Szókratész és Platón az egyetemes igazság két tanúja

 

Szókratész és Platón filozófiai indítékai az igaz ismeret és a Gnózis szeretetéről tanúskodnak.

 

Mint az egyetemes tan valamennyi megnyilatkozásának, nekik is az a céljuk, hogy a valaha isteni, most azonban a földi világ bilincseiben raboskodó emberi lelket a szellem fényével való tudatos kapcsolathoz vezessék.

Az e célhoz vezető út magában a lélekben rejlik. Szent iratok ezt gyakran ábrázolják ötágú csillagnak. Timaioszában Platón is csillagokat említ a szellemlelkek lakóhelyeként. A Szellemi Iskolában az ötágú csillag a szellem aranyruhájának és ama egyetemes életnek a jelképe, amely ennek a szellemléleknek a megnyilatkozásából fejlődik.

A fényt kereső emberi lélek viszont fogja látni útjának ötszörös jelzését, és rájön, hogy az aranyruhát magának kell megszőnie. Szókratész és Platón megmutatja ennek útját és módját. A kereső pedig észreveszi, hogy útja nem különbözik a régiekétől. Korszakok óta ugyanaz. Célját és útját azonban új megvilágításban látja. A Szókratész és Platón által mutatott ösvény, amely a következőkben néhány cikkünk tárgyát képezi, a gnosztikus fejlődés öt fokozatán át vezet, azaz

  • annak belátásán át, hogy a saját vélemények és elképzelések csalókák és a lelket megkötözik,
  • a meggyógyulás vágyán át, a megszenteltetés elvágyásán, mely a földinél magasztosabb szerelem,
  • a régi lélek és az anyagtest naponta meghalásán át a fénynek való önátadás útján,
  • az új életvitelen át, hogy az ember megvalósítsa az új lelki erényeket, és igazságos és jámbor életet éljen,
  • az új tudatfény és az új gondolkodás szellemszikrából történő ébredésén át.

Szókratész és Platón megnyilatkozásai küldetésüknek megfelelő gondolati-nyelvi köntöst viselnek.

A görögöknek akkoriban még közös mitikus hitük volt, és a természeti erőket isteneknek képzelték el, melyeket emberi alakokba öltöztettek. A következő lépésben a mítoszt fogalmakra cserélték, hogy megszemélyesített istenek helyett természeti erőket lássanak. Ezt a fejlődést vezette be Szókratész és Platón. De tovább is mentek. Mindenekelőtt a természeti erőkkel egy eszmevilágot állítottak szembe, mint isteni világot, ugyanakkor megmutatták, hogyan lehet ezt a világot feltárni a gondolkodás segítségével. Bár az eszmék egy magasabb valósághoz tartoznak, ettől kezdve bárki hozzájuk férhetett a fogalmi gondolkodás révén külső emberi természete alapján is. Ezzel aztán Szókratész és Platón vezeti be a fogalmi gondolkodás kibontakozását, ama gondolkodást, amelynek mindvégig formálnia kellene az emberiséget. Ezért helyezik a hangsúlyt a gondolkodásra Platón írásai. Mert az embereknek a gondolkodás révén kellene tudomást szerezniük a lelket felszabadító útról és módról. Ám az értelmi gondolkodás legfeljebb társ lehet, ha – helyesen alkalmazva – a szív szellemszikrájából jövő egészen új gondolkodásmódhoz vezet. Ha az ember képes minden közösségi kényszertől mentesen gondolkodni, akkor kezdhet el megismerkedni saját felelősségű lelki sorsával, és kezdhet hinni egy szabadon a szellem felé forduló léleklényben is. Leginkább azonban azt tanulhatjuk meg Szókratésztól és Platóntól, hogy a lelket felszabadító, sok áldozattal járó úton valóban jártak, mely nem csupán elméleti vagy értelmiségnek való út. Az anyagra irányuló értelmi gondolkodásunkkal ma elértük azt a határt, amelyet Szókratész és Platón már akkoriban átlépett. Mert ők – emberi tudatlanságuk beismerésével – feltárultak az isteni bölcsesség sugárzása számára.

Szókratész és Platón életútja

 

Mi fán terem egy filozófus? A mai ember számára az élettől távolálló, élhetetlen töprengő, éles ésszel boncolgatja a valóságot, és elméleti fogalmak rendszerét építgeti. A fogalmak értelmes feszegetésével és logikus felépítésével próbálja megragadni az igazságot.

 

Ám a „filozófia” a „bölcsesség szeretetét” jelenti. Az eredeti értelemben vett filozófust a szíve hajtja, és e vágy miatt vonja tudatába az igazságot, mely benne és kívüle örök erőként és rendként él. Jelképekbe, a szavakba öltözteti mindazt, ami a szíve és feje nyíltsága révén megnyilatkozik neki. Ami így keletkezik, az nem találgató fogalmi rendszer, hanem az örök igazság ábrázolása: jelek rendszere, mely többé vagy kevésbé tökéletesen utal erre az igazságra. Eredetileg az tehát filozófus, aki az igazságot, a bölcsességet szereti. Ez az igazságszeretet a belső eligazítója is, mely megmutatja, mi hamis. A bölcsességszeretet készteti arra, hogy elszakadjon a múlandó dolgoktól és hamisságuktól. A bölcsességre való törekvés megszabadítja a valótlanságok kötelékeitől, miáltal ő maga egyre igazabbá válik. Ez teszi lehetővé, hogy az igazságot közvetlenül tudatosítsa. Az igazi filozófusnál az élet egyesül az ismerettel. Az élet is és az ismeret is a meggyógyulásra és megigazulásra vágyik és törekszik. Minél inkább él az igazság az ilyen emberben – mint erő és rend – annál tisztábban ismeri fel és valósítja meg.

Ilyen filozófus volt Szókratész és Platón, a bölcsesség szerelmesei, a szellem tanítványai, példaképei mindazoknak, akik – hozzájuk hasonlóan – megismerik az igazságot, és maguk is igazzá akarnak válni.

 

Szókratész (469 – 399)

A peloponnészoszi háború éveiben valami különös játszódott le Athénben. Egy Szókratész nevű háromgyerekes családapa, kb. 40 éves fazekas, amikor munkája engedte, a város utcáin sétált, és beszédbe elegyedett az emberekkel. Azokat kereste ki, akik okos ember hírében álltak. Eleinte politikusokkal és költőkkel, később kézművesekkel beszélgetett. Miről értekeztek? Szókratész kipuhatolta, mit tudnak az emberek. Először a foglalkozásukról faggatta őket, majd komolyabb témákra tért át: élet és halál, az élet értelme, stb. Ha választ kapott, akkor megkérdezte az illetőt, hogy tudását mire alapozza. Megállapította, hogy ezek a válaszok sohasem kielégítőek. A megkérdezettek tudása képzeleten alapult.

Magától értetődik, hogy ezzel nemsok barátot szerzett.

Hiszen ki hagyja szívesen magára bizonyítani, hogy tudása alaptalan, sziklaszilárd meggyőződése megkérdőjelezhető; hogy egész életét ellenőrizetlen hagyományokra, előítéletekre és találgatásra építette?! Élni ugyan lehet így, ameddig az ember csak a saját érdekeit nézi, vagy az általános szokásokat követi. Ha azonban tisztán akarja látni élete értelmét, az ember származását és küldetését, akkor nem elegendők a szabályok és szokások, a jelenségek világában érvényes ismeretek, az ok-okozati összefüggések.

Mi rejlik Szókratész tevékenysége mögött? Föltámadt benne annak sejtelme, hogy az életnek vannak a jelenségek világát messze túlhaladó szempontjai. Az élet egészen más összefüggései törtek a felszínre, hogy tudatosuljanak benne, s ez a sejtelem ébresztette rá, hogy amit a szokások és az érzékekhez kötött értelem mondhat az élet döntő kérdéseiről, az mind megbízhatatlan. Megpróbálta világosan és józanul látni a világ létrejtvényeit, s ekkor észrevette, hogy az emberek hagyományai, elképzelései és meggyőződései nem állják meg a helyüket. „Tudom, hogy semmit sem tudok.” A legnagyobb őszinteség és bátorság, ha az ember hajlandó és képes szembe nézni az igazsággal.

A semmi tátongó szakadéka terül el a lábai előtt, ha komolyan felteszi a kérdést: Tulajdonképpen mit tudok az élet lényeges részleteiről? Sok elképzelést átvettem, talán sejtek valamit, hiszek valamit. De mit tudok saját tapasztalatból?

 

Isten megbízásából

Hogyan jutott eszébe Szókratésznak az emberek közé vegyülve kérdésessé tenni látszólagos tudásukat? Hiszen maradhatott volna magának is, és éppúgy magukra hagyhatta volna a többieket is. Mi köze mások meggyőződéséhez? Hogyan tolakodhatott oda másokhoz? Indítékairól maga közöl adatokat ítélet előtti védőbeszédében, mely Platón közvetítésével maradt ránk. Az ő tudomása nélkül egyik barátja megkérdezte a delphoi Apolló jóshelyét, hogy ki a legbölcsebb ember. Az istenség azt válaszolta: Szókratész. Mintha tüske hatolt volna belé. Ettől kezdve megpróbálta megcáfolni az Istenség kijelentését. Ezért kérdezgette polgártársait; mit tudnak, többet tudnak-e, bölcsebbek-e nála, s ez meghazudtolná az istenséget. Kiderült azonban, hogy senki sem tud semmi biztosat, mégis azt hiszik, hogy tudnak. És így – folytatja Szókratész – legalább annak a tudatával voltam bölcsebb náluk, hogy semmit sem tudok, míg ők nyilvánvaló tudatlanságuk ellenére azt hitték, hogy tudnak.

Nem önszántából folytatta tehát bosszantó kérdezősködését, hanem az Istenség bízta meg vele a jóslaton keresztül. Isten szolgálatában, az igazság szolgálatában működött tehát Szókratész. Nem személyesen a saját igazát kereste, nem az emberek szinte elviselhetetlen önbizalmát akarta lebontani, nem a nemzet önhatalmú, nagyképű lelkiismereteként akart fellépni, hanem az igazság bízta meg őt. Az igazság eszközének nevezték ki, hogy abban a korszakban kibocsássa polgártársai közé az igazság, a szellem új ösztönzését. Küldetésének tudatában volt. Segíteni akart az Istennek. Az Isten őt alkalmazta, hogy ébresztgesse az embereket. Szókratész vágyott megtapasztalni az igazságot. E vágy első eredménye: az ember rádöbben, hogy eddigi látszólagos vívmányaival semmit sem ért el. A második hatás: elfordul az eddigi céloktól és érdekeltségektől, és a bölcsességet keresi. Szókratész a bölcsesség keresésével és önmaga és mások vizsgálatával töltötte az életét. Azt mondta az embereknek: „Jó ember, athéni vagy, a legnagyobb és úgy bölcsességéről, mint hatalmáról híres város polgára, nem szégyelled-e magad, hogy pénzről gondoskodsz -ahogyan legtöbbnyire kapsz is -, továbbá hírről és dicsőségről is, de belátásról, igazságról és a lelkedről, hogy a legjobban érezze magát, nem gondoskodsz, sőt gondolni sem akarsz rá?”

 

A vádlók

Szókratész tehát Isten szolgájaként, Isten szolgálatában beszélgetett. Az isteni igazságra irányuló vágy erőként áradt belőle – és két csoportra osztotta az embereket. Sokan ellenségévé váltak; kevesen barátaivá. A barátokat megérintette az igazság lélegzete, és – ahogyan Szókratész – hagytak minden régit elveszni ebben az áramlatban. Az ellenségek nem hagyták az igazság által elvetetni maguktól a régiséget, bár érezték, hogy ellene felhozni semmit sem tudnak. A régihez ragaszkodva Szókratészt veszélyesnek tartották, és megpróbálták befogni a száját. Ezek az ellenségek mindmáig megmaradtak. Rontó, romboló nihilizmust hánynak a szemére. Nem látják, hogy célja nem értelmetlen rombolás volt, hanem az igazság áramlatainak akart helyet teremteni, helyet csinálni a réginek az eltávolítása által. Az igazság az a nagy jó, ahonnan nézvést a régit el lehet ítélni és el lehet vetni.

Ugyanakkor a természet eszközei számára megfoghatatlan, örökké áramlik, megváltoztatja az embereket és meggátolhatatlan. Aki odaadja magát ennek, az feláldoz minden régit, látszólag biztosat, és magát a látszólag veszélyesre, bizonytalanra bízza. Ahogyan Szókratész műve gyarapodott, úgy szaporodtak meg ellenségei. Végül nem bírták elviselni, hogy az igazság egész létvilágukat megkérdőjelezze. Szókratészt vád alá helyezték. A vád két pontja: Megrontja az ifjúságot és tagadja a város isteneit, s valami új „démonit” vezet be helyettük. Mindkét vétségért halálbüntetés járt. Három vádló lép fel Szókratész ellen: mindhármukat megsértette, s most a mögöttük álló befolyásos társadalmi csoportok tolják őket előtérbe: egy szónok, egy költő, egy politikus. Híres védőbeszédében Szókratész megdönti a vádakat. Hiszen épp ellenkezőleg, az ifjúságot abban segíti, hogy jó legyen, mert tudatosítja benne az igazságot. Hiszen éppen a delphoi Istenség szolgálatában áll, és mindig tisztelte az összes többi istent is. Ez a démon, aki őt vezérli, nem más, mint az igazság istene. Ám a bírák nem tudják, vagy nem akarják megérteni. Számukra egyértelmű, tudatállapotuk miatt úgy kell tűnnie: Szókratész kifordítja sarkából a jelenségek világát, a földi rendet. Viszonylagossá teszi. Másféle rendet mutat, mely a földi ember számára, saját érdekeit figyelembe vévé ember számára felfoghatatlan és veszélyes. A bírák szemében Szókratész az ifjúságot valóban kivonja az érvényes rend alól, mely ezáltal elveszti támaszát.

Arra ösztökéli őket, hogy lemondjanak a pénzre, hírnévre és hatalomra törekvésről, és lelkükkel törődjenek, hogy az legyen jó, az legyen rendben. Hát így bizony tönkre kell mennie egy olyan államnak, mely éppen a pénzre, hírnévre és hatalomra épül. A földi tudat ezt nem hajlandó elfogadni. A bírák számára a földi rendet az állam istenei képviselik és biztosítják. Szókratész istenei felfoghatatlanok számukra, még ha a hagyományos istenek nevét viselik is. Véleményük szerint Szókratész az alapjától fosztja meg az államot, a földi elvektől, melyeket szerintük az istenek testesítenek meg. Ezért ítélik halálra Szókratészt, ezért kell kiinnia a méregpoharat.

 

A sors elfogadása

Fogsága alatt azt ajánlják neki, hogy meneküljön el. Barátai unszolják. A hatóságok örülnének, ha nem kellene végrehajtani az ítéletet, mely lejáratná őket Szókratész rengeteg bel- és külföldi híve előtt. Menekülni nem is lenne oly nehéz; a sok odaadó barát segítene. Szókratész mégis marad. Barátainak, akik a halál szörnyűségét festik le neki, azt válaszolja, nem fél a haláltól, és senki se tudja, hogy a halál – legalábbis a jó emberek számára – ijesztő-e egyáltalán. Valóban: Szókratészben nincsen halálfélelem. Mint filozófus, mint aki az örök igazságot szereti mindenekfölött, már életében megszabadult minden múlandó kapcsolattól. Élve meghalt, és valóban megszabadult. Mi lehet az ijesztő a halálban, a múlandó test elvesztésében; ez a test már csak akadályozza a felszabadult lelket? Szókratész teljesítette küldetését. Meggyújtotta az emberekben az igazság fáklyáját, és megmutatta nekik az igazsághoz vezető utat. Most pedig – 70 évesen – joga van levetni az eszközül szolgáló földi testet, ha a körülmények úgy hozzák. A menekülés megtagadásának voltaképpeni indoklása azonban nagyon figyelemreméltó. Ugyanis azt mondja: Az állam adta természetes létemet és élethossziglan védelmezett. Ezért el vagyok kötelezve neki és be kell tartanom a törvényeit, akkor is, ha a halált hozzák nekem, akkor is, ha az én esetemben igazságtalanok. „Jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint igazságtalannak lenni.” Ezt a szabályt Szókratész sok beszélgetésében adta elő ismételten. Ha elmenekült volna, kérdésessé tette volna az állam jogát, hogy ítélkezzen fölötte; de ő elismeri ezt a jogot. Ha megkérdőjelezné, akkor maga követne el jogtalanságot.

Melyik normális ember reagálna így?

Egy igazságtalan cselekedet ellen tenni kell valamit, de az ember legalábbis jogosan kivonhatja magát alóla. Szókratész azonban nem küzd a gonosz ellen. Elfogadja az igazságtalan sorsot. Ebben a magatartásban is az az igazság fejeződik ki, amellyel eggyé vált. Szókratészt a karma állította erre a helyre és hozta kapcsolatba ezekkel az emberekkel. Egy isten – a karma fölött álló igazság – bízta meg belülről, hogy dolgozzon ezek között az emberek között. Tudja, hogy a világ törvénye szerint előbb-utóbb életre-halálra megtámadják az igazságot. Mert az igazság halálveszélybe sodorja a világot. Szókratész hajlandó elfogadni a fény és a sötétség összeütközését, hajlandó feláldozni érte fizikai életét. Mert az igazság fénye csak akkor fejti ki teljes erejét, ha elfogadja ezt az igazságtalanságot, és hagyja, hogy végrehajtsák rajta. A jog annál fényesebben tündököl, a jogtalanság annál értelmetlenebbé válik. Ezáltal valamennyien, akik jogtalanságot követnek el ellene, a lehető legbehatóbban szembesülnek a joggal, az élő igazsággal. Kiirthatatlanul beléjük vésődik. A lehető legélesebben tudatosítja bennük igazságtalanságukat, s ezzel hosszútávon lehetővé teszi, hogy maguk ismerjék fel és el az igazságot. Szókratész ezért elfogadja az igazságtalan ítéletet, és feláldozza testi életét, hogy az igazság annál ragyogóbban lépjen napvilágra. Hiszen őbenne szabadult fel. Nem ugyanaz a viselkedés-e, amelyet Jézus tanúsított 430 évvel később Palesztinában? Szókratész felejthetetlen benyomást tett kortársaira. Olvassák csak el, hogyan jellemzi őt a „Symposion”-ban egyik tanítványa, Alkibiádész. Szókratész megtestesítette azokat tulajdonságokat, amelyeket egy filozófustól megkövetelt. Tan és tett összhangban volt nála. Ellenállhatatlan szeretetsugárzást kellett kibocsátania, mely az igazságra érzékeny embereket hozzá vonzotta, nála tartotta, és az igazság szüntelen keresésére ösztönözte. Mintha erőtér vette volna körül, melybe mindenki belenőhetett, aki találkozott vele. A híradások szerint Szókratész nem ismert félelmet. Katonakorában – háborúkban kellett részt vennie – akkor is higgadt maradt, amikor körülötte minden felkavarodott és veszett meneküléssé züllött. Azt mesélték róla, hogy órákig képes volt egyhelyben állni, mintha földbe gyökerezett volna a lába, amikor valami felismerés lepte meg és elgondolkozott rajta – annyira mentes volt minden futó külső benyomástól. Sohasem tolakodott előtérbe, csak a tényeket és az igazságot állította oda, s épp ez volt az erőssége. Amikor színházban jelenlétében őt nevetségessé tévő darabot játszottak, higgadtan felállt a nézőtéren, s állva maradt, szinte szótlanul kérdezvén: A színdarab Szókratésze valóban az-e, akit ti ismertek? Nézzétek meg, hasonlítsátok össze.

 

Platón

Valamennyi tanítványa közül Szókratész talán Platónon ejtette a legnagyobb sebet; azt a sebet, melyet az igazság ejt a régi lényen, ami után a régi lény semmiképpen sem maradhat ugyanaz, mint annak előtte, és tudja, hogy meg kell halnia. Platónban Szókratész lobbantotta lángra a bölcsesség szeretetét, általa vált filozófussá. Azt mondják, az ifjú Platón nagy tehetségű költő volt, és az állam politikai reménysége. Szókratésszal való találkozása után nagy lakomát adott. Minden barátja eljött, akik előtt kijelentette: Mostantól lemondok minden becsvágyó tervemről, hogy az államban vagy a költészetben szerepet játsszak, és a filozófiának szentelem az életemet. Verseit, kéziratait tűzre hajította. Néhány levél kivételével Platón Szókratész szájába adta összes felismerését, melyeket később híres párbeszédeiben hozott nyilvánosságra. Mert tudatában volt, hogy a Szókratészban élő láng – mely őt magát is felgyújtotta – ugyanaz a tűz: az egyetlen igazság. Ugyan mit számít, ki mondja ki ezt az igazságot? Szinte azt mondhatnánk, Platón úgy érezte, amikor eltöltötte az igazság: Szókratész beszél bennem. Hasonló kapcsolat lehetett Pál és Jézus között. Pál is tudta, hogy felismerései nem önnön magától, hanem a mindent betöltő, személytelen igazságtól jönnek, és annak a nevét adta neki, aki azt meggyújtotta benne. Mint Pál apostol, úgy Platón is folytatta, ami igazságként tört fel benne. Értelme volt az edény, mely felvette és rendszerezte az új ösztönzéseket. És iskolát teremtett, melyben Szókratész erőtere és hatásai szervezetten hozzáférhetővé váltak további körök számára is. Platónról azt mondják, hogy elmélyítette és hitelesítette az eleven igazságot, melyet Szókratész ébresztett benne, amennyiben több éven át Egyiptom rejtélyiskoláiban tartózkodott. Ott kapcsolta össze az igazság időtlen ösztönzését az ősi hagyományokkal, amelyekben a megelőző évezredek alatt fejeződött ki az egyetemes igazság. Ott hallott az emberiség és a világ fejlődéséről, Atlantiszról, az újramegtestesülés, a reinkarnáció törvényéről és az isteni erőkről, melyek a világot és az emberiséget vezetik. S az igazság erejével és az egyetemes tan bölcsességével eltelve az értelem által felfogható, követhető fogalmakba öntötte őket, amikor visszatért Görögországba.

A mítoszt a gondolkodással tette magáévá. Ez az ő nagy teljesítménye: Minden szívből fakadt ismeretet, minden képekben hagyományozott szent tudást önálló gondolkodással vett fel, s ezáltal mások számára is hozzáférhetővé, követhetővé, érthetővé tette. Az egyéni gondolkodás világába vezette be tudomását egy elmúlhatatlan, örök világról, egy örökéletű lélekről és útjáról a jelenségek múlandó világán keresztül. Azóta az emberek a gondolkodásban felkészülhetnek az igazság tapasztalatára. Azóta tudják, hogy van abszolút jó, szép és igaz, és tudatosan törekedhetnek rá.

Nem mintha a fogalmi gondolkodás erőnek tapasztalhatná az igazságot. Arra csak egy új gondolkodás, egy új tudat képes, mely magából az igazság erejéből született. De az értelmi gondolkodás közvetítheti az embernek, akinek sejtelme van a szellem elévülhetetlen világáról, e világ első visszfényét, és arra indíthatja, hogy útra keljen e világot megtapasztalni. Ezt az utat a lélek fejlődési útjának is nevezhetjük.

 

Az életmű

Platón tana nem magánúton, nem egy kamrácskában keletkezett. Az őt az igazság felé hajtó vágy fájdalmasan súrlódott tudatlanságból és valótlanságból született viszonyain. Platón kétségbeesetten vette tudomásul környezetének rendetlenségét: a politika, a társadalom és az emberek magánéletének rendetlenségét. Senki sem tudta, hogyan és mi szerint tájékozódjon – talán a szofistákon kívül. E látszatfilozófusok „tudták”. Azt mondták például: Az élet értelme az erősebbnek az érvényesülése. Pénzért meg akarták tanítani diákjaikat, hogyan birkózzanak meg az élettel, hogyan tüntethetnek föl a maguk számára kedvező megvilágításban mindent, hogyan lehetnek mindig fölényben. Ezen viszonyok között Platón elengedhetetlenül szükségesnek tartotta a földi világ és az örökkévaló világ igazságának a szembesítését. Belátásra késztetően és ésszel felérhetően akarta megindokolni, miért hamisak a szofisták által hirdetett tanok. Megcáfolhatatlanul meg akarta mutatni, mi az emberi lélek lényege, célja és útja. Azt remélte, ezzel minden őszintén gondolkodó embernek megvilágíthatja, hogyan viselkedjen, és milyen tulajdonságokat fejlesszen ki, hogy elérje lelke célját. Az embereknek úgyszólván markukba nyomta az észbeli eszközöket, hogy a lelkek és szellemek félrevezetőire rábizonyíthassák, hogy csábítók, és megajándékozta az embereket az élet átlátszóan tiszta és áttekinthető megalapozásával. Filozófiájában kiváltképpen azt mutatta meg, hogyan kell felépíteni az emberi együttélést, az államot, ha az emberi lélek célját hivatott szolgálni, így mércét nyert és közvetített, mely korának tájékozatlanságában járható, értelmes utat jelezhetett mind a társadalom, mind az egyén számára. Iskolát, akadémiát alapított. Igazságra törekvő emberek ott eszmecserét folytathattak, a közös erőtérben eljuthattak valami belátáshoz, és Platón vezetése alatt maguk alakíthatták ki a mércét, amely életüket az egyetlen célra irányította. Akadémiájának célja nem az értelem gyakorlatoztatása volt, habár a tananyaghoz tartozott a számtan és mindenekelőtt a mértan is. Ez azonban csak arra szolgált, hogy az értelmet mentesítse a határozott érzéki benyomásoktól, és alkalmassá tegye arra, hogy új benyomások tartályává váljon.

Platón életműve részben írásaiból áll, melyekkel hozzáférhetővé tette az egyetemes tant, részben akadémiájából, mellyel az arra felkészült emberekben fellobbantotta, megelevenítette, szította és megszilárdította az igazság fényét, majd általuk továbbterjeszthette. A diákok megtanulták megismerni önmagukat és a világot. Megkövetelték az igazságot és leleplezték a hamisságot, a valótlanságot. Új életet éltek magán és társadalmi téren egyaránt. Maguk is filozófusokká, az igazság szerelmeseivé váltak.

Platón azonban még ennél is tovább ment. Minden zűrzavar ellenére talán mégis lehetséges valahol a világon felépíteni egy politikai közösséget, mely tagjai lelki útjához a legjobb feltételeket nyújtja! Belevágott a merész kísérletbe. Szicíliában élt egy Dioníziosz nevű ifjú uralkodó sokat ígérő hajlamokkal. Ha sikerül fellobbantani benne az igazság lángját, a filozófiát, akkor lehetségessé válna, hogy a filozófiára alapítaná és építené államát. Szicíliai I. Dionízioszt Platón megpróbálta fellelkesíteni e terv iránt, és lefektetni benne az alapokat. Az uralkodót azonban nem az igazság lobbantotta lángra, hanem csupán a becsvágy. Bár Platón fáradozása hízelgett neki, hamarosan elege lett belőle és az eszméiből. Majd úgy is tűnt, mintha tanítója életére törne, mire Platón csalódottan visszavonult. Nyilván nem lehet egy embert célzottan az igazság szolgájává tenni, mégha magában hordja is az igazság sejtelmét.

E kísérlet után néhány évvel Platón meghalt. Mint igazi filozófus, egész életerejét az igazság megismerésének és mind önmagában, mind pedig a világban való megvalósításának szentelte. Hagyatéka mindmáig fennmaradt és hat, mint Szókratészé is.

Noha mindig félreértették, az emberiséget tovább hajtja az igazság ösztönző ereje, mely e két filozófusban feléledt.

Gyógyíthatatlan sebet ejtettek az emberek értelmi gondolkodásán. Az értelem bármiféle eltévelygése ellenére a gondolkodásnak ismételten vissza kell térnie az örök igazsághoz.

Az emberi lélek lényege, eredete és feladata

 

Platón filozófiájában a lélek központi tényező, s mindenütt hangsúlyozza a lélek isteni eredetét. Azt mondja, bele vannak vésve az ősképek, illetve az örök természet szellemi eszméi.

 

Az emberi lélek ugyan a látható földi világ felé fordulhat. Ám ekkor az abszolút lét iránti vágy fogja kísérni és tövisként zaklatva emlékeztetni eredeti életére. Ezért lényege szerint a lélek közvetítő eszköz a földi és az isteni világ között.

S amíg szellemi maggal rezeg egy emberben, addig az ember nem veszhet el a külső természetben. Fontos azonban, hogy az isteni szikra feléledjen a lélekben és átvegye a vezetést. Platón összes példázata a lélek eme isteni eredetét szemlélteti. A lélek feladatát és magasztos küldetését mutatja, még ha a lélek a földi világban raboskodik is. Ez a tárgykör jellemzi Platón filozófiáját, az egyetemes bölcsesség szeretetét.

 

A tökéletes lélek lényege

Platón a következő példázatszerű meghatározást adja a lélek lényegéről:

Az eredeti, halhatatlan lélek eszméjét egy szárnyas kocsinak nevezi, melyet két paripa húz. A kocsis a szellem-elv, azaz isteni bölcsesség és értelem, míg a paripák a bátorságot és a vágyat jelképezik. Mivel a paripák engedelmeskednek a kocsisnak, a kocsi a szárnyas fogatnak és kocsisának egyesült erejét ábrázolja. „A tökéletes és szárnyaló lélek magasabb terekben lebeg és kihat az egész világra.” Fölfelé tör ama „mennyfölötti helyre”, fölkeresvén „… a színtelen, alaktalan, igazán létező lényt”. Ott látja az igazságot, igazságosságot és az igaz tudományt, és a kocsis ambróziával és isteni nektárral eteti paripáit. A szárnyas kocsi képében Platón isteni lelke a szellem útitársának tűnik. Az embert a szellemlélektudattal látja el, amelyről a Szellemi Iskola, a Lectorium Rosicrucianum is beszél. Táplálékát az isteni ősanyagból kapja, s ismeri és teljesíti az egyetemes tervet.

 

A halandó lélek

A földi ember lélekkocsija viszont – szól tovább a példázat – szárnyszegett lett, két paripája különböző természetű. Van egy nemes paripája: a bátorság; és egy közönséges, alantas paripája, a földi vágy. A két paripa különböző természete miatt a kocsi irányítása nehézzé és fáradságossá válik. Hát még ha az alantas, a közönséges paripának sikerül felülkerekednie, s alávetnie a nemeset! Akkor már egyik sem engedelmeskedik a kocsisnak. A lélekkocsi szárnyszegetten leereszkedik a földre. A lélek aztán addig bolyong, míg „bele nem botlik valami merevbe, amelyben letelepszik, fölvesz egy földi testet, melyről úgy tűnik, hogy a lélek ereje képes mozgatni. Ezt a párost, ezt a kettőt, a lelket és a testet aztán földi lénynek nevezik, és megkapja a halandó jelzőt”. Az eredeti lélek most a földi testben raboskodik, melyet megelevenít és mozgat. Szellemi magja – a kocsis – tétlenné vált, s a lélek és a test kapcsolatának mértékétől, szorosságától függően nehéz észrevétetnie magát. Ettől kezdve két különböző lelki élet fejlődik ki. Az egyik a földi természettel azonos, a másik szellemi ugyan, de többé-kevésbe hatástalan. Ebben az összefüggésben úgy a Szellemi Iskola, mint Platón bukott természetlélekről, isteni eredetétől elvált, lehasadt lélekről beszél, mert a szellemi mag alszik benne, hatástalan. Ez az ember számára csupán egy földhözragadtan korlátolt tudatot tesz lehetővé.

Hogyan bukhat el a lélek? Ez hogyan magyarázható? Hiszen isteni eredetű! A Platón féle eredeti lélek ötlete először egy egyetemes világlélek, végül pedig a Jó legmagasztosabb eszméjéhez vezet. A Jó a világmindenség Atyja és okozója, s ezzel a világlélek és a halhatatlan emberi lélek alkotója is.

 

A világlélek keletkezése

A mindenség atyját Platón a világ építőmesterének mondja: „Mivel nem nyugalomban, hanem illetlen és rendetlen mozgásban talált minden láthatót, a rendetlenségből rendbe hozta, mert ez utóbbi mindenképpen jobbnak tűnt neki az előbbinél”.

Platón itt magáévá teszi a korabeli görögök mitologikus gondolkodását, amely szerint a világegyetem keletkezése előtt a káosz, az üres tér volt. Az Atya egy rendezetlen lélekanyagból világrendet alkotott, mégpedig egy meghatározott isteni terv szerint. A rendet és összhangot jelölő „kozmosz” fogalmát Píthagórasz alkotta, s ezt a folyamatot így ábrázolja: Egyetemes terv szerint rendezett világtest keletkezett. Az ok azonban, mely „…minden keletkezés és a világ-egész elrendezőjét a rendezésre bírta, …jó volt”. A kozmikus testnek az isteni példa ábrázolójának kellett lennie, mert az Atya azt akarta, hogy „minden a lehető legjobban hasonlítson őhozzá”. „Úgy találta, hogy ami az isteni gondolkodóképességet és értelmet nélkülözi, az nem tökéletes, és mivel a lélek közvetítése nélkül lehetetlen értelmessé tenni bármit is, … a léleknek értelmet, a testnek pedig lelket adott, és ebből készítette a mindenséget, hogy tökéletessé tegye az ő természetének megfelelő legszebb és legjobb művet”.

 

Értelem és szükségszerűség

A kozmosz tehát a világlélek után keletkezett, amikor is Isten ezt a „kiválósága szerint korábbi és öregebb lelket a neki alárendelt test parancsolójává és urává” nevezte ki. Hogy a világlélek teljesíthesse feladatát, az isteni értelem oszthatatlan, változásnak alá nem vetett létéből, és a kozmikus test osztható, a testekben változó, és ezért szükségszerűen fejlődésnek alávetett létéből elegyítette össze.

A világlélek ennek következtében a kétféle létrendet összekapcsoló anyag, mert mindkét természet elemeit tartalmazza, az örök természetét és a kozmikus test változó természetét is. Ő a kozmosz értelmet és szükségszerűséget összekapcsoló eszméje. Amennyiben az értelem és a tudás a kozmosz parancsolójaként kering és az öröklét természetére tekint, szükségképpen a teljesség felé halad. Ha a kozmikus test érzékileg észlelhető tényezőjét nézi, „akkor megbízható és helyes vélemények és feltételezések születnek”. Bárhová tartson is, mind tudása, mind észlelései összhangban maradnak az isteni forrással.

 

Az emberi lélek keletkezése

Az emberi nemnek is létre kellett jönnie, hogy kiteljesüljön a világépítő mester műve. Az Atya azzal bízta meg az isteneket (a görög istenek a természeti erők jelképei, képviselői), hogy halandó emberi testet alkossanak a kozmikus minta alapján. Ám ami az emberben isteninek nevezhető, annak az emberbe helyezését, elvetését és megkezdését megtartotta magának.

E vetés alatt Platón az emberi lelket érti. Hogy megteremtse, az Atya „a korábban megmaradtakat ismét az első lombikba töltötte, amelyben a világ lelkét vegyítette össze, s aztán nagyjából ugyanúgy elegyítette, de nem ugyanolyan tisztán”.

 

A halhatatlan lelkek testbe zárása

A lelkeket átadta az isteneknek, s ezeknek kellett aztán a lelkeket halandó testekhez csatolniuk. „A szükségszerűség törvénye szerint beültették őket a testekbe, miután Isten minden lelket egy csillaghoz osztott be, kioktatta a mindenség természetét illetően, amelyhez járművet utalt ki neki, és minden léleknek kihirdette az elkerülhetetlen törvényeket.

Az emberi lélek tehát a világlélekből keletkezett; ezért szintén az isteni és a testi lét elegye, az isteni értelem és a szükségszerűség keveréke. Mivel azonban az ember teste halandó, a szükségszerűség másképpen hat őreá, mint a kozmoszra.

 

Az emberi lelkek isteni megbízatása

A lelkeket Isten, a mindenség atyja oktatja a szükségszerűség törvényeire, amennyiben igaz ismereteket és isteni gondolkodóképességet ad nekik.

Az ember kettős természetű, isteni és halandó. Mivel a halhatatlan lelkek keringése a testbe záráskor halandó testhez kapcsolódott, elveszíthetik az uralmat a test fölött.

Akkor a lélekbe hatoló érzéki benyomások magukkal ragadhatják a lélek keringéseit, az egész lény mozgásba jön, és „rend és ész nélkül a véletlen vezérli”. A lélek „mindeme behatás következtében eleinte esztelenné válik, ha a halandó test béklyójába vetik”.

A lelkek feladata abban áll, hogy az esztelen mozgást fokozatosan lehiggasszák az értelem segítségével. A lélekkocsi példázatban a kocsis az értelem. Az értelmetlen mozgást az összekülönböző paripák okozzák. Platón azt mondja, ezen csak a lélekben lakozó szellemi képességgel lehet uralkodni.

Az embernek – így folytatódik Isten tanítása – igazságos, boldog, az eredeti léttel rokon életet kell élnie. Akkor a kiszabott idő múltán lelke mintegy szárnyra kelve „visszatér a rokon csillag székhelyére”.

 

Az emberi lélek bukása és a szükségszerűség, a karma törvénye

Ha azonban a lélek elhibázza küldetését, akkor ezen a bolygón, a földön kell laknia a test rabjaként. Elveszíti szárnyait, és a szükségszerűség kormányozza ész nélkül.

E törvényt végzetnek, a sors hatalmának, karmának tapasztalja, azaz addig kell bűnhődnie igazságtalanságáért, míg vissza nem emlékszik igazi eredetére, és meg nem keresi az isteni küldetés útját. Ez a folyamat végtelenül hosszú ideig tarthat, mialatt a léleknek újabb és újabb életformát kell választania azon erők befolyására, melyeket maga hívott fel élete során. Tapasztalatainak összege abban az erőben halmozódik fel, melyet az Iskola aurikus lénynek, Platón belső démonnak nevez. Mert a sors – mondja Platón – mindenkinek elküldi a démont, akit kiválasztott magának őrzőül és a választott események végrehajtójául. Az eredeti lélek mindaddig fogoly marad egy újabb és újabb földi emberlétben, míg fel nem éled benne az értelem hangja, és a szükségszerűség ismét az ész uralma alá nem kerül.

Platón példázatainak teljes mélységét csak az egyetemes tan ismeretével lehet megérteni, s ebből a szempontból példázatai feltűnően hasonlítanak más gnosztikus iratokéhoz. A lélekkocsi képe például a Bhagavad Gitában is megjelenik. Ardzsuna, az emberi lélek kocsiját a szellemvezér Krisna kormányozza az ellenséges földi környezetben. A Bhagavad Gita tagolása is a szellem, lélek és test hármas beosztását tükrözi. A lélek helyes szemléletéről, igaz odaadásáról és helyesen cselekvéséről van szó, mert a lélek a közvetítő a szellem és az anyag között.

A szárnyas lélek képében Platón folytatja ezt a hármas beosztást. Három lelkiállapotot tárgyal, melyeket három különböző lélekrészhez és három lelki erényhez rendel hozzá. Mint más gnosztikus iratokban, a lélek Platónnál is a fénybirodalomból származik, ahol isteni életet élt. De egy ellenséges földi természetbe hullott, s itt sötét rabságban, szinte barlangban sínylődik, vagy sírban fekszik, mint Rózsakereszt Keresztély példázatában. A lélek ebben a rabságban addig bolyong szellemileg vakon, míg vissza nem emlékszik valódi eredetére.

Akkor végig kell küzdenie egy belső tusát, mialatt meg kell tisztulnia a földi salaktól. A Szellemi Iskola is beszél erről a hosszú tisztulási szakaszról, amely végül a szellemszikra segítségével a lélek megváltásához vezet. A három lelkiállapotot minden emberi lélekben a három lélekrész: a szellem, a bátorság és a vágy hozza létre, attól függően, melyikhez fordul a lélek, mely még rabságában is alapjában szabad marad. Rabsága éppen abban jut kifejezésre, hogy – mint fogoly – nem ismeri fel a szellemet, s ebben az állapotban földi módon, azaz alantas vággyal keverve kell kiélnie három lelki adottságát. Így önmagát tartja bilincsben. A megbilincselt lélek halandó – ámbár szellemvezére halhatatlan, mondja Platón. A lélek halhatatlansága a szellemvezér halhatatlanságán alapul. Az a lélek szellemlélek, mely nem csupán életet és mozgást kelt, hanem minden külső erőtől függetlenül magától is mozog. A Szellemi Iskola tanítása szerint is halandó a földi természettel összenőtt lélek, de szellemi magja örökéletű. Ha ez a mag feléled, akkor új lélek születhet víztől és szellemtől. Az új lélek Platón „szárnyas lelke”, amelyet az örök anyag és az isteni szellem táplál, s amely a „mennyfölötti helyre” vonul. A megtisztult, földi salaktól mentes szárnyas lélek az ő három részét megfontoltságnak, bátorságnak és önuralomnak éli át. Ha mindhárom erény harmonikusan egymáshoz fűződik, akkor a lélek legfennköltebb erényéhez, az igazságossághoz vezetnek. Akkor a szárnyas lélek visszatért eredetéhez, a világlélekhez. Akkor részesül a világlélek tiszta mozgásában, és boldogsága abban áll, hogy igazságos és jámbor életet él.

Ugyanerről a folyamatról tanúskodik a Szellemi Iskola nézete is, amikor a lélek víztől és szellemtől történő újjászületéséről szól. A világlélek, tehát a Krisztus, az ősanyag élő vizéből és az isteni szellemtűzből jött létre. Az emberi léleknek Platónnál is a világlélek tiszta vegyületéből kell újjászületnie. Az új lélek össze fog kapcsolódni az isteni szellemmel, és megint eredeti mikrokozmoszként élhet. Platón szerint el fogja hagyni földi lakhelyét – mert a Föld csak az idő eszköze -, és szárnyas lélekként megtalálja igazi székhelyéül a mindenség Atyja által valaha neki rendelt csillagot (Platón itt állócsillagról beszél). Mindketten, a mikrokozmosz is, csillaga is az örökkévalóság járművei lesznek akkor, és küldetésüket egy nagy kozmikus rendszerben fogják teljesíteni. Platón az embert ábrázoló fordított növény példázatában foglalja össze legjobban a lélek lényegét, feladatát és rendeltetését. Eszerint a lélek szellemi székhelye az ember feje. Ugyanis ott gyökerezik az égben. A fejben található tehát az ember isteni védőszelleme!

Mivel a lélek mind a szellemi életben, mind pedig az anyagi létben részesül, „a fejünkben az életbe lépésünknél tévútra került körforgásokat vissza tudja vezetni a mindenség összhangban lévő körforgásaihoz”. Így „az egész testet felfelé irányítja”, mint növényt, mely most az élet fájává vált.

Platón három legfontosabb példázata

 

Barlang – – Az emberek földalatti, barlangszerű helyen élnek, melynek van egy fény felé nyíló bejárata, gyermekkoruk óta meg vannak azonban bilincselve olyannyira, hogy alig képesek mozogni, mindenesetre nem tudnak a fény felé fordulni, hanem kizárólag a barlang hátsó falát nézhetik. Kint a barlang előtt, az emberektől távol tűz ég. A tűz és a barlang között mások járkálnak és mindenféle tárgyakat visznek ide-oda. A tűz világossága miatt e tárgyak árnyéka a barlangba, a hátsó falra, a megbilincselt rabok elé vetítődik, akik az igazságot nem ismervén az árnyakat tartják a valóságnak. Ám ha megszabadulhatnának bilincseiktől és megfordulnának, akkor magukat a tárgyakat látnák, nemcsak az árnyékukat. Megláthatnák a fényt is, mely először elvakítaná őket, úgyhogy kezdetben semmit sem látnának, míg hozzá nem szoktak az új helyzethez.

Az ember kezdetben szinte csak árnyképeket ismer, embertársai és a dolgok külső megjelenését. Ha azonban megszabadul az érzéki észlelés bilincseitől, akkor megismerheti az emberek és a dolgok lényegét. A béklyóitól megszabadult ember végül a világosságot is látja, minden teremtett dolog okát és alkotóját. A megkötözöttek ezt semmiképpen sem tudják kieszközölni. A fényből visszatért egykori rabtársuk beszámolóját el sem hinnék, sőt üldöznék, vád alá helyeztetnék, vagy meg is ölnék.

 

A nap – – Ahogyan az ember szeme a fényhez és a fény a naphoz, úgy viszonyul az ember lelke az igazsághoz és az igazság Istenhez. A szem a fény közvetítése révén lát. A fény ajándékozza meg a szemet a látóerővel. Minél több fényt lát a szem, annál fényszerűbbé válik. A nap a fény forrása, a látás és a láthatóság okozója. Amire a szem irányul, azt észreveszi és felveszi magába.

Hasonlóképpen a lélek: ha az igazság fényéhez fordul, akkor megismerheti. Az igazság adományozza a léleknek a lélek látóerejét, az észt. Ha viszont a lélek a sötétség, a hazugság felé fordul, akkor elsötétül és elveszíti erejét. Cselekedetei zavarosak, megzavarodottak, esztelenek lesznek.

Ahogyan a szemnek látóerőt adó fény nem maga a nap, úgy az igazságot megjelentető, megismertető sugár sem maga a legmagasságosabb. A napba, melyet önnön fénye burkol, nem nézhetünk bele földi szemmel közvetlenül. Ugyanúgy Istent sem ismerhetjük meg közvetlenül, de észlelhetjük igazságának sugarait az értelmes, fény felé forduló lélekkel. Ahogyan tehát a nap és az anyagi szem között a fény közvetít, úgy közvetít az igazság a lélek és a Jó, a legmagasságosabb között. A nap a fény segítségével ajándékozza meg a szemet a látás képességével. Isten a lelket az igazság segítségével ajándékozza meg a belátás és megismerés képességével.

A földi világ úgy viszonyul az isteni világhoz, mint a földi fény az igazsághoz, mint a nap Istenhez. A földi világ teljesen az istenitől függ. Ezért a nap Platón számára „a Jó hajtása”. A földi nap egy szellemi nap terméke.

„Ha szemem nem lenne napszerű,

akkor a nap látása nem lenne egyszerű.

Ha nem élne bennem Isten, a nagyerejű,

akkor az isteni nem lenne nekünk nagyszerű.” (Goethe)

 

A vonal – – a lélek megismerő lépéseit vázolja az igazsághoz vezető úton. Egy vonalat adott arányban két nem egyenlő részre osztunk, majd mindkét részét újra megosztjuk ugyanabban az arányban. Így négy szakasz keletkezik. A részvonalakon fekvő szakaszok ugyanúgy aránylanak egymáshoz, mint az eredeti két rész.

A felosztott vonal szakaszai a különböző létrendeket ábrázolják. A vonal első, kisebb fele a keletkezés birodalma, a szüntelenül változó jelenségeké. A vonal második, nagyobb fele az eszmék birodalmába vezet, s ez az abszolút lét.

A két létsíkhoz a megismerés megfelelő foka tartozik.

A keletkezés birodalmában az ember kizárólag érzéki észlelésére van utalva. Az eszmék világában ellenben a létező hat, melyhez az ember megismerés által belülről közeledhet. A vonal fokai az érzéki észleléstől az eszmékig vezetnek. A vonal az eszmék birodalmába vezető létra, az oda vezető út. Az eszmék világa az isteni igazság és értelem világa. Mivel a magasabb létsíkok ismerete lehetővé teszi a láthatótól független tudást, a vonal hozzátartozó második fele nyitva marad, határtalan.

A vonalpéldázat mutat irányt a léleknek, merre kell mennie a megszabadulás ösvényén: az eszmék világa felé. Az út a keletkezés birodalmában kezdődik, mégpedig a vonal legkisebb szakaszán. Ott az ember csak a dolgok külsejét, a jelenségeket látja, melyeket érzékszervei segítségével észlel. Az út a keletkezés birodalmában a vonal eggyel nagyobb szakaszán folytatódik. Itt az ember észlelések alapján elképzeléseket alkot magának, a vélemények és a hit területén mozog.

Ezután lép át a vonal nagyobbik felére, az eszmék birodalmába. Ennek a félnek az első szakaszán a gondolkodás működik, és az ember biztos fogalmakat nyer a dolgok és emberek lényegéről. A vonal utolsó szakaszán magukat az eszméket ismeri meg és egyesül velük. Az érzéki észlelés úgy viszonyul a képzelethez, mint a fogalmi gondolkodás az eszmék megismeréséhez. Ugyanilyen viszonyban áll a jelenségek birodalmában az ismeret és az igazság birodalmában a tudás.

Egymás terhét hordozzátok

 

Egymás terhét hordozzátok – mondják gyakran. Például, ha arról van szó, hogy egy nehéz tárgyat segítsünk vinni valakinek, vagy hogy türelmesen meghallgassunk valakit, aki a problémáiról szeretne beszélni. Vagy ha nagyszabású jótékonysági akciót szerveznek. Kétségkívül sokszor van szükség arra, hogy vigyük a másik terhét. Hát nem magától értetődik, hogy segítsünk egymásnak?

 

Pál a galáciabelieknek írott levél hatodik fejezetében nyomatékosan utal e szabály jelentőségére, és nagyhatású indokot hoz fel rá; „… mert így töltitek be Krisztus törvényét.” Kik voltak a galáciabeliek? Az akkori gnosztikus csoportok egyikéről van szó, akik a Földközi tenger körül éltek. Ki volt Pál? Nagytapasztalatú szellemi vezető, akire többek között a galáciabeliek csoportja is rá volt bízva. Egy férfi gnosztikus belátással, gnosztikus tudással és mély bölcsességgel. Azt lehet mondani: a Gnózis szolgája volt, Ktisztus utóda, keresztes. Olyan valaki, aki – mialatt egyik csoporttól a másikig, egyik városból a másikba utazott – még arra is szakított időt, hogy levelet írjon a további támogatásra rászorulóknak. S ezt olyan korszakban, amikor egy levél megírása csöppet sem volt mindennapi dolog. Ezért föltehetjük, hogy Pál csak akkor alkalmazta az írott formát, ha az tanulói gnosztikus fejlődését szolgálta. Ebből arra lehet következtetni, hogy Pál szavait – „Egymás terhét hordozzátok, mert így töltitek be Krisztus törvényét” – sokkal átfogóbban kell értelmezni, mint általában szokták. Ebből adódik a kérdés: Akkor hogyan kell érteni őket?

 

Két fogalom

A kinyilatkoztatásban két fogalom jelentése fontos, mégpedig a „teher” jelentése, és azé, amely a „Krisztus törvénye” kifejezés mögött rejlik. Nézzük először a „teher” fogalmát. John Bunyan „Zarándokút”- jában a zarándok nehéz terhet cipel a hátán, amelyet maga nem képes lerázni. Csak akkor emelik le róla, amikor kitartva zarándokútján eljut bizonyos pontra. Ez a teher a mikrokozmosz karmája, minden tapasztalat hiánytalan eredménye, melyek az egymásra következő megtestesülések – megszerzésük – során íródtak be a mikrokozmoszba. A mikrokozmosz új megtestesülésének sorsát pedig mindig a karmikus törvény, az ok és okozat törvénye határozza meg. Ez addig ismétlődik, amíg a személyiség a karmikus törvény alapján el nem érkezik a belátáshoz, hogy ebben a dialektikában sosem érhető el a valódi megszabadulás. Ez az eredeti élettérhez vezető visszaút feltétlenül szükséges kezdete.

A karmikus törvényt egyedül egy magasabb törvény szüntetheti meg: Krisztus törvénye. Ez a törvény így hangzik: „Szeresd Istent mindenek fölött, felebarátodat pedig úgy, mint tenmagadat.” Hogy e törvényt betölthessük, tudnunk kell, mit jelent „egymás terhét hordozni”. A galáciabelieknek írott levél ugyanazon fejezetében azt mondja még Pál; „kiki a maga terhét hordozza”. Ezzel világosan kiemeli, hogy a tanulóktól nem várják el, hogy átvegyék mások karmáját, vagy hogy karmát cseréljenek. Arról sincs szó, hogy az egyik én-személyiség megsemmisíthetné a másik karmáját. A „hordozás” ebben az összefüggésben egészen mást jelent.

 

A kulcs: a lélekegység

Amint a kereső megtalálja a Szellemi Iskolát, már meg is kezdte a lélek újjászületésének folyamatát. Jan van Rijckenborgh így magyarázza „Az egyiptomi ős-Gnózis” harmadik részében, hogy abban a pillanatban, amint a lélek újjászületik, eggyé válik minden más lélekkel. A lélek- közösségben nem létezik elkülönülés. Míg a csoportot mindig különálló egyedekből kell alakítani, a lélekegység kezdettől fogva abszolút valóság. Minden lélek létében egy az összes többi lélekkel. A Szellemi Iskola tanulóságának lényeges tényezője, hogy tudatosítsuk: van lelkünk és egységben él az összes többi lélekkel.

Következményként egyre szélesebbre tárulnak a leplek. Egy ilyen lélekközösség nagyszerű erőket fejleszthet. Olyan erőket, melyeket nem lehet ebből a természetből megmagyarázni, melyek minden – a közösségbe felvett – lelket segítenek és támogatnak az ösvény bejárásában. A Szellemi Iskola élő testének csoportegységében mindenki kapcsolódik egymáshoz – ez ugyanúgy érvényes jelen korszakunkra, mint Páléra. E kapcsolat felismerése kéz a kézben halad a megszabadulás útján való fejlődéssel. Az ilyen csoport által felszabaduló lélekerők az egész tanulóseregben gyógyító felebaráti szeretetként hatnak. Ez a felebaráti szeretet a személy tekintélyétől függetlenül mindenkinek segít viselni karmikus terhét, mindenkinek, akinek lelke már újjászületett. Ez a szeretet gyógyító erő, és olyan mértékben növekszik, ahogy a csoport valódi tudata nő, és amilyen mértékben be is bizonyítja a megfelelően alkalmazott életvitellel.

 

A nehéz terhet könnyűre cserélni

A karmikus terhet leemelik a tanulóról, mihelyt „meghal az Úr Jézusban”, ahogyan a klasszikus rózsakeresztesek kifejezik. Ez azt jelenti, hogy fenntartás nélkül és örömmel bízza a Másikra a mikrokozmikus rendszer egész vezetését. Akkor a súlyos karmikus terheket leemelik rólunk, és helyükre „a szelíd – gyönyörűséges – iga és a könnyű teher” lép, melyről Máté 11.-ben van szó. Ez az iga és teher Krisztus feltétlen és örömteli követését jelenti. A szolgálatban mindenki mindenkiért, együtt alkotván egy gnosztikus égi hajót, ama sereg megmentésére, melyet senki meg nem számlálhat.

Platón és Marsilio Ficino

 

Képzeljünk el egy a középkor vége felé élő európai lelket. Egész anyagi és szellemi környezetét az egyházi tanítás képezi, mely a Biblia dogmatikus magyarázata mellett Arisztotelész logikus-fogalmi természet- és világnézetére hivatkozik. Ez a lélek azonban érettsége miatt sejti az eleven igazságot, vágyik a megismerésére és küzd is ezért. Körülötte azonban mindenütt szellemi sötétség honol, melynek áttöréséhez nincsen elég ereje. Ekkor a hagyományokban találkozik Platónnál, és észreveszi, hogy itt a világ és az igazság hiteles tanújára talált. Ezt csodaszámba veszi! A legnagyobb hála érzetével tanulmányozza Platón írásait, s megtalálja bennük legbensőbb sejtelmeinek megfogalmazását és igazolását. Gondolkodása így lépésről-lépésre közeledik a szellem világához.

 

Ilyen lélek volt Marsilio Ficino (1433-1499). Sok kereső lélek járt így annakidején. És a platónikus filozófiával való érintkezés rohamosan terjedő tüzet gyújtott. Ficino volt a fáklya, mely e tüzet mindenfelé terjesztette. Hatalmasok képében jótevőkre és támogatókra talált, akiket szintén lángra lobbantottak a görög filozófus gondolatai. Cosimo de Medici megbízásából latinra fordította Platónt, és újra megelevenítette a régi platónikus szokásokat: Lorenzo de Medici alatt összegyülekeztek lakásán a jogok tudósai, filozófusok, államférfiak, orvosok, művészek, lelkészek és sok más. Szinte új platónikus akadémia keletkezett egy magánlakásban. 1474-ben újra felvettek egy szokást, mely Platón halála után több évszázadon át folytatódott. November 7-én, mely – így ismeretes – a filozófus születésnapja, de halálánk dátuma is, ünnepi lakomát rendeztek a Platón által ecsetelt „Symposion”-hoz hasonlóan.

A Ficino által megelevenedett Platón így nemcsak a reneszánsz-korszakbeli Olaszországra, hanem egész Európára kisugárzott. Ez nem volt ugyan a szellem újabb, közvetlen kezdeményezése, de a múlt ereje elegendő volt még ahhoz, hogy a kereső ember számára világító szövétneket képezzen az ösvényen. Platón filozófiája nyitva tartotta az igazság közvetlen megtapasztalásához vezető utat.

Nem sokat számít, hogy Ficino aztán nem volt képes megszabadulni a hagyományoktól, amelyekben felnövekedett. Vallása dogmatikáját megkísérelte összeegyeztetni Platón tanaival, s megfogalmazott például egy „Platónikus teológiát”. Platón által a múltból átragyogó igazság azonban szomjúhozó lelkének frissítőt nyújtott, s őbenne gyökeret eresztett. Platón „Symposion”-jára támaszkodva megírta művét „A szeretetről”. Ragadjunk ki egy példát, mely fogalmat ad arról, hogyan tükröződött Ficino szellemében Platón filozófiája:

 

„Hogyan kell Istent szeretni

Az ész úgy viszonyul Istenhez, mint a szem a napfényhez. A szem nemcsak keresi a világosságot, hanem csakis a világosságot keresi. Ha a testek, a lelkek és az angyalok tetszenek nekünk, akkor tulajdonképpen nem ezeket szeretjük, hanem Istent őbennük A testekben Isten árnyékát, a lelkekben ábrázolását, az angyalokban pedig ábrázatát szeretjük. Így jelenleg Istent szeretjük minden dologban, hogy végül mindent Istenben szeressünk. Ha ugyanis ilyen az életvitelünk, akkor eljutunk ahhoz, hogy mind Istent lássuk, mind pedig mindent Istenben lássunk, és ő magát, valamint őt minden dologban szeressük. Aki a jelenben szeretettel Istennek adja magát, az eljövendő életében Istenben találja magát, mert visszatér Isten ötletéhez, mely őt megalkotta. Ott aztán – ha még hiányozna belőle valami – helyreáll, tehát újraalkotódik, és örökre egyesül az eszméjével. Tudnotok kell, hogy az igaz ember egy az eszméjével. Ezért földi létünk folyamán, amikor el vagyunk választva Istentől, nem vagyunk igaz emberek, mert eszménktől, igazi alakunktól el vagyunk választva. Ahhoz vezet vissza minket az isteni szeretet tiszta életvitelünk alapján. Itt megosztott és megcsonkított állapotban vagyunk, ott a szeretet egyesít az eszménkkel, s ez helyreállítja tökéletességünket.

Először tehát Istent a dolgokban szerettük, hogy aztán a dolgokat őbenne szeressük. A dolgokat Istenben azért tiszteljük mindenekelőtt, hogy visszanyerjük önmagunkat, s így Istent szeretve önmagunkat szerettük.”

Az egyiptomi ős-Gnózis: VII. Megváltás és bűnbocsánat

Jan Van Rijckenborgh

 

Mielőtt folytatnánk Hermész Triszmegisztosz Pimanderének magyarázatát, jó lesz még egyszer részletezni az előzőekben megbeszélt dolgok következményeit, mert ezek mind felmerülnek azok esetében, akik valóban be akarják járni a megváltás ösvényét.

Bevezetésül János evangéliumának 15. részével (9-17) szembesítjük az olvasót: „Amiképpen az Atya szeret engem, én is úgy szeretlek titeket. Maradjatok meg ebben az én szeretetemben. Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben, amiképpen én megtartom az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.

Ezeket beszélem nektek, hogy megmaradjon bennetek az én örömem, és a ti örömetek beteljék. Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szeretlek titeket. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura: titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon: hogy ha az Atyát kéritek az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy egymást szeressétek.”

Idézzük fel még egyszer, amit a Pimander megbeszélt részéről kaptunk. Először a mennyei embert látjuk, teljes dicsőségében. Másodszor kitűnik, hogyan elegyedett el a mennyei ember a dialektikus természettel. Harmadszor pedig, hogyan keletkezett a mennyei emberiségből hét faj, melyeket a dialektikus világmindenség benépesítőinek nevezhetünk. Végül azt figyelhetjük meg, hogy a bolygó minden lakója, minden alak és létállapot, az eredeti hét faj alfajaiból keletkezett.

Szóval az eredeti mennyei elv fokozatosan a lények miriádjaira hasadt. Ez a hasadás addig a pontig haladt, amíg a számtalan lényben az eredeti dicsőségnek már csak egyetlen magszeme maradt. Mi mindannyian azon lények végeláthatatlan seregéhez tartozunk, amelyek az eredetiségnek már csak egyetlen magját hordozzák magukban. Hogy a dialektikus természetben nem lehet mélyebbre süllyedni, vagyis a világosság vetését már nem lehet tovább osztani, az a következő tényekből adódik. A Szellem semmiképpen sem osztódhat és sugározhat ki, ha a Szellem birtokosa a birtokának nincsen tudatában, Jézus magszemének, az ősatomnak számtalan birtokosa nincsen tudatában ennek a birtoknak. A MAG akkor csak latensen nyugszik bennük, szinte elsüllyedve, és tehetetlen, nem tud tovább hasadni.

Továbbá a hét eredeti főfajból szétágazódott mikrokozmoszok csak akkor tudnak a fajtájuk szerint fennmaradni, ha megfelelnek az eredeti dialektikus természet képletének, amelyből származnak. Ez a helyzet még a lények milliárdjainál, amelyekben a magszem nyugszik, amíg ezek a lények legalább is minimálisan össze nem férnek a dialektikus természet törvényeivel. Szóval a magszem a mikrokozmosz közepén marad, amíg a természethez kötött mikrokozmosz és a természet, az anyag törvényei el tudják viselni egymást. Ha egy lény életszínvonala az anyag törvénye alá süllyed, akkor a végzet felőrlő hatása alatt a mikrokozmosz „felszabadul”, szinte elbocsátják, és visszafejlődik, vagyis elemeire bomlik.

Ekkor nemcsak a mikrokozmoszban lévő személyiség hal meg, hanem maga a mikrokozmosz is! Mert már nem képes az anyagot megtámadni és saját erejéből megszabadulni tőle. Az eredeti világosság magjának, mely egy ilyen mikrokozmoszban foglyoskodott, ekkor már nincsen lakása, s így megnyilvánítatlanul tér vissza az eredetéhez.

Ezt a magyarázatot megismételjük: A mikrokozmosz a dialektikus elsüllyedtség bizonyos mélypontjáig merülhet.

Ha erre nem következik felemelkedés, akkor ez a mikrokozmosz, újra meg újra ismétlődő személyiség-életrekeltések sorozatában, elképzelhetetlenül és érthetetlenül hosszú ideig lehet az anyag múlandósági törvényeinek alávetve. Ezt az állapotot semlegességi állapotnak nevezhetjük.

Ha a mikrokozmosz az anyag törvénye alá süllyed, akkor „elbocsátják”, vagyis az anyag az anyaghoz tér vissza, a világosságelv pedig a világossághoz. Ez a megsemmisülés állapota.

A harmadik lehetőség a megmentés, a visszaút kezdete a mélypont mélységeiből az eredet hazájába.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája erre a visszaútra hívja fel Önöket. Önök, mint Mikrokozmoszok, talán világkorszakok óta vannak a semlegességi állapotban, mert nem tudják, hogy egy világosságelv birtokában vannak. Az Iskola érintése és vonzása következtében ez a világosságelv az Önök életében feléledhet és hatni kezdhet. Ekkor azt tanácsolják Önöknek, hogy ezt az elvet tegyék életük középpontjává, tekintsék mindenek fölött állónak, és a dialektikus természetet nyilvánítsák másodrangúnak.

Ennek a feltétele pedig a szív megtisztítása. A szív szentélyét teljesen ki kell ragadni a vágyösztönök markából, az elcsúfító degeneráltságból, melynek számtalan életen át volt alávetve.

Ha hozzákezdenek ehhez a szívtisztításhoz, akkor a fényelv feléled és áthatol, egészen a „Pimanderrel” való találkozásig! Ha a fényelv feléledt, és tiszta szentélyt tudnak teremteni neki, akkor embertársaik szolgálatában is hatásossá válhat. Ha a fényelv Önökben még latens, még alszik, akkor csak dialektikus-humanista módon szolgálhatják felebarátaikat, vagyis fáradozhatnak valamiképpen, hogy „betöltsék a feladatukat a világon”, ahogyan szokták mondani. Isten gyermekeként azonban csak akkor léphetnek fel, ha a fényelv felébredt Önökben, helyet kapott és képes sugározni.

Gondoljanak azokra, akik ezt a fényelvet időközben működésre ösztönözték, és a szív tisztaságában gnosztikus értelemben élnek. Ha ilyen családban születnek gyermekek, akkor a szülők szíve tisztaságából a fényelv a gyermekekben is meggyullad. Ez azt jelenti, hogy Önök – már az életmódjuk miatt is – gyermekeiknek már születésük előtt helyet készítenek a Gnózis seregének soraiban. Mert ha a világosság valakiben feléledt, akkor azzal mindenkinek szolgálatára lehet.

A harmadik állapot tehát, a megmentés állapota egyedülálló: az eredetek hazájába való visszaút kezdete! Ez a visszautazás végül a teljes megszabaduláshoz vezet, az anyagtól való teljes elválasztáshoz, a teljes anyagi testetlenséghez, vagyis a bemenethez a Szellem területeire. Ebben a helyzetben van a pimandrikus ember. Mielőtt azonban elérheti ezt a végpontot, át kell mennie különböző állapotokon, fokozatokon, ahol a fényelv az anyaggal dolgozik, egyre finomabb járművekbe burkolódzik, s így teszi meg a visszautat az anyagon át.

Az arany menyegzői ruha, melynek a megszövésére hívjuk fel Önöket, jelenlegi anyagtestünknél, jelenlegi személyiségünknél nagyon sokkal finomabb szerkezetű jármű, így kell megtenni a visszautat. A lényeknek egyre finomabb anyagba kell burkolózniuk, s az anyagon át, az eredeti alfajokon és főfajokon át visszafelé haladniuk az egyre nagyobb dicsőség birtoka felé. És milyen mérhetetlen csoda alakul ki a végén! Próbálják meg ezt elképzelni! Néhány mennyei lény hibázása és bukása miatti, eredendő bűn azzal a ténnyel lesz kiegyenlítve, hogy soraikat a megszámlálhatatlanok serege fogja szaporítani. Mert ha egy emberben a világosságnak csak egy szikrája, egy magszeme is létezik, akkor ez a magszem a szellem törvénye szerint Istenséggé fejlődhet. Ó, isteni csoda, az eredetileg korlátolt számú Mennyeinek a hibája és bukása Isten népének sorait a megszámlálhatatlanok seregévé növeszti. Mennyei emberek szállnak fel a halál mélységeiből, mennyei emberek a világosság számtalan magjából, melyeket az ősidőkben „találomra” szórtak ki és kapcsoltak össze az anyag termőföldjével.

Így lesz a bűnből bűnhődés, a bűnhődésből áldás, az áldásból növekedés, és a növekedésből aratás. Így lesz a pokol mélységeiből is a szeretet győzelme kiharcolva.

Aki meg tudja érteni, az értse meg.

Komolyan keresők, Testvérek, tudják meg, hogy mindegyikőjük az igazi eredetiség magszemének a birtokosa!