A lélek szabadsága

 

Szabadság. Ez a fogalom az ember számára mindig is a legnagyobbat, a legértékesebbet képviselte. Emberemlékezet óta sejtették, hogy az igazi, abszolút szabadságnak léteznie kell. Ez ahhoz vezetett, hogy a szabadságot mindig is megkísérelték meghódítani, elnyerni, kieszközölni a társadalmi viszonyok megjavításával, az egyed tökéletesítésével és eszményeinek a megvalósításával. A világtörténelem folyamán azonban újra meg újra kiderült, hogy az eszmények nem bizonyultak elégségesnek. Az ember kénytelen volt felfedezni, hogy minden fáradozása csalódásba torkollott. Bensőjéből eredő vágyakozása, a szabadságvágya emiatt a mai napig is csillapítatlan maradt.

 

Aki szeretné megvizsgálni, hogy ezek a kísérletek miért voltak hiábavalók, annak nem kell a múltban vagy a jövőben keresgélnie. Az időszerű jelenben kell megvetnie a lábát, mert az igazi szabadság örök és mindenütt jelenlévő; nem függ ennek a világnak a törvényeitől, és csakis úgy nyerhető el, ha az ember megváltoztatja az állapotát. Olyan állapotnak kell kialakulnia, amelyben a mikrokozmosz megélheti és átélheti az örök szabadságot. Az egyetemes Gnózis működése a mindenütt jelenlévőségből indul ki és onnan szólít meg minket. Ha megérint egyvalakit, akkor kialakul az ember megújhodáshoz vezető megváltozásának az esélye. A változást ez a jelölt azzal eszközli ki, hogy a cselekedettel legyőzi a világot és elcsendesül. Ez egy belső folyamat, amelyben az ember belemerül a határtalan, isteni életáramlatokba, melyek táplálják és gyarapítják az új lelket. Az újjászületett lélek aztán teret enged, életlehetőséget ad a besugárzó isteni világosságnak. Ez a földöntúli világosság tartalmazza az abszolút szabadságot. Aki átengedi magát ennek a kegyelemnek, az tudja, hogy a világosságot soha többé nem lehet elrabolni tőle. Maga is a világosság forrásává válik és árasztja az egyetemes szeretetet.

A Vízöntő-korszakban számottevő változások vannak folyamatban a földtérségben. A korszak jelszava a szabadság, amelynek a megvalósítása azonban csakis a csalódások sorozata árán lehetséges. A Vízöntő az embereket a szüntelenül rabul ejtő és kínzó földi béklyók letépésére szólítja fel. Az a lényeg, hogy ezt a felszólítást megértsük. A Szellemi Iskola az igazi szabadság után kutató emberhez fordul. Ennek szabadságra törekvése a megbízásából, a feladatából magyarázható: keresnie kell az isteni életterületet, hogy újra elfoglalhassa helyét az eredeti isteni rendben. A földi természet az embernek szűk kereteket szabott. A legendák és elbeszélések azonban mindig is utaltak az eredeti ember kezdetben meglévő szabadságára. Ebben a szentírás sem kivétel. Az embernek – és ez a fontos – fel kell készülnie, úgy kell élnie és viselkednie, hogy a szabadságot képviselő örökkévalósági erők hathassanak, működhessenek benne. Akkor ugyanis ennek a világnak minden eszményét elbocsáthatja, s helyükre a megújulás cselekvése, saját lényének az átváltoztatása lép. Az énközpontú, önző személyiséget az újszülött lélekre cseréli, mely megtapasztalja a csend hangját. A szellem hív. Az ösvényen lévő tanuló pedig azzal válaszol, hogy búcsút vesz régi életétől, így készít helyet a mindenütt jelenlévő örökkévalóságnak.

A Vízöntő-korszak mindent megbont és megdönt. Ebben a változásban lehetővé válik a Gnózis szabadsága. A Rózsakereszt irodalmának és folyóiratának tanulmányozója maga döntse el, hogy akad-e számára is olyan út, amelyen ő is közelebb kerülhet a Gnózishoz.

A szabadulás egyetemes lánca

 

A Gnózis tevékenysége rendszeresen megjelenik tér-időbeli életterületeinken. Ennek nagyon mély értelme van. Isten magasztos nagy tervét, mely az emberi élethullám, sőt az egész teremtés alapjául szolgál, újra meg újra ismertetni kell az emberekkel, hogy megvalósulhasson.

 

Tér-időbeliségünk világában az Egyetemes Szerzetlánc fáradozásának három fázisát, szakaszát különböztethetjük meg. Az elsőben az Egyetemes Hierarchia az emberiségért dolgozott. Ez olyan időszakban történt, amikor a bukott emberi élethullám még egyáltalán nem volt képes csak valamelyest is tudatosan kifejezni magát az anyagban, és önállóan szabályozni, illetve vezetni a szükséges életfolyamatokat. Ezt a munkát talán az úgynevezett csoportszellemnek a különböző állatfajokért végzett tevékenységével hasonlíthatjuk össze.

Az Egyetemes Lánc működésének második szakaszában az emberiséggel közölni lehetett az igazságot, azaz a létünk alapjául szolgáló isteni tervet. Mert a fiatal emberiség tudata elegendő mértékben kifejlődött, és az emberi értelem képes volt az igazságot felfogni. Az Egyetemes Szerzetlánc ekkor az emberiséggel dolgozott. Elkezdődött az a korszak, amelyet az ősrégi mítoszokból és legendákból ismerünk. Ezek mesélnek az emberek között megjelent istenekről és csodálatos tevékenységükről. Ezek az istenek az emberi élethullám fejlődését messze megelőző élethullámokhoz tartoztak, és igazi királyokként vagy papokként tartottak kapcsolatot az emberekkel. Így jött el világunkba a szó szoros értelmében az igazság, hogy az emberek között lakjék és az atyai házba való visszatérésre szólítsa fel őket.

“Isten fiai”, ahogyan a segítőket az első és a második korszakban is nevezték, ismertették az anyagból való szabadulás isteni tervét. Ezt a tervet ezután maguknak az embereknek kellett cselekedetek formájában megvalósítaniuk. Az istenek visszahúzódhattak, az emberiségnek pedig saját erejéből és az Egyetemes Hierarchia támogatásával kellett az anyagból való szabadulást megvalósítania. Be kellett bizonyítania, hogy képes volt az igazságot nemcsak felfogni, hanem tettre váltani is.

Az Egyetemes Lánc most az emberiségen keresztül hatott, dolgozott. Világra jött az emberi pap-királyság, az anyagból megszabadultak hierarchiája, mely az évezredek folyamán egyre nagyobb és hatalmasabb lett. Ez olyan lánc, mely megszabadult emberi lényekből áll és mely az Isten-Fiak hierarchiájához szorosan kapcsolódik.

Miután a megszabadultak emberi hierarchiája az idők folyamán bebizonyította teljes rátermettségét és hatásosságát a megszabadítási munkában, Isten Fiai ismét visszahúzódhattak az anyagból. Azóta pedig, a régmúlt ősidők óta az emberiség megszabadult részéből az Egyetemes Lánc küldöttei szabályos időközökben térnek vissza az anyagba, hogy a bukott embereknek elhozzák az igazságot.

 

A Szerzet munkamódszere

A Gnózis és szolgái sohasem hagyják cserben a világot és az emberiséget. A Bibliában ez áll; „Isten nem engedi elveszni kezeinek munkáját.” De a különböző munka-szakaszokban változik a megnyilvánulási forma és a munkamódszer, mert a megszabadult lelkek szerzete számol a mindenkor uralkodó körülményekkel. A megváltozott kozmikus összefüggések életterületünket időszakos változásoknak vetik alá. Az ásvány, a növény, az állat és az ember teljes létállapota olyan mértékben változik, amilyen mértékben a kozmikus befolyások érvényre jutnak. Ezért is van az, hogy a lélek-állapot, a tudatállapot, tehát az a képesség, mellyel az ember a Szerzet munkájára reagál, nem mindig egyforma. A Gnózis szolgái fáradozásaiknál, hogy az elveszett lelkeket megtalálják és újraszületésre ösztökéljék, mindenkor figyelembe veszik a körülményeket, ahogyan azokat egy munkaidőszak kezdetén találják. A munka lényege azonban mindig ugyanaz marad. A sugárzási tér, mellyel az Egyetemes Lánc dolgozik, nem dialektikus. Ez egy másik világmindenségből eredő sugárerő, melyet a Szentírás Isten Birodalmának nevez. A Krisztus-világosság széttörő, leépítő nézete el akar távolítani minden akadályt és nehézséget a tanulóban. Ezek azok a „kincsek”, amelyeket a tanulónak „el kell adnia”. Ezek azok a kincsek, amelyeket a számtalan személyiség felhalmozott a mikrokozmoszban az évezredek folyamán, misztikus vagy okkult törekvésével. Minden ember ehhez a világhoz láncolta magát a dialektika megfelelő erőterével való összehangolódás útján. Az ember általában nagyon is ragaszkodik ezekhez a kincsekhez és nem szeretne megválni tőlük, holott a mikrokozmosz új életterületén teljesen értéktelenek és az odavezető úton csak akadályozzák a haladásban. Ezért egy dolgot várnak el tőlünk: minden dialektikus kincs elbocsátását.

Nem kell küzdeni hajlamok és kötöttségek ellen. A Gnózis összetöri és eltakarítja azt, ami útban van, amire többé nincs szükség. A jelöltnek minden földi dolog múlandósága felismerésével csak át kell térnie a dialektika mellőzésére. Ezt a magatartást nevezi Lao Ce Wu-Wei-nek, a nemcselekvésnek, ami a belső ember felszabadításának egyetlen lehetősége. A dialektikus ember akkor véli magát szabadnak, ha dialektikus szükségleteit ki tudja elégíteni. A misztikus beállítottságú ember a hite és a „jócselekedetei” miatt véli magát szabadnak. Az okkult ember gyakorlatok útján törekszik a „szabadságra”. Pedig csak Krisztus ereje – ez az Élet Szerzetének tevékenységéből eredő kegyelemteljes ajándék – adja meg végül is az embernek a szabad döntés lehetőségét, hogy önmaga részesüljön a megváltásban és közreműködjön mások megváltásának munkájában.

 

A megszabadító erőtér

Az idők kezdete óta létezik tehát az emberekben és az embereken keresztül megnyilvánuló hierarchia. Benne három isteni erő bontakozik ki és jut kifejezésre. Az „Atya” fogalma az isteni akaratot, a „Fiú” fogalma az isteni bölcsességet jelöli, míg a „Szent Szellem” fogalmához az isteni tevékenység, az isteni működés fűződik. Ez a három isteni erő mindig együtt jár és mindenütt jelenvaló. Magukban véve azonban még nem megszabadítóak. Ezeknek az erőknek egy gyújtópontban való összevonásával, besűrítésével – amikor egy szellemi iskola közvetítheti – az ember összeköttetésbe kerülhet ezzel a három isteni erővel. Az isteni erők a Hierarchián és a Szellemi Iskolán keresztül közlik magukat az emberiséggel. És mivel ennek a hierarchiának tagjai az emberi élethullámból emelkedtek fel a szabadságba, erős kapcsolat áll fenn a földi emberiség és e szabadultak között. Ezek a világosságerők Jézuson, a Krisztus-impulzuson, a Krisztus-ösztönzésen keresztül kapcsolódtak össze az emberiséggel. A hierarchia élő szervezet, mely sok taggal dolgozik az anyag és a szellem minden területén. Isten ezen a szervezeten keresztül van kapcsolatban az emberiséggel. Az anyagvilágban működő gnosztikus szellemi iskolák mindenkor az alsó láncszemet, az emberiséghez legközelebb álló, utolsó sejtet alkotják ebben az élő testben, Krisztusnak ebben a láthatatlan egyházában. Valamennyi világvallás bizonyságot tett erről a láthatatlan egyházról. Sok magasztos lény és sok vallás tanúskodott erről az élő testről. És az évezredek folyamán sok szolgája beszélt és írt róla. A szabadulásra vágyó földi ember felismerheti tehát, hogy létezik ez a megszabadulás, és megérti, hogy a Krisztus-Hierarchia nélkül semmit sem tehet. A gnosztikus Szellemi Iskolában – mint az Egyetemes Lánc jelenleg legifjabb láncszemében – a Krisztuserők megszabadító értelemben, hatásosan működnek. Itt kapja meg a jelölt a táplálékot isteni magja, központja számára, amely képessé teszi a megszabadulás ösvényén való járásra. A fejlődés, mely elé a tanulót állítják, nem önműködő folyamat. Ennél feltételezik, hogy a tanuló intelligensen és komoly erőfeszítéssel együttműködik. Ebben a folyamatban Krisztus megtisztít minket bűneinktől. Ez azt jelenti, hogy a tudatlanság és az elégtelenség megszűnik. A bennünk lakó égi ember csak ezután szabadulhat meg földi béklyóitól, és továbbfejlődhet erőről-erőre, dicsőségről-dicsőségre. Az evangéliumok ezt pontosan ecsetelik. Az Igazság Evangéliumának azonban közvetlenül az ember szívébe kell bevésődnie. Abban kell a magnak, a megszabadító élet magjának kicsíráznia. Csakhogy: ennek a magnak szüksége van táptalajra és olyan környezetre, amelyben kifejlődhet. Ez a táptalaj olyan erő- vagy élettérből áll, melyet a Krisztushiero- fánsok az isteni életterület fényerőivel együtt építettek fel.

Valamennyi szellemi iskolának fel kellett építenie egy ilyen krisztocentrikus testet, Krisztus-központú testet. Ez egyrészt felülről történt, erőtevékenység útján, másrészt alulról a résztvevők fáradozása által. Ezeket az erőtereket különböző névvel illetik. Napjaink ifjú Gnózisa Élő Testről beszél. A Fama Fraternitatis-ban Sancti Spiritus Házáról van szó. A régi egyiptomiaknak égi hajójuk volt, Noé pedig bárkát épített. Aki a védelmet nyújtó bárkában tartózkodik, az ma ismét beléphet a megszabadító életbe. Nem a jövőben valamikor, hanem az eleven jelenben. Ehhez azonban a bárka feltételeit, törvényeit minden fenntartás nélkül belülről el kell fogadni és azoknak eleget kell tenni. Minden aratási időszak kezdetekor az első Szerzet épít egy ilyen bárkát; és a későbbi szerzetek tovább építhetnek a lerakott alapokon. Így járult hozzá az egyiptomi, az indiai és a kínai szerzet is ehhez a nagyszabású megszabadítási munkához így dolgoztak a nagy művön az esszénusok, a manicheusok, a druidák, a katárok és a középkor klasszikus rószakeresztesei is. Most pedig a modern Rózsakereszt tevékenykedik, hogy tovább építse a nagy mágneses életterületet. Ebből az új élettérből erő árad, amellyel a magát ennek megnyitó kereső egészen új képességeket fejleszthet ki önmagában, ilyen módon egyre erősebben nyilvánulnak meg a Krisztuserők a törekvő emberek csoportjában. Ezáltal sok keresőt lehet elérni és hozzásegíteni, hogy az új életteret maga találja meg. Így folyik a munka az emberért az ember által.

Szellemszikra, szív rózsája

A szellemszikraatom misztikus jelölése (ősatomnak vagy Krisztus-atomnak is nevezik), mely körülbelül egybeesik a jobb szívkamra legmagasabb pontjával, a mikrokozmosz mértani középpontjával, az isteni élet elsatnyult maradványával. A szív rózsája, melyet Jézus arany magjának vagy a lótuszvirág csodálatos ékkövének is neveznek, egy új mikrokozmosz csírája, az isteni mag, mely megőriztetett a bukott emberben mint a kegyelem fogadalma. Ígérete, hogy egyszer elérkezzen az a pillanat, amikor az emlékezik származására és eltölti az atyai ház utáni vágy.

Végre szabadon!

 

Végre szabadnak lenni! Szüntelenül szabadságon lenni – erről álmodozik szinte mindenki. Egy egész éven át ábrándozunk az eljövendő szünidőről, nyaralásról, és ha egyszer igazán rosszul megy sorunk, akkor vigaszt találunk az elképzelt „paradicsomi” vakáció gondolatában.

 

Aztán végre elérkezik a nagy pillanat: a bőröndök az autó csomagtartójában vagy már a vonaton vannak velünk együtt indulásra készen; fellélegzünk, s hirtelen egészen más emberek lettünk. A hétköznapok feszültsége elillant még az esős idő is kellemesnek tűnik, környezetünk, az emberek hirtelen sokkal barátságosabbak, s meg a régi, jólismert táj is, melyet most elhagyunk pár napra vagy néhány hétre, egyszerre békésnek és marasztalónak tűnik. Szabadnak érezzük magunkat. Hogyan lehetséges ez? Talán azért, mert hirtelen másképpen látjuk a dolgokat? Vagy talán mi magunk is megváltoztunk, nemcsak a környezetünk? Úgy tűnik, hogy aki szabadságon van, az valóban szabad is. Határidők nem sürgetik, senki sem követel tőle semmit, sőt önmagával szemben támasztott igényei is békén hagyják. Nyakkendője, mely minden reggel ugyanabban az időpontban a kötelezettségeihez csomózza őt, most ott himbálódzhat a szekrényben, és az ébresztő óra riasztóan éles hangja sem fog belehasítani álmai csendjébe. Semmi és senki sem képes őt belső összhangjából kizökkenteni. Az üdülőhelyre megérkezve, nyugodt léptekkel körüljárja és megszemléli új környezetét. Minden maradhat, ahogyan van. Miért is kellene bármit is megváltoztatni? Persze ha ő lenne a felelős, akkor egyet s mást azért másképpen szervezne meg. De, amikor szabadságon van? Mi köze hozzá? A kávé zamatos és az ebéd, bár ő természetesen mást főzne, kellemes változatosságot jelent. Miért nem lehet az élet mindig ilyen? Igen, tulajdonképpen miért is nem lehet mindig ilyen? Miért nem vagyunk képesek mindent úgy hagyni, ahogyan van? Miért nem sikerül ez? Ha viszont szabadságon vagyunk, akkor képesek vagyunk ilyesmire. Bízunk abban, hogy akik itt élnek, azok kiismerik magukat, boldogulnak, és az élet a maga törvényszerű medrében folyik. Ha szabadságon vagyunk, még embertársaink tökéletlenségeit is hajlandók vagyunk higgadtan elviselni. Ha szabadságon vagyunk, akkor – mint vendégek és idegenek – készséggel alkalmazkodunk és előzékenyen igyekszünk vendéglátóink barátságát megszerezni, akiknek talán a nyelvét is alig értjük. Régi, esetleg kellemetlen szokásaink nem képesek erőt venni rajtunk. Szívesen készek vagyunk egész magatartásunkat újjáalakítani. Tudatunk megszabadult minden kényszertől és teljesen megnyílt egy új viselkedés számára. Amikor nyaralunk, akkor „itt” és „most” élünk; sem az elmúlt, sem az eljövendő dolgok nem képesek bennünket a – szokásos módon elfoglalni. Ez csak a szünidőben sikerül? Nem lennénk képesek mindig és mindenütt szabadok lenni?

Alig hogy „haza” érünk azonban, újra megrohannak régi szokásaink, kívánságaink; nyereség- és tetszésvágyunk újból hajszol minket, a becsvágy és a hatalomratörés, no meg a bosszúvágy szinte csillapíthatatlan. Hová tűnt a független, szabadságszerető emberbarát jellem belőlünk?

 

Nyíltszívű szabad ember

A szünidőben minden ember tapasztalhatja, hogy az életnek egészen más lehetőségei rejlenek benne, mint amiket a hétköznapok taposómalmában megvalósít. Különösen a szabadságba vezető szellemi úton járót emlékeztetheti a szünidő arra, milyen irányban kell megváltoznia. Hogyan is néz ki egy ilyen ember élete, ha újra otthon van? Nem volt-e eltökélt szándéka, hogy független marad és csak a legszükségesebb kötelességeit teljesíti lelkiismeretesen? Nem fogadta-e meg magában, hogy sem dicséret, sem feddés nem lesz képes kihozni a sodrából? Olyan-e, akit többé nem érdekel a szidalmazás, de az sem, hogy szeretik-e? Ha igazán szabad lenne, akkor személyválogatás nélkül szeretne. Mint szabad ember megnyitná szívét a mindent átölelő isteni szeretetnek és nem várna sem köszönetét, sem viszontszeretetet. A szabad ember megelégszik azzal, ha igazán szerethet és hogy ez a szeretet minden emberrel összekapcsolja. Ez a szeretet eltölti szívét hálával és azzal a békével, mely minden észt felülmúl. És ez a békesség érzéketlenné is teszi ennek a világnak a függőségei iránt. Szabad emberként, anyagi létén keresztül bár össze van kötve ennek a világnak minden jelenségével, de többé nem függ tőlük. A szellemi úton haladó ember a szabadságra törekszik. Felismerte, hogy alapvetően beteg, a szeretet és szabadság igazi életétől elvált, külön él. Elvileg kész minden akadályt elhárítani, ami ezt az elválasztottságot okozza. Felismeri önfejű, énközpontú tevékenysége megszüntetésének szükségességét. Szilárdan eltökélte, hogy elhárít minden akadályt, ami a szabadság útját elállhatná. Megélti, hogy meg kell nyitnia szívét az egészen más világ szeretetsugárzásának, hogy elnyerhesse az ezeknek az akadályoknak a feloszlatásához szükséges erőt.

És akkor üdvrevágyástól hajtva megnyitja egész lényét, mert rátaláltak az örökkévalóság erői, a Gnózis isteni, mindent felfedő világossága! Szabad-e ekkor valóban? Ellenkezőleg! Úgy érzi, mintha felriasztották volna. Minden jó és gonosz, felszínre kerül benne. „Jó” oldalai nagyon tetszenek neki, jósága tetszetős fényességébe igen szívesen burkolódzna. Itt vannak azonban a nyilvánvalóan oly szeretetreméltó tulajdonságok mellett a karmikusan felhalmozódott hibák is. Hát ez lenne ő? Ilyen sok gonoszság, rosszakarat rejtőzött az erkölcsösség palástja alatt? Ezzel a rejtélyek törekvő, igyekvő tanulója nem tudja és nem is akarja magát azonosítani. De az isteni világosság újra és újra behatol az emberbe és szüntelenül szembesíti őt saját valóságával. Hajszolja, nem hagyja gyönyörködve vesztegelni az eszményében, így mozgósítja cselekvését, hogy végül megismertesse vele az igaz élettől való alapvető elkülönültségét.

 

Az asztrális valóság

Ezek után minden erejével megkísérli ezt az elszakítottságot megszüntetni. Személyiségének minden képességét ebbe a kísérletbe fekteti, hogy régi életének – megváltoztatássál – véget vessen. Egész képzelőerejével vélt lehetőségeit vizsgálja, hogy a megszabadultak közé kerülhessen. Egész akarata erejével igyekszik megvalósítani a megszabadult emberről alkotott eszményképét és nem veszi észre, hogy éppen ezáltal erősíti a „gonoszt”, régi akaratát, a régi ént. Terve végrehajtására mozgósítja egész tetterejét. Ez azonban semmiképpen sem sikerülhet, mert „test és vér” nem juthat be a birodalomba. Persze valamelyest feljebb kapaszkodhat, magasabbra juthat, de nemsokára elhagyja az ereje és visszasüllyed saját valóságának mélységeibe. Ekkor pedig elkezdődik a pokoli vándorlás a saját asztrális valóságán keresztül. Saját sötétsége veszi körül, mely csaknem a kétségbeesésbe hajszolja. Utolsó csepp erejével döngeti az istenek kertjének zárt kapuit, majd földre roskad ez az önfejű makacs ember. Hitének ereje a legvégsőbbekig próbára tétetett. Szinte a távolból látja az Élet Szerzetének segítségül nyújtott kezét. „Nélkülem semmit sem tehettek”; Jézusnak ez az igéje zakatol a tudatában. De hogyan nyerje el Jézus segítségét? Hát nem tapasztalta éppen most a teljes alkalmatlanságát? Hiszen érdemtelen és semmirekellő. Sohasem vágyott őszintébben a szentek közösségére, az igaz életre szeretetben és szabadságban, mint ebben a pillanatban. A világosság érintése egyrészt, másrészt pedig a saját legborzasztóbb elégtelenségének felfedezése sohasem okozott maróbb fájdalmat, a tehetetlenség és a reménytelenség okozta bánat sohasem volt ennyire erős, mint ezekben a pillanatokban. És az asztrális viharoktól elsötétült tudata ellenére és e tudat végső erejével, de tökéletes bizalommal megragadja a Szerzet segítségül nyújtott kezét. Végre eljött az a pillanat, amikor ez az ember kész és képes is mindent feladni és átadni: „Ne úgy legyen, ahogyan én akarom” mondja. Minden vélt birtokát odaadja a büszke „gazdag” ifjú, elcseréli az igazi aranyért. Csak ekkor lehet rajta segíteni. Csak ekkor válik lehetővé a karma minden bilincsétől való megszabadulás, amikor felismeri, hogy vélt képességei és vívmányai semmit sem érnek, ha arról van szó, hogy az egyetlen fontos lépést, a szabadságba vezető lépést megtegye. És hirtelen képes is ezt a lépést megtenni, örömmel és a legcsekélyebb félelem nélkül, nem tart többe attól, hogy bármit is elveszíthet. Mit is veszíthetne még el? Hiszen azt kellett tapasztalnia, hogy valamennyi képessége sem használt semmit, amikor az őshaza kapuján dörömbölt? Bármit hoz létre az énje, azzal ezeket a kapukat nem képes megnyitni. Csak az igazi, valódi áhítatban kimondott „Jesus mihi omnia” nyitja meg a szívet és ugyanakkor az új életre nyíló kaput.

A törekvő ember végre lemond arról, hogy a megszabadulás útját kívül keresse, felhagy azzal, hogy egy mester után kutatva bírálja a rosszul sikerült példaképeket, mivel bennük is felismeri saját elégtelenségét és gyengeségeit. Elindul befelé Ahhoz, Aki közelebb van hozzá, mint keze és lába. Ott talál vigaszt és segítséget.

A „Shalom” minden vihart elcsendesít benne és a minden élő iránti szeretet tölti el őt, mert a szabadulásra vágyik. Békesség tölti el, mely minden észt felülmúl. „Jertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket”, hallja a Másik hangját önmagában. És tétován bár, de bizalommal kezdi megtenni az első lépéseket az egyetlen ösvényen. „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, folytatja a Hang és biztatja a kimerült vándort, hogy folytassa útját.

A Gnózis, az egész világ vallása

 

Egy holland történész – Gilles Quispel – azt mondta egyszer: A kereszténység nélküli Gnózis is Gnózis. Arra az eredményre jutott, hogy a Gnózist világvallásnak kell tekintenünk. És nem egyedül vélekedik így. Sok valláskutató és egyháztörténész állapította meg kutatásai eredményeként, hogy a Gnózis legnagyobb jelentőségű és sajnos 300 évvel i.u. az egyház világi tájékozódásának esett áldozatul.

 

Az egyházak történetének protestáns kutatója Adolf von Harnack kijelenti, hogy a kereszténység történelmének végzetes fordulata kb. i.u. 300 körül kezdődött el. Ebben az időben alapították meg az egyházi intézményt, meghatározták az egyedül jogosságát a „katolikus” jelöléssel, ami „az egészre vonatkozót” jelent, s ezenkívül felállították a hit szabványát, az úgynevezett Regula Fidei-t. Ez a szabvány meghatározta, hogy ki keresztény és ki nem. A mérce teljesen világi volt. Csakis az volt keresztény, aki ennek a hitszabványnak feltétel nélkül alárendelte magát. Ezzel visszaszorították és az egyházi dogma segítségével elvetették a belső kereszténységet, mely erejét a légköri krisztussugárzásból, a testté lett Logoszból merítette. A Logosz erejét, az isteniség eredeti rezgését, mely az ige mögött és a keresztény filozófia mögött ragyogott, megtagadták és száműzték az emberek tudatából. A világi hatalomnak ezt a látszatgyőzelmét, amellyel látszólag a megszabadító gnosztikus kereszténység fölé kerekedett, a niceai zsinat előzte meg i.u. 355-ben, amelyen többek között a reinkarnáció tanát is eltávolították a kanonikussá tett iratokból. Mai történészek világosan kimutatták, hogy addig az időpontig, azaz mintegy háromszáz évig erősen törekedtek Krisztus igazi követésének a megvalósítására. Egyértelműen elismerik, hogy a gnosztikus törekvéseknek megvolt a minőségük és megvolt a tudás ahhoz, hogy Krisztus igazi követőinek neveztethessenek. A könyvekben és a vallástörténelemben fényes nevekkel találkozunk: Simon Mágus, Marcion, Basilides, Valentínusz, Tiánai Apollós, Alexandriai Klemens és Origenész. A két utóbbi alexandriai a tanokhoz nagy tudománnyal járult hozzá a kereszténység előtti, mégis gnosztikus időkből. Behozták például Heraklitosz Logosz-tanát az őskereszténységbe. A Logosz-tan nem volt valami elméleti hitképződmény, hanem az isteni erő élő tapasztalata, annak eleven tudata, hogy ez az erő belesugárzik a világba élő ige képében és hangként és névként, zengésként és rezgésként nyilvánul meg. Az efézusi Heraklitosz közvetítette tanítványainak ezt az eleven Logosz-hatást; ahogyan egyáltalán a világi katolikus egyház intézményesítése előtt az isteniségből jövő Logosz és Gnózis névvel jelölt erőt elevenen tapasztalták. Gnosztikus iskolák és rejtélyiskolák Krisztus születése előtt és után nagyon ismert és magától értetődően elfogadott berendezések voltak. Csak később, évszázadokkal később száműztek mindent, ami a Gnózis fellépésével és a Logosz működésével függött össze. A Logosz, a Gnózis, a szellemi iskolák, a rejtélyiskolák és az alexandriai iskolák fogalma, és minden, ami a belső kereszténységgel függött össze, veszendőbe ment, mert ezeket a dolgokat megpróbálták kiirtani az emberek tudatából. Az i.u. 380 körül berendezkedő egyház sokáig harcolt mindez ellen, míg végül győzött.

 

Pistis és Sophia

A mi századunk előjoga, hogy a Nag Hammadiban taIált tekercsek révén a világ újra felfigyelt a Gnózisra. A Pistis és a Sophia fogalma alapján kritikus kutatók is rájöttek, hogy az ige mögött egy légköri krisztus impulzusnak kellett lennie érezhető erőként, s hogy a mai kereszténység teljesen külsővé vált, minden ezotérikát és misztikát eltávolítottak belőle, miután ezt az erőt megtagadták és elhallgatták. Az egyház ma már nem képes megfordulni, megtérni, erre késő van már. A Vízöntő-korszak elkezdődött és sugárzásai megteszik a hatásukat. Az emberiség felszabadítja magát minden dogma alól és kilábal az egyházak gyámságából. Kialakul az emberek megkülönböztető képessége. A hideget, a holtat, a megdermedtet és dogmatikust kezdik megkülönböztetni az eleventől, az újtól és attól, ami ihletően hat. Megérzik, hogy a kimondott szóban benne van-e az igazság ereje, vagy csak elméleti és üres-e. Ma már minden korosztály szellemiséget, érezhető vallást és kézzelfogható eredményeket követel meg. Felismerték, hogy csaknem 2000 év kereszténység az emberiséget korántsem vitte tovább, hanem zsákutcába vezette. Az üdvösséget aztán gyakran ázsiai vallásokban és meditációs módszerekben keresik. Nem tudják, hogy a kudarc oka a Gnózis ellenzésében és a Logosz megtagadásában rejlik. Még nem jöttek rá, hogy a Gnózis mindig működik, valójában lehetetlen ellene harcolni és legyőzhetetlen. Ahogyan a nap mindig sütött és ezután is ezt fogja tenni, úgy ragyog a Gnózis is. Az emberiség azt sem tudja, hogy a világon ma újra működik egy valódi szellemi iskola, egy gnosztikus közösség, mely a Logosz erejét terjeszti, egy olyan iskola, amely a kezdet igéjét teszi szóvá, amelyben működik a Pistis és a Sophia ereje is és ahol a Logosz légköri krisztus-ereje jelen van. Általában az sem ismeretes, hogy a mai nagy egyházi intézmény csak háromszáz évig tartó viaskodás után tudott berendezkedni, amikor az eredeti kereszténységet megsemmisítette; ez az egyház nem a Gnózison alapul. Az igazság azonban igazság marad, akkor is, ha évszázadokig fojtogatták. A Vízöntő nemcsak minden viselkedést megváltoztat a világon, hanem az igazságot is napvilágra hozza. A Logosz ereje nélkül, a Gnózis nélkül az emberiség sohasem lesz képes elhatolni a Krisztus igazi megértéséhez. Ezért kellett az egyházaknak kudarcot vallaniuk. A győzelem eleven erejét a berendezkedő egyházak nyilvánosan támadták. A Gnózis követőit eretnekeknek nyilvánították, rágalmazták, üldözték, öldökölték. A Logosz ereje már csak titokban hathatott. A Gnózisnak, az erő ismeretének néhány megrendíthetetlenre, bátorra kellett szorítkoznia. A tömeg számára csak a dogma, a világi nézet állt rendelkezésre. Az erős kezdeményezésből, a nagy impulzusból, az óriási erőkitöltésből, melynek az emberiség megmentésére kellett volna szolgálnia, egy világi hatalmi intézmény keletkezett, mely a keresztényeket kiskorúvá, tudatlanná és függővé tette Az isteni szeretet helyébe a humanizmus lépett, az isteni bölcsességet a teológia váltotta fel, az igaz hitet a dogma szorította ki. A rejtély holt betűvé vált, a megszabadító Krisztuserő helyére egy történelmi alakot ültettek.

 

Az Ifjú Gnózis

Nos, hosszú idők után az embert most megszabadítják tudatlanságától, kisegítik kiskorúságából, kifejtik a kényszerzubbonyból. Sikerül-e az ifjú Gnózisnak az emberiséget visszavezetni az eredethez? Elviszi-e az embereket az őskereszténységhez, mely létezett már a názáreti Jézus születése előtt, és a jövőben is élni fog? A Lectorium Rosicrucianum, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája egy hétszeresen megnyilvánult szellemi iskola, amelyben működik a Logosz ereje. Ezen a hétszeres szerkezeten belül megnyilvánul egy beavató- és rejtélyiskola, amelyben a jelölt alkalmazza a Krisztuserőt, hogy bejárhassa a győzelem ösvényét. Évszázadok után újra felépítettek egy szellemi iskolát. Folytatják a beavatás módját, ahogyan azt a gyakorlatban alkalmazták Egyiptom, Görögország és végül Alexandria rejtélyiskolái és szellemi iskolái. Ezt most már nem szükséges titokban tenni. Hogy a Gnózis hangja a nyilvánosságban elér-e egy olyan hangerőt, hogy az emberek ebben felismerik minden tudás eredetét, az többek között a külső és belső Iskola fejlődésétől függ. Az ifjú Gnózis a nyilvánosság elé lép. A rózsakereszt alatt összesereglett emberek közös, Gnózisra irányuló összpontosítással felhívják a megszabadító fényerőt és válaszolnak a Logosz erejére, mely így kialakítja a Szellemi Iskola élő testét. Az Iskola erőtere emiatt kiterjed, oly erősen, hogy világossága sem az asztrálisban, sem az anyagvilágban nem kerülheti el a figyelmet. A lélekmegújulásra irányuló törekvés szinte szárnyra kap, és sok kereső érzi, hogy elektromágnesesen ehhez az erőtérhez vonzódik. Ez az erőtér közvetíti az egyértelmű filozófiát, mely minden idők egyetemes tanából buzog és az Iskola egész tevékenységében visszhangzik. Ez az egyenesség a dialektikus jellegű világ számára idegennek tűnik, mert a sztatikában, az isteni világban gyökerezik. Az igazságot kereső ember vágyik erre, mert elege volt a végességből és e világ hiábavaló törekvéseinek keringéséből. A régi embernek, a természet termékének nehezére esik ennek az iránynak a követése. Az ember nem képes egyenes irányt tartani, iránytű nélkül szüntelenül körben halad, és ez jellemez mindent, amit ezen a világon tesz. Minden visszatér a kiindulópontjához, minden körben forog. A Gnózis viszont egyenes, egyértelmű, és az elkezdett fejlődéstől sem jobbra, sem balra nem tér el. Ahogyan egy az Isten, úgy csak egyetlen igazság létezik, mely nem alkuszik meg, s amelyet nem lehet elhajlítani. A két természetrend ténye, az isteni világ és a bukott világ létezése egyenes választóvonalat húz az örökkévalóság és a múlandóság között. És ezt a vonalat nem lehet hajlítani. Ezzel a megdönthetetlen és egyenes igazsággal a Rózsakereszt Szellemi Iskolája egyedül áll a világon. De az egyetlen és ősrégi utat képviseli, mely lehetővé teszi a világ legyőzését. Egyre több ember tudatát és ismeretét lehet ehhez a ponthoz elvezetni. Hogy a Gnózis útjára mennyien lépnek rá, az attól függ, hogy a Rózsakereszt Iskolája milyen következetesen halad előttük. Minél egyenesebben halad a helyes úton, annál egyszerűbb lesz sokak számára a követése. Ezért mondja a Biblia, hogy „gyümölcseikről ismeritek meg őket”.

Egy új tudat

 

Tér-idő-rendszerű világunkban, amelyben az anyagból lévő ember él, különböző sugárzási befolyások, sugarak váltakoznak szüntelenül. A Logosz így biztosítja a szakadatlan fejlődést, és azt, hogy semmilyen jelenség se lehessen tartós. Ez a törvény mind az anyag területére, mind pedig az asztrális és éteri szintekre is érvényes.

 

Amit huzamosabb ideig gondolunk, érzünk és akarunk, az alakot ölt. Ezek az alakok aztán nem hagynak el és nem hagynak békében minket, és nem is olyan egyszerű újra feloszlatni őket. Amit gondolunk, érzünk és akarunk, az aztán ezekkel a formákkal, ezekkel az alakokkal van kapcsolatban, ezek határozzák meg az állapotunkat, s fejlődésünk adott pillanatában végleg leszögezik a jellemünket és az életmódunkat. Az emberek különbözők ugyan, környezetüket azonban, kis világukat, aszerint rendezik be, építik fel, ahogyan nevelkedtek, ahogyan megszokták. Azokkal az emberekkel és dolgokkal vagyunk meghitt viszonyban, akikkel és amikkel felnövekedtünk. Ha életünkben valamit jónak tartottak, akkor az jó marad számunkra, akkor is, ha mások más véleményen vannak felőle. Így keletkeznek az életben olyan előítéletek, amelyeket a tárgyilagos megfigyelő nem igazolhat. Ha bármit elég sokáig tartunk rossznak, akkor az rossz marad számunkra. Így keletkeznek finomanyagi vetületek, amelyek a legértelmetlenebb és legvisszásabb állapotokat eredményezik.

A bipoláris, kétsarkú világban mindkét helyzet kialakulhat, a jó is meg a rossz is. A világ leszögezi, hogy mi a jó és mi a rossz, s ezt aztán így is érzik. Ennek alapján az ember úgy véli, hogy nyugodt lelkiismerettel ítélhet. Ez azonban csak előre meghatározott állapotok besorolása. A fogalmakat megkövesedett formákba öntik. E folyamat ellenkezőjét a rugalmasság fogalmával jelölhetnénk. Szüntelen ismétlések az embereknél határozott fogalmak kialakulásához vezetnek, amelyek részükről a tudatot sarkosítják, a tudatnak bizonyos irányú töltetet adnak, ami az ember lényén egy adott pillanatban annyira uralkodik, hogy az embert foglyul ejti. Ennek az embernek a következőkben ezen tudati irányulás alapján kell ítélkeznie és intézkednie, ezen fogalmak, képek és belátások alapján cselekednie, úgyhogy sorsa is ennek megfelelően alakul.

Ez a folyamat nemcsak egyedekre, egyes emberekre jellemző, hanem mindenkire, és a világtérség jelenlegi sugárhatásai még fel is erősítik. Ezek a sugarak az egyik formát átmenetileg előnyben részesítik, a másikat összetörik, lebontják Emiatt bizonyos életforma átmenetileg sokkal erősebben megkristályosodhat, megkövesedhet, mint egyébként lehetséges lenne. Így aztán egyes emberek vagy embercsoportok egy nép, vagy az egész világ eseményeit egy ideig erősen befolyásolhatják. Ennek nem kell mindig erőszakkal párosulnia; megtörténhet ravasz diplomáciai módszerekkel is. Ilyen módszerekkel megkísérelnek bizonyos helyzetet és befolyást akkor is folytatni, amikor ez már a feloszlás állapotában van. Végül a nagy érdekek annyira hátráltatni kezdik egymást, hogy kitör a nyílt viszály. Ugyanez történik kicsinyben és nagyban is. Nagyban háborúkhoz és polgárháborúkhoz, valamint egyéb konfliktusokhoz vezethet, kisebb körben intézmények, cégek, vagy egyes személyek között zajlik le. Mindenki reagál a világtérségükben váltakozó alapáramlatokra. Manapság erősebben, mint bármikor is. Ki mint vet, úgy arat. Amit az emberiség vetett, tehát az emberiség által alakot öltött, az megjelenve visszahat rá.

Említettük a rugalmasságot, mint a megkristályosodás ellentétét. Az ember azonban rugalmassággal sem képes létét tartóssá tenni. A rugalmasságnak az lehet a következménye, hogy az ember megértő, engedékeny, és megpróbálja a konfliktusokat megszüntetni. Ezzel helyzeteket menthet meg, viszályt elkerülhet, félreértéseket tisztázhat. Az így cselekvő ember összhangot teremthet a környezetében. Ezzel azonban felőrli magát, mert az összetűzések nem érnek véget, a konfliktust okozó helyzetek végtelenek és az ellentétek szüntelenül megmutatkoznak. Az ilyennek végül arra a következtetésre kell jutnia, hogy olyan természet-térben él, amelyen az igazi nyugalom és igazi béke teljességgel lehetetlen. Mivel azonban lényében megvan a béke és a nyugalom igénye, elindul megkeresni azt a területet, ahol az ilyesmi létezhet.

 

Elbúcsúzik a világtól

Ezt a keresést az Egyetemes Szerzet támogatja az egyetemes tan közvetítésével és egy ezzel együttműködő sugárerővel. Egy ilyen kezdeményezésre, ilyen impulzusra a mikrokozmoszban lévő szellemszikra-atom is reagál. Aki kezdi megszabadítani magát más befolyásoktól, az újra megkaphatja a szellemszikra-atom sugárzását. Ha újra képes felfogni ezt a sugárzást lényében, akkor az emiatt elkezdődő folyamat kivezeti őt a megszokott természet térségéből egy olyan létállapothoz, amely szerint a világban van ugyan, de nem világi többé, nem ebből a világból való. Arra törekszik, hogy lényébe beköltözzék a nyugalom és az igazi ismeret. Nem mond ítéletet többé sem a természetrend, sem embertársai fölött, mert tudja, hogy ezek egy keringés rabjai, s ezt a keringést csakis egy magasabbrendű tudattal lehet elhagyni, ebből a korból kizárólag egy különös tudatossá válással lehet kitörni. Ő tehát mélyre hatoló belátás alapján lesz rugalmas és engedékeny. A régi bölcsekről azt mondták, hogy lemondtak a világról. Aki ilyet hall és tanaikat tanulmányozza, az ezt legtöbbször valami nehéz feladatnak gondolja. A világot elhagyni azt jelentené, hogy az embernek sok mindent el kell hagynia, önmagával szemben sok mindenben kérlelhetetlennek kell lennie. Ettől sokan visszariadnak. A megszabadító út azonban, a megmenekülés igazi útja egészen más. Mert aki elért ennek a természetnek a határára és a haláltermészet dinamikájának kilátástalanságát világosan belátta, ezt képes áttekinteni, az nagyonis szívesen elbúcsúzik tőle, mihelyt talált valami más életvalóságot.

Evilági létünk célja a tudatossá válás. Elsősorban saját létállapotunk tudatosulása, azután annak a tudatosulása, hogy másik, magasabbrendű életterület is létezik. Az ember csakis egy magasabb tudattal léphet a fejlődés útjára, csakis magasabb tudat alapján lehet őt beavatni a megváltás, a megmenekülés rejtélyeibe. Ezt a fejlődési menetet ábrázolja jelképesen a merkúrbot a két kígyóval. Rudolf Steiner és Max Heindel utalása szerint a merkúrbot két kígyója az ember involúcióját és evolúcióját, a lesüllyedést és a felfejlődést jelképezi. Az egyik kígyó mentén három tekervényt, három fordulatot látunk. Ezek fentről lefelé a Szaturnusz-, a nap- és a holdkorszakot ábrázolják. Ezek alatt a földkorszakhoz jutunk. Ennek a kígyónak a farka azonban nincsen kapcsolatban a másik kígyóéval, az emelkedő vonallal. Az involúció vége, a lefeléhaladás kígyójának farka az ember számára egy mars-feladathoz vezet, egy dinamikus fáradozásba torkollik az önmegvalósítás irányában, melynek abban a tudatban kell csúcsosodnia, hogy a mi természettérségünk minden fejlődése kilátástalan és a feloszláshoz kell vezetnie.

Aki ezt felismeri, és ennek a tudatnak a nyugalma beköltözhet hozzá, a természet nyüzsgése az ő lényében lelassul, mert belefáradt a küzdelembe, annál feléledhet saját, belső szellemi elve, felébredhet szellemszikra-atomja, és ez az atom kapcsolatba léphet az ő tudatával. Így keletkezik az, amit nagyobb, magasabb bölcsességnek neveznek. Ez egy magasabbrendű lét befolyása. Merkúr, az istenek hírnöke megérinti az embert És ennek alapján szállhat át a másik kígyó farkához, az evolúció, a felfelé fejlődés kígyójához, amelyet a földkorszak merkúri feladatával, tehát az új tudatossá válással hoznak kapcsolatba.

A merkúrboton az involúció kígyójáról nem lehet minden további nélkül átszállni az evolúció kígyójára. Erre csak az képes, aki áthaladt a földi lét mélypontján és tudatát ott megfordította, hogy lénye magasabbrendű elve ki tudja fejezni magát ebben az új tudatban. Amíg pedig ez meg nem történik minden embernél, addig a Földön nem ér véget a nyughatatlanság és a háború, az emberiséget újra meg újra le kell bontani és az élet keringése folytatódik

 

Növekvő új tudat

Napjainkban nagy változások vannak folyamatban. A nagy hatalmak és táborok, melyek évtizedekig állig felfegyverkezve szemeztek egymással, gyanakodva figyelvén a másiknak minden mozdulatát, ezzel felhagytak, s emiatt napvilágra kerülnek a kisebb ellenségeskedések, amelyek nem régen még csak a háttérben forrottak. Kitör a nézeteltérés és a széthúzás a népek, a csoportok és fokozott mértékben az egyedek között is. A két nagy tábor rájött, hogy senkinek sem használ és maguknak is csak kárt okoz, ha összeroppantják egymást. Ennek tudata azonban még nem utal a tudat megújulására, ez még nem jelent új tudatot. És a hatalmi táborokban felbukkanó kis viszályok is arra utalnak, hogy sok embernek a tudata erősen korlátozott még, s emiatt számtalan további tapasztalatra van szükségük.

Ugyanakkor bizonyos befolyás arra kényszerít, hogy az emberek megnyissák belső világukat, azaz egyre mélyebbre ható tapasztalatokat szerezzenek. A különbözőségek emiatt még világosabban előtérbe lépnek. A világ a változás időszakában él, és az embereket a változások megvalósítására sürgeti. Hogyan viselkedjen a Szellemi Iskola tanulója ezekben az időkben? Azt tanácsolják neki, hogy járjon az ösvényen és ne fogjon pártot semmilyen összekülönbözésben sem. Ugyanis minden állásfoglalás belerántja őt a dialektikus erők játékába, ami aztán tudatát és lelkét elfoglalja, rabul ejti. Aki felismerte a természet működését és fajtáját, aki dialektikus lénye viszonylataiban belefáradt a küzdelembe, az semmi másra sem vágyik erősebben, mint hogy belsőleg elállhasson, elbúcsúzhasson ettől, s ezzel teret engedjen, utat készítsen a magasabb tudat számára. Hogyan kell elkezdeni az ösvényenjárást? Hogyan keletkezik új tudat? Ennek kezdete egy lelki pillanatban rejlik. Ezt a pillanatot, ezt a pontot nem lehet elméleti módszerrel megtalálni. Az a pillanat ez, amikor a tapasztalat megérett és az ember elérte a természet határait, korlátait. Ez egy olyan belső valóság, amelyet a tanuló nem kieszközöl, hanem amelyben önmagára talál. A tökéletesedésre irányuló törekvés a dialektikában tulajdonképpen értékes és értelmes, mert a fent ecsetelt tapasztalatokhoz, nagy élettapasztalathoz vezet. A nagy német költő, Goethe, azt írja „Faust” című eposzában: „Aki törekedve fáradozik, azt meg lehet váltani”.

Az új tudat, mely akkor keletkezik, ha az ember feltárja magát a szellemszikra sugárzása számára, ezen a világon van ugyan, szóval az emberlényben keletkezik, de már nem ebből a világból való. Túltett minden viszályon, mindenek fölött áll.

Az ember fogsága

 

Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!

Petőfi forradalmi kiáltványa nemcsak 1848. március 15-én volt érvényes. Az ember rabságának ténye sokoldalú. Lényegében a tudatlanság, a szellemtől való elválasztottság miatt keletkezett és áll fenn. Hogy rátérhessünk a kilábalás, az üdvösség útjára, ahhoz fel kell ismernünk szentségtelenségünk lényegét. Hogy a széntségtelenséghez bilincselő béklyókat feloldozhassuk, ahhoz meg kell ismernünk a gubancokat, bilincseink zárait.

 

Itt van például elsősorban a karma, a sors fonadéka. Az isteni rendtől megvált mikrokozmosz, a halhatatlan emberlény megtestesülésről megtestesülésre a szentségtelen tettek sorozatát vitte véghez, amelyek semmilyen tekintetben sem egyeztek az isteni renddel. E tettek következményei összegyülemlenek a mikrokozmoszban, ebben a kis világban és befolyásolják a sorsot az újabb inkarnációkban, okokként hatolnak be minden további megtestesülésbe, hogy ott sorozatosan keletkeztessék okozataikat. Ezeknek a tetteknek a hatásait elektromágneses fókuszoknak, gócoknak képzelhetjük el, amelyekben és amelyeken keresztül a leélt megtestesülések eredménye szentségtelen asztrális tűz formájában ég és rezeg. Ezeket a gócokat egy mágneses rendszer tárolja impulzusok formájában a mikrokozmikus gömb belsejében, az úgynevezett aurikus lényben. Az aurikus lény – azaz karma – tüzének alapképlete szerint kapcsolódik össze a mikrokozmosz újra meg újra egy hozzá illő személyiséggel. A mikrokozmosz egy anyagcserefolyamatban él. A kozmoszból erőket vonz, amelyeket a személyiség a cselekedeteihez, gondolataihoz és érzéseihez felhasznál, és ezeket az erőket a személyiséggel való feldolgozás és átalakítás után újra kisugározza, leadja, közli környezetével. Egy mikrokozmoszba azonban kizárólag olyan erők képesek behatolni, amelyek megegyeznek a saját rezgésével, azaz aurikus lénye képletével. A karma képezi úgyszólván a szűrőt, mely a mikrokozmosz számára alkalmas erőket beengedi, az alkalmatlanokat pedig távol tartja. A személyiség emiatt a karma rabja. Mert csakis az aurikus lény által engedélyezett erőket kaphat kézhez. Mivel azonban az aurikus lény az isteni tervtől eltérő szentségtelen erőkből keletkezett, a kozmoszból felvett erőket is szentségtelenné torzítja el. Így kényszeríti az aurikus lény az őbelőle áradó erőkkel a hozzá tartozó személyiséget szentségtelen cselekedetekre.

Ezek az elektromágneses rezgések a belélegzett levegővel kerülnek a személyiség rendszerébe, Egyrészt a tüdőn keresztül közvetlenül a vérbe jutnak, másrészt az orron keresztül, a rostacsonton keresztül az agyhoz jutnak, különösen az agyalapi mirigyhez, ahonnan kiindulva az idegközeg, a kígyótűz, a hormonok, végül pedig a vér segítségével az embert cselekvésre kényszerítik. Így raboskodik az egész mikrokozmikus rendszer a sors hálójában. Ez azonban az ember számára nem képezi börtönének minden falát, hanem lentről egy másik bástya épül köréje amiatt, hogy a bukott dialektikához, a múlandó világhoz tartozik. Természetben születettsége miatt a személyiséget lényegében az önfenntartás és önvédelem ösztöne hajtja, a törekvés, amely erre a világra irányítja a kívánságait. Egész gondolkodása, érzése és akarása erre néz. Létösztöne kívánó tényezőként rezeg a vérében. Emiatt minden gondolatot a teljesülés vágya kísér, mely új energia-fókuszként rezdül a mikrokozmosz lélegzőterében és az atipikus lényt arra készteti, hogy a kozmoszból a gondolat megvalósításához szükséges étererőket vezesse a személyiséghez.

Így egy circulus vitiosus, szinte megszüntethetetlen kölcsönhatás keletkezik az aurikus lény és a személyiség között. Elengedhetetlenül szükségük van egymásra saját létük fenntartása érdekében, mindkettő mindent megtesz a másikért, hogy amaz életben maradjon, hogy ezzel a saját létét is biztosítsa.

 

Az emberi közösség múltja

Nos, a személyiség vérében nemcsak saját rendszerének szentségtelen tüze ég, hanem vérrokonain, szülein keresztül, az ő vérfajtájukon és az abban rezgő karmán keresztül, biológiai ősein keresztül összeköttetésben van minden emberrel. Mindenki a mások bilincsét és Iebilincselőjét képezi. Ahogyan pedig a mikrokozmikus karma elektromágneses térhatást kelt az aurikus lény képében, úgy az egész mai emberiség élethulláma is egy óriási elektromágneses asztrális övet képez bolygónk körül. Ez az öv mindenkire hat, egyetlen ember sem kivétel, rezgései mindenkit befolyásolnak.

Eddig tehát négyszeres falat fedeztünk fel a lény körül, két egyénit és két közöst, melyek egymást támogatják, éltetik és erősítik. Ötödik is létezik azonban. Ennek lényegét csak akkor tudjuk megérteni, ha ennek a rendszernek, ennek a szerkezetnek a rabját az eredeti mikrokozmoszt, az eredeti lelket vizsgáljuk. Isten szellemének egykori dicsőségéből immár csak egyetlen atom izzik az emberben. Ez az atom el van temetve mélyen a személyiség központjában, s onnan próbálja észrevétetni magát szüntelen rezgéssel, hogy a személyiségnek hírt adjon az eredeti birodalomról és emlékeztesse igazi feladatára és rendeltetésére, ami szerint Isten ábrázolójának kellene lennie, hogy kis világát visszavezethesse igazi hazájába. Így keletkezik a személyiségben egy vágyakozás, mely a mulandóságot és halált nem ismerő világra irányul. Erre az életre utalnak a szentírások is, a szeretet, az igazság, az igazságosság, szabadság, szépség, jóság, békesség és mindenekelőtt az örökkévalóság életéről beszélnek.

A létéért érzett aggodalom és félelem miatt a személyiség, melyet az önfenntartás ösztöne ide-oda hajszol a dialektika végletei között, általában félreérti Isten birodalmának és az abszolút értékeknek az ígéretét, önmagára vonatkoztatja, s a halálvilágban próbálja azokat átélhetőséggé tenni. Ez húzza fel a börtön ötödik falát. Megtapasztalja a szellemszikrának saját isteni hazájára irányuló vágyakozását, s eme érintés alapján azt hiszi, hogy egykor ő maga volt ez az istenfia, s úgy véli, hogy művelődéssel és fejlesztéssel újra felemelkedhet ehhez az állapothoz. Önmagát tehát isteni jelleggel ellátva vetíti a jövőbe. Az „egyenlők vonzzák egymást” törvény alapján az ilyenfajta gondolatképek összefolynak, a különböző embereknek ezen elképzelései összesereglenek és hatalmas energiagócokat képeznek, melyek egyre erősödnek, sőt megelevenednek, minél többen és határozottabban éltetnek ilyen gondolatokat. Saját életre tesznek szert. Számtalan ilyen prototípus létezik, mely újabb és újabb ruhákba öltözve a mindenkori időszak minőségéhez igazodva az emberiségen korszakok óta uralkodik. Így keletkezett egy őrületvilág, az emberi gondolatok és érzések tükröződésének világa, amelyet rémek és képzelt lények élő fantomjai kormányoznak, amelyet az ezekre gondolók éltetnek és tartanak fenn, azok az emberek, akik ebben az őrületben hisznek és sugallatainak engednek. Az őrületvilág persze mindent megtesz, hogy a rögeszmék meghízzanak és az emberiség ebben az összefüggésben továbbra is sötétben tapogatózzon. Hogy a tudatlanság megmaradjon, arról ezen a látható világon óriási intézmények gondoskodnak. Többek között hatalmas vallásos berendezések, melyek eredeti feladatukat, Isten bölcsességének hirdetését, elfelejtették. Nem tudatják már az emberiséggel, hogy mennyire mélyre süllyedt, bukásának körülményeit nem ismertetik (maguk sem ismerik), s emiatt a szentírás tanait is félremagyarázzák. Hívőiket mágikus szertartásokkal kötözik az őrületvilághoz és a halál utánra megígérik nekik az örök életet ebben a rögeszmevilágban, ha az ő tanaikhoz és dogmáikhoz igazodnak. A politika és a nyilvános élet vezetői már régen nem ismerik ennek a dialektikus világnak a törvényszerűségeit. A tükörszféra urai észrevétlen sugallatainak hatására az emberiségnek az örökkévalósághoz tartozó értékeket igérnek meg; a szabadságot, az egyenlőséget, a testvériséget, sőt – mint manapság – a világbékét; de kudarcot kell vallaniuk. Mindazonáltal etetik a rémeket és fantomokat, az embereket a barikádokra hívják, hogy ötleteiket testi erőszakkal juttassák érvényre. Nem ellentmondás-e azonban, ha a szabadságot erőszakkal és kényszerrel kell kiharcolni? Mindazoknak kudarcot kell vallaniuk, akik – talán isteni eszmények ösztönzésére – ezeket az eszményeket egy múlandó világon a múlandóság eszközeivel akarják megvalósítani. Ezen a világon azonban „senki sem jó, egyetlen egy sem”. A humanisztikus mozgalmak is félreismerik ezeket az összefüggéseket.

A tudomány abban a hiedelemben él, hogy hamarosan uralkodni fog az életen és halálon, azaz elő tudja majd állítani az életet és korlátlanul fenn tudja tartani. Mindezek a világuralom után nyúlkálnak, de tehetetleneknek bizonyulnak az idők folyásával és ennek belső törvényeivel szemben. Sőt, ezeket a törvényeket még csak nem is ismerik. Magától értetődik és vitathatatlan, hogy a szükségbe jutott embertársunknak segítenünk kell. A nagy tévedés azonban annak az elképzelése, vagy hite, hogy a szükség, a függőség, az igazságtalanság, a háború és a halál egykor örökre megszűnnek ezen a világon. Isten birodalmát ezen a világon, ebben a múlandó dialektikában megalapozni és megépíteni akarni minden időkben is a klasszikus Júdás-cselekedet, az ősrégi árulás, amellyel az emberiség önmagát béklyózza meg, kötözi ehhez a világhoz. Van-e kiút? Van! Még a sötétségnek és összegabalyodásnak ebbe a világába is lehatol az isteni világ világossága az emberekhez és megérinti az erre érzékeny szíveket. Az embernek segít belső vágyát a helyes irányba terelni. Iskolák, melyekben ez a világosság tudatosan hatásos, közlik az emberrel az üdvösség üzenetét eredeti formájában és megmutatják az ember maga alkotta poklából kivezető egyetlen utat. Az ember nem képes vágyaktól mentesen élni, mert a vágyakozás tulajdonsága kezdettől fogva a lényébe ültettetett. Ez az az erő, mely az istenterv tökéletesítésére ösztönöz. Az embernek ezt csak fel kell ismernie, meg kell tudnia, és felismeri az arra irányuló kísérletek ezrei segítségével, hogy ezt a tüzet a világ dolgaival próbálja eloltani. Ha ezekbe a kísérletekbe egyszer belefárad, abban a pillanatban, amikor észreveszi, hogy kultúrája tetőpontján egyetlen lépéssel sem került közelebb Istenhez, automatikusan felmerül benne a kérdés, hogy „hol a hiba, mit csinálok helytelenül, mi az életem igazi célja és hogyan lehet ezt elérnem”. Az ismeret bontani kezdi a falakat, s az embernek meg lehet mutatni az utat, amelyet a zsoltáros találóan ecsetel: „szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.” Ahogyan ez a földi börtön a világra vágyás mágneses vonzása alapján, a világ erőinek kívánása során keletkezett, úgy el is lehet hagyni az összefüggések felfedezése, a belátás révén, mely ahhoz vezet, hogy az ember ezután vágyakozását az igazi mennyei világra irányítja és önkéntesen átadja magát az üdvösség erőinek.

A nyolcadik és a kilencedik szféra

(Nag Hammadi VI. Kódex 56,22-60,10)

 

Uram, adj nekünk bölcsességet a hozzánk elhatoló hatalmasságod szerint, hogy beszélgethessünk az ogdoádéról és az enneádéról. A hebdoádét már elértük, mivelhogy jámborok vagyunk és mindenkor a te akaratod szerint cselekszünk. Mert a te útjaidon jártunk és a gonoszt magunk mögött hagytuk, hogy hozzájussunk a látáshoz.

(Hebdoáde: a hetedik szféra, amelyben a még testben lakozó új lelkek tartózkodnak. Ogdoáde: a nyolcadik szféra, ahol a testtől megszabadult lelkek laknak. Enneáde: a kilencedik szféra, a tökéletesség, a szellemlélek területe.)

 

Uram, ajándékozz meg minket a valósággal az ábra segítségével; add meg nekünk az ábrázoló – amelyben semmi hiányosság sincsen, a képviselő – ősalakjának megpillantását, fogadd el tőlünk, amit dicséretünkkel kieszközöltünk, a pleróma másolatát, és ismerd el a bennünk ható szellemi erőt. Mert te lelkesíted a mindenséget, te ősalkotás, belőled jött a teremtés. Az önmagát nemzőnek a megteremtése általad jöhetett létre. Te vagy minden teremtett lény teremtője. Fogadd el tőlünk a szellemi áldozatokat, amelyeket felküldünk teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes erőnkből. Mentsd meg a bennünk lévőt és ajándékozz meg a szellemi bölcsességgel.

  • Szeretettel csókoljuk meg egymást, fiam. Örvendj: Onnan ugyanis eljön hozzánk a nemlétezés ereje.
  • Látom, igen, kimondhatatlanul határtalan távlatokat látok!
  • Hogy is mondjam neked, fiam… attól a pillanattól kezdve, hogy… a területek. Mint… a világmindenség? Én vagyok a szellem.
  • Én is látok egy szellemet, mely a lelket mozgatja; látom azt, szent elragadtatásban, aki mozgat engem. Te erőt adsz nékem. Látom önmagamat! Beszélni akarok. De félek! Megtaláltam a hatalom eredetét, mely minden hatalmat felülmúl és semmilyen eredete sincsen. Látok egy forrást, amelyből az élet buzog.
  • Mondtam, fiam, hogy én vagyok a szellem.
  • Láttam, ami szavakba nem foglalható.
  • Az egész ogdoáde, fiam, és az ott lakó lelkek, és az angyalok dicséretet énekelnek csendben. Én azonban, a szellem, tudom (hogy mit énekelnek).
  • Hogyan éneklik dicséretüket, Atyám?
  • Odáig jutottál, hogy nem lehet tovább beszélni veled!
  • Hallgatok, Atyám, a csend segítségével dicséretet énekelek neked!
  • Mert én vagyok a szellem, ismerem a szellemet, Hermész, akit nem lehet magyarázni, mert önmagában van a meghatározása. Ujjongok azonban, Atya, mert látom mosolyodat, és a világmindenség örvend. Nincsen tehát olyan teremtmény, melynek nélkülöznie kellene bármit is, mivelhogy tőled kapta életét, mert te vagy minden város minden polgárának mestere. A te gondosságod megőriz, Szólítalak, Atya, Eonok Eonja! A szellemi erő isteni, és egy szellemi erőt esőztet mindenkire. Mit mondasz erre nekem, Atyám, Hermész?
  • Semmit, fiam, isteni kötelességünk az elrejtett dolgokat elhallgatni.
  • Ne hagyd, Triszmegisztosz, hogy lelkem nélkülözze az isteni látomást, mert hatalmad – minden tér mestere – mindenre kiterjed.
  • Folytasd a dicséretet, fiam, és a csend által beszélj. Bármit kérsz, a csendben kérd.

Amikor dicséretét befejezte, felkiáltott:

  • Atyám, Triszmegisztosz, mit mondjak? Ezt a világosságot kaptuk, s most tebenned látom ezt az egyetlen színjátékot. És látom az ogdoádét és a benne lévő lelkeket, s hogyan énekelnek az angyalok dicséretet az enneádénak és az enneáde hatalmainak. És látom azt, akinek hatalma van mindenek fölött, aki a szellem által alkot.
  • Jó, hogy mostantól kezdve hallgatunk, ne beszélj a látomásról elhamarkodottan! Mostantól kezdve dicséreteket kell énekelnünk az Atyának, egészen a testünk elhunyásának pillanatáig.
  • Amit mondasz, Atyám, azt én is akarom tenni. Dicséretet éneklek önmagamban.
  • Mivel önmagadban nyugalomra találtál, a dicshimnuszaidra kell irányulnod, mert megtaláltad, amit kerestél.