A Rózsakereszt Szerzetének nyilatkozata

 

A Lectorium Rosicrucianum vallásközössége Isten eredeti Háromszoros Templomát szándékozza helyreállítani és feléleszteni, ahogyan az ősmúltban létezett, az emberiségnek megnyilvánult és az emberiséget ma is szolgálni akarja.

Ez a Háromszoros Templom juttatta hozzá az emberiséget a királyi és papi, eredeti valláshoz, az eredeti tudományhoz és az eredeti építő művészethez. A történelem folyamán (legutóbb mintegy 700 évvel ezelőtt) újra meg újra megpróbálták ezt a haIáItermészetet és az eredeti Istentermészetet összekapcsoló, háromszoros láncszemet megkovácsoIni, életre kelteni és fenntartani. Az emberiség helyreállítására irányuló fáradozásokat azonban különböző ellenségei újra meg újra meghiúsították és gyakran vérbe fojtották. Egy megnyilvánulási nap végén azonban mindig megfordul a helyzet a Világosság és a sötétség szűntelen harcában, az univerzális templom végleges és megrendíthetetlen felállítása által. Ez a templomerővel nyilvánul meg és legyőzhetetlennek bizonyul. Ez a győzelmi ünnep a Lectorium Rosicrucianummal kezdődik, mely az embereknek először is a kereső lelkek közösségét nyújtja, akik tájékozódhatnak az eredeti Egyetemes tan felől. Ezt a közösséget egy állandó, hatalmas, mindent átható sugártér védi és veszi körül, hogy a megszabadító ösvény világosságát, életét és jövőjét a közösség minden tagja láthassa.

E közösség mögött másodszor a Lectorium Rosicrucianum misztérium iskolájának udvara áll, ahová mindenkit beengednek és felvesznek, aki elhatározza, hogy valóban rátér a születés és halál kerekétől való megszabadulás ösvényére.

Ugyanaz a sugártér, vagyis az Élő Test minden tanulót teljes mértékben támogat és vezet, ha a tanuló az ösvényt komolyan veszi, tehát senkinek sem kell kudarcot vallania.

A misztériumiskola mögött harmadszor a belső fokok közössége áll, minden előttünk haladó gnosztikus Szerzet Egyetemes Lánca, mely a megszabadító életnek minden zarándokát felveszi és üdvözli a halhatatlanság és feltámadás országaiban.

A Lectorium Rosicrucianum ezzel a nyilatkozattal a küldetését szándékszik szavakba foglalni és az életbeteljesülést keresőket arra az elhatározásra ébreszteni, hogy lépjenek kapcsolatba vele.

Catharose de Petri

Jan van Rijckenborgh

Haarlem, 1960. december 21.

Az asztrális megújulás gyakorlata

Melléklet a Rózsakereszt Szerzetének nyilatkozatához

 

A Lectorium Rosicrucianum, az Arany Rózsa kereszt Szellemi Iskolája tanulóit erőtérbe gyűjti össze. Ez azt jelenti, hogy az asztrális tűz különös tere áll rendelkezésre, melyet egyrészt a Krisztushierarchia egyetemes szerzet-térsége, másrészt a tanulósereg asztrális Irányulása táplál és tart fenn a mi életterületünkön.

 

Ezen az erőtéren céltudatosan és nagy odaadással dolgoztak. A Szellemi Iskola több mint hatvan éves, haladó munkára tekinthet vissza. Ebben az egész időszakban létezett az eleven épület, számtalan tanuló vetette be életerejét e cél érdekében, A szellemi vezetők, Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri ihlető vezetése alatt nagyon közvetlenül lehetett dolgozni az egyetemes krisztusvilágossággal. Az asztrális tűz erősen éghetett és az évek folyamán egyre hatalmasabb lett. Az erőtér ugyanakkor mindig is az élet, a kezdeményező eszme és a megújulás forrása volt. Ezt mindenki így fogja tapasztalni, aki megnyitja magát az erőtér ezen nézeteinek és ráeszmél a megújulásra, amit az isteni hétség erői kieszközölnek őbenne és környezetében A tűzerő megújítóan hat a vele élő, a vele dolgozó és a benne élő emberre.

Hogy a Szellemi Iskola szüntelenül megújító impulzusokat sugároz ki és a műben nincs megállás, azt többek között az is bizonyítja, hogy milyen energikusan építenek, bővítenék és újítanak fel centrumotthonokat és konferenciahelyeket, tesznek egyre alkalmasabbá aratási időszakunk termésének befogadására. Egy Szellemi Iskola és külső szervezete, centrumépületek és konferenciahelyek formájában, egy tevékeny test. Ennek semmiképpen sem szabad valami álmos testületnek lennie, ahol leülepszik a por. Lanyha egyhangúság és megkedvelt szokások a megújulást rendkívül hátráltatják és semmiképpen sem illenek a semlegesítésnek és újraalkotásnak a Szellemi Iskolát átható, átsugárzó tüzes erejéhez.

A tanlóság folyamata annak a feladata elé állítja a jelöltet, hogy váljon meg a haláltermészet régi lélekáramlataitól és alkossa meg újra az eredeti lélekembert.

A tanulónak tevékenyen kell ebben a folyamatban haladnia, tudnia kell, hogy mi a teendő, hová kell fordulnia és miben kell intelligensen együttműködnie. Ez alulról, az alapokból eleveníti meg az előteret.

 

A megmentő mű

A Szellemi Iskola kezdettől fogva annak a szolgálatába állt, amit a megmentő műnek nevezhetünk. Ez az emberben az eredeti, isteni lény helyreállításán való szüntelen fáradozás, valamint ennek a lénynek az erővel és tűzzel való kiterjesztése ezen az alantas életterületen. Ez egy terjedelmes feladat. A kívülálló számára, aki először hall erről, talán szélsőségesnek is tűnik, és azt gondolja: a rózsakeresztesek úgy vélik, hogy nekik kell a világot és az emberiséget megmenteni a szüntelen szenvedéstől! A megmentés egyetemes tervének azonban más a célja és a szerkezete, a mentés tehát itt mást jelent.

A VILÁGOSSÁG a sötétségbe ragyog. Ez egy univerzális tény és egy isteni örökkévalóság létezésére, a statikára, a Mozdulatlan Birodalomra utal, mely megtámadja és áthatja az istentelenség világát, a dialektikát. Ez a világosság sugárzik, ez a világosság hív!

Anyagtalan sugárhullámokban árad az eredeti természetből; a Krisztus szabaddá tette minden bukott ember számára. A megmentés munkájának a világosság eme hívó nézetével kell kezdődnie.

Hogyan? Ami a Szellemi Iskolában a besugárzó isteni világosságerő és a sok tanuló odaadása és lelki tevékenysége elvegyüléséből tüzes hatássá gerjed, annak hallható hívás alakjában kell kisugárzódnia. Belül és kívül is hallhatónak kell lennie, mégpedig úgy hogy a belső meg a külső szoros kapcsolatban maradjon, így a gnosztikus tan intelligensen terjeszthető túlságos külső ráfordítás nélkül. Ez azonban nem tétlen várakozást jelent, míg Isten kifürkészhetetlen fáradozása révén a föld térségben keresők végre a Szellemi Iskolához forduInak.

A kimenő hívás alapján végzett mentő mű az erős szellemtér és a benne álló, de még a haláltermészet tényezőjét képező ember összehangolt és egyensúlyban lévő együttműködését feltételezi. Az ebben a természetben élő ember élhet ennek a lehetőségeivel, használatba veheti őket, hogy elérhesse embertársait. Legnagyobb lehetőségei azonban abban rejlenek, hogy a tüzes erőtér részese. Ezt a tüzes erőt képes terjeszteni, embertársait ezzel hívni és elkísérni. A legkülönbözőbb beállítottságú kereső zörgeti meg a Szellemi Iskola kapuját A Lectorium Rosicrucianum előadásokat, tanfolyamokat tart és estéket rendez tagoknak és érdeklődőknek, válaszol sok kérdésükre A Lectorium Rosicrucianum és munkatársai ekkor szolgálatban vannak, szolgákként lépnek lel, akiknek segítségével a hívást átadják a keresőnek. Eközben szavakat, fogalmakat és szakkifejezéseket használnak, az előadásoknak és tanfolyamoknak van bizonyos felépítésük. Tartalmuk azonban a Szellemi Iskola élő testéből merített tűzerőn alapul Az őszinte keresőnek meg kell-e elégednie csupán fiIozófiai fejtegetésekkel és néhány mindenre jó válasszal, amelyek azonban nem merítik ki firtató kérdéseinek mélységeit? A keresőt ugyanis kevésbé az egyébként megismerésre méltó filozófia érdekli, inkább az ezzel kapcsolatos, számára feltáruló teljes megújulás folyamata vonzza. A kereső itt igazi lehetőség előtt áll, valóban járható útra van esélye. Az előadó tehát nem csupán néhány könyv anyagát ismerteti, vagy érdekes dolgokat közöl, hanem az élő valóság, az erő a fontos, amelyet a kereső talán még nem képes megérteni, de bensőjében tapasztal. Emiatt sejti, hogy amit itt mondanak, abban valami igazán nagy rejlik. Emögött többnek kell rejtekeznie – erre a következtetésre jut.

A világosságot és igazságot kereső jól tudja, hogy ezt a világot nem alakíthatja a kívánsága szerint. Aki a haláltermészetben valóban megrekedt, az tudja, hogy a világ nem tökéletes, s a művészet, a tudomány és a vallás minden formája erről a hiányosságról tanúskodik. Helyzetén a kereső nem képes Úralkodni. Amit a vízszintes síkon keres, az az eléréskor éppen az ellenkezőjének mutatkozik. Feszültségek helyett nyugalmat szeretne, nagy birtok és bőség helyett egyszerűséget és az áttekinthetően keveset, s a szellemi szegénység helyett a szellemi képességeket kívánja birtokolni. A már sok mindent megélt, tapasztalt kereső az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájával kötött ismeretség révén egészen új tapasztalatokra tehet szert. Közelebbi ismeretség folytán kiderül, hogy amögött, amit a rózsakereszt előad, óriási perspektívák rejlenek. Ha az előadó az isteni valóságnak csak egy sarkát is fellebbenti (és mi többet mutathatna a munkatárs, mert végeredményben mi nyilvánult meg már neki?), akkor a kereső észreveszi, hogy itt hívás hangzik el. Meghívót kapott a belépéshez, ugyanakkor lehetőséget kap a sokkal szorosabb kapcsolatra is. A Szellemi Iskola a keresőnek megmutatja az ösvényt. Az érdeklődő, akit mikrokozmosza szíve mélyéig eltalált a hívás, most azt kérdezi, hogyan kell folytatnia. Mit tegyen? Egész lényét izgalom fogja el az elutasítás, az érdeklődés, vagy a várakozás értelmében. Így hat a Szellemi Iskola asztrális tűzereje hívó kiáltásként, megérintő világosságként. A szív rózsája megnyílik fehér ajándékként.

Csodás tény, hogy ez tapasztalható; hogy sok munkatárs tevékenysége révén az embertárs számára fel lehet tárni az emberlét alapvető titkait. A szent Grál megmutatkozik, a bölcsek kövét felajánlják.

 

Erőforrás

Ha a dolog jól halad, akkor a tanuló a lélek megújulás folyamatában áll. A kereső társsal adódó kapcsolatból olykor kiderül, hogy a saját ösvényen haladásról csak részben lehet szó, és a nagy titok, az isteni valóság kulcsa iránt érdeklődőnek csak dadogással, vagy korlátozottan válaszolhat, bármilyen jól hangzik is válasza. Az elmélet persze ismeretes; a megújulás igazi mértékét, amelyből aztán, mint erőforrásból merítve, az embertársnak segíteni lehet, az új léleknek való gyakorlati önátadásból eredő válasz mutatja meg.

Úgy látszik, hogy a tudatmegújulás meglehetősen nagy folyamatára van szükség ahhoz, hogy az ember valóban megértse, miből áll Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője. Az új lélek és az eredeti szellem menyegzője persze nem is valami hagyományos elbeszélgetés és érdekes gondolatcsere eredménye, hanem életbevágó folyamat, melyet az jelképez, hogy Rózsakereszt Krisztiánt a menyegzőn való részvételre meghívják Johann Valentin Andreae feljegyzése szerint Rózsakereszt Krisztiánt meghívják a menyegzőre. Régen készült erre, mégis nagyon meglepődik, a pillanat váratlanul éri. Húsvét előestéje van, a feltámadás ünnepét megelőző pillanat. Az a pillanat, amikor a mikrokozmoszban felkel a nap. Rózsakereszt Krisztián azzal készül erre, hogy szívében tiszta, kovásztalan kenyérkét akar gyúrni. Mielőtt azonban eljutna idáig, oly hatalmas vihar keletkezik, hogy egész háza belerendül. Megérintik a hátát, s mivel nem reagál azonnal, többször is megrángatják a kabátját, Meg kell tehát fordulnia, holott ehhez alig van bátorsága Egy női alak nyújtja át neki a menyegzőre hívó levelet, majd egyetlen szó nélkül távozik. Aki a haláltermészettől való megszabadulásra készül, az megkapja a folyamatra meghívó levelet. Holott vágyik rá és ezzel foglalkozik, a meghívó, az érintés mégis váratlanul jöhet. Gyakran hétköznapi tevékenységünkbe merülünk. Ha azonban eljön a meghívás pillanata, akkor nem folytathatjuk. Olyan vihar keletkezik, hogy a ház is megrendül. A mikrokozmoszt szinte felrázzák. Amikor a világosság betör a haIáItermészetbe, akkor ez olyan, mint a vihar. A nyugtalanság, a kérdések, a bizonytalanság, gyakran a félelem vihara. Akkor aztán a hátunkra koppintanak, s ha nem reagálunk, többször is megcibálják a kabátunkat. Meg kell fordulnunk: el kell fordulnunk eddigi cselekvésünktől, rutinos életvitelünktől és régi tudatunktól. Ez a megfordulás az életállapot megfordítását jelképezi.

A világosság küldötte csak akkor adhatja át az üzenetet. Ha az ember igazán keresi mindannak a megoldását, amit ebben a természetben nem lehet megoldani, akkor fel kell készülnie a meghívóra. A Grál titka vár rá. Benne azonban egy folyamatnak kell lejátszódnia, mielőtt lovagként léphetne be a szerzetbe. A meghívó váratlanul jön, de pontosan abban a pillanatban, amikor a jelölt kész, és alázatosan megkíséreli a szívét megtisztítani. A mikrokozmosz számára húsvét előestéje ez, a pillanat, amikor az isteni valóság természetével kialakuló kapcsolat előtt áll. Akit megérint Isten szelleme, az azt tapasztalja, hogy a megújulás tüze meggyulladt a szívében. Ez a tűz felemészti és eltünteti a dialektika minden tényezőjét, mely a jelölt számára hirtelen értékét veszítette, ehhez azonban az odaadásra kész tanulóságra, a világosságban álló tanulóságra van szükség. Aki teljesen a természet kereteiben és ennek a világnak a természet törvényei alapján él, az számtalan tapasztalat útján haladhat, amelyeken sok új képet, új nézetet, élményt és várakozást kelthet. A világon ebben a tekintetben nagy a kínálat. Az asztrális terület a változatok végeláthatatlan sorával kecsegtet és az embert rabul ejti. Az őrület és a rögeszme csaknem tökéletes.

Aki aztán meg akar szabadulni ettől és ennek érdekében elfogadja a tanulóság feltételeit, az azonnal talál másik utat. Feltárul számára a lélek megszabadításának a lehetősége. Ez azzal kezdődik, hogy visszavonul és eláll a rögeszméktől és az asztrális nyüzsgéstől. I.ao Ce azt mondja: „lásd önmagadat az eredeti egyszerűség és tisztaság állapotában; az önzés és a vágyakozás lehetőleg csekély legyen”.

Miről van itt szó? Bizonyára nem az eredeti isteni együgyűségről és tisztaságról, mert mi már nem vagyunk abban az állapotban, amelyet mint halandó lények, soha nem is ismertünk. Az ösvényre nézve azonban meg kell szabadulnunk a látszat, a rögeszmék és a valótlanság körülöttünk tolongó és elködösítő lepleitől, s létünk valóságának alapjaira kell helyezkednünk.

Minden ember bizonyos típus, van saját jellege, jelleme és értéke. Aki saját típusát teljesen áttekinti, látja minden lebecsülés és túlbecsülés nélkül, tehát valóban önmagát ismerő, az áll az eredeti egyszerűségben Ezzel a tiszta ismerettel kell a tanulónak a belátás, az önátadás és az új életvitel alapján a Gnózis elé állnia. A Gnózishoz csakis így lehet közeledni. Ezt a közeledést a rögeszmék meggátolják Lao Ce tehát azt mondja tulajdonképpen: lásd magadat nap mint nap teljesen egyszerűen, egy-ségesen, és ezen az alapon kövesd tisztán a folyamatot. Ameddig Önnek ezen a viIágon kell tévelyegnie, addig vannak szükségletei az anyag területén, s valahogyan lenn kell tartania a létét; de senki sem akadályozza abban, hogy ezeket a kötelességeket a legkisebb arányokra vezesse vissza. A lehető legkevesebb önzést és kívánságot hagyjon meg. Amit valóban szükségesnek tart, azzal legfeljebb biológiai szükségleteit lehessen kielégíteni.

 

Új korszak

A dialektika világától való visszavonulás felelőssége vállalható-e? Az ösvényen lévő embernek szabad-e mindentől maradéktalanul elfordulnia, hogy a világ eseményeivel semmilyen tekintetben se foglalkozzon már? A haláltermészet dolgai és az ösvényen lévő tanuló tevékenysége között ne legyen már semmiféle kölcsönhatás? A világon sok minden történik, ami új fejlődésre, új korszakra utal. Ez mennyiben függ össze a Krisztus megújító impulzusával és a világon folyamatban lévő változás valóban a világ és az emberiség megújulásához vezet-e?

Lehetetlen a világ minden eseményét áttekinteni. A folyamatok nagyon messzemenőek. Századunk kilencvenes évei egészen más képet fognak mutatni, mint a nyolcvanas évek. A politikai változások Kelet-EÚrópában és a Nyugat reagálása, valamint a Dél-Afrikai fejlemények és sok más esemény is a fejlődés új irányára utal. A dialektikus természetrendet azonban mindig is az események keringési folyamata korlátozza, amelynek rabja. Az események tehát ismétlődnek. A vezető lények és hierarchiák ismerik a módszereket. Többek között a tömeget kormányozzák. A tömeget megmozdítják. Tízezrek vagy százezrek tüntetése aztán nem megy ritkaságszámba. A jelszó a „szabadság”. A közlés eszközei meglódulnak, hogy a tömeggel elhitessék: a változás valóban javulást jelent. Az új korszak meghozza a szabadságot. A szabadság azonban ezen a világon nagyon korlátozott. Mialatt az ember úgy véli, hogy szabadon cselekszik, az adattár és a nyilvántartás esetleg minden lépését ellenőrzi. Míg a tömeg embere azt hiszi, hogy elért valamit, szabad és független, azalatt a vezetők egyezményeket kötnek együttműködésről és egyesülésről, mert ezek nélkül ebben a természetrendben a létfenntartás nem biztosítható.

A tanuló és a Szellemi Iskola ebben a fejlődésben csakis egyetlen egyértelmű álláspontot foglalhat el. A Szellemi Iskolának az a fontos, hogy , mint mágneses erőtér, a múltban és a jelenben folytatott tevékenység alapján erősen megnyilvánulhasson. Aki képes áttekinteni a világ folyását, annak el kell ismernie, hogy ebben a műben semmit sem kezdtek egyetlen pillanattal sem túl korán és egyetlen órát sem működnek túl sokáig. A tanuló álláspontja a világ folyásában tehát határozott lesz. A világ nyüzsgéséből való visszahúzódásának kizárólag az a célja, hogy az új asztrális valóság erős gyarapodását elősegítse. A tanulóban és a Szellemi Iskolában új világosság jelenhet meg, ha minden dialektikus jellegű nézet és dolog elveszítette mérvadó jelentőségét, s a tanuló teljesen megszabadul a jelleméből eredő ösztönzéstől, tehát megvalósítja az egyszerűséget és tisztaságot. A pillanatnyi asztrális valóság teljes mértékben hat a lényünkben. Rendszerünk ebben a valóságban lélegzik, a megnyilvánulási tér minden sejtjét ez hatja át. Az ember pillanatnyilag kényszerülten kapcsolatban van azokkal az asztrális értékekkel, amelyeket felhívott vagy amelyek hozzá tolakodnak valamelyik gondolata vagy cselekedete következtében. Figyeljék csak meg életük folyását. Mi foglalkoztatja Önöket? Mibe fektetik az energiájukat, és mi az, amit figyelmen kívül hagynak? Mi képes megmozgatni Önöket? Az ember olykor különösen hajlandó bizonyos dolgok kivitelezésére, vagy valamilyen bevetésre. Más dolgok meg teljesen hidegen hagyják. Az ember fáradt, vagy hirtelen elege van a dologból. Így érzi, hogy nem képes minden más mellett még azt is csinálni. Ezt olykor a Szellemi Iskola tanulóságával kapcsolatos dolgok is megsínylik. Az asztrális érdeklődés más irányú és a Szellemi Iskola ügye nem jön alkalmas pillanatban Majd később, ha több lesz az ideje – gondolja az ember ilyenkor.

Persze nem arról van szó, hogy a Szellemi Iskolát és a tanulóságot annyira belevonja a mindennapi életbe, hogy szinte tevékeny „egyházi életet” éljen. Értelmetlen lenne a tanulóságnak ilyen formában tartalmasságot biztosítani. Nem a tanulóság a cél. Csak eszköz, módszer, a belső megújulás lehetősége. Az új életvitel alapja, kiindulópontja, amely aztán a lélek megújulásához, vezet. A tanulóság célja magas szellemi szinten keresendő, mégis nagyon közel áll a hétköznapi élethez is. Az ember nem azért van a Szellemi Iskolában, mert itt olyan kellemes a légkör. Ha a tanuló eredményeket akar elérni, akkor át kell lábalnia minden területen, a kellemetleneken is. Új életvitele abban bizonyosodik be, hogy nap mint nap az önismeretből él, nap mint nap tartja a kapcsolatot a szellemi erőárammal és tapasztalja ennek a következményeit. Ez nem tragédia, hanem valóság, az én-összetörés hétköznapja.

Mi ennek a bizonyítéka?

Többek között az egyszerű szolgálat, a megértés mindennel és mindenkivel szemben, az értelmes és hasznos áldozatkészség.

Azzal, hogy az új asztráltűzből él, teljesen más előnyöket és lényegeket von az életébe. Sejtjeinek lélegzési folyamatai is megváltoznak. Megváltozik lénye asztrális szerkezete. Erről sok helyen olvashat az Iskola irodalmában. Ez nem elmélet, hanem mindennapi gyakorlat!

Aki nem vonja ki magát a dialektikus eredetű mozgásokból, az nem képes megtisztulni és egyszerűséghez jutni, s így a belső isteni elv táplálásának sem fog elegendő előnyjogot biztosítani. Aki az ismétlődő rezgések kitaposott nyomdokait követi, az szinte egy varázskör rabja. A tanulókat ismételten tájékoztatják ezek felől a szolgálatokon és konferenciákon. Azért ismételten, mert a tanuló a lelki fejlődés minden szintjén ugyanazon problémába ütközhet; persze más és más módon. Az őrület és a rögeszmék lehetőségei szinte kimeríthetetlenek. És az ember csak lassan tesz szert önismeretre. Ki tudja pontosan, hogy melyik „krétakörben” foglyoskodik? Ki képes önmagát tárgyilagosan vizsgálni? Minél tovább halad a tanuló, annál terjedelmesebb lesz a belátása. Az ösvényen egyre erősebben érezzük tudatlanságunkat, tájékozatlanságunkat.

 

A folyamat és az eszköz

A Krisztuserő egy teljesen új, teljesen más ragyogó valóság. Az önmagára irányuló ember semmilyen kapcsolatban sincsen vele. Van azonban egy módszer, egy folyamat, közvetítő intézmény, mely a kettőt, az embert és a Gnózist egyetlen testté olvasztja össze. A tanuló él ezzel a lehetőséggel, belső kívánsága és előkészületei alapján.

Antoine Gadal „A szent Grál útján” című könyvében benyomást keltően ecseteli, hogyan érték el a katárok idejében az alantas természet legyőzését a folyamat alkalmazásával és a közvetítő intézmény, a katárok szerzete segítségével. A lélek nap mint nap folytatott helyes anyagi, éteri, asztrális és gondolati irányulása célhoz vezet.

Az őszintén keresőnek korszakunkban újra rendelkezésére áll az út és az intézmény lehetősége, mely az igazság, bölcsesség és szeretet gazdag alapjaira épült. A tanulónak csak be kell lépnie és a folyamatot elkezdenie. Ha számára asztrálisan valóban ez képezi a legfontosabbat, ha egész lénye ezt az irányt követi, akkor tüzes asztrális erők örvénye ragadja magával. Nagy sebességgel átszel minden szférát, mely ellent állhatna neki. Ha megvan az önátadás, ha valóban átengedi magát az istentűznek, akkor a lélek megújulása magától értetődik. A tanuló arra törekszik, hogy a lelket körülvevő teret, csendet és szabadságot bővítse, tudatában van, hogy milyen folyamat megy végbe benne: az emberi lét igazi céljának ismerete, amelyen a mikrokozmosz alapul és az ehhez vezető folyamat elfogadása. Ennék a teljes felismerése az egyetemes, mindenütt jelen való tudás beáramlásával ajándékozza meg. Ahogyan légkörünk mindenütt jelen való és minden lélegzettel életerőt merítünk belőle, úgy légkör az isteni tudás, a Gnózis is. Az ember bárhová fordul, bármihez is ragaszkodik, talán mert az ennek a természetnek a minimális szükségleteihez tartozik, az egyetemes tudás vele van, hozzá áramlik, mint valami lélegzet. A Gnózis ettől a pillanattól kezdve a levegő, az oxigén, a szükséges táplálék az újszülött lélekember számára.

A dialektikus életterület fejleményei az ilyen tanulót nem képesek továbbra is kézben tartani; ellenkezőleg, éppen kiemelkedésének az okozói lesznek. A világban lejátszódó dolgok egyrészt a dialektikus rögeszméket, az érzékek elragadtatását tartják életben. Másrészt azonban a tapasztalat útjának indítékai. Aki azonban valóban kapcsolatban van a Gnózissal, tehát részesül a hétszellemben, az kivonja magát e befolyások alól. Az új lélek létezik és megtámadhatatlan. Olyan világosságban áll, mely nem vet árnyékot. Spirálisan felemelkedik a mindent magában foglalóhoz. Ez minden veszélyeztetéstől, minden világeseménytől és minden haláltermészethez kötő kapcsolattól való megmenekülés.

Péter beszámol a tizenkét apostol megbízatásáról

 

Nag Hammadiban 1945-ben rendkívüli lelet került napvilágra. A több mint ezer papirusz számtalan gnosztikus szövege többek között Az Igazság evangéliumát is tartalmazta. Az igazi megszabadulás lehetőségét kereső olvasó örömmel állapítja meg, hogy számára Péter beszámolójának több eleme nagyon is ismerős.

 

Az történt velünk, hogy kiküldtek minket apostoli megbízatásunk betöltésére. Bejártuk tehát a földet és a tengereket, s bizony sokszor forgott veszélyben az életünk és testi épségünk. Szívünkben azonban nem is mertünk félelmet, mert szívből egyek voltunk.

Szilárdan elhatároztuk, hogy betöltjük a feladatunkat, amellyel az Úr megbízott minket. Mindent megbeszéltünk és az Úr által számunkra elrendelt kedvező időpontban elindultunk a tengerhez. Ott lehorgonyzott, de indulásra kész hajóra bukkantunk, tárgyalni kezdtünk a hajósokkal, hogy velük mehetünk-e, s ők nagyon előzékenyek voltak, ezt is az Úr rendelte így. Kifutottunk a kikötőből és egy nap és egy éjjel jól haladtunk. Akkor azonban vihar kezdte ostromolni a hajót és egy kis városhoz terelte a tenger kellős közepén.

Én, Péter, megkérdeztem a parton állóktól a városka nevét. Egyikőjük, válaszolván azt mondta, hogy a várost „lakóhelynek”, vagy „a türelem erejének” nevezik, uralkodója pedig az, aki magasra emelt kezében a pálmaágat tartja. Miután poggyászunkat partra vittük, elindultam a városba szállást keresni. Ekkor egy ágyékkötős és arany öves férfi lépett elő, aki felső testét, vállait, karjait és fejét is kendőbe burkolta. Megcsodáltam, mert alakja és tartása nagyon szép volt. Négy testrészét láthattam: lábai hegyét, mellkasának egy részét, két tenyerét és arcát. Ezek a testrészek voltak láthatók számomra. Balkezében irattáskát tartott, amilyen a küldötteknél szokott lenni, jobbjában styrax-fa bot volt. Hangja visszhangzott, amikor nyugodt hangon a városba kiáltott: „Gyöngyök! Gyöngyök!” A város lakójának tartottam, s megszólítottam:

– Testvérem és barátom!

Válaszolván azt mondta:

– Jól mondod, testvérem és barátom. Mit kívánsz tőlem?

– Kérlek keríts nekem és testvéreimnek szállást, mert idegenek vagyunk.

Azt válaszolta:

– Ezért szólítottalak meg én is az imént, testvérem és barátom, mert éppoly idegen vagyok itt, mint te.

Ezután újra hangosan kiáltott: „Gyöngyöket! Gyöngyöket!” Es a város gazdagjai hallották a hangját és előjöttek rejtett kincseskamráikból. Egyesek csak kitekintettek a szobájukból, mások letekintettek az ablakból. De nem láttak nála semmit, mert sem hátizsák nem volt a hátán, sem batyu a kezében vagy a kendője alatt. Mivel pedig emiatt lenézték, nem ismerték fel az arcát sem. De ő sem mutatta meg nekik az ábrázatát, mire visszavonultak kincseskamráikba, s azt mondták: „Ez becsapott minket”. És a város szegényei is hallották a hangját, odajöttek hozzá és könyörögtek, hogy mutassa meg nekik a gyöngyöt.

– Hadd lássuk saját szemünkkel, mert szegények vagyunk és nincsen pénzünk arra, hogy megvásároljuk. De mutasd meg legalább, hogy barátainknak elmondhassuk: gyöngyöt láttunk saját szemünkkel.

Erre azt válaszolta nekik.

– Ha van lehetőségetek, jertek el az én városomba. Ott nem csak megmutatom, hanem ingyen nektek is adom őket.

A város szegényei ezt hallván azt válaszolták:

– Koldusok vágjunk, s nagyon jól tudjuk, hogy koldusnak senki sem ajándékoz gyöngyöt. Aki ilyesmit ad, az általában kenyeret vagy pénzt kap érte. Nekünk tehát elég az is, ha kegyesen megmutatod őket. Mert büszkén mesélhetjük majd barátainknak, hogy saját szemünkkel láttunk gyöngyöt. Mert mikor volt egyáltalán gyöngy szegény ember birtokában, hát még ilyen koldusoknál, mint mi vagyunk?

Ő azonban azt mondta nekik:

– Komolyan mondom. Ha akartok, jertek el az én városomba, éppenséggel ti, s a gyöngyöt nemcsak megmutatom, hanem nektek is adom ingyen.

Ennek aztán nagyon megörültek a szegény emberek és dicsérték ezt az embert, aki ingyen adja a gyöngyöt.

Ekkor Pétert kérdezgették, hogy mit tud az odavezető út nehézségeiről. Péter azt válaszolta, hogy amit eddig hallott erről, az nem valami világos, nehéz megtudni a részleteket. Apostoli megbízására gondolva azonban a gyöngyöt felajánló emberhez fordult:

– Szeretném megtudni a nevedet és a városodhoz vezető út fáradalmait. Mi ugyanis idegenek vagyunk, Istent szolgáljuk és az Ő megbízása szerint az Ő igéjét kell hirdetnünk, méghozzá minden városban.

A férfi pedig válaszolt, azt mondván:

Ha a nevemet akarod tudni, íme: Lithargoel-nek hívnak, ami azt jelenti; „fényes kő, fehér, mint a gazella”. És a városhoz vezető útról is tájékoztathatlak. Azon csakis az járhat, aki lemondott minden birtokról és egész nap szállásról szállásra koplal. Mert ezen az úton számtalan rabló és ragadozó leselkedik, aki kenyeret visz magával, azt a fekete kutyák ölik meg a kenyérért. Aki értékes földi ruhát visel, azt a rablók ölik meg a ruháért. Akinél víz van, azt a farkasok eszik meg a vízért, amire szomjúhoznak. Aki hússal és friss zöldséggel látja el magát, azt megeszik az oroszlánok a húsért, s ha ezektől mégis megszabadul, akkor a bikák tiporják el a zöldségért.

Amikor ezt hallottam, felsóhajtottam és azt mondtam:

– Ez az út tele van fáradalmakkal! Csak Jézus adjon nekünk erőt a bejárásához.

Rám tekintett, ahogyan savanyú ábrázattal sóhajtoztam és azt mondta:

– Ha ismered a Jézus nevet és hiszel benne, akkor miért sóhajtozol? Ő nagyon erős. Mert én is hiszek az Atyában, aki küldte őt.

Ekkor újra megkérdeztem:

– Hogyan nevezik azt a helyet, ahová te mész, a te városodat?

Ő pedig így szólt hozzám:

– Az az én városom neve: kilenc kapuban dicsérjük Istent, miközben arra gondolunk. hogy a tizedik a legmagasságosabb.

Erre aztán békében váltam meg tőle és elmentem összehívni a társaimat.

Ekkor láttam, hogy a várost hullámok és óriási, magas falak veszik körül. Csodálkoztam ezeken a csodákon. Megkérdeztem egy ott ülő öregembert, hogy a várost valóban úgy nevezik-e, ahogyan a másik mondta. A türelem lakóhelyének.

Azt válaszolta:

– Valóban. A türelem lakóhelye. A név meg is felel a valóságnak. Azért lakunk itt ugyanis, mert türelmesen elviseljük.

Erre azt mondtam:

– Joggal nevezték el így. Mert akik a megpróbáltatásokat tűrik, azoknak városai a türelem lakóhelyei, és pompás birodalom keletkezik belőlük, mert kitartanak az árulás és a vihar veszélyei közepette. Ez azt mutatja, hogy aki hite igájának terhét viseli, az a türelem lakása és felvétetik a mennyek birodalmába.

Ekkor elsiettem és összehívtam társaimat, hogy a Lithargoel által mutatott városba menjünk. A hit kötelékében lemondottunk mindenről, ahogyan ajánlotta nekünk. Megmenekültünk a rablóktól, mert nem találtak nekik tetsző ruhát. Megmenekültünk a farkasoktól, mert nem találtak vizet nálunk, amelyre szomjúhoztak. Megmenekültünk az oroszlánoktól, mert nem találtak nálunk húst, amely után sóvárogtak. Megmenekültünk a bikáktól, mert amikor bekerítettek minket, nem találtak nálunk zöldséget. Ennek nagyon őrültünk, s ránk jött Urunk békéje, mely minden gondtól mentes. A kapu előtt lepihentünk és mindenféléről beszéltünk, aminek a figyelmet elterelő világhoz semmi köze sincsen. Ellenkezőleg, állandóan a hit szemléleteinél maradtunk, s így még egyszer foglalkoztunk az útonállókkal, akiktől megmenekültünk.

Ekkor hirtelen Lithargoel lépett oda hozzánk más alakban. Most orvosnak nézett ki, mert kenőcsös szelencét tartott a hóna alatt és egy tanítvány követte orvosságos ládával. Mi pedig nem ismertük fel őt. Ekkor Péter szólalt meg:

– Megkérhetnénk e valami szívességre? Mivelhogy idegenek vagyunk itt, vezess el Lithargoel házához, mielőtt beesteledik.

Erre azt válaszolta:

– Őszinte szívvel megteszem. De csodálkozom, hogy ismeritek ezt a jó embert, mert igazi lényét még senkinek sem tárta fel, mivel egy hatalmas királynak a fia. Pihenjetek még egy kicsit, elmegyek meggyógyítani a betegemet, s aztán visszajövök.

Elsietett, de hamarosan visszatért és megszólította Pétert.

– Péter!

Péter pedig meghökkent, mert honnan tudhatta az ő nevét ez az idegen! Ezért így válaszolt a Megváltónak:

– Honnan ismersz, hogy nevemen szólítasz engem?

Erre azt mondta Lithargoel:

– Felteszek neked egy kérdést: ki nevezett el Péternek?

– Jézus Krisztus volt, az élő Istennek a Fia. Ő adta nekem ezt a nevet. – mondta Péter.

Erre azt válaszolta

– Én vagyok az. Ismerj fel, Péter! – letette a kendőt, amelybe miattunk burkolózott és megmutatta, hogy valóban ő.

Erre leborultunk előtte és imádtuk őt – tizenegyen voltunk tanítványok. Ő azonban kinyújtotta a kezét és mondta, hogy keljünk fel. Ezután nagyon alázatosan beszéltünk vele. Annak tudatában, hogy nem vagyunk méltók, lehajtottuk a fejünket, amikor kijelentettük:

– Bármit akarsz, megtesszük. De adj nekünk erőt is, hogy mindig tehessük, amit te akarsz.

Ekkor átadta nekünk a szelencét a kenőcsökkel és az orvosságos ládát, amelyet a tanítvány tartott. Majd megbízott minket:

– Menjetek el a városba, amelyből jöttetek, amelynek neve a türelem lakóhelye és ereje. Tanítsatok meg mindenkit, aki hisz az én nevemben, hogy én is tűrtem a hit fáradalmait, és megjutalmazlak titeket. A város szegényeit pedig lássátok el azzal, amire az élethez szűkségük van, míg oda nem adom nekik, ami még értékesebb: a gyöngyöt amelyet ingyenigértem nektek .

Ekkor azt válaszolta Péter:

– Uram, megtanítottál minket lemondani a világról és minden javairól. Teérted mindent elhagytunk. Mindig csak egynapi eledelről gondoskodunk. Honnan vegyük tehát a szükségeset, amit parancsolatod szerint a szegényeknek kell megszereznünk?

Az Úr válaszolt, azt mondván:

– Ó, Péter. Bárcsak megértenéd a példabeszédet! Nem érted-e, hogy nevem, melyet tanítasz, értékesebb minden kincsnél, s hogy Isten bölcsessége minden arannyal, ezüsttel és drágakővel felér? – Az orvosságos ládát rájuk bízva ezt mondta: – Gyógyítsatok meg a városban minden beteget, aki hisz a nevemben.

Péter nem mert másodszor is ellenvetést tenni és a mellette álló Jánost bökte oldalba.

– Beszélj te!

János pedig azt mondta:

– Uram, jelenlétedben nem merünk sokat beszélni. De te felszólítasz minket, hogy ezt a mesterséget űzzük. Mi pedig nem vagyunk képzett orvosok. Honnan is tudnánk, hogyan kell beteget gyógyítani, amivel megbízol minket?

– Jól mondod, János. Tudom, hogy e világ orvosai azt gyógyítják, ami ehhez a világhoz tartozik. A lélek orvosai azonban a szívet gyógyítják. Gyógyítsátok meg tehát először a testet, hogy a gyógyerőtök miatt, mely földi orvosság nélkül hat, higyjék el nektek. hogy van erőtök a szív meggyógyításához is. A gazdagoknak azonban, akik az ábrázatom megpillantását sem tartották szükségesnek, hanem a büszkeségükben és a vagyonukban gyönyörködtek, ne étkezzetek az ő házaikban és semmi közösségetek ne legyen velük, nehogy a szokásos pártoskodásuk rátok ragadjon. Mert a gyülekezetekben sokan a gazdagokat részesítik előnyben. Ezzel maguk is vétkesek, és másokat is elcsábítanak. A gazdagokat tárgyilagosan ítéljétek meg, hogy hivatalotok megdicsőüIjön és a gyülekezetekben én és az én nevem is megdicsőüIjön A tanítványok pedig így válaszoltak :

– Bizony, úgy legyen! – földre borultak és imádták őt. de ő megparancsolta, hogy keljenek fel és békével vált el tőlük.

Ámen

Szeresd Istent mindenekfelett és felebarátodat, mint önmagadat

 

Szeresd Istent mindenek felett. Szeretete útját tedd szabaddá önmagádban, légy e szeretet folyómedre, engedd, hogy forrása rajtad keresztül fakadjon személytelenül. Ez a szeretet sem tőled, sem másoktól nem ered – az isteni szeretet. A szeretet, amelyre te vagy képes, soha sem múl felül téged: még ha olyan erős is, hogy az egész teremtést átöleli, senkit sem rekeszt ki, akkor sem képes e teremtésen felülemelkedni. Az egyetlen szeretet, mely eljuthat Istenhez. Istentől van. Legfeljebb állomásai vagyunk, amelyeken sodra átáramlik. Földi létünk egyetlen értelme az, hogy ne vessünk gátat neki.

Ezt a személytelen szeretetet azonban be kell engednünk: hogy bejuthasson, ahhoz az utat magunknak kell szabaddá tennünk. Ha nem jut el hozzánk, akkor magunk álltuk el az útját. Hogyan? Véleményekkel, előre meg fogalmazott nézetekkel, elképzelésekkel, szorongásokkal és elvárásokkal, érzelmi hullámzásokkal, hányatottsággaI, önzésseI és szerelemmel, örömökkel és elkeseredéssel, becsvággyal, túlzott igénytelenséggel, szenvedélyességgeI, felháborodással vagy közönyünkkel.

Mindez és ennél még sokkal több rejlik természetes lényünkben. Azt hisszük, hogy ezek saját tulajdonságainkat képezik, pedig kölcsönzött eszközök, hogy megtanuljuk megismerni önmagunkat. Ha ezeket a leckéket nem tanuljuk meg. akkor a leszűkült átjáró még jobban eldugul. Ha erőszakot alkalmazunk, akkor a meder megsérülhet. Persze ezekkel a dolgokkal csak olyan mértékben kell foglalkoznunk amennyire feltétlenül szükséges. Intelligensen és meggondoltan oda tegyük őket, ahová valók: a világba, melytől tananyagként kaptuk kölcsön őket. Így tesszük szabaddá az isteni szeretet útját.

Ez a szeretet mindenek fölé emelkedik és minden elvárást felüImúl.

Az isteni szeretet kiapadhatatlan forrás, árad, felszáll és harmatként hull minden teremtményre, felebarátainkra és miránk. Szeresd tehát Istent mindenek felett és felebarátodat, mint önmagadat.

A bolygó hollandi mondája

 

Az egyszerű mondákból gyakran kiviláglik az ember állapotának alapos ismerete. Számtalan mese foglalkozik a fogságból való kiszabadulással és élénk képekben vázolja a megszabadító utat.

Amitől a gyermek szeme felragyog, az ösztönöz minket is tovább életutunkon: az elbeszélésbe burkolt egyetemes Igazság. Az Igazság érzete mindannyiunkban lakozik. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája által mutatott ösvényen a tanuló az Igazság iránt jóval érzékenyebbé válik és ez a világosság és a sötétség megkülönböztetésének fontos eszköze lesz.

 

A bolygó hollandi mondája nagyon régi keletű. Évszázadokon át szállt szájról-szájra. Egy irat már a XVI. században hírt ad a kapitányról, aki kísértetvitorlásán szüntelenül kerülgeti a Jóreménység fokát A monda első teljes leírása 1831 körül lát napvilágot. Azóta sokan foglalkoztak a témával.

Wilhelm Hauff és Heinrich Heine – mindkettő a maga módján – könyvben adta ki. Richard Wagner egyik operájában zenében tolmácsolta. Mi itt ahhoz a változathoz tartjuk magunkat, melyet Wagner követett.

 

A történet

A bolygó hollandit nehéz átok sújtja. Arra kárhoztatott, hogy hajóján szüntelenül a tengert járja. A kísértetkapitánynak csak minden hetedik évben szabad szárazföldre lepnie. Ekkor megszabadulhat az átoktól, ha egy szerető nőt talál, aki haláláig hű hozzá.

Amikor egyszer újra elhagyja hajóját a szabadulás reményével telve, találkozik a parton Daland hajóssal, akit a vihar ugyanarra a vidékre sodort. Daland mesél neki leányáról, Szentáról, és meghívja otthonába. Így mindketten Daland hazájába hajóznak.

Szenta éppen kendert fonó barátnői körében ül. Szenta azonban nem fon: elmélyülten nézi a bolygó hollandi falon függő képmását, akinek nehéz sorsát mély együttérzéssel panaszolja el. Amikor apja belép a hollandi társaságában, Szenta a képről felismeri a hollandit és máris tudja, hogy feleségül akar menni hozzá, annak ellenére, hogy már eljegyzett menyasszony. Szilárdan elhatározza, hogy a hollandit megszabadítja az átoktól.

Szenta vőlegénye, Erik a vadász, megrendültén veszi tudomásul Szenta elhatározását és esdeklően kéri, térjen vissza hozzá. Szenta azonban rendíthetetlen: kitart döntése mellett.

A hollandi, akit már számtalanszor ért fájdalmas csalódás, rejtekében kihallgatja beszélgetésüket. Szenta szavait azonban félreérti és hirtelen kételkedik hűségében. Kétségbeesetten ad parancsot a horgony felszedésére és tengerre száll. Szenta az elvitorlázó hollandinak éppen csak még utánakiáltja a következő megszabadító szavakat: „Dicsérd angyalodat és parancsát! Nézz rám, aki hű vagyok hozzád mindhalálig!” Ezzel a tenger hullámaiba veti magát és halálát leli. Ebben a pillanatban elsüllyed a kísértethajó. A hollandi és Szenta felszáll a tengerből, hogy örökre egyesülve a megváltásban részesüljenek.

 

A születés és halál kereke

A monda megrendít bennünket, mert ránk vonatkozik. A mikrokozmikus rendszer állapotait és folyamatait ábrázolja, amelyekben az ember a haIáItermészetben él. A történet szereplői az emberi jelenség szerkezeti elemei.

Az ember önmagára ismer a bolygó hollandiban, aki a viharos tengeren hajózik, hogy hétévenként partra szálljon. Az átok, mely a hollandit sújtja, minden embert nyomaszt a dialektikus természetrendben; ez az átok a születés és halál kerekéhez kötözi; a túlvilág tengerét az itteni világ szárazföldjére cseréljük karmikus terhünk puttonyával a hátunkon.

A földre visszatérő, ismételt megtestesülésekben a mikrokozmosz alkalmat kap arra, hogy egy természetszemélyiség segítségével feloldozza magát karmája alól.

Az üresség, a betöltetlen, a beteljesületlen, megváltatlan a mi belső hollandink, aki hajt minket, hogy fáradhatatlanuI rohanjunk, száguldó sietséggel körben boIyongjunk és a beteljesülést keressük.

Ha az ember ennek tapasztalata révén keresővé válik és találkozik a Szellemi Iskolával, megmutatják neki az ebből a keringésből kivezető utat, a szabadulás lehetőségét. Így találkozik a hollandi, a Jánosember, adott időben Dalanddal. A Daland név (német Da-zu-Lande, magyarul „itt e földöm”) arra utal, hogy az ösvény bejárását csak itt az anyagban lehet elkezdeni. Daland mesél a hollandinak Szentáról. Szenta az érző, érzékeny, növekvő lelkünk. Sejti, hogy a beteljesülés előfeltétele a megbékélés, a bennünk lakozó megváltatlannal való egyesülés. Kész arra, hogy önmagát feladja egészen a halálig, hogy önmagát feláldozza a Másikért.

Az ember két alapvetően különböző lényből áll. Az egyik a mikrokozmosz, mely az isteni birodalomból való bukás következményeként a túlvilág és az evilág viharos tengerének elveszettségében kénytelen bolyongani. Annak ellenére, hogy változik, a mikrokozmosz örökkévaló lény.

A másik lény a földi lélek, az önmagát „én”-nek tapasztaló, anyagi, halandó léleklény, létezése múlandó. A körforgásban a földi lény durva-anyagi része minden kerülőben meghal; másik része a túlvilágon, a tükörszférában oszlik fel. Egy halandó lélek megszületésekor az örökké létező és a halandó egy múlandó szerkezetté áll össze, annak lehetőségével, hogy transzfiguráció (átváltozás) által újra örök kapcsolatot teremtsen. A múlandó összeköttetés egysége bizonyos pillanatban újra szétesik. A halálban a halandó rész lehull, mint a száraz falevél, és minden végesnek az útjára megy. A halhatatlan rész az élet viharaitól gyakran sérülten, üresen marad és tévelyeg, mint a bolygó hollandi.

Örök kapcsolat létesüléséhez a halandó léleklénynek oda kell ajándékoznia, fel kell áldoznia magát és össze kell kötnie magát a szunnyadó örök léleklénnyel, a lótuszvirág csodálatos drágakövével, a mikrokozmoszunk középpontjában szunnyadó szívrózsával. Ezzel a kapcsolódással új egység keletkezik, mely lehetővé teszi az eredeti dicsőséghez való visszatérést. Ez annak az egyetlen útja, hogy a halandó léleklény ölök lénnyé váljék, és a bukott mikrokozmosz ismét visszatérhessen az atyai házhoz.

A bolygó hollandi nem képes önmagát megszabadítani. Egyes-egyedül Szenta teljes hűsége és szerelme képes megváltani. Ez azt jelenti, hogy természetes gondolkodásunkkal, érzésünkkel és cselekvésünkkel az új gnosztikus létállapotból semmit sem tudunk elsajátítani. Az ember énszemélyisége erre teljesen képtelen. A Biblia is ezt mondja: „ hús és vér nem örökölheti Istennek országát.” Így nem marad más hátra, minthogy az ember vegye fel azt a magatartást, melyet a zsoltáros ír le: „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jő az én segítségem.” Az ember maga nem képes ezt a segítséget elhozni, mert régi létállapotában erre nincs módja. Ezzel kapcsolatban nem akarhat, nem gondolhat el, nem óhajthat, nem cselekedhet semmit sem. Minden ilyesfajta erőlködés hasztalan Az én csak annyit tehet, hogy felnéz az üdv hegyeire (Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása, 5/3.). A Szellemi iskola szüntelenül a bennünk lakó lélekemberhez, Szentához fordul azért, hogy nem-cselekvésünkön keresztül új cselekvést, nem-akarásunkon keresztül új akarást és nem-gondolkodásunkon keresztül új gondolkodási képességet ébresszen bennünk.

 

A belső ember

Mielőtt Szenta a hollandival találkozik, barátnői körében, a természetleIkű lények körében ül. De ő nem olyan, mint barátnői. Nem kering többé a dialektikával együtt, hanem elmélyül a kép szemlélésébe, melyről majd a hollandit fogja felismerni. Az Eljövendő új ember című könyv a következőket írja:

„Az a gondolati tevékenység, ami által a halhatatlan ember mentális, gondolati képe a lélegzési térben létrejön, nem a közönséges gondolati képességnek, hanem az igazi ember tudatának, az úgynevezett Jupiter-tudatnak a működése.

Ez a tudat olyan mértékben fejlődik és kap táplálékot, amilyen mértékben a tanuló szüntelenül növekvő belátással és befogadóképességgel, felfogással az ösvényeket egyengeti belső ura számára, azaz az én-elölés útját járja. Ez a „szüntelen továbbhaladás az élet alapvető megváltoztatásának útján” – ez a mondában: a többé nem fonás – „az új belső létkövetelmény hűséges teljesítése, mely a halhatatlan ember gondolati képét hívja és tisztaságban növekedteti.” (Jan van Rijckenborgh: Az eljövendő új ember, szómagyarázat: A halhatatlan ember gondolati, mentális képe)

Szenta, a megérintett lélek bennünk azonnal felismeri a hollandit. a Jánosembert a képről, melyet szemlélt. Szenta ősemlékezése tökéletesen éber. Felismerte önmagában az eredeti isteninek az ábráját. Így megkapja a teljes önátadáshoz szükséges erőt, kiszakítja az utolsó köteléket, mely a dialektikához fűzi, amikor elbontja eljegyzését Erikkel, a vadásszal. Ezt teszi, mert nem képes másként cselekedni. Az eloldozási folyamat utolsó tetteként elbocsátja kedvesét. Itt az idő, az óra eljött. Az áldozat nem jelent sem fájdalmat, sem örömöt. Valóság, mely a dicsőséghez vezet. Bizonyára az sem véletlen, hogy Eriket a monda vadásznak ábrázolja. Ez úgy hangzik, mintha az evilági boldogság, dicsőség és kincsek hajhászásáról lenne szó. Erik, a becsületben gazdag, a bennünk lakó természetszemélyiség szeretné, ha Szenta továbbra is lélekkel látná el, és elhatározását nem képes megérteni. Beszélgetésükben a két összeegyeztethetetlen természetrend áll szemben egymással: „A fény ragyog a sötétségben, de a sötétség nem fogadja be.” Erik számára az igazság hozzáférhetetlen. Dialektikus személyiségünk az ösvényt sohasem érti meg teljesen, így a hollandiban is kétely támad Szenta hűsége felől. Az úton haladó ember gyakran áll aggódva a kérdés előtt:

„Vajon jó úton vagyok-e? Valóban lehetséges-e a megszabadítás?” Lénye legbensőjében a hollandi tudja, hogy így nem élhet tovább. A megszabadított lélek nélkül többé nem képes lélegezni. A Jánosember azonban nem avatkozik bele abba, ami Szenta és Erik között lejátszódik. Visszahúzódik. Átadja magát a tengernek, az ősanyagnak. Ez a hollandi egyetlen cselekedete, ha egyáltalán cselekedetnek nevezhető, mert ez a cselekvés a nemcselekvés, az önátadás. Szenta számára most válik lehetővé, hogy halálig tartó hűségét bebizonyítsa, Kiáltása: „Dicsérd angyalodat és parancsát” úgy hangzik, mint Isten bölcsességének dicsérete. Ezzel a tengerbe veti magát. Áldozatával teljesül a megmentési terv. És mint a tűzmadár a hamvából, úgy száll ki a hollandi és Szenta a tengerből, most már örökre egyesülve. Csakis Isten országában szűnik meg minden elkülönülés: személyiség és új lélek, pozitív és negatív pólus, férfi és nő tökéletesen eggyé válik. Az új égbolt alatt megjelenik az új Isteni Ember.

Mérföldkövek

 

Úton vagyunk. Az ember szüntelenül úton van.

Valamerre vagy semerre, vagy valami fennkölt cél felé. Valamerre, ha életcélunk ismert természetrendünk keretein belül, itt, vagy a túlvilágon található. Semerre sem, ha életünk csörgedező folyása értelmetlen és céltalan keringéssé vált. Rendkívül magasztos cél felé pedig akkor halad, ha a szív templomában megszületett az Isteni lélek és ezt tettük életünk óriási rendeltetéséhez vezető utazásunk vezércsillagává.

 

Az ilyen rendkívüli úton aztán sok-sok mérföldkő mellett kell elhaladnunk. Ezek nem ugyanazok, mint a haláltermészet útján dülöngélő mérföldkövek. A rendkívüli út különös mérföldkövei útjelzők, ismertetők, határkövek, pihenők, vagy a próba kövei. Mindezek a kövek a keskeny ösvény zarándokát a Jelenések könyvének (2:17) kövéhez vezetik.

„A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud. csak az, aki kapja.” Ezeknek a köveknek megvan a feladatuk a tanuló ösvényén Az utolsó a teljesülés. Aki elindul, az minddel találkozik Mindig így volt, mindig így lesz. A kövek olykor változatosak, követelményeik azonban mindig ugyanazok. A legmagasságosabb célhoz vezető útnak persze a legkülönbözőbb nézetei, fokai és időszakai vannak. Egyszer a sivatagon visz át, földi létünk életének pusztaságán, hogy a tanuló a számtalan ellenálláson, aggodalmon, fájdalmon és szenvedésen keresztül érett tapasztalati tudáshoz jusson. Ha ez a tudás bizonyos határhoz közeledik, akkor utazása a viharos tengeren folytatódik, amelyen élete mélypontjához, szinte hajótöréshez siet, amikor régi életének minden kincse, minden illúziója és álma darabokra törik az új valóság szikláján. Ebben az új valóságban üres kezekkel vetődik partra egy ismeretlen szigeten. Ezen a szigeten van a rejtélyek magas hegye. Itt kezdődik számára az ismeretlen jövőbe vivő út következő szakasza. A belső hegymászás belső megújuláshoz vezet, mert minden lépéssel új földre teszi a lábát így viszi őt az ösvény felfelé, a legmagasabb beavatás csúcsa felé. A formát okozó elv, az Ego, lépésről lépésre csökken, hogy a célnál teljesen megsemmisüljön.

A zarándok így készített helyet a belső Megváltónak.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Ami pedig korszakunk istentelen és átkozott aranycsinálását illeti, ez annyira elterjedt, hogy mindenek előtt sok züllött megszállott, aki megérett az akasztófára, nagy gazemberségeket csinál vele, ami ahhoz vezet. hogy sokak kíváncsiságával és hiszékenységével visszaélnek. Sőt, szerény emberek is úgy vélik, hogy a fémek átváltoztatása a filozófia csúcsa és végcélja, és Istennek az az ember tetszik különösen, aki nagy tömeg aranyat és nagy aranyrögöket tud csinálni, míg még azt is remélik, hogy meggondolatlan kérelmekkel és szívszaggatóan savamú pillantással a Mindenható Istent, aki ismeri a szíveket, valamire rávehetik.

Ezért nyilvánosan kijelentjük, hogy mindez helytelen, s az igazi filozófusoknak az aranycsinálás csekélység és mellékes dolog; ennél nagyon sok jobbat is tudnak! Szeretett atyánkkal, C.R.C.-vel mondjuk: „EI az arannyal, ha nem a határtalan arany!” Mert akinek az egész természet megnyilatkozik, az nem örül annak, hogy „Napot” tud csinálni, vagy ahogyan Krisztus mondja, hogy „az ördögök engedelmeskednek neki”, hanem örül, hogy megnyílni látja az egeket, Isten angyalait fel- és alászállani látja, s hogy a neve be van írva az élet könyvébe.

Fama Fraternitatis

 

 

Az aranycsinálás a századok folyamán

 

A Rózsakereszt nyugati filozófiát tanulmányozó tanulói bizonyára találtak a rózsakeresztesek alkímiájával foglalkozó közleményeket, melyek a középkori ezoterikusok rendkívül titokzatos kézműiparáról adnak hírt, hogy közönséges fémekből aranyat csináltak. Kétségtelenül ismerik a régi ábrázolásokat, amelyeken tiszteletre méltó, csuklyás férfiak görnyedtek retortáik és lombikjaik fölé, mialatt bizarr füstfelhők célozgatták a sötéten ásító kémény nyílását. Az alkimisták, az elbeszélések szerint, mindenekelőtt éjjel űzték foglalkozásukat, mert a felfedezés veszélye ekkor voIt a legkisebb, mivel az emberek aludtak.

Bizony a középkori alkimisták laboratóriumai ezrek figyelmét vonták magukra, s még többen böngészték könyveiket, hogy rájöjjenek a módszereikre.

A Fama Fraternitatis ajánlatára most az aranycsinálásra, az annyira kutatott mágikus művészetre tereljük a figyelmet, s reméljük és imádkozunk, hogy megtaláljuk a magyarázat legegyszerűbb módját, amellyel bemutathatjuk a mérhetetlen kincsekhez vezető utat. Mert mindjárt az elején megmondjuk Önöknek, hogy az alkimisták nem bújtak el vassal vert, elreteszelt ajtók mögé éjszaka, hanem  Önökért dolgoztak és szenvedtek, Önöket akarták gazdaggá tenni, olyan gazdaggá, hogy kincseiket ez a világ be sem tudta volna fogadni Az aranycsinálásnak három módja van.

  1. az én-tudat aranyának a készítése;
  2. a lélek-tudat aranyának a készítése, és
  3. a szellem tudat aranyának a készítése.

Az Én arainál a vágy erejének vörös parazsa jellemzi; a lélek aranya az irgalmasság ereje; a szellem aranya pedig az új alkotás vakító fényességében válik nyilvánvaIóvá.

Ki ne ismerné a vágyak vörös lángjait? Ki ne állna csaknem minden percben ebben az emésztő tűzben? Ki ne ismerné a sóvárgás szörnyű baját? Világszerte a vágyak tombolása vonszol magával mindent. Szemünk a messzeségbe tekint, s a jelenlegi és az elérhető távolságát méregeti. Izmaink megfeszülnek, s az idegességtől reszketünk, mintha dermesztően hideg lenne. Melegségre vágyunk, de nincs. Szeretetért esedezünk, s ez sincs. Nyugalomért epekedünk, végre egy kis nyugalomért, de Istenem, ez sincs.

Látjuk csodálkozó és tiltakozó gondolataikat, mert néhányan úgy vélik, hogy varázsbirodalmukat egy szeretett ember társaságában találták meg, vagy máshol, esetleg valami durva birtok formájában, amit rágcsálnak, mint kutya a csontot. Itt nyugalomra találtak, s békés csend szállt a mozgalmas életre. A másik szemébe néznek, vagy hangosan nevetve markolják meg a szerzett földi „javakat”, ahogyan nevezik.

Önök azonban olyanok, mint egy nagy gyerek. Nemsokára újra felcsapnak a lángok, s a Mars-hierarchiák még erősebben tartják kézben Önöket. Kiverik Önöket vélt varázsbirodalmukból. Maga az élet ragadja meg Önöket. Akikhez a boldogságuk fűződött, azok meghalnak, átsuhannak a fátyol másik oldalára, a másvilágba, mégpedig nem a csillagos ég pompájának harmóniájában, az idők forgó kereke következtében, hanem kitépik őket közülünk, halálos sikoltással.

Tompa fájdalom marad a szívükben, s új vágyakozás, az újraegyesülés vágya ragadja meg Önöket nagy erővel. Gyermekeink keresztezik igazi boldogság utáni vágyunkat. Rögeszménket cafatokra tépik, s a kudarcba fulladt remény megsebzi szívünket. Viharként tombolnak a kívánságok, míg végül a harcba belefáradva el nem süllyedünk csillapíthatatlan és összetört kívánságaink vörös tengerében, harckocsijainkkal együtt.

Mi ez a vágyakozás, minden idők csillapíthatatlan kívánkozása? Mi ez a heves ösztön a vérükben, melytől az egyik pillanatban lihegünk a megerőltetés miatt, a másikban lélegzetvisszafojtva hallgatódzunk; vajon megértjük-e a magyarázatát? Honnan erednek ezek a soha sem nyugvó vörös örvények?

A régi alkimisták válasza megdöbbentő: a vágyakozás olyan erő, amelyet a Krisztus-hierofánsok küldenek Önöknek. Életünk Ura az, aki az emberiség útján ebben Önök elé lép. És rémület fogja el a seregeket.

Hogy lehet ez? Hát nem a misztikusok akarnak-e figyelmeztetéseikkel megóvni minket a vágyak égető lángjaitól? Nem a gnosztikusok beszélnek-e a vágymentességről, amelyre rá akarnak ébreszteni minket? Nem beszéltünk-e mi is az előbbiekben a vágyak örvényétől való megszabadulásról? Most pedig a Rózsakereszt szerzetesei olyan Krisztus-adományról beszélnek nekünk, mely a Mars-hierarchiák segítségével merít le bennünket abba a vörös tengerbe, amely földrészeket választ el egymástól?

Igen: de az új-ezoterikus tudás itt a látszólagos ellentétek között felfedezte az igazságot, a megszabadító igazságot, mely ebben a világban életre keltheti a jóságot és igazságosságot. A vágyakozás vörös aranyával megvásárolhatjuk annak a jogát, hogy ráléphessünk erre az útra. Tudományosan bizonyos, hogy a vágyakozás ereje az emberben kiirthatatlanul le van rögzítve. Az őskezdettől fogva mindnyájan zabolátlan vágyakozásra lobbantunk, de nem azért, hogy ebben a forró vágyban elpusztuljunk, hanem hogy ezzel az arannyal végül diadalmaskodjunk. Hajdanában a Krisztus-hierofánsok a vágyak segítségével süllyesztettek minket a mélypontra, s minél mélyebben vagyunk ebben a nadírban, annál erősebben a markában tart, és annál nagyobb a vonzereje.

A vágyakozás az a „kőkemény” forrongás a vérünkben, az a dinamikus energia, isteni adomány, amellyel szüntelenül felkorbácsolnak és nyugtalanítanak, tovább sürgetnek minket az új hajnal felé. Az az erő ez, amellyel megpróbálunk helytállni és fenntartani magunkat, hogy az énünk diadalmaskodhasson. Felfedezzük azonban, hogy ez az erő túlhaladja az én­tudatunkat, és érvényesülési törekvésünket szétveri. A védfalak, melyeket magunk körül emeltünk, leomlanak, szeretteink meghalnak, s anyagi birtokunk szüntelen veszélyben forog.

A vágyakozás tengernyi pénzzel sem csillapítható éhséget kelt bennünk. Vágyaink mindenféle nehézségekbe és bonyodalmakba sodornak minket, és az anyagi dolgokban keresünk beteljesedést. Rögeszméinkkel pedig a bűn mocsarába süllyedünk. De az alantas vágyak éhségét ott sem lehet csillapítani – míg fel nem fedezzük ennek az isteni ösztönzésnek a szándékát: arra az elhatározásra sürget, hogy üdvrevágyásunk dinamikájára alapozott teljes erőbedobásunkkal keressük az ígéret földjét.

Mikor aztán menekülünk a dolgoktól, amelyekbe vágyaink próbálnak belefojtani, akkor a vörös lángok félrehúzódnak, hogy áteresszenek minket. Bemegyünk egy új földrész sivatagjába, ahol új küzdelem vár ránk, s ezt szintén a Krisztus-hierofánsok égettek belénk természetfolyamat formájában. A vágy mellett, az éntudat aranya mellett most a lélek aranyát kell kiásni e világ sivatagi homokjából.

Ebben az új országban pedig újra ugyanazon dolgok évszázados dala hallik a világosság és sötétség örök szimfóniájában: az én aranya tudatos önmegtagadásra sürget, hogy fel lehessen éleszteni a lélek aranyát. A nyugtalanító, új Krisztus-erő szüntelenül helytállási és érvényesülési törekvése sziklájának löki az embert, aki nagy fájdalmak közepette vonul a jelképes negyven éven át a sivatagban. Belső laboratóriuma retortáiban és lombikjaiban pedig kezd kiválni a lélekarany, az igazi emberszeretet, a felebaráti szeretet, az irgalmasság aranya.

Ahogyan azonban az alantas vágyak elleni harc kínzó erővel másik vágyat éleszt, úgy fogja az irgalmasság is fokozni a szenvedését. Amilyen mértékben jelen van az üdvrevágyás, és kifejlődik benne a felebaráti szeretet, úgy nyitja meg a saját lényében, az emberben és a társadalomban levő érvényesülési törekvés a szakadékok mélységét, melyek láttán kétségbeesetten tördelik a kezüket.

És megpróbálnak hidakat verni, megegyezéseket kötni, megpróbálják magukat művészettel, tudománnyal és vallással kábítani; keresik a megfinomult lelki szépséget. Csodás verseket költenek, s a sivatagba hintik. Dalokat énekelnek és szavalnak, elringató ritmusban. Meghatják egymást prédikálásukkal és romantikájukkal. Mindez mégis csupán színészkedés. Az isteni ösztönzést igaztalansággal akarják erőtelenné tenni. Lélekerőikkel a világ sivatagjában fekvő kultúra hulláját akarják felruházni. Éjszakáik falait bibliaszövegekkel és emberbarát szólamokkal tapétázzák.

Fájdalmukat azonban ezzel nem tudják kiseperni, s vágyakozásuk vérvörös lángja és lelkük fojtogató szorítása megmarad. Hogy ugyanis a szellem aranya áttörhessen, ahhoz egy harmadik lépést kell megtenni az ösvényen: a beteljesülés lépését. Aki azonban ezt a lépést akarja megtenni, annak ezt nagyon komolyan és nagy erővel kell megtennie. Ezért mondta valaki, akivel szoros kapcsolatban érezzük magunkat, hogy „ehhez hősök kellenek”.

Csak itt lesz az ember tényleg keresztény, vagyis itt éli át igazán a kereszténység követelményeit. Itt önti ki vágyait és lélekerejét a Szent Szellem erejében. Az ember rendeltetése itt torkollik igazlelkűségbe. Itt lesz az ember építő, szabad kőműves. Itt már nincs keresés és önfejű kísérletezés, hanem aprólékosan pontos ráhangolás arra, ami mindennek a Lelke. Itt áll előttünk az alkimista, a varázsló, aki teljes önmegtagadással mágikus retortái fölé hajolva a szellem nemes aranyát hívja elő egészen új alkotásra.

Ez a háromszoros aranycsinálás titka, mely a századok folyamán mindig ugyanaz volt. Így jelölik a háromszoros aranyat, mert ezt a háromságot Jézus Krisztus örök napszívéből szerezték, mely Isten terve és a Szent Szellem alkotása közötti közvetítő tényező.

Istennek ez az üdvözítő ereje először a Mars-hierarchiák közvetítésével lép elénk, hogy a vágyak markában feléledhessen az üdvre vágyás, kifejlődhessen s ebben tükröződhessen Isten követelménye. Azért jár az Ószövetségben ezzel az istenadománnyal a parancs, amely az alantast figyelmezteti: „ne kívánd… és ne áhítsd…!”

Ezután pedig a Vénusz Urai ruházzák ránk a második Krisztus-impulzust: a közvetítő tényező maga jön hozzánk, szinte családtagunkká válik, hogy az ő világosságában járva kifejlesszük a második aranyat, a lélekaranyat.

Amikor megvan a vágyakozás mozgató hatása, és az anyagtalan lélekarany adománya is a birtokunkba került mint lehetőség, hogy Krisztusban diadalmaskodjunk az élet és halál fölött, akkor Uránusz hierarchiái jönnek harmadik Krisztus-impulzusként, arra a személyes elhatározásra ösztönözve minket, hogy legmélyebb lényünkben megtöltött lombikjainkat új alkotásra használjuk fel, új születésre, mely az anyag és a szellem minden területét felöleli.

Mindezt pedig vessék össze a Fama Fraternitatis sajnálkozásával, hogy a Rózsakereszt szerzeteseinek ezt a módszerét, melyre mágikus módon mindenkit meg akarnak tanítani Krisztusban, a csőcselék közönséges nyereségszerzésre használja és így értelmezi, s hogy rózsakeresztes álarc mögött sok züllött megszállott és akasztófavirág nagy gazemberségeket művel vele, és sokak kíváncsiságával és hiszékenységével visszaél.

A rózsakereszt szerzetének háromszoros mágiájával hasonlítsák most össze a méltatlanok egész seregének a kísérletét, amellyel a szent mágiát számtalan dologra használják, hogy kíváncsiságot elégítsenek ki, vagy nyereségre tegyenek szert, vagy a kenyérkeresés szolgálatába állítsák, mert egyik sem mer a lángoló szavak értelmében próbálkozni: „keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek”.

Ezért és itt kell felharsannia a kiáltásnak: fegyverre! Mert a kártevők szüntelenül dézsmálják az arany gabonát. Fegyverre, hogy tiszták maradjanak szándékaik a Rózsakereszt Idősebb Testvéreinek szolgálatában!

Ezért is mondjuk szeretett atyánkkal, C.R.C. testvérrel együtt a Fama szavai szerint: El az arannyal, ha az nem a határtalan arany. Ő azonban örül, hogy nyitva találja az egeket, s látja Isten angyalait le- és felszállni, s hogy a neve be van írva az Élet Könyvébe.

Gondoljanak a korinthusbeliekhez írt első levélre:

„Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban;

elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben;

elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben.

Elvettetik lelki test, feltámasztatik szellemi test.

Ahogyan van lélektest, van szellemi test is.”

És ebben az értelemben van megírva, hogy: „Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé” – a háromszoros aranycsinálás segítségével.

Akinek van füle a hallásra, az hallja. Azt reméljük és azért imádkozunk, hogy megértsék ezt a beszédet.

Azt is kijelentjük, hogy alkímia címén olyan könyvek és képek jelennek meg, melyek Isten dicsőségének csorbítását jelentik. Ezeket meg is fogjuk nevezni, ha eljön az ideje, s a tisztaszívűeknek felsoroljuk őket. Minden tudóst arra kérünk, hogy gondosan ügyeljen az ilyen könyvekre, mert az ellenség soha sem hagyja abba a konkoly hintését, míg meg nem jelenik az erősebb, aki megakadályozza ebben.