A fényhordozótól a fényhozóhoz

 

Egy szellemi iskolában az a munka előfeltétele és sajátossága, hogy el kell jutni a saját lényen végzett munkától ahhoz a munkához, mely a saját lényből végzendő el. Mi lesz ekkor személyes problémáinkkal?

 

„Szívesen cserélnék veled!” Ezt rendszerint gondterhelt arccal mondjuk. Mások problémái a sajátunkhoz képest gyakran jelentéktelennek, sőt banálisnak, szokványosnak tűnnek. Van-e azonban az életnek problémamentes időszaka? Ha megoldottak egy problémát, vajon hosszabb ideig elégedettek és boldogok voltak-e? Nem az történt-e, hogy éppen egy probléma megoldása vezetett nagyon is hamarosan újabb gondokhoz?

Úgy tűnik, hogy problémáink és gondjaink sohasem oldódnak meg teljesen. Mégis él bennünk a sejtelem, hogy lehet megoldást találni. Ez azonban nyilván egy másik síkon keresendő. Itt viszont nemcsak arról van szó, hogy a problémákat megoldjuk, hanem azt kell megszüntetni, ami a problémákat okozza. Mit jelent ez? Ki vagy mi okoz problémákat? Természetesen az én, az „Ego”! A problémának az énünkben kell rejlenie. Azt lehet mondani, hogy maga az „én” a probléma, tehát legegyszerűbb lenne az éntől megszabadulni. Csakugyan, mi ez az „én” tulajdonképpen? El lehet-e képzelni valami létállapotot az „én” nélkül?

Értelemmel vagy akarattal lehetetlen megoldást találni. Végeredményben csak arról van szó, hogy megszabaduljunk egy tévedéstől, mely az énnel van kapcsolatban. Hogy ennek a megtévesztő tévedésnek tudatára ébredjünk, fel kell ismernünk, hogy az én étlapja egy végzetes elszakadás. Ez az elszakadás számunkra természetes, sőt azt lehet mondani, hogy éppenséggel ez az én természete. Ez hatja át életterületeinket. Mindenekelőtt nézzük meg kissé közelebbről az „én” alkatát, szerkezetét.

 

Gyújtópont-tudat

A gyűjtőlencse úgy gyűjti össze a nap sugarait, hogy egy pontban, a gyújtópontban nagy hő keletkezik. A hatás annál nagyobb, minél erősebben süt a nap és minél jobb a lencse minősége és irányítottsága, beállítottsága.

Hasonlóképpen énünk is egyfajta gyűjtőlencsét képez, melynek gyújtópontja a tudat. Ez a gyújtópont a homlokcsont mögött, a két szemöldök között található. A tudatban találkozik az a sokrétű belső impulzus, ösztönzés (természet-erőink) és azok a külvilági hatások (az érzékszerveken keresztül), melyeket az én nem szűr ki. Ezek az én által beengedett ösztönzések összeállnak a tudatban és hatásukra keletkeznek tudatos cselekvéseink, valamint reakcióink. Ezek elsősorban gondolkodásunkban és érzésvilágunkban mutatkoznak meg. Mindegy, hogy ezek a gondolatok pozitívak vagy negatívak, helyeslőek vagy elutasítók. Cselekvésünk is az én minősége szerint alakul. A gondolkodást, az érzést és a cselekvést így a véren és a többi életközegen keresztül a természeterők működtetik és tartják fönn.

Ebből könnyen felismerhető, hol van problémáink eredete. Gondolkodásunkból, érzéseinkből és cselekvéseinkből keletkeznek, amelyek viszont szintén az önérvényesítéssel magyarázott természeterőkből fakadnak. Úgy tűnik, hogy a fogság teljes, a börtön falában még csak repedések sincsenek. Minden kísérlet, mellyel gondolataink, érzéseink vagy cselekedeteink területén megoldásra törekszünk, helyzetünket csak nehezíti és még bonyolultabbá teszi.

Mihelyt azonban sikerül ezt a keringést magasabbról szemlélni, azonnal más erőhatással bíró új gyújtópontban állunk. Ezt a magas szempontot csak önmagunkban, saját középpontunkban, szívünk mélyén találjuk meg. Erről a biztos helyről szemlélhetjük az akadályozó problémákat a szükséges távolságból, az igazság lényében.

E közvetlen tapasztalásból fakadó felismerés alapján az igazság, maga a Gnózis szabadít meg bennünket. Az igazságot felfogni annyit jelent, mint felismerni az isteni törvényt, ami a szeretet. Ezért szól így az írás: „Az igazság tesz szabaddá titeket.” Ekkor válik lehetővé az áttérés a saját lényen végzett munkáról arra a munkára, mely a saját lényből végzendő el. Elkezdődhet a munka a középpontból, a közreműködés a közös munkában.

A megszabadító magatartás tehát abban rejlik, hogy ebben az új tudati gyújtópontban a szívben tartózkodunk és ezt lehetőleg ritkán hagyjuk el. Mert csak erről az új őrhelyről szüntethetők meg a régi gyújtópont által kiváltott nehézségek, a bonyodalmak megoldódnak, valóban fejlődés következik. Ezt a gondolkodás példájával lehet megmagyarázni.

 

Az én és a gondolkodás

Az imént mondottuk, hogy az én sajnálatos elszakadás következménye. A megoldás tulajdonképpen egyszerű; csak az iskolai oktatásra kell visszaemlékeznünk, amikor megtanítottak arra, hogy az alany és a tárgy elvileg egymástól elkülönül, de egymást feltételezi. Az alany és a tárgy valóban nemcsak feltételezi egymást, hanem egységet is képez: az én a gondolkodás és a gondolkodás az én. Abban a piIlanatban, amikor ezt az összefüggést közvetlenüI tapasztaljuk, az énen kívül állunk. Úgy találjuk, hogy az én, a gondolkodás, minden problematikus tartalmával valami tőlünk független dolog. De hol állunk mi? Hol található most tudatunk gyújtópontja? ValószínűIeg továbbra is a fejünkben van, amikor azt mérlegeljük, hogyan tudnánk megszabadulni szorongató, gyötrő gondolatainktól. De ezzel nem jutunk előbbre. Ismeretelméleti tornagyakorlataink a „gondolkodom, tehát vagyok” képlet szerint, hamarosan kimerültséget okoznak Mert a gondolati munka mindig énszerű és az énszerű tudat mindig csak a tér-időbeli eseményeket észleli. Csak egyetlen hely van az emberi szervezetben, mely valóban továbbsegít, amely a töredékes egocentrikus, énközpontú tér időbeli gondolkodásból kivezet; ez a szívben található. Ott van az érintkezési pont az Abszolúttal, az igazi léttel, az igazi élettel, mely nem ismer sem problémákat, sem gondokat. A szívben található az új gyújtópont az új erő hatékonysággal, erőtevékenységgel: mert csak a szív képes ezeket a másfajta erőket magához vonzani. A kérdés most az, vajon szívünket előkészítettük-e arra, hogy az új erőtevékenység megvethesse a lábát bennünk. Ennek ugyanis a szív kitárása, a Gnózisba vetett bizalom az előfeltétele. Ez a hívő állapot – amelynek semmi köze a személyiség gondolkodásához, sem érzéseihez – azután valóra válik, a tulajdonunk lesz

 

Az én és a fájdalom

Vegyünk szemügyre egy másik összefüggést; a fájdalomhoz való viszonyunkat. Ragaszkodunk világi kapcsolatainkhoz Ezek a függőségek olyanok, mint a narkománia. Olyan szenvedélyesen ragaszkodunk ehhez a világhoz, mint a narkomániás a kábítószerhez. Természetesen minden szenvedélynek, függőségi viszonynak megvan az oka; ez lehet fájdalom, félelem, vágy, amit a függőséggel járó viselkedés elnyom.

Aki függőségeitől, szenvedésétől meg akar szabadulni, annak fel kell adnia gépies függőségi szenvedélyét Ez azt jelenti, hogy be kell látnia függőségi viszonyait, készen kell lennie az elválasztottság érzéséből adódó fajdalmait elviselni, félelmeit kihordani, szóval keresztjét hordani. Ha azonban a kiutat megpróbálnánk gondolkodásunk segítségével megkeresni, az nem fog sikerülni, mert ezáltal szakadást hozunk létre magunk és a szenvedés között. Szívesen elsiklunk a tény felett, hogy az én maga a szenvedés; az én és a szenvedés egy és ugyanaz.

A fájdalom kioltásának egyetlen útja van. Krishnamurti e folyamatot a következőképpen ecseteli: „Egészen és teljesen ki kell tartani ebben az érzésben (a fájdalomnak ebben az érzésében), anélkül, hogy megneveznénk, anélkül, hogy értelmünkkel felfognánk anélkül, hogy előle elmenekülnénk, anélkül, hogy érzék feletti dolgot csinálnánk belőle, tehát minden hasonló eljárás nélkül, melyeket a gondolkodás hív elő. Ha mármost ez a fájdalom a gondolkodás számára nem hozzáférhető, akkor ez azt jelenti, hogy az ember teljesen eggyé válik a fájdalommal. Az ember maga lesz a szenvedés, és nem próbálja leküzdeni. Ha már semmi más nem létezik ezen a szenvedésen kívül, akkor eltűnik. A fájdalom csak a szétforgácsolt gondolkodásban képes fennállni. Amikor tehát szenvedsz, maradj meg ebben a fájdalomban egyetlen gondolat nélkül, úgy, hogy a szenvedés teljes legyen. Erősen kitartani a szenvedésben nem azt jelenti, hogy szenvedek, hanem azt, hogy magam vagyok a szenvedés. Ilyen módon nem kerül sor szétforgácsolódásra. Ebben a teljességben, amelytől az ember nem igyekszik elszakadni, a fájdalom eltűnik.” Akkor én-tudatunk elcsendesedik. A gondolatok, érzések, érzelmek és érzékelések szakadatlan áradata elapad. Egység keletkezik: a csend egysége, gondolkodás és cselekvés nélkül. A tudat első ízben érzékeli önmagát tér-időbeliségében; alany és tárgy egyesült.

 

Az igazi munka

Ha ezt felismertük, tapasztaltuk és átéltük, csak akkor vagyunk képesek az igazi munkát elvégezni, amelyet nem korlátoznak az idő és a tér bonyodalmai. Csak ha az agyban csend lett, válhat hatékonnyá az Abszolút ereje. Az Abszolút erején keresztül, mely a szív ősatomján át árad be, nyilvánul meg számunkra egy új törvény, az igazi szeretet törvénye.

Készek vagyunk-e megengedni, hogy ez a törvény bennünk hatásossá váljon? „lgen, természetesen, hiszen ez magától értetődik!” – mondjuk. Már az első konkrét helyzetben azonban, amikor a szeretet törvénye alkalmazást nyer, elillan a lelkesedésünk. Észrevesszük, hogy az igazi szeretet munkával jár: munkával az önmagunk legyőzése, az én-elhalás és a kereszt hordozása tekintetében. Az ilyen dolgok nagyon hamar meggondolásra késztetnek; körülnézünk, találunk-e valami hátsó kiskaput, merre vannak a jólismert régi törvények és pszichológiai játékszabályok, melyek talán megmenekítenek. Visszaút azonban nincsen többé. A Gnózis erejében a régi törvény kiűzetik mikrokozmikus életterületünkről. Az ehhez a világhoz fűződő kötöttségek, még a kellemesek is, felbomlanak. Akaratunk itt nem tehet semmit. Elegendő, ha a kötöttségek áIdatlanságát belátjuk, és engedjük, hogy a Gnózis munkálkodjék.

 

A munka haszna

Hol van ennek a munkának a haszna? Kettős haszna van, egyéni és közös. Az új álláspontból nyert belátás belső egyensúlyhoz vezet, ami nyugalom és tisztaság, Ez lehetővé teszi, hogy a Gnózis-erő beáramoljék és működésbe hozza a halhatatlan lélek központját. Krisztus visszatérése akkor egyéni valósággá válhat. Másodszor: a Gnózis-erő transzmutálódik, azaz az új lélek átalakítja és újból kisugározza azt. Ez a transzmutált erő voltaképp a legértékesebb. Ha ez az erő egy csoporton belül kapcsolódik össze, akkor különleges jellegű közös erőtér jön létre. Ebben az erőtérben képesek vagyunk teljesíteni megbízatásunkat ebben a világban.

A megbízás úgy szól, hogy működjünk közre a számtalan szétszórt fényrészecskének a Gnózis egységébe való visszatérésében. „Az igazság evangéliuma” ezt a következő szavakkal írja le: „Ahogyan a megismerés szertefoszlatja a tudatlanságot, ahogyan a sötétség eloszlik a fény előtt, úgy tűnik el a fogyatékosság, tökéletlenség a tökéletességben. És ettől a pillanattól kezdve eltűnnek a külső megjelenési formák is. Beleolvadnak az egységbe, mert minden különbözőség egyforma lesz, amikor az egység a világ térségeit befejezi.

És az egységen keresztül mindenki megkapja önmagát. Mert a megismerésben mindenki megtisztul a sokféleségtől az egységbe, azáltal, hogy az anyagot önmagában tűzként felemészti, a sötétséget a világossággal, a halált az élettel eltörli.

Ezért, aki megnyitja önmagát a Gnózisnak, az valóban új távlatokat tár fel a világ és az emberiség előtt. Fénynyílást képez e világ sötétségében. Kaput létesít azoknak, akik a fény útját keresik.

Így tehát az új tudatállapotból végzett munka abban áll, hogy a szeretet törvényének belsőleg kapott tanát kifelé engedjük megmutatkozni, mint az Abszolútnak, a Tökéletesnek látható, határozott, érzékelhető tanúbizonyságát.”

A középpontból élni

 

„Keresd először Istennek országát és minden más megadatik néked”. A szellemlélekember gnosztikus életvitelében tökéletesen teljesül ez az egyetemesen érvényes elsőbbségi rend. Aki Isten országát részesíti előnyben, annak az életében minden egyéb ehhez alkalmazkodik. E természet emberének feladata van a mikrokozmosz fejlesztési tervében. Itt a külső fog a belső után igazodni. Elsősorban mindig az új lélek felépítéséről van szó. Mindig a lélekelvből fakadó új tevékenység és cselekvés a fontos, olyan lelki hatóképesség, mely az énközpontú tevékenységgel és cselekvéssel összeegyeztethetetlen. Hogyan munkálkodunk és cselekszünk a lélekelvből? Elmélyült gondolkodással, önátadással, és minden tisztátalanság, minden énközpontúság semlegesítésével.

Mert a kereső ember – ha minden jól megy – belsőleg oda tér be, ahol az én nem létezik; az igazi nyugalom és csend belső világába: a szívbe, az élet „jobb partjára”. Mert csak a szívben, a szív rózsájában található meg az istenfiaság, a megbékélés, az énközpontú, dialektikus törekvés számára érinthetetlen hely. Ha helyesen irányul és egyre mélyebbre hatol ehhez az egyetlen életmaghoz, mely szinte légüres tér a dialektika közepén, a Gnózis jelöltje képes lesz belépni a tisztulás és megújulás folyamatába. Átengedi magát ezeknek a folyamatoknak a manicheus felhívás értelmében: „Tisztíts meg, Istenem, tisztíts meg belül és kívül is. Tisztítsd meg a testet, a lelket és a szellemet, hogy a fénycsírák növekedjenek bennem, és fáklya lehessek. Engedd, hogy láng legyek, mely bennem és körülöttem mindent fénnyé tesz.” (Mani: „ Gyöngydalok”, Manicheus Szövegek)

 

A szívből és a lélekből élni

Igazi tisztulás csak a csendben lehetséges. Igazi csend kizárólag az eredeti lélek szigetén található, mely mélyen elsüllyedt az emberben Ezt a szigetet olykor Pathmosnak nevezték, a magány szigetének, mely minden keresőnek kilátásba helyezi az Istennel való egyesülés nagy ígéretének beváltását. Aki így képes egyre mélyebbre hatolni a szívszentélybe, az az új ember születési helyén áll. A szív ekkor már nemcsak a nyugalom és a magányosság helye, hanem a táplálkozás és az újjászületés helye is. Akkor minden rejtett megnyilvánulhat. „ Mírdad könyvé”-ben azt olvassuk: „Az imádkozáshoz sem ajkakra, sem nyelvre nincs szükségetek. Sokkal inkább szükségetek van csendes, éber szívre, uralkodó kívánságra, uralkodó gondolatra és mindenek előtt uralkodó akaratra, mely sem nem kételkedik, sem nem tétovázik. Mert a szavak terméketlenek, ha a szív nem tudatos és nincs jelen minden szótagban. És ha a szív jelen van és tudatos, akkor jobb, ha a nyelv aludni tér és elbújik a lepecsételt ajkak mögött.”

„Kérni annyit jelent, mint az önvalót úgy hangolni, hogy tökéletes összhangba kerüljön azzal, amit az ember kér.” (Mikhail Naimy: „Mirdad Könyve” 13. fej. Rozekruis Pers, Haarlem.)

Az életmaggal, a szív rózsájával, a csend rózsájával való tudatos egyesülés útján az ember az élet kerekének tengelyével lép kapcsolatba. Ez az élet eredeti értelmével való egyesülés. A természetember értelmetlen élete a szív rózsájából történő lélekszületés által értelmes életté válik. Az igazi életmaggal összekapcsolva az ember képes lesz az életet újra a helyes mederbe terelni. Életének kereke újból egy élő középpont körül forog. Az igazi lélekből él. Új ifjúság kezdődik. Ha azonban az ember a középponttól eltávolodik, a maglélektől elfordul, akkor nem bír többé élete eseményeivel. Életének fonalai kicsúsznak a kezéből és az életerő minden irányba szétárad, elszökik. Már nem a „közép urának” kezét fogva él.

Aki ugyanis a középpontból él az bátor és igaz. Ebben a magatartásban a természet lény egyre kevésbé fog önmagából kiindulva cselekedni, és a teljes szolgálat jegyében áttér az új lélektevékenységre. Ezáltal az új lélek ismét első természetünkké, ennek a természetnek az embere pedig a lélek szolgájává válik.

Ezt a következőképpen is láthajtuk: ami örökkévaló, annak megvan a tökéletes formája, a tökéletes felépítése, mely harmonikusan magában rejti az összes létfolyamatot. Ez az „arany kör”, melynek középpontjából megújító tűz sugárzik. Ha az ember nem él ennek az arany életkörnek a középpontjából, akkor az élet mindig excentrikus, szertelen, és eredményei is mindig ennek megfelelőek lesznek Az életkozmosz úgy gördül az életúton mint valami alaktalan tömeg. EIveszítette parancsnokát, a középpontját. A biztos középpont nélkül aztán ziláltság, bomlás, szenvedés és fájdalom lesz az eredmény. Ha azonban az ember valamennyi t tudathordozója koncentrikusan, közös középpont körül fekszik, és a rózsa képezi a teljes, életet adó középpontot, életünk csak akkor tehet szert egységre, összhangra, tökéletességre. Csakis így lehel a középpontból kiindulva működni. És mivel a mikrokozmosznak ez a középpontja egyúttal a kozmosz és makrokozmosz középpontja is, ezért a középpontban és a középpontból élő ugyanakkor a világért és az emberiségért is él.

Aki ezt elvégzi, az képes közreműködni a megszabadító fejlődésben. A szív rózsája alapján megvalósítja az ötszörös Gnózis képlete szerinti szellemi követelményeket. Belátás, üdvrevágyás, önátadás, új életvitel és új tudat. Ez nem egymás után történik, hanem egymásban teljesül; azaz mindig a belátástól, a kezdettől, a magból kiindulva; a belátástól, melyet Isten kegyelmében a szív rózsájából nyerünk. Minél mélyebben gyökerezik ez a belátás a szívben, annál erősebben támogatja az egész lény a megszabadító művet és annál erősebben jelenik meg az kifelé. A fej a sugallatot a szívtől kapja- így alakul ki a helyes sorrend: először Isten országa – a rózsa, a lélek: minden egyéb ehhez igazodik, mert alkalmazkodnia kell.

 

A befelé fordulástól a megforduláshoz

Az ezen az úton való továbbhaladás a napról-napra, óráról-órára fokozódó elmélyüléstől, az élet értelmének növekvő feltárásától függ. Eszmélés, befelé fordulás, magába szállás haladást, igazi fejlődést eredményez az úton. Befelé fordulással jutunk el az alapvető megforduláshoz, a megtéréshez. Amit belátás útján kapunk, az a gyakorlatban meg akar valósulni; a való életben megnyilvánul, és megmutatkozik. Ennélfogva az eszmélés és imádkozás nem csak erőmerítés, nem csak belélegzés. A belélegzés után kilélegzésnek is kell következnie. Az eszmélés és imádkozás után következnie kell a kivitelezésnek. A függőleges gnosztikus besugárzásokra való ráhangolódás megkívánja a vízszintes kisugárzást és tevékenységet. Így megvalósul a Rózsakereszt, így lesz hatékony élő keresztként, közepén a rózsával. A megszabadulás ösvényén a jelölt akkor az igének már nemcsak hirdetője, hanem olyan ember is, aki az igét életre kelti. Betölti a mondást: „Az élő példa a legjobb prédikáció.” A szabadulásra törekvő számára ez azt jelenti, hogy céltudatos, dinamikus, belső energiában gazdag életet él a lélekért, a Gnózisért. Ezért

  • a szó legigazibb értelmében szellem-lélek-munkássá válik;
  • a tanítástól elhatol az élethez és Krisztus követéséhez;
  • a forma-meg nyilvánításról áttér az élő teremtő tevékenységre, az isteni önmegvalósításra.
  • Isten Szellemét, a középpontban lévő Urat és annak létét mindig központi életnapnak, életadónak és életmegvalósítónak látja és tapasztalja.

A nemcselekvés gyakorlata

 

A nem-cselekvés gyakorlatát csak a nemlét fényében lehet megvizsgálni és áttekinteni. Ehhez egy másik dimenzióba kell belépnünk, melyben lehetővé válik cselekvésünk értékelésmentes megértése. Itt azonban különbséget kell tenni a nem-lenni és a semmi-sem-lenni, a nem-tenni és a semmit-sem-tenni között.

 

A cselekvést illetően ezen kívül különbséget teszünk a sokrétű napi kötelezettség és a gnosztikus fejlődés belső munkája között. Amíg teljesen a hétköznapiságba merülünk, addig csupán az én dialektikus erőiből élünk, azokat építjük be magunkba. Bár az ember minden eszközzel megkísérli ebből a vészes erőjátékból kivonni magát, az ehhez szükséges eszköz azonban, a világosság és a belátás, hiányzik neki.

Minden gondolatnak természetes, tér-időbeli hatása van. Ezáltal éltet és folytat minden tapasztalatot és kívánságot. Az így szerzett tapasztalatok lerakódnak, üledéket képeznek, mely lényünkben múlttá válik. Ebből az üledékből élünk. Ez az aurikus lényünkben felhalmozott lerakódás alakítja énünket. Ez minden korlátozott, egocentrikus, énközpontú tevékenység táptalaja.

A probléma abban rejlik, hogy az ember e szűk, korlátok közé szorított szemlélet és tevékenység alapján keresi az örökkévalót, a korlátlant. FeIismerjük, hogy minden keresés és cselekvés alapja egy láthatatlan indíték. Az ember el akar érni valamit. Megtiszteltetésben vagy jutalomban kíván részesülni. Alkalmazkodik a körülményekhez, ha éppenséggel arra van szükség, hogy biztosan elérje, amit akar. A „nem-!enni” ilyen módon való keresése csak újabb tévedésekhez és csalódásokhoz vezet. A külső úton való keresés az én-tudat elveiből készül. Mert az embert kiváltképpen a saját énje foglalkoztatja. Ez fogsághoz vezet; és az ember a saját elképzeléseihez láncolva teszi fel a kérdést, hogy mi tulajdonképpen a szabadság; mit jelent a nem-lét és a nem-cselekvés. A válasz rendszerint filozofikus jellegű. És az ember azt véli, hogy ezzel legalább is egy apró lépéssel közelebb került a kitűzött célhoz.

De ameddig nem értjük, hogy ezzel csupán az énre- vonatkoztatottság körkörösségét folytatjuk, addig az ember egyre távolodik az igazi nem-léttől és az igazi nem-cselekvéstől. Mit tehet hát? Hiszen tevékenynek kell lennie, cselekednie kell? Újra meg újra bebizonyosodik azonban, hogy önmagától nem képes eljutni a megszabadító cselekvéshez. Új alkotó-állapotba kell kerülnie tehát, amit a kívül kerengő úton sem keresni, sem megtalálni nem lehet. Az embernek meg kell szabadulnia a múlt és a jövő bilincseitől, és az ént fel kell oszlatnia. E célból az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában az endúra, az én-feloszlatás feladata elé állítják, amelyet nem oldhat meg az egyre többet birtokolni akarással. Ezt csak a feladással, a feláldozással kaphatja meg. Ezért a nem-cselekvés folyamatára irányulunk, mely a szív rózsája alapján alakul. Ez a „rózsa” lényünk része ugyan, de nem tartozik ehhez a világhoz. Megpróbálunk az időből az örökkévalóságba pillantani. Az időnek és az örökkévalóságnak azonban egyetlen közös vonása sincsen. Az ellentétek világa kizárólag az téridőbeliségben létezik, amelyben és amelyből énünk magyarázható. Az emberiség egész története tér-időbeliséghez fűződik.

Vannak olyanok – még a Szellemi Iskola tanulói között is – akik a szabadulás ösvénye felé fordultak és azt hiszik, hogy a szabaduláshoz elegendő a jó és alkalmazkodó életvitel. Fontos azonban, hogy effajta önámításoktól megszabaduljanak és józanul lássák a jelen követelményeit. Ha az ember nem az örök-jelen világosságában végzi el a végső elválasztást, mely megszabadítja a múlttól, jelentől és a jövőtől, akkor az tér-időbelihez kötve marad.

A gnosztikus-transzfigurisztikus Szellemi Iskola célja, hogy lehetőleg sok keresőt ébresszen fel elsüllyedt állapotából, a szabadulás folyamatába vezessen, vagy legalábbis megóvjon a további hanyatlástól. Ez nem a jövő látomása, hanem már most megtörténhet. A Szellemi Iskola tökéletes Jakab-létrát alkot. Hét különböző hatásfokú, rezgésű és minőségű erőtér együtt képezi a megszabadítás művének munkaterületét. Illetéktelen nem hatolhat be a világosság e szent csarnokaiba. A tabernákulum a dialektika számára érinthetetlen, láthatatlan és felfoghatatlan. A szabadulás ösvényén járó komoly tanuló számára azonban lépésről-lépésre megnyilvánul ez a hatalmas fénykincs, felmérhetetlen és korlátlan lehetőségeivel.

Akik legyőzték a tér-időbeliséget, azok a halhatatlan lelkek Szerzetét alkotják. Ebben a viIágban élnek, de már nem tartoznak ehhez. Ők az igazi gnosztikus munkások, akik fáradhatatlanul és megrendíthetetlenül dolgoznak a világ és az emberiség megszabadításán a nagy teremtési tervben. Óriási segítségük és támogatásuk minden igaz kereső számára látható és elérhető.

Ez a magasztos gnosztikus munka csak az igazi nemlétben és nem cselekvésben jöhet létre. Mindenkit hívnak, működjön közre ebben a munkában Isten kertjében. A nem-cselekvés akkor azt jelenti: elcsendesülni Isten előtt és a következő három törvényt figyelembe venni: a világot többé nem vonzani, a világot többé nem taszítani, és ezáltal a semlegességben állni.

Ebben a megvilágításban a nem-cselekvés munkája élő valóság, amellyel az úton lévő tanuló mindenképpen szabaddá válhat. Leleplezi önmagát és beengedi a világosságot legmélységesebb lényébe. A halál minden árnyéka elmenekül lényéből. A nem-akarni és nem tudomásul venni a csendhez, a befelé forduláshoz és belátáshoz fűződik. Ez a belső munka egészen más lendületet hoz létre, olyan jellegűvé tesz, amelyet a dialektika nem ismer. A lélek, mely így megújul és szabaddá válik, valóban észlel egy más dimenziót. Korlátlan állapotban él a teljességben. A tökéletes csend, a tökéletes erő, a tökéletes szeretet és a legnagyobb intelligencia ezért megdönthetetlen valóság. Vagy, ahogyan Lao Ce mondja: „Aki teret enged önmagában a teremtő élet erőinek, ahhoz eljön a Lényeges. Eljön és ott marad, benne békét és csendes érlelődést okozva.” (Tao Te King, 16. fejezet.)

Az új gondolkodás

 

Korszakunk rendkívül bonyolult, az emberiségfejlődésnek nagyon nehéz időszakában élünk. Az ember belegabalyodott az anyagba és megrekedt benne, a kiutat nem lehet egykönnyen megtalálni. Mindenekelőtt az vihet tovább minket, ha kipuhatoljuk, hogyan jutottunk ebbe a csaknem kilátástalan helyzetbe.

 

Talán ismeretes, hogy az egyiptomi és a görög beavatás az ember gondolkodásának fejlesztésével foglalkozott, arra vonatkozott, s az ezt jelképező kígyó ékesítette a főpap fejét.

Mi akartak elérni a rejtélyek, a misztériumok iskolái a gondolkodás kifejlesztésével? Azt volt-e a cél, amit manapság nevezünk gondolkodásnak, amit a mai gondolkodás gyakorlata mutat? Egészen biztosan nem! Hermész Triszmegisztosz kijelenti, hogy az ember a gondolkodás segítségével eljuthat isten megismeréséhez, valamint a természet, mindenekelőtt az emberi természet megismeréséhez. Hermész és Tátiusz, valamint Hermész és Aszklépiusz párbeszédei mindent megtárgyalnak és megvizsgálnak Istennel, a világgal és az emberrel kapcsolatban az igazi ismeret megszerzése végett. A gondolkodás fejlesztésének ugyanezt az irányát találjuk Platónnál többek között Szókratész párbeszédeiben.

 

Az igazi gondolattest

A rejtélyekkel foglalkozó iskolákban kifejlesztett gondolkodást Isten, a természet és az ember megismerésének szolgálatába állították. Tehát nemcsak az anyagvilág megismerésére irányult, hanem mindenekelőtt a lélek és a szellem világát próbálta felmérni, amelyből végeredményben az anyagvilág lett. A korábbi évszázadokban a beavatást előkészítő hosszú időszakok folyamán az embernek magának kellett felépítenie a gondolkodási képességet, ezt a tulajdonságot, hogy saját tudatra és belátásra tehessen szert. Ebben az összefüggésben nevezi az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája az igazi gondolattestet az új lélektestnek. Itt arról van szó, hogy a gondolkodás képezheti a szellemre nyíló kaput, ha a gondolkodás azt vizsgálja, ami a felettes világokból a szellemszikrán keresztül hatol el hozzánk.

Aki önálló lényként próbálja megközelíteni élete értelmét és célját, az egy gondolkodó. Persze ha valóban hozzá akar férni lénye felettes nézeteihez, akkor akadályoztatás nélkül kell tudnia arra irányulni. Időszámításunk kezdetén az emberiség ez előtt a lehetőség előtt találta magát: új lelki fejlődés vált lehetővé a gondolkodás segítségével. Ezt a fejlődési lehetőséget azonban az emberiség maradi tudat-erői minden eszközzel akadályozni próbálták és szinte üldözik a mai napig is.

Minden gnosztikus rend erre az új gondolkodásra célzott, a magasabb rendű valóságok megértésére irányult. Az emberiség, a tömeg vezetői azonban ettől a fejlődéstől idegenkedtek, ezt nem akarták, mert az gondolkodás segítségével az emberiség kitört volna a korlátok közül, a természeti erők igája alól, kiemelkedett volna ezekből. Ez teljesen harmonikusan meg is történhetett volna, ha nem avatkoztak volna be olyan lények, akik az öntudatlan emberiségből élnek, s emiatt bárminemű fejlődést meg akarnak gátolni, minden haladást ma is elvből elleneznek.

E hatalmak befolyása alatt dogmatizálták, szorították például elméleti korlátok közé Jézus Krisztus megszabadító tanait, s e dogmák segítségével akadályozták meg az emberiséget a szabad gondolkodás, azaz a magasabb rendű lélek kifejlesztésében. Aki a dogmát nem ismerte el és a Krisztus tanát másképpen értelmezte, azt üldözték, sőt tűzzel-vassal irtották is.

Az ember gondolkodását, mely a légköri áramlatok miatt mégis ébredezett, szüntelenül akadályozták az élet felettesebb nézeteinek a megértésében. Fenyítésekkel és más módon is kényszerítették, hogy az anyagra korlátozza magát.

Ennek következtében került az ember mai állapotába.

Ami az anyagéletet túlhaladja, azt a vallások elöljárói dogmákban fektették le. Ezeken tehát már nem kellett elgondolkozni, sőt, ezeket nem volt szabad fejtegetni sem. Az emberi gondolkodás emiatt az anyag területén élte ki magát; ma már azt mondhatjuk, hogy az anyagban tombolja ki magát. A gondolkodás tükrét az anyagra irányították, sőt az anyaghoz kötötték. Az idő azonban halad, a kozmikus befolyások szüntelenül változnak és erősödnek. Az ember tudata ezért egyre határozottabban az élet teljesülését keresi. Az ember keresi igazi rendeltetését, keresi azt, ami a világot és az emberiséget valóban összetartja – belső tekintetben.

A magasabb rendű tudást, a felettes ismeretet mindig is Gnózisnak nevezték. Ez a tudás – a Gnózis – az ember tudatában akkor keletkezik, ha tudata a lélek és a szellem világára irányul. Ez a tudás akkor keletkezik, ha egy emberben az ő bennlakó szelleme, a mikrokozmosz szellemmagja ébredezni kezd és a személyiség reagál erre. A Szellemi Iskola mindent megtesz az ember érdekében, hogy az ember ezt az ébredező szellemmagot, a saját szellemmagját szolgálhassa; ha pedig igazi Gnózisról van szó, akkor ezzel mások szellemszikrájának is szolgálatot tesz.

 

Újításokra rátámadnak

Milyen változásoknak és átalakulásoknak kell megtörténniük, hogy az embert megszabadítsák az anyag kötelékeitől és a tekintélyektől való öntudatlan félelemtől? Ha a múltban egy elég nagy csoportnak sikerült volna zavartalanul az igazán magasabb tudatot kifejleszteni a saját bennlakó szellemmaghoz való kapcsolódás és igazodás alapján, akkor ez végül minden embernél a tudatnak és a léleknek ehhez a kitágulásához vezetett volna. Ez azonban nem jöhetett létre, mert a ragaszkodó erők érvényesítették a befolyásukat egészen az anyagi szintig, az anyagban is. Minden új ötletet – amelyek közül persze nem hozott volna valamennyi, kivétel nélkül, haladást -, még az anyagi tudomány által kidolgozott fejleményeket is üldözték és akadályozták a századok folyamán. Egy szerző azt írta ezzel kapcsolatban egyszer: „Az emberiség kollektív tudata, tudategyüttese harcol minden új ötlet ellen, megsemmisíti az ötlet képviselőit egészen addig, míg maga is annyira bele nem merült az újba, őt is annyira át nem itatta az új, hogy tényét képes elfogadni”. Vezető teológusok és professzorok az újításokat addig ellenezték és támadták minden eszközzel, amíg a tények a nézeteiket nyilvánvalóan meg nem cáfolták. A megrögződött és a megrögzítő befolyások, melyek az emberiséget kizsákmányolják, behatnak tehát az anyagi fejlődésekre is, ami végül az embert az anyagi lét határaihoz tereli, a végletekhez viszi. És ezen a határon teszi fel magának a lét céljának kérdését.

A ragaszkodó erők minden erőfeszítése ellenére a gondolkodás kifejlődése feltartóztathatatlan. A létezésüket dogmákra alapító szervezetek sorvadnak, mert az élesebben gondolkodó embert nem képesek többé kielégíteni. Ezért újabban megengedik a hívőknek, hogy tájékozódjanak keleti meditációs módszerek felől, hogy tudásszomjukat enyhíthessék és tudatosulási igényüket mindenféle tanfolyamon elégíthessék ki. Remélik, hogy így megtarthatják a befolyásukat, hogy az emberek nem hagyják ott egyszerűen ezeket a szervezeteket. A probléma igazi megoldása persze a dogmák érvénytelenítése lenne, hogy az ember a magasabb gondolkodás kifejlesztésére összpontosíthasson, hogy az anyagtól elfordulhasson az élet magasabb szintjei felé. Az igazán magasabb rendű életet, mely az emberben felébresztésre vár, egyelőre teljesen figyelmen kívül hagyják. Mindentől félnek, ami az anyagtól elvezet, tehát az endúrától is tartanak. Ez logikus is, mert az emberiség össztudata, tudategyütese, tudatlénye az életnek egy magasabb szintű alapját még nem tartja lehetségesnek.

Ebben a helyzetben egy szellemi iskolának milyen következtetéseket kell levonnia, mit kell figyelembe vennie? Tanulói Gnózisra törekednek, új lélektudatot akarnak kifejleszteni. A tanulónak mindenekelőtt azt kell elérnie, hogy a maga viszonylataiban, önmagában a magasabb színvonalú, magasabbrendű életet ösztökélje megnyilvánulásra, elsősorban azáltal, hogy szívét és fejét feltárja az őbenne lévő szellemszikra befolyásai számára, szívét és fejét a szívünk táján nyugvó szellemszikra rendelkezésére bocsátja. Ez semmiképpen sem mások gondolatainak a lemásolását, mások gondolkodásának az utánzását jelenti, ellenkezőleg, új gondolkodást kell kifejleszteni a saját lényben történő belső érintés alapján. Ennk az új gondolkodásnak a kifejlődését, a hogyanját és miértjét részletezi J. van Rijckenborgh könyve, az „Eljövendő új ember”. A szívet megérintő új erőnek fel kell szállnia a fejbe, ott lehetővé kell tennie egy új gondolkodást, majd át kell itatnia és meg kell hódítania az egész lényt, hogy végül az ember teljesen abból élhessen, abból kiindulva gondolkodjon és érezzen. Aki e magasabb lelkesüItség alapján élhet és cselekedhet, az jut hozzá elsőkézből eredő ismeretekhez, abban lakozhat a Gnózis, abból sugározhat Gnózis. Az igazi Gnózis akkor kiárad, kisugárzik a Szellemi Iskola erőteréből, mert ez a tér tartalmazza az üdv dolgainak ismeretét. Az Iskola az egyetemes tant azért jelenteti meg a világon, hogy a kutató ember keze ügyébe kerülhessen ennek az új gondolkodásnak a folyamata, hogy az embernek megmagyarázza, hogyan valósíthatja meg a tant önmaga viszonylatában.

Aki a Szellemi Iskola által megjelentetett tant dogmának, tantételnek, ismeretelméletnek veszi, és nem építkezik, nem épít új tudatot, az ismét a maradi, maradni akaró erőknek szolgáltatja ki magát, amelyek aztán az új fejlődésnek gátat vetnek. Az illető így nem tesz szert új gondolkodásra, mert nem vállalta az ezzel járó felelősséget és fáradságot. Az ilyen ember függő helyzetben marad, szellemi tekintetben önállótlan és tétlen marad.

 

Mindent elbocsátani és ezzel mindent megújítani

Az ezen az ösvényen haladónak nap mint nap vizsgáztatnia kell önmagát, újra meg újra vizsgálnia kell az egyetemes tant, naponta minden múItat el kell eresztenie, hogy minden újjá válhasson. Csakis a szüntelen megújítással, a réginek, az elfövenyesedettnek a feloszlatásával végezhet az ember igazi istentiszteletet, szolgálhatja a magasabbrendű gondolkodással Istent, így hatolhat tovább a dolgok mélyére, így ismerheti meg az ember rendeltetését és a világ belső erejét, magenergiáját. Amit a Szellemi Iskola közvetít, az nem egyszerűen elhiendő és magáévá teendő, hanem a tanulónak mindent tüzetesen meg kell vizsgálnia, hogy valóban maga is elhatolhasson az igazsághoz. Aki ezt nap mint nap elvégzi, az hatol el önmaga forradalmasításához, amit mindenképpen önmaga helyreállítása, regenerálódásának a kivitelezése követ. Az igazi gnosztikusok mindig is forradalmárok voltak, mert az embert az anyag kötelékeitől megszabadító fejlődésre törekedtek. A maradi emberi gondolkodás emiatt eretneknek, lázongóknak tekintette őket. Pedig mindenkinek ilyen forradalmárrá, forradalmian gondolkodóvá kell válnia, de nem a vízszintes fejlemények, hanem a függőleges fejlődés vonalán. Ezt közvetítették nekünk és tették lehetővé számunkra szellemi atyáink, amikor megnyilvánították a függőlegesen tájékozódó forradalmi gondolkodást a Gnózisban. Aki ezt a fáklyát megragadja és valóban élő gnosztikus tudattal viszi a világban, mert áthatolt a megszabadító igazsághoz és tulajdon ismeretekhez, az lehet nagy segítség az új tudatossá válást kereső embertárs számára. Az ilyen élettel és törekvéssel ugyanis megváltoztatjuk az egész emberiség össztudatát is. A sok törekvő, új módon gondolkodó fáradozása miatt a magasabb színvonalú élet tudata természetessé, magától értetődővé válik és az erre az életre célzó törekvés erényt jelent majd. A mai korlátozásaink pedig csupán rossz álomként élnek még emlékezetünkben. Aki valóban új, gnosztikus módon él és törekszik, az együttműködik és segít az emberiséget a rendeltetése útjára irányítani, hogy egykor minden lesüllyedt szellemmag visszatérhessen szellemi természetéhez. A Szellemi Iskolában tehát mindenkinek helyzete és felelőssége tudatában kell lennie, hogy a tanulói ösvény következetes bejárásával hozzájárulhasson a megszabadulás útjának a megnyitásához, mert ennek az útnak mindenki számára fel kell táruInia.

Isten világosság

 

Még nem is olyan régen voltak Európában és Keleten taposómalmok. Ezeknek az óriási, olykor ház nagyságú, függőleges kerekei nem értek földet, kerékagyuk olyan magasságban volt, hogy a kerekek ebben a függőleges helyzetben foroghattak tengelyük körül. A kerékben aztán cselédeknek, rabszolgáknak, vagy raboknak kellett menetelniük és a kereket így mozgásban tartaniuk. Fordulatai áttételekkel vizet merítettek, pumpáltak kutakból, vagy más munkát végeztek. A kerékben menetelőknek úgy tetszett, mintha minden lépéssel előre haladnának – de csak a kerék fordult tovább. Néhány lépés után a kerék újra megtett egy-egy fordulatot és a következővel folytatta. A benne „taposó”, menetelő azonban helyben maradt, a saját nyomdokait követte, saját múltja volt a jövője is.

 

A taposómalom fogaImát cseréljük az élet és halál kerekének, vagy a múlt és jövő kerekének fogalmára. A szerkezet és a mozgás ugyanaz, de a dolog terjedelme, lehetőségei és hatásai számosabbak, sokfélék, emiatt pedig sajnos áttekinthetetlenebbek. Mindenki saját élete kelekében mozog. Minden gondolat, minden latolgatás, minden vélemény, minden érzület, minden indulat, minden cselekedet, minden reagálás egy-egy lépést jelent a taposómalomban. Minden lépés nyomot hagy. A kerék bárhogyan is forog, szüntelenül a saját nyomunkban maradunk. Minden lépés új ugyan, de nyomai újra meg újra elénk toppannak. Nyomaink a hátunk mögött lefelé kanyarodnak, s hamarosan újra megjelennek előttünk.

Nagyon fontos a lépést megkülönböztetni a nyomoktól. A történelem nem ismétlődik valóban részletesen: saját életünk dolgai sem Lélegzőterünk feljegyzései, aurikus lényünkben hátrahagyott nyomaink azonban előbb-utóbb döntenek a jövőnk, a sorsunk felől. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa, hangoztatja a közmondás. Jézus kijelentette: ki mint vet, úgy arat.

A huszadik század embere számára nem új a kijelentés, hogy minden energia. A kavicstól a csillagrendszerekig, a növénytől a naprendszerig, az embertől és állattól a legnagyobb kozmikus elektromágneses erőterekig minden vibráló, rezgő energia.

Semmi más nincsen. Véleményünk szerint valójában a szilárd anyag is rezgő energia bizonyos feszüItségi állapotban. A Vízöntő-korszak az energia-tudat korszaka. Az ember most rájön, hogy az egész világmindenség energia. Persze erről beszélni és ezen elgondolkozni még nem jelenti azt, hogy igazán tudatában lenni. Az igazi tudat az átélésből ered, s ezután nincsen többé különbség a tudás és az élet közölt, sem ezred milliméter, sem a másodperc töredéke. Az igazán magasabb tudat annak az élő ismerete, hogy a világmindenség energia, tehát világosság.

Az energiáról úgy alkothatunk magunknak valamiféle elképzelést, ha a villanyhoz, az elektromossághoz hasonlítjuk. Az elektromosság annak az egyetemes elektromos erőnek a hasadási terméke, amelyet „Titkos tanában” H. P. Blavatsky fohátnak nevez. Ez az egyetemes energia számtalan különböző feszültségből, töménységből és rezgésből áll.

Az energia fokozatainak miriádjai léteznek. Isten lényének legrövidebb, legtalálóbb és legmélyértelműbb meghatározása János első levelében található: Isten világosság. Ez a két szó magában foglalja az egész valóságot. De mi mindennek kell megtörténnie egy emberéletben ahhoz, hogy tudatosan kijelenthesse ezt! Mert ezt a két szót egyszerűen szajkózni értelmetlen. Az ember arra hivatott, hogy ezt saját, élő valóságává, tudássá tegye. A rózsakeresztesek célja pedig: az ezekben a szavakban kifejtett igazsággá válni. J. van Rijckenborgh felhívja a tanulót „A kínai Gnózisában: „értsd meg alaposan, hogy Isten világosság. Az Istenség, a valóság tebenned világosság által nyilvánul meg”.

 

Hol a világosság?

Térjünk csak vissza az emberhez a földi élet taposómalmába. Mit tud a másik valóságról? Csak tapos és tapos, jár a lába nap, mint nap, évről-évre, életről-életre. Gondolatainak, indulatainak, izgalmainak, cselekedeteinek és reagálásainak nyomai újra meg újra visszatérnek, visszapördülnek, elébe kerülnek. Olykor még aznap találkozik velük, olykor csak a következő életben. Mivel minden újabb lépéssel lényegeset vél elérni (megelégedést, beteljesedést, igazolódást, érvényesülést), tapos tovább. Az élet és halál kereke így tartja meg lendületét. Élete kerekén egyszerre csak átrobog a kiáltás: Isten világosság. A „világosság” szó megragadja a szívét és szabadságot ígér. Az ilyen pillanatokban átérezheti fáradtságát, észreveszi, hogy megunta sablonos gondolatait és ismétlődő érzelemhullámait, beleunt újra meg újra bekövetkező egyforma reagálásaiba is. Belefáradt a taposásba meggyőződései és cselekedetei nyomdokaiban. Valahol mélyen a szívében megfogalmazza a gondolatot: elég volt, elegem van! De hol a világosság? Az ember nem látja. Gondoljanak csak a napfényre. Közvetlenül nem észlelhető. Csak akkor látható, ha valami visszaveri, a föld, a felhők, a levegő, vagy a levegőben lebegő dolgok, por, stb. A világosságot a föld és más bolygók visszasugározzák. A Nap maga valószínűleg légnemű test, amelyben világosság keletkezik. A test maga látható, de a kisugárzott világosság nem látható, holott teljesen betölti a Nap és a Föld közötti teret, ez a tér mégis fekete, sötét. A fény csak akkor válik „láthatóvá”, ha megérinti a Földet (átváltoztatása elsősorban az ionoszférában megy vég be), s a Földet és minden rajta lévőt láthatóvá tesz. A naplény az egyetemes fényenergiának egy hasadási terméke. A fényenergia látással nem érzékelhető. A földi élet kerekében, taposómalmában raboskodó ember világosságot keres, de nem képes meglátni. Az eredeti világosságot, az isteni világosságot pedig semmiképpen sem láthatja, mert nincsen olyan tárgy, mely tükrözhetné. Az egyetlen tárgy, mely az isteni világosságot tükrözhetné, az ember maga, az ő legmélyebb lényege, az ő szellemi szíve. Ha ez kezdi a világosságot tükrözni, csak akkor veheti észre az ember önmagán belül.

Ennek az eredeti világosságnak milyen tulajdonságai vannak? Ragyogóan sugárzó, rezgő és oly gyors, hogy sebességét csak a mindenütt jelenlévőséggel jellemezhetjük. Láthatóvá tévő és ébresztő. Magasabb rendű energia, mely alacsonyabb rendűt és kötött energiát megindíthat, működésre késztethet. Az igazi világosság szabad, kötetlen energia. A tárgyhoz kötött energia egy forma, korlátolt. A világosság felszabadító, felvilágosít, érthetővé tesz. Összekapcsoló melegséget ad és cselekvőképességet ajándékoz. Legmagasságosabb nézetében ez a világosság bölcsesség, szeretet és erő.

 

A benézés

Aki meg akarja állítani élete kerekét, annak el kell mélyülnie az isteni világosság lényében. Nem valami gondoIkodtató tanuImányok, hanem a befelé-nézés révén. Az embernek a saját belsejébe kell benéznie, ahol az igazi világosság tükröződik. Itt lehet elkezdeni az élet igazi tanulmányozását. Aki belátja, hogy élete taposómalma véget nem ismerő rabságot jelent, az már képes a világosságra reagálni. Aki meglátja, hogy újra meg újra régi nyomok kerülnek a szeme elé és lépteit emiatt lelassítja, az közeledik a belső világosságérintéshez. Spinoza azt mondta egyszer: „Nem nevetni, nem keseregni. nem szitkozódni kell, hanem megérteni.” Az eredeti világosság mélységes belső megértéssel ajándékoz meg. Ha az ember meglátja magát – vagy másokat – a taposómalomban, akkor ezt nem lehet nevetségessé tétellel valótlanná tenni, nem kell miatta keseregni, nem kell elátkozni, sem pedig tiltakozó cselekményhez folyamodni, hanem meg kell érteni, bepillantást kell nyerni az okaiba. A bepillantás, a belátás, a befelé látás a szívben működő fény hatására jön létre és megváltoztatja a cselekvésünket. Az ilyen ember nem körülnéz, hanem belül néz, nem a külső világosságot keresi, hanem érzi az isteni világosság hatását a saját bensőjében.

Nem elég a világosságról elmélkedni és filozofálni. Az elmélet gondolati működés. A gondolkodás pedig felgyorsítja a lépéseket az élet taposómalmában. EI kell ismernünk, hogy a gondolkodás ellát bizonyos feladatokat, de saját gondolatéletében időzni az ember számára a helyben topogást jelenti a saját börtönében.

Az elmélet ahhoz hasonlítható, mintha valaki a szárazon akarna úszni tanulni. Ahogyan az úszónak a vízre kell bíznia magát, úgy csak az ismerkedik meg ennek a világosságnak a magasabb energiájával, aki önmagában tapasztal valamit belőle, belemerül, neki átengedi magát. Ez a magasabbrendű energia megszabadít minket az alacsony rendűtől. Az eredeti világosság megszabadít a mai állapottól, amelyben az eredetiség veszendőbe ment.

 

Szabad energia

A legnagyobb és legmagasságosabb energia tiszta, isteni világosság. Ugyanakkor ez a legnagyobb meg szabadító erő is. A megszabadulásra vágyó embernek ezt a világosságot kell tudata központjába helyeznie. Ennek a világosságnak kell minden gondolkodását, érzését, beszédét és cselekvését befolyásolnia, legmélyebb lényéből kiindulva befolyásolnia. Akkor ugyanis megváltozik valami. Akkor az ember fokozatosan elveszíti arra való hajlandóságát, hogy a világosságot nem tartalmazó dolgokat gondolja, mondja, tegye. Ekképpen megszabadul a kötött energiától.

Minden energia. De van szabad energia és van kötött energia. Mindennapi életünk minden dolga kötött energia. Az ember maga is kötött energia. Ez a dialektika képe az anyagban és a finomanyagban is. A szabad energiát eredeti világosságnak nevezzük. A dialektikus világ minden energiája, a kövektől a visszatükröző éterig megkötött fényenergia, tehát megkristályosodás miatt megdermedt világosság. Az ember azért képes a kötöttségből kikerülni, mert tény, hogy mélyen a lényében a magasabb rendű, szabad fényenergiából is rezeg őbenne valami.

Aki az élő világosságot teszi élete nyitjává, kulcsává, alapképletévé, az azt fogja tapasztalni, hogy minden cselekedete megvilágosul.

Mielőtt egy gondolatot keltünk, mielőtt egy érzést sugározunk ki, mielőtt egy szót szólunk, mielőtt cselekedni kezdünk, a világosság fogalmának kell átzendülnie lényünkön. Így tudjuk majd megérteni a világosság hatalmát. Akkor aztán sok gondolatot nem gondolunk, sok érzést nem sugárzunk ki, sok szót nem mondunk ki többé. Sok mindent nem tennénk többé, s ehelyett teret kap a csend, hely keletkezik a csend számára bennünk. És ebben a térben, a csend térségében ragyog és sugárzik a világosság, mint új lelkesülés.

Akkor a mibennünk lévő világosságot nézzük. „Dat rosa mel apibus” – mondták a régi rózsakeresztesek. A rózsa mézet ad a méheknek, vagy a rózsa édességet ad a méheknek. A virág a méheknek adja a nektárját és a méhek mézet csinálnak belőle. A virág közepén ott van a nektár, s a rózsa ezt az esszenciát, ezt az édességanyagot egy másik teremtménynek ajándékozza. A másik teremtménynek viszont az anyagot önmegvalósítóan át kell változtatnia. Minket megajándékoznak az édességgel, a világossággal lényünk középpontjából. A „mézet” azonban magunknak kell átváltoztatással, belső munkával elkészítenünk A virág, a szár és a levelek fontosak; a lényeg azonban a nektár. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanulói együtt nagy virágot, szárat, leveleket képeznek – a lényeg azonban a nektár. A külső, a szerkezet, a szövet fontos, de az édesség, a világosság a lényeg. A világ nélkül, melyhez minden része hozzátartozik, nincsen nektár. A méh azonban nem áll meg a virág külsejénél, a szárnál, a levélnél, hanem a lényeghez repül, ahol a számára szükséges anyag áll rendeIkezésére. Ezt az anyagot, ezt az esszenciát mi a saját lényünkből és a Szellemi Iskola élő testéből kapjuk. A fényanyag, az esszencia felénk árad a szívből.

A fény ragyogó, erős, világos és megvilágosítja egész bensőnket. Nincs formákhoz kötve, hanem felszabadító, felemelő, feloldozó, azaz megváltó. Aki kipuhatolja, meglátja a világosság törvényeit, az bölcsességet nyert, hozzájutott a szeretethez és az erőhöz. A gnosztikus ember fényember. Kilép az élet és halál kerekéből. A régi kerék nem uralkodhat többé őrajta. Életét nem határozza meg többé az élet napjának és az élet éjszakájának keringése. A felébredt szellemlélek éjjel-nappal a világosságban van.

Nem a világból való

 

Krisztusnak az emberiséghez, különösen azonban a tanítványokhoz intézett üzenete tartalmazza azt a megbízást Is, hogy kövessék őt, ne maradjanak világszerűek, tehát váljanak meg a világiságtól, annak ellenére, hogy a világban kell működniük. Minden tana ezen az elven alapul, s igazságának kutatója ismételten erre a kiindulópontjára bukkan. Aki ezt megpróbálja teljes szívével és teljes eszével megérteni, az azonnal észreveszi e feladat elutasíthatatlanságát.

 

Aki azt a tapasztalatot teszi, hogy bensőjéből megszólította valami, valaki, az megkísérel kapcsolatot teremteni ezzel a belső hanggal. Fáradozása folyamán megismeri a gyengéit és rájön, hogy lehetőségei korlátozottak. Ez olykor keserű tapasztalat; ennek ellenére nem lehet többé azzal vigasztalni, vagy bátorítani, hogy „felejtse el az egészet, mintha mi sem történt volna”. Ha ennél a kritikus állapotnál kitart és a helyes úton halad, akkor mélyreható változások alakulhatnak ki őnála. A változások mibenléte a tudatától függ. Ha belső hangjának valóban engedelmeskedik, akkor talán egy szellemi iskolára talál, amelyben a Krisztus igéjével szembesítik, lelhívják, hogy fogadja be a krisztusközpont erőtér sugárzásait, vegye fel ezeket a szívébe.

Ez a krisztusközpontú érintés, a Krisztus hívása mindig tartalmazza azt a megbízást is, hogy maradjon a világban, de ne legyen többé a világból való, ne legyen világformájú, világszerű, a világ dolgaihoz hasonló. Ez a követelmény elutasíthatatlan, bárhogyan is viszonyul magához a sugárzáshoz. Az érintés figyelmen kívül hagyása, vagy elutasítása semmit sem változtat az állapoton. Saját valóságát a legnagyobb komolysággal és őszintén meg kell vizsgálnia. Képes-e az ember erre?

Minden ezelőtti törekvéssel ellentétben, tudatosulásért folytatott fáradozással ellentétben, amellyel a lét mélységeit és értelmét akarta felmérni, ez az ember a Szellemi Iskolában egy nem ehhez a világhoz tartozó sugártér befolyása alá kerül. Ezt egyre világosabban észleli, és a számára most már hozzáférhető tanítás támogatja őt belső megváltozásának a megvalósításánál.

„A világban, de nem a világtól valónak lenni” – ezt a tulajdonképpeni életfeladatnak ismeri fel. Ez azt jelenti, hogy az új erőket képes felvenni a szervezetébe, emberi rendszerébe képes átültetni, s emiatt a világgal és emberiséggel egészen más viszonyba kerül. Kifejlődik új lelke, s ezzel együtt ennek minden új lehetősége is. Így jön létre a belső ember felszabadulása a korlátozott és zárt világban.

Hogy a transzmutáció és transzfiguráció, a nagy átváltozás folyamatait az ember tudatosan és erőltetés nélkül átélhesse, ahhoz tanításra van szüksége, amely megmutatja neki az őt a földi világhoz fűző szálakat, az őt lekötő kapcsolatokat. Ennél pedig az egyetlen kiindulópont a szívszentély, amelyből kifolyólag az új felismerhető és megindítható, életre kelthető. Ha a mikrokozmosznak ez a magja megnyílt a Krisztus sugárzása számára, akkor ebből az új életerők forrása kezd buzogni Ez annak az állapotnak a kezdete, amelyet istenfiaságnak neveznek. Ezen alapul a belső ember és az új élet egysége. Az ilyen ember számára most már semmi szükség sincsen arra, hogy a legfeszültebb figyelemmel foglalkozzon a külső élettel. Arra sincsen szüksége, hogy a saját létét, a saját személyiségének működését kísérje figyelemmel szüntelenül. Őbenne új forrás tárult fel, mely ugyanakkor a belső és a külső élet kulcsa is. Ha ezt a kulcsot használja, tehát a belső forrás erejét beveti, akkor megszabadul minden mélyen benne rejlő aggodalomtól és félelemtől. Mert a Krisztus jelenlévő sugárerejében a lét bizonytalansága miatt érzett félelem tárgytalanná válik. Az ember kapcsolatba kerül egy másik, új életterülettel. Ennek alapján kiszabadíthatja magát a régi élet markából. Gondolkodása és cselekvése a szív új állapotának jegyében áll.

Hogy ezt a folyamatot lehetőleg támogassa és meg ne zavarja, ahhoz az embernek intelligensen együtt kell működnie vele és magának is a régi világhoz fűző szálak feloldozásán kell fáradoznia. A folyamat közben persze sok kérdés merül fel: Mit kell tennem? Mit kell mellőznöm? A Szellemi Iskola ezekre nem ad neki személyes választ és utasításokat, vagy szabályokat, mert az a fontos, hogy megismerje önmagát és a belső krisztuserőre irányuló beállítottsága miatt bent találja meg a választ. Amilyen mértékben kialakul a belső forrással való egyesülés, olyan iramban válik ez a kapcsolat a legjobb útmutatóvá a tanulói ösvényen felmerülő kérdéseknél. Az életcél most már a lélek megszabadítása, mely szomjasan és éhesen vágyik az eredeti Istenrend eledeleire és italaira, s az embert önmegszabadító cselekedetekhez viszi. A lélek vágyakozása új mágneses erőket vonz, amelyek megváltoztatják a gondolkodást, a vágyakozást és az akarást. Ami a fokozódó megújulást gátolja, azt emiatt a megváltozás miatt fel lehet oszlatni. Mert megvan a kapcsolat a belső forrással.

Az ösvényen lévő ember nem aggódik a létéért. Az életcél már a szívében fekszik. Mindennapi zarándokútján azon fáradozik, hogy józanul gondolkodjon és elkerülje a tudat esetleges tévedéseit. Ebben segítséget nyújt neki a hit mágiája. Az ösvényen járás olyan tapasztalatokkal szolgál, amelyek a hitét erősítgetik. Aki valóban akarja, az mind rátérhet erre az útra. Ennek minden eleme és feltétele megvan az emberben, A rejtélyiskola erőtere ennek a folyamatnak a megvaIósítását lehetővé teszi, felgyorsítja és oltalmazza is. Krisztus kijelentése, hogy „birodalmam nem ebből a világból való”, a felszólításra utal, hogy rendeltetésünk szerint legyünk újra az eredeti istenrend polgárai. „A világban, de már nem a világból valónak lenni” azt jelenti, hogy az ember szíve kapcsolatba került eredeti hazájával, mindemellett az ember teljesen tudatosan a külső és a belső világban is tartózkodik, a világ minden befolyásától mentesen, az alantas élet minden kényszerétől mentesen. Ebben az állapotban halad a visszavivő úton egészen a jó végig.