E füzet témája

 

Két természetrend, két életrendszer létezik. Ez a füzet ezt a témát fejtegeti.

Az emberiség életének két állapota van; ez tény. Van a teremtés rendszere, mely közvetlenül az isteni alkotás forrásából ered, de ez a rendszer számunkra ma már szinte valótlan, távoli, rejtettnek tetszik. A János-evangélium ecseteli ezt az életet és eredetét, amelyet semmiképpen sem szabad a másvilágra helyezni, a túlvilági élettel összetéveszteni: „Kezdetben volt az ige, és az ige Istennél volt és Isten volt az ige. Ez kezdetben az Istennél volt. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (Jn.1:1-3). Ez az isteni alkotás területén buzogó élet, szüntelenül az alakulás fázisában, szüntelenül kibontakozó és tökéletesedő, egyetlen célkitűzéssel: olyanná válni, mint Isten.

 

És létezik a másik rendszer, a másik életállapot, szintén szüntelenül alakuló és kibontakozó, szintén tökéletesedésre törekvő, mégis pusztuló és kialvó. Ebben az állapotban van itt az eredetileg isteni-emberi élet, mely olyannyira a külsőségek felé tájékozódik, hogy ezekkel teljesen elkeveredett és ezek a külsőségek uralkodnak rajta. Az eredeti élet emiatt megállt, megrekedt. Az eredeti életből csupán egyetlen szikra maradt meg az emberi szerkezetben. A megrekedés felhívta a helyreigazító természeterőket, amelyek az életformát, az embert korlátozzák és megszüntetik. Az összekeveredett élet – a szikra és a forma – küzd ez ellen. Szenved, helyt akar állni, fenn akarja tartani a létét. Olyan akar lenni, mint Isten. Mivelhogy a formában – nemde – az örökkévalóság szikrája, az isteni életnek egy atomja rejlik? Ameddig azonban a szikrán a forma uralkodik, addig ez a vegyes élet a forma élete. Formák viszont keletkeznek, majd feloszlanak; múlandók. Ez a folyamat ennek a világnak és a másvilágnak a forma-emberi élete. A teológusok és a legtöbb valláskutató számára a két világ létezésének fogalma képezi minden gnosztikus világnézet alapját. E kutatók – az ő szemszögükből – megkülönböztetnek egy radikális és egy mérsékelt gnosztikus dualizmust, ezek között pedig számtalan árnyalatot. Az egyházatyák szempontjából a gnosztikus dualizmus és megállapításai tévtant képeztek. Azt mondták, hogy ez a tan teljesen önkényes és értelmetlen, a fantázia szüleménye. A gnosztikus világnézettel szemben felállították a monisztikus világnézetet, mely azt mondja: csupán egyetlen emberi életvalóság létezik, ismert világunk valósága; ezt Isten teremtette; az embert a ma is ismeretes formájában alkotta meg és bizonyos feltételek mellett újra magához veszi az örök másvilágon. Persze ezen a monisztikus világon is fellép a gonosz. Aki azonban szüntelenül Istenre irányul és betartja parancsolatait, az részt vesz, benne marad az isteni alkotásban. Amikor aztán e felfogás ellenére Pál apostol levelei és mindenekelőtt a János-evangélium dualisztikus jellegűnek mutatkozik („A világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség nem fogadta be azt” – így tanúskodik az evangélium), akkor – úgymond – itt mérsékelt dualizmusról van szó, mely a Gnózisra vezethető vissza és azért foglalkozik a Gnózissal egyáltalán, hogy legyőzze.

Mi értelme van azonban, ha ezekkel a filozófiai fejtegetésekkel és vallásos leszögezésekkel, magyarázatokkal és értékelésekkel foglalkozunk? Egy tapodtat sem haladtunk velük életünk folyamán. Nem segítenek semmiben sem. Akit viszont eltalál az eredeti világból áradó sugárzás, annak az életét ez a tapasztalat megváltoztatja. Észleli a két világ összecsapását a saját emberi szerkezetében. Megtudja, megérzi az egyiknek az igazságát és látja a másiknak a hatását, és felismerési, valamint megkülönböztetési képessége napról napra fokozódik. Lelki betegség ez? Nem. Ellenkezőleg. Saját, belső felismerés, mely külső tekintélyek és tudományok befolyásától mentes. Az ilyen „tapasztalt” ember számára ezután a két világ, vagy két természetrend fogalma nem filozófiai meghatározás kérdése, vagy valami világnézet, amelyet az ember magáévá tehet, vagy elvethet.

Ennek az első belső felismerésnek és a megkülönböztető képességnek az embernél hosszú története van. Ez a helyreigazító természeterők, valamint a Logosz és az ő sok segédereje munkájának eredménye. A cél az ember visszatérése a teremtés tervéhez, hogy az ember újra csatlakozhasson az alkotás folyamataihoz. Az első belső felismerés pedig annak a következménye, hogy a szellemszikra újra működni kezdett az őt körülfogó alakban. Az alak, a forma szorítása fellazul.

A felismerés, a megkülönböztetés és az ennek megfelelő cselekvés persze a két elkeveredett világ szétválását is jelenti. Ugyanakkor helyreáll a szellem és a forma – azaz személyiség – eredeti viszonya is. Ez a visszatérés, vagy megtérés. „Gyöngéden, mélységes belátással és bölcsen válaszd el a tüzet a földtől, a finoman szőttet a keménytől, töménytől és merevtől” – szólítja fel a jelöltet a Tabula Smaragdina – „… akkor a sötétség menekülni fog tőled”.

Ismerd fel, különböztess meg, válassz el! Ez a földi élet feladata. Ez a célja és értelme itteni életünknek ebben a szükségrendben, a teremtésnek ezen a szükségből berendezett területén. Ezért helyesli a megszabadulás ösvényére térő ember a földi életet. Nem azért, hogy itt valami Isten-birodalmát, vagy hasonlót rendezzen be. Nem azért, hogy itt tudományos megérzéssel és nagy műszaki ráfordítással eredeti-emberi tulajdonságokat utánozzon, vagy új vívmányokkal mutatkozzon alkotónak, hanem azért él itt, hogy a világosságot elválassza az őt körülfogó sötétségtől. És hogy segítsen másoknak is a felismerést, a megkülönböztetést és az elválasztást kifejleszteni.

Igaz!

Biztos!

A teljes igazság!

(Tabula Smaragdina)

Két természet

 

Két tér, két természet létezik. Az egyiket az élet természetének, a másikat haláltermészetnek nevezzük. Az egyik az Istentermészet, a másik a dialektikus természet. A dialektikus természetet az ellentétek szüntelen mozgása, fellépése, egymásutánja vagy egyidejűsége jellemzi. Mivel az ember ezt a mozgást nem érti, sok bajt, bosszúságot és nyomorúságot okoz neki, leginkább akkor, amikor ennek a térnek valamelyik részletéhez vagy szempontjához ragaszkodik, hogy azt magáévá tegye.

 

A dialektikus természetet az örökkévalóság gyakorló-iskolájának, az örökkévalóságra irányuló kiképzésnek szánták. Ezért kell a dolgoknak szükségképpen szüntelenül változniuk, keletkezniük és elmúlniuk, a szempontoknak és álláspontoknak áthelyeződniük. Emiatt a haláltermészet nagy térségében nemcsak az emberi életnek a keringés és a sugárzásváltozás okozta átalakulásai fejlődnek ki, hanem alapvető szerkezeti változások is jelentkeznek. Időnként bolygónk szerkezete is átalakul. Földrészek süllyednek el és másikak emelkednek ki a tengerek mélységeiből. A tavaszpont vándorlása miatt elmozdulnak a Föld sarkai, ami az éghajlatot is megváltoztatja. Eljön azonban annak az ideje is, hogy egész bolygónk eltűnik, meghal és feloszlik.

Tehát az egész naprendszer a „megtestesülések”, az inkarnációk folyamatának van alávetve. Nemcsak az emberi személyiség párolog el, hanem a megnyilvánuló bolygó is. Éppígy lejátszódik az egész naprendszer végetérése, majd újraélesztése.

Nos, arra kérjük a tisztelt olvasót, hogy ezt az egész képet vetítse rá a saját rendszerére: figyelmét irányítsa nyomatékosan arra a tényre, hogy az ő személyisége előtt más is volt már: a mikrokozmosz, azaz monád. Ön előtt létezett már egy határozatlan lény, abszolút anyagtalan, és életét illetően nyugodt és csendes. Micsoda különbség! Ön a mozgalmasságból él, monádja pedig az egészen másból.

Ugyanez érvényes a Földre is. Előtte is létezett valami, egy határozatlan lény, abszolút anyagtalan. Földünk görnyed, szinte vonaglik a csapásként és vészként a saját mélységeiből felfelé tolakodó mozgalmasságok igája alatt. A másik Föld azonban, amelyet János látott – jelenéseiben – leereszkedni, mely feltárult előtte, közölte magát Jánossal, az a Föld abszolút anyagtalan. Mi megkülönböztetünk egyrészt egy bolygói Szellemet, egy anyagjelenséget, másrészt a bolygói Logoszt, a bolygó lényének monádikus létezését. Ugyanez a jelenség, ugyanez a szerkezet, ugyanezek a viszonyok jellemzik a naprendszert, a zodiákus (állatöv) rendszerét, a csillagködök életét, stb., tehát az egész dialektikus teret.

Ennek láttán, e tapasztalatokat kiértékelve arra a következtetésre juthatunk, hogy az egész dialektikus tér, minden jelenségével és formájával lényegében nem létezik. Ami keletkezik, majd elmúlik, az nem nevezhető valóságnak. Ez egy önmagát szakadatlanul megszüntető rögeszme. Az Ön viszonylatában a nem-rögeszme, azaz valóság ezek szerint a mikrokozmosz. A mikrokozmosz az örök, a valóság; a személyiség a végesség, a valótlanság. Bolygónknál a bolygói Logosz a létező, az örökké megnyilvánuló. A Nap életére nézve ebben a tekintetben az úgynevezett Vulkánuszról van szó, míg a világmindenséget illetően a másik világmegnyilvánulás a nagy valóság, az igazán élő víz természete, a Tao. Taóból ered és Taóból áll a mikrokozmosz, valamint a bolygói Logoszok, meg a Vulkánuszok, és az ezekből keletkezett kozmokrátorok, világteremtők.

Így áll szemben egymással az anyag és a nem-anyag. A nem-anyag, a nagy valóság, az igazán isteni mindenség-megnyilvánulás önmagában nyugszik és nem változik. Mindenen átér, mindent áthat és semmiféle veszélyt nem ismer. Az ő lénye a másik világmindenségnek, az anyagmindenségnek az apja-anyja. Lao Ce ösztönzésére tehát minden viszonyt megfordítunk: az „egyik oldalon” a megváltoztathatatlannak a magasztos valósága, a másikon az általunk valóságnak nevezett valótlanság, mely lényegében nem létezik. Nem mondja-e az olvasó is nap mint nap: ezt figyelembe kell vennem, ez az én valóságom, ez az én életem? Ha ezt mondja, akkor még nem él! Csak tengődik. Ha így beszél, akkor lényegében nem létezik.

Nem létezik? Valóban: ami szüntelenül feloszlik, ami újra meg újra maradéktalanul eltűnik, azt lehet-e valóságnak nevezni? Csak azért tartja valóságnak, mert szüntelenül azon fáradozik, hogy valóságnak tartsa, hogy fenntartsa, hogy megtartsa.

Ha viszont ezt a látszatvalóságot bensőjében valótlanságnak ismerné fel, ha belsőleg tapasztalná, hogy ez taóista szempontból nem létezik, hogy Ön valójában lelkileg nem-létet éli át, akkor azonnal belépne saját, magasztos birodalmába. Mint mikrokozmosz tapasztalja a valóságot, mint személyiség azonban csak annak a vetületét, a valóság tükröződését éli át. A tükörkép nem valóság! Ha azonban ezt felismeri, átéli, akkor a tükörkép segítségével az egyetlen valóság óriási sugárhatást fejthetne ki, hatalmas vetítést okozhatna. Az egyetlen, abszolút valóság a tükörkép által megnyilvánulna. Hatalmas sugárhatás válna lehetővé. A tükröződés által hathatna. Mihelyt a rögeszme megszűnik Önben, mihelyt a bolondságok hátizsákját elhajítja, a sötét köpenyt leveti és önmagát az Örök vetületének ismeri fel, azonnal hatalmas sugárhatás fejlődik ki. Akkor a világosság fényleni kezdhet a sötétségben, mindenütt, ahol sötét van.

Ez a nem-lét igazsága: nem én, hanem Isten énbennem; nem én, hanem a bennem lévő Másik; nem én, hanem az Atya. Ahogyan a vetületet a vetítő kelti, úgy okozza a Fiút az Atya. Ezért mondhatja a Fiú, hogy „én és az Atya egy vagyunk”.

Ha az olvasónak sikerül önmagát a nem-létbe emelnie, belép az endúrába és alkalmazza a nagy önátadást, azaz saját létezésének rögeszméjét teljesen megszünteti, akkor eggyé válik a Másikkal. Így valósul meg az ige, hogy „aki az ő életét”, önző létét „hajlandó elveszejteni, az megtartja azt”. A személyiségnek újra a másik természet törvényeinek kell megfelelnie. A lét titka tehát: önmagát, mint személyiség-embert, olyan állapotba hozni, olyan életvitelhez vezetni, hogy az igazi, a valóság tükröződhessen Önben, hogy a valóság vetíthesse önmagát Önön keresztül.

Magától értetődő lesz tehát és rendkívül értékes, ha az ember a hangsúlyt az elmúlhatatlanra helyezi, és önfeledten, minden érvényesülési törekvés nélkül, teljesen nemlétezve az örökbe merül. Akkor minden megjön, minden létezik. Akkor hatalmas világosság árad szét ennek a létnek a sötét helyein számtalan embernek áldást hozva. Akkor a haláltermészet – mint ijedelem – megszűnik.

Ha az olvasó ezt úgy érti, ahogyan kell, akkor szívének ma még foltos és homályos tükrében felcsendülhet a Rózsa hangja, a monád hangja, mégpedig a wu-wej alapján, a nem-lét, az endúra következtében. Akkor az Ön szíve az egyetlen lehetséges megoldást kívánja. Ebből a vágyakozásból keletkezik a filozófia keresése. Ha pedig a találgató filozófia végére jár, törvényszerű végéhez közeleg, akkor a másik birodalom világossága és ereje megtisztítja a homályos tükröt. Bizonyos pillanatban az ember elkezd szemtől-szemben látni. A magasztos valóság kezd feltárulni. A vallás, mely meglátja Isten láthatatlan lényét – ahogyan ezt Pál nevezi – életvitellé válik. Az isteni gondolkodás tudománya, mely akkor az észben tükröződik, a nagy életművészet gyakorlatához vezet, így szabadít meg mindent a nemlét megértése és a nemlét-életvitel. A létező, az abszolút tükröződhet a nemlétezőben. A nagy dicsőség új napként árasztja hajnala pírját, reggele fényességét az ellentétek természetében. A természet újra az örökkévalóság gyakorlóterévé válik. Hogyan is lehetne ezt az örömöt és dicsőséget szavakba foglalni? Nevét sem tudjuk, ezért Taónak nevezzük. „Ha leírására kényszerülök, akkor nagynak nevezem; ezenkívül elmosódónak; elmosódón kívül távolinak; távolin kívül visszatérőnek”. Vannak ugyanis hatalmas erők, örvénylően körözők, amelyek mindent körülfogva tartanak. Az isteni világmegnyilvánulás egy terven alapul. Ezt a tervet teljesíteni kell és teljesül!

Hogyan? Mimódon? Vetíti önmagát. Tükröződik. Alkot magának egy asztrális valóságot, melyet műhelyévé tesz. Ebbe a műhelybe szállnak alá a mikrokozmoszok, a kozmokrátorok és Isten nemzetségének minden Magasztosa.

Az építkezés zaja hallatszik, a kalapácsütések zuhognak, énekek csendülnek fel, azoknak az énekei, akik az egyetlen nagy terven, a mindenségmegvalósításon dolgoznak. Az építész az önmagát vetítő. A kivitelezők a vetülő, éltető erők és lények.

A nagy csoda valóra válik, megvalósul a misztérium magnum, a nagy mű!

… így lett ez a sötétség és halál háza

 

Böhme Jakab, a német filozófus azt írja „ Auróra, azaz a kelő pirkadat” című művében többek között:

 

„E világ egész szerkezete – ez a ház -, melynek lénye látható és megérthető, Isten régi háza, a régi test, mely a harag korszaka előtt mennyei tisztaságban létezett. Amikor azonban az ördög haragot keltett benne, a sötétség és halál házává változott. Ezért tehát Isten szent születése, mint különös test, elvált a haragtól és a mennyek erődítményét állította a szeretet és a harag közé, hogy a csillagszületés legyen először közöttük. Ez így értendő: külső megérthetőségével és láthatóságával a halál haragjában fekszik, mialatt a belsejében kibontakozó új születéssel a középső székhelyen, a mennyek kapujában, a szelíd életben áll. Mivel azonban Isten szeretete és szelídsége a meggyulladt haragvilág testét nem akarta örökre a haragban és szégyenben hagyni, e világ egész, régi testét megszülte újra formáját illetően, hogy ebben a testben az élet isteni módon uralkodjon; holott a meggyulladt haragban, mégis Isten igazsága szerint kellett léteznie, hogy belőle új test keletkezhessen szentül, tisztán és örökre.

Ha most testi szemeddel a csillagokat és a világűrt nézed a Földdel együtt, akkor kizárólag a haragos halálban lévő régi testet látod. A mennyeket nem láthatod testi szemeddel, mert a kék boltozat, amelyet a magasságban megpillantasz, nem a menny, hanem csupán a régi test, amelyet joggal neveznek az elromlott természetnek.”

A világ végső határáig

 

Sem ezen a világon, sem a másvilágon (vagy túlvilágon) nincsen változatlan dolog, nincsen semmi állandó sem. Minden változik, „panta rhei”, minden folyamatban van. Bármi is jelenik meg a földön, annak az alakja, a forma változik. Minden keletkezik, virul, majd elpusztul, hogy aztán újra keletkezhessen. Ami jön, az valamikor el is megy. Az egyetlen állandó az állandó változás. E folyamatok közepette él az emberlény, melynek személyisége egykor a szellem eszközét képezte ezen a világon, később azonban önállósította magát Az eszköz akar emberlény lenni, a múlandó meg akarja örökíteni magát.

 

A csalogató gyümölcsök fája

Ebben az állapotban az ideiglenes világ legtöbb jelensége és megnyilatkozása, alakulása és virulása egyetlen, nagy ígéretnek tűnik. Hiszen a saját kialakulását is megígérik neki. Korlátlan lehetőségek reményét keltik. Ötletek buzognak, törnek a felszínre. A kibontakozás lehetősége, a bensőjéből sürgető dolgok megvalósítása lebeg szemei előtt. Önmegvalósítás! Egyszer igazán emberré válni! Ezt a képet alkotja magáról az ember. Itt tolonganak az ősrégi ötletek, kezdetben bizonytalanul, majd egyre határozottabban: a paradicsom, az elveszített ország itt ezen a földön. Dereng a láthatáron. Az élet tele van ígéretekkel, mint valami gyönyörű gyümölcsfa csalogató termésével. Csak ki kell nyújtania a kezét, csak le kell szakajtania őket.

És odanyúl, egyre erőteljesebben. Egyre magasabbra, egyre messzebbre akar hatolni. A szabadság és a haladás van programon. A tudomány és a technika új vívmányai foglalják el az idejét. Mindenen uralkodni, mindenhol jelen lenni, mindent tudni, szüntelenül gyarapodni. Ez az ember célja. Meg van győződve arról, hogy az egész Föld az övé. És uralkodhat rajta, ez az ő örök lakóhelye, az ígéret földje.

 

A csalódás fája

Ekkor azonban – ismét – lelki nagyratörése tetőpontján megmutatkozik a világ másik oldala. Amit eddig mindig elhessegetett, amit nem akart elhinni, azt most önmagán kell tapasztalnia: legyengülés, feloszlás, elhunyás, visszasüllyedés a sötétségbe. Egyszerre csak megmutatkoznak a tudomány és a technika sötét oldalai. A ragyogó atomenergia, egy paradicsomi korszak kezdetének fényes ígérete fenyegető sugárveszedelemnek mutatkozik. A gén-technológia, mely az embert teremtőhöz méltó tulajdonságokkal látná el, életet kioltó árnyékot vet. Aminek a mindenhatósághoz, a mindentudáshoz és mindenhol-léthez kellett volna vezetnie, a teljes értekezés, a teljes kapcsolat, mindennek a bekötése számítógépek és hírközlő eszközök hálózatába, csakhamar kényszerzubbonnyá válik. Az oly gyakran hangoztatott és kihirdetett szabadság, egyenlőség és testvériség hamarosan fogsággá, különbséggé és ellenségességgé válik. A remélt igazságosság igazságtalanságokhoz vezet. A földi paradicsomi állapotok álma nemsokára nyomasztó lidércálom lesz, mert az egyik ember csak a másik ember költségén képes megélni. A gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek.

A Földet örökkévalóvá tenni? Hogyan szolgáltathatna a Föld olyasmit, amire nem képes? Lénye az előteremtés és újra eltávolítás, adományozás és megfosztás, az ismételt kikelet, virulás és hanyatlás. Minden jön, majd eltávozik. Minden szüntelenül az ellenkezőjére fordul. A körök szakadatlanul újra kezdődnek, pörögnek, egymásba szövődnek, egymástól függenek. Az egyik élet szüli a másikat, támogatja a másikat, s a másikból él. Keletkezik a Föld, a világ, a világmindenség. Emberek jelennek meg, népekké, fajokká sereglenek össze, hogy hamarosan újra eltűnjenek. Kultúrák fejlődnek ki, magas fokra hágva virulnak, majd aláhanyatlanak. Csupán romjaik maradnak, majd ezek is elporladnak. Újabb kultúrák jönnek, újabb virulás, de nemsokára ez is csak a régiségkutatókat foglalkoztatja. Az ember azonban újra feltápászkodik, a napfényben nyújtózkodik, a sors arcába nevet. Élni akar, építkezni, kibontakozni, hatalomra szert tenni, örökké létezni. Saját lényegét ki akarja nyilatkoztatni. De újra az örökké változó prédája lesz, áldozatul esik. Keze üres marad, visszamerül a semmibe.

Miért van mindez? Mi ennek az értelme? Az életnek csak kell lennie valami értelmének! Újra tiltakozni kezd a változások ellen; kezdetben csak óvatosan és tétován, mert nem akarja felkelteni az ellentétest. Aztán egyre tudatosabban ellenkezik, valahogyan sejti, érzi, hogy a múlandóban lennie kell valami maradandónak is, hogy mindezek mögött valami más is rejlik.

Keresi ezt a mást. Keresi az örökkévalóságot az idő világában, Itt akarja megtalálni az örököt, a paradicsomot. Ez a kísérlet okoz minden szenvedést.

 

A döntés fája

Nem tágít! Egész intelligenciáját, minden képességét, egész tudását és a technikát is beveti. Kísérletez és újabb megoldásokat keres, hogy a rossz következményeket elkerülje. A következmények ennek ellenére megjelennek és sokasodnak, tagadhatatlanok lesznek. Újabb fordulatok keletkeznek, régebbiek tönkre mennek, újabb ellentétek merülnek fel. A természet védekezni kezd és az ember a falhoz szorul. Megpróbál rendet teremteni, újabb törvényeket, újabb rendeleteket hoz, másképpen dönt, új útra tér, máshová helyezi a hangsúlyt. Az élet még sokrétűbbé, még áttekinthetetlenebbé válik. Útvesztő lesz, amelyben az ember tévelyeg a kiutat keresve. A földi élet azonban zárt rendszer, amelyben rabnak érzi magát. Mit keres itt végeredményben? Semmi maradhatnékja nincsen. Vak és süket azt illetően, hogy mi történik vele, világa útvesztőjének, börtönének falait tapogatja rést keresvén. Megpróbál felül emelkedni a dolgokon. Maga mögött akar hagyni mindent. Kijelenti egy új korszak kezdetét, amelyben minden más lesz: új elképzelések lesznek, amelyek a teremtést új megvilágításban tüntetik majd fel. A korábbiaknál közelebb fekvők és jobban kezelhetők lesznek. Kutatja a befelé vivő utakat. A külső nem lehet igaz; tévedésnek kell lennie – maya.

Kiderül azonban, hogy minden fáradozás hiábavaló. Az ember az ő zárt rendszerének foglya marad. Akkor is, ha saját belsejébe, az ő világának másvilágába menekül. Tudattágító gyakorlatok nem képesek megszabadítani őt. Az emberi életrejtély megoldása nem található ebben az útvesztőben. Minden döntés újabb csalódáshoz vezet, és még mélyebb barázdát vés a lelkébe. Mígnem derengeni kezd számára a keserű igazság, hogy életterülete egy börtön, amelyből e börtön eszközeivel és módszereivel nem lehet kiszabadulni. Bármihez kezd, annak eredménye csakis ide vezeti vissza. Csalódásai egyre keserűbbek, egyre nagyobbak. Ebben az állapotban egy házba tévedt madárra hasonlít, mely nem találja meg az ablakot, amelyen bejött, s végül kimerülten egy sarokba húzódik, a keresést és repkedést feladja. Éppen a számítógép-technika, mely az élet megkönnyítésére született, jó példával szolgál arra a tényre, hogy a rendszer saját lehetőségeivel nem lehet kijutni belőle. Ez olyan technika, amelyben néhány állandó és néhány feltevés segítségével jutnak döntésekhez. A megoldás útja egy fa koronájának mintájára épül. Minden újabb adat elágazáshoz vezet, a döntések útkereszteződéséhez. Minden döntés újabb döntést és újabb elágazódást eredményez. Ez egy szigorúan logikus rendszer, bináris módszer, mely az igen-nem, bekapcsol-kikapcsol, nulla-egy alapján működik. A döntéseknek ez a fája pompásan jelképezi az emberiség útját bukása után, múlandó életterületén. Az útelágazások egyre újabb és újabb elágazásokhoz, egyre nagyobb elkeseredéshez és kétségbeeséshez vezettek. A rendszer műszaki logikája ugyanis nem nyújt lehetőséget a rendszerből való kilépésre. Ami belekerült, az a rendszer törvényeinek van alárendelve és csupán a rendszer saját lehetőségeivel élve nem képes kilépni belőle. Ez az emberre is érvényes az ő élet-útvesztőjében. Az ő döntéseinek is megvan az elágazási rendszere. Élettapasztalat és belátások gyűlnek össze. Minden megoldott helyzet változtat egy kicsit a tudatán és életállapotán. Gyűjti a tapasztalatokat, kiértékeli, tárolja, majd adott időpontokban felhasználja. Bárhogyan is tágítja azonban a határait, mindezen eredmények ellenére életrendszere keretei között marad. Tudása élettapasztalatból ered ugyan, mégis korlátozott. Tulajdonképpen minden tudása holt tudás, mert a múltból származik. Nem élő, nem igazán megváltoztató ismeret. Ebből a régi életrendszeréből csakis rajta kívül lévő életrendszerből eredő ismeret tudná kiszabadítani. Az ember minden elképzelése, filozófiai rendszere, államformája és vallása egymáshoz hasonló. Kivétel nélkül mindegyik a dialektikus, változó világ alaprendszerének keretei között mozog. Mindegyik ugyanolyan szerkezetű, ugyanarra a mintára készült hasonló törvényszerűségekkel és ugyanazokba a határokba ütközik. Lényeges segítséget nem nyújthatnak.

Az ember a maga alkotta életmódszerében mozog. Ez az ő életmódja. Őhozzá hasonlóan sarkosított, s a kettőssége miatt korlátozott. Ezért alakulnak ki újra meg újra ugyanazok a folyamatok, szüntelenül ismétlődő sorozatok az emberiség történetében és az egyed sorsában is. Minden keserű és szomorú tapasztalat ennek a világnak a határain keletkezik. Ezek a határok fejezik be az ember pályafutását, a törekvését, az elképzeléseit, az eszményeit. Ezek válnak az ő nullpontjává. Ez az a pillanat, amikor a madár kimerülten leül a sarokban. Ehhez a határhoz jut el minden kutató ember. Itt kell felismernie, hogy mindeddig hiányzott neki a lényeges. Mint a kimerült madár, elhallgat az énje. Az önfenntartás és érvényesülési törekvés legyengül. Az énszemélyiség nem képes többé oly erősen kezében tartani az emberi rendszert, hatalma megcsappan.

És ekkor felfedezi, hogy más is rejlik őbenne, valami más, mely régóta próbálja tudatni vele, hogy nem csak ennek a világnak a gyümölcsei és határai léteznek, hogy őrajta kívül másik életnek, életútvesztőjén kívül egy elmúlást nem ismerő életnek is léteznie kell. Így felismerheti – visszapillantva -, hogy ez a Másik mindenütt van, Őbenne és őrajta kívül is, és a világmindenséget betöltő egyetlen nagy életerőhöz tartozik. Az ember azt is megérti, hogy ez a Másik hajtotta őt szüntelenül, ezt kereste, mert ez okozta a keresését is. És amit eddig hajszolt és talált, elképzelt és eszményiesített, minden példaképe és a földi paradicsom is csak siralmas karikatúra, a másik lét színtelen utánzata. Ez nem is lehetett másképpen, mert mindig is a saját érzékszerveivel és módszereivel, az énjével kereste. Önzése, önmagára irányulása, énközpontúsága miatt mindig is kénytelen volt kudarcot vallani.

A tehetetlenségnek ez a felismerése jelenti azt, hogy az ember elérkezett ennek a világnak a határához. Tétován kezdi megérteni, hogy – mint mikrokozmosz – dupla lény, kettős szerkezetű, a világosság és sötétség, az örök és a múlandó, a jó és a rossz elegye. Ezeket el kell választani, hogy a megújult személyiség újra a szellem eszközévé válhasson. A csalogató gyümölcsök fája, a csalódás fája, a szüntelenül sürgető döntések fája a jó és a rossz megkülönböztetésének fájává vált. A megszabadító ösvényen lévő ember elkezdi enni ennek a gyümölcseit. Eszik, hogy igazán élhessen. Egyelőre azonban továbbra is a világból való és a múlandóság világában tartózkodik. Vár a felismerésre és a kinyilatkoztatásra. Vár arra az erőre, amely kijelentette: “Nélkülem semmit sem tehettek”.

Nélkülem semmit sem tehettek

 

Van egy mindent megjelentető, mindent megvilágosító, mindent megmagyarázó és mindent előre sürgető erő, mely ki tud vezetni az összekeveredés életéből és az útvesztő fölé emel. János evangéliuma azt mondja róla: „Kezdetben volt az ige, és az ige Istennél volt és Isten volt az ige. Ez kezdetben az Istennél volt. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.”

 

Az Egyedül-jó

Azt lehet mondani, hogy a világon minden ember, minden szervezet, minden állam, sőt minden politikai párt jót akar. A gyermeknevelés is erre céloz. A jót, a humanizmust ezen a világon a kultúra oszlopává fejlesztgették. A nemzetközi segély elve ezen alapul. Persze alig akad valaki, aki nem helyesli, ha ember embernek segít a szükségben, vagy megpróbál mások számára jobb állapotokat teremteni.

Meg kell azonban állapítani, hogy minden odaadó fáradozás ellenére, milliárdos összegek ráfordítása ellenére a viszonyok nem javultak meg érezhetően. Ellenkezőleg. Megmutatkozik, hogy a segítség következtében a fejlemények nem a tervezett irányban haladnak, hanem gyakran ellenkező eredményhez vezetnek. Gondoljanak csak sok úgynevezett fejlődő országra, ahol az évtizedes fáradozások a nép helyzetén nem javítottak, sőt, az állapotok romlottak.

A jónak a negatív oldala, a sötét oldala nemcsak a nagy viszonylatokban válik nyilvánvalóvá, hanem az egyed életében is. Az ember is azonos tapasztalatokat tesz. Ha valami jó történik vele, hogy sorsán könnyítsen, akkor bizonyos idő múltán azt lehet megfigyelni, hogy helyzete nem javult, sőt, romlott, vagy a fejlemények nem kívánatos irányban haladnak. Olyan helyzetbe került, amelyet a jótevő nem látott előre.

A jó fogalma nem egyértelmű. A legtöbb esetben rejtett szándékok is együttjátszanak. Végül pedig a jót azért is cselekszik, hogy bizonyos célokat érjenek el. Mivel azonban az emberek céljai gyakran ellentétesek, az egyik java a másik kára lehet.

A jó és a rossz egymást feltételezi. Mint valami nagy keverőedényben, ezen a világon elválaszthatatlanul egymáshoz fűződnek. Aki jót tesz, az ugyanakkor megindítja a gonoszt is, mert az ellentétek világaiban ezek egymást követik, mint a nappal az éjszakát, a derű a borút. Ezen a világon nincsen állandóság, a sztatika ismeretlen. Minden mozog, minden változik. Ami ma jó, az holnap rossz – és fordítva is. Aki egész életében a jót akarta, annak azt kell megállapítania, hogy nem volt képes jó maradni. Amikor a názáreti Jézust „jó mesternek” titulálták, ő ezt határozottan visszautasította: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten”.

Belátjuk, hogy ezen a sarkosított világon minden a változás fázisában nyilvánul meg. A csakis jó ezen a világon nem található – kizárólag a jó/rossz-megnyilvánulást ismerjük. Mégis minden anyagjelenségen átlüktet egy Erő, mely betölti a világmindenséget, mely a megnyilvánulás minden dimenziójában nyilatkozik és minden atomban tükröződik. Ez az Erő közli önmagát mivelünk, mint Alkotó, aki naprendszereket, világokat és teremtményeket formáz és elevenít. Ezt az őserőt felismerve lelkesedett Lao Ce 2500 évvel ezelőtt:

„Rejtett Erő, titok, örökké lüktető, csendes, tiszta forrás, életet éltető, legbensőbb lényünk a veled létező. A sokság az Egyetlenből jön elő.”

Ez az az Erő, mely az embernek világosság képében nyilatkozik meg, de tanító, megmagyarázó képében is, tehát a Krisztus. Ez az a jelenés, mely velünk az alkotást, a teremtés tervét ismerteti. Mindenen átlüktet, mindent megelevenít, mindennek lelket ad, magyaráz, megértet, kiemeli létünk célját. Megvilágosít és létünk ősalapjaihoz vezet minket. Ez az Egyedül-jónak a megjelentetője. Ezt jelöli a kijelentés: Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. A másik krisztusi utalás: Aki engem ismer, az ismeri az én Atyámat is. Ez az Erő az Egyedül-jó, az alkotás őseszméje, amelytől az emberiség eltért, s amelyhez vissza kell térnie, habár most még az elkeveredettség világában él, mely az ellentétek segítségével nyilvánul meg. Az emberek egykor az Egyedül-jó erejéből éltek. Egyek voltak vele, Őt jelentették meg, ezt az Erőt hozták nyilvánosságra. Az emberek együttműködtek vele, együtt alkottak a teremtésben. Erre képesek voltak, mert mindegyikőjük tartalmazta és vitte magával az őseszmét és ez az Erő irányította a cselekvésüket. Ebből azonban ma már csak az ősvágyakozás maradt meg. Vágyakozás az egészen más életállapotra az Egyedül-jóban. Holott ez az Erő ma is leges legközelebb áll Hozzá, az ember nem képes többé megjelentetni, működtetni az ellentétek világában. Az ember erre szerkezetileg alkalmatlan lett. Nem képes többé befogadni ezt az Erőt, ebből élni és ebből kifolyólag cselekedni.

Szent az Isten, mindeneknek az Atyja.

Szent az Isten, akinek akarata teljesül, saját erőit mozgatva. Szent az Isten, aki azt akarja, hogy megismerjék, és azt adja, hogy az övéi felismerik Őt ujjongva.

Szent vagy, igéddel mindent létrehozó, szent vagy, a természet a Téged ábrázoló. Nem a természet teremtett, hanem Te vagy az Alkotó.

Szent vagy, minden hatalmasnál hatalmasabb, mindennél kitűnőbb és kiválóbb, minden dicséretnél dicséretre méltóbb.

A mégis erre szomjúhozó ember, az erre az elveszített állapotra törekvő ember próbálkozik most ennek a világnak a jóságfogaImával. Már nem látja, nem tudatosul benne, hogy az általa a háromdimenziósban kialakított jó csupán „a hátulról megközelített” gonosz.

Minek kell tehát megtörténnie?

Az embernek meg kell látnia, hogy bolondozik, hogy olyasmit művel, ami nem felel meg a lényének. Ezirányú tevékenységét tehát be kell szüntetnie és az Egyedül-jóra irányulnia, aki azt mondja: Nélkülem semmit sem, semmi lényegeset sem cselekedhettek.

Ha az ember valóban az üdvösségre vágyik és más állapotra törekszik, akkor az Egyedül-jó segítségében biztos lehet, mert ez a nem ebből a világból való Erő nem hagyja el kezeinek alkotásait.

 

A mentő-terv

Az Egyedül-jó nem hagyta magára az emberiséget, amikor az emberiség lesiklott az összekeveredésbe és az egyre töményebb anyagba. Újabb és újabb megnyilvánulási lehetőségeket teremtett, újabb személyiségmegjelenéseket a Föld legkülönbözőbb területein, hogy az embernek kihirdessék és életpéldával mutassák meg a visszautat. Így keletkezett a számtalan vallás, mely az embert kísérte vándorútján és a mindenkori fajok állapotához igazodott. Sok vallás utalt az anyagon kívüli életre, az evilág és másvilág múlandóságán kívül található életre az Egyedül-jóban.

Aki meglátja, hogy ez a világ nem otthona, hanem gyakorlótere, az kutatni kezd az egyetlen Erő után. Vágyik az elmúlást nem ismerőre, az örökkévalóra, és gyötrelmet jelent számára, hogy távol van Istentől. Szinte honvágy kínozza, az Egyedül-jóra vágyik, ez a vágy hajszolja ennek az Erőnek a keresésére. Sok utat kell bejárnia eredménytelenül. Sok kapcsolatot teremtenie, majd megszüntetnie, míg meg nem érti, hogy önmagában kell keresnie.

Ehhez az úthoz pedig minden szükségessel ellátták. Meg kell értenie, hogy az Egyedül-jó szüntelenül őbenne tartózkodik, sőt, egyik eleme különösen alkalmas arra, hogy az Egyedül-jó erejének a sugallatára, erre a végtelenségből jövő Erőre pozitívan reagáljon. Az ember megéli, hogy saját lényének mélyén egy atom rejlik, mely az említett Erőt képes befogadni és tükrözni. Lassan tudatába jut, hogy ez az atom, ez a szikra nem a személyiségének, nem ennek a világnak a tartozéka, hanem máshonnan kölcsönzött. Növekszik benne a belátás, szinte érzi, hogy nem az Ő személyét kell megmenteni, hanem neki a Másikért kell élnie, csupán ezt kell megvalósítania. Kezdi tehát kivonni magát az összekeveredésből, új értékeket teremt magának és távol tartja magát az ellentétek vetületeitől. Megtanul egyre határozottabban cselekvéseinek újonnan felfedezett központjára irányulni, míg végül teljesen a szellemszikra-atomnak odaadó életet él. Amennyire csökkenti a saját alkotási kísérleteit és ügyködését, olyan mértékben erősödik benne a bizonyosság, hogy őt az Erő, az Egyedül-jó ajándékozza meg a világossággal, az ismerettel és az élettel. Kezd ezért a tudásért élni, s így legyőzi a dialektikát. Ősvágyakozása volt a kezdet – önmaga átadása és az Erővel szemben érzett alázata volt a megvalósítás, életvitele pedig az volt, hogy az Egyedül-jó erejét hagyta önmagában hatni, mindenben és mindenkiben hatni, akivel és amivel találkozott. Cselekvését annak a felismerése határozza meg, hogy „Nélkülem semmit sem tehettek”. Nyilvánvalóvá válik, hogy ebben az emberben a javak átértékelése játszódott le. Az ember igazi megváltozásáról beszélhetünk: Minden régi elmúlt, minden újjá lett, az Erőből újjászületett.

 

A megmenekülés valósága

A mentőterv, a másik életterületről eredő Erő megvalósításának ötlete ősrégi. Elkísérte az emberiséget anyagba vezető útján, az én tudathoz vezető útján és minden időkben újabb lehetőségeket teremtett és tartott nyitva, hogy az arra megérettek megmenekítését megvalósítsa. Annak meglátásában, hogy az egyed egyedül, saját erejéből ezt az utat nem képes sikeresen bejárni, kozmoszunk minden területén mentőállomásokat hoztak létre.

A Földön minden időkben alakultak egyesületek, amelyek működésüket a mentőtervre és az Erőre alapozták. A megmenekülés lehetősége ettől a világtól a másvilágon keresztül egészen a Világosság trónjáig ér. Az ezt megvalósító szerzetet a világosság szerzetének is nevezik, de Egyetemes Szerzetnek, vagy Malkhisédek rendjének, vagy Samballa Szerzetének is, hogy jelölésének csak néhány változatát említsük. Célja mindig is az igaz ember megváltása. Módszere: ismertetés, megtisztítás, megvalósítás és visszatérés a másik életterületre.

 

A mentőterv korszakunkban

Az Egyetemes Szerzet teljes Ereje ma is rendelkezésre áll; minden komoly jelölt élhet vele, ha az Egyedül-jóra vágyik és – szellemszikrájából feltörő ösztönzés alapján – elhatározza, hogy rátér az ösvényre. A Szerzet eszköze, az Erő és a Világosság jelen van az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában. Az Iskola megmutatja az utat a jelöltnek, akinek azonban ezt az utat lépésről lépésre önmagának kell bejárnia. Ezt az utat a klasszikus rózsakeresztesek a következő szavakba foglalták:

Istenből születni – belátáshoz jutni.

Jézusba pusztulni – az endúra, az én elhalása.

A Szent Szellem által újjászületni – a folyamat tetőpontja, a transzfiguració.

Ez nyitva áll az Egyedül-jót keresők számára, és ez képezi a világot és az emberiséget megsegítő erőteret a feltörő Vízöntő-korszak kezdetén. A Rózsakereszt Nemzetközi Szellemi Iskolájának megbízatása és módszere:

  • az erre érett embert kihalászni az élet tengeréből,
  • az önismeret folyamata elé állítani,
  • a tanulót hozzásegíteni az endúra átéléséhez, s ezzel őt nemcsak megtisztítani, hanem előkészíteni a lélekújjászületésre is, hogy a jelölt végül fogadhassa az Egyetemes Szellemet újjáalakított rendszerében.

Ezt a folyamatot – amelyet a Biblia a víztől és szellemtől való újjászületésnek mond – nevezzük személyiségcserének, vagy transzfigurációnak is.

A módszer szavatos;

felismerni: Istenből születni –

megtisztítani (endúra): Jézusban meghalni –

újjászületni: a Szent Szellem által megújíttatni.

Rádöbbenünk tehát, hogy a megmenekülés és teljesülés éveit éljük.

Amit az emberiségnek régen kihirdettek, az a megvalósulás időszakába lép. Kivesszük-e a részünket ebben a nagy mentőműben? Képesek leszünk-e segíteni a termés behordásánál? Vállaljuk tehát a megbízatást és sorakozzunk be a tanulók seregébe, mely itt erőből fogja megépíteni a nem ebből a világból lévő birodalmat.

Meghalni, hogy élhessünk

 

Mióta ember él a Földön, azóta mindig is híresztelik Istent, vitatják, megbeszélik, megállapítják, vagy tagadják. Akiknek az Ő létezése nem kérdés, azok hirdetik, ismertetik az őhozzá visszavezető utat és módot. Küzdenek eszményükért szóban és írásban, sőt ha kell, fegyveres erőszakkal is.

 

A világon számtalan istenelképzelés létezik. Mindegyik más módszerrel jár, a religiónak, a visszatérésnek más elméletét, más módját ajánlja. Istenről emberemlékezet óta szakadatlanul gondolkodnak, beszélnek, írnak. Régen titokban, ma nyíltan. A vele foglalkozó könyveket azelőtt kézzel írogatták, ma milliós példányszámban bocsátják a közönség rendelkezésére. Istenről és a hozzá vezető útról szóló könyveket könyvtárakba gyűjtötték, ottégtek, vagy ellenség semmisítette meg őket, titokban terjesztették, árulták, indexre tették, elkobozták. A könyvpiacon ma minden megtalálható, amit az ember képes kigondolni, kieszelni, elképzelni magának, amit az érzelmek, a vágyak, vagy a fantázia területén képes kitermelni ezzel a témával kapcsolatban. Az ember egész pszichéje, minden ösztönével, minden problémájával, kapcsolatával és gubancával, minden vágyakozásával egészen az ősvágyakozásig, az igazi isteni honvágyig ott fekszik a ponyván, vagy a könyvesboltok polcain és kirakataiban. Magasságos szavak ecsetelik a módszereket, amelyek megszabadítanak elégtelen világunk korlátozásaitól; mélyre hatoló gondolatok – fennkölt megfogalmazásban – sejtetik az örök békességet, boldogságot és összhangot. A világvallások megváltási elméletei ezek között olykor szinte darabosan nyersnek tűnnek, de mégis szintén képviseltetik magukat ebben a nyüzsgésben, ahogyan az egyetemes igazság gyöngyszemei is megtalálhatók. Izgalmas, tudattágító, ugyanakkor kielégítő is az ezzel való foglalkozás.

Ugyanezt lehet tenni a rózsakereszt tanaival is. Az így foglalatoskodó azonban ezzel nem haladt egy tapodtat sem. Mert egy kis hangsúlyáthelyezésen kívül, az érdeklődés némi megváltoztatásán kívül, egy kis kulturális tevékenységen, magasra törő beszélgetésen, megérző mélylélektani megfogalmazásokon kívül lényegében semmi sem változott.

Isten birodalma azonban nem szóáradatból áll, hanem erőből – mondja a Biblia. Az a fontos tehát, hogy az ember a szavak mögött hajtó erőt legyen képes megtapasztalni, és az ezotérika piacán ebben a tekintetben is nagy a kínálat. Önmagának a megtalálása, bioritmus, kozmikus energiáknak a felvétele magnó- és videókazettákból, valamint könyvekből megtanulható. Nem minden erő erő azonban, éppenséggel nem mindegy a dolog, ha Isten erejéről van szó. Az igazán isteni törekvés így itt is elkülönül a dialektikus foglalatoskodástól.

Krisztus azt mondja, hogy az „én birodalmam nem ebből a világból való”. Ezek szerint birodalmának ereje sem lehet evilági. Az erő alkalmazásakor pedig eljött az igazság órája, kiderül, hogy mi a jelölt célkitűzése. Az erőt az érvényesülése, lelki egyensúlyának visszanyerése érdekében meríti, vagy pedig dialektikus lénye elpusztításához, hogy fel lehessen kelteni a Másikat, az istenit bennünk, akit oly régóta háttérbe szorítunk? Erre a kérdésre még nem jött meg a válasz azzal, hogy az ember megtalálta a rózsakereszt Iskoláját. Itt átnyújtják ugyan az erőt neki, amelyre a lényében lévő isteninek szüksége van, de még nem biztos, hogy ezt az erőt ez az ember alkalmazza is. A lényeges változás csak ennek az erőnek a bevetésével kezdődik el.

 

Dávid és Góliát harca

Ez az erő bennünk a Másikat szolgálja, erőt ad neki az újjászületéshez. Földi személyiségünknek azonban a természet elhalását jelenti. Aki ezt az erőt másképpen használja, aki ezt a feltételt nem veszi figyelembe, aki a döntő különbséget nem hajlandó elismerni, az eltéved. Az felszabadítja tudatalattijának az erőit, hozzáfér, ki- és bejár a finomanyagi világokba, amelyeket az új világnak tart, összetéveszt a Másikkal. Valójában azonban ezzel nem szabadult meg ettől a világtól, ellenkezőleg.

Kizárólag az szabadul meg teljesen, aki megszabadul önmagától, magát saját magától szabadítja meg. Ehhez pedig jóval több kell az érdeklődés területének megváltoztatásánál, több kell minden kultúránál, több kell érzéken felüli észlelésnél. Ehhez az kell, hogy a jelölt hajlandó legyen elveszíteni az életét, hogy ezt elnyerje az őbenne lévő , Másik számára. Ez az én-elhalásnak egy folyamata, önvalójának az átadása, odaadása az isteni Erőnek, a Gnózisnak. A módszer egyértelmű és emberemlékezet óta ismert.

Nem lehet új bort tölteni régi tömlőkbe, szögezi le a Biblia. A régi lénnyel nem lehet felvenni a teljesen új erőt, az igazi szellem borát. Ehhez másnak, valami újnak kell megszületnie, újjászületnie víztől és szellemtől. János közli ennek a gyakorlati receptjét: Néki növekednie, nékem pedig csökkennem kell, alább kell szállanom. A gnosztikus Erőt a nap mint nap meghaláshoz és újjászületéshez, a személyiség kicseréléséhez kell felhasználni. Ez egy harc, a létért folytatott küzdelem, mert a régi lény nem akar meghalni, nem akar helyet engedni az isteni Másiknak. Ez Dávid és Góliát harca. Ez a küzdelem egy olyan metamorfózishoz vezet, amely nem lehetne alaposabb. A legcsekélyebb engedmény vészes kimenetelű, s a legjobb esetben mutációhoz vezet, semmiképpen sem valami teljesen újhoz.

Ennek az önfeloszlatásnak az érvényesítését, az én-elhalásban való kitartást, mely egy biológiai átváltozáshoz vezet, nevezték a katárok endúrának. Itt nem a test végleges haláláról, hanem a természetszülte tudatnak és testiségnek a kicseréléséről, az istenbenszületettségre való átváltoztatásáról van szó. Ennek a feltétele azonban az, hogy először valami meghaljon, hogy ennek helyére más, tartós, örökkévaló léphessen.

Az elmúlhatatlant nem lehet ráadásnak kapni, hanem csak múlandóért becserélni. Aki egész életén át kész erre, az tanúsíthatja egyszer – mint Pál apostol -, hogy a halál elnyeletett diadalra. Az endúrának ez a rövidített képlete azt közli, hogy a régi lény halála és az anyag fölött aratott győzelem által, tehát a korlátozottnak és a múlandónak a legyőzése által diadalt aratott a halál fölött egyáltalán. A múlandónak e kicserélésénél, örökkévalóvá változtatásánál, a közönségesnek a nemesre cserélésénél annyira alapvetően beavatkozó folyamatról van szó, hogy az eredmény semmiképpen sem szavakból, csakis megfelelő életformából, teljesen más cselekvésből, kizárólag tettekből születhet meg.

 

A templom egy sírbolt

Az Istenhez vezető útról mindent meg lehet tanulni, de csakis a természet elhalási folyamatába való belépés hozza meg a kívánt változást, Az ember feltárhat minden beavatási rejtélyt, tanulmányozhat minden bölcsességet, de csakis az endúra alkalmazása viszi őt tovább a személyiségcsere útján, a transzfiguráció ösvényén. Hogy valaki valóban az endúrában áll-e, komolyan a személyiségcserére törekszik-e, az mindig leolvasható a viselkedéséből és életjelenségeiből. Azért mondja a Biblia, hogy gyümölcseikről ismerni meg őket. Hogy ehhez a folyamathoz nem elég a tudatnak más irányt adni, hanem ez szerkezeti változásokat követel meg, az nagyon is világosan kiderül a gnosztikus alkémiából. Nem elég ugyanazon létterület bizonyos elemeit összekeverni, hanem tűzzel kell valamit megsemmisíteni, hogy más keletkezhessen. A főnix-jelkép, a hamuból kiemelkedő tűzmadár pompásan ábrázolja a dolgot.

Csak a tűz után, amikor valami elégett, keletkezik valami új, egy új lény, mely szinte szárnyra kapva a szellem területeire emelkedik és minden korlátozásból kiszáll.

 

A síron át vivő út

Egy további jelkép, ugyanakkor a valódi beavatószertartás jele a sír. Régi templomhelyeken, ahol valóban megszabadító munkát végeztek, megtalálható a sír a templom előtt, vagy a templomban kőbe vésve. Gondoljunk a nagy piramisra, mely a sírt templomnak ábrázolja. Vagy a katárok sírtemplomára a Pireneusokban, Ussatban, amelyet Ká, Menaut és Kepler néven ismerünk.

Minden igazi gnosztikus templom egy sírtemplom, amelyben az ént fektetik sírba. A régmúlt klasszikus templomainál a sír mellet legtöbbször egy pad, vagy más hely található, ahonnan a mester ügyelhetett a beavatás eseményeire. A végességből a végtelenségbe, az örökkévalóságba vivő út tehát elkerülhetetlenül a síron vezet át. Aki el akar osonni mellette, azt illúziók fogják megtéveszteni, és helyben topog. Ha a tanuló a rózsakereszt templomában ülve nem veszi észre, hogy temetkezési helyen van, ahol a régi embernek meg kell halnia, hogy az alkémiai menyegző révén újra megszülethessen egy új ember, az talán évtizedes tanulóság után sem változott meg lényegesen.

 

Az örökkévalóság étereiből álló test

Aki viszont kész a mikrokozmoszában lévő Másikért (aki előtte volt és utána is lesz), mint János, meghalni, dialektikus akaratát lefejeztetni, az megéli a teljes átváltozást. Az önfenntartás ösztöne helyére a Gnózisra irányuló szeretet és arra az embertársra irányuló szeretet lép, aki megváltásért küzd. Az ember állati lelke, vérlelke átengedi a helyét az új léleknek, mely nem ennek a természetnek az erőiből, hanem a Gnózisból táplálkozik. Ez az új lélek az „én” fogalmát nem ismeri. Semmit sem kíván önmagának, semmit sem tulajdonít el, mert az egység erőiből él, ahol semmilyen elválasztás nincsen.

Nem érzi egyénnek önmagát, hanem Isten mindenhol jelenlétében és jelenlétéből él.

Amilyen mértékben a vérlélek – elhalálozási folyamatában – csökken, olyan erővel bontakoztatja ki az új lélek az ő korlátlan lehetőségeit. Élete nem öncél többé, hanem másokért és az ő istenéért él. Megkapja a tiszta világosságot, amely nem vet árnyékot, és erejét egy másik életterület, az ő életterülete új étereiből, az örök, isteni lét erejéből meríti. Belepillanthat Isten lényébe és áttekinti működését, látja a világgal és emberiséggel kapcsolatos isteni mentőtervet. A személyiséget megajándékozza egy új gondolkodással, az új gondolkodási képességgel és négy új testtel, melyek teljesen az új éterekre vannak hangolva. Így veszi körül magát a lélek gnosztikus fényerővel, egyre ragyogóbb fényruhával, az arany menyegzői ruhával, hogy ezen előkészületek után összejöhessen az isteni szellemmel. A lélek és a test egyre jobban megfelel a gnosztikus sugárzásoknak, hogy ezeket visszatükrözzék embertársaikra. A magasságos isteni értelem és az örök világosság fényessége áthatja a személyiség anyagtestét is, úgy, hogy ez a test a világosság tükrévé válik, a világosság kisugárzója lesz.

A régi személyiségből már csak egy megváltozott anyagtest maradt, amelyet minimálisan táplálnak ennek a világnak az éterei. Mindezt körülveszi és áthatja egy új személyiség, melynek négyszeres teste az Örökkévalóság étereiből épült. Ez az ember testére nézve még ehhez a világhoz tartozik ugyan, és a Gnózisért dolgozik ezen a világon, lényeges tényezői azonban már nem ebből a világból valók. Meghalt, hogy Örökké éljen.

Az egyiptomi ős-Gnózis

Jan Van Rijckenborgh

 

Előszó

Különös örömöt okoz nekünk és rendkívül hálásak vagyunk, hogy – újra a nagy, kozmikus korszakok egyik fordulópontjához érve – a nyilvánosság elé tárhatjuk az egyiptomi Gnózis üzenetét. Az emberiség árja-korszakában mindig is ez az üzenet volt minden megváltó munka alapja, bármikor, bárhol és bármely néven működött is, és mindenkinek szól, aki rálát az ember tragédiájára, az emberiség fejlődése szíven üti és nyugtalanítja, és emiatt megpróbál kiutat találni a halál körforgásából, amellyel az emberiség ellenállhatatlanul elmerül a beköszöntő kozmikus éjszaka kifürkészhetetlen sötétségében.

Ez a könyv – témája miatt is – közvetlenül a gnosztikus Szellemi Iskola tanulóihoz fordul, akik megpróbálnak az emberiség egyetlen rendeltetésének ösvényére térni. A megszabadító igazság komoly kutatója ezáltal képes lesz megközelíteni a gnosztikus tanulóság szellemét, és tájékozódása alapján megállapíthatja, hogy ő is erre az ösvényre hivatott-e.

 

I. Hermész Triszmegisztosz

A hollandiai Lage Vuursche melletti konferenciahelyünkön, Renovában voltunk együtt sok hazai és külföldi tanulóval 1956 áprilisában, amikor az összegyűlteknek azt ajánlottuk, hogy modern Szellemi Iskolánk új fejlődési és megnyilatkozási hullámára készüljenek fel, mely a mi munkánk számára oly jelentős május hónap után júniusban kezdődik. A nagy gnosztikus világmunkának ugyanis, mely az Új Gnosztikus Birodalomból indul ki Európában, éppen az akkor elkövetkezendő hónapokban kellett elkezdődnie.

A legtöbb tanuló tudta, hogy az Iskola ötszörös Élő Teste úgyszólván rengett az eljövendő események fokozódó feszültsége miatt.

Tudatába jutottak, hogy nagyszerű időszakba léptünk be, s ebben világosan megmutatkozik, hogy ki melyik táborhoz tartozik, a Gnózis seregéhez, vagy a megszokott természet táborához. Rendkívül jelentős elválás fog bekövetkezni. Meg kellet alapítani a gnosztikus ökuméniát, ami az ős-Gnózisban, Hermész Gnózisában gyökerezik. Nyilvánvaló tehát, hogy ennek az ős-Gnózisnak az alapos megfontolása a legnagyobb jelentőségre tesz szert mindazok számára, akik őszintén keresik a megszabadító igazság világosságát.

Ezért kezdjük az eddig csak a modern Szellemi Iskola tanulóival közölt tanokat azoknak is rendelkezésére bocsátani, akik még az Iskolán kívül vannak, de belső állapotuk és előkészületeik szerint szintén korszakunk „terméséhez” tartoznak, a mai idők aratására hivatottak.

Ki volt, jobban mondva ki ez a Hermész Triszmegisztosz?

Feleletként itt persze személyiségre is gondolhatunk, valami magasztos isteni követek egyikére. Az olvasó ezt minden további nélkül megteheti, azzal a feltétellel, hogy nem a történelem egyetlen alakjára gondol, hanem a követek egész sorára, mert a régi szokások szerint istenek erőit és megnyilatkozásait emberalakokkal ábrázolták. Azt kell tehát mondanunk, hogy Hermész létezik, Hermész az igazi mennyei ember, aki átment az Arany Fej kapuin. Ezért nevezik Hermészt Triszmegisztosznak, „háromszor nagy”-nak, vagy háromszor magasztosnak is. Mert a mennyei ember háromszoros értelemben abszolút magasztos, mégpedig vallásos, tudományos és művészeti értelemben. A vallás, a tudomány és a művészet tökéletes, egyenlő oldalú háromszöget képez benne.

Ha itt vallásról beszélünk, akkor arról van szó, hogy a mennyei ember a vallását az egyetlen igaz formában tapasztalja és vitelezi ki, mégpedig az Istenség őslényével való abszolút kapcsolatban. Az ösvényen lévő tanuló, aki törekedve ehhez a vallásossághoz akar közeledni, az ezt a tisztasággal, szeretettel, igazlelkűséggel és komolyságával bizonyítja. Az ilyen tanuló arról tanúskodik, hogy egész lényét megérintette a nagy szeretet, mely Isten, s hogy ebből a szeretetből kíván élni, erre vágyik, és tökéletességre törekszik. Ebben a szeretetben, ebben a szempontban már az egyenlőoldalúság fenséges háromszöge ismerhető fel; mert aki ezt a szeretetet, Isten szeretetét akarja megkapni, s így igazi gnosztikus szeretne lenni, annak

  1. abba kell hagynia minden önzést, minden földre irányuló törekvést és cselekvést;
  2. amire, ennek a természet szerinti kiürülésnek megfelelően, megkapja az isteni szeretet fénysugárzásait, melyek eltolták őt;
  3. és aki ebben a kiürültségben megkapja Isten szeretetét, az ezt a szeretetet ki is sugározza.

Így igazoIja magát a tanuló az ösvényen a világosan kimutatható, megszabadadító cselekedettel. A magasztosságnak ez az első hermészi nézete, a második pedig ennek a következménye.

Ha egy tanuló megkapja a Gnózis szeretet-világosságát (amilyen mértékben legyőzi az önzést és áttör önmagának az elbocsátásához), nagy változás alakul ki őbenne a természetes lélekállapot öt fluidumának, közegének viszonylataiban. Ennek pedig az önelbocsátás az abszolút előfeltétele. Az endúra az alap-képlet, máskülönben ugyanis az „ember fiának”, a Gnózis világosságának nincsen hová hajtania a fejét, nem talál szállást. Ha viszont a tanuló szíve nyitva áll, s így a gnosztikus világosság beáramolhat és beköltözhet hozzá, akkor ez a világosság nap mint nap „forgalomban van” Őbenne.

Ennek a forgalomnak az egyik első jele a megvilágosodás, az illumináció, ahogyan a régiek nevezték, vagyis a tudat megváltozása. Új tudati lehetőségek keletkeznek, amelyek ugyan potenciálisan megvoltak már a rendszerben, de eddig a pillanatig nem tudtak megelevenedni. Ha azonban élni kezdenek, akkor az intellektuális ész háttérbe szorul, és megszületik a bölcsesség. A tudomány, mely ebből a bölcsességből éled, a magasztosság második hermészi nézete. Ezt a nézetet nevezik joggal a rózsakereszt nézetének; mert az igazi rózsakeresztes Isten kegyelméből bölcs, bölcs az újjászületettség értelmében. Ő Golgota embere, aki naponta meghalván az igazi rózsát tűzi a keresztre, s így Jézussal és Jézusban aláhanyatlik.

A magasztosságnak ebben a második hermészi nézetében is látjuk világítani az egyenlő oldalú háromszöget. A bölcsességnek a szívből kell megszületnie, a szív rózsájából, Betlehemből; majd a főszentélyben bontakozik ki teljes mértékben, és – mint a szeretet is – az egész lényből sugárzás formájában árad.

Most már talán világosan látjuk a harmadik hermészi nézetet is. Itt a fejedelmi művészetről van szó, mely először is a művészi tehetség, valóban megszabadult emberként tudni élni; másodszor a tehetség, mint mennyei-megszabadított ember, valóban érinthetetlennek lenni; harmadszor pedig a művészet, ebben az állapotban, ebből az életmódból Istent, világot és emberiséget emberiségmegszabadító munkával szolgálni.

Így alakul ki szemeink láttára az Isten kegyelméből mágus, a Szent Grálhoz tartozó fivér vagy nővér, a szolgáló ember, akit megvilágosított a rózsakereszt bölcsessége és Isten szeretet-ereje. Aki így, ebből a háromszor három nézetből lett tökéletes, az egy Hermész Triszmegisztosz, egy mennyei ember. Aki ebből a kilenc nézetből kezd élni, és önmagának teljes odaadásával eszerint viselkedik, az jár a hermétikus ösvényen, az lett Hermész gyermeke, Fia; közeledik a mennyei emberréválás állapotához. Ez a mennyei emberré-alakulás tehát a háromszoros magasztosságból kel életre, mely a klasszikus Rózsakeresztben is biztosítva van;

először is, miután a jelölt megtisztította a szívszentélyét az önelbocsátás segítségével, Betlehemnek ezen a kapuján át eltalálja őt az isteni szeretet sugara, s így Isten Szelleme lángra lobbantja;

másodszor a bölcsességre tesz szert a szeretetnek e világossága által. Ez nem hagyományos értelmi tudás, hanem a benne forgalomban lévő tűz következménye, mely Betlehemtől Golgotáig jár, mivel a jelölt teljesen aláhanyatlott Jézusban, az Úrban;

harmadszor ezt a megszabadulást naponta fogja igazi, mágikus papsággal bizonyítani. Ez az újjászületés a Szent Szellemből.

Az újjászületés az evangélium értelmében persze a teljes feláldozást foglalja magába. Ezt jól gondolja meg az olvasó, aki annyira vár a magasztosságra, a Gnózis érintésére és lépéseinek eredményére az ösvényen. A siker titka mindenekelőtt a teljes áldozatban rejlik.

Ha tehát Hermész Triszmegisztoszról beszélünk, akkor az olvasó figyelmét nem az emberiség ősmúltjára, az ősidőkre akarjuk irányítani, amikor a tanító egykor nagyon bölcs dolgokat mondott az emberiségnek, hanem itt az élő jelenről, a mai napról van szó, minden idők Gnózisának élő pillanatáról.

Napjaink élő pillanataiban nagyon is hangosan beszél a dialektika, a megszokott természetállapot, mely az ő erőivel teljesen lefoglal minket, teljesen igénybe akar venni, hogy azt higgyük, rajta kívül semmi más sincsen. Ön talán egész életében a világosságot kereste. Talán egy életen át kereste a rejtélyeket. Ezért bejelentjük, hogy a jelen pillanatban itt vannak a rejtettségek és sötétségek, melyekhez az életvitelének teljes megfordításával kell közelednie, ha valóban arra vágyik, hogy lepleikből kibontakozzanak és világítsanak Ön előtt.

A dialektikus természet jelen pillanatát a szentírás „Heródes”-nek nevezi. A rejtettet pedig, amelyről le kell venni a fátyolt, mely a dolgok hajnala óta mindenütt jelen van, itt is, a dialektikába is beleásta, belefúrta magát, ezt a rejtettet a szentírás „Egyiptom”-nak nevezi. Most tehát, a tanulóság ifjúsága idején a szent Gnózisban, a kezdet kezdetén, amikor Önt megérintette a rejtély világossága, hogy ebben a világosságban a misztérium kibontakozhasson fátylaiból, akkor, mielőtt ez a kibontakozás tökéletes lett volna, Heródes természet-ereje megpróbálja ezt a természetben idegen elemet megölni. Ezért szólnak minden komoly tanulónak, mint egykor a kis Jézusnak, hogy meneküljön Egyiptomba. Ez azt jelenti, hogy mélyen hatoljon be az igaz élet rejtélyeibe, mert az igaz élet a jelenben is bizonyítja magát mindenkinek, aki meg tudja látni, aki át tud hatolni hozzá; ki kell ugyanis jelentenünk: a Szent Grál él!

Így már talán az is érthető, hogy miért mondják az emberiség sok nagy tanítójáról, mint például Püthagoraszról és Platónról, hogy ismereteiket Hermész Triszmegisztosztól szerezték, s miért mutatkozik meg, hogy a hermészi bölcsesség például a Kelet avatott tanával is teljesen megegyezik. Mert csak egyetlen bölcsesség van, melyet mindenkor megőriztek, mely mindig fennmaradt, amelyből világunk különböző helyein merítettek, és mindig is meríteni fognak.

Azt is megértjük, hogy miért beszélnek számtalan könyvről, amelyet – úgymond – Hermész írt. Egy szerző százezer könyvtekercsről beszél, ami Hermész bölcsességét tartalmazta. De – kedves olvasó – a hermészi bölcsességet a világ minden könyve sem tudná befogadni, mert ebben a bölcsességben egy cseppnyi hagyományos tudás sincsen. Ez a bölcsesség valóban nincsen benne semmiféle könyvben sem. Aki viszont „a Rózsát valóban a keresztre tűzi”, az tökéletesen megkapja az egészet. Ha pedig az olvasó figyelmét most mégis egy könyvre, a Corpus Hermeticumra irányítjuk, miután bevezetésül megismerkedtettük a Tabula Smaragdinával, az ősbölcsességnek ezzel az alapjával és összefoglalásával, akkor semmiképpen sem azt akarjuk mondani, hogy tessék, itt a bölcsessége, hanem csak a múlt tanúbizonyságát akarjuk eléje tárni, a bölcsesség tanúbizonyságát, mely az élő jelenben is a miénk, vagy még birtokunkká kell válnia.

Nem állunk meg tehát megsárgult pergameneknél és rombadőlt szentélyeknél. Ezeknek természetesen tisztelettel adózunk és hálásak vagyunk Istennek az előttünk haladó Szerzetekért, akik oly sokat tűrtek és szenvedtek értünk, s akiknek a szeretetereje lehetővé teszi számunkra a Gnózishoz való közeledést. Sohasem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ifjú gnosztikus szerzetként azért vagyunk a jelenben, hogy most is megtegyük, amit a régiek egykor tettek.

Az ő tanúbizonyságukat a saját tapasztalataink mércéjével vizsgáljuk. Mint megérintettek, mint a régi törzs új hajtásai, együtt menekülünk Egyiptomba. Alámerülünk a rejtélyekben, hogy feladatunkat, Isten gyermekeinek feladatát a jelenben betölthessük.