Pentagram 1992/5

A Szent Rózsakereszt magyarázata

 

Itt az ideje, hogy megvizsgáljuk, ez a Szerzet miért tulajdonítja magának a rózsakereszt jelképét.

 

Az imént megmutattuk a Szentírás bizonysága alapján, hogy ez a testvériség, a kiválasztottaknak e Szerzete apostoli és keresztény. Most bebizonyítom, hogy a rózsakereszt jelkép feltárja a hívek Szerzetének titkát, noha a tudatlanok úgy vélik, hogy semmi, vagy nagyon kevés köze van a vezérelvhez.

Ezért úgy vélem, megéri a fáradságot, hogy itt megmagyarázzam a kereszt rejtélyét. Tehát tudnunk kell, hogy a Szentírás egy kettős keresztet mutat be, ahogyan kettős törvényt is, a szent könyvek kettős jelentését és kettős bölcsességet – mégpedig egy külsőt és egy belsőt, amikor is a külső a belsőnek a köntöse.

Ezáltal a belső törvény el van rejtve a külső mögött, mint a dió a héjában. Ugyanúgy el van rejtve a szellem a Szentírás betűiben, az isteni és titkos bölcsesség pedig a mindennapiban, amit a világban megszoktunk, amelyre az emberek törekszenek. Mert amióta Ádám a jó és rossz tudásának fájáról evett, zavar támadt, és a fényes bölcsességet elborította a csalás homálya. A tévhit behatolt a világba, és a tiszta, egyszerű egység helyén az összekuszálódott egységek zavara keletkezett, a kettősség, a kétfejű szörny, mely egyrészt a jó felé, másrészt a gonosz felé pillant, így keletkezett a külsőnek és a belsőnek a kapcsolata, a bűn és az erény elegye, az isteni bölcsességet bemocskolta az emberi, a fény elhomályosult, a szellem pedig a betű mögé rejtőzött.

Nem kell azonban a szót szaporítani, ugyanígy viszonyul a szellemi az anyagi kereszthez, és az isteni bölcsesség a világi-emberihez. Hiszen az apostol is megmondta: „E világ bölcsessége bolondság Isten előtt”, más helyen pedig: „Isten bolondsággá tette a bölcsességet”. Jakab meg azt mondja: „A ti bölcsességetek beszél itt, és eme tudományotok tévútra vezetett titeket.” A rejtett isteni bölcsesség, ahogyan Pál tanítja, „szellemi, titokzatos, melyet Isten a választottak dicsőségére küldött a világba”, Jakab azt mondja erről: „Az a bölcsesség, mely ellentmond a másik bölcsességnek, nem a felülről jövő bölcsesség, hanem földi, szellemtelen, ördögi.” „A felülről jövő bölcsesség tiszta, ugyanakkor békés, engedelmes…” stb.

Ugyanez érvényes a keresztre is. A belső kereszt valódi, és az igazi rejtett bölcsesség jellegét viseli. A külső kereszt ellenben nem egyéb, mint egy kép, és a valódi kereszt valótlan másolata.

Erről tanúskodik Pál is, amikor azt tanítja: „Krisztus nem kézzel csinált szentélybe ment be, nem a valódinak a másolatába, hanem magába a mennybe, hogy aztán miértünk megjelenjen Isten színe előtt.” „És nem is azért, hogy többször föláldozza magát, ahogyan a főpap minden évben a sajátja helyett idegen vérrel megy a szentélybe”.

Pál az egész fejezet során félreérthetetlenül jelzi, hogy minden cselekedetet, – mint az idegen vér ontását, sátorverést, vaskígyós kereszt állítását és a mózesi törvények minden egyéb szokását is – jelképként, példázatként kell értelmezni, mely egy eljövendő korszak valóságára utal: „Amivel a Szent Szellem értésünkre adta, hogy a szentélybe vezető út még nincs nyitva, amíg még áll az első sátor”. Ez utalás volt a jelen korra. Az is írva vagyon: „A Magasztos, nem kézzel épített házban lakik”. Ebből világosan adódik, hogy a látható, ember alkotta keresztnek nincsen jelentősége, és úgyanúgy kell megítélni, mint a világi bölcsességet az isteni és misztikus bölcsességgel szemben.

Az utóbbi Isten ereje, a másik nem egyéb, mint ostobaság. Erre gondol az apostol is, amikor kijelenti: „A kereszt a zsidóknak bosszúság, a pogányoknak bolondság, ám a választottaknak Isten ereje és bölcsessége”.

Bosszúság alatt azt a gyűlöletet érti, amelyet Krisztus keresztje ellen tápláltak, mivel jelet vártak. A „bolondsággal” nemcsak azokra céloz, akik a keresztet kigúnyolták, hanem azokra is, akik a világi és látható keresztnek hódolnak a szellemi helyett, a külső keresztnek a belső helyett, mely Isten ereje. Ahogyan azt is észre lehet venni, hogy a világon két merőben ellentétes erő van, miáltal feneketlen gyűlölet és ijesztő diszharmónia keletkezik e világ dolgaiban; ez a két erő a fény és a sötétség. Egyiknek a feje Krisztus, a másiké sátán. Íme az egyik Isten ereje és az igaz bölcsesség, azaz a tiszta, folttalan fény, míg a másik a sátántól való. Mert a látható kereszten semmi isteni nincs, csupán ostobaság, mely a tömeget bálványimádásra csábítja, azaz olyan dolog tiszteletére, melyből hiányzik az isteniség. A tömeg így ijesztő tudatlanságban él, és a sátán keresztjét imádja, egy bálványképet az eleven kereszt helyett. Ugyanebben az értelemben olvastuk egy tiszteletreméltó egyházatyánál, hogy Krisztus keresztje kétféle fából állt, melyen egyszerre feszítették meg a sátánt és üdvözítőnket, Jézus Krisztust, mintha azt akarná mondani, hogy a holt deszkán Krisztust feszítették meg, az élőn pedig, amelyet az élet fájának is neveznek, a sátánt.

Úgy tűnik, az apostol ennek a felfogásnak a híve, amikor azt mondja: én csak Jézus Krisztus keresztjével dicsekszem, amelyen a világ megfeszíttetik számomra, én pedig a világ számára. Amit a világ alatt ért, azt a következő szavakkal teszi érthetővé: „Testemen viselem Jézus sebeit”. Mintha azt akarná mondani: Krisztus igazi, szellemi keresztjét a bensőmben viselem, amelyre a világot és a világi hiúságokat feszítettem, úgyhogy meghaltak, én pedig meghaltam a világ számára. Más helyen: „Krisztusért megfeszíttettem, hogy Istennek éljek”.

Ezért nem szabad a látható kereszt ördögi és világi részét tisztelni, sem óriási, babonás alázatot táplálni iránta, hiszen az a halál keresztje és nem az életé, földi, korhadó fából ácsolták – ám tisztelnünk kell Krisztus igazi, valóságos, élő keresztjét, azt a rejtett bölcsességet, amelyet a Szentírás az élet fájának nevez, melynek gyökere és eredete a világító ige. Ez az értelme a következő szakasznak is: „A szent kereszt alakja tiszteletreméltó köntösben ragyog” (forma sacratae crucis venerando fulget amictu). Krisztusnak ettől az igazi, belső, központi keresztjétől származik a neve ennek a Szerzetnek, melyet bizonyos képzelődők kigúnyoltak és megrágalmaztak. Azért hívják a kereszt testvéreinek őket, mert nemcsak a szent próféták, hanem minden apostol és hű követőik is ugyanúgy ehhez a Szerzethez tartoztak. Azért mondja az üdvözítő: „Aki követni akar engem, az vegye fel az ő keresztjét és tagadja meg önmagát”. Így hirdeti ki az egész világnak, hogy minden igazi kereszténynek azt a szellemi keresztet kell kívánnia, amelyről az apostol beszél, és önmagát megtagadva meg kell feszíttetnie magát a világ szempontjából, valamint a világot is megfeszíteni önmagát illetően. Így kívánja Péter: Olyannak kell lenni, mint az újszülött csecsemőnek, önámítás nélkül kérni a tejet, melytől üdvösségbe nő és Krisztushoz érkezik az ember, mint eleven kőhöz, és hagyjátok, hogy titeket is élő kövekké építsen át. Más helyen azt mondja: „Aki nem veszi magára keresztjét és nem úgy követ engem, az nem lehet az én tanítványom”.

E kijelentésekben a legmagasabb misztérium rejlik. Aki ezt a titkos keresztet nem kereste, érintette, találta meg és ismerte fel önmagában úgy, hogy tudatosan viselje és méltón kövesse Betlehemtől Krisztus Jézust, az emberiség fejedelmét és Izrael vezérét, az nem lehet Krisztus igazi tanítványa. Ez világossá teszi: Krisztus minden igaz követőjének a kereszt Szerzete tagjának kell lennie.

Most azt fogom elmagyarázni, miért hívják ezt a keresztet rózsakeresztnek. Az előzőekből világosan következik, hogy minden igazi, jó kereszténynek minden erejével a rejtélyes kereszt felismerésére, megtalálására és viselésére kell törekednie, hiszen anélkül nem tekinthető Krisztus igazi tanítványának. Aztán meg kell vizsgálnia, milyen alakban, színben, milyen köntösben szokott megjelenni a választottaknak, hogy fölismerjék. Azt a keresztet, amelynek minden jó kereszténynek át kell adnia magát, nem az emberi szellem alkotta egy megszokott, múlandó módon, melynek anyaga, formája és színe mindig különböző, hanem színe rózsapiros, mint a vér, és virágokkal, szinte liliomokkal van körülfonva.

A próféta ezt misztikusan a következőképpen jelzi: „Krisztus, miért piros a ruhád, mint a szőlőt taposóé?” Krisztus pedig így válaszol: „Az ő vérüktől foltos a ruhám”.

Úgy tűnik, ezzel a kereszt vérére és rózsás pírjára utal a próféta, s úgy látszik, a kereszt bizonyos értelemben át van itatva minden bűnös vérével, hogy a kereszt ereje által megtisztulhassanak a bűn fertőzetétől. Ezért mondja János: „Jézus Krisztusnak, Isten fiának vére megtisztít bennünket minden bűntől”, stb. Isten fiának vérén nem emberi vért ért, hanem isteni, misztikus vért. Ahogyan ugyanis van föltámadás az emberi vérből, van egy isteni is Isten szelleméből – az evangélista kijelentése szerint: „akik nem a vérből és nem a test akaratából, hanem Istenből születtek”. „Test és vér nem örökölheti a birodalmat.” Más helyen az áll: „Drága véren vétettek meg, mint a hibátlan, folttalan bárány vére”. Megint más helyen azt olvassuk, hogy a Krisztus vérével történt átitatódás erőteljesebb nyelvet beszél, mint az Ábel vérével történt. Az első szellemi és misztikus, a második anyagi és földhözkötött. Megint másutt: „A békesség Istene, akit a juhok nagy pásztora egy örök szövetség vérével hozott vissza halottaiból”, stb.

A szövetség vére alatt az eleven szellemi vért kell érteni. A Szentírás tanúsága szerint csakis eme vér által lehet átmenni a halálból az örök életbe. „A szövetség vérét” – szól tovább a szöveg – „melyet Isten küldött nektek”. Még világosabban mondják ugyanott, hogy e régi törvény szokásai nem egyebek, mint példázatok és jelképek, hogy a rejtett szellemi tudásra utaljanak. „Ha már a bakok és bikák vére, és az üsző hamujával való behintés is megszentel, alkalmas a test megtisztítására, mennyivel inkább a Krisztus vére, aki szeplőtlenül áldozta magát Istennek, megtisztítja lelkiismeretünket a holt művektől, hogy az élő Istennek szolgálhassunk”.

Ezzel értésünkre adják, hogy ez a vér szellemi jellegű. Ahogyan a vér elleplezi a szellemet, úgy rejti magában a régi, külsődleges, mózesi törvény Krisztus új, belső törvényét. Ezért az új törvény alapja szellemi jellegű, mégpedig a szellemi szikla az ő vérével, mivelhogy belőle élő, tüzes vizek áradnak.

Joggal beszélnek a kereszt véréről, mivel minden tűzpróbát kiáll, mint az élő arany, melyet Krisztustól kell vásárolni. Feszületről és a kereszt véréről beszélnek, amely megajándékozza a teremtményeket a békével, a nyugalommal, a szombattal. Ezt mondja a Szentírás következő kijelentése is: „keresztjének vére által békét hoz mindennek, ami a földön és egekben létezik”. Azért mondják, hogy a boldogok megmossák a ruhájukat, hogy joguk legyen az élet fájához. Azt mondom, hogy a keresztnek ez a vére ugyanaz, mint a szövetség vére, melyet Isten küldött nekünk (hiszen a Szent Szellem ajándéka), közössége az „a pohár, melyet hálásan áldunk”, és a misztikus vér az az igazi szentség, amelyhez hozzá kell jutnunk, amelyet meg kell kapnunk.

Ez tehát az igazi, liliomokkal ékes rózsakereszt, melyet Esra – vagy inkább Isten, Esra tanúskodása szerint – így jellemez, amikor a bölcsesség hét oszlopra épített házára utal: „Hét hegyet alkottam” – mondja Isten – „melyeken rózsa és liliom virul, ahol benneteket, gyermekeket meg akarlak örvendeztetni, örömmel eltölteni”.

Ezt a házat, vagy várat ugyanott a mennyei Sionnak nevezi, és lakóinak állapotát a következőképpen jellemzi: „Sion, vedd fel a te számodat és fogadd magadba fehér ruhás tieidet, akik betöltötték az Úr törvényét. Kérd meg a magasságos Urat, szentelje meg a népedet, mely kezdettől fogva hivatott”. „Ezek azok, akik levetették anyagi ruhájukat és felöltötték a halhatatlant, és tanúskodtak Isten véréről”, stb.

Az előbb már beszéltünk ennek a sátornak a titkos felállításáról. Salamon egész „énekek éneke” keresztünk tárgyára vonatkozik. Azt mondja: „Sáron rózsája vagyok, és a völgyek lilioma.” „Kedvesem a Bether hegyein iramló őzhöz hasonlít”, azaz Isten házáé. „Húgom, ó menyasszonyom! Jól őrzött udvar vagy, elzárt forrás, lepecsételt kút”. A Szentírás tanít meg arra, mit kell tennünk, hogy megvizsgáljuk ezt a páratlan drágakövet, mind általánosan, mind pedig határozottan. Általánosságban így tanít az apostol: „Intünk benneteket, véreim, maradjatok békességben, ügyeiteket szíven viselvén, kezetekkel szorgosan dolgozzatok, ahogyan meghagytuk nektek, hogy illendőképpen viselkedjetek a kívülállókra való tekintettel, és ne szűkölködjetek”. Határozottabban a földműves és az építőmester példáján tanítja az utat a rejtélyben való tökéletesedéshez: „Én plántáltam, Apollós öntözte, de Isten növesztette”. „Mert mi Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten építménye.”

Szent Jakab is ilyen földművesekre gondol, amikor ezt mondja: „Legyetek türelemmel, testvérek, az Úr eljöveteléig! A földműves is vár a föld termésére, és türelmes, míg megérkezik a korai, vagy kései eső. Ti is legyetek türelmesek, erősítsétek meg szíveteket, mert közeleg az Úr!”

Pál tanít meg minket arra, hogy Jézus Krisztus még életükben megjelenik választottainak: „Hogy ne szűkölködjetek a kegyelem adományaiban és várjátok az Úr Jézus Krisztus megjelenését, aki életetek végéig erőt ád nektek” stb. Ezen szavakkal világítja meg, hogy az igaz testvéreknek még ebben az életükben megjelenik, hiszen a második életnek nincsen vége. A próféta nyilatkozatának ugyanaz az értelme: „Hogy nyíljon meg a föld és szülje meg az üdvözítőt”. Az evangélista pedig azt mondja: „Istennek van hatalma, hogy ezekből a kövekből megelevenítse Ábrahám vetését, vagy fiait”. Jób könyvében pedig: „A földből jön a kenyér, s közben megváltozik, mintha tűz lenne. Támasza a zefír helye, és aranyból való anyagai vannak”. A pátriárka pedig a követ, melyet felépített, Isten házának ismerte fel. Ő azonban az ige és a bölcsesség, a tökéletes világosság. Nem lehetetlen, hogy ez megnyilatkozik a halandóknak a megjelentek elleplezése és a rejtélyek leleplezése révén. Ezért kell, hogy ilyen földművesek szabályosan megműveljék, bevessék és gondozzák az igazi földet, Pállal ültessenek és Apollóssal öntözzenek, mielőtt Isten áldásával megkapják a termést, türelmesen várván az Úrnak megjelenését. Nem a kívánságon vagy a sietségen múlik, mondja az apostol, hanem Isten kegyelmén. Építőmesterként is a mű befejezésén dolgozik a testvér. Ezért mondja az apostol: „Isten kegyelméből szakértő építészként leraktam az alapot, amelyre más épített tovább. Mert senki sem rakhat más alapokat a megalapozottakon kívül, amely a Jézus Krisztus”.

„Isten munkatársai vagyunk.” Ebben Dávid is egyetért vele, amikor kijelenti: „Ha nem az Úr építi a házat, az építők hiába dolgoznak azon”. Ez ugyanaz, amit Pál a földművessel jelképez. Még ha jelen van is Isten halhatatlan szelleme, mit sem ér a földműves rendszeres munkája nélkül, akinek az a feladata, hogy megművelje a szántót, megóvja a vetést a rontástól. Különben a mag hatástalan marad. Az építőmester jelképével a próféta arra int minket, hogy másszuk meg az értelem hegyét, hogy felépíthessük a bölcsesség házát.

Hogy azonban elhatolhassunk a kereszt rózsavéréhez, mely központi témánkat képezi, a jobb megértés érdekében rá kell jönnünk, hogy nem csekély munkát kell szentelnünk neki. Nem lehet felületesen foglalkozni vele, hanem a föld közepéig kell leásni, munkálkodni és keresni, különben haszontalan a munkánk. Egy valódi, az igazi alkémiában igen járatos filozófus azt mondja, hogy minden testet három dimenzió határoz meg, mégpedig a látható magasság, a sejtett mélység, és a közöttük fekvő szélesség. Mert csakis a középen át lehet eljutni az egyik végtől a másikhoz. Ez azt jelenti: Egy test látható formájából csak akkor bontakozhat ki a rejtett, ha a láthatót megsemmisítjük, hogy a rejtettről eltávolíthassuk a leplet. E tény helyességét a mértani kocka mélységén (tartalmán) is láthatjuk. Mert az abból levezetett hosszmérték megadja a szélességet, ez pedig a mélységet (tartalmat), ha megszorozzuk a hosszúsággal.

Az alkimisták ugyanezen gondolatmenet alapján alakítják át a látható formákat rejtettekké, amennyiben a saját formát megsemmisítik, és egy általánosabb formát jelentetnek meg. Ez úgy történik, hogy a felszabadított elemeket összeálláshoz vezetik, a tisztátalant pedig tisztázzák. Ez az igazi isteni kémia, amely által a világ embere számára feltárul az igazi örömök paradicsoma, hogy szedhessük a völgyek piros rózsáját és liliomát, és ehessünk az élet fájáról.

Nem ugyanezt mutatja-e az apostol is a következő kijelentéssel: „Hogy aztán minden-szentekkel megtudjátok a szélességet, a hosszúságot és a magasságot, és megismerjétek Krisztus szeretetét, mely minden észt felülmúl, hogy Isten tökéletességére teljesüljetek”? Ezzel hirdeti ki, hogy a szakértő művésznek és az igaz hittudósnak mélyre kell ásnia a földbe, és a három dimenzió minden részletében hatékonynak kell lennie, hogy megtalálja az igaz szegletkövet, melyet Isten a föld talajába ültetett, és megtudja, hogy Krisztus szeretete minden tudásnál értékesebb.

Így arra az eredményre jutunk, hogy a rózsakeresztet, vagyis a kereszt rejtélyes vérét (melyről az isteni költő azt mondja: „a megszentelt forma, amely nagyságos burokban ő ragyog”) kemény munkával, az isteni áldásra való türelmes várakozással és az érte való könyörgéssel kell keresni egészen a „vérig”, az apostol kijelentése szerint: „A bűn elleni küzdelmetekben még nem álltatok ellent a véretekig is”. Ezzel titkokhoz értően arra utal, hogy a bűnt, azaz minden sokrétűt, mely nem ama egyetlen igazságból ered, ami Jézus Krisztus, vissza kell utasítani és el kell vetni, mind az ember és az állat, mind pedig a másik sarok szempontjából, hogy az igaz művész és testvér számára felragyoghasson az igazság rózsa- és vérszínű fényessége.

Ebben az isteni világosságban látja a fényt, és a végén boldogan élvezi fáradozásának gyümölcsét – az apostol szavai szerint, hogy a dolgos földművesnek elsőként kell megkapnia munkája gyümölcsét. Ha ezen alaposan elgondolkozunk, kiderül, hogy a kereszt vére, vagyis Krisztus keresztje mennyire példabeszéd és mennyire rejtett értelme van, amelyet minden igaz kereszténynek teljes erejével kell keresnie, míg meg nem találja a legszebb pírban égő rózsát, azaz a kereszt drágaságos vérét, mely örök és enyészhetetlen, hogy végül joggal hívhassák a rózsakereszt testvérének. Részesülhet tehát az igaz testvérségben és teljessé teszi, amit a zsoltáros is mond! „Ime, milyen jó és kellemes, hogy testvérek laknak együtt!”

Ámen, igen ámen!

A rózsa és a kereszt

 

Az olvasó tudatában annak a stilizált rózsának a képét idézzük fel, melyet hét egymásba fonódó, egymásba folyó kör képez egyetlen központtal, közös szívvel. Ez a kozmikus hétség, az igazi isteni földbolygó jelképe. Itt ne naprendszerünk hét bolygójára gondoljon, sem életterületünk különböző szféráira, hanem kizárólag a szent, isteni földre, amilyen valaha volt, s amilyen ebben a pillanatban is. Itt egy olyan rendszerről van szó, amelyet leginkább hét egymásban keringő, közös szívű gömb rendszerének mondhatnánk.

Érthető, hogy a régiek virágot választottak, tiszta rózsát, liliomot, vagy lótuszt eme örök, isteni valóság ábrázolására. Néha egyetlen virágnak, majd hét virágból álló koszorúnak ábrázolták, amely azonban mindig egyazon eszmét volt hivatott kifejezni: Az isteni hétszeres földet, mely a világmindenség ősokából lett és örökké abból áll.

Amilyen az igazi föld, olyannak kell lennie az igazi embernek is. Ezért a szent virág nem csupán a makrokozmoszra utal, hanem éppúgy a mikrokozmoszra is. Hogy a bukott mikrokozmosz visszakerülhessen eredeti állapotába, két folyamatot kell végigküzdenie és átélnie, két utat kell bejárnia. Egyrészt a búcsú, az összetörés, a teljes endúrisztikus halál útját, melyet a vízszintes gerenda jelképez, másrészt az új kezdet, a megújhodás, az újjászületés, a transzfiguráció ösvényét, melyet a függőleges gerenda jelképez. A virágnak, a rózsának tehát elkerülhetetlenül egységet kell képeznie a kereszttel.

A kereszt függőleges gerendájának lába a föld sötét mélyébe hatol, ide plántálták, ama dicső világosság bizonyítékául, hogy a transzfiguráció ösvényén valóban el lehet indulni itt, a dialektika sötét odvaiban, az ellentétek és változások világában, a kikelet, virulás és pusztulás világában.

A kereszt vízszintes gerendája, az összetörés útja nincsen közvetlen kapcsolatban a dialektikus természet alapjával; mert ez a búcsú igencsak természetellenes, és balgaságnak tekintik. Ám ami a megszokott, természetes felfogás szerint kétségtelenül balgaság, az isteni bölcsességgé válik, ha az endúra útját járjuk.

Mindenekelőtt a kezünk a cselekvés eszköze. Ezért a dialektikus, természetes cselekvés fokozatosan leáll, ha a krisztusi rejtelmek várományosa az endúra ösvényét járja; mert akkor kezeit a kereszthez szögezik. Lábai sem követhetik már a szokott forgatagot, mert az új ösvényt akarja bejárni, a feltámadás, a halálból való kiemelkedés függőleges útját. Tehát a régi természet szempontjából lába is a kereszthez van szögezve.

A kereszt szívében pedig, amelyet a jelölt maga állított fel magának, virág bontakozik ki, a csodálatos virág, „a lótusz drágaköve”, a szellemszikra-atom, a legeslegkisebb atomok egyike, elképzelhetetlenül kicsiny, ahogyan a virág magvában benne van az egész elkövetkező fejlődés magzata, apró, piciny alakban, de jelen van. A jelölt pedig ujjong: „Ó, lótusz drágaköve, ó rózsa, ki a kereszten virágzol, Eloi, Eloi, lama sabachtani” (ó Elohim, mennyire megdicsőítettetek engem)! Végül pedig fölhangzik a megszabadító szózat: Consummatum est – Elvégeztetett!

Szabadkőművesség, az ember rendeltetéséhez vezető út

 

Az ember és az emberiség rendeltetéséhez vezető utat mindenkor a „megszabadító út”-nak nevezték. Például a János-Evangélium ezt írja: „Az igazság tesz szabaddá titeket”.

 

Jelenlegi állapotában az ember nyilván nem él és cselekszik úgy, ahogyan az a rendeltetésének megfelelne. Előbb azzá kell válnia, ami pillanatnyilag még nem mondható el róla. Némely ember valóban érzi, hogy egy titkos törvénynek – a rendeltetésének – nem tesz eleget, és hogy feladata ennek a törvénynek a betöltése. Nem úgy azonban, hogy más cselekvésre kényszeríti magát, hanem hogy megváltozik. Az állapotának kell megváltoznia. A jelenlegi ember szolga. Rendeltetésének azonban a szabadság állapota felelne meg. De mi az, ami nem szabad az emberben és az ember körül? Az lenne csak, ami benne kíván és vágyakozik, és a kívánságok teljesítésében mindenféle kellemetlenség megakadályozza, – tehát az én? Vagy a meggyötört, ezerszeresen elnyomott és kizsákmányolt rabszolga lenne az, aki lelki, fenyegetésekből és félelemből ácsolt börtönökben és kemény kövekből készült fogházakban sínylődik? Az lenne tehát az ember rendeltetése, hogy gondoskodjék az én a lehető legmesszebbmenő kielégítéséről? Vagy mindent elkövetni azért, hogy a meggyalázott rabszolga kiszabaduljon az emberhez nem méltó körülményekből?

Még ha az embernek minden kívánsága teljesülne is, még ha nem lennének többé börtönök, akkor sem teljesítette volna igazi rendeltetését. Ha megadatna neki, hogy megszabaduljon a kielégületlen kívánságok gyötrelmétől, és bármennyire elkövetnek mindent a jó szándékú emberek annak érdekében, hogy a földön emberhez méltó állapotok legyenek és a szükség és elnyomás megszűnjön – ezzel az embernek igazi lénye még nem valósulna meg. Az ember továbbra is az a földi, múlandó ember lenne, aki ma; az énközpontú, akinek mindig vannak kívánságai és aki igyekszik önmagát érvényre juttatni. És amíg ez így van, addig az elnyomás kiküszöbölése és a kínzó kívánságtól való megszabadulás csak kielégítetlen vágyakozás marad. Az ember tulajdonképpeni szolgasága abban áll, hogy a rendeltetésének megfelelő állapot el van nyomva. Valódi, maradandó, el nem múló lénye az emberben rendeltetésként jelen van, mint dinamikus erő, mely szeretne kibontakozni, mint titkos törvény, mely szeretne megvalósulni. Ennek a tervnek a kibontakozását azonban éppen az én akadályozza meg kívánságaival és önérvényesítésével. Ezért nem érezheti magát szabadnak az ember, még akkor sem, ha a földiekben minden tekintetben szabad lenne is. Rendeltetése, az igazi ember benne életre vágyik, erőteljesen kopogtat az ember tudatán, hogy adjon életteret neki. Úgy tűnik azonban, hogy a vér, a szokások, a kívánságok és az önérvényesítés annyira erős, hogy az ember legjobb akarata mellett is megmarad a régi állapotában és nem kerül közelebb rendeltetéséhez.

 

A templomosok

És mégis lennie kell egy olyan lehetőségnek, amely által felszabadul a tulajdonképpeni, igazi emberlét-állapot. Minden idők szellemi iskolái és az eredeti vallások megmutatták ezt a megszabadító utat. Ebben a nagy emberszabadító műben a szabadkőművesség kísérlet volt, amely ezen az úton különösen az önmegszabadító cselekvés szempontjával számolt. A szabadkőművesek szimbolikája Salamon templomának építésére vonatkozik. Ez a régi templomos lovagok idejéből származik, amikor a nagy gótikus székesegyházak keletkeztek. A templomosok „Pauperi milites Christi et templi Salamonici”-nek nevezték magukat – vagyis Krisztus és Salamon templomának szegény katonái. Az volt a szándékuk, hogy új emberiséget, az emberiségnek egy olyan templomát építsék fel, amelyben a Szent Szellem lakozik. (Vesd össze: 1. Királyok Könyve 5-8 fejezet., és Krónikák 2. Könyve, 2-5 fejezet.) Ebben a templomban minden ember egy követ képvisel. Egyelőre azonban ez a templom csak tervként létezik, erővonal-szerkezet, mint a Szent Szellem temploma. Csak kevés ember bizonyul használható kőnek ehhez a templomhoz. Egy ember csak akkor válik használható kővé, ha benne megint lakhat a Szent Szellem, ha ő maga Salamonnak egy kis templomává vált – ami azt jelenti: ha az igazi lénye, az el nem múló szellemi lény szabaddá lett és így igazi rendeltetésének eleget tesz. Akkor megfelel a templom erővonal-szerkezetének.

Ezt a szándékot – egy új, harmonikusan az isteni tervre hangolódó emberiség felépítését – megpróbálták a templomosok alátámasztani azzal, hogy megfelelő külső adottságokat is létrehoztak: templomokat, amelyek kedveztek az új létállapothoz vezető útnak. A gótikus székesegyházak testületekbe tömörült építőmesterei ismerték egyrészről a hasonlóságon alapuló egyezés titkait a kozmosz és az emberiség szellemi erővonalai között, másrészről az építőművészet titkait az anyagban. A gótikus templomok méretei és alapelemei szellemi erővonalaknak feleltek meg, úgyhogy a dómok nagy jelképek voltak, amelyek az emberek vérére és kedélyére hatottak, mintegy utalásként az emberiség igazi szellemi rendeltetésére. Ha egy ember látja, amint a napnak egy sugara a kapuzat fölötti rozettán át a templom belsejébe hatol, ez öntudatlanul vagy tudatosan arra emlékeztetheti, hogy az isteni világosságnak a szív rózsáján keresztül kell behatolnia, hogy a megszabadító mű elkezdődhessen. A 18. század elején nyilvánosan megalapított szabadkőművesség szimbolikában és gyakorlatában a régi templomos lovagokra és a középkori építőmesterek tömörüléseire utalt.

Mit akar egy szabadkőműves, a szabad kőműves, egy szellemi iskolának a tanulója? Akarja

1. az igazi lényeget, a szabadságot a világ és az ember szolgaságából kifalazni. Akar
2. szabadságban falazni, azaz ezt a munkát az igazi lényegből fakadóan teljesíteni. Akarja
3. a szabadság templomának falait építeni, azaz belépni egy olyan állapotba, mely szabadság, ahogyan az isteni világ maga a szabadság.

Tehát meg akar szabadulni minden valótlantól; szabadon az igazságban cselekedni; szabadon hozzájárulni az igazság dicsőítéséhez. Alapzata a szegletkő Jézus Krisztus. Tudja, hogy ha saját akaratával és a saját elképzelései szerint épít, akkor homokra épít: „Ahol az Úr nem építi a házat, ott hiába építenek az építők.” Jézus Krisztus az igazi lénynek az ereje, aki az emberben kibontakozásra vár. Igaz lényege a Szellem rendje, és ezáltal az emberiség igaz lényege, az emberiség Szelleme, a Krisztus.

A szabadkőművesség első három fokozata, az úgynevezett kék fokozatok a János-fokozatok, amelyeket Keresztelő Jánosról neveztek el; az előfutárról, aki az Úr ösvényeit egyengeti. Ebben a három fokozatban a tanuló átmegy az inas-, a segéd- és a mester-fokon. A Krisztus-erőből dolgozik, azért, hogy régi lényét az igazi lény templomává alakítsa. Ennél, a benne lévő igazi lény lesz már az a mérték és az az erő, amely a régi lényét megváltoztatja. Neki magának csak bele kell egyeznie, hogy ez a megváltozás megtörténjék, és ebben a folyamatban intelligensen együtt kell működnie.

 

Az inas

Inasként a tanuló kalapácsot és vésőt vesz kézbe, és szabaddá vési ki magát. A múló belső és külső világból jövő befolyások minden kötöttségét engedi magában feloldani Krisztus ereje által. Észreveszi, hogy a másokon és önmagán gyakorolt kritika mennyire köt, szolgaivá tesz. És ebben a tapasztalatban lassanként feloldódik kritika iránti szükséglete – szabadnak érzi magát ettől a kényszertől, amely őt szüntelenül gyámság alá helyezi. A régi, énközpontú személyiség „durva kövét” az énközpontúság csorbáitól megszabadítják és simává teszik.

A Lectorium Rosicrucianum egyik templomi éneke mondja: „Most még kő vagyok én, durva, majd eltűnik a szürke ruha”.

 

A segéd

Ha ilymódon az inas elérte a semlegességet minden mulandóval szemben, a Krisztuserő szabadságában állva, amely nem foglal állást sem valamiért, sem valamivel szemben, hanem előítélettől mentesen észlel, – akkor a segéd áttérhet arra, hogy a szögmérővel kezében a simává és kockaalakúvá lett követ hozzáillessze a többihez, amely már alkotja a templom falait. A tanuló most abban a helyzetben van, hogy beilleszkedjék a Sancti Spiritus Háza erővonalaiba. Bennük és belőlük él. Észreveszi, hogy azok megfelelnek a saját, igazi lénye erővonalainak. A saját igazi lényt a Szent Szellem ezen erővonalai táplálják, erősítik és emelik fel. Igazi lényének erői felemelkednek, beágyazva a Szellem rendjébe – és viszont – erősítik a Szellemnek ezt a területét. A régi lény az igazi lény készséges szolgájává vált, és a Szellem erőteréből érkező ösztönzéseknek nem szegül ellene többé. Ez a csoportegység: a saját igazi lény összhangban az összes többi kőműves igazi lényével, a megszabadító úton lévő minden ember igazi lényével. És az igazi lény, szabadon az énközpontúság elnyomásától, most már szabadon engedi játszani erőit, szabadon cselekszik a csoporttal összhangban. Érzi önmagát, saját maga mozog, lélegzik és dolgozik. „Jertek a szép új országba, saját tetterőtökből”, hangzik tovább az említett templomi énekben. „A saját kéz erői” az igazi lény tudatossá lett erői, amelyek együtt dolgoznak a templom építésén, beilleszkedve az összes többi kőműves erejébe. A tanuló lényében kifejlődik az önállóság és a felelősség. Ez az önállóság az új lélekből született, a szív Kundalínijéből, amely lénye szerint teljesíti Isten tervét. Egy ezzel a tervvel, és ezért egy a Szent Szellem Házával, amelyből a Szellemi Iskola erőtere működik. Létezik egy olyan önállóság is, amely a földi szív kívánságaiból született, a földi gondolkodás eszményeiből, sőt még a földi lelkiismeretből is, mindabból, amit az ember inkarnációi folyamán földiként jól tapasztalt. És könnyen össze lehet téveszteni ezt a földi önállóságot az új lélekből kifejlődött önállósággal, olyannyira, hogy a földi ember önállóságát előnyben részesítik azzal a hívással szemben, amely a Szent Szellem Házából érkezik. Csak ha a szabadkőműves-segéd felismeri, hogy az igazi önállóság és felelősség az új lélekből fakad, akkor tudja majd kövét, az új lét- és tudat-állapotát a templom élő erőterébe beilleszteni.

 

A mester

A tanuló-kőműves hamarosan megismeri a templom egész felépítését, a tervet, amelyen együttműködik. A mester-építész rajztábláján körzőjével szabadon tökéletesíti és továbbfejleszti ezt a tervet. A teljes építmény minden elemét ráhangolja az egészre, úgy, hogy abból tökéletes stílus adódik, ahol minden részlet az egészet fejezi ki és az egész minden részletet formál, arra rányomja bélyegét. A Szent Szellem temploma természetesen nem merev, mint valami kőből való építmény, hanem eleven és fejlődő dicsőség. Minden mesterépítő alkotó módon hozzájárulhat ehhez a fejlődéshez és növelheti Isten dicsőségét. Mert a szabadság lénye teremtő erő, végtelenül árad a Teremtő gyökérerejéből; bővíti és szebbé teszi Isten templomát. Az ember igazi lénye Isten igazi lényében nyugszik, alkotó módon részt vesz teremtő tevékenységében és teremtően járul hozzá.

„Ha egyek vagytok velem, kérhetitek az Atyát amire csak akarjátok, – megadatik néktek.” Egy ilyen teremtő, Istennel egybehangzó szabad tevékenység soha többé nem bonyolódhat bele a szolgaságba, ameddig az alkotó lény nem szakad el Isten rendjétől. Ha azonban önakaratúan elszakad attól, akkor olyan alkotásokat fog létrehozni, amelyek Isten rendjétől eltérnek és teherként, karmaként visszahullanak reá. Ezek az alkotások akkor többé már nem egybehangzóak az igazi lénnyel, és kényszernek, keserű szükségszerűségnek érzik azokat. Ezzel szemben a szabad lény számára, aki mindig Istennek veleszületett törvényével egybehangzóan alkot, teremt, vagyis a mester számára Isten templomában, a szabadság és a szükségszerűség egybeesik.

 

A templom növekszik

A mester-kőműves azonban még nem teljesen szabad, akkor sem, ha saját igazi lénye megszabadult. A szenvedő, kényszerben és elnyomottságban élő emberiség, testvérei között látja magát. Nem annak kell-e az első céljának lennie, hogy ezeknek a testvéreknek segítsen, hogy azután velük együtt léphessen be a Szellem szabad birodalmába? A szabadkőművesség úgynevezett magas fokai a mesternek erre a munkájára vonatkoznak. Ennek prototípusa Hírám Abiff, a szellemlélek-ember, aki önmaga már megszabadultan az emberek szabadítójává lesz. A legenda szerint Hírám Abiff azzal foglalkozik, hogy egy üvegtengert, egy medencét öntsön, amelynek az emberiség templomában különleges szerepet kell játszania (1. Királyok Könyve 7.23 – 26, és Krónika 2. Könyve 4.2 – 5). Mi ez az üvegtenger, amelyben nem lehet sem salak, sem repedés, ha azt akarják, hogy a megszabadító mű sikerüljön? Ez egy Szellemi Iskola erőtere, a Szent Szellem Háza. Ha ezt a tanulók énközpontú szándékai hajtanák végre, akkor nem tudná rendeltetését betölteni, hogy mindenek igazi lénye számára erősítés és a megszabadító élethez vezető átjáró legyen. Minden részes, minden érdekelt tiszta lélekerőiből kell, hogy öntsék. Ezért felelős Hírám Abiff, a mester-építő.

És ennek a felelősségnek az észlelésében – így meséli a szabadkőműves legenda – három segéd agyonveri. Eltemetik és újra feltámad három nap múlva, és ezzel legyőzték a három legényt. Mit jelent ez a legenda? A Krisztuserő szünet nélkül feláldozza magát az üvegtenger, egy Szellemi Iskola erőterének keletkezéséért és fenntartásáért. Szüntelenül agyonveri a három gyilkos legény minden tanulóban: az énközpontú ész, az énközpontú érzelem és az önközpontú akarat. Mert ahol énközpontúság van, ott megölik a világosságot. És mégis egyre mélyebbre hatol minden tanulóban, titkon rejtve dolgozik benne, mint valami sírban, és végül újra feltámad dicsőségben, a három legény legyőzése után. A szabadkőművesség bizonyos rendszerének magas fokai egészen a 33. fokig, a mesterépítő ezen emberiség-megszabadító munkájának nézeteit jelképezik.

 

A szabadság embere

Így minden tanuló kőművesi működése a következők szerint rajzolódik ki: Szabaddá válva a világtól, de a világban élve készül elő a tanonc, az inas, az építmény négyzetén, a szőnyegen állva. A világban szabadon tevékenykedve, a gondolkodás, az érzés és a cselekvés szerint a Szellem háromszögével összhangban, halad tovább a segéd. Az örökkévalóság pontjából és köréből működve, összmunkában teljesíti a mester Isten tervét teremtő szabadságban. Az emberiség szolgálatában, önkéntes szeretetáldozatból adja oda magát a mester az embereknek, hogy majd egykor az egész emberiséggel együtt, egy újonnan megépült templomban mehessen be a nagy világépítőmester szabadság-birodalmába. Akkor megoldódhatnak a földi kívánságokkal kapcsolatos csalódások problémái és azok, amelyek egyik embernek a másik általi elnyomásából adódnak. Az új ember az isteni erők teljességéből él, személyisége ezeknek az erőknek a kifejezése. Hogyan szenvedhetne a teljesítetlen kívánságoktól és hogyan érezhetne egy ilyenfajta szolgaságot? Az új ember minden más emberrel együtt él az isteni rend egységében. Mindegyikük az új személyiségénél fogva teljesíti feladatát azon a helyen és az emberiség azon egységében, mely neki jut. Tiszteletben tartja mindenki más feladatát. Hogyan lehetne itt még szó elnyomásról? Az igazság szabaddá tesz titeket. Ha az igazi lényetek szabaddá vált, akkor minden szolgaság, amely a nem igazi, nem valódi lényből fakad, lehetetlenné vált.

Az Istenben megtalált egység

 

C. napján minden évben jelenjen meg minden testvér a Szent Szellem házában, vagy közölje távolmaradása okát.

 

“Amint ez a nyolc testvér mindent egybehangzóan szabályozott, és oly módon elrendezett, hogy további munkára nem volt szükség, valamint mindegyik tanítani is tudta a rejtett és a nyilvános filozófiát, nem is akartak tovább együtt maradni, hanem – ahogyan már kezdetben megegyeztek – szétszéledtek az egész világon, hogy alapelveiket ne csupán titokban vizsgálgassák a világ tudósai, és arról is tudósíthassák egymást, ha valamelyik országban téves elképzeléseket, sőt elhajlásokat vesznek észre.” A kijelentésből, hogy „további munkára nem volt szükség”, kiderül, hogy a tanuló maga mögött hagyta az elsődleges önvizsgálat és a kísérletezés szakaszát. Világos elképzelése van jelenlegi helyzetéről, és most képes és hajlandó „tanítani a nyilvános és a rejtett tant”. Ebből az is következik, hogy álláspontját, életvitelét a világot és az embereket illetően kiegyensúlyozta, amiért is a „nem maradnak együtt tovább”-ot tiszta lelkiismerettel vállalhatja.

A fent idézett szöveg a rózsakeresztes testvérek megegyezésének hat alapelvét vezeti be, és a testvérek belső állapotát tükrözi, akik szellemi vérük szerint egyfelé törekvő lelkek. Úgy határoztak, hogy szétszélednek az egész világon. Ez nem annyira földrajzi viszonyokra utal, inkább az egyetemes tan ismertetésére vonatkozik, és arra, hogy a születés, a bőrszín és a társadalmi helyzet tekintetbe vétele nélkül ezt a tant mindenkinek rendelkezésére bocsátják, aki kész befogadni.

A következő kifejezésből is rá lehet jönni, miről van itt szó: „Hogy alapelveiket ne csupán titokban vizsgálgathassák a tudósok”. Ez azt jelenti, hogy az alapelveket bensőnkben valóban meg kell vizsgálni, belülről kell átélni, hogy aztán a tévedés és tudatlanság okozta tisztátalanságokat és komolytalanságokat, valamint az őszinteség hiányát az „egymásnak elmondás” mágikus módszerével rögtön el is távolítsuk.

 

A rózsakeresztes testvérek

Tiszta életvitele által a tanuló megismeri e világ munkaterületének elemi természetét – amelyben a csoport tudtával vagy anélkül adott helye van -, még mielőtt megismertetnék a hat alapelvvel. A tanulónak tudnia kell, mi fán terem a rózsakeresztes és mi jellemző rá, mielőtt az alapelveket felajánlhatná a világnak, mielőtt életvitele által a Szerzettel való megegyezést állíthatná a mindennapi tevékenység középpontjába. A szerzetes, vagy testvér szó összetartozásra utal. Szűkebb értelemben jelenthet vér szerinti kapcsolatot is. E családi és vérségi kötelékek az összetartozástól rendszerint a kötöttséghez vezetnek, melyeknek szélsőséges formái a vérbosszút szülhetik meg. Tágabb értelemben azt jelentheti, hogy mint világpolgárok, mindenkivel összetartozunk. A Föld méhéből születtünk, s ez mindannyiónknak ugyanazt a jogot biztosítja: a mikrokozmikus rendszerben kivirágoztathatjuk a rózsát. Ez a kiindulópont mindannyiunknál tökéletesen ugyanaz, és az országhatárokon át is összefűz bennünket. Szigorúan szellemi értelemben mindannyian a rózsakereszt Szerzetéhez tartozunk, mindannyian rózsakeresztes testvérek vagyunk, akik életvitelüket ráhangolták Krisztus tanítására, ennek egyetemes jelentésében és gazdagságában. Ez az életvitel a hat alapelvre épül, és a testvérlét legmagasabb szellemi jelentése férfire és nőre egyaránt érvényes, lényege a szellem és a lélek egysége. Senkit nem zár ki; mindenki testvér – vagy azzá lesz, akit a megvalósított szellemlélek-egység azzá nemesít.

 

A rózsakeresztes testvérek munkamódszere

“Évente – C. napján – minden testvér jelenjen meg a Szent Szellem házában, vagy jelentse távol maradása okát”. A rózsakeresztes testvérek hatszoros megállapodásának, „munkatervének” eme pontja a rózsakeresztes tanulóság központjához, a naponta alkalmazott életvitelhez visz. C. napján – ez a dies crucis, a kereszt napja, a krisztusnap, azaz minden áldott nap, amelyet Isten adományozott – megjelenik a testvér a Szent Szellem házában. A tanuló nemcsak kiindul ebből az otthonból, hanem eleven gondolatokkal és a szeretet erejével fenn is tartja. Ez a szellemi fejlődés élő teste, mely szorosan kapcsolódik a testvériségek egyetemes gnosztikus láncának egyik küldöttéhez. Egy tanuló fellépése a világban teljes egészében az élő testhez, a Szent Szellem otthonához fűződő kapcsolatával magyarázható. Társadalmi viselkedését nem az a kérdés határozza meg – a fellépő vallási és politikai erőkre nézve sem -, hogy milyen pozíciót válasszon benne magának, hanem hogy melyik helyet foglalhatja el természetes módon, és miféle mód kínálkozik neki, hogy hozzájáruljon az emberiség szellemi fejlődéséhez.

Nap mint nap megjelenik a Szent Szellem otthonában. Összekapcsolódott a Krisztushierarchiával és efelé törekszik. Ettől kapja az erejét és ebből az erőből merítve élhet rózsakeresztesként a világon. Ehhez az energia-, fény- és erőbástyához való tartozás által egy tudatosodási folyamat játszódik le a tanulóban, és a Szent Szellem háza napról-napra hatékonyabban és erőteljesebben befolyásolja. A Fama Fraternitatis azt mondja: „Százhúsz év múlva megnyílok”.

A Szent Szellem háza csak akkor nyílhat ki a tanulóban, ha az élet minden tényezőjét átélte és megérett rá. A beavatás klasszikus temploma – vár, vagy kastély -, amelyről Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjében is szó esik, ősrégi jelkép. Ma azonban a jelenkor ifjú, szikrázó valósága: az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának elevenül élő teste. A tudatos, örömteli és odaadó részvétel ebben az élő testben magában foglalja, hogy a tanuló, amennyire csak lehet, ne világi legyen, bár ezen a világon él. Ez a világ – bármilyen helyet foglaljunk is el benne – csak arra szolgál, hogy láthatóvá tegyük felebarátaink számára a teremtés láthatatlan mozgatórugóit. A hatszoros megállapodás alapján azt a célt kell szolgálnunk, hogy testvére legyünk minden embertársunknak, akivel természetben születettségünk ténye összekapcsol, A Szellemi Iskola tanulója nem kiválasztott abban az értelemben, hogy „magasztos” kötelezettségei miatt kellene megtagadnia a világot, vagy lealázni, hogy aztán az óriási és szembeszökő ellentétek ürügyén felülről szavaljon a gnosztikus nap fényében. Ellenkezőleg, a Szerzet életterületének erővonalrendszerével való tudatos összeköttetés révén e világ kellős közepén áll, embertársai sűrűjében. Általa – mint közvetítő által – gyullad ki a fény, mely olyannyira észlelhetővé válik, hogy még a sötétség is felismerheti.

A gyakorlatban a tanulónak számolnia kell azzal, hogy első fokon ellenállásba ütközhet, ellenállást kelthet embertársainál. Ezt a szívében nyíló rózsa okozza, az emberek számára egyelőre ismeretlen tényező. Sorstársai normális polgári életének felszínén nyugtalanságot kelt és bizonytalanságot okoz minden élet forrása, az az új gnosztikus asztrális terület, amelyből a tanuló merít, amellyel összekapcsolja a rózsa működése. Viselkedése a többiek számára semmilyen módon nem magyarázható. Ezért – ha nem is mindig goromba elutasítással – legalább is meggondolt óvatossággal fognak ellene szegülni. Nagyon fontos tehát, hogy a Szellemi Iskola tanulója a mindennapi élet gyakorlatában számot vessen rendkívüli helyzetével. Ehhez valami különleges teljesítményre van-e szükség? Szüntelenül támadástól kell-e tartania? Különleges magatartást kell-e tanúsítania? Végeredményben egyáltalán nem. Az élő test részeként a tanuló, ama kincsek birtokosaként, melyeket az időtlen, klasszikus beavatási templom őriz, nap mint nap és óráról órára azt kutatja, mi a dolga. Tanulósága elején elfogadta a mikrokozmoszt, az eredeti megjelenési formát, mint az ember ábráját, eszméjét. Ő is ezt a formát akarja viselni, ezért levonta és szívből elfogadta a következtetést, és tanulósága révén a megvalósítás útján jár. Nem lehet és nem is szabad véka alá rejteni azt az őszinteséget és tisztességet, amellyel megpróbálja életre kelteni önmagában ezt az egyetlen krisztuserejű igazságot. A siker reményében kél útra. Intelligensen cselekszik. Nem keres és nem támaszt ellentéteket, melyek csak megnehezítenék haladását. Kiindulópontjait, elveit nem rejtegeti környezete elől, hanem beleveti magát a hatszoros feltétel valóságába, melyet nem utánoz, hanem átél, mert önmagában ismerte meg, mint lángoló igazságot.

 

Távolmaradásának oka

A megvilágosodási folyamat során sok kudarc éri, hiszen csonkaként kell véghezvinnie. Sokszor megmosolyogja, sőt kineveti környezete. Siralmasan kudarcot vall ő, az idealista, egy „képzelt valóság” ostromlója. Ha pedig a testvért – a kirobbant viszályban – bátortalanság, bizonytalanság, vagy kétely gyötri, úgyhogy nem képes megjelenni a Szent Szellem házában, akkor az isteni fáradozás mágikus működésére hagyatkozik; közli távolmaradásának okát. Ezzel megerősíti az isteni törvény hatását és tartalmat ad neki. Ez a törvény az Istenben megtalált egység törvénye. A tanuló – pillanatnyi gyengesége ellenére – mindig tudja, hogy a halhatatlan lelkek közösségéhez tartozik, Ebben a közösségben, amelyben nincsen válás, érvényes az a belső szabály, hogy a Gnózisban mindenki egyenlő: egy mindenkiért, mindenki egyért. Minden tanuló az egység élményével gazdagodik, ha megtudja, hogy a halhatatlan lelkek birodalma az ő otthona is. Ezt az áldást alázattal fogadja. Énjét figyelmen kívül hagyva lejátszódik benne egy hatalmas folyamat, amely a hit, a megértés és a szolgálat által neki is erőt ad, hogy igazán és belső meggyőződése szerint megfeleljen a hatszoros feltételnek.

Nem ebből a világból való

 

Krisztus üzenete felszólítja az egész emberiséget, de különösen a tanítványokat, hogy kövessek őt, ne tétovázzanak, ne időzzenek változatlanul alkalmazkodva ebben a világban, váljanak meg ettől a világtól annak ellenére, hogy mégis tevékenyen hatnak benne.

 

Minden tanítása ezen az elven alapul. A kereső ismételten találkozik ezzel a kiindulóponttal. Aki egész szívével és értelmével megpróbálja megérteni ezt, az rögtön rá is jön, hogy a feladat elutasíthatatlan.

Ha valakit a lelke legmélyén megszólítottak, akkor bizonyára megpróbál ezzel a belső hanggal összeköttetésbe kerülni. Ugyanakkor tudatosulnak a gyengéi és lehetőségeinek a határai. Ez néha keserű tapasztalat, melynek során nem nyújt vigaszt sem a bátorítás, sem valami tanács, hogy „felejtsd el az egészet”! Ha ez a válság tartós, ha az ember kitart, és az igaz ösvényt járja, akkor mélyreható változások mehetnek végbe benne. Hogy milyen változások, az az illető tudatától függ. Ha valóban a belső hangra hallgat, akkor rátalálhat egy szellemi iskolára, ahol Krisztus igéjével szembesítik. Felszólítják, sőt azt a követelményt támasztják vele szemben, hogy fogadja be, eressze be szívébe a krisztusközpontú erőtér sugárzását Ez a krisztusközpontú érintés pedig, Krisztus hívása a jelöltnek mindig azt az utasítást adja, a jelöltet azzal bízza meg, hogy ugyan ezen a világon, de ne ebből a világból való legyen. Ez a követelmény elutasíthatatlan, bárhogyan viszonyul is az ember a sugárzáshoz. Az érintést semmibe venni, sőt talán ellenállni neki teljesen hasztalan.

Az embernek ekkor a lehető legtárgyilagosabban kell áttekintenie állapotát. Képes-e erre?

A tudatosodásért és a lét értelmének felfedezéséért folytatott korábbi fáradozásokkal ellentétben most egy szellemi iskolában egy nem ehhez a világhoz tartozó sugártér befolyása alatt áll. Ezt egyre erősebben érzi; és a felajánlott tudás szüntelenül támogatni fogja a belső változás keresztülvitelében. Belátja, hogy igazi rendeltetése „ezen a világon, de nem világinak lenni”. Ez pedig azt jelenti, hogy rendszerébe fel tudja venni és át tudja alakítani az új erőket, hogy emiatt egészen más viszonyba kerüljön a világgal és az emberiséggel. Fejlődik új lelke és minden ebben rejlő lehetőség. Így szabadul ki a belső ember a korlátolt és zárt világból.

Hogy a transzmutációnak és transzfigurációnak ezt a folyamatát az ember tudatosan és erőltetés nélkül élhesse át, ahhoz egy tanra van szüksége, mely a földi világhoz való kötöttsége tudatába juttatja. A szívszentély az egyetlen kapu, amelyből kiindulva fel lehet ismerni és meg lehet eleveníteni az újat. Ez az „új”, a mikrokozmosznak ez a magja új életerők forrásává válik, ha sikerül megnyílnia Krisztus sugárzása számára. Ez vezeti be azt az állapotot, amelyben az ember „Isten gyermeke”. Ezen alapul a belső ember es az új élet egysége. Az ilyen jelöltnek nem kell többé oly behatóan foglalkoznia a külső élettel. De arra sincsen szükség, hogy pillantását szüntelenül saját létére, személyisége működésére irányítsa. Mert új forrás fakadt őbenne, s ez a forrás most mind a belső, mind pedig a külső életet megmagyarázza. Ha ezt a magyarázatot, ezt a kulcsot használja, belső forrása erejére támaszkodik, akkor megszabadul minden félelmétől és megrögződött gondjától. Mert Krisztus mindenkori sugárzásának fényében megszűnik a kenyérgond. Az ilyen embernek szabad lett egy másik, új életterülethez kapcsolódnia. Ennek alapján kiszabadulhat a régi élet markából. A gondolkodás és a cselekvés a szív új állapotának jegyében áll.

Hogy az ember ezt a folyamatot ne zavarja, sőt a lehető legjobban támogassa, ahhoz intelligensen kell dolgoznia rajta, és magától is azon kell fáradoznia, hogy eloldja a világhoz fűző kötelékeket.

E folyamat közepette persze sok kérdés merül fel: Mit tegyek – mit ne tegyek? A jelölt azonban a Szellemi Iskolában nem kap személyes utasítást, személyre szóló szabályt. Mert a dolog azon áll, vagy bukik, hogy ismerje meg önmagát, és a belső krisztuserő alapján maga találja meg a válaszokat. Ahogyan fokozatosan egyesül a forrással, ez a kapcsolat lesz a legbiztosabb útmutató mindama kérdésekben, amelyek felmerülhetnek benne. Az élet célja most már a lélek megszabadítása, a léleké, aki az eredeti isteni rend életére vágyik, az isten rend eledelét és italát kívánja, s ezért az embert, a jelöltet önmegszabadító cselekvéshez vezeti. A lélek kívánsága új mágneses erőket vonz, melyek megváltoztatják a gondolkodást és az akarást. Ez mindent feloszlathat, ami elállja a személyiség fokozódó megújulásának az útját. Mert a belső forrás nyitva áll.

Az ösvényt járó embernek nincs gondja a létére. Életcélja immár a szívében rejlik. Mindennapi zarándokútján arra ügyel, hogy tárgyilagos és éber legyen, figyeljen tudatának esetleges tévedéseire. A hit mágiája segíti, viszi tovább, és az Ösvény követése oly tapasztalatokkal látja el, melyek ismételten megszilárdítják a hitét. Aki valóban akarja, az minden további nélkül rátérhet erre az útra, mert az út minden tényezője és feltétele megvan az emberben, rendelkezésére áll. A Szellemi Iskola erőtere pedig ezt a folyamatot lehetővé teszi, felgyorsítja és oltalmazza. „Az én birodalmam nem ebből a világból való”, mondja Krisztus, arra utalván, hogy hivatásszerűen, rendeltetésszerűen az isteni rend lakóivá válhatunk. „Ezen a világon, de már nem ebből élni” azt jelenti, hogy a szív az eredeti hazához kapcsolódott, s miközben az ember teljesen tudatosan a belső és külső világban áll, minden olyan befolyástól és kényszertől mentes már, mely az alantas életből származik.

Ebben az állapotban járja a visszautat, egészen a jó végig.

Az egyiptomi ős-Gnózis: V. Pimander és Hermész

Jan van Rijckenborgh

 

A Corpus Hermeticum bölcsességének képességeinknek megfelelő felszabadítása érdekében a szöveget nem vesszük sorról sorra, hanem amennyire lehetséges, megpróbáljuk egészében áttekinteni, hogy az olvasó már a tanulmányozáskor némi elképzelést kapjon Pimander egész könyvéről, esetleg Hermész további műveiről is. Ha nem így járnánk el, akkor dolgozatunk áttekinthetetlenül terebélyessé válna. Ahogyan tehát a harmadik fejezetben megbeszéltük, a belső állapota és transzfiguráló életmegváltoztatása szerint lehetőségeket teremtő hermészi ember kapcsolatba lép az egyetemes szellemterülettel. Az ilyen kapcsolat fókuszában pedig kialakul egy erővonalrendszer: megjelenik Pimander. A Szellemből kialakulva előlép Pimander.

Jól meg kell azonban jegyezni, hogy Pimander nem elkülönült lény, aki a szellemtérben él, hanem a szellemtérnek egy lángralobbanása, élő valóság, a szellemtér szerves része. A lángra lobbantó tűz mégis Hermész Pimandere! Sőt, a jelenség teljesen megfelel Hermész állapotának és ereje minőségének. Azt mondják, hogy amikor Hermész átgondolta a lényeges dolgokat, és kedélye felbuggyant, megjelent Pimander, aki van, és mégsincs. Mert ha a hermészi ember egy darabig nem összpontosít a szellemtérre, akkor a pimandrikus alak eltűnik, és elmerül, feloszlik a mindenütt jelenlévő világosság világmindenségében. A tűz lángjai szétfolynak, Pimander itt van, és mégsincsen itt, mert teljesen egy az egész világossággal.

A szöveg kezdetéből az érint minket, hogy Hermész a lényeges dolgokat fontolgatta, s hogy kedélye felemelkedett. Erre fel kell figyelnünk; mert a hermészi ember számára ez a folyamat feltétel. Ez a fej és a szív annyira szükséges együttműködését bizonyítja.

A szív és a fej határozza meg együtt az életet. Ezt alaptörvénynek tekinthetjük. A szív és a fej határozza meg az életet. „Ezek elválaszthatatlanok” mondja Pimander. Ezért kell Önnek megismernie a szív titkát. Ismeretes, hogy az embernek négy járműve van: az anyagteste, ennek éteri mása, a vágy teste és a gondolkodási képessége. Az étertest építi és tartja fenn az anyagtestet; és a vágytest határozza meg az ember hajlamait, fajtáját, jellemét és adottságait.

Figyeljük meg mindenekelőtt a vágytestet, a szidérikus alakot, ahogyan Paracelsus nevezi. A szidérikus alak körülfog és áthat minket, és a szidérikus közegek a májon keresztül áramlanak be anyagrendszerünkbe. Az erők szüntelen keringése ez, melyek a májon be- és kimennek.

A vágytest fókusza tehát mindenekelőtt a máj. Ahogyan Ön ezt a vágytestet kapta a születéskor, s ahogyan ezt azóta tovább alakította, olyan, annak megfelelő az Ön szívhatásának és a főszentély tevékenységének a minősége is. A természetszülte embernél a szív és a fej a vágytermészet rabszolgája. Az Ön szíve folyamatszerű működését, a mentalitását, a gondolkodási képességét a vágytermészete, az Ön hasa, alteste irányítja. Az érzést, a szívet, a gondolkodását (mint ennek a természetnek az embere) a medenceszentélye irányítja és kormányozza. Így él Ön tehát a medenceszentélyből és ezáltal, vagyis a lép-máj-rendszere által, ami természetlényét az anyaghoz köti, arra irányítja, arra vágyva és azt gondolva, ami a közönséges természetből való. És minden szidérikus sugárzás a vágyfajtája hatásának megfelelően jön be májába. Ha aztán valaki a csalódások végtelen sora után a tapasztalás szomorú útján a természethez kötött életében megreked, akkor megtörténhet, hogy megújulásra, megszabadító kiútra kezd vágyni, vagyis valami üdvrevágyás-szerűség fejlődik ki benne, egy ösztön, hogy valamiféle üdvöt megragadjon és megvalósítson önmagának, hogy kimászhasson a gödörből, ahol a haldoklás uralkodik. A megújulásnak ez a keresése, az üdv egyre tudatosabb keresése a vágyakozás legmagasabb formája, amelyre a természetszülte ember képes. Magasabbra nem juthat. Ami az Ön természetszülte lényének szívében dúl és forr, az száz százalékig vágy, kívánság! Ennek pedig a legmagasabb minőségű tényezője az üdvrevágyás. Ez a dialektikus asztrál sugárzásoknak a legmagasabb állapota, határa. És ezen a határon érint meg minket a Gnózis – de nem a májban, hanem a szívben. A Gnózis első érintése, alapérintése mindig a szívszentélyben történik meg, de csakis az ember üdvrevágyására jövő feleletként. Szó sem lehet tehát arról, hogy ha valaki kísérleti célokból vagy kíváncsiságból közeledik egy gnosztikus Szellemi Iskola templomához, ebből a legcsekélyebb haszna is lehetne. Egy gnosztikus fókuszban csak akkor lehet termékenyen, eredményesen időzni, ha a szív valamelyest megnyílt a Gnózis számára, ami, mint mondtuk, a vágyakozás legmagasabb színvonalának, az üdvrevágyásnak a következménye.

A szívet a Gnózisban a szeretet szentélyének nevezik. Különböző karmikus befolyások és őseink befolyásai miatt azonban, melyek születésünk órájától kezdve hatnak bennünk és életünk menetét elkerülhetetlenül meghatározzák, a természetszülte ember szíve már régen nem a szeretet szentélye. Szívében az igazi szeretetnek nyoma sem található. Világunk emberének szíve zsiványtanya, és a pestis fertője.

Ha a szívet az ősidőktől fogva a szeretet szentélyének nevezik, akkor itt arról a szívről van szó, amelyik egy életerőre, életbőségre, élet lehetőségre van előkészülve, ami joggal nevezhető szeretetnek. Ami pedig bárhogyan is a szeretetnek e magas színvonala alatt van, az a vágy és kívánság, az önzés valamelyik változata. Mert kezdetben az ember az üdvöt is önmagának kívánja. Az „én” szorult helyzetbe került, s most „én” keresek valami megoldást. Az üdvösségemet keresem. Mivel pedig ebben az állapotban olyan szerencsétlenek, siralmasok vagyunk, a Gnózis mérhetetlen és múlhatatlan szeretetével megérint minket, hogy segítségünkre lehessen.

Ami a dialektikus természetben ennek a szeretetnek a színvonala alatt van, az a kívánkozásnak valamelyik formája. Az igazi szeretet, mely ezt a nevet megérdemli, amilyen a Gnózis szeretete, az a dialektikus természetben már ennek a fajtája miatt sem található. Mert az igazi szeretet magasabb rendű dolog, és az igaz élethez, az új élethez tartozik. Ez a szeretet Szellem, maga Isten. Ezért mondja Pimander a 17. szakaszban, hogy „a kedély, a szív, Isten, az Atya”. És a 19. szakaszban: „Szívedet irányítsd a világosságra, és ismerd meg..” – „E szavaknál egy ideig a szemembe nézett, oly áthatóan, hogy remegtem”.

Ez a vizsga: mi legyen ezután az Ön szívében? Kívánság, vagy szeretet? „Szívedet irányítsd a világosságra, és ismerd meg Azt”. Hogy a világosság beköltözhessen a szívszentélybe, ahhoz a vágytermészetnek el kell tűnnie. A vágytermészetet, ezt az önzést, ezt az énösztönt teljesen el kell oltani.

Be kell látnunk tehát, hogy a szívszentély a Szellem nagy alapja, hogy a szellemnek a szívszentélyben kell lakoznia, s ezt a szentélyt ezért e magas színvonalú állapotra teljesen elő kell készíteni. „Ahol a szív van, ott az élet”, mondja Pimander.

Ha pedig a szív kész lett a szolgálatra, akkor a kedélyben, a szívben meglátjuk a szép, eredeti emberi alakot, az emberlét őstípusát, a vég nélküli kezdet előtti őselvet. Szívét a dialektikus ember a kívánkozás tanyájává tette – lássák be ezt világosan! Belsejében az énösztön tüze lobog, holott a szív arra lenne hivatott (fontolják meg ezt!), hogy a Szellem, a bennünk lévő Isten lakása legyen, az Istené, aki az ősatomban lehetőség formájában van jelen. Érzik-e, hogy mennyire betegek vagyunk, hogy mily rendkívül mélyre süllyedtünk? A szívszentély, a bennünk lévő Isten temploma zsiványok tanyájává fajult!

Aki aztán szívét újra az Ő szolgálatának akarta és tudta szentelni, az ezután a főszentélyt is meg tudja nyitni papi, emberiséget szolgáló feladatának. Akkor majd Ön is meg tudja fontolni a lényeges dolgokat. Igen, a megújult szívből megszületik a Merkúr-tudat! Barátaink, a Gnózis betegeknek, pácienseknek lát minket, szívszentélyünk pszichikai állapota miatt. Ezért tűrnek meg minket. Ezért tűrnek el ennyit tőlünk. Mert az új Merkúr-tudat, a gondolkodás, akarás és cselekvés háromszoros, új képessége csakis a megújult szívből születhet meg. Ekkor pedig megtörténhet, hogy amikor az ember a lényeges dolgokat meggondolja, megtisztult szívvel felemelkedhet a Szellem mindenütt jelenlévő területeire. Jegyezzék meg jól, hogy a hermészi fejlődés, a hermészi élet a fej és a szív tökéletes egyesülésén és együttműködésén alapul; tehát nem az én és a fej, hanem a megtisztított szív és a fej együttműködésén!

Ebben az elengedhetetlenségben botlik meg a világ. Látják ugyan a káoszt és a zavart mindenütt, látják a világot elsüllyedni, és az én felveti a kérdést, hogy „hová vezet mindez?”, hatalmas energiával, bevetéssel és erővel tesznek meg mindenféle kísérletet, de végeredményben semmi sem sikerül!

Mert az ember elfelejti megtisztítani a szívszentélyét. Ha a szív megtisztult, felavattatott és a világosság számára megnyílt, akkor egészen más mentalitás alakul ki. Csak akkor lesz képes az ember valóban világunk és társadalmi rendünk elevenére tapintani.

Ha tehát Önt hívja a Gnózis, akkor ismerje fel és teljesítse a feladatát: tisztítsa meg a szívét. Szívét meg kell szabadítania a vágyak nyüzsgésétől és az önzéstől; szívének meg kell nyílnia a nagy szeretet számára. Ebben kell a szívét, kedélyállapotát, ha valóban alkalmas, gyakoroltatnia. Mert ezzel kezdődik a dolog. Akkor a fej követni fog, mert követnie kell. Akkor pedig Ön is találkozik a Pimanderével.

Pimander Isten szeretetéből születik, nem pedig az akarat ösztönzéséből, nem a szorult helyzetbe került ember akaratából. Ezt akarja Hermész Triszmegisztosz megmondani Önnek. A Gnózis kulcsa, az egyetlen igaz élethez vezető út a szív megtisztítása és teljes odaadása. Ha Ön rátér erre az útra és elvégzi ezt a munkát, akkor Önnek is megszólal a szelíd hang: „Mit akarsz hallani és látni, s mit kívánsz a kedélyedben megtanulni és megismerni?” Akkor pedig, mi mást akarnának megtanulni és megismerni, mint a lényeges dolgokat? És mi lesz kezdetben a leglényegesebb, amit abszolút meg kell tudniuk? Semmi más, mint a saját magukra vonatkozó igazság és a saját valóságuk. Mert ha magukat nem ismerik, hogyan akarják akkor a Mást, a Másikat kifürkészni? Ezért lát a hermészi ember ennél az első, fürkésző kísérletnél egy hatalmas világosságot, derűset és szívet vidámítót; ebben a világosságban pedig a csavarvonalban lefelé irányuló mozgást, a sötétség, az ijedelem és nyomorúság mocsarát, rettenetesen szomorút, mely szüntelenül mozog, és kimondhatatlanul zavaros. Sötétvörös lángok csapnak ki belőle mindenfelé. Ekkor, a zavarnak ebből a barlangjából, a szurokfekete sötétségből egy hang hallatszik, szótlan kiáltás, mely megfelel a körös- körül elterjedő világosságnak. Ebből a világosságból pedig egy szent ige beszél. Ami aztán a sötétségben igaz és tiszta, az felemelkedik ebből a szurkos szülőbarlangból, a sötét természetből, és légkörré kezd alakulni. Így látjuk először az elsüllyedt természetből kiszálló világosságot, s ezután a légkört, melyek ráhangolják magukat az eredeti világosságra; alattuk van a föld és víz nedves sötétsége: ez a dialektikus jelölt létállapota! De olyan jelölté, aki a szívszentélyét megtisztította, vagy ezen a tisztuláson dolgozik; tisztítja a föld és a víz nedves sötétségét, amit az ige hangja mozgat, az ige, mely világosságból van, s a világossághoz vezet vissza!

Megértetted-e az igét? – kérdez minket az ifjú Gnózis élő testének Pimendere: a világosság én vagyok, mely most már lakozik az igaz jelölt szívében. Ez Isten, aki testben megjelent, a visszatérő Ozírisz, a visszatérő Krisztus.

A világító szellemtér pedig először Pimander, a világmindenségi megnyilvánulás erővonalszerkezete. És, ó nagyszerű csoda, a világosság, a hatalmas világosság, Isten lángja a szívet választja lakhelyül, így lesz az Istenségből Fiú. Mert ami a szívben korszakok óta alszik, azt ez a folyamat felébreszti: az Istenség Fia megnyilatkozik bennünk! Az Istenségnek ez a Fia pedig hatalmas képességgel rendelkezik, Pimander ezt az igének nevezi. Ha tehát Pimander beszél a jelöltben, akkor a szívben beszél és tanúskodik, mert a szív Isten lakása, ahol – ha eljön az ideje – az Istenség Fia szólal meg, Istent és a Fiát, a világosságterületet és a besugárzott világosságot nem lehet már elválasztani. Mert ezek egyesüléséből van az élet, az új élet. Barátaink, ha tehát, én-elbocsátás által, ránemesedtek, akkor „irányítsák a szívüket a világosságra, és ismerjék fel”. Ha pedig felismerjük, akkor az élő ige hatalmas és nagyszerű képességeit látjuk önmagunkban. Szívünkben számtalan erőből álló világosságot látunk, valóban felmérhetetlen világot, és ennek rendeljük alá magunkat: az arany fejnek. És látjuk, hogyan lesz az alantas rend lobogó tüze a világosság és a világosságon át beszélő ige vezetése alatt nagy erővel körülzárva, megzabolázva és egyensúlyba hozva.

Így látjuk és tapasztaljuk, hogy a Gnózis bennünk megszületett világító erejében hogyan múlik el az alantas természet az által, amit mi transzfigurációnak vagy újjászületésnek nevezünk.

Ez tehát az ős-Gnózis, a hermészi Gnózis, az igazság, melyet az emberiségnek kezdettől fogva hirdetnek. Ez Pimander igéje.

Most pedig gondolkozzanak el, hogy ez megegyezik-e azzal az igével, amelyet az ifjú Gnózis közvetít évek óta Önöknek, az emberi őstípusra vonatkozó tanúbizonyság, az eredeti, vég nélküli kezdet emberalakjának tanúsága, aki volt, és a mai pillanatban is van.