Pentagram 1992/2

Az élet álom

La vida es sueno (Calderón de la Barca*)

Álom az életünk, mely elvonul az ember előtt.

Álma színpadán cselekszik és működik az ember, jelleme és adottságai szerint. „Az élet álom” c. drámájával Calderón segítséget akar nyújtani ahhoz, hogy felismerjük: ez az élet álomjellegű, nem lehet az eredeti valóság, hanem sokkal inkább kedvező lehetőséget nyújt a valóságosnak az észlelésére.

Calderón szerint az ember tulajdonképpeni szabadsága abban áll, hogy felismerheti életében ezt a kedvező lehetőséget. Alapjában véve ugyanis e színdarab tárgya az emberi szabadság kérdése. Milyen ember a szabad ember? Hol vannak a határai, mely területen fekszenek a lehetőségei? Hogyan áll a dolog a szabad akarattal? Vajon a sors előre elrendel-e mindent? Ezekkel a kérdésekkel szembesülünk a dráma főhőse, Zsigmond alakján keresztül.

Zsigmond királyfi rossz csillagzat alatt született. Az apa – bölcs és igazságos király – azt állapítja meg fiának a születési horoszkópjából, hogy Zsigmond zsarnok uralkodó lesz, országát háborúba, szerencsétlenségbe sodorja és apjának életére tör. A királyi apa, Vazul – hogy a jóslatban foglaltaknak elejét vegye – Zsigmondot a születése után azonnal bástyába záratja a vadonban, hogy a királyfi ne értesüljön igazi származásáról. Zsigmond a bástyában hosszú időt tölt el magányosan és elhagyatva, szinte állati sorban tengődve. Van azonban egy rendkívül szigorú, kérlelhetetlen tanítómestere, Klotald. Ezért aztán Zsigmond szelleme mégis iskolázottá válik. Az élet és az emberi lét mélyértelmű filozófiai kérdéseit fontolgatja. Az apa terve szerint egy szép napon meg kell állapítani Zsigmond érzületét, gondolkodásmódját. E célból altató italt kapjon, s mire felébred álmából, a királyi trónon találja magát, anélkül, hogy tudná: ez az igazi, öröklött helye. Abban az esetben, ha erőszakos természete válik úrrá, akkor egy újabb altató ködösítse el. Így újra börtönébe kerül, anélkül, hogy felismerné, mi volt álom és mi a valóság. Ha azonban a csillagok jóslása ellenére bölcs és jóságos uralkodónak bizonyulna -aki talán megtisztult az elszenvedett fogságban – akkor királyfiként vehesse birtokba igazi örökségét.

E királyi terv végrehajtása az udvar beleegyezésével történik. Zsigmond alakja példaként lebeg előttünk: megmutatja milyen az ember adottságai alapján, mivé válhat az életben és mire viheti. Zsigmond olyan ember – amint azt majd látni fogjuk – aki végül is teljesíti a saját megváltását. De az út odáig hosszadalmas és kemény. Először börtönében ismerkedünk meg vele a vadonban, ahol egy bástyában él. A bástya jelképesen mutatja az embernek az anyagban, a dialektikus élet sötétségében való raboskodását. Ez a megváltatlan lélek helyzete. Zsigmond panaszt emel a sorsa ellen. Tudatában van annak, hogy születése óta bűn terheli. De bűnének sem mibenlétét, sem okát nem ismeri. Ez a nemfelismerés egész létének hajtórugójává válik. Szeretné megismerni, szeretné tudni, mi a bűne. Csak ez az egy, egyetlen kérdés ég benne. Gyanítja, hogy már maga a megszületés, a világrajövés is bűn, de nem érti, miért. Azt, hogy bűnben él, felméri azon, hogy mindennemű szabadságot megvontak tőle, hogy a természetnél, a környezeténél, a növényeknél és állatoknál is kevesebb szabadsággal rendelkezik. Felteszi magának a kérdést: „Vajon azért raboltak meg, azért fosztottak meg a szabadságomtól, mert lelkem van, mert magasabb ösztönzés lelkesít?” Ez a kérdés is azt mutatja, miként hasonlítja össze magát a természettel és hogyan igyekszik emberi létének kérdéseit tisztázni.

Kezdetben tehát Zsigmondot egy bástyában találjuk. Létét illetően sötétben tapogatózik, de a legmélyebben szántó kérdéseket firtatja ezzel kapcsolatban. Zsigmondban a személyiséget látjuk, aki láncait tépi, és fellázad nyomorúságos sorsa ellen. Ezen a vad, féktelen személyiségen keresztül azonban, aki sorsával perbe száll, és helyzetén javítani akar, már átragyognak a kereső lélek kérdései: Ki vagyok én? Miért vagyok itt? Hogyan szabadulhatok meg?

Az apa terve alakot ölt: Zsigmondot egy szép napon elkábítják altató itallal. Amikor magához tér, a királyi palotában selyemben, bársonyban találja magát, ami a legvadabb ellentétben áll a bástyában folytatott szinte állati tengődéssel. Most hát bontakozzék ki jelleme. A világba helyezett léleknek döntenie kell. Választania kell a világ káprázata és az igazi, maradandó élet között. Ez a választás nem igazán tudatos Zsigmondnál. Ebben az időpontban nem cselekszik valóságos felismerésből, hanem olyan emberként, akit a legszélsőségesebb körülményekbe taszítottak, és akinek ebben a helyzetben cselekednie kell. Most az a kérdés: Igazuk lesz-e a csillagoknak? Vajon az ember a sorshoz kötött báb-e vagy létezik-e a szabadságba vivő út? Ha igen, hogyan néz ki ez az út? És hogyan történik ez Zsigmondnál?

A királyi palotában most megtudja, ki is ő valójában: születésénél fogva királyfi, királyi gyermek. Most aztán – mint akit becsaptak – jogait követeli! Szenvedélyesen vádolja apját, hogy megfosztotta szabadságától, hogy elvette tőle azt a jogot, hogy az örökségéből fakadó törvény szerint bontakozzék ki. Ezt bűnül rója fel apjának és bosszút esküszik ellene. De nemcsak apja, hanem az egész világ ellen bosszút esküszik. A fogságban elfojtott személyiség-ember egész vadsága előtör Zsigmondban. Egyhamar – csak úgy mellékesen – megöl egy udvaroncot, és megkísérli eltenni láb alól Klotaldot is, nevelőjét és „börtönőrét”. Ezt azonban megakadályozzák. Az apa búsan látja, hogy Zsigmondot a börtönben eltöltött élet sem meg nem szelídítette, sem meg nem változtatta, sőt, ellenkezőleg, a csillagok járását követi. Így elhatározza, hogy visszaküldi a börtönbe.

Zsigmond fejlődésének ebben a szakaszában a dialektikus embert ábrázolja, aki ismeri és követeli jogait, s azok szerint cselekszik is. Emellett nem látja meg, hogy újabb bűnt von magára. A bástyában oly mélyen átérzett belátás, hogy elvileg és születésénél fogva bűn terheli, most látszólag elillant. A külső világban elsősorban apját okolja, és a saját felelősségét elhárítja magáról.

Ahogyan Zsigmond a dialektikus világ erőszakosságát és durvaságát, úgy az apa – Vazul – épp az ellenkezőjét testesíti meg. Az apa a jóság, az igazságosság és a bölcsesség. A magasabb értelem segítségével szeretné a csillagok járását megváltoztatni, de ez azonban nem sikerül neki – mivel Vazul is csak a csillagokból él. Bár tanulmányozza és felismeri a törvényszerűségeket, de nem áll azok felett. Így ő is csak a csillagok erőinek egyik végrehajtója, ha éppenséggel az úgynevezett jó oldalán is. Apa és fia ugyanannak a világnak pozitív és negatív pólusaként állnak egymással szemben és kölcsönösen feltételezik, megszabják egymást. Még az apa sem igazán szabad, csak annyiban, hogy ő tiszteletben tartja a világ törvényeit és azok szerint cselekszik. De nem képes azokat feloldani, nem tud új szabadságot teremteni.

A cselekmény és Zsigmond fejlődése továbbhalad. Börtönében látjuk viszont, láncra verve, megint a szégyen teljes fogságban. Úgy tűnik, hogy számára ez az állapot most rosszabb, mint azelőtt, mivel az udvarnál eltöltött, szabadnak vélt élete lebeg a szeme előtt. Most érkeztünk el azonban Calderón drámájának döntő jelenetéhez. Zsigmond ugyanis nem képes felismerni, hogy az udvarnál eltöltött rövid élet álom vagy valóság volt-e. Ugyanígy az sem világos előtte, vajon bástyabeli élete is csak álom-e. És ebben a konfliktusban, ebben a léte felett érzett bizonytalanságban egy kérdés eldől Zsigmondban. Megérti, hogy mindkét létforma, mind az élete a bástyában, a fogság, mind pedig a királyi udvar pompája és látszólagos szabadsága, alapjában véve nem valóságos, – megérti, hogy mindkettő csak látszat. Felismeri, hogy az ember – önmagát is beleértve – mindig valami álomban él, akár ébren van, akár álmodik. Megérti, hogy a helyzetek, melyekben az ember mindenkor találja magát, múlandóak. Azt mondja: „Ami velem történt, bizonyítja, hogy létünket csak álmodjuk, amíg ki nem ragadnak minket ebből az álomból.” Vajon igazából hogyan jut Zsigmond e felismerés birtokába. Az álmában kapott tanítás a dolgok viszonylagosságának tudatára ébreszti. Az álom révén egy olyan felismerésben részesül, amelyet tudatosan nem volt képes megszerezni. Bárhogyan is, ez a felismerés a lelkébe vésődik és megváltoztatja az életét. A minden létezés látszatosságának és a minden dolog változékonyságának a belátása alapvetően átalakítja Zsigmondot. Vegyük szemügyre mégegyszer fejlődése fokozatait. Először is ő az ember, aki teljes fogságban él, lelke azonban szabadulás után áhítozik. A szabadságba állítva, mint ember, újból vétkezik, mialatt teljesen megfeledkezik az őt terhelő régi bűnről. Elbizakodottsága és tudatlansága visszaveti a fogságba, lelke azonban érlelődik ebben a folyamatban. Ahhoz viszont, hogy a lélek érvényre juthasson benne, előbb még újabb próbának kell alávetnie magát. Fejlődésének következő lépése áll Zsigmond előtt. Fogságban él a bástyában és elmélkedik az élet álomszerűségén, amikor saját népe kiszabadítja a bástyából és – az apa, Vazul, ellen – jogos uralkodóként trónra ülteti. Úgy tűnik, hogy elérkezett Zsigmond nagy órája. A csillagok ezt is megjósolták, ugyanis azt, hogy apja egykor kénytelen lesz meghajolni előtte. Most Zsigmond megbosszulhatná magát. Ez az ösztönzés nagyon erősen fel is lobban benne. Ugyanakkor valami már megváltozott benne. Tapasztalta, hogy az élet álomszerű, álmodóként át is élte önmagát. És így ezt a helyzetet is csak egy további álomnak látja, amiben nem lehet minden további nélkül hinni. Azáltal, hogy ilyen módon távol tartja magát a dolgoktól és önmagától is, Zsigmond részben már szabaddá vált. Többé nem képes önmagát teljesen azonosítani a hatalommal és az uralkodással, és így már nem is tud a csillagok törvényei szerint cselekedni. Nem öli meg sem nevelőjét, Klotaldot, sem apját Vazult, aki lábai előtt hever. Lelke már szólott: „Helyesen akarok cselekedni…” és a továbbiakban a lélek átveszi a vezetést Zsigmond életében.

A csillagok jóslása szerint meg kellett volna ölnie apját, és erőszakos zsarnokká vált volna. De Zsigmond legyőzi a csillagokat. Ami apjának nem sikerült külső intézkedésekkel, azt Zsigmond önmagában belsőleg létrehozza. Hogyan is történik ez valójában? Belátással: belátja az élet múlandóságát és az anyagi ember halandóságát. Továbbá azzal a felismeréssel, hogy magunknak kell meghatároznunk és kialakítanunk életünket, hogy képesek vagyunk helyesen cselekedni, de nem az énünkből, hanem a lélekből. A lélekember szabadsága felülmúlja a csillagok befolyását. Cselekednie azonban az embernek kell! Bár Calderón Zsigmondban még nem azt ábrázolja, aki teljesen tudatosan hajtja végre ezeket a tetteket, de mégis jelképesen vázolja azokat az állomásokat, amelyeken egy embernek át kell haladnia: a testben sínylődő rab szellem megszabadulásához, ahhoz a szabadságához, mely szenvedésből fakadó belátásból és felismerésből keletkezik. A szellemnek ez a megszerzett szabadsága azután meg kell, hogy mutatkozzék a cselekvésben. Mindezek az állomások megvannak Zsigmondnál. Calderón az álmot választja jelképül, hogy a külső dolgok viszonylagosságát megjelenítse. Az embernek át kell haladnia ezeken az álmokon, de nem szabad ezekben elidőznie. Tanulhat belőlük, akkor hasznosak lesznek. De nem szabad őket az igazi életnek tartania. Így Zsigmond is egy „homo viator”, a vándor, aki ezekből az utakból tanul és felismer. Amikor észreveszi a világ múlandóságát, akkor az emberben egy maradandó, örökkévaló elem keletkezik. Ez messze az „álmok” fölött áll, de csak azokon keresztül válik tudatossá, és csak ezen az átváltozáson belül növekedhet új tudattá.

Bármennyire is szeretné Zsigmond, nem képes önmagát kiszabadítani fogságából. A segítségnek, a kegyelemnek kívülről kell jönnie. És csak rajta múlik, hogy ezt a kedvező lehetőséget megragadja-e.

A Választás előtt áll, hogy ezzel a lehetőséggel visszaél-e, ezt az én szolgálatába állítja-e, vagy pedig afelé a bizonyos új élet felé indul el. Zsigmond először visszaél az újonnan elnyert szabadsággal, ahogyan azt a legtöbb ember teszi sok életen át. De egyszersmind elérkezik egy ponthoz, mely lehetővé teszi számára, hogy a dolgokat megkülönböztesse. Amikor a világban újból bűnössé válik, felismeri az elkövetett visszaélést és bűnének megbánásán keresztül eljut a belátáshoz. „Megtért” ember lett. Feloldja a csillagok jóslatát a belátásból fakadó cselekvésével. Többé nem gyilkol, jogait már nem követeli vakon, hanem életét alárendeli magasabb törvényeknek, melyeket nem ismer igazán, még nem, melyeket azonban mégis sejt. Ezzel életét egy új szabadságba állítja, mely még nem teljesen tudatos, de felismert lehetőség, amelynek utat enged.

Így a Zsigmondéhoz hasonló helyzetben vagyunk mi is, kutató emberek. Először a csillagok uralma alatt állunk, karmánknak alávetve, akik bűnüket – a szabadság elvesztését – fájdalmasan észlelik és kiutat keresnek. Olyan emberek vagyunk, akik a kegyelemnek egy fajtáját tapasztalták, mert megnyitottak előttünk egy kaput, megmutattak nekünk egy utat, mely a szabadságba vezet. Olyan emberek vagyunk, akik az élet tengerén utaznak, és elhatározták, hogy az igazi szabadság útját járják, emberek, akik elesnek, de felkelnek megint. Addig a pontig, amikor a csillagok elveszítik befolyásukat és az új valóság vezet minket.

De abban kellene különböznünk Zsigmondtól, hogy felismeréseinket nem álomszerűen kapjuk, nem véletlenül, hanem tiszta tudattal és helyzetünk megértésével kell végrehajtanunk ezt a fejlődést, mely az igazi szabadsághoz vezet.

* Calderón de la Barca (1600-1681) híres spanyol drámaíró és udvari költő IV. Fülöp király idejében, Szellemi és filozófiai színdarabok szerzője. Ezek a művek az élet értelmének kérdéseivel foglalkoznak. „Az élet álom” egyike legismertebb drámáinak (1631-ben keletkezett) és az emberi létezés korlátozottságát, látszólagosságát tárgyalja.

A törvény igája és az evangélium szabadsága

Nincs üres tér.

A törvény igája

Az Evangélium szabadsága

Isten dicsősége érinthetetlen

Így hangzik az a felirat, amelyet – egy rózsakeresztes irat tanúsága szerint – Rózsakereszt Keresztély sírboltjában egy táblára írva találtak. Ez a felirat az isteni szellem mindenütt jelenvalóságára akar emlékeztetni. Egyedül ennek erejében dönthet az ember a szabadság mellett és érheti el a szabadságot, mely sohasem emberi érdem következménye, hanem egyedül Isten műve és az Ő dicsőségére valósul meg.

E világ embere két életterülethez tartozik: Az egyik aláveti őt, az embert az alacsony természet törvényének és a téridő-rend szolgájává teszi. Az ember itt semmiképpen sem szabad, hanem szinte a körülmények segédmunkása. Az embert körülvevő másik életterület magasabbrendű, szellemi természetű és a Gnózisból ered. Ez egészen más jellegű, mint az téridő-rend. Nem akarja az embert foglyul ejteni, hanem eredeti rendeltetése szerint a szabadságba állítani. Körülvesz és áthat minden létezőt. Sugárzásával és erőivel megrendíti és megtámadja ezt az alantas természetet.

Mindkét rend mindenütt és egyidejűleg jelen van. Az ember rendelkezik azzal a szabadsággal, hogy elszakadjon az alacsonyabbtól azért, hogy a magasabbnak részesévé váljon. Ennek előfeltétele, hogy megnyissa magát a szellem erejének, amely működni akar benne.

„A BŰN NEM RÓHATÓ FEL, HA NINCS TÖRVÉNY.”

(Róma 5.13)

A szellem világossága uralkodik a világ megalkotása óta és hat a nagy isteni teremtési tervben. Szétárad szinte az egész világban és elhatol az emberi haláltermészetbe is. Az eredeti dicsőség visszfényeként az ember szívében gyökerezik és ott is hatékony. Mert a szellemszikra képében az ember bukása óta szinte a szellemhez való visszatérés alapja és kiindulási pontja, és ennél mutatja az utat az embernek.

Ezzel a világossággal az emberi lélek azoknak az utaknak az előízét, vetületét kapja meg, melyeken járnia kell ahhoz, hogy az eredeti birodalomtól való elszakadása után ismét hazatérhessen. Addig is azonban szüksége van egy hosszú és nélkülözésekkel terhes utazásra – és így látva – a lélek hasonló a tékozló fiúhoz, akit csak eonokon át tartó hosszú vándorlás után fogadnak be újra az atyai házba. Voltak olyan korszakok, amikor az ember még nagyon tökéletlen volt és sokkal inkább a zabolátlan ösztönök vezették, mintsem józan esze és a magasabb összefüggések meglátása. Az embernek ez az egészen természeti állapota tette azután szükségessé a világos és jól érthető parancsolatokat, melyek megmondták neki, hogy mit tegyen és mit ne. E parancsolatok képviselésének a feladata aztán a vallásokra és az emberiség bizonyos vezetőire hárult. Az ember állati állapotának megfelelően e törvények megszegését gyakran irgalmatlanul megtorolták annak a régi törvénynek alapján, mely szemet szemért, fogat fogért követelt. Az ember így közvetlenül és saját testén tapasztalta az elkövetett jogtalanság következményeit és megtanulta megkülönböztetni a jogost a jogtalantól Megtanulta, hogy fejét engedelmesen és istenfélőén hajtsa Ura akaratának igája alá. Az Ószövetség korában a zsidó mózesi vallás a 10 parancsolaton kívül még egy sereg más törvényt is adott az embereknek, mely vallási alapként szolgált. Mindezeknek a törvényeknek az volt a szerepük, hogy nyilvánvalóvá tegyék az ember tökéletlenségét és alapvető bűnét, mert ahogyan Pál mondja, a bűn nem róható fel, ha nincs törvény (Róma 5.13). A törvény arra szolgált, hogy az ember tudatára ébredjen saját tökéletlen állapotának és felismerje, micsoda szakadék választja el a természet-embert a világosság birodalmától.

„ÉN VAGYOK AZ ÚT, AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET…”

(János 14.6)

A Szentírás, az Újszövetség Evangéliuma tanítása szerint Krisztus az, aki ezt a szakadékot legyőzi és át tudja hidalni.

Ő a világosság, mely eljött a világba és az emberiséghez, hogy mindkettőnek üdvösségét szolgálja. Krisztus közbenjáró Isten és az emberek között, s ezért hirdeti: „Nélkülem semmit sem tehettek” (János 15.5). Ebben a kijelentésében megnyilvánul egész tanítása. De nem a tanítás volt Krisztus döntő cselekedete, hanem az a tény, hogy őmaga leszállt az emberi haIáltermészetbe, azért, hogy világosságát és szeretetét ebben megnyilatkoztassa. Életmódjával itt e földön, Golgota-útjával és a haláltermészet legyőzésével Krisztus meghozta a világnak a minden idők óta hirdetett ígéretet. Ez az ígéret az ember alapos újjáalakulására vonatkozik és ábrázolja azt az igazságot, melyről azt mondják, hogy az embert szabaddá teszi (János 8.32).

Hogy az ember szabaddá váljon, ahhoz Krisztust kell követnie. Ez azt jelenti, hogy Krisztust a saját lényében kell életre keltenie. Az Evangélium tehát Krisztusnak a saját lényben történő megszületésére, valamint a keresztút megnyilvánítására és követésére akar ösztönözni. Az emberben magában nyílik meg akkor az út, az igazság és az élet. A Biblia az élet könyve. Egészen mély értelemben, belsőleg tárul fel annak, aki az igazi szabadságra vágyik. Ti magatokban – ezt mondja J. Böhme – kell az élet könyvének megnyílnia.

„MERT TI TESTVÉREIM, SZABADSÁGRA VAGYTOK HIVATOTTAK; CSAKHOGY A SZABADSÁG NE LEGYEN ALKALOM A TESTNEK A BŰNRE, HANEM SZERETETBEN SZOLGÁLJATOK EGYMÁSNAK.” (Gal. 5.13).

Senki sem érheti el a szabadságot, nem változtathatja és nem újíthatja meg lényét, ha nem búcsúzik el a múlandó természet régi lényétől. Magának a szabadságnak is helyre van szüksége az emberben. Úgy van ez, mint egy edénynél: csak akkor lehet új tartalommal megtölteni, ha a régit kiöntik belőle. A régi tartalom az ember dialektikus természete, és ettől, vagyis – ahogyan a Biblia mondja – a test kötelékeitől kell az embernek magát megszabadítania.

Ezek a kötelékek az ember vágyai, én-„kórsága” és önérvényesítő életösztöne. Csak ha már elhagyta ezeket, töltheti meg az embert egy új erőhatás tevékenysége. Ezáltal tesz eleget Krisztus felszólításának is, hogy „ne töltsünk új bort a régi tömlőkbe”. Amikor az ember belátásra tesz szert ezeket az összefüggéseket illetően, akkor már megtette az első lépést a szabadságba vezető úton. Enélkül egyetlen további lépés sem lehetséges. A történelem minden Szellemi Iskolája és vallása mindig is segített és segít ma is az embernek, hogy ezt az első lépést és a további lépéseket is megtegye. Az embert fokozatosan közelebb viszik a személyiségváltozás folyamatához és ezáltal megtanítják a transzfiguráció útjára, amelyen az ember „Krisztusban új teremtménnyé válik”. Ez az alapeszme vezérfonalként húzódik végig az egész Evangéliumon. Hogy az ember követni tudja az előre megmutatott nyomot, ahhoz egy erőtérre van szüksége, amelyet az előtte ezen az úton járt emberek tettek hatásossá. Jézus Krisztus is az ilyen elöljárókhoz tartozik, az igaz ember példája általános értelemben. Világossága, amelyet elhozott a világba, gyengeségünkben segítségünkre lehet. Csak az ő erejében ismerjük fel, hogy az utat saját erőnkből képtelenek vagyunk bejárni. Ha azonban Krisztus szeretetsugárzásában és a Krisztusra vonatkoztatott közösség erejében állunk, akkor a követendő nyom egyre világosabban felragyog szemünk előtt, és követjük azt közös munkában más emberekkel együtt. Így szolgálunk egymásnak szeretetben és irányultságban.

Ahogyan a Rózsakereszt Szellemi Iskolája nevezi, a csoportegység erejében állunk.

„A SZERETET TEHÁT A TÖRVÉNY BETÖLTÉSE”

(Róma 13.10)

Ha az ember elfogadja Krisztus működését a saját lényében és megnyitja magát szeretetsugárzásának, akkor a külsőségeket rendező törvény, az Ószövetség, a szolgaság legyőzetik. Az ember pedig belép egy új törvény valóságába, amelyről az Újszövetség Evangéliuma tanúskodik: ez Krisztus szeretet-törvénye. Erről mondják, hogy az Úr az embereknek „elméjükbe adta” és „szívükbe írta”. (Zsidókh. 8.10) A régi törvényben az ember az istenfélőségnek, vagy – ahogyan J. Böhme mondja – a „harag tüzének” volt alávetve, és ennek mindaddig érvényben kellett maradnia, amíg az ember nem érett meg a belső szükségletből elvégzett önkéntes cselekvésre, így a törvény az ember „szigorú nevelője”-ként Krisztus felé mutatott és ezt illetően szükségesnek, elkerülhetetlennek bizonyult. Ezen épül fel az új törvény, és így teljesedik be a régi törvény Krisztus határozott jelenléte által az ember szívében. Így értendő Krisztus kijelentése Máté Evangéliuma szerint: „Nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem hogy betöltsem.”

Krisztus szeretet-törvénye akkor tárul fel az emberben, amikor a szeretet lángja, „szeretetfény” (J. Böhme) lecsillapítja és kioltja a harag tüzét. Ezzel az új törvénnyel ébred az ember az önmagából eredő szabad felelősségre. A külső kényszer és a külső befolyások kötelékeitől megszabadultan kibontakoztatja a belső belátást és felismerést. Saját lényében észreveszi a megszabadító világosságot és felismeri Krisztus szeretet-tettét, akinek igéje testet öltött benne azért, hogy megmutassa neki az eredethez visszavivő utat. Krisztus szeretete legyőzi a félelmet. A félelem átengedi a helyet annak a hitnek, amelyet többé nemcsak külsőleg vél igaznak, hanem belső bizonyosság. Ez a hit az embert felszabadítja, ránemesíti arra az igazságra, mely érvényes Isten előtt, így tehát Krisztus szeretet-törvénye nem más, mint az Evangélium új szabadsága, mint az ember isteni eredetével egybehangzó élet.

„NEM TUDJÁTOK, HOGY TI ISTEN TEMPLOMA VAGYTOK?” (l.Kor. 3.16)

Amikor az ember szabad felelősségtudata alapján cselekszik, akkor ezt az őt eltöltő krisztusi szeretetből teszi. Felelőssége nem az emberek előtt él, hanem a Szellem ereje előtt. Ilyen módon maga az igazság tárul fel benne.

De mindig fennáll annak a veszélye, hogy az ember külső szabályokra, tekintélyekre és példaképekre tekint, akik az igazságot kívülről hozzák el hozzá. Éppen a kereső, aki egy megszabadító útra lép, remél még gyakran támaszt és tájékozódást külső tantételektől és meghatározásoktól. És ameddig Krisztusnak az ember szívébe írott szeretettörvénye még nem jelenik meg, addig valóban szüksége van egy előkészítő erő segítségére és bizonyos szabályokra. Ezek azonban csak védelemül és útmutatóul szolgálnak az út elején és sohasem szándékoznak kényszerítőek lenni. Mert nem tantételek és szabályok mutatják a szabadságba vezető utat, hanem egyes-egyedül a belső belátás és a készségesnek bizonyuló értés.

Ha az ember az ilyen szabályokat félreértésből törvénynek vagy mértékadónak tekinti is, akkor sem lehetnek számára megszabadítóak. Hiszen csak azért vannak, hogy az ember belsejébe írott törvényt felébresszék kívülről. Az új törvénynek az emberben belülről és önkéntes alapon kell jelentkeznie. Ehhez nincs szükség erőltetett fáradozásra vagy önakaratú közreműködésére, hanem – Eckhart mesterrel együtt szólva – „higgadt” akaratra van csupán szükség. Csak ezzel a lelki nyugalommal válik az akarat szabaddá Isten számára. Ez azt jelenti, hogy az ember szabad akarata Isten működő akaratává válik az emberben. Ilyen módon az ember újból azzá lesz, ami egykor volt: az isteni akarat lakóhelye. Többé nem szolga abban a házban, amelyet személyiségével képez, hanem ő a fiú a saját házában, mert szabadon uralkodik, és azzá alakítja át, ami egykor volt: Istennek egy templomává.

„TETSZETŐS IDEGEN TANÍTÁSOKTÓL NE HAGYJÁTOK MAGATOKAT FÉLREVEZETTETNI. MERT JÓ, HA A SZÍV MEGERŐSÖDIK, AMI KEGYELEM ÁLTAL TÖRTÉNIK.” (A Zsidókhoz írt levél 13.9)

Amit az ember az új természetével tesz, ha ez csak egy parányi igyekezet is, közvetlenül megszabadítóan hat rá. Mert amilyen mértékben az ember Krisztus szeretetsugárzásának a védelmében áll, olyan mértékben lesz képes önmagát a karmának nevezett törvény hatása alól megszabadítani.

A karmikus önvaló az embert az őt körülvevő dialektikus sugárzási és életterületen át erősen lényének természet-énjéhez kötözi, ugyanakkor pedig elődeinek múltjával is összekapcsolja. Ilyen módon az ember ősrégi függőségekben él, a régi vértermészet kapcsolataiban, faji szokásokkal és dialektikus tudati alkatokkal. Innen származik az a hajlama is, hogy önmagát a vallásosság ősi és idejétmúlt formáinak szentelje, vagy – amint manapság egyre gyakoribb – készségesen megnyitja magát szellemi és pszichológiai fogásoknak. Gyakran észre sem veszi, mennyire a rossz befolyások és csábító beszédek szolgájává válik, sőt végül a szó legszorosabb értelmében lelkét is eladja „idegen tanoknak”, az igazságtól eltérő tanoknak és tanítómestereknek.

Ha azonban megnyitja magát Krisztus szeretet-törvénye üdvtervének, akkor egy új isteni szabadság hódít tért benne. Többé nincs szüksége az emberi illúziók és látszatszabadság sok formájára, melyeket mindennapi élete nyújt neki. A megújító erő fényében minden önérvényesítő életösztön és minden sodródás feleslegessé válik, Mámor, énrögeszme és hazugság lehullik róla. Őszintén, szabadon képes szembenézni minden külső zűrzavarral, de szívének belső nyugtalanságával is. Magába engedi az igazságot és megerősíti szívét a szükséges meghalási folyamat biztos felismerésével, Nem fél, mert tudja, hogy azért teljesíti ezt a folyamatot, hogy régi természetétől megszabaduljon és megtalálja új, igazi, Krisztusra vonatkoztatott önvalóját. Ennek kegyelmében végül önmaga tanítómesterévé válik, és idegen tanításoknak többé nem ejtik foglyul.

„KRISZTUSSAL KERESZTRE FESZÍTTETTÜNK. NINCS TEHÁT MOST MÁR SEMMIFÉLE KÁRHOZTATÓ ÍTÉLET AZOK ELLEN, AKIK KRISZTUS JÉZUSBAN VANNAK, AKIK NEM A TEST SZERINT, HANEM A SZELLEM SZERINT JÁRNAK. MERT A SZELLEM TÖRVÉNYE – AKI ÉLŐVÉ TESZ KRISZTUS JÉZUSBAN – SZABADÍTOTT MEG ENGEM A BŰN ÉS A HALÁL TÖRVÉNYÉTŐL.^” (Róma 8.2)

Amikor Krisztus arról beszél, hogy nem békességet, hanem fegyvert hozni jött, akkor ezalatt az a fegyver értendő, mely mindent összezúz, ami ellenáll a régi megújhodásának. A régi az ember hatalom rögeszméje és önszeretete, amelyhez a bukás óta hozzá van kötve. Ezek állnak szemben Isten szeretetével, és az ember alapvető betegségét képezik. Ezeken keresztül az ember mindig újra és újra rabja a test uralmának, s bűne és halandósága kárhozatában él. A halandóság az embert a régi törvényhez, és ezáltal az anyag, a múlandó természethez tartozás keresztjéhez kötözi.

Az embernek azonban meg kell tanulnia, hogy ezt a keresztet ne dobja le magáról önkényesen, hanem türelemmel és szeretettel hordozza. Ehhez megkapja az erőt Krisztus kegyelme és szeretete által. Ezzel az erővel szabadul meg régi természetétől, míg régi természetét illetően teljesen el nem hal. Ilyen módon elszenvedi a kereszthalált Krisztussal és Krisztus által, de keresztje áldássá válik, mert a halandó legyőzetett és ő szabaddá vált a maradandóság ereje számára. Az üdvtitok nyilvánvalóvá vált: a test legyőzése a megváltás; megszabadítja az embert a halál és a bűn hatalma alól. Minél szilárdabban áll az ember Krisztus erejében, annál inkább áll világosságának teljességében is. Ahogyan az isteni világosság egykor lemerült a haláltermészetbe, hogy utat készítsen az ember felszabadulásának, úgy a világosság ismét feltámad, kitágul, áthat földet és kozmoszt, hogy újra megalapítsa Isten gyermekei eredeti szabadságának birodalmát. Isten gyermekeiben a Szent Szellem uralkodik. Róla tanúskodik János Evangéliuma. Beszél a pártfogóról és vigasztalóról, akit a Fiú az Atyától elküld: Ez az igazság szelleme, és csak ő vezet el a tökéletességhez (János Ev. 14.17). János Jelenéseinek Könyve is róla tanúskodik és beszél az eljövendő események terjedelméről és hatalmasságáról, amelyek mind a természetvilágot, mind pedig az embert megragadják, s minden dolog átalakulásához vezetnek. Ez mindennek az újjáalakulására és a szabadság megjelentetésére szolgál, mert nemcsak az ember, hanem az egész teremtés szabadságra hivatott.

Az egyiptomi ős-Gnózis: II. A Tabula Smaragdina

Jan van Rijckenborgh

Az olvasót most a régiek egyik tanúbizonyságával szeretnénk szembesíteni, mely Tabula Smaragdina, smaragd tábla néven ismeretes. Ezzel a táblával kapcsolatban sok legenda van forgalomban, s némelyik az olvasónak is ismerősnek tűnhet. A tábla egy teleírt sírkő, melyen a régiek ránk maradt bölcsességét örökítették meg. Az ős-klasszikus bölcsességet tehát köbe vésték. És e kő alatt találták meg Hermész Triszmegisztosz érintetlen, ép testét.

Ez a tény azonnal Rózsakereszt Keresztély sírtemplomára emlékeztet. Ott is az egyetemes bölcsesség képleteivel borított lapot, egy bronztáblát találtak, s a Tabula Smaragdina híreinek megfelelően, az alatt találták meg testvérünk C.R.C. atya ép testét teljes díszruhában.

Valentin Andreae és barátai valóban nem a nagy fantáziájukból merítettek a Fama Fraternitatis feljegyzésénél. Ahhoz nem is a fantázia kellett, mert a Szerzet hívása, Fámája minden időkben ugyanaz volt, ugyanannak kell lennie, s mindig is az ős-Gnózis abszolút bölcsességének ismételt kihirdetése lesz. A Smaragd Tábla kétséget kizáróan a régiek tanúbizonysága. Ezt szeretnénk először megbeszélni.

A smaragd – ez talán ismeretes – élénken zöld színű drágakő. A drágaköveknek, mint a fémeknek is, megvan az a tulajdonságuk, hogy rezgéseket és sugárzásokat vesznek fel, tárolnak, majd újra kibocsáthatnak. A különböző kövek és fémek más és más rezgésfokon polarizálnak; ezzel kapcsolatban minden kőfajtának és fémnek megvan a saját, egyéni tulajdonsága. Az okkult tudományban például azért alkalmazzák olyan terjedelmesen a fémek, kövek és színek tudományát, hogy bizonyos sugárzásokat és ezeknek a hatását serkentsék és más sugárzások ellen bevethessék. A szentírás is sokat beszél ékkövekről és drágakövekről. Gondoljunk csak a városra, amelyet a jelenések könyve az Új Jeruzsálemnek nevez.

Ennek tizenkét kapuját különös módon díszítik drágakövek. Ezzel azt magyarázzák, hogy minden megvilágosító, segítő és erőt adó sugárzás ezen a tizenkét kapun jön be, s hogy a városnak emiatt nincsen már szüksége a dialektikus nap és hold fényére.

Az a szín, erő és sugárzás, amelyet smaragdnak neveznek, egy alapra, abszolút kezdetre utal, amely nélkül semmihez sem lehet hozzáfogni. A Tabula Smaragdina tehát a hermészi filozófia abszolút kezdetét jelenti. A Gnózis ősbölcsességét e kulcs nélkül nem lehet megérteni. Ezt akarták mondani a régi hermészi bölcsek a smaragd tábla névvel!

A smaragd tábla szövege

„Igaz!

Biztos!

A teljes igazság!

Lent ugyanaz van, mint fent, és fent ugyanaz, mint lent, hogy az Egyetlen csodái teljesüljenek. Ahogyan minden az EGYből lett egyetlen közvetítő által, úgy lett minden ebből az egyetlen házasságból,

Amelynek Atyja a Nap. Anyja a Hold.

A Levegő hordta az ölében.

A Föld pedig a dajkája.

Minden talizmán Atyja az egész világban jelen van.

Ereje a Földben alkalmazva érintetlenül változatlan.

Válaszd el szeretettel, mély belátással és bölcsen a földet a tűztől, a finoman szőttet a keménytől, töménytől és merevtől. A földről felszáll a mennybe, majd visszaereszkedik a földre; és magához veszi annak az erejét, ami fent van, és annak az erejét is, ami lent van.

Így kerül birtokotokba az egész világ dicsősége, és emiatt minden sötét menekülni fog tőletek. Ez minden erőknek hatalmas Ereje, mert minden gyöngédet legyőz, és minden keményt áthat. Így készült a világ.

Belőle ugyanúgy lesznek más csodás alkotások. Azért neveznek engem a háromszor-nagy Hermésznek, mert enyém az egész világ bölcsességtanának mindhárom nézete. Amit az Arany készítéséről, a szellemi Nap hatásáról mondtam, az maradéktalanul teljes.”

A Smaragd Tábla tehát, a sírkő szövege, amely alá Hermész Triszmegisztosz nemes, ép testét temették, az Igaz! Biztos! A teljes igazság! szavakkal kezdődik, a szent kő közleményeinek, a bölcsességképleteknek háromszoros megerősítésével.

Ez a kezdet az első, felületes pillantásra látszólag fölöslegességeket is tartalmaz, s tárgyilagossága sem látszik minden kétségen felülinek. Nem elégedhetett volna meg a szerző a közléssel, hogy „a tartalom teljesen megfelel az igazságnak”? Nem, semmiképpen sem! Ez a háromszoros megerősítés ugyanis nagyon mély értelmű, mágikus képlet. Az első kijelentéssel azt fejezi ki, hogy az igazság, melyről a Smaragd Tábla tanúskodik, tapasztalat árán teljes mértékben le van rögzítve a saját személyiségben és a saját mikrokozmikus rendszerben.

Amikor tehát a hermétikus ember azt mondja, hogy „igaz”, akkor egészen másra gondol, mint a dialektikus ember. Mert a hermétikus ember csak akkor tanúskodik az igazságról, ha bejárta az ösvényt, és a szóban forgó dolgokat tapasztalta. Mi pedig, ha egy ilyen mágikus ember tanúskodik, teljesen hihetünk és bízhatunk benne, és megértjük, hogy ha a mi időnk jön el, és bejárjuk a tapasztalat ösvényét, akkor ugyanazzal a biztonsággal ujjonghatunk és mondhatjuk; „Igaz”!

Az igazság csak akkor ér Önnek valamit, az Ön számára csak akkor igaz, ha maga tapasztalta, ha saját élményéről van szó. Mit ér az olyan igazság, amelyet nem követ, amelyet nem él át?

Maga az igazság senkit sem képes minden további nélkül megszabadítani. Az igazság inkább ítélet lehet, vagyis az ember összeütközésbe kerülhet vele, ha a saját feje után próbál menni. Mihelyt azonban azon fáradozik, hogy közelebb kerüljön az igazsághoz, tapasztalja, és életmódjával megerősítse, azonnal megszabadul az ítélettől. Ezért van oka az ószövetségi embernek minden tekintetben félni az igazságtól és az igazság ítéletétől, míg az újszövetségi ember az igazságot, melyet kezd teljesíteni, nagyon is szereti.

A második kijelentés, a „biztos”, azt jelenti, hogy az igazság nem ér túl, nem mehet messzebb a saját tapasztalatnál, s hogy ezért Önt minden spekuláló-filozófiai szempont csak elrekeszti az igazságtól. Bizonyára tudja, hogy minden dialektikus filozófia csaknem teljes mértékben találgató üzérkedés, ahogyan ezt a modern Szellemi Iskola már gyakran megmagyarázta. Ezért létezik annyi egymásnak ellentmondó filozófiai rendszer, melyek gyakran tanúskodnak magasra szökellő gondolatmenetekről, az igazság birtoklásának a vágyáról, de magától az igazságtól nagyon is messze esnek!

Az igazság, amelyről a hermétikus ember tanúskodik, először is tapasztalaton alapul, másodszor semmiféle találgatás nincsen benne, minden spekuláló szemponttól mentes. Harmadszor pedig a teljes igazságnak kell lennie. Csak a teljes igazság lehet megváltó. A dialektikus ember gyakran hangoztatja, hogy „ami neked igaz, az nem biztos, hogy nekem is igaz”, Ezzel azt szögezi le, hogy világunkon számtalan igazság verseng az elsőségért, egymásnak teljesen ellentmondva; meg azt is, hogy a küszködő természetember, magányában, gyakran olyan úton jár, amely az ő számára szükséges és igaz, de másvalakinek teljesen haszontalan, sőt veszélyes is lehet. A teljes igazság azonban – hermétikus értelemben – mindent átfogó, mindenkire vonatkozik, és a világnak és emberiségnek szól.

Ezért jelenti ki a Smaragd Tábla már az elején: nem olyan igazságról beszélünk, mely bizonyos pillanatban nagy jelentőségű volt valakinek, esetleg mint valami romantikus életrajz, hanem amit tapasztalni kell, melyben semmi találgatás nincsen, és ami mindent magában foglal, vagyis az egész emberiségnek szól. Az ilyen teljes, tökéletes és érinthetetlen igazság háromságát tartalmazza a Smaragd Tábla, mely a következőképpen folytatja:

„Hogy az Egyetlennek a csodái teljesüljenek, a fenti egyenlő a lentivel, és ami itt lent van, az ugyanaz, mint ami fent van. Ahogyan pedig minden dolog az EGY-ből lett egyetlen közvetítő által, úgy születtek mind ebből az egyetlen házasságból.”

Ebben észrevesszük az ismert hermészi alaptörvényt: mint fent, úgy lent. Jó lesz ennél egy pillanatra elidőzni. Mert általános értelemben valami nem stimmel ezzel az alaptörvénnyel. Lehetetlen ugyanis azt állítani, hogy az igazi Világosságbirodalom az ő dicsőségével és isteniségével olyan értelemben tükröződik a dialektikában, hogy a dialektika lenne a bizonyítéka.

Ellenkezőleg: mérhetetlen ellentét és konfliktus áll fenn a Gnózis „fent”-je és az itteni haláltermészet „lent”-je között.

A hermészi axiómához tehát másképpen kell közelednünk; semmiképpen sem a dialektikus ember módszereivel. Mindenekelőtt az okkultista vétkezik itt helytelen magyarázatokkal; önző törekvéseit a hermészi filozófiával próbálja igazolni és helyesnek mutatni. Az én királyságának támogatására irányulva azt állítja az okkultista, hogy Isten útjain jár, ha a „fentet” egyenlővé próbálja tenni a „lenttel”, ami viszont lehetetlen. Mivel abszolút biztos, hogy a Smaragd Táblán a tökéletes bölcsességgel találkozunk, a hermészi törvény alapján egyetlen másodperc alatt magállapíthatjuk, hogy a mindenségi megnyilvánulásban nagy feszültség, összeütközés van folyamatban.

„Lent” egyáltalán nincsen „úgy, mint fent”!

És éppen az képezi a Tábla nagy erejét, hogy közvetlenül a mindenségi megnyilvánulás e nagy konfliktusával szembesít minket. Nemcsak azért, hogy ezt az ellentétet hangsúlyozza, hanem éppen arra akar rámutatni, hogy ezt az ellentétet az emberben és a világban meg lehet, sőt meg kell szüntetni. A hermészi alaptörvényben mutatkozik meg a Smaragd Tábla nagy rendeltetése.

A világmindenségi megnyilvánulásban egykor minden Isten erejéből lett. Ezért lehet a bukott állapotban mindent Isten erejével feloszlatni, vagy újra az eredeti állapotához felemelni. Tehát ezzel az erővel lehet transzfigurálni is! Így a hermészi alaptörvény tartalmazza a nagy üdvtitkot, ez ajándékoz meg minket az üdvtitokkal tudományos képlet, érinthetetlen elv formájában: Ha Ön összeköttetésbe lép a Szeretet Szellemének erejével, Pimanderrel, akinek neve „az emberiség pásztorát vagy vezetőjét” jelenti, akkor ennek csakis az lehet az eredménye, hogy az alantas újra egyenlő lesz a felettessel, a lent úgy lesz, mint a fent.

Ezért folytatja a Tábla a következőképpen:

Aminek Atyja a Nap. Anyja a Hold.

A Levegő hordta az ölében, A Föld a dajkája,

A világ minden talizmánjának Atyja mindenütt jelen van. Ereje, a földben alkalmazva, érintetlenül változatlan marad.

Nézze, kedves olvasó, ez a velős megfogalmazás csodásan világos. Azt mondja a szerző: Vigyázzatok, két atya van! A természetbirodalom atyja és a szellemterület atyja. A természetbirodalomnak a szellemterületből kell keletkeznie, és onnan lesz fenntartva is.

Aztán az is lehetséges, hogy valaki csak a természetbirodalomból kezd élni, amit persze megtehet, mert a természet birodalma az alkotásnak teljesen felszerelt, önálló területe, és ebbe a természetbe teljesen belemerül az illető, vagyis a szellembirodalom atyját elhagyja és elfelejti. Ezt tette a dialektikus emberiség. Így fejlődik ki a konfliktus. Mert ennek következtében „lent” nincsen már „úgy, mint fent”! Akkor ennek fejleményeként a fajtest megkeményedik, és más megkövesedési jelenségek is kialakulnak a természetembernél, aki kibukott a szellemtérből. Ezért kell ezután a megoldásnak, a megváltásnak következnie. A megváltásnak pedig megvan a lehetősége, mert: a világ minden talizmánjának Atyja mindenütt jelen van. Ereje érintetlenül változatlan marad, ha a Földön alkalmazzák. Ha Ön ezt az erőt alkalmazni akarja, akkor a Tábla receptje szerint kell eljárnia: Válaszd el szeretettel, mély belátással és bölcsen a tüzet a földtől, a finom szerkezetűt a keménytől, töménytől és merevtől. Akkor a földről felszáll a mennyekhez, s onnan újra a földre ereszkedik; és magához veszi annak az erejét, ami fent van, és annak az erejét is, ami lent van. Így tesztek szert az egész világ dicsőségére, és minden sötétség menekül majd tőletek. Testvéreink, a Gnózis erejével, Isten szeretet-lélegzetének erejével támadják meg egész természetlényüket, amely a mindenség Atyjától, a Szellemtől, eltért. Menjenek az endúra ösvényére, a nagy változás útjára, melyet a modern Szellemi Iskola már hosszú évek óta tanít és hirdet, így egészen biztosan győzni fognak. Mert aki minden erők hatalmas Erejével bátran hozzáfog, annak az áldás lesz a bére. Akkor minden teljesült, amit a Gnózis az arany készítéséről és a szellemi Nap hatásáról bejelentett.

Azt hallottuk

Hogy újra lefordították a Corpus Hermeticumot. 1990-ben kongresszust tartottak Amsterdamban, mely a Gnózis iránt tanúsított érdeklődés fokozódását mutatja. Az összejövetel központját Hermész Triszmegisztosz alakja képezte, akit mindig is a gnosztikus gondolkodás és filozófia atyjának neveztek. A kongresszus megrendezését az a tény váltotta ki, hogy R.v.d. Broek és G. Quispel professzorok a görög szöveg újabb holland fordítását adták ki. Az új fordítás a ritka iratokat és könyvkiadásokat tartalmazó Amsterdami gnosztikus könyvtár és gyűjtemény, a Bibliotheca Philosophica Hermetica kérelmére jött létre. A könyvtár e fordítást a „Pimander” sorozat második köteteként adta ki.

A Corpus Hermeticum új kiadása történelminek tekinthető. Ezért hívjuk fel a figyelmet rá, és azt reméljük, hogy egyre többen tanúsítanak érdeklődést e magasröptű mágikus szellemi mű iránt, melyet Jan van Rijckenborgh látott el nélkülözhetetlen magyarázatokkal „Az egyiptomi ős-Gnózis, és hívó hangja az örök jelenben” című négy kötetes munkájában.

Az igazán szellemi szinten komolyan kereső embernek megmagyarázza, hogyan juthat el az igaz vallás forrásához és hogyan járhatja be az önmegvalósítás ösvényét. Megmutatja az összefüggéseket és a János-evangéliumban, valamint Pál apostol leveleiben világosan felismerhető gnosztikus-hermétikus elemeket.

Ahogyan ezeket a tanokat az ókori Alexandriában élték át a nagy gnosztikus közösségek és tanulók, hogy segítségükkel szabaddá tegyék az eleven lelket és visszatérhessenek az egyetlen istenterv teljesítéséhez, úgy kell nekünk is korszakunkban komolyan élnünk ezekkel a lehetőségekkel, hogy az egyenes úttól egykor eltért ember visszakerülhessen az őstermészethez.