Pentagram 1992/4 - Arany Rózsakereszt

A tanuló ruhája az ösvényen

Tagjait a Szerzet nem kényszeríti meghatározott ruházat viselésére, hanem mindenki alkalmazkodik az ország körülményeihez.

„Uram, arra tanítottál minket, hogy a világról és a világ javairól mondjunk le. Érted felhagytunk mindezekkel. Most már élelemről is mindig csak egy napra gondoskodunk. Hol találjuk tehát a szükségest, amit megbízásod szerint a szegényeknek adjunk?” Az Úr válaszolt és így szólt: „Ó, Péter, bárcsak megértenéd a példázatot, amit elmondtam nektek! Hát nem érted, hogy az én nevem, amelyet tanítasz, értékesebb minden gazdagságnál, és Isten bölcsessége felülmúl minden aranyat, ezüstöt és drágakövet?” (Péter tudósításából a tizenkét apostol megbízatásáról¹).

„Járjátok pedig saját utatokat, szerzetesek, a sokak jólétére és boldogságára, szánalomból a világ iránt, istenek és emberek hasznára és áldására. Kettő közületek ne menjen ugyanazon az úton. Hirdessétek a tant, szerzetesek, azt a tant, amelynek jó az eleje, jó a közepe, jó a vége, amely jelentős és megcáfolhatatlan. Hirdessétek a tökéletes, tiszta, szent életet. Vannak olyan lények, akiknek pillantása kifejezéstelen. Ha nem értesülnek a tanról, akkor elvesztek. Ha értesülnek, akkor elérik a megszabadulást. Én magam, szerzetesek, elmegyek Uruvela helyőrségi városba, hogy ott hirdessem a tant.,” (Schumann² 101. old.) „Mielőtt másokat tanítanál, magad tanulj; először magadon segíts, mielőtt másokat gyógyítanál.” (Sirach Jézus 18: 19-20.)

Szélesítsd ki az utat. Bármit is szándékozol tenni, bármire vállalkozol, tedd az utat szélessé és nyitottá, hogy sokan járhassanak azon. Ez a nagy ember dolga. Ha az út keskeny és veszélyes, úgy, hogy azon mások csak fáradságosan tudnak járni, akkor a te lábadnak sem jut hely azon.” (Thomas Cleary³, 54. old.) „Sajnos szellemi tanító hírében állok. Ezért szavaim mögött többet keresnek, mint ami szándékolt. Ugyanakkor rosszul értik azokat az egyszerű, kézenfekvő értékeket, amelyekről beszélek. A rólam alkotott kép lehetetlenné teszi számukra, hogy beszédeimet helyesen értsék. Az egészséges szellem szabad, gondolati képek nem kötik.” (J. Krishnamurti, Weeraperuma⁴, 144. old.)

Az utolsó ing

A Rózsakereszt szerzetese önkéntesen viseli annak az országnak a ruházatát, amelyben dolgozik.

Ő maga megszabadult minden ruhától. Minden országban képes tartózkodni, mert hazátlan. Az utolsó ingén nincsenek zsebek.

„Nem tudok semmit, nem vagyok képes semmire, nem örülök semminek, nem tanítok semmit és nem keresek semmit, nem óhajtok semmit, sem az égtől, sem a földtől: csak az élő igét, amely testté lett, Jézus Krisztust, a megfeszítettet.” (Titkos ábrák⁵, 36. old.).

Kétszer született és ezáltal a szó szoros értelmében megszabadult a születéstől és a haláltól. Megéli a halálmentességet. Dolgozni tud abban az országban, ahol az emberek olyan ingekben halnak meg, melyeknek zsebei tele vannak.

Tud dolgozni olyan országban is, ahol a népi bölcsesség arról tanúskodik, hogy az ember meg tud halni zseb nélküli ingben.

Tudja, hogy közvetlenül kiért dolgozik: azokért az emberekért, akiknek pillantása kifejezéstelen.

Azt is tudja, hogy az ember vegyes lény, sokszor több mint két természet lakik benne. Bizonyos ezoterikus hagyomány szerint az emberben hat természet vegyül el, hat lelke van, amelyek életben tartják. Ő maga azonban teljesen kívülálló, mert egészen más, egyszerű természetből és természet által él.

Öltözéke, amelyet a munkaterületén hord, ennek a hat természetnek a darabjaiból készült foltruha. Igazi természete láthatatlan, ismerhetetlen és megfoghatatlan. Hogy megvilágítsuk és megmagyarázzuk, mi az „az ország ruhája”, amellyel a Rózsakereszt szerzetese dolgozik – amely azonban nem az igazi lelke -, felhasználjuk a már említett népi mondást: „Az utolsó ingemen nincsenek zsebek.”

A születés és a halál folyamata egymástól függ. Ez azt jelenti, k hogy a meghaló személyiségnek az öröksége határozza meg, hogyan rögződik a mikrokozmosz egy új személyiséggel a születés és halál kerekéhez. A kijelentés: „az utolsó ingemen nincsenek zsebek” hipotézis, feltevés, melyből kiindulhatunk. Három folyamatról van szó:

anyagtalanodás;
meghalás: hogyan állok hozzá?
az utolsó ingem: mi az, amibe még halottként is burkolództam;
viszek valamit magammal, vagy a két kezem nyitott és üres lesz, mielőtt a tűzben elhamvadna?

Fejtegetésünknél úgy vesszük, az olvasó durva vonásokban tudja, a Szellemi Iskola mit ért negatív elanyagtalanodás alatt és mi a pozitív elanyagtalanodás célja. Ezekről a folyamatokról már gyakran írtunk. Magától értetődik, hogy a meghalás anyagtalanodással jár. Tény az, hogy valamikor feloszlunk, de nem vagyunk biztosak abban, hogy az utolsó ingünkön nem lesznek zsebek. Megdönthetetlen tény, hogy az utolsó előtti ingünkön voltak zsebek. Itt is érvényes a szállóige: mint fent, úgy lent; mint lent, úgy fent. Ezért ülünk most itt olyan ingben, melynek zsebei tele vannak. A tanulóság ösvényének egyik fontos szakasza abban áll, hogy felismerjük zsebeink tartalmát, ürítsük ki zsebeinket és azok tartalmát hagyjuk el.

Hat terület

Egy másik szállóige: „Nincs üres tér”. Vagy más szóval: Minden a lelkesültség felé sodródik. A döntő kérdés az, hogyan viszonyulunk ehhez a lelkesültséghez? És mit teszünk a lelkesültség eredményeivel, amelyek már megvannak, mielőtt tudatába jutnánk a lélek birtoklásának? A tény, hogy nincs üres tér ugyanakkor azt is jelenti, hogy minden tele van lelkes teremtményekkel. De vajon ezek milyen tulajdonságokkal rendelkeznek? Mulandók-e vagy örökök? A válasz a kérdezőtől függ, ahogyan minden választ és annak megértését a kérdező beállítottsága dönt el. A tér telve van megszámlálhatatlan lelkes lénnyel. Lelkes lények, lelkes teremtmények alatt energia-tereket értünk, amelyeket egy ötlet, elgondolás, kivetítés tart fenn, vagy amelyek önmagukat tartják életben.

Hogyan telnek meg zsebeink? Vagy mivel töltjük meg mi magunk ingünk zsebét? Az élet életből keletkezik. Sokféle életforma, alak van, a lét-jelenségeket nem lehet megszámlálni. Itt nagyjából próbálunk felosztani és ugyanakkor követjük a már említett hagyományt. Ez a választék nem tartalmaz értékelést. A modell, a minta hasznos és felismerhető a saját lényünkben, saját ingünk zsebeiben. Eszerint létezik az isteni birodalom. Van a féltékeny, vagy féltő istenek birodalma. Van az emberek birodalma. Létezik az állatok világa. Van az éhező szellemek birodalma. Vannak a pokol birodalmai. Minden birodalom rendelkezik meghatározott tulajdonságokkal, sajátságokkal, és mindegyik megközelítésére külön kulcs van. A szemlélő alap-beállítottságától függ, hogy ezeket a birodalmakat állandónak vagy mólónak tekinti-e. E hat különböző tartomány néhány sajátosságára szeretnénk egy pillantást vetni; nem a keletkezésükre, hanem megjelenési formáikra. Ezek a birodalmak mind belül, mind pedig kívül is léteznek.

Az istenek birodalma

Az istenek birodalma a szélső, anyagtalan reagálás az élet energia-folyamatára, amelyet nem lehet tartós, állandó formákban, alakban tartani. Az istenek tudata önmagát tartja fenn a legmagasabbra, a legtökéletesebbre, a befejezettre való törekvés által. Az istenek ennek a törekvésnek az alakot öltött vívmányai. Mivel az istenekben a szüntelenül fennállóra irányuló vágy működik, tévesen azt gondoljuk, hogy az istenek birodalma örök. Az istenek birodalmában a legmagasztosabb valósul meg és materializálódik „isteni anyaggal” vagy „isteni gondolatenergiával” és azáltal. Emberi szavak itt nem elegendőek, de az emberek mégis törekednek az istenire és az isteni tulajdonságokra. Hiszen az embereket figyelmeztetik: „Istenek vagytok” (82. Zsoltár 6, János 10:34). Helyesebb lenne azt mondani: „Istenek voltatok”. Az ember el tud gondolkodni az istenek birodalmáról és tud róla beszélni az ősemlékezés, valamint az istenek világa iránti vágyakozása alapján. A szent könyvek tele vannak ezekkel az dolgokkal.

Az istenek világát az önmegdicsőítés, őndicsőítés jellemzi. Az istenek országát nem lehet emberi időmértékkel mérni vagy áttekinteni. A valódi-isteni örökké tart, önmagába zárt körforgás, kezdet és vég nélküli kör. Az istenek azonban végesek. Ott is mulandó minden, még akkor is ha a korszakok eonokig tartanak. Az „örök” szó az „eon” fogalomból ered, ami „hosszú időt” jelent.

A féltékeny istenek birodalma

Féltő istenek úgy keletkeznek, „hullanak”, buknak ki az istenek birodalmából, hogy az üdvöt és a lehetőségeket, melyeket ott szereztek, meg akarják tartani. „A kívánság, megtartani azt, amire büszke volt, mert abban élt, felébreszti az elvesztés félelmét és abból féltékenység (féltés) keletkezik⁶. A féltékeny istenvilág nagyszerű, hősies és örül a küzdelemnek, harcra kész és irigy. Az ember emlékezik arra, amit a szent könyvek írnak: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem” (Mózes II. Könyve 20.3.) „Féljétek az Urat, a ti Isteneteket, ő néki szolgáljatok és az ő nevére esküdjetek. Ne járjatok idegen istenek után, azoknak a népeknek istenei közül, akik körülöttetek vannak! Mert az Úr a ti Istenetek, aki közöttetek van, féltőn szerető Isten; hogy az Úrnak, a ti Isteneteknek haragja fel ne gerjedjen reátok, és el ne törüljön titeket a föld színéről.” (Mózes V. Könyve 6.r 13-15). E tér jellege: paranoia, nagyzási hóbort.

Az emberek birodalma

Három mozgási lehetőség jellemző erre a birodalomra nagy vonalakban: felfelé, lefelé és – eltűnni. Az ember felismerheti, hogy az emberi lét egyike a legmegfelelőbb létezési lehetőségeknek ahhoz, hogy megszabadító felismeréshez jusson. Megszabadító felismerés alatt a halál nélküliséget értjük. Ez az az állapot, amelyben többé nincsen születés, egyik birodalomban sem, az eloltódás, az eltűnés állapota. Az embernek egy másik lehetősége felfelé menni; az istenek világába, a világosság világaiba. Visszatérni az ősemlékezéssel és az égi alak kivetítése által minden isteni lehetőséggel. Ez a visszatérés ahhoz, amik egykor voltunk, és amit a végén nem tudtunk fenntartani. Ezeknek a lehetőségeknek a felkutatása csoport-összetartozásban történik. Mert az az energia, amelyet meg kell szerezni ahhoz, hogy ezeknek az isteni világoknak a visszatükröződését tapasztalni lehessen, csak növekvően erősödő csoport-tevékenységgel képezhető. Természetesen az istenek világának rezgési szintje sokszorosan túlhaladja az emberi világét. Aki ebbe a világba vissza akar térni, az kénytelen lesz egy másik járművet építeni, amely el tudja érni ezt a magasabb rezgési mértéket. Ekkor át kell szállnia a másik projekcióba, át kell költöznie a kivetülésbe és abban kell élnie.

Egy másik emberi lehetőség a lefelé menés; lefelé egy bizonyos behatárolt működésre való korlátozódás értelmében, hogy azután ezt a működést, ezt a szerepet az életlehetőségnek tartsa, az életnek tapasztalja. Ez a működés „magas”, majd „alacsony” is lehet.

Az emberi világ nagyon sokoldalú, sok lehetőséget kínál. Ha ezt a sokféleséget nem élik, akkor bizonyos résznézetek kerekednek felül és felszívják az energiakészletet. Amikor az ember ezt többé nem tudja felismerni, akkor az őt lélekkel ellátó energia eszerint a specializálódás szerint formálódik; akkor az világosan korlátozott formákban válik láthatóvá. A szent könyvek tükrözik az emberi lehetőségeket. Az emberi birodalmat jellemző fogalom: a szenvedély.

Az állatok birodalma

„Nem lát tovább az orra hegyénél” – ez a közmondás jellemző erre a birodalomra. Egyértelmű és láthatóvá vált meghatározások szabnak határt. Egyetlen cél kristályosodik ki az egyszeri lelkesüléshez. Ha az emberi világban még lehetséges valamit viszonylagosítani, úgy az lehetetlen az állatok birodalmában. Humor alig található ebben a tudati térségben. A teremtmények ebben a birodalomban megrögződött és így lelkesült program szerint viselkednek, mely lényük jelenségében válik láthatóvá. A saját fajtájabelit is felfalják a túlélési ösztön alapján. Megjelölik és védelmezik a saját területet. A környezet többi része iránt nincs érdeklődés, sőt azt még ellenségesnek is tapasztalják. A disznó nem néz sem jobbra, sem balra. Fújtatva és röfögve csörtet előre, egészen őszintén és megkülönböztetési képesség nélkül. A szent könyvek számos erre vonatkozó utalást tartalmadnak. E tudati térséget a butaság jellemzi.

Az éhező szellemek

Mialatt az állat még képes enni és aludni, addig az éhező szellemek tudati térségének lénye csak egyetlen rendeltetésben sínylődik, amely egész létét tökéletesen meghatározza. Csak erre az egy hivatásra, egyetlen foglalkozásra irányul, csak azt táplálja, táplálja, táplálja. A szellemek éjjel-nappal éheznek; ez a koplalók birodalma. Az egyetlen ami számít az, hogy felvegyenek, felfaljanak vagy felszívjanak. A tápláléknak fokozatai vannak, amelyek a magastól és finomtól egészen a durváig és nehézig terjednek. Ez a világ átfogóan ábrázolja azt a tényt, hogy minden lény táplálék által marad fenn. Éhező szellemek csak egyetlen fajta táplálék által léteznek. Tápláléknál ne csak a nyersanyagi táplálékra gondoljunk. Ezt a világot számtalan olyan lény is benépesíti, melynek az ugyanazon eszmei javakból soha sincsen elege és rendíthetetlenül eszmékre éhezik. Tudatuk éhségre és szomjúságra korlátozódik, és azért élnek, hogy az éhséget csillapítsák, a szomjúságot oltsák. Ezek a szellemek is rányomják pecsétjüket a szent könyvekre. Ezt a világot a szegénység, a nélkülözés fogalmával jellemezhetjük.

A pokoli birodalmak

Agresszió, támadás, kihívás és erőszak határozza meg a hangnemet a pokoli birodalmakban. Támadás és védekezés uralkodik szüntelenül. Ezek a lények annyira agresszív környezetben élnek, hogy lehetetlen megállapítani, ki kit öl, s ki kit kínoz. Mintha ezen a tudati szinten lévő lények megpróbálnák önmagukat belülről felfalni. A krokodil képét mutatják, mely dühösen a saját farkába harap, és amelynél az erőszakosság a zabálásnál még növekszik. Minél nagyobb a pusztítás, annál nagyobb a gyarapodás. Az agressziót már nem is veszik észre. A lény maga támadás, a pillantása is támadó. Ezek a lények is rányomják pecsétjüket a szent könyvekre. Ennek a tudatnak a jele a harag.

A választás szabadsága

Az utolsó előtti ingünkön hat zseb volt, az egyik jobban megrakodva, mint a másik. Mint embereknek, megvan a lehetőségünk a zsebek tartalmának megtekintésére, és hogy döntéseket hozzunk. Az ösvény járása a zsebek kiürítése.

Az ösvényre való felkészülés a tartalom megismerése félelem vagy aggodalom nélkül, tiszta világos józansággal.

Az utolsó előtti ing zsebeit a meghalás módja töltötte meg. Aki képes egy zseb nélküli ingben meghalni, az választhat és megkapja a szabadságot, hogy a választása szerinti tudati térségben éljen. Ez szabadság, a választás szabadsága. Akkor birtokoljuk a tökéletes szabadságot, ha tudjuk, hogy az élet a hat tudati tér mindegyikében a választástól függetlenül mindig múló. Ezt azoknak a legnehezebb felismerni, akik az istenek világosságvilágaiba igyekeznek. Ezt a tényállást gyakran túl gyorsan elfojtják, holott elkerülhetetlen. Az élet ideje az istenek, a világosság birodalmában olyan elképzelhetetlenül hosszú, hogy örökkévalóságnak tűnik. De egy kívülálló, átutazó látja ezt. Olyan emberek, mint Buddha, vagy egy Jézus-ember belülről ismeri ezt a tényállást. Buddha és Jézus megvilágosultak. Számtalan kijelentés – talán még több Buddhától mint Jézustól – arról tanúskodik, hogy egyik tudati térséggel sem azonosították magukat és nem hagyták magukat becsapni az „örökkévalóságtól”.

Akik utánuk jöttek – a követők – mindenesetre mindkettőt, Buddhát és Jézust, az istenek világába helyezték, mert a legtöbb tanítvány – ami érthető is – a világosság-világok után vágyakozott és kevésbé kívánkozott valódi felismerésre. Az emberi birodalom az elmúlóvá, minden mellett elhaladóvá, hontalanná válásnak ideális, eszményi helye. Egy Buddha- vagy Jézustudatról el lehet mondani, hogy az egyetlen, mely nem múlik el. Minden múló, kivéve azt a tudatot, amely minden múlón túl van. Ezért mondhatja Jézus: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el” (Lukács 21:33). Buddháról mondják, hogy ő volt a tanítója minden birodalomnak, és ő volt a tanító minden birodalomban. Számos kép van Buddha haláláról, amelyen a hat birodalom aggódva, bánatosan sereglik köréje. Tanítójuk lehetett, mert zseb nélküli ingben aludt el. Jézusról ugyanez mondható, de sok könnyen megmagyarázható körülmény következtében tanításának mondanivalóját nem közvetítették tisztán. Az igazi tanító elmúló, hazája nincsen. A valódi megváltó az, aki segít az embereknek egy másik birodalomban megszületni; például az emberi birodalomból kimenve megszületni az istenek birodalmában. Ez kivált Jézussal történt. Ahogyan Buddha minden birodalom tanítója volt, úgy Jézus is. Pál a következőképpen vall elképzeléséről, amikor Jézusnak, a tanítónak istenné minősítéséről szól: „Ezért fel is magasztalta őt az Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére.” (Fii. 2: 9-11).

Az az igazi tanító és megváltó, aki az utolsó, végérvényes megszabadulást, megváltást tanítja.

Ellentétek és vívmányok

Akiknél a zsebek tartalma valamelyest hasonló, azok egymással szóba állhatnak, egymásra figyelhetnek, illetve képesek egymást meghallgatni. Egy szellemi iskola tanulói jól meg tudják hallgatni egymást, mert az a közös meggyőződésük, hogy zsebeiket ki kell üríteniük. Ennél a folyamatnál kölcsönösen biztathatják, ösztönözhetik egymást. Egy egyszerű segítség abban áll, hogy önmagunkban megvizsgáljuk, mi reagál, válaszol bennünk a következő nyolc fogalomra ill. négy ellentétpárra: nyereség/veszteség; boldogság, szerencse/ boldogtalanság, szerencsétlenség; tisztelet/megvetés, lenézés; dicséret/ hibáztatás, dorgálás. Ezzel a négy ellentétpárral megközelítjük zsebeink tartalmát és mindazt, ami abban található. Engedjük, hogy áthasson minket a belátás: „Megismertelek!” Amit igazán megláttunk, azt kivesszük a játékból, ahogyan a bújócskánál teszik.

Aztán folytatjuk a játékot. A következő lépés abban áll, hogy nem kezdünk több új játékot. Ez a négy ellentétpár az a nyolc függőség, amely az embert a világában fogva tartja.

A következő segítség a saját életrendszer kikutatása lehet. Ha valaki ezt megfigyeli – és ez az érett ember nagy képessége: elmélkedéssel megfigyelni – akkor azt látja, hogy a tudattal megáldott életrendszert ötszörös működés hozza létre:

a formaadás képessége és a formának a környező világban történő fenntartása;
az érzés képessége;
az észlelés, érzékelés képessége;
képesség az észlelések megkülönböztetésére;
képesség, hogy ezt az észlelést fogalmakba öntse és feldolgozza.

Ezáltal öt vívmány mutatkozik előttünk: forma(alak), érzés, észlelés, megkülönböztetési képesség és tudat. Ha így látjuk életrendszerünket és ilyen a beállítottságunk, akkor képesek leszünk a zsebek tartalmával dolgozni az életben. Vagy arra használhatjuk fel ezt az életrendszert, hogy a tartalmat a biológiai minimumra korlátozzuk.

Mit teszünk a formaadásra vonatkozó képességünkkel; mit az érzéssel, észlelésünkkel, megkülönböztetési képességünkkel és tudatunkkal? Mely zsebek érdekelnek még bennünket? Ahhoz, hogy az utolsó ingen ne legyenek zsebek, az ember két lehetőség között választhat: Vagy tudatosan élni a biológiai minimumot, vagy pedig szemlélőként csökkenteni a tartalmat élete folyamán. Mindamellett van még egy harmadik lehetőség is, amely megérdemli, hogy ebben az összefüggésben meg említsük: az emberi létrendszert szerszámként felhasználva leüljünk a szövőszék elé és megszőjük a lélekruhát. Ehhez az kell, hogy az utolsóelőtti ingből világosságerőket gyűjtsünk, ezeket a világosságerőket imával és munkával szaporítsuk; új világosságerőket keressünk, gyűjtsünk és azokat felvegyük ott, ahol találhatók. A halál órája tanúskodik arról, hogyan dolgozott az emberi rendszer, mi volt az örökség, milyen az örökség most, és hogyan hat tovább az örökség. A halál órája annak is tanúja, aki a biológiai minimummal élt. Akik értenek ennek észleléséhez, utalnak arra, hogyan működik tovább az örökség a halál órájában, azaz hogyan hagyja el a tudat az inget. Az említett hagyomány ehhez a következő példával szolgál: Ha az élet-szellemek az anus-on (végbélnyíláson) keresztül hagyják el az inget, akkor a pokol lakóiként fognak újraszületni. Ha a szájon keresztül távozva búcsúznak el, éhező szellemként születnek újra. Ha az életszellemek a húgyvezetéken át hagyják el a tetemet, akkor az újraszületés az állatvilágban történik; és emberként, ha a szemeken keresztül lépnek ki. Féltékeny istenként, ha az inget a köldökön keresztül vetik le. Jóindulatú istenként, ha a kilépés az orron keresztül történik. Félistenként, ha a tetemet a füleken át hagyják el. Ha valaki a tiszta forma-világban születik újra, akkor a tudat a két szemöldök között lép ki a holttestből. És ha valaki a forma nélküli világban születik újra, akkor az inget a koponyatetőn keresztül hagyta el.

Az utolsó ingemen nincsenek zsebek

Jézus így szólt: „Legyetek múlóak, legyetek átvonulók” (Tamás-evangélium). Az előbb elmondottak fényében ez világos és tiszta. Buddha mondta: „A halhatatlan megtaláltatik.” Ezt a kijelentést félreértették mind keleten, mind nyugaton. Értetlenségből visszaéltek vele. Mi az, ami halhatatlan, mi az egyetlen maradandó, aminek nincsen vége? Ez a jövés és menés, mint összetartozó, mely sohasem ér véget – hacsak egy külön utat járó ember képes nem lesz a jövés és menés mellett elhaladni, azáltal hogy utoljára jön, és az elmenésben alászáll, anélkül, hogy bármit is megtartana.

A jövés és menés sohasem ér véget, ez örök. A külön úton járó múlandó volt. A Rózsakereszt Rendjének szerzetese minden ház-építőt látott, minden birodalmat látott; birodalmakban szegény. Minden birodalmon képes segíteni. Megelégszik egy napra való élelemmel; és ezen a napon dolgozik; és ezen az egy napon viseli azt a ruhát, amit ekkor éppen viselni kell. Természetesen zsebek nélkül. Miután befejezte ennek az egy napnak a munkáját, távozik. „Hány születés körforgásán mentem át, keresve a házépítőket, anélkül hogy találtam volna. Szenvedés a születés, újra meg újra. Házépítők! Látlak titeket, többé ne építsetek nekem házat. Minden gerendátok eltörött, a fedélorom beomlott. A világtól eltávolodott szív elérte a vágyak. végét.”⁷

A Rózsakereszt szerzetese tudja, kik lakják az emberi birodalmat. Hat birodalom működik az emberben, melyek vetélkednek, azon veszekednek, hogy melyik töltse el lélekkel az embert. E hat birodalom számára az ember a táplálék forrását képezi. A Rózsakereszt szerzetese nem e világból való, a Szent Szellem Házából él. Ennek ellenére a világban van. Ismeri a világot, beszéli a világ nyelvét.

„Aki vágyaktól szabad, nem vesz semmit birtokába, szelíd a beszédben és a szöveg értelmezésében, ismeri a szavak buktatóit és sorrendjét, az az utolsó testét hordja. Nagy bölcsnek, nagy embernek nevezik.”⁷

—

1/ Pentagram

2/ Hans Wolfgang Schumann, a történelmi Buddha, Diederichs, Köln 1982.

3/ Thomas Cleary, Zen az embervezetés művészetében, O.W. Barth Verlag, München 199o.

4/ J. Krishnamurti ahogyan én ismertem, Susunaga Weeraperuma, Mirananda, Den Haag, 199o.

5/ A Rózsakereszt titkos ábrái a 16 és 17 században, Altona 1785, Hamburg.

6/ Jan Karéi Hylkema, Helder sterven, Bres, Amsterdam 1981

7/ Dhammapada, Tonny Kur- pershoek-Scherft, De Driehoek, Amsterdam 1986.

Személyiség és mikrokozmosz

Az eredeti ember Isten gondolata volt, melyből a hajdani mikrokozmosz tökéletes szellem-, lélek- és testalakban jelenhetett meg. Minden egyes eredeti ember egy isteni gondolattól izzó szikra volt. Ebből fejlődtek olyan étererők, amelyek a mikrokozmikus atom magja, a rózsa, a lélekmag köré gyűltek. A rózsalélek körüli étersűrűsödésben egy erővonal rendszer keletkezett, amely emberi alakot öltött. Így nyilatkozott meg Isten gondolata az emberi szellemalakról az eredeti ember lélekalakjában és éteri-anyagi lényében.

A mai ember kettős lény

A korai emberi fejlődési hullám egy részének bukása előtt a lelkek az eredeti lélekvilágban éltek. A szellem a lelken keresztül fejezte ki magát a korai ember testében. A mikrokozmikus elkorcsosulási folyamat során az eredeti ember szellem-, lélek- és testalakja hatástalanná vált. Újraalkotásához egy szükségrendet keletkeztettek, egy átmeneti, egyszeri visszaalakulásra való életterületet, s benne egy természetemberi halandó személyiséget.

Mai, halandó személyiségünk hosszú korszakokon át fejlődött a szükségrendben, mielőtt közvetlenül össze lehetett kapcsolni egy elfajult mikrokozmosszal, s ezáltal kettős lénnyé válhatott. Most két élet van bennünk: a rózsalélek étersűrűsödéséből származó eredeti élet, amely megnyilvánulási lehetőségre vár, valamint a természetlélek asztrális és éteri összpontosulásából való élet.

Így ma különös állapotban vagyunk. Sokan csodálkoztak azon, hogy tudatunkban egyrészt egy belső halhatatlan lélek indíttatásai hathatnak, amelyek például határtalan szabadság és végtelen szeretet eszményi állapotait közvetítik, míg másrészt átmeneti jelenségek világában élünk, mely korlátozza tudatunkat. Ez a természet csak látszatszabadságot kínál és minden más feltétlen eszménynek is, amelyekről a rózsalélek ösztönzéseiből sejtelmünk lehet, csak szegényes látszatát. A kettősségnek ez a különös állapota sokszor rendkívül nyugtalanító. Személyiségünk ugyan is sem a természetes tudattal, sem az értelemmel, sem az érzelemmel nem képes felismerni, hogy a feltétlen eszményeket csak az élő halhatatlan lelkek világában lehet feltalálni. De nem abban élünk.

A természet, amelyben az emberi személyiség él és tudatos, csak átmeneti fejlődést enged meg. Minden átmeneti, ami keletkezik benne, az erőiből és anyagaiból, a lélekvilág örökkévalóságához képest tehát nagymértékben valótlan, időben korlátozott jelenség és végeredményben csak látszat. A természet azonban, amelyben most élünk, tudatunk tartalmának világos tükre. Ez a szükségrend a gyorsan reagáló asztrálanyag által lehetővé teszi minden olyan eszmény kialakítását, mint a jóság, a szépség, a szeretet, a szabadság és a béke. Lehetővé teszi annak számtalan kísérletét is, hogy ezeket az eszményeket megtaláljuk a szükségrendben, vagy eszményi állapotokat teremtsünk a környezetünkben, vagy vetítsünk magunkba. Eközben azonban meg kell állapítanunk, hogy a napokkal megváltozik az eszményi kép, az idő során az elképzelések szertefoszlanak. Bálványok folyamatosan keletkeznek. És azokból a kísérletekből, hogy egy eszményt bevezessünk a szükségrendbe, az ellenkezőjük támad. Így azokból a próbálkozásokból, hogy a természeti tudat és az isteni életterület között kapcsolatot teremtsenek, csak természetvallások származtak, tehát a túlvilág asztrálszférájával és jelenségeivel teremtett kapcsolatok. Így minden olyan kísérletből, hogy államéletünkben szociális, szabadságpárti, vagy emberbarát politikai rendszereket vagy jogrendet fejlesszünk ki, csak rabság, vagy a kibontakozás szabványosítása, megvesztegethetőség, vagy olyan jogok származnak, amelyek az időszerű helyzetnek már nem felelnek meg és ezért igazságtalan következményeik vannak.

A legtöbb ember megkísérli először csak a külső életkörülményeket megváltoztatni, hogy megszabaduljon a kényszerek vagy a szenvedés valamilyen formájától. Ha azonban az új lélektudattal felfedezi, hogy minden külső körülménye karmikus megfelelője benne rejlik saját mikrokozmikus és természetemberi lét- és tudatállapotában, akkor élete más irányba fordul.

A személyiség feladata

Mint természetemberek, feltesszük magunknak a kérdést: miért van testem, melyet ennyi vesződséggel kell táplálnom, alvással és mozgással oly fáradságosan életben tartanom? Hogy itt a szükségrendben változatos nyomorúság és röpke örömök közepette kiéljek valamit, ami a karmikus erőkből a tudatalattimon keresztül előlép? Hogy űzzek valami mesterséget, ameddig a változó körülmények és testi állapotom megengedik? Szüntelenül küszködve ideig-óráig némi levegőhöz jussak, hogy azután meghaljak? Hogy lelki indíttatásból ismételten eszményi elképzeléseket alkossak, majd a megvalósításkor kudarcot valljak a kép törvényszerű szétfoszlása miatt, vagy azt kelljen megélnem, hogy az eredmény éppen ellenkezője annak, amit akartam? A múlandót – a jelenségek világát, a téveszmét -, minden szükségrendből keletkeztetettet nem lehet egyszerűen semmibe venni. A testi ember a szükségrend teremtménye, ebből táplálkozik és adott időben ettől hal meg. Ez lenne az életem célja? Voltaképpen miért van testem?

Az ember kettős lény, és ezért rendelkezik valamivel, ami nem a szükségrendben jött létre! Ha természeti tudata megengedi és elcsöndesedik, akkor megszólal a másik lélek, mely a mikrokozmosz központi szívének, a rózsának sugárzásából képződik. Ha a rózsalélek beszél bennünk, akkor a kedélyállapot tiltakozni kezd a mindenség szétfoszlása ellen, és megpróbálja tudatosítani a személyiségben állapotát és lehetőségeit a szellemlélek-megnyilatkozásban.

A testi alak ekkor a rózsalélek eszközévé, tulajdonságává válhat és megkezdheti szolgálatát az eredeti szellemlélek-ember helyrehozatalában. A szükségrendbeli testalakkal az volt a teremtés célja, hogy a halandó személyiség a mikrokozmikus lélek tökéletes eszköze legyen. Akkor ez a lélek együttműködhet a monád magsugárzásával és így a Logosz eredeti gondolatával is. Ennek az a feltétele, hogy az isteni szellem beereszkedhessen a monádba, aztán lelkülétként, szellemléleksugárzásként átlelkesítse a négyszeres személyiség szívszentélyét. Ha ez a lelkesültség a természetszülte emberben hathat, akkor ez újra rendelkezik egy tökéletes, halhatatlan erővel és helyreállíthatja vele a mikrokozmoszt és a hajdani halhatatlan embert. A kedélyhez kapcsolódó rózsalélek által az ember az örök természettől kapja az erőt, amelyben ismét abszolút értelemben Isten gyermeke lehet, és megfelelhet a teremtés eszméjének. Akkor ez már nem önműködően ható erőáramlat, hanem tudatos életfolyamat. Ám egy saját akarattal rendelkező személyiségnek nagy érdeklődéssel és nagyon intelligensen kell ezt az életfolyamatot kezdeményeznie, magának kell lépésről lépésre kikutatnia, és a szellem vezetését – mely a rózsalélek erőáramlataiban érkezik – tudatának és belső életének alapjává tennie.

A lélekrend és az anyagi természetrend között őrlődő ember

Ezeknek az új életfolyamatoknak az a nagy nehézségük, hogy a várakozó szellem-lélekember átlelkesítő elve anyagtalan, míg a személyiségembernek az anyagban kell kifejeznie az anyagtalant. Így ellentét támadhat a rózsalélek-erők indíttatása – amelyek az élő lelkek világa felé törekszenek – és a személyiség természetrendre irányuló tudata között. Mert a személyiségember nem önműködően dolgozó reaktor, akinek csak ki kell nyilvánítania, amit a rózsalélek sugall a tudatnak. A személyiségembernek van saját élete is, hogy valóban ember lehessen az eredeti értelemben, saját életereje, saját ösztönzése, hogy megnyilatkozzon; ahogyan minden atomnak saját élete és tudata van a saját létsíkján. Az újjászületett halhatatlan emberben mindhárom tényezőnek: szellemnek, léleknek és személyiségnek önkéntesen, szeretetben és tökéletes egyetértésben kell együttműködni egymással.

Kezdetben – a bukás előtt – a szellem fejezte ki magát a testben a lelken keresztül. Mai személyiségünk már nem felel meg ennek a teremtéseszmének. Mai kristályosodott formában, testünk nem is alkalmas rá. Mert a dialektikában való hosszú tévelygés sok-sok megtestesülésen át, melyekben a szent élettörvényekkel áttekinthetetlen ellentétek keletkeztek és karmikus bűnök súlyosodtak az emberre a kötelező következményekkel, megkárosította tudatunkat és a négyszeres testalakot. A lélekelv és személyiségtudatunk ezért különvált. Az anyagembernek meg kellett kristályosodnia, mert csak a szükségrend erői keringenek benne a lélekvilág örök áramai nélkül.

Csaknem teljesen a szükségrend tudatából és erőiből él, mert csupán egy természetes szülők nemzette teremtmény az ő örökségükkel. Ennek a testalaknak erőteljes lélekpusztító tulajdonságai vannak. A rózsalelket ugyanis bebörtönzik azok a mentális, asztrális és éteri erők, amelyek az idegéter által hatnak a testalakban. A rózsalelket megfojtja az idegéter, amelyet Jakob Böhme „a gonosz salétromnak” nevez.

A visszaút

Ez tarthatatlan állapot. Az eredeti szándék, a Logosz terve az emberrel, teljesen összezavarodott. Minden szenvedés, fájdalom és betegség, végül a halál is e zavarnak a jele. A rózsalélek majdnem hatástalanná vált. A szellem ezért nem tudja kifejezni önmagát általa, és a személyiségember mindkettő zsarnokává tolta fel magát. Vakságában és önfejűségében önkezébe vette saját és a világ sorsát, de – mert szellem és lélek nélkül semmi értékeset és maradandót nem képes létrehozni – önmagát is, a világot is romlásba dönti.

Éppen ebben a káoszban, ebben a zavaros állapotban egy esély rejlik. A személyiségember éppen a káosz tapasztalata és a szenvedés révén fedezheti fel, hogy lényében és viselkedésében valami nincsen rendjén. Most felismerheti, hogy az isteni élet és az ő élete között szakadék tátong. Ezt a szakadékot csakis az szünteti meg, hogy a személyiség lemond arról az igényről, hogy ő legyen az úr a házban, s szolgálóként ismét a rózsalélek alá rendelei magát. Ezzel lehetővé teszi, hogy a lélek feléledjen, és helyreálljon a szellem és a személyiség kapcsolata. A szellem akkor behat a lélekre, és a lelken át megváltoztatja a személyiséget, úgy, hogy végül a személyiség a szellem és a lélek tudatos, szolgáló eszközévé válik. Akkor megvalósul az isteni terv: a szellem, a lélek és a test egysége.

Test és lélek a mai világban

Nemrég azt írták egy folyóiratban: Megbolondult a világ! Ami napjainkban lejátszódik, attól valóban kételkedni lehet némely embertársunk józan eszében. Úgy tanultuk, hogy az ember értelmes lény. De egyre kérdésesebb, hogy így van-e. Sok emberről joggal állítható, hogy az, nagyon sok más inkább az ellenkezője.

Manapság látható, hogy az emberek tudata a fejlődés különböző fokát mutatja. Vannak például higgadt, letisztult gondolkodású, türelmes emberek. Vannak azonban például szélsőségesen nacionalista és fajgyűlölő beállítottságúak is. Ezoterikus szempontból az ember az állatvilágban szabványos csoporttudattól az egyéni, teljesen a saját lényének megfelelő tudatig fejlődik. Ha aztán látjuk feléledni a fajgyűlölő és egyes népeknél vagy népcsoportoknál a szakadár eszméket, akkor kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy az egyéni tudat sokaknál még csekély jelentőségű. Miért van így, és miért mutatkozik meg ez éppen napjainkban oly szemmel láthatóan? A saját jellegükre büszke népeket és népcsoportokat a múltban gyakran nagyobb népszövetségekbe vonták. Sajátosságaikat elnyomták, vagy akár meg is tiltották. A felszín alatt jellegük mégis tovább fejlődött, s ezáltal egyre erősebb lett. Ezek a népek jellegük elfojtása miatt nem gyűjthettek elég tapasztalatot, hiszen ez a jelleg az életben nem nyilvánulhatott meg teljesen. A felszín alatt megerősödvén azonban a mai politikai és légköri viszonyok között hirtelen előtör. És gyakran oly féktelenül, hogy az ember önkéntelenül is szinte középkori viszonyokra gondol.

Negatív tapasztalatok

Miért olyan feltűnően nyilvánvaló ez a mi korszakunkban? Hiszen a nagy népek és népszövetségek vezetőinél éppen az ellenkezője tapasztalható, több türelem, több kölcsönös megértés. Valóban, a nagy népek és népszövetségek megszerezték tapasztalataikat, és lassan kezdenek kiemelkedni abból a korlátolt tudatállapotból, amely olykor szinte csak a saját népüket vette emberszámba. A háborúk és egyéb nézeteltérések sok szenvedést és nagy feszültségeket okoztak. Végül is be kellett látniuk, hogy minden ellenkezés, minden ellenségesség csak nyomorúsághoz vezet. Ezáltal a tudatos érdekáramlatok olyan nagyobb szövetségekké és olyan együttműködéssé fejlődtek, melyek túllépik a saját ország és a saját nép határait. Gondoljuk meg, mily gyakran emlegetik Európa egységét! Ez a fejlődés egy lépés előre; és reméljük, hamarosan földereng majd az emberiség tudatában, hogy ez a világ az emberiség lakóhelye, közös háza, melyet közösen kell rendbe hozni és rendben tartani, ha nem akarjuk, hogy összeomoljon. Környezetünk elkorcsosulása olyan méreteket öltött, hogy a fentiek tudatára égető szükség van. Sajnos még sok rossz tapasztalatra lesz szükség, mielőtt a népek többsége osztani fogja ezt a nézetet és levonja a következtetéseket.

Miért törnek ki manapság a „kis” erőszakoskodások. A nagy politikai vezetők megegyeztek, s mivel ezek nem alkalmaznak már egymás ellen kényszerítő erőszakot, mint azelőtt, most minden elfojtott agresszivitásnak máshol kell felszínre jutnia. A jeleni égi légköri viszonyok elő is segítik ezt a folyamatot. Mely körülményekről van szó? Először is itt van a fölöttébb szennyezett környezetünk.

Még mindig keringenek rádióaktív felhők a föld körül. A föld belsejéből is erősebb rádióaktivitás száll fel. Gondoljanak csak házaink radon-szennyeződésére! Táplálékunk már régen elvesztette természetes értékét, az ózonréteg pusztulóban van és erősebb kozmikus sugárzást enged át a földre. Az ipar, a közlekedés, az erdőégetések és égő olajforrások mérgező gázai az erősebb sugárzással és magasabb rádióaktivitásai együtt máris nagy kárt okoztak. Az elmúlt években minden nyáron nőttek a károk. Az ember nem is tudhatja már: örüljön-e a nyárnak, mely hajdan oly mohón várt évszak volt. Ehhez társulnak még csaknem hetenként a (persze „teljesen ártalmatlan”) reaktorbalesetek. Mindez elegendő ahhoz, hogy megmutassa légkörünk felforrósodott állapotát. Erre a túlhevült légkörre elsősorban az agyalapi mirigy reagál, azon keresztül pedig minden hormontermelő mirigy és az ember kígyótüze. A kezdődő vízöntőkorszak bolygó együttállásai is fokozott tevékenységre, s ezáltal nagyobb feszültségre késztetnek. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának nagymestere több mint 25 évvel ezelőtt már utalt ezekre a veszélyekre, melyek az emberiséget ma fenyegetik, értesítette a tanulókat, hogy megfelelő életvitellel készüljenek fel erre az időszakra. Mert mi történik ma? Egy érett, letisztult gondolkodású, de dialektikus tudatú ember nemigen válaszol ezekre a befolyásokra akciókkal vagy reakciókkal; inkább megbetegszik tőlük. Aki még teljesen és mindenekelőtt érzelmileg a természettől és a természetes csoporttudattól függ, az zavarosan és ellenőrizetlenül reagál, mindenekelőtt mert saját kritikus tudata kikapcsolódik és más lép a helyébe.

Az éterek polarizációja

Így olyan hatások keletkeznek, amelyeknek általában csak részben vagyunk tudatában. Bár az emberiség még fejlődik, ezen a bolygón mégis a természetes élet csúcsához ért, s ezért természettől fogva olyan képességei vannak, amelyeket joggal lehet varázslatosnak, mágikusnak nevezni. Ha az ember érez vagy gondolkodik, ha beveti az akaratát, akkor befolyásolja vele lélegzőterét és az őt körülvevő gömböt. Ez a gömb sokaknál kicsi, alig nagyobb a testnél. Másoknál nagyon nagy, és a környezetet, embereket, akár egy egész embercsoportot is befolyásolhat. Az ilyen erősen ható embereket karizmatikus embereknek nevezik.

Hogyan jön létre az erős karizma? Ez az emberi élet erejével és célratörésével függ össze. Ha valaki gondolkodik, érez és forrón akar, akkor erőket vonz magához, melyek kivitelezik eme működéseket. Ezeket az erőket étereknek nevezik. Az étererő azonban nem holt üzemanyag. Félig tudatos lények lakják, melyek feltöltődhetnek az ember tudati és akarati törekvésének befolyása alatt. Úgy is mondhatjuk, hogy sarkosíthatók, polarizálhatók, így mindenki saját aurát, aurikus gömböt alkot magának, amelyben szükségletei és kívánságai élnek.

A rejtettek is, amelyeket nem mindig mer kinyilvánítani.

Ebben a gömbben találhatók azok az erők, melyek az életmegnyilvánulások rendelkezésére állnak. Különösen, ha bizonyos életszükségleteket nagyon erősen elfojtott, akár joggal, akár értelmetlenül, akkor fejlődik ki erőteljes sarkosulás és éterösszpontosulás. Ez nemzedékeken át tarthat, például olyan népcsoportoknál, amelyek úgy érzik, igazságtalanul bánnak velük. Az étererők mindaddig sűrűsödnek, míg el nem érkezik a pillanat, melyben a külső kényszerek alábbhagynak és a gömb már annyira fel van hevítve, hogy az eddig rejtett erők tűzhányókként törnek ki. Ami ebből következik, ami így kibontakozik, az a józan ész szempontjából tiszta őrültség. Úgy látszik, hogy megbolondult a világ. Ha azonban az emberek és a csoportok nem értik meg ezeket a folyamatokat, akkor a magasabb tudat kifejlődéséhez már csak a keserű tapasztalatok útja viheti el őket.

Ami népekre, illetve népcsoportokra érvényes, az természetesen az egyes emberekben is lejátszódik. Ha az embernek van egy életcélja vagy életszükséglete, de nem képes betölteni, illetve kielégíteni, s ha eközben nem tud intelligensen cselekedni és az érzelmein uralkodni, akkor ugyanúgy sok étert vonz magához és polarizálja a hozzájuk kapcsolódó éteri lényeket. Ha aztán elönti a düh, akkor alkalmat ad nekik arra, hogy például ellenfelére vessék magukat. Ezek a kis lények éteri szikrácskák, közepükön fénylő pontocskákkal és egy kis farokkal. Körülrajzzák az áldozatot és rátapadnak. Ezek mágikus hatások. Az ember – anélkül, hogy tudatában lenne – ebben a varázsbirodalomban, ezen a mágikus síkon mozog. Azt mondhatjuk, hogy minden természetmágia ezen alapul, így működik; az úgynevezett segítő mágia is. Hiszen túlnyomórészt a saját testi létének, vagy egy csoporténak a megőrzésére törekszik, vagy olyan szükségletek kielégítésére, melyek a testi létből fakadnak. Mindez a természetlélek vezetése alatt megy végbe, ennek következtében önző és földhöz kötő jellegű.

Magasabb lelkesültség

A rózsakereszt tanulója is természetlény. Van testi léte, s mint bárki másnak, számolnia kell vele. De felismerte, hogy a természeti lét sohasem vezethet maradandó és kielégítő eredményekhez. Legmélyebb lényében más szükség is lakozik: egy magasabb lelkesültség szükséglete, amelyre szintúgy törekszik. Nos, meg kell tanulnia, hogy a testi lét mindig útjában áll magasabb törekvéseinek. Ezt oly tapasztalatok által tanulja meg, melyek esetenként igen keserűek. Milyen gyakran tapasztalja a tanuló, hogy a reggeli ébredéskor harmonikusan rezeg egész lelke és tudata, de ez a rend azonnal megbomlik, mihelyt tudata ismét teljesen a testéhez kapcsolódik. Testi életszféráját emiatt talán igencsak gátlónak fogja érezni. Ennek ellenére nem szabad semmibe vennie a testet. Mert ennek szükségleteit nem hanyagolhatja el teljesen. Mégis magasabb lélektudatra törekszik, élő lélekre, mely mentes az anyagtól és ennek korlátaitól. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának munkája által a tanulóban felébred és megerősödik ez a magasabb, felettes lélek. Így e lélek az élő test területén maradhat, de mindenekelőtt éjszaka felmehet oda. A Szellemi Iskola egyik éneke (142) így hangzik: „A tanuló jól tudja, első a Gnózis útja. Ha a test elszunnyad, azúr partokra juthat”. A Szellemi Iskolában a tanulók lelki alapjukkal egy új, élő lélekterülethez kapcsolódnak. Ennek azonban tökéletesen tudatában is kell lenniük, hogy megalkothassák és megerősíthessék az örök lélekalakot. Amíg még a föld térségein kell élniük és szolgálniuk, addig testük a lélek szolgája lehet.

Ennek elérése érdekeken a tanulónak sok mindent kell semlegesítenie, ami akadályozza az Ösvény bejárásában. Érdeklődését a természeti élettől el kell vonnia és rendkívüli terjedelemben a megszabadító lelki életre kell irányítania. A Szellemi Iskola ebben az összefüggésben beszél endúráról. Amely tudat ezután keletkezik a személyiségben, az semleges és érzelemnélküli. Ez a vu-vei”-nek, vagy „nemcselekvésnek” nevezett életvitel által keletkezik. Ez azt jelenti, hogy az ember nem a természet alapján gondolkodik, érez és akar, illetve a természet szempontjából nem gondolkodik, nem érez és nem akar. Aki ezt az életvitelt következetesen és kitartóan alkalmazza, az nem sarkosítja többé az étererőket, nem teszi azokat sem vonzóvá sem taszítóvá. Életrendszerét, életszféráját, gömbjét egyre inkább egy új lélektűz tölti meg, amelyet aztán ki is sugároz. Ez az ember válik végül jámborrá, „jó-emberré”, ahogyan a katárok nevezték az ilyeneket, akik viszálymentesen, vita nélkül járnak a világban, s megértően segítenek, ahol lehet, hogy embertársaik szintén felismerjék az élet célját. Léleklényükkel pedig – amint elérkezett ennek az ideje – elhagyják ezt a természetet. Platón „Phaidon”-jában mondja Szókratész: „A test ezerféle tennivalót okoz a táplálék miatt; továbbá ha betegségek törnek ránk, megakadályoznak a létező keresésében. A test megtölt szerelmi bánattal, vágyakkal, mindenféle elképzeléssel, képekkel és hiábavalóságokkal is, úgy, hogy soha és semmiben sem vagyunk képesek észhez térni. Mert a háborúknak, lázadásoknak és csatározásoknak sincsen más okuk, mint a test és annak vágyai. Ugyanis minden háborút birtokszerzésért indítanak. Pénzre és birtokra azonban csak a test miatt van szükség, hiszen a test ellátását szolgálják.

Mindeme dolgok miatt nem érünk rá filozofálni. És az a legrosszabb, hogy ha végre mégis szakítunk rá egy órát, valamely tárgy szemlélésébe merülünk, a test akkor is újra mindenütt betolakodik vizsgálódásainkba, zavart és gabalyodást okoz és kihoz a sodrunkból, úgyhogy nem láthatjuk meg tőle az igazságot.

Valóban az a helyzet inkább, hogy ha valaha is tisztán akarunk megismerni, akkor el kell szakadnunk tőle, s közvetlenül a lelkünkkel kell a lényegét megvizsgálnunk.

Csakis így sajátítjuk el kívánságunk tárgyát, amelyre azt mondjuk, hogy szeretjük; az igaz ismeretet”.

Az egyiptomi ős-Gnózis: IV. Az első könyv: Pimander

Jan van Rijckenborgh

HERMÉSZ: egyszer, amikor a lényeges dolgokat fontolgattam, és kedélyem felemelkedett, testi érzékelésem teljesen elszunnyadt, mint az olyan embernél, aki túl sokat evett, vagy nagy megerőltetés folytán elfáradt és mély álomba merült.
És úgy tűnt, hogy hatalmas lényt látok, határozatlan körvonalakkal, mely néven szólított, és azt mondta nekem:
Mit akarsz hallani és látni, s mit kívánsz a kedélyedben megtanulni és felismerni?
Azt mondtam: Te ki vagy?
Azt felelte: Pimander vagyok, a Kedély, a magától létező lény. Tudom, hogy mit kívánsz, és mindenütt veled vagyok.
Azt mondtam: oktatásra vágyom a lényeges dolgokat illetően, szeretném megérteni a miben létüket, szeretném megismerni Istent. Ó, nagyon szeretném megérteni!
Azt felelte: Erősen tartsd a tudatodban, amit meg akarsz tanulni, és én oktatlak.
E szavak folyamán megváltozott a jelensége, és egyetlen szempillantás alatt feltárult előttem minden. Hatalmas látomást láttam. Minden derűs, szívet vidámító világosság lett, s kimondhatatlan öröm fogott el ennek láttán.
Röviddel ezután ennek egy részében rettenetes, vészjós sötétség keletkezett, mely lefelé mozgott, csavarvonalakban forogva; mint valami kígyó, úgy tűnt nekem. Ez a sötétség aztán nedves, kimondhatatlanul zavaros természetté változott, melyből füst szállt felfelé, mint valami tűzből, és hangot is keltett, mely leírhatatlan vinnyogáshoz és nyögéshez hasonlított.
Aztán a nedves természetből kiáltás hangzott fel, szótlan hívás, amit a tűz hangjának tartottam, míg a világosságból szent ige terjedt el a természetfölött, és a nedves természetből tiszta tűz.
És a levegő – könnyedsége miatt – követte a tüzes leheletet; a földből és a vízből kiemelkedett a tűzhöz, mintha ráakaszkodott volna a tűzre.
A föld és a víz összekeveredett és együtt maradt. Földet és vizet nem lehetett külön észlelni, és szakadatlanul mozgatta őket az ige lehelete, mely fölöttük lebegett.
Megszólalt Pimander: Megértetted ezt a látomást?
Azt feleltem: Most megtudom.
Ekkor azt mondta: A Világosság én vagyok, a kedély, a te Istened, aki van, mielőtt a nedves természet a sötétségből megjelent volna. A világító ige, mely a kedélyből árad: Isten Fia.
Mit jelent ez? – kérdeztem.
Úgy értsd: Ami benned néz és hall, az az Úr igéje, és a kedélyed az Isten, az Atya; ezek elválaszthatatlanok; mert az egységük az élet.
Köszönöm – mondtam.
Szívedet most irányítsd a világosságra, és ismerd fel.
E szavaknál egy ideig a szemembe nézett, oly áthatóan, hogy remegtem.
Amikor ezután újra felemelte a fejét, kedélyemben láttam, hogyan vált a világosság – mely megszámlálhatatlan erőből állt – valóban határtalan világgá, míg a tüzet egy hatalmas erő zárta körül, megzabolázta és egyensúlyba hozta.
Mindezt a látomásban Pimander szavai által tudtam megkülönböztetni. Amikor egészen magamon kívül voltam, újra megszólított:
Kedélyedben most a szép, eredeti, emberi alakot láttad, az őstípust, a vég nélküli, kezdet előtti ős-elvet. Így szólt Pimander.
Honnan jöttek a természet elemei? – kérdeztem.
Azt felelte: Isten akaratából, aki, midőn az igét felvette magába és a világ szép őstípusát látta, ennek mintájára rendezett világgá teremtette a saját lénye elemeiből és az Őbelőle született lelkekből.
Isten, a Szellem, aki férfi és nő egyben, és az élet és világosság forrása, igéjével egy másik Szellemlényt teremtett, a Demiurgoszt, a tűz és a lehelet Istenét, aki hét Rektort alkotott, akik köreikkel az érzéki világot fogják körül és irányítják azzal, amit végzetnek vagy sorsnak neveznek.
Isten igéje azonnal kilövellt az elemekből, amelyek lent hatnak ki az éppen megteremtett természet tiszta területére, és egyesült a Demiurgosszal, mellyel lényegében egy.
Így hagyták magukra a természet alacsonyrendű elemeit, melyek, – értelem nélkül maradva – nem képviseltek többet, mint bármilyen anyag.
A Demiurgosz azonban – az igével egyesülve – a köröket átfogva és – nagyon gyorsan forgatva – megindította teremtményei körmenetét a határozatlan kezdettől a vég nélküli végig – mert a vég egybe esik a kezdettel.
A köröknek ez a forgása, a Szellem akarata szerint, az elsüllyedt elemekből esztelen állatokat teremtett (mert az ige nem volt már velük); a levegő szárnyas állatokat teremtett, a víz pedig vízi állatokat.
A föld elvált a víztől a Szellem akarata szerint, és a föld az ő öléből is előteremtette az abban foglaltatott állatokat, négylábúakat, csúszómászókat, vadállatokat, háziállatokat.
A Szellem, minden lény Atyja, aki élet és világosság, embert alkotott, magához hasonlót, mely iránt, mint saját gyermeke iránt, nagy szeretetre lobbant. Mert az ember, mint Atyja hasonmása, nagyon szép volt; Isten így tulajdonképpen a saját jelenségét szerette, s a teremtését mind neki adta.
Amikor azonban az ember észrevette az alkotást, amelyet a Demiurgosz a tűzben teremtett, maga is alkotni akart valamit, és az Atya engedett neki. Amikor ezután bement a demiurgoszi alkotóterületre, ahol szabad kezet kapott, észrevette testvére műveit, és a Rektorok szeretetre lobbantak iránta, s mindegyik a saját rangjában részesítette őt a szférák hierarchiájában.
Amikor aztán megismerte a lényegüket és részesült a mibenlétükben, át akart törni a körök határain, hogy megismerje annak hatalmát, aki a tűzön uralkodott.
Aztán az ember, aki teljhatalommal rendelkezett a halandó lények világában és az esztelen állatokon, előre hajolt a szférákat összekötő erőn át, mert áttört a szférák burkán, és megmutatkozott az alantas természetnek Isten szép alakjában.
Amikor a természet megpillantotta őt, aki magában foglalta a hét Rektor szépségét és minden energiáját, egyesítve Isten alakjában, akkor a természet szeretettel mosolygott; mert az ember csodaszép alakját és vonásait tükröződni látta a vízben, és az árnyékát látta a földön.
Az ember pedig, amikor a természet vizében tükröződni látta a szép alakot, mely annyira hasonlított őreá, beleszeretett, és vele akart lakni. Ezt azonnal meg is tette, és az esztelen formában kezdett lakozni. Amikor pedig a természet befogadta szerelmesét, teljesen átölelte, és eggyé lettek; mert vágyakozásuk tüze nagy volt.
A természet lényei közül ezért csakis az ember kétféle: a teste szerint halandó, míg az igazi emberlény halhatatlan.
Holott halhatatlan, és uralkodik minden dolgon, mégis a halandók sorsának van alávetve, mivel a végzet uralkodik őrajta. Holott hazája a szférákat összekötő erőkön felül van, ezekben az erőkben rabszolga lett. Holott maga férfi-nő, mert a szintén férfi-nő-Atyából ered, s holott nem kell aludnia, mert a nem-alvó lényből ered, mégis az érzékek vágyainak és az alvásnak van alávetve.
Azt mondtam: Ó, bennem lévő Szellem, én is szeretem az igét!
Erre Pimander: Megmondom neked a titkot, mely a mai napig rejtve volt. Amikor a természet egyesült az emberrel, csodát teremtett. Amint mondtam, az ember összeépítette magában mind a hét Rektor mibenlétét tűzből és leheletből. A természet késlekedés nélkül hét embert alkotott a hét Rektor mintájára, egyenes tartású férfi-nőket.
Felkiáltottam: Ó, Pimander, forró kívánság keletkezett bennem, és nagyon szeretném hallani. Kérlek folytasd!
Mire Pimander azt mondta: Hallgass, mert még nem fejeztem be első magyarázatomat!
Máris hallgatok. – válaszoltam.
Akkor jó; mert az első hét ember teremtése a következőképpen folyt le: a föld volt az alapanyag, a víz az élesztő elem; a tűz a kialakulási folyamatot érlelte, a természet az éterből kapta az élet lélegzetét, és elkészítette a testeket az ember mintájára.
Az életből és világosságból lévő ember így lett lélek és kedély; az élet lélekké, a világosság kedéllyé vált. És az érzéki világ minden lénye ebben az állapotban maradt a fordulat végéig és a fajták kezdetéig.
Most pedig figyeld, amit oly szívesen hallanál. Amikor ez a korszak teljesen befejeződött, Isten akarata elszakította a mindent egyesítő köteléket. Az állatokat, melyek eddig a pillanatig hímnősek voltak, az emberrel egyidejűleg két nemre osztották. Így lettek egyes állatok hímneműek, mások nőneműek. Azonnal kimondta Isten a szent igét: „Növekedjetek, gyarapodjatok és sokasodjatok ti mind, akik teremhettetek. Azok pedig, akiknek birtokában van a kedély, ismerjék fel, hogy halhatatlanok, és tudják meg, hogy a halál oka a test szeretete és a földi eredetű dolgok szeretete”.
Amikor Isten kimondta ezt, akkor a gondviselés, a sors által és a szférák összekötő erejével kialakította az összekeveredést és bevezette a szaporodást; és minden lény szaporodott a fajtája szerint. Aki halhatatlan lénynek ismerte fel magát, azt mindenek közül kiválasztották, míg a vágy őrületéből keletkezett testet szeretők, tovább bolyongnak a sötétségben, és a halálnak szánt dolgok tapasztalatait kell elszenvedniük.
Mily szörnyű hibát követtek el azok – kiáltottam fel, akik a tudatlanság állapotában vannak, hogy emiatt elveszítették a halhatatlanságot!
Úgy látom nem gondolkoztál el a hallottakon. Nem arra kértelek-e mindenekelőtt, hogy figyelj?
Elgondolkozom – mondtam -, és már emlékszem is. Köszönöm.
Ha elgondolkoztál, akkor mondd meg nekem, miért érdemlik meg a pusztulást azok, akik a halálban vannak.
Mert a forrás, melyből a testük ered, az a sötétség, ami a nedves természetet alkotta; ez állította össze az érzéki világban a testeket, amelyekben a halál oltja a szomját.
Ezt megértetted. De miért kerül a magát megismerő ember Istenhez, Isten igéje szerint?
Mert – válaszoltam – minden dolog Atyja, akiből az ember született, világosság és élet.
Igen, világosság és élet, ez Isten, az Atya, akiből az ember született! Ha tehát tudod, hogy életből és világosságból eredsz, és ezekből az elemekből állsz, akkor vissza fogsz térni az élethez. Ezt mondta nekem Pimander.
Azt mondd meg még nekem, ó Kedélyem, hogyan fogok én bemenni az életbe? – kérdeztem. Mert Isten azt mondta, hogy az ember, aki rendelkezik a kedéllyel, önmagát ismerje meg. A kedéllyel tehát nem rendelkezik mindenki??
Vigyázz, hogy mit mondasz! Mert én, Pimander, a kedély, azokhoz jövök, akik szentek és jók, tiszták és irgalmasok, vagyis az istenfélőkhöz. Jelenlétem lesz a segítségük, úgyhogy azonnal mindent felismernek; és szeretetükkel kedvesek lesznek az Atya előtt, és gyermeki ragaszkodással, dicsérettel és himnuszokkal köszönik meg, amivel tartoznak Neki. Mielőtt pedig testüket átadják a halálnak (annak jár a test), lenézik az érzékeiket, melyeknek hatásait már nagyon is jól ismerik.
Igen, én, a kedély, semmiképpen sem fogom hagyni, hogy a test hatásai, amelyek megtámadják őket, folytassák a befolyásukat: mert mint az ajtók őre, nem engedem majd be a gonosz és megszégyenítő tetteket, és a szentségtelen elképzeléseket távol tartom tőlük.
Távol maradok azonban a bolondoktól, a rosszaktól, a romlottaktól, az irigyektől, a kapzsiktól, a gyilkosoktól és istentelenektől; ezeket a megtorló démonnak hagyom, mely aztán őket a tűz ostorával táncoltatja, az érzékeikbe hajszolja őket, ezzel még istentelenebb tettekre ösztönözvén, hogy még nagyobb legyen a büntetésük. Ezeknek az embereknek a vágyai akkor egyre nagyobb kielégülésre törekedtetik és a sötétségben hagyják dühöngeni őket, anélkül, hogy megelégedhetnének; ebben áll a szenvedésük, s ezáltal lobog az őket égető láng egyre magasabbra.
Ó, Kedély, pontosan úgy tanítasz engem, ahogyan kívántam. Azt mondd meg még, hogyan alakul ki a felfelé vivő út?
Erre azt felelte Pimander: Először – az anyagtest feloszlatási folyamatában – ezt a testet átadják a megváltozásnak, és az alakod nem lesz már észlelhető; közönséges énedet, mely többé nem működik, átadod a démonnak; testi érzékeid visszatérnek eredetükhöz és azoknak a tevékenységével egyesülnek; ezalatt az ösztönök és vágyak visszatérnek az esztelen természethez.
Így emelkedik az ember felfelé a szférák összekötő erején át; az első körre ráhagyja a gyarapodás és csökkenés erejét; a másodiknak otthagyja a gonoszban való jártasságot és a tehetetlenné vált ravaszságot; a harmadiknak a kívánságok hatalmát-vesztett káprázatát; a negyedik körnek a büszke uralkodni vágyást, melyet már nem lehet kielégíteni; az ötödik körnek az istentelen elbizakodottságot és durva meggondolatlanságot; a hatodik körnek a gazdagsághoz vonzó, hatástalanná tett kötelékeket; a hetedik körnek otthagyja a szüntelenül csapdákat készítő hazugságokat,
Ha aztán mindent levetett magáról, ami a szférák együttműködő erőiből eredt, akkor, csupán a saját erejéből, bemegy a nyolcadik természetbe, és minden ott tartózkodóval énekli a himnuszokat az Atya dicséretére; és jelenlétének mindannyian örülnek.
Ha pedig azokkal egyenlő lett, akkor más himnuszokat is hall Isten dicséretére, olyan erőktől, amelyek a nyolcadik természet fölött vannak. Akkor a helyes rendben felszállnak az Atyához, átadják magukat az erőknek, és sorban erőkké válva bemennek Istenbe. Mert ez a jó vége azoknak, akik a Gnózist, Isten ismeretét birtokolják: Istenné válnak.
Mit tétovázol? Miután mindent megkaptál tőlem, nem akarsz e azokhoz menni, akik méltók erre, és vezetni őket, hogy közvetítéseddel az emberi nemet Isten megmenthesse?
Amikor ezt mondta Pimander, szemeim előtt elvegyült az erőkkel. Én pedig, aki erővel lettem felruházva, és kioktattak a mindenség felől és a magasztos látomás mibenlétéről, hálát adtam, és dicsértem minden dolog Atyját. Ezután elkezdtem hirdetni az embereknek az Istenre irányuló élet szépségét, és a Gnózist, az ismeretet, mely Istentől és Istennél van.
„Ó, népek, emberek, akik a földből születtetek, és a részegségnek, alvásnak és tudatlanságnak szolgáltattátok ki magatokat Isten dolgai helyett, józanodjatok ki és hagyjátok abba, ne fetrengjetek többé a romlás pocsolyájában, ti elvarázsoltak, akik az állatok álmát alusszátok!”
Amint ezt hallották, egyakarattal hozzám jöttek. És folytattam: „Ó, ti földtől születettek, miért adtátok magatokat a halálnak, holott hatalmatokban állna a halhatatlansághoz tartozni. Térjetek meg, ti, akik a káprázatban jártok és a tudatlanságot választottátok vezetőnek! Szabadítsátok meg magatokat a sötét fénytől, és részesüljetek a halhatatlanságban azzal, hogy mindörökre elbúcsúztok a romlástól.”
Néhányan kigúnyoltak engem, és elmentek; mert a halál útján jártak. Mások azonban térdre vetették magukat előttem, és oktatásért könyörögtek. Felemeltem őket, és az emberi nem egyik vezetője lettem, megtanítván őket arra, hogyan menekülhetnek meg. Beléjük palántáltam a bölcsesség igéit, és a halhatatlanság vizével itattam meg őket.
Amikor este lett, és a Nap világossága csaknem eltűnt, felhívtam őket, hogy adjanak hálát Istennek. Miután ezt megtették, mind visszatértek tűzhelyeikhez.
Én pedig beleírtam magamba Pimander jótettét; amikor az teljesen eltöltött engem, a legnagyobb öröm árasztott el. Mert a test alvása a lélek ébersége lett, a szemek behunyása az igazi látás, a hallgatás a jóval való terhesség és az igének az üdv tetteivé való kihordása lett nekem. Mindez pedig azért jött el rám, mert Pimandertől, kedélyemtől, a magától lévő lénytől megkaptam a kezdet igéjét. Így teltem el az igazság isteni lélegzetével. Ezért egész lelkemmel és teljes erőmből dicsérem Istent, az Atyát:
Szent az Isten,

az egyetemesség Atyja.

Szent az Isten, akinek akaratát a saját erői hajtják végre.

Szent az Isten, aki azt akarja, hogy az övéi megismerjék, és megismerik.

Szent Vagy, Aki az igével mindent létrehoztál.

Szent Vagy, Akinek képe minden természet lett.

Szent Vagy, Akit nem a természet alkotott.

Szent Vagy, minden hatalomnál hatalmasabb.

Szent Vagy, mindennél remekebb.

Szent Vagy, minden dicséretre méltót felülmúlsz.

Fogadd el a tiszta áldozatot, amit az ige keltett a lelkemben és a szívemben, melyek Hozzád fordulnak, ó kimondhatatlan, ó megnevezhetetlen, akinek nevét csak a csend képes hangoztatni. Hallgass meg engem, mert azt kérem, hogy soha se legyek elválasztva a Gnózistól, az igazi ismerettől, mely a legbelsőbb lényem tulajdonsága. Hajolj le hozzám, és tölts el az erőddel: ezzel a kegyelemmel elviszem a világosságot emberi nemem minden tagjának, aki tudatlanságban él, a testvéreimnek, a fiaidnak. Igen, hiszem és a véremmel tanúskodom: az élethez és a világossághoz megyek. Dicsértessél, ó Atya, embered Veled akar szentelni, mert ehhez megadtál neki minden hatalmat.