A meghalás gyakorlata
Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája segíteni akar annak az embernek, aki a születés és halál kerekétől meg akar szabadulni.
A Szellemi Iskola munkájának célja egy olyan tudatosodási folyamat megindítása, amelyen keresztül az ember felismeri az igazi rendeltetését. Arról van szó, hogy az embert kihúzzák a lusta dialektika szívós, ragadós pépjéből: ehhez életre kell kelteni a léleklényt, mely képes helyreállítani az egyetemes Szellemerővel való kapcsolatot. Végül az ember eljut az új lélek megszületéséhez. Így tesz szert maradandó létállapotra. Ehhez a megszabadulási folyamathoz utasításokat találunk az egyetemes tanban. E tant mindenkor az ember rendelkezésére bocsátották, de csak kevesen értették meg és még kevesebben alkalmazták és valósították meg. Joggal mondható, hogy vajmi kevés gnosztikus létezik: kis csoportot alkotnak a nagy tömegben, az alvó, földhöz kötött lelkek között, akik kielégülésüket az anyagban keresik. Itt érvényes a mondás: áldottak, akik meghallják az egyetemes tan oktatását: áldottabbak azok, akik azt szívükre veszik és a gyakorlatban alkalmazzák: de a legáldottabbak azok, akik az egyetemes tant önmagukban egyetemes életté teszik. „Phaidon”-jában Platón a következő kijelentést tulajdonítja Szókratésznek: „Valóban az a helyzet, hogy akik a szó legigazibb értelmében bölcsességre és megvilágosulásra törekednek, azoknak gyakorolniuk kell a meghalást”. Egy másik filozófus pedig a következőképpen fogalmazta meg: „Haljatok meg, mielőtt meghalnátok: akkor nem haltok meg, amikor meghaltok.”
A „meghalás gyakorlása” nagyon is népszerűtlenül hangzik, vagy ami még rosszabb, az élet elleni tiltakozásnak tekintik. Csak kevesek fülelnek fel erre a „pergődobra”, mely az élet alapvető megváltoztatásra hív fel. Ez a felhívás egy egészen más életből érkezik ide. Ez a hívás belefúródik a gnosztikus valóság iránt fogékony ember szívébe. Az ilyen ember belülről tudja, hogy a földi én-állapot semlegesítése és befejezése az egyetlen lehetőség arra, hogy helyet készítsen a másik életnek, amelyre oly régóta vágyik. A Szellemi Iskola az egyetemes tan és az egyetemes élet eszköze. Erőáramával megérinti ezt a belső tudást és rezgésbe hozza, ahogyan a zongorista ujja kelt rezgést a hangszer belsejében lévő húron. A meghalás gyakorlata megköveteli tőlünk, hogy a saját lényünkben lévő dialektikust, földit világosan felismerjük, ne tegyünk úgy, mintha nem létezne, tekintetünket ne fordítsuk el róla. Enélkül a felismerés nélkül a megújuláshoz vezető meghalás nem kezdődhet el.
A gyakorlat a következő: bírjuk meghalásra gondolatainkat, szavainkat és cselekedeteinket. Ha a gnosztikus képességű ember ezt valóban véghezviszi, akkor azon kevesek közé fog tartozni, akik a földi természet legyőzőinek neveztetnek.
Megtanulni hallgatni
A gondolatok mintegy nem hallható szavak, melyeket nagyon gyorsan mondunk magunkban. Gyermekkorunk óta tesszük ezt, nap mint nap szakadatlanul. Mint valami madárraj, egy perc alatt számtalan gondolat képes rajtunk átseregleni. Körben repkednek, csapongnak, ide-oda surrannak. A legtöbb gondolat énünket táplálja. Megkötöznek, belebonyolítanak minket a lusta anyagba és mikrokozmoszunkat az alantas természethez láncolják. A szavak hallható, kimondott gondolatok. Ezért aztán a legtöbb szó szintén énünket eteti. A szavak képezik a ragasztót, az enyvet, megkötnek és összekötöznek: gubancot szőnek, melybe magunk bonyolódunk bele. A gondolatok és a szavak horgonyok, melyekhez oda vagyunk láncolva. Alátámasztják a hatalom és befolyás iránti énközpontú törekvést és az én védelmére szolgálnak. Cselekedeteink pedig gondolatok és szavak, melyek az anyagot mozgatják és magukhoz vonzzák. A meghalás gyakorlása azt jelenti, hogy egy gondolatot, egy szót, egy cselekedetet meghalásra ítélünk. Egy gondolatot, mely az énünket szolgálná, nem gondolunk tovább, abból a belátásból fakadóan, hogy ez a gondolás a másik életet megfojtja bennünk. Azt jelenti, hogy egy szót, melyet megformálunk és ajkainkon át akarunk engedni, nem mondunk ki, mert tudjuk, hogy csak énünk további felfuvalkodását szolgálná, mert tudjuk, hogy a szó a bennünk lévő fénylényt hallgatásra ítéli. Azt jelenti, hogy egy tettet, mely az anyaghoz köt, nem teszünk meg, abból az átélt tudásból fakadóan, hogy ez a tett sohasem lehet megszabadító! A meghalás gyakorlása: a hallgatás megtanulása. Ez alapvető megbízatás, melyet a megszabadulás egyetemes tana ad nekünk. Az egyetemes tan által adott feladatokat nem burkolják bonyolult szavak. Nem bonyolult fogalmak rendszere rejti őket, hanem világos és tiszta a megfogalmazás: „Aki életét el akarja veszíteni énérettem, az megtartja ezt.” Ez világos felhívás. Más út nem létezik. A bölcsek köve erősen hullámzó, felkavart tenger fenekén nyugszik. Ez a tenger mi magunk vagyunk, fel kell hoznunk a követ a felszínre. Már– inkarnációkon keresztül az a megbízatás, hogy ezt a követ hozzuk napvilágra. De tajtékzó hullámok akadályozzák a mélybelátást.
A kő ragyogása nem képes a felszínre hatolni. Hol kell keresnünk? Hol kell a vízbe merülnünk, hogy a követ megtaláljuk? Bizonyos, hogy a kő a tenger melyén fekszik, legmélyebb belsőnkben. Gondolataink, szavaink és tetteink hullámzó, rezgő tömeget kavarnak fel a kő körül és a kő felett. A meghalás és a hallgatás gyakorlása a hullámok megfékezését, megszelídítését jelenti. Ahogyan elbocsátanak egy szolgát miután munkáját elvégezte, úgy kell a gondolatokat, szavakat és tetteket is elbocsátani, amelyek a dialektikus fennállást csak meghosszabbítják. Már eleget végeztünk. Ennél többet már nem kell tennünk. A legmélyebb lényegben a bölcsek kövéről van szó. Ha a hullámok kevesebbek és kisebbek lesznek, akkor a kő ragyogásából valami áthatol. Néha még megtörik a csillogás a még meglévő, itt-ott még látható és élezhető kis hullámokon. De ha a vízfelület egészen csendes, a belső és külső hallgatás beköszöntött, akkor láthatóvá válik a ragyogás a lény mélyéből. Akkor tudja az ember, hol kell lemerülnie, a követ megtalálnia. A felszín megnyugvása a meghalás első fázisa. Ez az előkészítő munka, utána következik az alámerülés, a régi lény alászállása, pusztulása.
Karma
Az egyetemes tanban a víz az életerőt, az éteri és asztrális energiákat jelenti.
Hogy a követ megtaláljuk, ahhoz a saját mikrokozmoszunkban kell áthatolni a vízen. Először a felszínt kell lecsillapítani, azután következik – mialatt belső tekintetünket a ragyogó kőre irányítjuk – a lemerülés. E szem előtt lebegő kő késztet arra, hogy a mélységbe vessük magunkat, az ugrást a kő teszi lehetővé, a lemerülésre a kő jogosít. A mikrokozmoszban sokféle víz, erő és energia található: sőt a különböző régi életek energiamaradványai is. Így a tengerfenékre történő leszállás a saját karmikus lényen való áthatolást is jelenti. Szanszkrit nyelven a karma jelentése: cselekvés, tett, hatás, eredmény. Minden, gondolatban, szóban vagy tettben lezajló cselekvés nyomot hagy tudatunkban és mikrokozmikus erőterünk egy részében. Ami így bevésődött, meghatározó szerepet játszik a következő cselekedetekben és életmegnyilvánulásókban. Az énre irányított gondolkodás és cselekvés következménye én-irányultságú gondolkodás és cselekvés. Önzetlen, énmentes cselekedet az önzetlenség nyomát hagyja maga után, és így további önzetlen cselekvésre késztet. Ez a késztető erő hamar hatékonnyá válhat, vagy csak később az életben, vagy a mikrokozmoszban egy következő élet folyamán Valóban az a helyzet, hogy a mikrokozmoszban lévő régi karmikus potenciál (lehetőség) sarkall minden az énre irányuló gondolatra, szóra és tettre.
Az eredeti dialektika
A Szellemi Iskola világunkat, életterületünket bukott dialektikának nevezi. Létezik azonban egy másik, nem bukott dialektikus természet is. A nagy dialektikus életterület tehát két térségből áll: az eredeti, isteni dialektikából és a bukott dialektikából, mely a születés és halál területe. Ez a második térség az eredeti dialektikus életterület megzavarása következtében jött létre, azon belül. Az isteni dialektika tiszta éteri és asztrál rezgések térsége; energiák, áramlatok és rezgések világa, anyagi sűrűsödések, anyagi formák nélküli terület. Ott az élet tiszta légzés energiában, rezgésben és keringésben. És mindez telve a valóságos, igazi élet isteni képeivel és eszméivel, elgondolásaival, ötleteivel. A zavart emberek okozták. Az ember, aki maga is energiák mikrokozmikus összpontosulása, az isteni élet rajta keresztül átrezgő ötleteit és képeit nem arra használta, hogy továbbhaladjon magasabban fekvő életterületekre, ahogyan megbízatása szólt, hanem ezeket az erőket, energiákat és képeket megragadta és megtartotta, birtokolni akarta. Ott akart maradni, ahol volt, és ezt a maradást biztosítani akarta.
Az eredeti dialektikus területen a gondolat, a szó és a tett egyet jelent. A gondolat szó és tett is. Egy gondolat megtartása energiák megtartását jelenti. Ennek következménye az energiák erős összpontosulása, telítettsége a mikrokozmoszon belül és a mikrokozmosz körül, ami megzavarja az éteri-asztrális energiakörnyezetet. Az összpontosulás kristályosodáshoz vezet, ami miatt időnként beáll a halál. Tehát a fogvatartás, megtartás a nagy megzavarodás okozója. Ezt az alaphibát ki kell küszöbölni. A halált a megtartás okozza. Aki a roppant nagy energiatérségben valami után nyúl, megragadó és megtartó mozdulatot tesz, az ítéletet hív fel önmagára. A meghalás gyakorlásának második, mélyebb szakasza ennek a megfogásnak és megtartásnak a feladását, az én körüli energiatelítettség megszüntetését jelenti. A meghalás gyakorlata a halál legyőzését jelenti. Aki így hal meg mielőtt meghalna, az nem hal meg, amikor meghal. Aki valóban alászálI, hogy a bölcsek kövét felhozza a vízből, az a karmán keresztül áthatolva száll alá.
A karma pedig a megragadás és megtartás következménye és eredménye.
A bukott dialektika az egyéni és kollektív betokosodási folyamat eredménye.
Az energiavonzás és energiaösszpontosítás folyamatával mindenki önmaga okozza betokosodását, még családként, csoportként, népként és emberiségként is. Krisztus szeretet, bölcsesség és hatalom. A szeretet a betokosodás ellen hat. A szeretet az önmagunk elajándékozása, az elengedés. A szeretet önmagát odaadó erő, mely eggyé alkot és életet ajándékoz. Krisztus szeretetereje a bölcsek köve.
Mindenkinek magának kell alámerülnie ezért a kőért. A meghalást mindenkinek magának kell elvégeznie, azt senki más nem teheti meg helyettünk; sem barát, sem mester, sem szellemi iskola. Mindenkinek magának kell csendessé válnia; itt az önmegvalósításról van szó. A végrehajtáshoz szükséges erőt pedig azok ajándékozzák nekünk, akik az egyetemes tannak szolgálnak, és azt szeretetben kihordják a saját életük által.
Az eredeti dialektikus területen a gondolat, a szó és a tett egyet jelent. A tér és idő természetében ez három különböző dolog, de még itt is egyek, legmélyebb, legbensőbb lényegükben. A gondolat tett, cselekvés, hatása van. Ugyanez vonatkozik a szóra is. Minden gondolat, minden szó nyomot hagy tudatunkban és meghatározó a jövőre nézve. Aki felismeri, hogy a gondolatok, szavak és tettek – hatásukat illetően – egyek, aki felismeri én-irányú gondolatait, szavait és tetteit, az a szó legszorosabb értelmében elővigyázatos, előre látó tanulóvá válik. Hallgatag emberré válik, aki dialektikus vizeit vagy energiáit lecsendesíti és nyugalomba hozza, felkészül, hogy semlegesítse a nagy megzavarás okát és felszínre hozza a bölcsesség, szeretet és erő kövét.
A Szellemi Iskolában ennek a munkának különböző szakaszai vannak. A meghalás megvalósítása – a vízfelszín nyugalomba hozása – képezi a tanulóság első három szakaszát. A lemerülés, az alászállás, az endúrás meghalás a következő szakasz, a belső tanulóság első szakasza. A belső tanulóság következő szakasza: a követ felállítani, engedni, hogy az áthasson bennünket, és azután a követ felhozni. A mikrokozmosz közepén lévő ragyogó kő sugárzó fénykoszorúként díszíti majd a fejet – az új tudatot. Akkor létrejött a szellemmel való kapcsolat Az egyetemes tan egyetemes létté vált. Ha az ilyen ember elhozza a tant mások számára, akkor önmagát, a saját életét hozza el, mint egyetemes valóságot. Aki bejárta a szabadulás útját, az élő erőt áraszt szét, mely magában foglalja az igazi tant. Enélkül az erő nélkül nincs igazi tan, hanem csak szavak maradnak, melyek én-irányú gondolkodással és törekvéssel vannak megtöltve. Aki a bölcsek kövét felhozza a mélyből, az a teret szeretettel, bölcsességgel és erővel tölti meg. Ráléphet a világosság ösvényére és továbbmehet dicsőségről dicsőségre. Vagy, ahogyan Angelus Silesius mondja: „Barátom, ha keresed a végső igazságot, akkor többé meg ne állj: egyik világosságtól a másikhoz kell továbbhaladnod”.