A sarkok megváltozása az emberben és környezetében

 

Ami az idő világában megjelenik, annak kezdete és vége is van. Minden fejlődés, bármilyen tartósnak is mutatkozik, valamikor eléri tetőpontját, majd ellanyhul, vagy erőszak vet véget pályafutásának. Az időben semmi abszolút sincsen, nincsenek maradandó értékek. Az idő természetrendjének és fejleményeinek termése, amit egy lény „behordhat a magtáraiba”, csak az idő lényegének és a téridőrend korlátainak a tapasztalata.

 

Napjainkban azt éljük meg, hogy évtizedekig fejlesztgetett ideológiák, hagyományos elméletek és a gyakorlatban kialakult felfogások értéküket vesztik. A két sark például, a keleti és nyugati tábor, amelynek feszültségi tere a háború utáni évtizedek fejleményeit alakította, nemcsak sokat veszített erejéből, hanem továbbra is rohamosan gyengül. Új fejlődések pírja jelent meg a láthatáron: hogy azonban ezek hová vezetnek, azt ma még senki sem képes megmondani. A jövő kiszámíthatatlanná vált, mert pillanatnyilag minden a változás állapotában van. Amíg a két sarok feszültsége fennáll, addig a fejlemények sejthetők, mert a téridőrend világában minden a pozitív és a negatív sark feszültségének erőhatásából születik meg. Ha aztán az egyik sark ereje – természetes okokból – megcsappan, akkor nemcsak ez gyengül, hanem a másik is. A feszültség csökken, s talán meg is szűnik. Ebben a helyzetben végül a sarkok állapota megváltozhat és teljesen új helyzet alakulhat ki.

A geofizikából ismeretes, hogy a Föld tengelyének helyzete többször is megváltozott, ami mindig nagy éghajlati változásokat, sőt káoszt okozott, mely később újra egyensúlyba torkollott. Ehhez hasonlóan most megváltozik a népek „tengelye”, mely viszonyukat eddig meghatározta, s ez előreláthatólag a politika és a gazdaság területén is nagy változásokhoz vezet. Ez mindenkit érint, ennek fejleményeit mindannyian átéljük. Természetesen felmerül a kérdés, hogy ez a fejlődés milyen befolyással lesz az Arany Rózsakereszt modern Szellemi Iskolájának alakulására. Mielőtt megkíséreljük a választ, vizsgáljunk meg egy másik jelenséget is. Amikor Kelet és Nyugat ellentéte volt a mérvadó, akkor ez minden kevésbé fontosat háttérbe szorított. Az egyik oldalon a szocializmus állt az „egyenlőség és testvériség” jelszóval, mely rokon az „egy mindenkiért és mindenki egyért” fogalmával. A másik oldalon a kapitalizmus állt a „szabadság és felelősségérzet” jelszóval, azaz mindenki gondoskodik önmagáról, s emiatt a közös ügyről is.

Mindkét rendszer felállította programját és követelményeit, amivel persze befolyási területén korlátozta polgárai szabadságát. Az embert mindkettő a rendszer eszményeinek elképzelése alapján akarta új tudati szintre vezetni, kivezetni a szűk személyes kötelékekből. Mindkettő azt vallotta, hogy „az emberek testvérek, minden nép a nagy embercsaládhoz tartozik, minden ember egyenlő, bármely fajhoz vagy valláshoz tartozik is”. Nagyobb összefüggésben azt lehetne mondani, hogy ez az eszmény haladáshoz, minden embertestvért magában foglaló tudathoz vezethetett volna.

Eredménye kulturális tudatfejlődés lehetett volna a dialektikus világon, sőt azon túl is, mint sokan vélték. Az eddigi sarkok azonban, melyeknek feszültsége ezeknek a kulturális fejlődéseknek az energiáját szolgáltatta, gyengülnek, hatásuk csökken, az emberek és népek visszacsúsznak régi állapotukba. A népcsoportok, a fajok, a vallások befolyási területei egyre erősebben jelentkeznek. Mindenki önálló akar lenni, s önmagát „szabadon” megvalósítani. Kelet-Európában feloszlás van folyamatban. Mi lesz a nagy orosz birodalommal? Nyugaton is nagy változások előhírnökei ütik fel a fejüket. Az USA is sok probléma előtt áll. a NATO is elveszíti a talajt „a lába” alól, mert ellenpólusa széthullott. Az európai közösség is új, kalkulálhatatlan helyzet előtt áll. Ezek a mélyreható változások jellemzők a dialektikus életben. Sokan már-már apokaliptikus fejleményekről beszélnek – és igazuk is van.

Azt látjuk, hogy napjainkban újra eltolódnak a sarkok. Mi pozitív és mi negatív? Mi jó és mi rossz? Az eddigi rend feloszlik. Hol keletkeznek végül az új sarkok? Két hatalmas lesz-e, vagy sok kicsi?

 

Megszakadt kapcsolatok

A Szellemi Iskola kijelenti, hogy tanulóival ki akar szállni e természet ellentéteinek térségéből, így új, gnosztikus teret alkot ezen a világon, mely azonban nem ebből való, amelyet nem sarkosít a dialektikus pozitív és negatív, ezeknek a befolyásoknak nincs alárendelve. Erre törekszik és naponta ennek a térnek az építésén és fenntartásán fáradozik, hogy tanulóit belevonhassa ebbe a térbe. Most meg kell mutatkoznia, hogy ez sikerült-e.

A Szellemi Iskola is nagyon magas eszményekből indul ki és az ennek megfelelő célra irányul. Ennek alapján az ilyen gnosztikus térben a kötöttségeket, a természetes életterülethez, családhoz, fajhoz, néphez és valláshoz fűző szálakat, sőt köteleket ki lehet bogozni, el lehet tüntetni. A Szellemi Iskola talán az egyetlen intézmény, amelyben ez tartósan lehetséges, mert tanulóit egy másik természethez vezeti. Persze nem kényszerítő módon. Ez attól függ, hogy az ember hogyan viszonyul a Szellemi Iskolához. Ha azt mondja: én bent vagyok a Szellemi Iskolában, ott kint pedig a gonosz világ, akkor ő is a dialektikus sarkokat eleveníti meg.

Ha az ember a dialektikában erősen az egyik sarkot élteti, mert például erősen ellenkezik az állammal, az egyházzal vagy más intézménnyel, akkor dialektikus feszültségi térben áll. Mi marad azonban számára, ha az a másik sark megszűnik? Akkor az ilyen tanuló is elgyengül és eltűnik. Világos, hogy a gnosztikus ember által irányba vett szabadságnak nem dialektikus ellenszegülésből kell kialakulnia, hanem másik erőre, más sarkokra kell támaszkodnia. A világban van, de már nem ebből való legyen. Ez azt jelenti, hogy a megszabadulás ösvénye jelöltjének olyan térben kell részesülnie, amely kiemeli őt minden dialektikus folyamatból, ami miatt a dialektikát, amelyben még testi emberként élnie kell, teljesen kiismeri és minden belső problémától, viszálytól és csalódástól mentes. Mindenekelőtt az utóbbi, a csalódás az, mely újra meg újra sok tanulót károsít: a dialektikus embertől túl sok minőséget vár el, s amikor kiderül, hogy az nem rendelkezik a kellő minőséggel, akkor szinte elkeseredik, olykor méregbe is gurul. Felismeréseinkkel és elvárásainkkal a valóság talaján kell mozognunk. Természetes állapotában a Szellemi Iskola tanulója is dialektikus lény. A dialektika és az eszmény szempontjából emiatt az előrehaladott tanuló sem lesz soha tökéletes ember. Megpróbál a szív rózsájából élni, hogy testrendszerében elősegítse és biztosítsa a gnosztikus erők keringését, hogy szüntelenül tarthassa a kapcsolatot a felettes természettel, ahogyan ez megnyilatkozik a Szellemi Iskola testében. Eközben azonban sohasem lesz képes testi eredetét eltitkolni. A tudatos tanuló számára tehát csak az a lehetőség áll fenn, hogy elsősorban a gnosztikus térből éljen és a dialektikus életben a lehető legbűntelenebb formában vegyen részt. Amikor a dialektika sarkai legyengülnek és eltolódnak, akkor sokan visszazuhannak korábbi, korlátolt életükbe, a családba, a rokonságba, a népbe, stb. Ez önmagában nem rossz, de a magasabb léthez vezető önmegvalósítástól eltérít.

 

Atya és Fiú

Életterületünk sarkainak hatásai megváltoznak. A Szellemi Iskola csak akkor haladhat tovább az útján, ha tagjai a dialektikus nyugtalanság térségéből felemelkednek a gnosztikus tudatossá váláshoz, hogy ebben felépíthessék az új embert és annak felmenetelét ünnepelhessék. Ez a megvalósulás és ez a felmenetel szintén két sark működéséhez fűződik. Az emberben van az egyik sark, a Fiú, a szív rózsája. Ez kapcsolatban van a másik sarkkal, az Atyával, a monádikus lánggal. Ez a tengely azonban nem vízszintesen, nem kifelé, tehát nem dialektikus helyzetekre néz, hanem az eredetre és célra, az isteni életre. E két sark között keletkező és élő feszültség aztán magasabb világhoz, a szellemlélek világához vezet.

Ugyanakkor ez a függőleges tengely, ahol a kereszt függőleges gerendájaként nyilvánul meg és a vízszintes nézethez kapcsolódik, az egész világra kisugárzó erővé válik. Ezt a keresztet azok megmentése érdekében ültették a világba, akiknek lényében jelen van a Fiú, a szív rózsája, s emiatt az Atyával való kapcsolatot keresik.

Istennek eme elveszett fiaiért végzett mentő munka kezdettől fogva olyan mű, amelyben a felettes természet ereje nyilatkozik meg. Ezt az erőt, mely kimondhatatlan áldás, Isten igazi gyermekei tapasztalják.

Az örök világosság egyetemes áramlata

 

A megvilágosult szellemlélek-tudat szempontjából az emberiség két csoportra oszlik. Az egyik a szellemben megszületettek, a másik a szellemben még nem élők csoportja, vagyis az őrködők és az alvók. A meg nem születettek tudata a szellemember tudatához képest egy többé-kevésbé mélyen alvó tudat. Egyeseknél talán nyugtalan alvásról, mégis mindenképpen alvásról van szó.

 

Úgy vehetjük, hogy a Földből születettek nagy tömege szellemi szempontból a születés előtti állapotban van. Ez a nagy többség, mialatt úgy tűnik, hogy a szellemben megszületettek száma elkeserítően csekély. A tömegből erős vonzás árad, amelyet nem lehet elkerülni. A tömeg energiát képvisel: Einstein képlete itt is érvényes.

A tömeg mágneses energiahatásai határozzák meg az egyed életét és viselkedését. Aki a tömeg életviselkedésére hangolódik, annak életvitelét világegyformaságnak nevezzük. Ez az egyformaság, ez a világszerűség jellemzi gondolatainkat, kívánságainkat, beszédmódunkat, álmainkat, fantáziánkat, elképzeléseinket, véleményeinket, tetteinket. Ez a tömeg-viselkedés, a világszerűség a legdurvább és kihívóan kötekedő jellemtől a legnagyobb mértékben megfinomult gondolkodásmódig, érzelmekig és tettekig terjed.

A világosság segédei számolnak ezzel a kétféleséggel. Az emberek alvó, vagy megszületett állapota határozza meg segítő munkájukat. Feltehetjük a kérdést, hogy a fel nem ébredt lelkek tömege képezi-e valóban a nagy tömeget. A Szellemi Iskolában szó van az Egyetemes Szerzetről. Ez azoknak a közössége, akik teljesen tudatosan a világosságban és a világosságból élnek, akik maguk világosságot képeznek. E közösség nagysága földi mértékekkel nem mérhető. Ez az a sereg, amelyet senki meg nem számlálhat. Ez a sereg alkotja az egyetemes világosságterületet, mely mérhetetlen és mindent magában foglaló.

A dialektika világában a tömeg energiává, az energia pedig tömeggé változik. A világosság világában az energiát a szeretet, a bölcsesség és az erő mérhetetlen áradata alkotja. Ez a három hatás alkotja együtt a Krisztus világosságát: a világító rezgés végtelen, határtalan hullámzása, az egyetemes áramlat. Az alvó lelkek tömege semmiképpen sem képez többséget. Itt nem számokról van szó, mert azok földi elképzelésekhez fűződnek, itt energiáról, erőről és világosságról van szó. Az alvó tömegnek tehát semmiképpen sem kell aggodalommal eltöltenie minket.

 

Egy sötét hajó

Valahol az egyetemes áramlatban bandukol egy hajó, tele alvó földszülöttekkel. A halandók hajója alig több, mint sötét hajó a hullámzó, áradó világosság energiatengerén. A szellemet illetően meg nem születettek világa bármily terjedelmes is a mi szempontunkból, csupán semmiség az Egyetemes Szerzet óriási áramlatában. A hajón lévők számára persze másnak tűnik a dolog. Ezeknek minden óriási és terjedelmes. Úgy látszik, hogy ezen a „hajón” kívüI nincsen más, és a tömeg a mérvadó.

A „tömegnek” kettős jelentése van. Egy csomó földlakót, de anyagot is, tömény energiát is jelent. A tömeg határozza meg a törvényeket, a sötét hajón a tömeg vonzóereje, azaz a világszerűség érvényes. A nagy áramlat hullámai azonban verik a hajó palánkjait. Egyes nem túl mélyen alvók számára ez a hang nyugtalanító: akik pedig rájöttek, hogy a tömeg törvénye alatt sínylődnek, azoknak ez a hang egy másik valóság létezéséről tanúskodik.

A nagy áramlat hullámai megremegtetik a hajót, olykor a fedélzeten is átcsapnak. Az élő víz energiái, a szeretet, bölcsesség és erő rezgései ilyenkor behatolnak a hajóba. A végtelenség üzenetét hozzák, amelyben sem halál, sem a tömeg törvénye nem létezik. Akik pedig a feléledt szellemlélek-tudat szempontjából már nyugtalanul alusznak, azok felismerik az üzenetet és ismeretük birtokában aztán lebontják a tömeg mágnesességének bénító hatását. Tudatába jutnak, hogy ez a mágnesség okozza a rabságukat. És egyre világosabban sejtik, hogy ez nem is lehet olyan hatalmas erő, inkább jelentéktelen az élő víz erejéhez, a mindenségben vibráló határtalan áramlathoz képest, mely minden oldalról körülveszi a hajót. És felkészülnek arra, hogy belépjenek ebbe az áramlatba.

Ehhez a lépéshez azonban teljes megfordulásra és átváltozásra van szükség. Nem lehet minden további nélkül a fedélzetről átszállni az egyetemes áramlatra. Ennek teljesen új lelkesülés, teljesen új lélek a feltétele. Az én-tömegnek, az egocentrikus energiának, amelyet a világszerűség vonzóereje táplál, el kell tűnnie, teljesen más lelkesülésnek kell helyet adnia. Erre pedig megvan a lehetőség! Az emberiség történelme folyamán ezt számtalan ember bebizonyította. Ezt a folyamatot a tömeg mágnesességét átszövő nagy fényáramlat erejével, a szívben világító impulzus segítségével lehet kivitelezni.

Az alvást a szív mélyében még működő fény körzetéből lehet megtámadni. A fogékony szív képes befogadni az egyetemes áramlat üzenetét és hatóerejét. És a szívből bontakozik ki az új lélekszületés is.

 

Az önérvényesítés veszekedés

A tömeg hatásából eredő régi lelkeket szüntelenül érvényesülésre ösztönöz. Ezért áll összeütközésekből a földszülte ember élete. Az összeütközés egymás „ütlegelése”, egymásnakrontás, egymásban megütközés. Az önérvényesítés súrlódásokat okoz. Amit az ember magának kíván, azt másoktól kell elvennie. Ez az energia és a tömeg súrlódását okozza; súrlódást mindazokkal, akik, szintén érvényesülni akarván, el akarnak venni maguknak valamit. Ez összeütközést okoz az anyaggal, mert itt semmit sem lehet valóban kisajátítani, az embernek valóban magáévá tenni. Mert a tömeg energiává, az energia tömeggé válik. Szüntelen átalakulás uralkodik, mert a változás törvényei elkerülhetetlenek. Szüntelenül minden az ellenkezőjére fordul. A dialektika élete a változás elleni szakadatlan tiltakozás. Az önfenntartás, az érvényesülés: összeütközés: ez a földi lelkezet képlete. Ha ennek a belátása a szív világító mélységeiből képes behatolni a tudatba, akkor kezdődik valami változás. Az érvényesülés ököl: kezünket ökölbe szorítjuk: ennek nem kell mindig láthatóan megtörténnie. Kezünket a „szívünkben”, vagy a fejünkben is ökölbe szoríthatjuk.

Ez nagyon gyakran megtörténik az emberrel. Villámgyorsan. Így reagál környezetének valami fejleményére. Holott láthatatlan, ez az ököl mégis megmutatkozik a viselkedésünkben. Az érvényesülni akaró ember ökölként halad az útján; ezt az öklöt olykor bársonykesztyűbe rejti. Az „alvó” embert az érvényesülési törekvés jellemzi. Ez választja el a szellem szintjén felébredettektől. Az öt begörbült ujj alkotja az öklöt; ez az önérvényesítés öt nézete: kívánság (magáhozvonzás), ellenszenv (eltaszítás), merevség (megtartás, tehetetlenség), feszültség (izgalom, nyugtalanság, félelem), kétség (tudatlanság).

Ez a régi lelkezet kifejezésmódja sorozatos összeütközés okozója. A tanulónak azt tanácsolják, nyisd ki, ne szorítsd ökölbe a kezed, „mutasd a tenyered”. A kívánságot cseréld fel szabadon eresztésre, könnyed nyugalomra. Az ellenszenv az igazi megértésnek és az eredeti szeretetnek adjon helyet. A merevség változzon belső békességgé. A feszültség helyére tégy új, belső tetterőt, mely a szív világító indíttatásából ered. A kétség vonuljon vissza a belátás, az ismeret és a bölcsesség elől. A szabadon eresztés, a szeretet, a béke, az erő és a bölcsesség az új lelkületet jellemzi, amelyben összeütközések nem képesek életben maradni. Mi a szív fényes indíttatása, amellyel a megfordulásnak, a megtérésnek kezdődnie kell? Az indíttatás ok, tevékenység vagy mozdulás kezdeményezője. Szívünkben egy egészen új tevékenység, alapvető megfordulás és megújulás indítéka rejlik. Persze gondolkodásunknak is megvannak az indítékai, ezek azonban meggondolásokkal, előnyök és hátrányok mérlegelésével járnak, teret és időt, múltat és jövőt vesznek figyelembe. Fenn kell tartaniuk magukat a tömeg szövevényében. A szívben lévő fényes indíttatás a mikrokozmosz közepén lévő lélek. Ez nem fontolgat, nem találgat, nem spekulál, semmit sem helyez az időbe. Önkéntelenül reagál a világosságra itt és most, s azonnal megújító cselekvéshez kezd. Az önérvényesítés a Földön az alap-viselkedés. Ameddig ez a viselkedés uralkodik rajtunk, bármilyen formában, addig a világegyformaság mágnesességében maradunk. Aki ebből ki akar szállni, annak ki kell nyitnia a markát, amellyel a szívét szorongatja.

 

A tiszta tükör

A kívánság felhevíti a lényt. Forrón zubogó víz. Ennek felülete nem tükörsima. A világosság így a szívben nem tükröződhet. Az ellenszenv a lényben fagyos szélként zúg. Megfagyott vízfelület. A jég szintén nem tükörsima. A szív a világosságot nem tükrözheti. A merevség megbénítja lényünket: mint az algák és békanyál a vízen. A felület (s a szív) nem tükröz. A feszültség felkavar. A kavargó vízfelület (s az ilyen szív) nem tükröz tisztán. A kétely zavarossá tesz, mint az iszapos víz. A világosság nem tükröződhet a szívben.

Aki a szívéből eredő fémes indíttatás alapján cselekszik, az szívét megszabadítja ettől az ötszörös maroktól: a kívánást eleresztésre, az ellenszenvet szeretetre, a merevséget belső nyugalomra, a feszültséget új tetterőre, a tudatlanságot belátásra és bölcsességre cseréli fel. Akkor a szív aurája tiszta tükörré válik, mint a kristálytiszta, csendes tó tükre. Fogékonnyá válik az egyetemes világosságáram benyomásaira. Így készül fel az ember a hajó elhagyására, hogy beléphessen a nagy áramlatba. A szív fényesen világító megindítója és a Szellemi Iskola erőt adó tevékenysége lehetővé teszi minden önérvényesítés leleplezését és megszüntetését, bármilyen ravasz és makacs is legyen az. Itt nem többről és nem kevesebbről, mint a mikrokozmosznak a születés és halál kerekétől való megszabadulásáról van szó, a tér és idő, a tömeg és anyag, az árnyak birodalma területén rohanó szédületes utazásának a befejezéséről, hogy elhagyhassa ezt a világot, mely súrlódásokkal, veszekedéssel és összeütközésekkel tartja fenn magát.

Az anyag legkisebb darabkáját sem vagyunk képesek hosszabb ideig megtartani. Semmiféle energiát vagy erőt sem nevezhetünk maradandó tulajdonunknak. Egyetlen emberről, semmiféle alkotásról vagy teremtményről sem mondhatjuk bárhogyan is, hogy „az enyém”. Kezünk ma tele van, holnap meg üres. Fejünk ma tele van tervekkel, elképzelésekkel és gondolatokkal; holnapra kiderül, hogy tévedtünk. Ez a „holnap” pedig előbb-utóbb eljön, mindaddig, amíg újra meg újra a forma után kapkodunk, amelyektől azonban üres marad a kezünk, ha az ürességet akarjuk birtokolni, mely mégis ólomsúlyként húz a földhöz minket. Olykor a növekvő belátású földember is azt hiszi még, hogy mindezek ellenére kívánhat, birtokolhat, terv szerint járhat el, bizonyos mértékben érvényesülést gyakorolhat. Aki hallott már az új lelkületről, az is úgy véli néha, hogy bizonyos mértékben meg kell maradnia az önfenntartás és érvényestülés mellett, mert – úgymond – egyébként nehézségek adódhatnak.

A Szellemi Iskola azonban nem azokhoz fordul, akiknek még problémáik vannak az érvényesüléssel. Az olyan emberekkel más intézmények foglalkozzanak.

A gnosztikusan megszabadító mű olyanoknak szól, akik felkészülnek a teljesen más élet megkeresésére. Az új lelkületet kereső ember számára óriási különbség van az érvényesülés és a létszükségletről való intelligens gondoskodás között. Az új lelkesülést kereső ember abbahagy minden érvényesülést és önkielégítést. Gondoskodik az ellátásáról, s megteszi, ami testi ellátását annyira támogatja, hogy a szentelt életvitelt egyáltalán folytathassa; nem hanyagolja el magát.

 

Nincs üres tér

A múltban is számtalan ember járta be ezt az utat. Ma is nagyon sokan vannak talán, akik velünk menetelnek. Ez erőt ad és továbbhaladásra ösztönöz. Aki erre az útra akar térni, annak odakiáltanak a világosság műhelyéből: „Fejezd be érvényesülési törekvésedet, ereszd szabadon szívedben a fénylő indíttatást, hogy egész lényedet az lelkesítse és tegye tetterőssé”. „Ahol én nem vagyok, ott van Isten”, mondja Eckehart mester. Istenben nincsen vákuum. Ha az egyik eltűnik, azonnal ott van a Másik. Ha a földi eltűnik, azonnal megjelenik az isteni. A gnosztikus azt mondja, hogy a régi lélek elmerült, elpusztult az új lélekben. Az önérvényesítés mágneses szerkezete az új lelkület fénylő szerkezetének adott helyet. A görög psziché szó nemcsak lelket, hanem pillangót is jelent. Ez jól illik ide. Mert az új lelkesülés különböző szakaszokon megy át. Az egyiket ahhoz hasonlíthatjuk, amikor a lepke kibújik a gubóból és megpillantja a világosságot, kijön a levegőre és a szabadságba. Eljön egy pillanat, amikor az új lélek közvetlen, tudatos kapcsolatba kerül a világosság, azaz szellem nagy, egyetemes áramlatával.

Akkor az eredeti szeretet, erő és bölcsesség rezgési terével teljes összhangban rezeg. Egészen a szabadságban áll.

A megszabadulás egyetemes tanának van egy kifejezése: „…Ön, aki belépett az áramlatba.” Az én-ember nem lép be az áramlatba.

Ezt csak az új lélek teheti. Ha pedig ez történik, akkor mondható:

„Újra elhagyta egy ember az alvók odúit és azokhoz csatlakozott, akiket a szellemben megszületetteknek neveznek, a seregnek, amelyet senki meg nem számlálhat”.

Az oroszlán emlékműve

 

Svájc kellős közepén, Luzern városban van egy figyelemre méltó, a hegyoldal sziklatömbjéből kivájt emlékmű. Földön fekvő, dárdával átfúrt, haldokló oroszlánt ábrázol. Eddig több mint tízmillió ember kereste fel. Egy ilyen szobor kétségtelenül minden szemlélőben benyomást, különös érzést vagy gondolatokat kelt. Mark Twain egyszer „a világ legmegrendítőbb sziklatömbjének” nevezte.

 

Hogyan keletkezik egy ilyen kőből faragott kép egyáltalán? Ha nem éppen határozott megrendelésről volt szó, akkor a művész szemei előtt bizonyára egy ötlet gondolati elképzelése lebegett Ezt megalkotásának kívánsága követte, ami asztrális megmozdulásra utal. A művész ezután az asztrális hullámnak, mely elképzelésében megjelent, erővonal formájában, talán vázlattal, határozottabb alakot ad. Ez lesz az éteri nézet. Ezután a szükséges szerszámokkal hozzálát az elkészítéshez, ami az esemény tett-nézetét, megvalósítását képezi. Mielőtt azonban a sziklából ki lehetne pattintani az első szilánkot, alkalmas munkahelyet kell keresni és előkészíteni, hogy a munka zavartalanul folyhasson. Ha műve központi ötleten alapul, akkor ez az egész munkában kifejezésre jut. Ez a műnek lelket adó ötlet, mely az egész munkán átsugárzik.

De valóban a művész készíti-e a szobrot? Az ő kezének munkája-e az oroszlán például?

Tulajdonképpen nem. A szobor anyaga, a luzerni hegy sziklafala ősidők óta áll ott. Most csak arra van szükség, hogy a kézműves művészi érzékkel eltávolítson mindent, ami a szoborhoz nem kell, használhatatlan, fölösleges. Először a nagy darabokat, aztán az apróbbakat kell óvatosan leverni. A munkadarabot a művész alig érinti. Egyetlen milliméterrel sem szabad túl sokat elvenni belőle, mert akkor a lényeget megrongálná, a művet tönkretenné. Így kezd a munka alakot ölteni.

 

A tanuló az ösvényen

Ebben bizonyos párhuzamokat fedezünk fel. A gnosztikus lélekalakulás folyamata egy terven, isteni eszmén, a Mozdulatlan Birodalomból jövő vetületen alapul. Mihelyt egy tanuló képes valamit megragadni a megmentésnek ebből a lehetőségéből, annak a kívánsága száll fel benne az üdvrevágyás értelmében, hogy a felismertet megvalósítsa az ösvényen. A nagy műhely, a Szellemi Iskola erőtere megvan. Ebben megtalál minden szükséges erőt feladata elvégzéséhez. Saját, kis mikrokozmikus munkahelyét magának kell berendeznie, s eközben szüntelenül arra ügyelnie, hogy belső lénye minden alacsony asztrális erőtől mentes maradjon. Ekkor hozzáláthat-e a tanuló a léleképítéshez? Ő készíti-e az új lelket? Szó sem lehet róla, erre ő nem képes. Az alacsonyabb nem képes a magasabbat megalkotni. Az ő építkezése lebontás, az endúra, a fölöslegesnek az eltávolítása. De ezt a munkát, ezt az önsemlegesítést sem lehet saját akaratának vezetése alatt elvégeznie. Ehhez egy Istenben lángra lobbant akarat ereje kell. Egyik követ a másik után, egyik szilánkot a másik után kell eltávolítani, a hulladékot leverni, először a durvábbakat, majd a finomabbakat, az olykor alig felismerhetőket, míg a lélek-szobor alakot nem ölt. Ezt az alakot a tanulónak nem szabad „illetnie”, nem szabad érintenie, illetéktelen kezeivel nem szabad megrongálnia, így valósítható meg az egészen-más csodája. A lebontással, annak az eltávolításával, ami az eredeti alkotás tervében nem volt benne, növekszik a lélek és alakot ölt. Ennek a transzfigurisztikus lebontó és felépítő folyamatnak a mindent lelkesítő alapötlete pedig: „Aki az ő életét elveszíti énérettem, az megtartja azt”.

 

Júda oroszlánja

Nézzük meg újra a luzerni oroszlán-emlékművet. Milyen gondolatok merülnek fel az ösvényen lévő tanulóban egy ilyen kőből készült tanúbizonyság láttán? A haldokló oroszlán láttán Júda királyára, a Krisztus magasztos jelképére gondol. Látja az ember keze által átdöfött oroszlánt, sok ember váltságául hozott áldozatot. A tanuló itt az ember és az egész emberiség bűnét, adósságát látja. Felismeri a törlesztés követelményét: az adósságot tökéletes önfeláldozással áldássá, a Krisztus asztrális világosságával való pozitív kapcsolattá kell változtatni. Ezt az adósságot csak a világosság befogadásával, megszabadításával, a világosságban járással és a világosságban cselekvéssel lehet az egyetlen elfogadható módon leróni. Így képes a megértő jelölt e világosság által és ebben a világosságban Krisztussal meghalni és a halottakból feltámadni. Akkor teljesül a Jelenések könyvének igéje (5.5) „íme győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere”.

Isten ábrázolójának hivatása

 

Geoffrey Chaucer középkori író Canterbury Tales című művében elbeszéli, hogyan keresi három diák a halált, hogy megküzdjön ezzel az ellenséggel és megölje. Az utat egy öreg pásztortól kérdezik meg, aki egy fa alatt mutat helyet nekik: ott tartózkodik ellenségük. A diákok gödröt ásnak és kincset találnak, aminek azonban végzetes következményei lesznek. A romlás minden ereje kitör a három fiatalban. Elfelejtik céljukat és barátságukat, kapzsiságuk, irigységük és gyűlöletük megmérgez mindent, míg meg nem ölik egymást. Kívánságuk a szó szoros értelmében halálra átkozta őket.

 

A halál nem a legádázabb ellenségünk. Leghatalmasabb ellenségünk önmagunk vagyunk. Kapzsiságunk, önmagukat kielégíthetetlenül szaporító kívánságaink és önzésünk. Erre magunknak kell rájönnünk és az élet a tanítómesterünk. Az éltúton hajszolt ember sokat szenved. Nap mint nap tapasztaljuk az ellentéteket, az összeroppanást, életterületünk korlátoltságát. Olykor kétségbeesetten kémleljük a láthatárt, hogy felmerül-e valahol az élet értelme, vagy csekély biztonságokba kapaszkodunk, amelyeket azonban a sors előbb-utóbb kiragad a kezünkből.

Hogyan keletkezhetett mindez, merre keresendő e fájdalom eredete? Honnan eredünk és hogyan keletkezett életterületünk? Jákob Böhme, a 17. század elején Görlitzben élő cipészfilozófus azt mondja egyik misztikus művében:

„A test nélküli szellem nem ismeri önmagát. Így az ember sem ismerte önmagát a paradicsomban, mert Isten szent természetéből született szellem volt. A férfi és nő lényege őbenne örömöt okozó, termékeny szülés, az egyesülés boldogsága pedig tökéletes volt. Mint édes és bölcs szűz, úgy hatott az asszony a férfiban, aki ette amannak gyümölcsét és gyönyörködött saját szerelmében. De önmagát nem ismerte meg.

Egyszer azonban meg akarta ismerni önmagát, s az egységtől az ő elemi természetének sokaságához fordult. Ekkor belesüllyedt az elemek természetébe. Ez őt durvává és sötétté tette. A mennyei egységet nem találta önmagában többé. Teljes mértékben a halálnak lett kiszolgáltatva.

Isten látta az ember nyomorúságos bukását, s hogy nem volt már képes önmagát mágikusan folytatni, és azt mondta: csináljunk neki segítőt. Amikor az ember hasadással férfire és nőre oszlott, az egész elemi természet is férfire és nőre oszlott, és az ő szembenállásukból keletkezett minden alkotott teremtés ellentéte.

Egymás ellen irányuló haragukból növekedett az elveszett egység utáni vágy, az édes mennyei szeretet vágya. Ezért áll az ember, bukása óta, a vágyakozásban.

És mégis úgy jár, mint a tolvaj, aki egykor az édenkertben élt, de kiment lopni. Visszatérve kirekesztve találta magát, az őr nem engedte be a kertbe; aztán benyúl az édes gyümölcsért, de az őr kiveszi a kezéből, mert megevésére nem méltó már. El kell vonulnia tajtékzó mérgében. A gyümölcs iránt érzett forró vágy azonban megmarad benne, ami miatt szüntelen elégedetlenségben a másik nemben kell keresnie az elveszett egységet. Így él a férfiben az asszony és az asszonyban a férfi. Minden élet középre törekszik vissza, ahol született. A lélek így keresi tévelyegve Isten szívét.”

 

Elhagyta az istenek kertjét

Az isteni, eredeti ember, mint Isten igaz gyermeke, egykor az isteni törvénynek megfelelően élt. Léte célja a törvény teljesítése, tehát az Istenterv kivitelezése volt; de nem automata szerkezetként, hanem szabadsággal rendelkező, szabad akaratból működő lényként. A szellemszikrák miriádjai indultak a tapasztalatok legkülönbözőbb útjaira a végső teljesülés felé. Az Atya szándéka kezdettől fogva az volt, hogy minden gyermekét részesítse az ő dicsőségében és Istenné alakítsa. A hétséges kozmikus fényben a mennyei embert kiküldték a hetedik kozmikus területre, az istenek kertjébe, hogy ezen uralkodjon, az ő munkaterületén. Ennek a területnek az étereiben teremtőként kellett volna működnie. Szabad akaratából elhatározta azonban, hogy gyorsabban válik „olyanná”, mint Isten, és a kísérleti utat választotta az istenek kertjén át. A mennyei ember így lassan, de biztosan elvesztette személyazonosságát és egyre erősebben a tervével azonosult. Azt mondják, hogy beleszeretett saját ábrájába. Mint a nárcisz-legendában: a csodaszép ifjú beleszeret tükörképébe, s amikor lehajol, hogy megcsókolja, a vízbe esik és belefúl. Az istenek kertjében járó ember kísérleti útjának eredménye végül a dialektikus ember lett: az eredeti embernek még az árnyékához sem hasonlítható. Az istenek kertje elvadult és a mai világ lett. Az egyetemes törvény azonban azt mondja, hogy az isteni alkotás mindörökre kapcsolatban marad alkotójával Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait.

J. van Rijckenborgh azt írja: „ltt találjuk magunkat, s rájövünk megtört valóságunkra. Látjuk magunkat Isten gyermekeinek, akikre egykor azt mondták: Teremtsünk embert a mi ábrázolásunkra, hogy uralkodjon minden természeti birodalmon! És Isten megnézett mindent, amit teremtett, és íme, nagyon jó volt. Ha megértjük, hogy kezdetben nagyon, de nagyon jó volt, akkor felfedezzük, hogy mérhetetlenül nagy erőkkel vagyunk felszerelve. Felfedezzük, hogy el kell búcsúznunk minden csalatkozástól, minden káprázattól, ennek az egész világnak minden tisztességtelenségétől, hogy idegenekké kell válnunk ebben a vétkes természetben és minden megtört megnyilatkozásával szemben, ami a művészet, a tudomány és a vallás területén tombolja ki magát, s hogy újjá kell születnünk, hogy megtalálhassuk Istent, teremtőnket és megismerhessük a világra és emberiségre vonatkozó istentervet.”

Az emberiség elfelejtette az eredetét. Elfelejtette Istent. Most teljesen a külsőhöz, az anyaghoz igazodik. Az emberben azonban benne rejlik egy elveszett paradicsomnak az emléke is. Ezért szeretne a földön is paradicsomot megvalósítani. Mindent úgy akar szabályozni, hogy a lehető legkellemesebben rendezkedhessen be. Az egész teremtésben áradó isteni életáramlat azonban mindent összetör, ami nem egyezik az istentervvel. Amit az ember felépít, az mind lerombolódik.

 

Az örökkévalóság gyakorló tere

Világunk teljesen „le van zárva”, mondja Jakob Böhme. Életterületünk ki van zárva az eredeti birodalomból. Életterületünk nemcsak ebből a látható világból áll, hanem van egy számunkra láthatatlan része is, amelyet túlvilágnak vagy másvilágnak neveznek: mi tükörszféráról beszélünk. Ezen az életterületen eredetileg ismeretlen volt a gonoszság Az említett kozmikus tragédia miatt feszültségek keletkeztek, amelyek elektromágneses terekké tömörültek. Helytelen gondolkodásmód újra meg újra táplálta ezeket a tereket, mígnem önálló életet kezdtek folytatni. A láthatatlan területen így az évmilliók során gondolatösszpontosulások keletkeztek, amelyek most a földi életen teljesen uralkodnak. A földi élet tükröződései tehát kimondottan nem szellemiek és nem isteniek. Mindkét szféra, ez a világ és a túlvilág is egyazon zárt, mágneses tér két részlege. Az embernek van egy járműve, teste és egy életterülete. Ezeknek segítségével képes kifejezésre juttatni önmagát. Ezeknek csak az a célja, hogy az ember levonja élete tanulságait, aminek meggondoláshoz és új igazodáshoz kell vezetnie. Így mozog az ember az örökkévalóság gyakorlóterén, s életében sok felfedezést is fog tenni. Az élet a tükör szerepét is betöltheti, amelybe pillantva az embernek önismeretre kell szert tennie.

Olykor azt a tapasztalatot tesszük, hogy életünknek valamelyik eseménye új belátásokhoz juttat. Úgy tűnik, mintha a folyamatot a mi kedvünkért rendezték volna, hogy megtehessék a mélyebb belátáshoz vezető lépést. A tükör azt veri vissza, ami az életben lejátszódik, s így az élettől azt kapjuk vissza, amik önmagunk vagyunk. Ha megváltozunk, akkor tehát életünk is megváltozik. Az élettel szemben nyíltak lehetünk és semmit sem tartunk kizártnak, mert végül is mindig lehet valamit tanulni belőle. De el is zárkózhatunk és megállhatunk az egyformaságban, hogy be ne jöjjön valami új impulzus. Újabb életbelátások kialakulása a reagálásunktól függ.

Ha ösvényünkön hátráltatásokat, akadályokat fedezünk fel, akkor ezeknek oka mindig mi magunkban rejlik. Ne a másikat okoljuk, ne a környezetet, ne a körülményeket! A belátásunkban van hiány. Szüntelenül szerencsejátékot játszunk és azt játsszuk, hogy nyerünk, ugyanakkor vakok vagyunk a valósággal szemben, mely egészen másképpen néz ki. Szinte görcsösen táncoljuk szerepünk lépéseit bizonyos minta szerint. Függő állapotban vagyunk, a szorongások, félelmek, kötekedés, kapzsiság, irigység érzéseitől függünk. Arról van szó, hogy ezt végre belássuk! Az Én kultiválásának minden újabb filozófiáját elkerüljük. Ne találjunk fel újabb érvényesülési módszert! Fel kell tenni a kérdést, hogy hol keresendő a baj forrása. Ha valakinek ehhez nincsen bátorsága, akkor hogyan is állhatná meg a helyét egy univerzális életben, mely feltétlen, abszolút, semmit se zár be és semmit se zár ki? Abban a másik életben csak akkor lehet megállni a helyet, ha van új tudat. Abból sarjad a másikhoz, az isteni élethez szükséges szabad hely.

 

A belső forrás

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája magyarázza az embernek a másik életet, az eredeti életet, mely jelen van a mikrokozmosz közepén, s amelyet meg kell szabadítani. Az ember bizonyos pillanatban rátalál a Szellemi Iskolára. Ebben olyan beszéddel találkozik, mely nem közvetlenül az észnek szól. Mivel az ember Isten ábrázolója, meg lehet érinteni és az egység keresésére lehet serkenteni. Választ keres a sok életkérdésre, élete oly számtalan állhatatlanságára és bizonytalanságára. A lélek keresi a belső forrást, amelyből a másik életlélegzet árad. Az ember fizikai, lelki és szellemi fajtája alapján rózsakeresztes. A belső állapot határoz a mibenléte felől, nem az, hogy milyen mértékben foglalkozik ezotérikával, filozófiával, stb. Kapcsolatba kell kerülni azzal, ami „közelebb van hozzánk kezünknél-lábunknál”. Minden idők minden Nagyja erre hívta fel a figyelmet. Jakob Böhme a misztérium magnumról beszél; aki ezt megtalálja, az mindent megtalál; ez a bölcsek köve, amelyben a legmagasságosabb tinktúra rejlik. Jan Comenius az untim necessarium-ról, az egyetlen szükségesről ír. Dante felidézi „Isteni színjátékában”, amelyben az ember elindul maga alkotta poklán át, hogy az igazságra szomjazva megkeresse az isteni képmást, melyet magával hordoz. Ezt a bennünk lakozó szomjat semmi sem képes oltani, csak az a víz, amelyet egykor, mint legmagasságosabb adományt, a szamáriai asszony kaphatott. „Ez a szomj égetett engem és hajtott tovább keskeny, fáradságos ösvényen a mester nyomdokaiban”, folytatja Dante, mígnem találkozik Beatricével, az eredeti, örök elvvel önmagában. Kinek való ez az ösvény? Aki gyermekes naivitással a valóságtól akar menekülni? Semmiképpen sem. Az olyannak az útja ez, aki belsőleg visszavonul a nagyzoló nyüzsgéstől, hatalmat és pompát elbocsát, s nem akar többé álarcot viselni. Ez az ember a mindent átható és mindenen átragyogó szeretet mellett dönt Az isteni mindenség-akarás kipuhatolására törekszik. Az az igazi rózsakeresztes, aki középen nyugszik, ahol a függőleges a vízszintest metszi és a szívből a szeretet rózsája virít. A rózsakeresztes a világtól elzárkózott, a világ problémáit nem ismerő ember, aki mindent elutasít, amit a dialektika nyújt? Nem látja az élet szépségeit? Nem segít embertársán, mert ennek amúgy sincsen értelme? Nem, a rózsakeresztes nem ilyen ember. A nyíltszívű és megnyílt szemű ember a környezetét még világosabban érzékeli. Erősen az életben áll és jól lát mindent, ami történik körülötte. Mélységes szánalom tölti el embertársa fáradozása láttán, de tudja, hogy ezen a világon minden hiányos és tökéletlen, a szépségnek megvannak a határai és segíteni csak részben lehet. Az igazi szépséget, a szenvedés végleges, teljes megszüntetésének lehetőségét keresi. Megtudja, hogy minden földi szeretet és szépség csak részleges, és mélységesen vágyik az igazi isteni szeretetre, az eredetre, az egységre, hogy mindenkinek átnyújthasson belőle valamit. Hogy a lelki szükségben lévő embert az igazi segítséggel ajándékozhassa meg személytelenül és személyt nem nézve. Hermész Triszmegisztosz azt mondja a Tabula Smaragdinában: „Nem olyan igazságról beszélünk, amely bizonyos pillanatban bizonyos emberek számára bizonyos jelentőséggel bír, itt nem valami tan regényes ecseteléséről van szó, hanem megtudandó igazságról, az egész emberiségnek szóló teljes igazságról, amelyben sem találgatás, sem üzérkedés nincsen”.

Ezt az erőt az ember a szívében eleven, szikrázó rezgésnek, ugyanakkor mindent leleplező kardnak tapasztalja, mely mélyen belefúródik az én-lény mélységeibe. A lényt az önismerethez hajszolja, ami minden igazi tudatossá válás kezdete.

Ha valaki életének ilyen szakaszában áll, akkor eljött a teljes megújítás ideje. Az erő ugyanis, amellyel a Szellemi Iskola kapcsolatba hozza tanulóit, forradalmi, felszabadító erő. „Nem békességet hozni jöttem e földre, hanem fegyvert” – mondja Krisztus. Ez a fegyver pedig, ez a kard széthasogatja zavartalanul szokásokat termelő életünket, új embert farag belőlünk, az eredetileg tervezettet. Itt a teljes életmegfordításról van szó. Az ember rájön elégtelenségére, teljesen megérti, hogy én-je a középpontot kereső szerkezet, mely önmagát és másokat is megsebez és károsít. A megszenteltetés és meggyógyulás, mely tervbe van véve, mindig építő és vigasszal teli, és mindent felülmúló szeretethez vezet. Nem önszeretethez, hanem önzetlen szeretethez, mely nem a magáét keresi. Tanulóival a Szellemi Iskola egy folyamaton halad keresztül, amelyben a leplek lehullanak és a dolgok összefüggései nyilvánvalóvá válnak. A hitből belátás sarjad, a belátás növekvésével a meggyógyulás vágya is elhatalmasodik. Új erő árad a mikrokozmoszba és áthatja a különböző testi nézeteket. Ebből az önátadás adódik. A jelölt már csak tisztító életvitelben képes működni, így tud megszületni a lélek az éntudaton kívül. A személyiség szolga lesz, aki szeretettel együttműködik az új emberréalakulás folyamatában.

Ez az igazi élet.

A belső ütközet

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája az egyetemes tant hirdeti. E „tan” lényegét azonban nem beszéd és írás, hanem erő átruházása képezi. Azért beszélünk egyetemességről, mert ezt az erőt különböző időszakokban és különböző fajoknak újra meg újra megjelentetik, ez az erő a földi téren újra meg újra megnyilatkozik erő formájában. Ez az erő azt keresi, ami korszakokkal ezelőtt veszendőbe ment. Szüntelenül hív, ha az embert tulajdonképpeni hivatására és nemes származására akarja emlékeztetni.

 

Ennek az egyetemes fáradozásnak a célja tehát tudatossá válás, megújítás és egy új létállapotba való felemelkedés. Ez a szándék a népeknek sok írásában, legendájában és mítoszában jut kifejezésre többé-kevésbé világosan. Az egyik ilyen írás a Bhagavad Gita, „a magasztos éneke”.

A Bhagavad Gita a hinduk evangéliumának nevezhető. Egy nagyobb éposz, a Mahabharata része. Ardjuna és kocsisa (Krishna) beszélgetését ecseteli két sereg ütközetének előestéjén. Ardjuna, az egyik sereg vezére, harckocsijában Krishnával a csatatérre viteti magát. Egy pillantást akar vetni az ellenséges hadra, amellyel nemsokára meg kell küzdenie. A csatatéren azt kell megállapítania, hogy az ellenség soraiban sok rokonát és régi barátját pillantja meg. Kétségbeejti a felismerés, hogy a számára kedveset és ismertet kell megölnie. Ebben a hangulatban íját és nyilait elhajítja, s visszakozni készül. Hogyan is küzdhetne drága barátai és vérrokonai ellen, akik kedvesek őelőtte? Krishna, társa és kocsisa – a hindu háromság-tan szerint Vishnu Isten megtestesülése – a kétségbeesés óráiban bölcsességgel és bátorsággal adományozza meg. Emlékezteti Ardjunát hadvezéri feladatára és felhívja, hogy teljesítse kötelességét, anélkül azonban, hogy kötve erezné magát ahhoz.

 

Ardjuna harcolni fog

Az eposz legnagyobb részét Krishna fejtegetései képezik. Nemcsak Ardjuna jelenlegi személyes problémájával foglalkozik, hanem a cselekvés helyes felfogásával egyáltalán. Az élet értelméről és céljáról van szó, amiért az embernek ezen a földön küzdenie kell és meg kell szenvednie. A beszélgetés végére Ardjuna megváltoztatja véleményét. Kész a küzdelemre és a csata kezdetét veheti.

Mint minden evangéliumot, a Bhagavad Gitát is lehet a külszín alapján, tehát szó szerint érteni. Így az vehető ki belőle, hogy jóváhagyja a háborút, s ezzel Krisztus, Buddha és a szellem más küldötteinek tanaival ellenkezik, amelyek azt tanítják, hogy szeresd ellenségeidet, áldjad a téged üldözőket, tégy jót azokkal, akik gyűlölnek téged. Ezzel ellenkezni látszanak Krishna fejtegetései, amelyekkel Ardjunának hadvezéri feladata jogosságát akarja megmagyarázni.

A szemmel látható mögött, a fátyol mögött azonban különösen jelentős üzenet rejlik. Ahogyan a keresztény evangéliumok központi alakjai, János és Jézus belső fejlődési folyamatot ábrázolnak, úgy a Bhagavad Gita is. Ardjuna a tudatossá válásért és megszabadulásért küzdő ember. Trónörökös, azaz fejedelmi örökség vár rá. Benne feléledt az isteni magelv, amelyet a rózsakeresztesek a szív rózsájának neveznek. Az önismeret megszerzésén fáradozó Ardjunát erősen támogatja isteni barátja és tanácsadója, Krishna. Krishna a törekvő emberben feléledt lélektudat. Ezt az új, egészen más befolyást azonban Ardjuna csak egyes, megérző pillanatokban veszi észre helyesen. Krishnát legtöbbször hozzá hasonló, magafajta embernek tartja, mert még hiányzik igazi megkülönböztető képessége.

Az eljövendő, döntő harc színhelye Kurukshetra síksága, ami zarándokok szent helyét jelenti. Ez a hely a szív. Az egyetemes bölcsességtan szerint a szív az emberi személyiség központja, ugyanakkor az a különös szerv is, mely bizonyos fogékonyságot mutat a mikrokozmosz központi elvéből jövő befolyásokkal szemben. A megújulás ösvényén lévő vándornak tehát mindig is ügyelnie kell a szívére, s ezt a helyet tisztogatnia kell, hogy végül szent hellyé tegye. Egyre jobban el kell állnia mindentől, ami régi állapotához köti, el kell búcsúznia mindentől, ami lehorgonyozza.

Csakis az ilyen felszabadulás révén, a régi kötelékek megszüntetésével lehet elérni, hogy az új kezdeményezés érvényre juthasson. Csakis így gyarapodhat Krishna, a belső vezető és tanácsadó ereje és hatása. Ebben az időszakban ütközik össze a tanulóban a világosság a sötétséggel.

A tanuló csatatérré válik. Belső csata fejlődik ki. Ez az állapot nem tarthat sokáig, mert következménye halálos eltikkadás, belső szétzilálódás lenne. Az ösvény zarándokának tehát az előkészületek helyes pillanatában végleg döntenie kell: akar-e továbbmenni a világossággal, vagy megreked önző, önfenntartó érvényesülésében. Mielőtt azonban a küzdelem elkezdődhetne és jó véghez vihető lenne, a szívnek zarándokhellyé, szent hellyé kell válnia. Ennek pedig az önismeret a feltétele. Ardjuna tehát a harc előestéjén kimegy megnézni a csatateret. Át akarja tekinteni az arénát, azaz el akarja mélyíteni önismeretét. Pillantást vet az ellenfélre és megdöbben. Magát számtalan barátjával és rokonával találja szemben!

 

A vér szerint rokonok

A bensőbe vetett pillantás – Krishna, vagyis az új lélekerő felismerőképességének kíséretében – az ösvényen lévő tanulónak megmutatja, hogy megkedvelt értékek, hajlamok, elképzelések és tulajdonságok mennyire elállják az útját, elzárják az átjárót előle. Ezek az akadályok az ösvényen az Ő vérlényében lerögzített tulajdonságok és hajlamok, tehát a szó szoros értelmében legközelebbi „rokonai”. Ezeket egyszerűen feladja? Azok ellen kell fegyvert ragadnia, akik talán már régen hűséges kísérői az ösvényen? Lehetetlen! Akkor érdemes-e egyáltalán tovább élni? Ardjuna tehát elbátortalanodva és kétségbeesetten áll meg a harctéren, s kezdetben elzárkózik Krishna minden érve elől. Tiltakozik a sors ellen, mely ilyen döntést követel meg tőle. És hosszú ideig úgy tűnik, hogy el akarja kerülni a harcot, távozni akar a csatatérről. Az ösvényen lévő tanuló talán magára ismer. Bizonyos pillanatban belső szükség és kétely tölti el. Ilyenkor kell állhatatosnak maradnia és kitartania. Mert a tanulót a lehangoltságnak, a szomorúságnak és kételynek ezekben az óráiban sem hagyják magára. Ameddig a helyes cselekvés vágyának, az üdvrevágyásnak csak egy szikrája is izzik még benne, addig Krishna nem hagyja el őt. A lélek nem hallgat el. Vigasztalóan hajlik a küszködőhöz és bátorítja. A tanulóban növekszik az ismeret, ha állhatatos marad. És lassan változás megy végbe benne. Amiket eddig oly fontosnak tartott, azok közül sok minden mutatkozik az új lélek világosságában káprázatnak, délibábnak, rögeszmének. Minden erőlködés nélkül képes elbocsátani ezeket. Más szóval: le lehet venni a vállairól, mert az azokkal kapcsolatos leckét megtanulta.

Ehelyett más dolgok válnak jelentőssé, amelyeket eddig talán nem is vett figyelembe, vagy elhanyagolt, így gyarapodik a tanuló a tapasztalat és önismeret révén, míg elég erős nem lesz belsőleg, hogy felvegye a döntő harcot a szent zarándokhelyen.

 

A dialektika lényege

A röviden vázolt belső megváltozás és megújulás folyamatában tehát a szív megtisztításának van elsőrendű jelentősége. Krishna, a szív rózsája, az isteni központi elv beszél a szíven keresztül Ardjunához. az ösvényen lévő tanulóhoz. A szív az új lélekerő bejárati kapuja. A szívből aztán ez az erő felszáll a fejhez és új belátással ajándékoz meg. Krishna felismerteti Ardjunával a belső újjászületéshez és a születések és halálok körforgásától való megszabaduláshoz vezető út elengedhetetlen feltételeit. Szintén belátáshoz jut a dialektika lényegét illetően, mely őrajta (Ardjunán), valamint az egész alkotáson uralkodik. Ezek szerint ami kezdődött, annak törvényszerűen vége is lesz és törvényszerű keringésnek van alárendelve Még Brahma mennyországai is elmúlnak, s velük együtt mindazok, aki azokban tisztességes földi életük gyümölcseit élvezik. Vissza kell térniük az anyag-létbe, míg ők is fel nem ismerik igazi rendeltetésüket és feltétel nélkül Krishnának, az új léleknek nem szentelik magukat. Azt mondja a Bhagavad Gita (8. beszélgetés): Aki engem megtalál, annak nagy a lelke és elérte a tökéletességet az utolsó fokon. Soha többé nem születik meg a szenvedésnek és múlandóságnak ezen a világán.

Minden világ, még Brahma sok mennyországa is alá van vetve az újraszületés törvényének. Aki azonban énhozzám jön, annak nem kell visszatérnie.

Van a világmindenségben nappal, és van éjjel is. A bölcs tudja ezt, s azt is, hogy Brahma napja ezer évszázadig tart, és éjszakája szintén ezer évszázadig. Megvirrad, és az álomba burkolt élet előjön, megjelenik, felismerhetően halandóan. Leereszkedik az éj, s minden feloszlik, az élet alvó csírája lesz. Így keletkezik élet, ó hercegem, szüntelenül megjelenik, majd feloszlik a sötétben és visszatér a napkeltével új születéshez, majd újabb halálhoz, elkerülhetetlenül: teszi, amit tennie kell. A nyilvánvaló és a nem nyilvánvaló mögött azonban van egy lét, mely örök és változhatatlan. A nagy kozmikus feloszlás azt nem érinti. Azt nevezték a soha sem nyilvánvalónak, az elmúlhatatlannak. Ez az én legmagasságosabb létállapotom. Aki elnyeri, az soha nem születik meg többé.

Aki csak valamit is ismer az egyetemes tanból, az felismeri ennek az üzenetnek a jelentőségét és horderejét. Ez megerősíti Ardjunában a helyesen cselekvés vágyát, hogy így szabaddá tegye az utat az új lélek számára. Akkor is, ha ez a cselekvés, ez az életvitel a tömeg szemében bolondságnak tűnik. Az ember általában kötött állapotban cselekszik, azaz félelem, vagy önző vágy ösztönzésére – a kívánt eredményre vágyik. Gyakran attól fél, hogy ezt az eredményt nem éri el és vágyát nem képes kielégíteni, így újra meg újra tart valamitől és kívánságokhoz köti magát, s ezzel a születés és halál kerekéhez kapcsolódik A Bhagavad Gita ezt úgy fejezi ki: „Ha érzékek céljára gondolsz, akkor érzékek céljához kötöd magadat”. Ezért Ardjunának azt tanácsolják, hogy vegye fel a harcot, akkor is, ha sok meghitt és megszeretett tulajdonsággal, hajlammal és elképzeléssel áll majd szemben. Folyamatszerűen meg kell szabadulnia az érzékszervek béklyóitól, a félelem és a kívánság vonzásától. Ennek érdekében kíséri őt Krishna felfedezőútján saját lényében. Ezért ajándékozzák meg egyre mélyebb belátásokkal, s a belső felemelkedés adott pillanatában leveszik róla a szemkötőt, hogy szinte ízelítőt kapjon az új létállapot nagyszerűségéből. Erővel ajándékozzák meg, hogy a belső konfliktus leghevesebben dúló csatájában is állhatatos maradhasson és önmagát legyőzhesse. Krishna és Ardjuna története mindig időszerű és egyetemes jellegű. A modern Szellemi Iskola tanulója fejlődése folyamán hasonló helyzetekbe kerül. Ő sem kerülheti el a belső szükséget és kétségbeesést, s felteszi a kérdést, hogy valóban harcoljon-e, vagy a viszályt el kellene kerülnie. De őbenne is él az örök társ és isteni tanácsadó, aki mindig vele marad. Ha a tanuló az ösvényen a belátás és üdvrevágyás alapján egész lényét megnyitja a Másiknak, akkor az, Krishna, az új lélek egyre erősödik és egyre befolyásosabb lesz, míg végül a győzelmet ünnepelheti. Akkor pedig a tanuló hitet tesz egész lényével, mint Ardjuna:

A kegyelmed, Uram, minden rögeszmémet megsemmisítette. Szándékom megerősödött, kételyem megsemmisült. Teljesítem parancsolatodat.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Filozófiánk nem új, hanem az, amit Ádám kapott bukása után és Mózes és Salamon is használt. Így nem kell benne kételkedni és nem kell más nézetek tévességét bizonyítania, hanem ahogyan az igazság egyetlen, velős, s mindig az marad (különösen mert teljesen egyezik Jézussal és követőivel, ahogyan Ő az Atya ábrája és példája) nem lehet azt mondani, hogy:

„Ez igaz a filozófiában, de nem igaz a teológiában”; mert amit Plátó, Arisztotelész, Pitagórász és mások helyesnek ismertek fel, és Hánok, Ábrahám és Mózes megállapított, mind ugyanaz, mert hát a nagy csodakönyvvel, a Bibliával is egyezik:

szférát vagy gömböt képez, melynek minden része ugyanolyan távolságban van a középponttól, ahogyan majd keresztény értekezésekben többet és részletesebben beszélünk róla.

Fama Fraternitatis

 

 

32. Jesus ex omniparte

 

„Filozófiánk nem új”, mondja a Fama.

Ha a rózsakereszt tanulója fáradságos törekvés árán valamelyest behatolt a rózsakeresztes filozófiába, akkor megérti a prédikátor látszólag a sorsba belenyugvó és borúlátó szavait: „Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik: és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van-e valami, amiről mondhatják: nézd ezt, ez új? Régen volt már, száz esztendőkön át, melyek mielőttünk voltak.” Ahogyan pedig a prédikátor, láthatatlan hallgatóival a fakó valóságon vonszolja át magát, felfedezi, hogy csak egy dolog van, egy valóság, egy kezdet és egy vég: a Logosz, Isten: hogy minden egyetlen követelmény körül kering: az istennéválás körül a mennyben és a földön. A napnyugati misztériumiskola tanulója, aki észlelni kezd valamit a mágia világosságából a szellemi újjászületés térségeinek láthatárán, megállapítja, hogy az igazság egy és osztatlan, mindig ugyanaz, s a csábító időket örökké szerető karjaiban tartja.

Ha tehát a rózsakereszt Önök elé lép, szót emel, trombitájával messze csengő felhívást hangoztat, hogy világosságra ébressze és kiemelje Önöket zilált életükből, akkor ezt nem valami újra hivatkozva teszi, hogy „nézd ezt, ez új”, hanem arról a hatalmas dologról van szó, hogy összekapcsolja Önöket az igazsággal, mely örökkévalóságokat foglal magában. Akkor az igazságról van szó. amelyről az élenjárók a világ alapítása óta tanúskodtak, amiért vérüket ontották, amiről a próféták beszéltek, amiről minden vallás – rendeltetése szerint – énekelt és amit ragyogtatott.

Akkor arról a követelményről, isteni követelményről van szó, mely acélos megrendíthetetlenségével mindig ugyanaz maradt: Isten tervének a betöltéséről emberfejek, emberszívek és emberkezek segítségével. Ez az isteni követelmény falként áll körülöttünk, a fal előtt pedig mélységes aggodalom, melyet a tudatlanság és elutasítás okoz, így lett Isten akaratának, bölcsességének és hatásának fala siratófal, Jeruzsálem siratófala, ahol a zsidó énekesek szenvedélyes, ritmusos fohászaikkal akarják Isten szívét meglágyítani, hogy vonja vissza a követelményeit.

Ugye értik, hogy a bölcs prédikátor nem az egyetemes igazságot kritizálja, hanem minket? Mert nem azt mondja, hogy „hagyjátok abba a keresést és tapogatódzást”, hanem a játszadozásunk miatt szól ránk, mert úgynevezett új dolgokkal, berendezésekkel és rendszerekkel próbálkozunk, amelyek képesek elfoglalni minket – mert hát valahogyan el kell tölteni az időnket. A félmunkát kritizálja, amit végzünk, s megállapítja, hogy csak egyetlen módon lehet megszabadulni ettől a bajtól. Istent és embert csak egyetlen módon lehet megváltani a kimondhatatlan fájdalomtól, mégpedig az igazságnak, mely megszabadítja magát a múlt sok finom fátylától és függönyétől, s a jövő távolságaiba vész, az egyetemes igazságnak átélésével és teljesítésével! Itt minden dúl és turkál, egymás hegyen-hátán; homályos, fakó fáradság ez, s körülöttünk az isteni követelmény falai tornyosulnak. Most pedig, amikor az emberiség a kísérletek ezreit végezte, ahol számtalan ember vére folyt és folyik, most a rózsakereszt jön Önökhöz és azt mondja: „filozófiánk nem új találmány, nem valami cipész-filozófus fantáziájából ered”.

Ha a mi filozófiánkról beszélünk, akkor nem hangsúlyozzuk a „mi” szót, mert nincs benne tőlünk semmi. Semmi olyasmi sincsen, amit Önök, bútoraikkal és pénztárcájukkal együtt személyes birtoknak nevezhetnének.

Egy tan mutatkozik be Önöknek, egy Istenné válási rendszer, mely teljesen annak felel meg, „amit Ádám kapott kezdetben”. Ez Önöknek persze semmit sem mond. Ádám neve egy betűcsoport, amelyről a költő rímekben beszél, vagy úgy látják, ahogyan a régi festők képzelték el. Londonban láttunk egy festményt. Ádámot a festő olyan ősembernek ábrázolta, hogy a King Kong gorilla is elszaladt volna előle. Éva pedig rettenetes volt. A festő még ember-isten alakjukban látta őket, mert mindketten meztelenek voltak; a fügefalevél-öltöny még nem illette meg őket.

A Fama Fraternitatis szerzőjének nem ilyen kép lebegett a szeme előtt, amikor az Ádámnak bukásakor átnyújtott tanokról beszélt. Ádámot úgy látja, mint a Biblia is: emberiségnek, amelyet a Logosz második nézetének kimondhatatlan szeretete – a Krisztus örökkévalóságig közvetítő és magyarázó szeretete – összekapcsolja az isteni követelménnyel, olyannyira, hogy lénye állapotában képes lesz egyesülni ezzel a követelménnyel, átlátni és kutató értelmével belátni azt, hogy – az emberiség – ezt a követelményt a Szent Szellem erejében betölthesse.

Nem kell tehát a könyvesboltban Ádám tanait keresniük, mert Önök képezik Ádámot. A tanok Önöknél és Önök körül vannak, s éppúgy alkalmazhatják azokat, mint Mózes és Salamon: Mózes, a cselekvő, a megvalósítás ereje, és Salamon, a bölcs, a nemtudott dolgok megfinomuItan látója.

Ebben a bölcsességben, mely nem emberi, hanem isteni, nem lehet kételkedni, s tagadni sem lehet. Persze hogy megkísérlik. Kételkednek, sőt tagadják, mert ezek a tanok ellentmondanak a természetösztönnek és az érvényesülési törekvésnek. Ez a bölcsesség fegyver, kard, amellyel az embert átfúrják. És ezért küzdenek ellene az emberek. Ha a rózsakereszt tanulója Istennek ezzel a követelményét hangoztatja, akkor az emberek egy csomó kifogást találnak, hogy a követelmény nem eléggé intellektuális, vagy misztikusan nem kielégítő, vagy túl életbevágó; hogy nem veszi eléggé figyelembe a személyes meggyőződéseket, hogy (vélt) alapokat ingatunk meg – s menteni kezdik a bőrüket. A kételyeket eleinte udvariasan és nem kifogásolható módon közlik. Az egyetemes bölcsességet azonban, amit a rózsakeresztnek hivatásánál fogva kell közölnie, nem lehet az emberek egyéni kívánságaihoz igazítani, hanem a bölcsesség követelményei szerint kell forgalomba hozni.

Ekkor aztán az ellenzők szemtelenné válnak, megpróbálják lelkünk üdvözítőjét megölni, vagy ha arra van szükség, harminc ezüstpénzért kiárusítani. Az igazságot azonban nem lehet megölni. Minden rajtaütés után szebben csillog, mint a legtündöklőbb álomkép. A rózsakeresztet nem lehet megsemmisíteni.

Ez az igazság pedig, amely mindig ugyanaz, teljesen egyezik Jézussal ex omniparte. Ezt a kifejezést úgy szeretnénk körülírni, hogy „Jézus Krisztus, teljes jelensége”. A Fama-nak egy XVII. századi holland fordítása azt mondja: Jézus teljesen és világosan!

A rózsakeresztesek filozófiája megegyezik Jézussal teljesen és világosan.

Mivel pedig ez az Isten-a-testben atyja hű képmása, lehetetlen azt mondani, hogy ez a filozófia tudományosan helyes, de nem egyezik a vallással, a teológiával. A teológia fogalmát azonban ne annak nézzék, aminek manapság tartják, hanem az igazi istenismeretnek, istenmagyarázatnak, ami itt nem csak szoros kapcsolatban, hanem összhangban van az igazi tudománnyal.

De hogyan lehet megtalálni a Fama tanának bizonyítékát? Hogyan lehet megfontolni és kikutatni? Hol van ebben a tanban valami fix pont? Hogyan lehet a háromdimenziós korlátozottság keretén belül megtalálni a vallás és a tudomány, minden emberi alakulás oszlopai egymásba fonódásának a bizonyítékát? Megvan-e ennek a lehetősége?

Megvan!

Amit a valóban megvilágosult filozófusok, mint Plátó, Arisztotelész, Pitagórász és mások helyesen láttak, és amiben az emberiség vallástörténelmének kimagasló alakjai, Hánok, Abrahám, Mózes és Salamon jeleskedtek, az egyezik, lenyűgözően egyezik a csodás könyvvel, a Bibliával.

A Bibliát a sors uraitól kaptuk, akik semmiben sem hibáznak. Ami a szellemi fejlődésünkhöz kell, az mind megtalálható benne. Ebben a csodálatra méltó könyvben megtaláljuk a vallás és a tudomány egyezését is. Ennek megfelelően a rózsakereszt is mindent megtesz, hogy ezt a könyvet az emberekkel helyesen megértesse, minden eltorzítástól és exotérikus értelmetlenségtől megszabadítsa és minden vágyakozó léleknek átnyújtsa.

Mindez pedig együtt gömböt képez, vagy egy kis szférát, melynek minden része egyenlő távolságra van a középponttól.

C.R.C., Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjében a jelölteket, az aranygyapjú lovagjait (akiket egy „apródnak” nevezett belső képességgel látnak el) szabad kutatás céljára a beavatás várába küldik. Kutatása folytán C.R.C. is egy gömbhöz ér, nagy földgömbhöz. Csodálkozva állapítja meg, hogy ezen a földgömbön az arany gyapjú minden lovagjának a lakóhelye meg van jelölve, s hogy ezt a gömböt, ezt az arany földgömböt ki is lehet nyitni, s be lehet hatolni a középpontjába.

És C.R.C. bemegy; behatol a gömb szívéig, s ott mintegy fenséges planetáriumban találja magát. Látja az égi testeket, ahogyan pályájukat róják; világossá válik számára az istenterv magasztos kompozíciója; érzékei elragadtatásában a világmindenség egységét nézi.

Minden dolog, amit mi, vagy mások, keresztény értekezések formájában a múltban, a jelenben és a jövőben megbeszélünk, minden, amit Önök esetleg egyszer maguk is olvasni fognak az élet nagykönyvében, az mind gömböt képez, mert ez az egyetemes forma.

Most pedig felszólítjuk Önöket, hogy lépjenek velünk együtt C.R.C. nyomdokaiba, s hatoljunk be ebbe a gömbbe. Itt aztán meglátjuk a világ melegítő és tisztító világosságát, Jesus ex omniparte, Jézust teljesen és világosan, Jézus Krisztust, minden élet Urát. Mi pedig, akik a világban munkálkodunk, és igaz szabadkőművesekként erős citadellát építünk, amelyben az igazság fog velünk lakozni, mi tudjuk, hogy mindannyian, az egész emberi élethullám, egyforma távolságban vagyunk ettől a világító, ragyogó és szeretetteljes középponttól, amely egyetemes tudást és kegyteljes üzenetet küld nekünk, ami az evangéliumban öltött alakot. És látjuk, mialatt az Atya arany napszívéhez simulunk, hogyan futnak a csillagok és bolygók a pálcájukon a kozmikus gyökérönállóságon át. A világmindenség az Ő kezeinek munkáját hirdeti. Filozófiánk nem új találmány. Ez Isten hangja, mely arra ösztönöz, hogy járjuk be az ösvényt, amelyet mutatni akar nekünk. Ne álljunk tehát saját gyártmányú siratófalunkhoz, hogy ott kiáltozzuk fájdalmunkat és vágyakozásunkat. Fogjunk munkához annak a szent tudásnak birtokában, hogy bármilyen helyzetben és bárhol is, egyenlő távolságban vagyunk az isteni, ragyogó középponttól.

Ha tehát a rózsakereszt Önökhöz fordul, és felcsendül világos felhívása, mint a trombitaszó, hogy a világosságra ébressze Önöket és kiragadja zilált életükből, akkor ezt nem valami újra való utalással teszi, hogy „nézd ezt, ez új”, hanem arról a hatalmas dologról van szó, hogy összekösse Önöket az igazsággal, mely örökkévalóságokat hidal át:

„Fel a fejjel, ha a szív panaszkodik is! A bajt ne nézd, bármi kínoz is, a legsötétebb felhőn is áttör a Krisztus, s szeretetében nekünk a szabadság biztos.”