Péter beszámolójához
Előző számunkban, a Pentagram januári számában Péter beszámolóját közöltük. A szöveg az 1945-ben Nag Hammadiban talált iratokhoz tartozik. Ebben a cikkben magyarázatot fűzünk a beszámoló különös szövegéhez, amelyben a gondolkodva kereső olvasó számtalan fontos utalásra bukkan az ember lényegét illetően.
Itt mindenekelőtt az ember megváltásához vezető útról van szó. Bár látszólag jámbor fejtegetéseknek tűnik, mely a tizenegy apostol Jézus feltámadása után tett tapasztalatairól ad hírt, valójában a megváltás útjának, feltételeinek és szakaszainak részletes ecsetelése ez, melyet szerzője az apostolok történetébe burkol. Az út a megváltás keresésétől a hiten keresztül a felismeréshez, majd az apostoli hivatáshoz vezet. A Péter vezetése alatt álló apostolok azok az emberek, akik erre az útra térnek, Egyáltalán nem tökéletesekről van szó, akik teljhatalommal ellátva prédikálnak, hanem tanulók, akik a mester halála után magukra maradtak, s most önállóan kell a megváltás fokait megmászniuk. A közönséges embertől mégis különböznek persze, mert mesterükkel különös viszonyban voltak Ez a viszony egyrészt a megváltásra rendeltette őket, másrészt rájuk hárítja az üzenet kézbesítésének, az emberiséghez való kihordásának a felelősségét is. A történet két városról beszél. Az egyik „a türelem lakása”, a másik „a kilenc kapu”. E városok a valóság, a lelkiállapotok dimenzióinak jelképei. Az első a múlandó földi világ terjedelmeit ábrázolja, amelyben az igazságot és megváltást kereső léleknek a földiségre irányuló emberek között, a figyelem számtalan eltérítése és a sok veszély közepette türelmét kell bebizonyítania. A második a megváltott állapotának, a tökéletesség dimenziójának felel meg, Isten kilenc vetülete szellemi valóságának a későbbi kabbala értelmében, amelyet a tizedik, a legmagasztosabb foglal egybe. E két dimenzió között játszódik le az esemény, amelyet egy ember kezd el, a megváltó, és folytat, majd befejez változó alakokban. Ezzel az emberrel, utalásaival és magyarázataival foglalkozva találják meg az apostolok az utat. Az élet valóságának hullámzó tengerén megtett jó és viharos utazás után az apostolok – azaz minden ember – az igazság keresésétől eltéríthetetlenüI, türelmes állapotba kerülnek. Azt a tapasztalatot tették, hogy az igazságrendszerek látatlanban való elfogadása, a megváltás minden kecsegtető javaslata végeredményben semmit sem eredményezett. Most már hajlandók türelmesen várni és minden múlandót elutasítani. Ebben az állapotban, az igazság megrendíthetetlen keresése közepette a lét új lehetősége merül fel számukra: sejtik egy minden múlandóság mögött rejlő állapot létezését.
Az ember szellemi, igaz lénye a világosságra tör. Mint valami igazgyöngy egy kagylóban a tenger mélységes fenekén, úgy rejlik az ember szellemi lénye a múlandóra irányuló gondolatainak és érzéseinek kemény héja burkolatában. Számára nem tudatos, holott szeretne tudatába jutni, tudatossá és hatásossá válni. Tudatossá pedig azzal válik, hogy megérinti a megváltó ereje, egy világosságvivőnek, az eredeti szellem, az Atya „küldöttének” az ereje. Ha egy embert megérint a szellemnek ez az ereje, akkor az ember szellemi lénye, „gyöngye” erre vágyakozással, a tökéletesség sejtésével válaszol.
A gyöngy
A világosságot azonban csak az képes kézbesíteni, akiben a múlandóság régi lénye keresztre feszíttetett és a múlhatatlanság igaz lénye feltámadt. A gyöngyöket kikiáltó küldött tehát, akit – mint a szellem küldöttét – az arany öv igazol, a testnek azokat a részeit mutatja, amelyeken a keresztre feszítettnek a sebei láthatók. Lénye egyébként a kereső ember, sőt a város minden lakója számára rejtett. Mindig csak azt látják belőle, ami az ő észlelésük szintjén fekszik.
A megváltó kikiáltja a gyöngyöt, hívja, felszólítja az emberben lévő szellemi lényt. Az emberek azonban erre a legkülönbözőbb módon reagálnak A gazdagok, ezek nemcsak az anyagi javakkal ellátottak, hanem mindenekelőtt azok, akik erkölcsi, vallásos vagy szellemi vívmányaik miatt becsülik nagyra magukat, az élet tulajdonképpeni értékeivel szemben vakok és süketek, a múlhatatlan valóság hívásával szemben süketek és nem válaszolnak, még csak meg sem kísérelik megpillantani a világosság erejét, a küldött arcát. A szegényeket azonban, akik nem tartják magukat méltónak arra, hogy a tökéletesség állapotát valaha is elérjék, nagyon is érdekli a dolog. Már elég lenne nekik és hálásak lennének, ha az igazi emberi tökéletességre csak egy pillantást is vethetnének. Mert mit is adhatnának azért – hiszen semmijük sincsen -, hogy valóban birtokába jussanak ennek az állapotnak? Még azt hiszik, hogy különösen erkölcsös, vallásos vagy szellemi teljesítménnyel elnyerhető, de ilyen teljesítményeik nincsenek. Annál jobban meglepődnek, amikor megtudják, hogy a gyöngyöt, saját szellemi lényüket ingyen megkaphatják, ha hajlandók felkerekedni a küldött városához, ha hívására követik őt, bemennek a tökéletesség életterületére, amelyen a gyöngy napvilágra kerülhet, az ember szellemi lénye tudatosulhat és hatásossá válhat.
Hogyan kell azonban az embernek engednie a megváltó hívásának? Hogyan közeledhet a gyöngy, legbensőbb, igaz lénye tudatossá válásához? Ha hisz a megváltó Jézus nevében. Mit jelent a névben hinni? Egy ember vagy valami dolog neve meghatározza az embert vagy dolgot. Képlet, mely az embert vagy dolgot kifejezésre juttatja. Jézus lénye a tökéletes, igaz ember lénye, amelyben az emberiség szellemi tulajdonságai összpontosulnak. Hogy az igaz embernek ezt a típusát jézusnak, vagy másnak nevezik, az nem fontos. Nem a betűk, nem a hangok a döntők, hanem a tény, hogy a név a lény lényegére utal. A megváltó nevében hinni tehát azt jelenti, hogy a megváltó lényét célnak kitűzni. Ez nem egy emberen kívül lévő cél. Mert az embernek Jézusban tisztán kifejezésre jutott lénye minden emberben le van fektetve és ezt minden embernek szintén kifejezésre kell juttatnia.
A megváltó nevében hinni azt jelenti, hogy az emberiség igazi lényegét, mely minden ember lényege, minden cselekvés célja és szándékaként szem előtt tartani.
Ez nem más, mint a gyöngy létezésének észlelése után, a gyöngy felismerésére és birtoklására irányuló vágy után azonnal az igaz emberlény tudatossá válásának és kibontakozásának útjára indulni, mert ez a lény minden emberben a tudatossá válásra és a kibontakozásra vár.
A „koplalás”
Ebben az irányulásban, e cél láttán, a megváltó nevében való hitben az ember ne hagyja semmiképpen sem megtéveszteni magát, hogy végül mindenképpen elnyerhesse a gyöngyöt. Semmihez sem fog ragaszkodni – „koplal” – sem anyagi, sem eszményi javakhoz, sem anyagi, sem eszményi tulajdonságokhoz. Mert ha múlandó javakhoz ragaszkodik, akkor ezek belerántják őt az élet örvénylésébe, e javakért folytatott küzdelembe, s ez felőrli őt. Ha pedig múlandó tulajdonságokhoz ragaszkodik és büszke azokra – a drága földi köntösre például -, akkor talán anélkül, hogy észrevenné, kirabolják és kizsákmányolják azzal, hogy tulajdonságait más célra használják fel, kihasználják. Aki azonban célját, az ember igazi lényét, mely javaktól és tulajdonságoktól független, rendíthetetlenül szem előtt tartja, az független marad és azt tapasztalja, hogy a világosság támogatja és erősíti őt, mert a világosság az igazi lény tápláléka. Mint a megváltó maga, az ilyen ember addig feszít keresztre minden múlandó javakhoz vonzó kötöttséget, míg végül az igaz lény tudatossá és hatásossá válhat, feltámadhat, így jut el e hit alapján utoljára a kilenc kapus városhoz, a múlhatatlanság szférájához. Itt megy végbe a hívás és a hit időszaka után a megváltás útjának harmadik lépése: a felismerés. Azaz a szellemnek az emberben eddig nyugvó erői és törvényei, melyeknek kibontakozását az embert földi javakhoz fűző ragaszkodása megakadályozta, tudatossá válnak. Az ember igazi lénye feltámad. Az ember kigyógyult a test és a lélek halálos betegségéből, amelyben az anyaghoz fordulása miatt szenvedett. Ennek a felismerésnek a kialakulását és mibenlétét szövegünk Jézus és Péter beszélgetésével ábrázolja. Ez nem olyan felismerés, amire a logikusan következtető ész jön rá, mely külső tárgyat, vagy belső helyzetet állapít meg, tehát alanyként áll egy tárggyal szemben A megváltó felismerése inkább az igaz lény tudatossá válása, amikor nem az ész az alany, hanem az igazi lény válik alannyá. Megtudja, tapasztalja önmagát, de nem a világgal szemben állónak tudja magát, hanem érzi, tudja, hogy a világ, különösen ennek szellemi szerkezete, törvénye és ereje áthatja őt. „Ismer, ahogyan őt ismerik”, mondja Pál. Önmagát a szellem végtelenségébe merülése ellenére önálló lénynek tudja, és a végtelenség körülveszi és magában foglalja őt, és a végtelenség ezt ugyanúgy tapasztalja Péter ismeretének, akinek megnyilatkozik a végtelen szellem, tehát az a feltétele, hogy Pétert felismeri a végtelen szellem, a megváltó. A megváltó, a Jézus, a Krisztus, nevet ad neki, megadja neki igazi lényét, ez ismeretessé, tudatossá válik számára. Holott tehát igazi lénye, mint a szellemnek egy sugara, azonos a szellemmel, mégis megvan az egyéni színezete és feladata. Neve ennyiben különbözik a megváltó nevétől.
A megváltó leveti köntösét
Péterhez hasonlóan a többi apostol is tapasztalja a végtelen szellem megnyilatkozását, amellyel egyesülnek, amelyet felismernek, ahogyan az őket ismeri. A hit révén, valamint múlandó lényüknek a hittel kapcsolatos megszüntetésével érettek lettek igazi lényük tudatossá válásának a megélésére, mely a szellemmel egy szinten a szellem megnyilvánulását tapasztalhatja. A megváltó leveti „ruháját”, mely az apostolok hitállapotának felelt meg, s új tudatállapotuk számára feltárja lényét és az ő lényüket, a végtelen szellem lényét, a Krisztus lényét. A gyöngyöt tehát megkapták, felhozatott a múlandó valóság mélységeiből és megszabadíttatott a földi ember kagylóhéjaitól. Beléphetnének a tökéletesség városába, ha nem várna rájuk még egy feladat. Mivel a világosság tudatossá vált bennük, most őbennük és általuk mások számára is hatásossá kell válnia. Vissza kell menniük a türelem városába, hogy a megváltóhoz hasonlóan világosságvivőkké váljanak, és tettel és erővel terjedelmesítsék a világosság működését. A megváltás csak ezután, a negyedik szakasza után lesz teljes, ha az igaz lény tudatosulását az igaz lény tevékenysége is követi, az önfeláldozás a hátramaradottak szolgálatában. Ez a negyedik szakasz nyilván nem magától értetődő. Az apostolok nem tudják, hogy a megkapott világosságot hogyan kell terjeszteniük, ezt még meg kell tanulniuk. A megváltó ebben is példát mutat nekik, mert ő átélte a megváltás minden szakaszát. Ő is türelmes volt a hit fáradalmaiban. Mindenekelőtt azonban az utolsó szakaszt, mások meggyógyítását is véghezvitte, amivel saját lénye, a világosság feláldozása járt mások érdekében.
Most éppen ez az apostolok feladata: az embereknek közvetíteniük kell a hitet, az embereknek a céljukra, igaz lényük tudatossá válására és megvalósulására való irányulásukat kell kieszközölniük. Mint a lélek igazi orvosai, a szív betegségeit kell gyógyítaniuk. A világosságvivők erejében így lesznek mások is képesek a megváltás útjára térni. Az apostolok eközben ugyanazon tapasztalatokat teszik majd, mint a megváltó őelőttük: a gazdagok elutasítják, a szegények meg üdvözlik őket. Ahogyan pedig a meg váltó tette, az emberekhez mindig az ő tudatukhoz mért alakban közelednek: először a test orvosaiként, hogy azután a lelket orvosolhassák.
Lithargoel a megváltó neve, „a fehér kő”, a valóság szilárd szellemi alapja, világos, mint a fény, és a múlandóságnak semmilyen foltja sem terheli. Amikor az apostolok felismerik lényét, leborulva imádják őt Mert tudatában vannak, hogy régi lényük semmis, sötét, tele tévedéssel és tehetetlenséggel. A megváltó azonban megparancsolja, hogy „Álljanak fel”: mostantól kezdve igazi lényük uralkodjon. Mert őbenne ők szintén szellemek, megváltottak és megváltók, a megváltó „testvérei és barátai”.
