az egész kozmikus bűntettet el kell törölni. Ebben az átadásfolyamatban növekszik a halhatatlan lélek. A léleknövekedés a szellemhez való kapcsolódás erősítését jelenti.

Ez lényeges. A szellem közvetlenül az élő lélekkel társul. A víz borrá lesz. A fej és a szív egységet kezdenek képezni. Es a jelölt tudatosan látja és tapasztalja az ifjú Gnózis élő testét.

Ekkor elkezdődik a harmadik fázis: a Szent Szellem tűzsugárzásának fázisa, amely a nagy változást létrehozza. A tisztításnak ebben a tüzében – amit „sónak” is hívnak – megy végbe a transzfigurációs folyamat, ahol egy teljesen új megnyilvánulás jön létre. Az isteni szeretet az építőanyag. A jelöltet folyamatszerűen kivezetik abból, amit a Miatyánkban a földi ember szívében lévő kísértésnek és gonosznak neveznek. Így szabadítják meg az embert teljesen a dialektikus világ minden erejétől és kötődésétől. Kivezetik a szolgaházból, és első alkalommal pillantja meg az isteni természetet. Látja az Új Eget és az Új Földet. És alázatos tisztelettel telve kiált az Atyához: „Mert Tiéd az ország, a hatalom és dicsőség mindörökkön örökké!”

A harmadik fázis azonban, melyben a Szent Szellem vezeti a változási folyamatokat, nem ér véget a feltámadási térbe történő belépéssel. Az embert ekkor ugyanis végigvezetik az fejlődés egész ívén egészen az eredeti világig. A bukott világ lakója számára ez egy egészen felfoghatatlan út, mely „erőről erőre és dicsőségről dicsőségre” halad tovább. Ez a katárok „csillagútja”, amelyen a szellemlélek-embert visszavezetik Istenhez. A csillagoknak ez az útja az Istent valóban kereső ember célja. Minden embert meghívnak, hogy ezt az utat járja. A mi korunkban az ehhez nélkülözhetetlen segítséget a Szellemi Iskola élő teste nyújtja. A kereső az önmegfordítás által a saját lényében végbemenő forradalom által léphet be az új lehetőségek e mezejébe, és abból segítséget, erőt fogadhat. Minden vesződség, amit egy ember az életútján tapasztal, saját lényéből származik. Aki mégis élete hangsúlyát a szellem életterületére helyezi, meg fogja állapítani, hogy ezek az akadályok eltűnnek. Aki hű mint Ő, ki az embert kíséri és erejével támogatja, az tapasztalni fogja, hogy jelenlegi élete után nincs már szükség új megtestesülésre. A bukott természetnek ez a régi élete kioltódik, s az anyagba való újabb alámerülés fölöslegessé válik. Hacsak a megszabadított önkéntesen vissza nem tér, hogy teremtménytársainak segítsen.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája egy munkahely szabadkőművesek számára, Krisztus szegletkövén. Az ember szívében levő szellemszikra belső szentélyének, Rózsakereszt Keresztély sírtemplomának hű másolata. Minden valódi jelölt egyszer a saját szemével fog szemlélni mindent, ami ebben a sírtemplomban van.

Az egyetemes terv mindig visszatér

A modern Szellemi Iskola így az egyetemes terv alapján keletkezett, melyet az előtte járó szellemi iskolák hagytak hátra. A megújított visszatükröző éterekben megvan a terv a megszabadítás művéhez. Minden embercsoport, amely ehhez a szerkezethez igazodik, és a transzfigurizmusnak szenteli magát, olvashat benne. Ha ezért egy későbbi kor új csoportja alulról előkészül, hogy ezt az utat járja, megnyilatkozik neki ez az egyetemes terv. Ez egy biztos, érinthetetlen alap.

A felfelé vezető út ilyen keresői először egy csoportteret képeznek, majd egy fényteret és végül egy életterületet. Ez akkor az Élő Test, melyben az Atya, a Fiú és a Szent Szellem erőként, fényként és tűzként vannak jelen. Így tekintve a Szellemi Iskola élő kozmosz, egy anyagi és egy spirituális nézettel. Ez azt jelenti: egy dialektikus vagy halandó és egy halhatatlan nézettel. A halhatatlan aspektus a tiszta Szellemi Iskola. Ez a test, amelyben a Gnózis él, az Elő Test. Ebben ma vagy később minden jelölt számára van hely. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának felépítése Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri nagymesterek életműve. Tanítványaik előtt példaképként élték meg a megmentés ösvényét. Ilyen fejlődések mindig az emberiség egy részének hanyatlásával járnak. Ahogyan haladnak az idők, úgy erősödik az ember kristályosodása. Ezért az új életterületnek folyvást új feltételekhez kell alkalmazkodnia. Az Élő Test is így élt át egynéhány növekedési fázist, hogy végül elérje azt a magas rezgéssíkot, amelyben az Ég-Föld asztrális területével közvetlen kapcsolatot lehetett teremteni. Az iskola Szellemi Iskolává vált. Szakadatlan munkával alakították ki most az Élő Testet, mely elnyerte szerkezetét. Itt az a legfontosabb, hogy minden beszélt és írott szöveget tisztán megtartsanak, a megmentési mű legjobb véghezvitele érdekében. Csak akkor virágozhat fel az Élő Test az eredetileg meghúzott erővonalaknak megfelelően és érheti el növekedése teljét.

A személyes út csak csoportegység keretében lehetséges

Az egész visszafelé vezető út az egyén és a csoport együttműködésétől függ. A csoportegység a siker előfeltétele. Mert a csoport az égi hajó, a Sanctus Spiritus háza, ahol mindenki fogadja a szükséges táplálékot és erőt. Egy ember számára, aki ezt az utat keresi, az egyénnek ez a csoport iránti áldozata – az emberiség fejlődésének ebben az időpontjában – az egyetlen lehetőség a megszabadulásra. A rezgésszintnek egyéni érdekek érvényesítése miatt bekövetkezendő lesüllyedése katasztrófa lenne. Mert akkor a Szellemi Iskola már nem dolgozhatna az anyagvilágban, és az Élő Test a közönséges bukott természet szintjére süllyedne le. Ez minden megmentésre szomjazó, azt kereső számára egy elveszett lehetőség lenne.

Az anyag általi szorongatottságból való dicsőséges felmenetel teljesen a tanulónak az építmény saját négyzetén történő személyes bevetésétől függ. Ezért a komoly jelölt újra meg újra felteszi magának a kérdéseket;

Milyen az életmódom?

Hagyom-e magam elhatározásomtól, hogy az új élethez vezető ösvényt járjam, ismételten eltántorítani?

Elfogadom-e az ösvény minden következményét?

Mennyire vagyok kész – jó építészként – minden réginek a lebontására, és hogy lebontva és felépítve az új építményt jobbá tegyem?

A megszabadítottak Szerzetének egész lánca várja azokat, akik betöltik ezeket az előfeltételeket. Mert legalsó munkaeszközként beillesztik őket a láncba, ami által a tévelygő ember – ha csak akarja – megmenthető. A Bibliában ez áll: „A teremtett világ sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megjelenését”.

Az Élet Szerzete a teremtés mezején dolgozik, hogy a bukott istengyermekeket megmentse, de mert az emberiség még nem ért el elég messze, a Földnek egy viszonylagosan alacsony rezgési szinten kell maradnia. Az eredeti birodalom magasabb rezgéseit az átlagember nem tudja elviselni. Ezért az Ég-Föld megnyilvánulási terében vannak alacsony rezgésű területek, hogy az ember megtalálhassa és bejárhassa bennük a megszabadulás ösvényét. Ezeket a tereket a Szerzet vagy az Egyetemes Lánc népesíti be.

Ezek azon lények, akik szabadon ajándékozzák meg az Ifjú Gnózis Élő Testét a szeretettel, hogy támogassák és karbantartsák. Ezt nem magukért teszik, hanem hogy a szenvedő emberiséget megszabadítsák. Ezért nem kell az embernek sohasem attól tartania, hogy kudarcot vall, vagy az Ösvényen eltéved. Mert a Szerzet mögötte áll.

Ezek megdönthetetlen tények. „Ha elég nagy a hitetek, megmenekedtek.” – mondja a Biblia. A Szellemi Iskolában ez a „megmentve lenni”, ugyanazt jelenti, mint az új lélekállapot fejlődése. Mert e fejlődés által válik az új lélek a szellem részesévé. Az élő szellemlélek új anyagi hordozójával akkor az isteni rend lakójává válik.

Minden istengyermek részesül az isteni lélegzetben, az isteni életlégkörben, egy olyan lélegzőtérben, amely az Élő Test felett terül el és amelyben a részesedők lélegezhetnek, hogy erőt kapjanak az újjászületési folyamatok keresztülviteléhez. Arról van szó tehát, hogy birtokol-e az ember valamit egy halhatatlan lélekből, ismer-e valamit ebből a másik életből. Vagy jobban mondva: Beszél-e az emberben a szellem.

Az egyiptomi ős-Gnózis: XII. A gnosztikus szertartás szerkezete

Jan van Rijckenborgh

Hermész himnusza (72. szakasz) kilencszeres „szent”-tel kezdődik. A „szent” szóban, a „meggyógyult” vagy „egészséges” értelmében (a „szana” latin szóból), a tisztaság, tökéletesség, bűntelenség ötlete is rejlik. Minden dolog Atyja valóban szent, tökéletes. Ez a tökéletesség a Fiúban jön hozzánk és érint meg minket, majd a Szent Szellemben válik egészségünkre, gyógyít meg minket. Aki megtisztult szívét megnyitja a Gnózis számára, az lényét a Tökéletesnek nyitja meg. Akinek szabad megkapnia a tökéletesség erejét, az ezt duplán, két cél érdekében kapja. Az érintés egyrészt az ember rendszerében, szerkezetében feléleszti az igazi embert, és az ő számára nélkülözhetetlen táplálékkal látja el, ezzel újra életlehetőséghez juttatva, másrészt viszont ennek az érintésnek az erejében kell a természetben-születettség akadályozó állapotát megszüntetni és a személyiséget másik járműre cserélni. A természetalak így keresztet hordoz: az elpusztulás keresztjét, és az újjászületés, vagy transzfiguráció keresztjét. Ez jut kifejezésre a himnusz kilencszeres, megrendíthetetlen, örök szent-jében. A kilenc az igaz emberiség száma, azé az emberiségé, amely a természetszülte látszatemberi állapotban foglyoskodik. Ez a magasztos, egyetemes ember száma, aki bukásából eredeti pompájára támadott fel. A kilences szám ábrájában az egyetemes kört látjuk, amelyből fénysugár lép ki, és a földbe hatol. Aki rátér az ösvényre és Isten birodalmát szabaddá teszi önmagában, az újra világító oszlop lett az Örökkévalóság körének templomában.

Ez a himnusz, mint szent felhívás is, meg a tartalma, a folytatása miatt is a 9-es jelképes erejét közvetíti. A kilencszeres felhívást kilencszeres kérelem és hitvallás követi. Ez a himnusz egy nagyon mágikus, hermészi ima- és hálaszertartás, mely az örökkévalóság köréből származó ragyogó lángként olvad a kilencesbe.

Ha az olvasó azon gondolkodik, hogyan juthat el újra a hermészi himnusz mágikus keletkezéséhez, akkor meg kell gondolnia, hogy az eredeti szöveg a fordítást, mint általában, megsínylette. Szükségesnek tartjuk, hogy a himnusz szövegén kívül, melyhez nem kell további magyarázat, ennek a nagyszerű éneknek a gnosztikus-tudományos szándékáról is beszéljünk. Mindenekelőtt azért, mert az olvasónak be kell látnia, hogy egy ima, egy hálaadás, egy ének, az egyetemesség keretében, nemcsak zengzetes szavak szép felsorolása, nemcsak szép és értelmes gondolatok kifejezésre juttatása, hanem a Gnózis szertartási szokásai ezt messze túlhaladják. Egy gnosztikus-szertartásos ének vagy egy ima először is olyan gondolatot hoz kifejezésre, mely teljesen a jelen pillanatban alkalmas és a helyzet miatt szükséges lett. Ez a szertartás másodszor a pillanatra hangolt és ebből magyarázható érzülettel van kapcsolatban. Az ilyen szertartás mögött harmadszor az akarat hatalmas ösztönző ereje tevékeny, hogy a szertartás célkitűzése cselekedetben jusson kifejezésre. Negyedszer pedig az egészet már a végső győzelmet megelőző cselekedeti élet hordozza és tartja fenn. Ezzel azonban az igazi gnosztikus szertartás törvénye még nincsen betöltve. Ez csak a kezdet, mert ezenkívül a szertartásnak még hanggal, ritmussal és felépítéssel, matematikai szabályoknak megfelelően, minden nehézség nélkül át kell tudni hatolni azokra a területekre, ahová irányítják, ott erőhatást kell kifejtenie, és visszafelé választ kell hoznia. Hermész himnusza ebben a tekintetben minden feltételt betölt.