A meghalás gyakorlata

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája segíteni akar annak az embernek, aki a születés és halál kerekétől meg akar szabadulni.

 

A Szellemi Iskola munkájának célja egy olyan tudatosodási folyamat megindítása, amelyen keresztül az ember felismeri az igazi rendeltetését. Arról van szó, hogy az embert kihúzzák a lusta dialektika szívós, ragadós pépjéből: ehhez életre kell kelteni a léleklényt, mely képes helyreállítani az egyetemes Szellemerővel való kapcsolatot. Végül az ember eljut az új lélek megszületéséhez. Így tesz szert maradandó létállapotra. Ehhez a megszabadulási folyamathoz utasításokat találunk az egyetemes tanban. E tant mindenkor az ember rendelkezésére bocsátották, de csak kevesen értették meg és még kevesebben alkalmazták és valósították meg. Joggal mondható, hogy vajmi kevés gnosztikus létezik: kis csoportot alkotnak a nagy tömegben, az alvó, földhöz kötött lelkek között, akik kielégülésüket az anyagban keresik. Itt érvényes a mondás: áldottak, akik meghallják az egyetemes tan oktatását: áldottabbak azok, akik azt szívükre veszik és a gyakorlatban alkalmazzák: de a legáldottabbak azok, akik az egyetemes tant önmagukban egyetemes életté teszik. „Phaidon”-jában Platón a következő kijelentést tulajdonítja Szókratésznek: „Valóban az a helyzet, hogy akik a szó legigazibb értelmében bölcsességre és megvilágosulásra törekednek, azoknak gyakorolniuk kell a meghalást”. Egy másik filozófus pedig a következőképpen fogalmazta meg: „Haljatok meg, mielőtt meghalnátok: akkor nem haltok meg, amikor meghaltok.”

A „meghalás gyakorlása” nagyon is népszerűtlenül hangzik, vagy ami még rosszabb, az élet elleni tiltakozásnak tekintik. Csak kevesek fülelnek fel erre a „pergődobra”, mely az élet alapvető megváltoztatásra hív fel. Ez a felhívás egy egészen más életből érkezik ide. Ez a hívás belefúródik a gnosztikus valóság iránt fogékony ember szívébe. Az ilyen ember belülről tudja, hogy a földi én-állapot semlegesítése és befejezése az egyetlen lehetőség arra, hogy helyet készítsen a másik életnek, amelyre oly régóta vágyik. A Szellemi Iskola az egyetemes tan és az egyetemes élet eszköze. Erőáramával megérinti ezt a belső tudást és rezgésbe hozza, ahogyan a zongorista ujja kelt rezgést a hangszer belsejében lévő húron. A meghalás gyakorlata megköveteli tőlünk, hogy a saját lényünkben lévő dialektikust, földit világosan felismerjük, ne tegyünk úgy, mintha nem létezne, tekintetünket ne fordítsuk el róla. Enélkül a felismerés nélkül a megújuláshoz vezető meghalás nem kezdődhet el.

A gyakorlat a következő: bírjuk meghalásra gondolatainkat, szavainkat és cselekedeteinket. Ha a gnosztikus képességű ember ezt valóban véghezviszi, akkor azon kevesek közé fog tartozni, akik a földi természet legyőzőinek neveztetnek.

 

Megtanulni hallgatni

A gondolatok mintegy nem hallható szavak, melyeket nagyon gyorsan mondunk magunkban. Gyermekkorunk óta tesszük ezt, nap mint nap szakadatlanul. Mint valami madárraj, egy perc alatt számtalan gondolat képes rajtunk átseregleni. Körben repkednek, csapongnak, ide-oda surrannak. A legtöbb gondolat énünket táplálja. Megkötöznek, belebonyolítanak minket a lusta anyagba és mikrokozmoszunkat az alantas természethez láncolják. A szavak hallható, kimondott gondolatok. Ezért aztán a legtöbb szó szintén énünket eteti. A szavak képezik a ragasztót, az enyvet, megkötnek és összekötöznek: gubancot szőnek, melybe magunk bonyolódunk bele. A gondolatok és a szavak horgonyok, melyekhez oda vagyunk láncolva. Alátámasztják a hatalom és befolyás iránti énközpontú törekvést és az én védelmére szolgálnak. Cselekedeteink pedig gondolatok és szavak, melyek az anyagot mozgatják és magukhoz vonzzák. A meghalás gyakorlása azt jelenti, hogy egy gondolatot, egy szót, egy cselekedetet meghalásra ítélünk. Egy gondolatot, mely az énünket szolgálná, nem gondolunk tovább, abból a belátásból fakadóan, hogy ez a gondolás a másik életet megfojtja bennünk. Azt jelenti, hogy egy szót, melyet megformálunk és ajkainkon át akarunk engedni, nem mondunk ki, mert tudjuk, hogy csak énünk további felfuvalkodását szolgálná, mert tudjuk, hogy a szó a bennünk lévő fénylényt hallgatásra ítéli. Azt jelenti, hogy egy tettet, mely az anyaghoz köt, nem teszünk meg, abból az átélt tudásból fakadóan, hogy ez a tett sohasem lehet megszabadító! A meghalás gyakorlása: a hallgatás megtanulása. Ez alapvető megbízatás, melyet a megszabadulás egyetemes tana ad nekünk. Az egyetemes tan által adott feladatokat nem burkolják bonyolult szavak. Nem bonyolult fogalmak rendszere rejti őket, hanem világos és tiszta a megfogalmazás: „Aki életét el akarja veszíteni énérettem, az megtartja ezt.” Ez világos felhívás. Más út nem létezik. A bölcsek köve erősen hullámzó, felkavart tenger fenekén nyugszik. Ez a tenger mi magunk vagyunk, fel kell hoznunk a követ a felszínre. Már inkarnációkon keresztül az a megbízatás, hogy ezt a követ hozzuk napvilágra. De tajtékzó hullámok akadályozzák a mélybelátást.

A kő ragyogása nem képes a felszínre hatolni. Hol kell keresnünk? Hol kell a vízbe merülnünk, hogy a követ megtaláljuk? Bizonyos, hogy a kő a tenger melyén fekszik, legmélyebb belsőnkben. Gondolataink, szavaink és tetteink hullámzó, rezgő tömeget kavarnak fel a kő körül és a kő felett. A meghalás és a hallgatás gyakorlása a hullámok megfékezését, megszelídítését jelenti. Ahogyan elbocsátanak egy szolgát miután munkáját elvégezte, úgy kell a gondolatokat, szavakat és tetteket is elbocsátani, amelyek a dialektikus fennállást csak meghosszabbítják. Már eleget végeztünk. Ennél többet már nem kell tennünk. A legmélyebb lényegben a bölcsek kövéről van szó. Ha a hullámok kevesebbek és kisebbek lesznek, akkor a kő ragyogásából valami áthatol. Néha még megtörik a csillogás a még meglévő, itt-ott még látható és élezhető kis hullámokon. De ha a vízfelület egészen csendes, a belső és külső hallgatás beköszöntött, akkor láthatóvá válik a ragyogás a lény mélyéből. Akkor tudja az ember, hol kell lemerülnie, a követ megtalálnia. A felszín megnyugvása a meghalás első fázisa. Ez az előkészítő munka, utána következik az alámerülés, a régi lény alászállása, pusztulása.

 

Karma

Az egyetemes tanban a víz az életerőt, az éteri és asztrális energiákat jelenti.

Hogy a követ megtaláljuk, ahhoz a saját mikrokozmoszunkban kell áthatolni a vízen. Először a felszínt kell lecsillapítani, azután következik – mialatt belső tekintetünket a ragyogó kőre irányítjuk – a lemerülés. E szem előtt lebegő kő késztet arra, hogy a mélységbe vessük magunkat, az ugrást a kő teszi lehetővé, a lemerülésre a kő jogosít. A mikrokozmoszban sokféle víz, erő és energia található: sőt a különböző régi életek energiamaradványai is. Így a tengerfenékre történő leszállás a saját karmikus lényen való áthatolást is jelenti. Szanszkrit nyelven a karma jelentése: cselekvés, tett, hatás, eredmény. Minden, gondolatban, szóban vagy tettben lezajló cselekvés nyomot hagy tudatunkban és mikrokozmikus erőterünk egy részében. Ami így bevésődött, meghatározó szerepet játszik a következő cselekedetekben és életmegnyilvánulásókban. Az énre irányított gondolkodás és cselekvés következménye én-irányultságú gondolkodás és cselekvés. Önzetlen, énmentes cselekedet az önzetlenség nyomát hagyja maga után, és így további önzetlen cselekvésre késztet. Ez a késztető erő hamar hatékonnyá válhat, vagy csak később az életben, vagy a mikrokozmoszban egy következő élet folyamán Valóban az a helyzet, hogy a mikrokozmoszban lévő régi karmikus potenciál (lehetőség) sarkall minden az énre irányuló gondolatra, szóra és tettre.

 

Az eredeti dialektika

A Szellemi Iskola világunkat, életterületünket bukott dialektikának nevezi. Létezik azonban egy másik, nem bukott dialektikus természet is. A nagy dialektikus életterület tehát két térségből áll: az eredeti, isteni dialektikából és a bukott dialektikából, mely a születés és halál területe. Ez a második térség az eredeti dialektikus életterület megzavarása következtében jött létre, azon belül. Az isteni dialektika tiszta éteri és asztrál rezgések térsége; energiák, áramlatok és rezgések világa, anyagi sűrűsödések, anyagi formák nélküli terület. Ott az élet tiszta légzés energiában, rezgésben és keringésben. És mindez telve a valóságos, igazi élet isteni képeivel és eszméivel, elgondolásaival, ötleteivel. A zavart emberek okozták. Az ember, aki maga is energiák mikrokozmikus összpontosulása, az isteni élet rajta keresztül átrezgő ötleteit és képeit nem arra használta, hogy továbbhaladjon magasabban fekvő életterületekre, ahogyan megbízatása szólt, hanem ezeket az erőket, energiákat és képeket megragadta és megtartotta, birtokolni akarta. Ott akart maradni, ahol volt, és ezt a maradást biztosítani akarta.

Az eredeti dialektikus területen a gondolat, a szó és a tett egyet jelent. A gondolat szó és tett is. Egy gondolat megtartása energiák megtartását jelenti. Ennek következménye az energiák erős összpontosulása, telítettsége a mikrokozmoszon belül és a mikrokozmosz körül, ami megzavarja az éteri-asztrális energiakörnyezetet. Az összpontosulás kristályosodáshoz vezet, ami miatt időnként beáll a halál. Tehát a fogvatartás, megtartás a nagy megzavarodás okozója. Ezt az alaphibát ki kell küszöbölni. A halált a megtartás okozza. Aki a roppant nagy energiatérségben valami után nyúl, megragadó és megtartó mozdulatot tesz, az ítéletet hív fel önmagára. A meghalás gyakorlásának második, mélyebb szakasza ennek a megfogásnak és megtartásnak a feladását, az én körüli energiatelítettség megszüntetését jelenti. A meghalás gyakorlata a halál legyőzését jelenti. Aki így hal meg mielőtt meghalna, az nem hal meg, amikor meghal. Aki valóban alászálI, hogy a bölcsek kövét felhozza a vízből, az a karmán keresztül áthatolva száll alá.

A karma pedig a megragadás és megtartás következménye és eredménye.

A bukott dialektika az egyéni és kollektív betokosodási folyamat eredménye.

Az energiavonzás és energiaösszpontosítás folyamatával mindenki önmaga okozza betokosodását, még családként, csoportként, népként és emberiségként is. Krisztus szeretet, bölcsesség és hatalom. A szeretet a betokosodás ellen hat. A szeretet az önmagunk elajándékozása, az elengedés. A szeretet önmagát odaadó erő, mely eggyé alkot és életet ajándékoz. Krisztus szeretetereje a bölcsek köve.

Mindenkinek magának kell alámerülnie ezért a kőért. A meghalást mindenkinek magának kell elvégeznie, azt senki más nem teheti meg helyettünk; sem barát, sem mester, sem szellemi iskola. Mindenkinek magának kell csendessé válnia; itt az önmegvalósításról van szó. A végrehajtáshoz szükséges erőt pedig azok ajándékozzák nekünk, akik az egyetemes tannak szolgálnak, és azt szeretetben kihordják a saját életük által.

Az eredeti dialektikus területen a gondolat, a szó és a tett egyet jelent. A tér és idő természetében ez három különböző dolog, de még itt is egyek, legmélyebb, legbensőbb lényegükben. A gondolat tett, cselekvés, hatása van. Ugyanez vonatkozik a szóra is. Minden gondolat, minden szó nyomot hagy tudatunkban és meghatározó a jövőre nézve. Aki felismeri, hogy a gondolatok, szavak és tettek – hatásukat illetően – egyek, aki felismeri én-irányú gondolatait, szavait és tetteit, az a szó legszorosabb értelmében elővigyázatos, előre látó tanulóvá válik. Hallgatag emberré válik, aki dialektikus vizeit vagy energiáit lecsendesíti és nyugalomba hozza, felkészül, hogy semlegesítse a nagy megzavarás okát és felszínre hozza a bölcsesség, szeretet és erő kövét.

A Szellemi Iskolában ennek a munkának különböző szakaszai vannak. A meghalás megvalósítása – a vízfelszín nyugalomba hozása – képezi a tanulóság első három szakaszát. A lemerülés, az alászállás, az endúrás meghalás a következő szakasz, a belső tanulóság első szakasza. A belső tanulóság következő szakasza: a követ felállítani, engedni, hogy az áthasson bennünket, és azután a követ felhozni. A mikrokozmosz közepén lévő ragyogó kő sugárzó fénykoszorúként díszíti majd a fejet – az új tudatot. Akkor létrejött a szellemmel való kapcsolat Az egyetemes tan egyetemes létté vált. Ha az ilyen ember elhozza a tant mások számára, akkor önmagát, a saját életét hozza el, mint egyetemes valóságot. Aki bejárta a szabadulás útját, az élő erőt áraszt szét, mely magában foglalja az igazi tant. Enélkül az erő nélkül nincs igazi tan, hanem csak szavak maradnak, melyek én-irányú gondolkodással és törekvéssel vannak megtöltve. Aki a bölcsek kövét felhozza a mélyből, az a teret szeretettel, bölcsességgel és erővel tölti meg. Ráléphet a világosság ösvényére és továbbmehet dicsőségről dicsőségre. Vagy, ahogyan Angelus Silesius mondja: „Barátom, ha keresed a végső igazságot, akkor többé meg ne állj: egyik világosságtól a másikhoz kell továbbhaladnod”.

A végtelen vonal

 

Egy szellemi Iskolának az a nagy feladata, hogy az élő üdvösség Gnózisban megtalálható üzenetét közvetítse mindazoknak a haláltermészetben tévelygőknek és kutatóknak, akik megmentésért esedeznek.

 

Az évek során a Szellemi Iskola sok sikeres eredményt könyveIhetett el ezen a területen. A tanok és az Iskola módszere iránt tanúsított érdeklődés világszerte fokozódik. Távoli világrészeken is megalakultak a csoportok, sőt lassanként szép számmal csatlakoznak az érdeklődők a létszámban szintén gyarapodó tanulósereghez.

A már hosszú évek óta működő nyugateurópai munkaterületeken kívül hamarosan tekintélyes létszámról beszélhetünk a környező országokban is, mindenekelőtt Lengyelországban és Szlovéniában. A magyar tanulók pedig tudják, hogy a piciny budapesti centrumot az Iskola minden tekintetben kinőtte. Hogy hamarosan újra rendezettebb munka folyhasson, az persze Magyarországon is a valóban alkalmas helyiség és anyagiak kérdése. Mindenesetre a megszabadító tan kiáltását egyre többen képesek meghallani.

Nem árt tehát a munka főbb jellemvonásait újra felidézni az olvasó tudata számára. Elengedhetetlen például annak a megemlítése, hogy a fáradozások, amelyre hivatottak vagyunk és a feladat teljesítése ezen a világon csakis egy szervezet keretében lehetséges. A munka összeegyeztetése nélkül egy ilyen jelentős megbízás kivitelezhetetlen.

Ez a szervezet a Szellemi Iskola külső nézete, egy eszköz, amelynek segítségével a Szellemi Iskola megnyilvánul. Ez az eszköz semmiképpen sem az Iskola legfontosabb nézete, de nagyon is szükséges jelenség. A templom szelleme a lényeg, a templom csak egy gyújtópont. A testben lakó lélek az élet, de csak a test segítségével képes megjelenni és kifejezésre juttatni önmagát.

Mivel a világ és az emberiség külső viszonyai szemmel láthatóan változásoknak van alárendelve, a Szellemi Iskola munkájának is ehhez kell igazodnia. Minden korszakfordulónak megvannak a saját törvényei. Az „igazodásnál” persze egyértelmű irányzatokra van szükség, hogy minden tanuló tudja, mit kívánnak tőle. Ezért kell először is mindennek „újjá” válnia, ami azt jelenti, hogy az iskola lehetőségeit és módszereit illetően nem dialektikus mértékek és szabályok a mérvadók, az Iskola nem ítélhető meg dialektikus szempontból, az Iskola a dialektikus világ szabványait nem alkalmazza, nem alkalmazhatja.

Milyen élettervhez és megnyilvánulási tervhez igazodjunk tehát mi, a rózsakereszt Iskolájának tanulói? Ahhoz a tervhez, amelyet a világnak és az emberiségnek az isteni Logosz, a hétséges egyetemes Szellem adott. Csakis e terv alapján végezhető megszabadító munka. E terv irányvonalai mentén fordult az emberiséghez a Szellemi Iskola és sem a baloldalnak, sem a jobboldalnak nem engedte meg, hogy félrevonja, hogy az iránytól eltérítse. Nem hagyta, hogy megtévesszék.

Az anyag életterületén működő gnosztikus Szerzet hívását a munkaterület keretein belül különböző módon közvetítette. Az emberiséget először írásban és élőszóval tájékoztatta, készítette elő az új időre, mely elutasíthatatlan követelményekkel lép fel, de lehetőségeket is nyújt.

Az első időszak a felébresztés, a megmozdítás időszaka volt. Akvárius, a Vízöntő volt az új idő jelszava. Ezekben az években (I935-36-ban) az „Aquarius” hetilappal fordult a nyilvánossághoz. A háború előtti mozgalmas időkben nyomatékkal hívta fel a figyelmet az eljövendő eseményekre. A vízöntő-beszéd sok szentnek tartott elméletet döntött meg és sok látszatigazságról rántotta le a leplet. Ez a beszéd sok helyen megfordította az emberek szekere rúdját. A figyelmet a világ fejlődésének elkerülhetetlen jelenségeire terelte és világossá tette, hogy alapvető belső megfordulásra van szükség.

Sőt, tökéletesen más irányulásra, más tájékozódásra, más beállítottságra lesz szükség, ha az ember meg akar felelni az új idők követelményeinek. Krisztus egyetemes szerzetláncának világossága belesugároz a Szellemi Iskola hierarchikus szerkezetébe és megkísérel minden komoly tanulóban hatni. Ez a világosság szeretné örökké a lényünk tényezőjét képezni, hogy Isten világosságának, erejének és egyetemes pránájának tanúbizonyságai legyünk.

Isten egyetemes pránája az emberben két hatást kelt. Isten lélegzetének ez az érintése a személyiségemberre összetörő, lebontó hatást gyakorol; örök életre kelt azonban, ha a megváltozás folyamata a felébredő szellemszikra által megy végbe. Csakis ennek alapján válik láthatóvá a szellemlélek-újjászületés titka. Miután a munkaterületet, a „földet” a Vízöntő felhívás „felszántotta”, előkészítette, a Szellemi Iskola kezdhette terjeszteni az ismereteket, rámutathatott az ösvényre, az útra, amelyet be kell járni. Hangját a Szellemi Iskola emiatt a havonta megjelenő „Rózsakereszt” (Het Rozekruis) folyóiratban hallatta.

A keresztnek is megvan az értelme ezen a világon. A kereszt a régi természetet összetörő, megsemmisítő kard, a fegyver, golgota útjának keresztje, amelyen a régi ember keresztre feszíti a személyiséglényét. De a győzelem keresztje is, amelyen az arany rózsát lehet kivirágoztatni. Az Iskola hívását ez a havilap kézbesítette a világnak, s a címlapot díszítő rózsakereszt félreismerhetetlenüI tanúskodott a hívás forrásáról. Ez először is utalt az emberiség lehetőségeire, indítványozott, ébresztett az elsüllyedt emberiség esélyeit hangoztatva. Ezután a figyelmet a rózsa és a kereszt ösvényére irányította. Az emberiségnek megmutatta az utat, a módszert és a lehetőségeket.

A mikrokozmoszt az asztrális lénnyel együtt fejtegette, mely a személyiséget kíséri a hanyatlásában, ameddig ez a dialektikus világtérben létezik. A személyiség önátadása révén azonban az asztrális lény fényei kialszanak. Az így megtisztult lélegző térben új nap kél, és az új gnosztikus-asztrális tűz vezetése alatt ez a mikrokozmosz éjszakán és ködhomályon keresztül megtalálja, eléri az új menny-föIdet, az új Jeruzsálemet, a feltámadás terét.

A Szellemi Iskola munkájának az a célja, hogy a megszabadult lelkek seregét „arassa le”, és vezesse be a mágneses sugártérbe, az új életterületre. Ezt a munkát pedig kizárólag a gnosztikus élet számunkra abszolút lényeges tényezőjével, Jézus Krisztus erejével, mégpedig a keresztre feszített krisztuserővel lehet elvégezni. Mert ez a szegletnek feje, ennek kell a koronának, a befejező kőnek lennie. A Szellemi Iskola minden komoly tanulója – tudatállapotától függően – állandóan a szellemben fog élni az őbenne lévő felébredt lélek és az őbenne alakuló istenmegújulás lénye alapján. Isten világossága a tanuló lényének részévé, szinte részvényesévé akar válni. Az Egyetemes Szerzetlánc eljött hozzánk legifjabb tagja, utolsó láncszeme képében. Most pedig nekünk fel kell emelkednünk arra a színvonalra, amelyen Krisztus sugárereje és a Szent Szellem lélegzete lejöhet ránk és hatásos erőként nyilvánulhat meg.

És mindenképpen arra kell vigyáznunk, hogy a megkapott erő ne menjen veszendőbe és ne használtassék el ellentétes dialektikus célokra. Az isteni megbízás teljesítéséhez mindenekelőtt a helyes ismeretre és megkülönböztető képességre van szükség.

A Logoszból az akarat, a bölcsesség és a szeretet hatalmas áramlata sugárzik, árad bele a föld ezen rétegébe Ez a réteg pedig részéről erősen sürgető befolyást gyakorol minden léleklényre, amely a szellemet valóban keresi, s amely emiatt tehát az isteni sugárzásra reagálni képes. A föld e rétegének a jelenleg még alvó ember léleklénnyé fejlesztése a feladata. Hétséges földbolygónk rétegeiben különböző hierarchiák dolgoznak azon, hogy egymást követő folyamatokban a legkülönbözőbb atomokat illesszék össze különböző ideig fennálló testekké a lélekember élettartamától függően. Ehhez az egyetemes tan három alaptörvényt állított fel, mint mindenütt jelenlévő, örök, határtalan és megváltoztathatatlan elvet. Az emberi észt ez felülmúlja. Ezzel kapcsolatban minden filozófiai megfontolás értelmetlen és lehetetlen, mert ez a valóság az emberi gondolkodás keretén kívül fekszik.

Akarat, bölcsesség és szeretet a Logosz három alapelve:

  • az akarat, amely az embert képessé teszi a segítésre,
  • a bölcsesség, mely az akaratot kormányozza,
  • a szeretet, mely az akarat lelkét képezi, az akaratot lelkesíti.

A hétszeres földréteg tükröző szféraként vetíti az isteni sugárzásokat a földrétegbe a világ és az emberiség szolgálatára. Ha ez alól kivonjuk magunkat, ha e sugárzás elől kitérünk, holott lelki megújulásunk alapján fogékonyak vagyunk rá, akkor feszültségek, vér-diszharmóniák keletkeznek bennünk, ennek minden rossz, következményével. Ha azonban helyesen és tökéletesen reagálunk, akkor a rózsakereszt Szellemi Iskolájában megnyilvánul a feltámadás győzelme. Ez a szellemlélek kiegészülése, megerősödése, tudatossá válása miatt jön létre, mert az elektromos tűzéter a szellemlelket előre serkenti a teljes megjelenésig. Ez lesz a győzelem, a siker fázisa.

Nem jelentéktelen, hogy – mint gnosztikus Szellemi Iskola – a belső győzelem jelével léphetünk az emberiség színe elé. Megdönthetetlen törvény, hogy a szellemnek kell az anyagon uralkodnia, az anyagnak engedelmesen a szellemnek kell alárendelnie magát. Szóval, ha a tanulóseregnek sikerüI belülről arról tanúskodnia, hogy saját életében kialakul az ötágú csillag, akkor ez a külső jel, mely az egész világon, minden nyelven ugyanazt az üzenetet kézbesíti – a pentagram – lesz annak az élő jelképe, hogy létezik egy csoport, egy tanulósereg, egy iskola, mely tanulóival az új, megszabadító szellemlélek-életre nemcsak törekszik, hanem a megvalósulást bizonyítja egyetlen vonallal, egyetlen iránnyal, egyetlen céllal a szemünk előtt: a lélekpalástnak ötségesen ragyogó ötágú csillagként kell bebizonyosodnia. Ez a végtelen vonal egymáshoz kapcsolja: a helyes tudatot, mely megtisztítja a főszentélyt, a helyes cselekedetet, mely a gégecsakra megváltozott hatása alapján működteti a tett eszközeit, a kezeket, és az egyetlen ösvény bejárását, mely az élethez, azaz minden elkezdett fejlemény folytatásához vezet.

Ó, csodás világosság, legyen a mi lelki kibontakozásunk végtelen vonal: a pentagram.

Semmisüljön meg minden koholmány és minden tökéletlen.

Burkoljon minket a varrat nélküli ruha, hogy nyitva álljon az út, elejétől a végéig: a tökéleteshez, a szellemhez.

A szertartás és a zene a templomszolgálaton

 

Miért mindig ugyanaz a szolgálatok folyamatainak sorrendje a Szellemi Iskolában? Először egy felhívás (votum) és egy szertartás következik, ehhez itt-ott ének és zene járul, majd a beszéd jön, amely az utószóval (epilógus) és záró imával végződik?

 

Sok tanuló ezt magától értetődőnek tartja. Kívülállóknak és érdeklődőknek pedig meg kell szokniuk. De teljesen tudatában vagyunk-e, hogy miért éppen ez a szolgálat műsora? Ez az összeállítás a gnosztikus mágia igaz ismeretéből keletkezett. A votum vagy felhívás, amelyet a szolgálatot vezető mond, felhívja az erőt a megszabadító szerzet térségből Ez azonnal összekapcsol minket az Egyetemes Szerzetlánccal és úgyszólván folyosót épít a haláltermészet és a feltámadási tér között. A szolgálatvezető (férfi vagy nő) tudatosan megnyitja magát, hogy áteresztő mederként szolgáljon és ezt az erőt beáramoltassa a templom térségbe?. Ezt aztán felerősíti a templomi énekek éneklése. Az énekek a szellemlélek-térséggel való tudatos kapcsolódásból keletkeztek. Az. énekléssel a csoport megerősíti a votum által felhívottat.

Ezt követi a szertartás. A Szellemi Iskola szertartásai ugyancsak az Egyetemes Szerzetlánccal való közvetlen és tudatos kapcsolatból erednek. Ezért közvetítik – feltételezve, hogy a helyes módon kerülnek tolmácsolásra – a szavakon kívül az Egyetemes Szerzet erejét is azok számára, akik képesek azzal hasonulni és így együtt rezegni. Ezért nem lehet egy szertartást önkényesen összeállítani, bármilyen szép legyenek is a szöveg. Csak az tud és annak szabad ilyen gnosztikus munkát végezni, aki tudatos kapcsolatban áll a Szerzettel, attól kapta megbízatását (mandátumát) és birtokolja a helyes rezgéskulcsot.

A felhívott tiszta erőáramlat azután megtisztítja a templomtérséget mindattól, ami nem oda való. A világosság szétárad a jelenlévőkre, akik tudják, hogy ezáltal felvétettek egy magas és tiszta rezgés térségbe, mely „nem evilágból való”. Emiatt megnyílhat a szív rózsája. A timusz-mirigyen keresztül ez az erő a tanulók vérébe áramlik, a véren át az idegközegbe (idegfluidumba), a belső elválasztású rendszerbe és a kígyótűzbe.

Az ilyen előkészület után ismét egy templomi ének csendül fel, melynek tartalma teljesen a szertartáshoz illő, vagy zene következik, mely belemerül „a szféráknak ebbe harmóniájába”, azaz együtt rezeg a feltárult térséggel.

Ezért egy szolgálaton sohasem játszhatnak idegen (nem az Iskolához tartozó) zenészek, mert bármennyire szakképzettek és hozzáértők, sőt művészek is a világ szempontjából, nem lehetnek összhangban a templom légkörével. Mert ez a légkör föld feletti rezgésű és ennek a természetnek egyetlen zenésze sem érheti el ezt, csak ha tanulóság révén képes elmerülni benne.

Az énekkar, mely nagyon tudatosan együtt éli át a szertartást és a szolgálatot, egy karének folyamán bizonyságot tesz az új lélek képességről, és ezen keresztül megerősíti és rögzíti a tanulókban a templomi légkört. Nincsen mágikusabb az emberi hangnál, ha ez valóban a lélek hangszere. Ezért nemcsak az énekes hangjának kell megfelelőnek lennie, hanem mindenekelőtt komoly tanuló is legyen, aki tudatosan igyekszik megvalósítani az Iskola tanítását a saját életében. Mint már említettük, a gégefő átalakulása igen jelentős szerepet játszik az új lélekképesség kifejtésénél. Emiatt egy énekkari tagnak legalább is próbatanulónak kell lennie. A szolgálatokon mind az éneklésnél mind pedig a beszédnél rendkívül fontos, hogy a tanuló az “én”- jét messzemenően megfékezze, hogy testi berendezését az új lélekképesség harmóniája vehesse igénybe. Ezért a jelenleg túl sok egyéni problémával terhelt énekkari tagnak, vagy előadónak inkább le kell mondania az együttműködésről; különben a templomban a saját diszharmóniáját árasztaná.

Ha az előfeltételek teljesültek, akkor a beszéd pozitív hatású lesz. Az egész közösség felkészülten hangolódik az átadandó gnosztikus tanításokra.

Ilyen módon a beszéd szavai és ereje előkészített szívekben és fejekben rögződik meg, és a kívánt eredmény teljesen elérhető.

A beszéd után újra zene következik, ami által a hallgatók összhangban és egységben elmélyülhetnek és a hallottakat beépíthetik a lényükbe. Az utószó (epilógus) és a záróima azután az egészet megerősíti és a tanulók vérében rögzíti.

A zenészekre ugyanaz vonatkozik, mint az énekkarra. Ő sem csak azért használja hangszerét, hogy a zeneszerző által leírt hangokat előadja, hanem – jó esetben – a templomban játszott zenében kifejezésre jut valami a zenész lélekképességéből is.

Akkor képes lesz válaszolni a szolgálatvezető által felhívott erőre. Ezt a hallgatók hálásan érzik, mint valami harmonikus kiegészítést és felszabadulást.

A templomszolgálatokon a zenész által vállalt feladat tehát két tekintetben is nagyon felelősségteljes. Egyrészt belső tartására, a szolgálatra való irányultságára és általánosan személyes tanulóságára vonatkoztatva, másrészt a zenedarabok kiválasztására vonatkozóan, amit a szolgálatvezető bizalommal átenged neki. A zenész negatív tartása, esetleg a tanulóságában pillanatnyilag felmerülő belső feszültség és a zenedarabok helytelen kiválasztása kínosan megzavarhatja a templom légkörét. Másrészrt a helyes módon az egész szolgálat nagy és mágikus eseménnyé válhat, amelyen mindenkinek tudatosan részt kell vennie, hogy igazi tanulóságról lehessen szó. A fej, a szív és a kéz egész rendszerének így kell az építő munkába merülnie, amelyet számunkra előkészítettek. Akkor a Szerzet ereje és világossága kiáradhat reánk és bennünk csodálatos kegyelemként, egész lényünk megtisztítására, megújítására és átváltozására. Így megtanulunk az új asztrális térségből élni és abban lélegezni. A lélek felébred és táplálékra talál, és így építhetünk a világon egy olyan sugárzóteret, mely nem ebből a világból való.

Aki egy ilyen szolgálat után hazatér, magával viszi, és maga körül kiterjeszti ezt a sugárerőt, bárhol is tartózkodjék. Így terjed el a világon az Új Gnosztikus Birodalom és aki képes rá, az megérti a hívást: menjünk fel együtt az új Menny-Földbe.

Bárcsak mindannyian együttműködnénk, ezen munkálkodván!

A szent tűz

 

„Megfordulék azért, hogy lássam a szót, amely velem beszéle; megfordulván pedig láték hét arany gyertyatartót, és a hét gyertyatartó között hasonlót az ember fiához, bokáig érő ruhába öltözve és mellénél aranyövvel körülövezve. Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, mint a hó; és a szemei olyanok, mint a tűzláng; és a lábai hasonlók valának az Izzó fényű érchez, mintha kemencében tüzesedtek volna meg; a szava pedig olyan, mint a sok vizek zúgása; Vala pedig a jobb kezében hét csillag; és a szájából kétélű éles kard jő vala ki; és az ő orcája, mint a nap, amikor fénylik az ő erejében.”

(János jelenése 1:12-16)

 

Ez sémiképpen sem valami archetipikus ószövetségi lény, vagy misztikus jelkép leírása, hanem a teljesen kibontakozott istenember dicsőségét, pompáját és korlátlan hatalmát ecseteli. Ez nem a jövő embere, hanem az új ember az örök jelenben. Mi tart vissza minket a nemcsak részleges, lanyha, hanem teljes megfordulástól, a „megtéréstől”? Továbbra is azt hisszük, hogy az új ember ábrázolása másokra vonatkozik? Vagy arra várunk, hogy egy szép napon valaki felemel minket ehhez az állapothoz?

Erre nem várnunk kell, hanem ezt magunknak kell kiviteleznünk. Ébredjünk lel, keljünk fel, határozzuk el végképpen, hogy azonnal megfordulunk! Abban a pillanatban megértjük a megvilágosulás rejtélyét: nem én vagyok világosság, hanem ő az. Aki legyőzi valójában piciny énjét, az világosságra lobbantja igazi önvalóját. Mi akadályoz tehát minket a tér-idő-rendiség leküzdésében? Miért éljük meg ismételten a korlátoltságunkat?

Gyermekkorunkra és eddigi életünkre visszapillantva azt látjuk, hogy fejlődésünk a mai napig is a téridőrend korlátai között zajlott. A sok-sok év folyamán az ismeretek és benyomások tömkelege vésődött a lényünkbe. Ezeket a benyomásokat emlékezőképességünk gondosan elraktározta erkölcsi, etikai, szociális, politikai, nemzeti és vallási fiókjaiba. E benyomások számtalan nyomot hagytak, rengeteg hatást gyakoroltak, kötelékeket, meghatározásokat és vetületeket alkottak. Mindez a szentségtelen tűz hatása, következménye. Ezekből a karma-alkotó erőszerkezetekből élünk és ezek működtetnek minket. Ezt a rendkívül természetellenes állapotot pedig szemrebbenés nélkül és magától értetődően „természetesnek” nevezzük.

Mi rejlik az ellentermészetnek e kérge mögött? Hol állunk? Egész gondolkodásunk ebből a kéregből merít, ebből a múltból, a tárolt tájékoztatásból, amelyet „igazságnak” tartunk. Ezekre az alapokra építjük jövőnket, így valósul meg a sorsunk. Minden gondolat és minden érzés energia, és elektromágneses teret képez, amely által a bukott világhoz kapcsolódunk. E mágneses szerkezeteknek megfelelően gondolkodunk és érzünk, s ezzel szüntelenül támogatjuk és erősítjük őket. Így keletkezett egy mágneses keringés, egy börtön, amelyben magunkat ejtettük foglyul. Ezzel szemben létezik az új, megszabadult ember magas, isteni, tiszta eszméje. Aki rádöbben erre a mágneses keringésre, az hevesen reagál, maró vágyat érez, ki akar szabadulni ebből a fogdából. Hamarosan kialakul azonban annak a belátása, hogy ugyanazon erő segítségével, amellyel foglyul ejtettük magunkat, nem leszünk képesek megszabadulni. Két alapvetően különböző állapot között lebegünk tehát. Ha pedig alapos belátás révén a dialektikus hatások lassanként legyengülnek, akkor lesz képes megnyilvánulni a másik, aki nem ebből a világból való. A régi ember lebontása szorosan összefügg az új ember felépítésének folyamatával, sőt, a két dolog egymásba torkollik. A másik terjedelembe, az isteni dimenzióba csakis a múltból jövő mágneses kényszerek leleplezése, átlátása árán juthatunk el. A középpontban, az isteni nyugalomban a múlt maradéktalanul feloszlatható. Ehhez azonban teljes intelligenciánkra, figyelmünkre és odaadásunkra van szükség.

A belátásból keletkezik az új ember, aki tudatossá válik egy másik térben, az időtől és tértől független területen. A halál és a másvilág, a tükörszféra (mindkettő a korlátozott, a korlátolt, az önmagát érvényesítő én-természetben gyökerezik) ekkor Iegyőzetett. A szentségtelen tüzet eloltották.

Ezen a ponton kezdünk valamit megérteni a „szent tűzből”, mely az emberben átváltozott szidérikus tűz. Ez a szent tűz az új ember munkaeszköze. Ez az ős-erő engedelmeskedik az ő új akaratának, és tudatosan alkalmazhatja ezt a világ és az emberiség javára és megmentéséhez. A megszabadult ember ránemesedett, hogy kipuhatolja a mágneses sugárzások hatását és bevesse azt Isten dicsőségére és a teremtés tervének teljesítése érdekében. A jelölt a Gnózisban jut hozzá a kulcshoz, amellyel feltörheti, megnyithatja a halál világegyetemét, hogy a szidérikus fényerővel áttörjön a haláltermészet keringési folyamatain, kitörjön belőlük Az új erő megérinti és felébreszti a bukott angyalokat, akik így újra tudatába jutnak eredetüknek, hogy végül felemeltethessenek az egyetemes világosságba. A gnosztikus jelölt munkája univerzális és a korlátolt én szármára érthetetlen, mivel a korlátolt nem képes észlelni és megérteni a korlátlant

Forduljunk meg tehát és hallgassunk a hívásra! Az új ember nem emberfölötti lény, hanem az igazi, eredeti ember, aki a világosságban jár, aki a határtalan teret az ő otthonának ismeri fel.

A modern Szellemi Iskola azt szorgalmazza, hogy az ember ébressze fel ezt az új embert az ő halálos álmából. Az üdvösség útját nagy erővel sugározzák az örök Gnózis élő tanúbizonyságaként a halálnak ebbe a természetébe, hogy végére járó korszakunkban mindenkit megmentsenek, aki ezt óhajtja.

Forduljunk meg tehát! Az én elhalása nem katasztrófa, hanem szép és szeretetteljes folyamat. Hagyjuk el mai létünk korlátoltságát és ebből a fullasztó rabságból utazzunk el egy örök világba. Álljunk a mérhetetlen Gnózis-erőben, hogy a világosság igazi szolgáivá válhassunk!

A világosság keringése

 

Minden ember azokkal az erőkkel dolgozik, működik, amelyeket képes felhívni. A felhívott, felidézett erők mindig is teljes mértékben megegyeznek az ő állapotával és megfelelnek az ő fajtájának. A dialektikához kötött ember a legkülönbözőbb erőket képes felhívni, dialektikus akaratának alávetni és így képes különböző eredményeket elérni. Az ilyen folyamatok és eredmények azonban semmiképpen sem vezethetnek transzfigurációhoz.

 

A mi nemzedékünket a dialektikus akaraterő bevetésére nevelték és ösztönözték, amelyet a világ kényelmesebbé tétele, a jólét, a műszaki tökéletesedés és gazdasági érdekek szolgálatába állítottak. Az ehhez szükséges erők bevetése, alkalmazása a tömeget bizonyos mértékben és bizonyos módon kielégítette. Az emberek mindent megtesznek, hogy kiképzéssel, edzéssel és kutatással, a tudomány gyakorlati alkalmazásával még jobban uralkodhassanak rajta. Milliókat szállt meg az az ötlet, hogy ez lenne az élet célja. Az emberek nagy része emiatt bármiféle transzmutáció vagy transzfiguráció, azaz átváltozás ötletére érzéketlen. Ehelyett mindenféle vallással vagy politikai irányzattal áll kapcsolatban, melyek egyetlen célja azonban az emberen való uralkodás, a hatalom. Egy keresztre feszített, megkínzott ábrát, egy szörnyen szenvedő jelképet akasztottak a szemük elé. Aki ez alól kivonja magát és a vallásnak hátat fordít, az a gazdasági élet polipkarjaiba rohan, melynek ravasz módszerei őt valami fogyasztáshoz, valami termékhez, valami márkához kötik. Az anyagi helyzet fontos tényezővé válik, a ruházat és a hanglemezek, amelyeket vásárol az ember, mutatják a társadalmi hovatartozását. A fiatalság hagyja, hogy ezek az erők beidomítsák, semmit sem tesz annak érdekében, hogy ez a keringés rabul ne ejtse őket. A tömeg az ezt a dialektikus játékot fenntartó asztrális mozgalom medrévé, csatornájává, lefolyójává válik. Az embernek azonban arra is megvan a lehetősége, hogy a másik természetrend erőit vegye fel. Az egyetemes Gnózis szüntelenül egy megváltó erőt sugároz a világtérségbe, s ezt az erőt minden mikrokozmosz érzékelheti, felveheti, befogadhatja. Ezt az erőt minden beavatott ismeri és azt is tudja, hogyan kell alkalmazni is.

 

Felkészülés a tisztulásra

Minden idők beavatottjainak és küldötteinek az volt a megbízatása, hogy az őszintén érdeklődő igazságkeresőt megtanítsák az eredeti világosság felhívásának, elnyerésének és alkalmazásának tudományára, sőt művészetére. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája újra elvégzi ezt a munkát egy átgondolt módszer segítségével. A Szellemi Iskola előkészítő tanulóságának időszakában tájékoztat a gnosztikus világosság felöl. A tanuló eligazodik, megismeri a tant és kapcsolatba lép vele. Ezután a fényerő tudatos alkalmazásának időszaka következik. A tanuló alkalmazza életében és megtapasztalja ennek az eredményeit, a következményeket. A belső Iskolában aztán elbúcsúzik a haláltermészettől, ott megy végbe a nagy tisztulás. Ezzel kialakul annak a lehetősége, hogy a nem ebből a természetből származó erőkkel tudatosan dolgozzon, hasson. Az ebben az időszakban felvett fényerőt a tanuló átváltoztatja és az egész csoport rendelkezésére bocsáthatja.

Az Iskola lehetővé teszi a tanuló számára, hogy a világosság útját egy oltalmazó tér védelmében járja be. A fényerőket felhívó és terjesztő csoport munkája védelmet nyújt az alantas természet számtalan asztrális befolyása ellen. A lélekembernek így egy élő test nyújt menedéket. E menedékhely mibenléte, fajtája a benne részesülőkkel szemben bizonyos követelményeket támaszt. Amennyire lehetséges, megakadályozandó a nem kívánatos befolyások behatolása. A követelményekkel szembesülő tanuló talán a kérdéssel reagál: „Ki támaszthat egyáltalán követelményeket velem szemben?” A személyiség tiltakozik az őt kívülről érő feltételek ellen. Ha azonban a Szellemi Iskola kötetlen intézmény lenne, az énszemélyiség szabad lenne benne, akkor az eredeti fényerőt hamarosan nem lehetne többé transzmutálni, használatra átalakítani. Persze mindenkinek megmarad az érintetlensége és önértéke, de a megszabadulás ösvényét nem lehet a dialektikus körülményekhez igazítani, amelyektől az ember éppen meg akar szabadulni. Aki lénye mélyén a megváltásra vágyik, aki transzfiguralista szeretne lenni, az önkéntesen elfogadja az Iskola minimális követelményeit.

A fényerő felhívása és alkalmazása az Iskola gyújtópontjaiban, templomaiban és műhelyeiben történik, ahol ez az erő összpontosultan van jelen. A tanuló itt használatba veheti ezt. Ezért kéri az Iskola a tanulókat a gyújtópontok lehetőleg gyakori látogatására, hogy a lélek lélegzését serkentsék ezzel. Ha a tanuló halandó énje ezt nem akarja, akkor a tanulónak meg kell figyelnie önmagát és elemeznie kell a helyzetet, az okokat. És hamarosan kiderül, hogy hatalmi harc folyik: ki az úr a mikrokozmikus sátorházban. Az új lélek, aki csak szükségből tartózkodik a mikrokozmosz elfajult házában, a szellemIélekember feltámadásának útjára törekszik.

Ehhez a tápláló fényerő kell, azzal kell dolgozni, s ez a munka csakis az új akarat erejében lehet sikeres, amely viszont a régi személyiség szolgálatkészségétől és odaadásától függ. A természetembernek meg kell értenie a folyamatot és a gyarapodó új lélek szolgálatába kell állnia. Persze ugyanakkor a természet erői is működnek, amelyek éppen ezt az együttműködést akarják megakadályozni.

 

A vágylény

Az évek folyamán sok tanuló hatolt el annak tapasztalatához és felismeréséhez, hogy az embert elsősorban érzelmei kormányozzák, tehát asztrális énjéből él. A vágylény irányítja az ember gondolkodását. A kívánságok és elutasítások, hajlandóságok és ellenszenvek, a dolgok keresésére vagy elkerülésére irányuló törekvések egész sora szabályozza és határozza meg az ember szükségleteit, mindent, amit szeretne, és amit utál. Ezekből az előszeretetekből és ellenszenvekből magyarázható nagyon sok indulat. A gondolkodás a vágyélet szolgálatában áll. A gondolkodás nagyon ügyesen képes megfogalmazni az asztrális énlény indítékait. Propagálja, védi, támogatja az asztrális én fajtáját. Így kölcsönhatások keletkeznek a gondolkodás és a vágylény között, amelyekből kultúra burjánozhat, olyan életkultúra, mely az énlény életét akarja a lehető legkényelmesebbé, legkellemesebbé tenni és egyensúlyban tartani. Ezúton azonban lehetetlen új asztráltestnek és új gondolattestnek megszületnie. A csakis Jó erejét egészen más módon kell felhívni. A dialektikus ember talán propagálja a világi jót, ezt a dialektikus szempontot, s ezért bizonyára elismerést és dicséretet is kap: mindez azonban az alantas természet kultúrája, kultiválása marad. A másik természet útját a tanuló azzal teszi szabaddá önmagában, hogy az előjogot a csakis Jó belső elvének biztosítja és az alantast a felettes szolgálatába állítja. Aki ebben kitart, az tisztítja meg az asztrális személyiséget, amely emiatt megújul.

A tanuló ezt az új akarat bevetésével valósítja meg. Ez egy folyamatos bukdácsolás. A tanulót bátorítják, hogy tartson ki, s ha elesik, csak álljon fel és folytassa a munkát, folytassa a tisztogatást, a takarítást, amíg az akarat, a lényében lakó főpap véghez nem vitte a művet, hogy átadhassa magát a Másiknak. Mert a János-ember előbb-utóbb a Krisztusnak áldozza fel magát. Aki ezt véghezviszi, az tudatában van a mikrokozmoszban lévő új erőnek, egy időtlen erőnek, mely nem ebből a világból való. Ettől a pillanattól kezdve az alantas asztrállény nem képes többé az új léleképítményt veszélyeztető indítványozásokat kelteni. A makrokozmikus Krisztus egyesül a mikrokozmikus KrisztussaI. A tanuló eléggé előkészítette a fényerőt vevő rendszert. Képes ezt az erőt az egyetlen helyes módon felhívni és alkalmazni.

A fény hogyan válik hatásossá a tanulóban? A Krisztuserő az egyetemes Gnózis sugárbősége. A mágneses szív tiszta iránya, jó iránya, irányulása ezt az erőt belevonzza az asztráltestbe. Ezután az étertestben is összpontosul, végül pedig megtámadja az anyagot is, így járja be a fényerő a rendszert, így zárja a kört, kering. A tisztán irányuló szívből kiindulva végül áthatol a személyiség minden nézetéhez. Ennek következménye a mikrokozmikus ház, a sátorház teljes megújhodása lesz.

Az ehhez vezető előkészületet négy fejlődés, négy fok jellemzi, ezeket nevezik a négy rejtélynek, négy misztériumnak. Az első a lélek újjászületése, a második a lélek növekedése, a harmadik a lélek megérlelődése, ami lehetővé teszi a szellem belépését, a negyedik a szellemlélekember, a pimandrikus ember megszületése, aki aztán rendelkezik az új gondolattesttel. E rejtélyek folyamán a fény keringése révén a régi személyiség átalakul, transzmutálódik, s így hely keletkezik ennek a háznak a jogos tulajdonosa, a pimandrikus ember, a manasz számára. Ebben a négyszeres folyamatban régi és új erők is fontos szerephez jutnak. Fennáll az alantas dialektikus erők befolyása; és meg van a Szellemi Iskola élő testében jelen lévő új sugárbőség magasabb rendű rezgése is. Ezek a különböző befolyások a tanulót kezdetben nagyon zavarba hozhatják, és nehéz időket élhet át emiatt. Egyrészt az alakuló lélek igényli az új táplálékot, másrészt hátráltatás keletkezik a régi természeterők miatt. A tanulónak ekkor azt ajánlják, hogy intelligensen intézkedjen, azaz a régi erőket korlátozza, az új folyamatokat meg serkentse és támogassa. A gyomot irtani kell, akkor is, ha a virágágy tetszetősen tarka és jelenlegi formájához tulajdonképpen vonzódunk, sőt ragaszkodunk. Aki a lényében burjánzó asztrális gyomtól nem akar megválni, holott az elfojtja az új hajtást, az nem képes megszabadulni az indulatos élettől. A tanulónak mélységesen tudatában kell lennie, hogy a dialektika őserdejében, a tövises bozótban az új hajtás, a lélek elhervad! Tudnia kell, hogy egyetlen megoldás létezik: a mikrokozmoszt alaposan meg kell tisztítani! Az erők összekeveredését radikálisan meg kell szüntetni, mert a gnosztikus fényáram az új elvet táplálja és élteti.

Aki ezen a ponton időnként elveszíti a bátorságát, mert olykor újabb problémák előtt találja magát, az gondolja meg, hogy ezeknek okai a saját lényében rejlenek. A hátráltató asztrális impulzusokat magunk idézzük fel. Az akadályok nem a világosságból vagy az új lélekből jönnek, hanem a természet-énből, mely valamiképpen önmagát akarja érvényesíteni, az önfenntartásért küzd. A Szellemi Iskola ismételten figyelmeztet erre, és a tanulókkal közli, hogy ennek a természetnek az énje nem játszhat főszerepet a megújulás folyamataiban. Az ebben elkövetett hiba nagy csalódásokhoz, vezet, amelyeket az Iskola meg akar előzni. Az Iskolának fontos feladata, hogy a tanulót bátorítsa és serkentse az ösvényen, megszüntesse a tanuló félelmét és tudatlanságát. Ezt pedig a felvehető formában közvetített fényerővel teszi. Ez a hamisítatlan világosság az Iskolában nagyon közel van a tanulóhoz, aki azt emiatt észlelheti és elfogadhatja.

A világosságot elfogadó mikrokozmosz ezzel lefekteti a végleges kapcsolat alapjait. Az új erő tagadhatatlanná válik az ösvényen az alantas lény minden csalódása és kétségbeesése ellenére. A világosság jelen van és hat! Ezen a ponton a tanulónak fel kell tennie a kérdést, hogy melyek a természet-én kívánságai és vágyai. És mik az új lélek szükségletei és életfeltételei? Ebből megkülönböztető képességnek kell fakadnia. Aki odaadással foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, az világosan felismeri, hogy a lényében végbemenő folyamatokat mi hátráltatja és mi gyorsítja. Ez az önismeret belső tudáshoz vezet és ahhoz a képességhez juttatja, hogy teljesen szabadon és tudatosan válasszon a gyorsító és a fékező tényezők közül. Amikor felgyorsulásról beszélhetünk, akkor a magas rezgésű fényerők jutnak erősebben kifejezésre a lényünkben. A tanuló számára ez tapasztalati tény, nem misztikus álmodozás.

A templom minden látogatása, az Iskola erőterével való minden találkozás újabb fényérintést eredményez. A mágneses szív ezt a sugárzást maga is képes felhívni úgy, hogy a fényerő a tanuló saját asztrális irányulása és gondolati tevékenysége alapján keringeni kezd, s ez a keringés a tanulót továbbviszi a lélekfejlődés ösvényén. Ennek a növekvésnek aztán folytatódnia kell, míg a léleklény teljesen el nem éri a működőképesség fokát. Az említett sugárbőség akkor nem távolból integető jövő többé, hanem mindennapi valóság, mely a suttogó érintésből óriási, pompás dicsőséggé növekedik. A felhívott fényerő ekkor már nem csak hébe-korba időzik a tanulóban, hanem tartósan kering; kezdetben asztrális szinten, majd éteri, végül pedig anyagi tekintetben is, a tanuló egész anyagában, egész anyaglényében.

Az ezt a folyamatot kivitelező tanulósereg az Iskolában grálkehelyként áll, mely a világosságot befogadja és képes kisugározni is, tehát aki kéri, annak felajánIhatja, átnyújthatja. A tanulók együtt őrzik a rózsakereszt kincsét és tanúskodnak róla, a világosság kimeríthetetlen forrásának, a pompás élő víznek élő tanúbizonyságai. Ennek az élménye végtelen örömöt okoz. Semmi ok sincsen többé arra, hogy elkeseredjen mindenféle asztrális mozgatottság vagy megrendülés miatt. Ha ösvényén egyéni problémákkal kerül szembe, úgy bármikor képes kapcsolatba lépni ezzel az erővel. Ezzel megveti minden probléma megoldásának az alapját. A világosság így teszi végül megdönthetetlen ténnyé a megviIágosulást. Ez véget vet minden asztrális képzelődésnek és rögeszmének. A tanuló képes arra és megvan az ereje ahhoz, hogy kiírtsa az asztrális gyomot. Helyreállítja a világosság keringését a mikrokozmoszban és biztos abban, hogy felvétetett az egyetemes Gnózis fénysugárzásába.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Hangsúlyozzuk azonban, hogy aki komolyan és szívesen velünk jön, az javait, testét és lelkét illetően is élvezni fogja ennek gyümölcsét. Aki azonban hamis, vagy pénzt remél, az semmiképpen sem képes kárt okozni nekünk, hanem saját magát taszítja a legnagyobb szerencsétlenségbe. Épületünk is, holott az emberek százezrei látták közelről, az istentelen világ számára örökké érinthetetlen, sérthetetlen, lerombolhatatlan, láthatatlan és rejtve marad.

SZÁRNYAID ÁRNYÉKA ALATT, Ó JEHOVA!

Fama Fraternitatis

 

 

A láthatatlan épület

 

„Istenből születünk,

Jézusban meghalunk,

a Szent Szellem által újjászületünk.”

Önök ismerik a Rózsakeresztnek ezt a mágikus idézetét. A C.R.C. sírboltjában talált T könyvének záró szavai ezek: Ex Deo nascimur, in Jesu morimur, per Spiritum Sanctum reviviscimus.

Ezt többször hallották, olvasták, esetleg hangoztatták is – és mégsem értik. Talán megérintették, vagy csendes tisztelettel adóztak ennek az idézetnek, de mágikus erejét nem érezték. Ha mégis, akkor azt kétségtelenül észrevették volna, mert e szavak mögött hatalmas titok rejlik. Ezért van az, hogy hallanak, de nem értenek; látnak, de nem hatolnak a mélyére; éreznek, de nem tapasztalnak.

Vannak szellemi javak, amelyek naponta felkínálják magukat, ingyen, és nagyon gazdaggá tehetnének. Vannak erők, amelyek Önök mellett mennek az ösvényen, mintegy kezüket nyújtván, és nagyon erősen meglódíthatnák Önöket. Mindezt azonban elmulasztják, sőt még csak észre sem veszik.

„Isten Szelleme által lángra lobbanni; Jézus Krisztusban, az Úrban aláhanyatlani; a Szent Szellem tüze által újjászületni.”

E mágia mögött a láthatatlan épület ragyog.

A Krisztus-hierofánsok háromszoros megnyilvánulást sugároznak ki ebbe a világba, amit vágynak, áldozatnak és alkotásnak, vagy öntudatnak, vérmegújításnak és szellemi tudatnak mondunk.

A vágyakozás éleszti bennünk az életösztönt, a megnyilvánulásra törekvést. Ez az első erő, amely minden természeti birodalmat kivitelezésre, párzásra, fenntartásra, alakulásra unszol. A forró, tüzes vágy kivilágítja ebben a világban a sötétséget, s e vörösen lángoló tűz vezetése alatt felfedezzük saját magunkat és a felebarátunkat.

Felébredünk ennek a világnak a pusztájában. Mi, az ember, Ádám (ódem), Isten lélegzete, az Ő szellemében elolthatatlan tűzzé lobbanva, nevet adunk környezetünknek, tájékozódunk napjaink Paradicsomjában. És van egy hatalmas vágyakozás, zabolátlan sóvárgás, kimondhatatlan beteljesülési szükség, melyet ez a tüzes vágyörvény élesztett dübörgő tűzhányóvá. És a célra irányuló honvágy keletkezik, hajsza, hogy elérjük és megragadjuk.

De hol a cél, és mi a cél?

Tovább hajszolnak minket a pusztában, mialatt a vágy, mely teljesülésre sürget, egy pillanatra sem hagy nyugton. Ebből a vörös tűzből éled a tudat. Felfogásunk fejlődik, s észrevesszük, hogy a többiek szeméből ugyanaz az ösztön parázslik, hogy a tűz őket is lángoló izzásra gyújtotta. Az egész emberiséget ebbe az olvasztótégelybe dobták, s ebben a heves tisztulási folyamatban a tudatnak óráról órára növekednie kell.

Ugyanakkor azonban gyűlölet is támad, mely az érvényesülési ösztönből születik. Az ember öntudata olyan fegyverzet, mellyel ugrásra készen lép természetbéli ellenségei elé. Az izzó vágyakozás pedig viszályra késztet, az önfenntartásért, érvényesülésért vívott küzdelemre. Embertársára ront, s a torkára hág. A legerősebb lábak győznek, mert azok taposnak a legjobban. És ezekre mondják az elismerés hangján, hogy „sokra vitték”!

Érdekes azonban, hogy ezek, akik sokra vitték, nem nyugosznak, nincsenek megelégedve. A sóvárgás tovább hajszolja őket, egyre tovább! A harc fokozódik, és az értelem mértéktelenül növekszik. Ha nem a neandervölgyi ősember nyers erejével, öklével csapnak oda, akkor modern fegyverekkel, az éleseszűek találmányaival. Aztán a csel és az árulás jön, meg zsolozsma és imakönyv. Nincsen azonban egyetlen elégedett sem, a vágy tovább hajszol, hullákon és városokon át, tovább, egyre tovább!

Csak az öregek, akik belefáradtak a gyilkolásba, akik haszontalan, nehéz prédájukat alig bírják már cipelni, azok maradnak végül fekve a mocsárban, epekedve, míg meg nem váltja őket a halál.

Vannak, akik most azt kérdezik: „honnan ered ez a vágyakozás, ez a vörös szenvedély, mely engem is magával sodor?” És azt felelik maguknak: „a vágy: szexuális ösztön”. Keresik a másikat, kozmikus tükörképüket, a nemi tekintetben fordítva polarizáltat, hogy a vágyat kioltsák, megöljék.

A vágyat azonban nem lehet megölni! A csábító kábulat után a lángok hevesebben csapnak a magasba, mint bármikor is, mint a mítosz százfejű sárkánya. A vágy egy nem ebből a világból való erő, s csak olyan birodalomban teljesülhet, amely szintén nem ebből ered. És ezért rabszolgalélek Ön, ha továbbra is a régi játékot játssza, amelynek mindig ugyanarra az eredményre kell jutnia. Szinte őrültek garázda csürhéjeként dúl és küszködik az emberiség ezen a mélyponton, ebben az árokban. Ököllel verik a láthatatlan épület falait, s aki a negatív módszer segítségével hatol be, azt a feledés italával ellátva zavarják el, s így újra a vágytűz mocsarában találja magát.

Isten szelleme által lángra lobbantva.

Ez nem valami értekezés szövege, hanem tűz, erő, mely megtölti a vérünket, éjjel-nappal hajszol, hogy teljesen és tökéletesen megrekedjünk saját magunkban.

Akkor, csak akkor fogjuk aztán az üdvtitkot keresni. Akkor megoldást keresünk. Önök kerestek, s továbbra is ezt teszik majd. Vágyaik a senki-földjére hajszolták Önöket, s most az emberi vágyakozás igazi izgatószerei után tudakozódnak, mert minden előző kísérletnél csak a halál vigyorgott és a szükség növekedett.

Nagyon emberbarátokká válnak, s azt mondják a gyilkosoknak, „szépen kérjük, ne ontson vért, mert nem illik”; vagy a fojtogatónak: „ne olyan erősen, mert fáj”; a rendbontóknak pedig, hogy „ne csapjanak ekkora lármát, mert ez műveletlenség”. És egyleteket, rendeket, társaságokat alapítanak. Meg könyveket írnak, nagyon szépeket és felemelőket.

A vágybarlangok lángjai azonban körülnyaldossák az egyleteket, rendeket és társaságokat is, belekapnak a könyvekbe is, és mindenki ezen a pokoli parázson táncol. A tűzháromságból tüzes szalamanderek bújnak elő, és belerángatnak minket a halotti torba, míg sóhajtva, nevetve, kétségbeesetten vagy dühösen el nem hangzik az utolsó sikoly; míg a kereső fel nem fedezi az igét: in Jesu morimur – Jézusban meghalunk.

Mert a vágy céljának megértésére csak egy lehetőség van, csak emellett nem éget meg a tüzes parázs. Az egyetlen lehetőség Jézus Krisztus, Jézus Krisztus lényege, a benne megnyilvánult önfeláldozás és önmegtagadás. Ahol a dolgok közönséges menete szerint a vágy tüze a halált hívja fel, ott mondja a Krisztus: „Aki el akarja veszíteni az ő életét énérettem, az megtartja azt.” „Jertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek, s én megnyugosztlak titeket.”

Egyáltalán nem arról van szó, amit a teológusok szeretnének elhitetni Önökkel, hogy ha valaki belefáradt a vágyorgiákba, s már csak egy rakás szerencsétlenség, akkor a maradékot adja csak át édes Urunknak, s majd ő megnyugtatja. Mintha valamiféle szellemi nyugdíjról lenne szó tehát.

Mindezt másképpen kell érteniük: Krisztus megmutatja Önöknek az utat, és átadja az erőt, hogy a vágyakozás dinamikáját helyes módon vethessék be, hogy ez a vágyakozás ne elestükre, bukásra szolgáljon, hanem érzékek fölötti feltámadáshoz vezessen. Ha pedig ehhez az isteni felismeréshez csak akkor jutnak el, amikor már életükben annyi mindent elrontottak, hogy valóban csak egy adag szerencsétlenségről lehet szó, akkor Krisztus szeretetében az ösvényen való későbbi továbbhaladás lehetőségét találják meg. Mert az ösvény bejárása elutasíthatatlan, azt mindenképpen be kell járni.

Szó sem lehet tehát szellemi nyugdíjról, hanem új megbízásról, isteni titokról van szó, amelyet Önökre bíznak, s mely a vágyakozásukat üdvrevágyássá változtatja. Akkor be kell járniuk a keresztutat, Golgota ösvényét, az önfeláldozó szeretetszolgálat útját, hogy ott, ahol a vízszintes keresztezi a függőlegest, a szellemi szív fehér rózsaként bontakozzon ki.

Ha megkapták a fehér rózsát, akkor hallják meg az elérés erdejének mágikus zenéjét, a láthatatlan épület kórusait: per Spiritum Sanctum reviviscimus – a Szent Szellem által újjászületünk.

Istennek terve van a világgal és az emberiséggel. Ezt a tervet pedig emberi kezeknek, fejeknek és szíveknek kell teljesíteniük. Ha a Rózsakereszt tanulója kész és képes elölni az elsődleges vágyat azzal, hogy Krisztusban aláhanyatlik, akkor mágikus csoda történik, mihelyt ez a folyamat eléggé előrehaladott. A tanuló akkor a Szent Szellem által, a Szent Szellemben újjászületik, vagyis Isten terve megvalósul rajta és őbenne, s ő felállítja a láthatatlan épületet ebben a világban, míg mindaz együtt, amit a Szent Szellemben megdicsőültek elértek, csodás és nagyszerű módon a Fehér Templomként ragyog.

A Fehér Templom természetesen nem álomkép, nem kedves, misztikus ígéret fáradt vándoroknak. Ez a Fehér Templom, ez a nagyszerű, láthatatlan katedrális minden mérték szerint mérhető: ereje, szépsége, dinamikus megrendíthetetlensége az emberi lényekben él, s ezek által bizonyosodik be.

A Fehér Templom a szentek közösségének megnyilvánulása. Erő, habár láthatatlan, mégis erő; épület, s habár láthatatlan, mégis lerombolhatatlan; olyan erő, melyet ellenállhatatlanul bevezetnek pokoli világunkba; a Rózsakereszt ereje, amellyel a misztériumok hierofánsai a világot támadják.

Minél több tanuló váltja valóra a leírt alakulást és járja be az utat, annál hatalmasabb és pompásabb a Fehér Templom, hogy egyszer e tűz elől elmeneküljön a sötétség. Ez a Krisztus-hierofánsok módszere. Ez a módszer nem kelt feltűnést, de bevehetetlen citadellát képez. Ezért végződik így a Fama Fraternitatis:

Épületünk pedig, noha százezrek látták közelről, az istentelen világ számára örökké érinthetetlen, sérthetetlen, lerombolhatatlan, láthatatlan és rejtett marad.

Szárnyaid árnyéka alatt,

ó, Jehova!

Ez a mi örömünk:

Isten dicsősége érinthetetlen.

Íme, angyalait küldi hozzánk:

Isten szelleme által lángra lobbantva,

Jézusban, az Úrban aláhanyatlunk,

a Szent Szellem tüze által újjászületünk.

Ámen.

A csend

 

Az igazi csend nem a zaj, a hang, a beszéd és mozgás hiánya, távolléte, hanem az áhitatos, tevékeny és intelligens figyelés, figyelmes hallgatás állapota. Tehát nyíltság a test, a szív és a gondolkodás minden mozdulatával szemben, az egész környezet csendesen figyelmes befogadása. Az ilyen csend a legnagyobb nyüzsgés közepette is kibontakoztatható. Ez a csend akkor keletkezik, ha a csendre vágyás alapján minden erőlködés nélkül képesek vagyunk elhagyni a gondolkodás automatikus örvénylését.

Ez a csend nem az akarat segítségével kieszközölt meditálás, sem az érzékszervek kikapcsolása. Nem vagyunk csendesek, ha mentális összpontosítás, gondolati koncentráció veszi igénybe minden figyelmünket, akkor sem, ha ezek a gondolatok a lehető legtisztábbak. Akkor sem vagyunk ebben a csendben, ha testi szempontból a teljes mozdulatlanság állapotát választjuk, valami hullapózt. A csend élet, áhitat, rendelkezésre állás. Az iIyen csendben minden bennünk élőre helyesen reagálhatunk, minden bennünk és körülöttünk élőnek és működőnek megadhatjuk a helyes választ. Az ilyen csendben lévő helyesen válaszol gondolatban, szóban, vagy cselekedet formájában. Az ilyen válasz a csenddel jár, a csendhez tartozik, mint a tóhoz a huIlám.