Két mágneses rendszer

 

Az ősatommal rendelkező lény aurikus lényében a működő mágneses égbolton kívül van egy nyugvó (eloltott) mágneses rendszer is. Ameddig a nyugvó rendszer a működés legcsekélyebb jelét sem mutatja, addig a szívben lévő ősatom érzőképessége semmiféle megszabadító megmozdulásra sem képes.

Aki rendelkezik ugyanilyen nyugvó rendszerrel, az az ősatom érzékenysége alapján bizonyos mértékben érdeklődik a megszabadító élet iránt és hajlandó a Szellemi Iskolához csatlakozni is, de énjét továbbra is használja, fenntartja és érvényesíti, úgyhogy hozzáférhetetlen és abszolút elzárkózott marad. Kész ugyan az Iskola filozófiáját tudomásul venni, talán buzgón hirdeti is, méghozzá magát a haladókhoz is számítja, mert törvényszerű életmódot vett fel, de valójában nem nevezhető igazi tanulónak, mert a tanulót önmagának, énjének a feláldozása jellemzi. Erre az áldozatra pedig az aurikus lény „nyugvó” mágneses rendszerének kell őt képessé tennie, mert az aurikus lényből áradó sugarak és erővonalak, melyek a szívben és a fejben összpontosulnak, alakítják és tartják fenn az ént. Előrelátható, hogy amíg ezek az erővonalak még a dialektikus, megszokott, természetes mágneses rendszerből erednek, addig a Gnózisnak egyetlen befolyása sem hathat valóban lebontóan a személyiségben, legfeljebb az Iskola filozófiájával való szemezésre késztet. Következésképpen, ha az ősatom tevékeny, akkor az azelőtt nyugvó, alvó, eredeti mágneses rendszer egy részének éppúgy (nyilván) tevékenynek kell lennie.

Itt tizenkét elsődleges aurikus pontról, gócról van szó. Ha ezek valamelyest működnek, akkor a fejben és a szívkörzetben tizenkét mágneses erővonal jelenik meg. Ekkor a halál rendszerében szinte ajtót nyitottak, s a rózsa ereje nemcsak bemehet, hanem munkához is láthat. Ha a szív rózsája így sugározhat, akkor Jézus megszületett bennünk és kiválasztotta, aurikus apostoli körré tette tizenkét tanítványát. Ez a kör pedig tovább viszi a belső Krisztus művét egészen a teljesülésig. Ebből az következik, hogy minden tanuló eléri a célt, ha képes megszülettetni belső Krisztusát és megvalósítja apostoli körét. Ezzel a belső Krisztussal Önök mindannyian rendelkeznek, ez az ősatom, vagy a rózsa. Ameddig azonban ez a rózsa bimbó marad, burkában rejlik, addig persze nem virulhat. Ameddig ez a rózsabimbó Önöknél csak elméletileg tartható birtoknak, filozófiailag ismerhető fel, addig a belső Krisztust abszolút nem ismerik. Erről tanúskodik a Szentírás is a kijelentéssel, hogy „közöttetek van, akit nem ismertek”. Hogy az ember felismerhesse a rózsát, észlelhesse illatát és beléphessen a rózsakertbe, ahhoz be kell járnia az előkészítő János-utat. A bánatnak, amit a romlás természetében az én érez, sok szenvedés és tapasztalat után a megbánás fájdalmává kell válnia, megalázkodássá válnia Isten és ember előtt. Ez a megalázkodás lesz annak a bizonyítéka, hogy a világosság kincseskamrájának tizenkét őre lángra lobbantotta a megszabadulás tizenkét elsődleges aurikus gócát. És a Grálnak emez egyetlen Ura körül ül majd a tizenkét tanítvány a szent úrvacsorán.

 

Jan van Rijckenborgh

Az önmegtartóztatás megfogadása

 

Ismeretes, hogy transzfigurisztikus szerzetek, mint az esszénusok keresztény időszámításunk előtt, majd a gnosztikusok, a manicheusok, az albigensek és az arany rózsakereszt követői is ismerték a cölibátus fogalmát. Ennek gyakorlása nem járt a házasság fogalmának teljes elutasításával. A házasságnak csak a teljesen dialektikus értelmét utasították el. Felül kerültek a nemi működésen, ahogyan ezt az egész dialektikus természet gyakorolja, bárhogyan, megtartóztató, vagy zabolátlan mértékben.

 

A házasság, mely két különböző nemű lény teljes egyesülését jelenti, a fent említett szerzeteknél kizárólag tökéletesen szellemi és dialektikán felüli értelemben létezett. Csak kivételes esetekben, ha szellemi vizsgálat azt mutatta, hogy egy tükörszféra-lénynek alkalmat kell adni a transzfigurisztikus szülőktől való megszületésre, hogy alulról kezdve bejárhassa a világossághoz vezető utat, akkor hozták meg a szerzet fivérei és nővérei azt a dialektikus áldozatot, hogy ennek a lénynek ezt lehetővé tegyék. Akik azonban meghozták ezt az áldozatot, tudták, hogy saját szellemi haladásukat hátráltatták. A megmentésre váró lelkek iránt érzett szeretetük azonban túlsegítette őket ezen az elemi akadályon.

Ezt az áldozatot azonban nem hozhatta meg a szerzet minden tagja. Ezért létezett külső szempontból két fokozat ezekben a szerzetekben. A dialektikus születési folyamatot csakis a legalacsonyabb foknak lehetett megvalósítania.

Az olvasó talán tudja, hogy a transzfigurisztikus cölibátus állapotát az ál-misztikusok minden elképzelhető módon utánozták és utánozzák. Ez viszont nagyon nem kívánatos következményekkel jár, melyek egyeseknél különböző vér- és idegbetegségekhez, feszültségekhez vezethetnek, vagy oktalan, hisztérikus cselekedetekhez: egyes álszellemi csoportoknál teljes szellemi érzéketlenséghez és a test kierőltetett nyugalmához vezet, amelyet alkohollal, nikotinnal és különböző gyógyszerekkel eszközölnek ki.

A dialektikus természettől származó lélek mindenképpen köteles e természet biológiai törvényei szerint viselkedni. Ez önmagában nem rossz, vagy elvetendő, hanem nagyon szükségesnek tekinthető. Ha az ember megszegi a dialektikus törvényeket, amelyeken testi jelensége alapul, akkor mindenféle testi leromlás, valamint vér- és idegfeszültségek alakulnak ki. A tények bőségesen ezt bizonyítják. A dialektikus természet lélekemberének nemi életét semmiképpen sem lehet, nem szabad tilalommal súlytani és nincsen is semmiféle magasabb szellemi intézmény, mely tilalmat mondana ki, habár az erre vonatkozó tisztasági és társadalmi szabályok jelentősek, és nem szabad azokat figyelmen kívül hagyni. Megdönthetetlen tény, hogy a földi házasság, tehát a földi szerelem, ha meg is akar maradni és nem is szeretne nyomorba fulladni, mégis elkerülhetetlenül szexuális szükséggel jár. E dialektikus természettörvény ellen elkövetett cselekedetek általában nem kívánatosnak, egyes esetekben bűnnek tartandók. Ezzel fontos problémák vannak kapcsolatban, amelyet egy gnosztikus Szellemi Iskola tanulójának komolyan meg kell gondolnia. Ismeretes, hogy a természet lelki énje, ha emlékek nyugtalanítják, sok más hajlam mellett cölibátus irányú következtetésekre is hajlamos. Ez mindenekelőtt dialektikusan tiszta és művelt asszonyoknál fordulhat elő negatívan polarizált (női) anyagtestük miatt, mely a magasabb vágyakkal szemben kevesebb szexuális ellenállást fejt ki, mint a férfiak pozitívan polarizált anyagteste. Mindezeknek a hajlamoknak azonban semmilyen reményük sincsen a megvalósulásra a szerkezeti alapok hiánya miatt. Ahogyan a természet lélek-énje nem mehet be a magasabb rendű életbe, ahogyan test és vér nem részesülhet a Mozdulatlan Birodalomban, éppoly kevéssé szabadulhat meg a természet lélek-énje biológiai törvényektől, amelyekkel lényegében azonos. A természet-én bűntudatából és nemiséget megtagadó hajlamából következő számtalan megvalósítási fáradozás nem is vezethet máshová, mint az emberi szenvedés, bosszúság és nyomorúság növeléséhez.

Meg kell tehát értenünk, hogy a transzfigurisztikus szerzetek nemi életet megtagadó szabványa egészen más törvényekre, értékekre és lehetőségekre támaszkodik, mint a felületes szemlélő sejthetne. Nagyon jól meg kell jegyezniük, hogy el ne felejtsék; azok a törvények, értékek és lehetőségek, amelyek a transzfigurizmusban a cölibátust lehetővé teszik, azok a dialektikus természetben nincsenek meg. Itt nagy titkokról van szó és emiatt jól meg kell jegyeznünk Pál apostol leckéjét. Azt mondja: „De először a természetes jön, azután a szellemi!”. És meg kell fogadnunk a tanácsát, hogy természetes szenvedélyeinket nem szabad elfojtanunk. A szellemileg tájékozódó lélekember szabályozza biológiai feszültségeit. Az ilyen életvitelben pedig nincsen semmiféle bűn sem.

 

Tizenkét erő

A fenti fejtegetés után megkísérelhetjük a házasélet megtagadásával kapcsolatos titkok feltárását az ösvényen lévő tanuló számára. Figyelmünket először is az emberi magra kell irányítanunk. Az ember magja tizenkét erőből épül, mégpedig a nyolc éter-erőből, a két asztrális erőből és a két spinális erőből. Ezt a tizenkét erőt az emberi rendszer két úton veszi fel, egyrészt közvetlenül, anyagtalan úton, erők felvételével, másrészt anyagon keresztül, a normális táplálkozással. Minden normális táplálék is tartalmaz étererőket: ezeket többek között vitaminoknak is nevezik. Táplálékunk azonban asztrális erőket is tartalmaz, azaz bizonyos fény-erőket, dinamikus energiát, ezenkívül spinális erőt is, mely tudati- és léleksugárzás. Ez a duplán tizenkétszeres felvétel az emberi mag termelésének az alapja.

Az emberi magban van egy spinális erő, amelyet a plexus sacralis, a keresztcsont nyolc nyílásán át a medenceszentélybe taszít; van egy asztrális erő, amelyet a szívszentély a plexus solarison (napfonat) keresztül taszít a medenceszentélybe; és az éteri erő, amelyet a vér ruház át a magra.

Nem nehéz megérteni, hogy ha valaki ebből a természetből való, azaz ebben és ebből az elkülönültségből álló világból él, mely egyedek, egyes lények világa, akkor köteles a közönséges karbantartási folyamathoz igazodni. Egész személyiségszervezete asztrális, spinális és éteri szempontból egy tudattal, érzéssel és életösztönnel ellátott, dialektikus létfenntartó gépezet. Ha aztán egy ilyen szerkezet részben meghal, részben pedig a halál fátylának másik oldalára vonul, akkor érthető, ha az ember egész szervezete arra törekszik, hogy a részben elhalálozottat újra teljes szervezethez juttassa a földi születés segítségével. Ha valaki ebből a folyamatból kivonja magát, akkor a természet valamiképpen megbosszulja magát. Akkor a szabálytól eltérőt, az abnormálist valahogyan ki kell javítani.

A visszatartott magot a szervezet felveszi, s ez természetes éterekben, asztrális és spinális erőkben túltelítettséget okoz. A spinális túltelítettsége, beteges gondolkodást, vagy beteges érzékenységet, szenzitivitást okoz; az asztrális túltelítettsége rendkívül beteges kívánkozást, abszolút beárnyékoltságot, nagy szeszélyességet, ingerültséget; a túl sok étererő pedig mindenféle szervi zavart okoz.

 

Kapcsolat a szellemmel

Most képzeljék el, hogy egy gnosztikus Szellemi Iskola tanulója a transzfiguráció ösvényére tér. Az ekkor kialakuló folyamatban a lélekember szellemlénnyé változik. Ez nem csupán misztikus és szellemi folyamat, hanem nem csekély mértékben alkémiai-biológia folyamat is. Mivel az ilyen ember egészen másképpen táplálkozik, kívánsága nem a dialektikus természetre néz, gondolkodása a magasabb dolgokra irányul, amelyek nem ebből a világból valók, alulról nézve, színvonalunk szempontjából is megértjük, hogy minden tekintetben el fog távolodni a dialektikától. A magtermelés minimálisra csökken és nem az értelmetlen és groteszk bőség képét mutatja, ami egyébként az egész természetben honos. Továbbá felfedezzük, hogy a spinális erőkkel, az asztrális és az éteri erőkkel egészen más fejlődik ki. Az ilyen tanuló egész tudata, ennek minden erejével kapcsolatba lép az eredeti szellemmel, a Mozdulatlan Birodalom tizenkét mennyei erejével.

Ennek következtében a nem ebből a világból jövő erők tizenkétszeres beáramlását tapasztaló tanuló biológiai állapota az erők beáramlása mértékében óráról órára változva egészen más lesz. Magától értetődik, hogy az ilyen tanuló magja, mint a tizenkét mennyei erő terméke, alaposan megváltozik. A dialektikus erők benne napról napra csökkennek, míg el nem jön az a pszichológiai pillanat, amikor a mag, az emberi szervezet belső alkotó ereje inkább az új életnek felel meg, mint a réginek. És ekkor kell megfogadnia a megtartóztatást, már csak a megtartás miatt is. Ezt a fogadalmat le kell tennie az elért minőség megtartása érdekében.

Mert mi is a helyzet?

Mivel az egyetemes élettel való kapcsolat jótáll a tökéletes rendért, szabályosságért és egyensúlyért, túlzott magtermelésről szó sem lehet már, éppoly kévéssé a szervezet túltelítéséről. Ellenkezőleg, az így létrejövő és készülő mag a biológiai szervezet nagy újjáépítésének alapvető eleme lesz, az új templom építkezésének alapvető tényezője. A megszenteltetett mag, amelyről a zsoltárok költője beszél, az Istennek szentelt mag akkor új földi birodalmat hoz létre. A megszenteltetett mag tizenkét erejével az egész szervezetet, anyagot, lelket és tudatot illetően is beviszi az új életbe, az új Földre. Az így Istenben szentelt mag az új élet kulcsa. A tanulónak arra kell törekednie, hogy a fent említett pszichológiai pillanat felé növekedjen. A cölibátus fogadalmát nem lehet kierőszakolni, s erre senkit sem lehet rábeszélni. Az alakulásból és valóságból, a tényekből kell megszületnie. Inkább nem kell tehát sokat beszélni erről. Nem olyan téma, amelyről el lehet beszélgetni. Mert bajoknak kell elejét venni. A tanulónak csak tudnia kell, hogy ösvényén bizonyos időpontokban milyen szükséges fejlődések fognak megmutatkozni. Az említett pszichológiai pillanat olyan helyzet, amikor a tanuló tudatára nagyon világosan átruházódik, hogy az ő számára most szükséges lesz bemenni a cölibátus állapotába. És jegyezzék meg, hogy helytelen és veszélyes ezt az állapotot értelmesen vagy misztikusan bebeszélni maguknak. Ha elértek ehhez a fejlődéshez, akkor számukra minden oly világos, hogy a tévedés kizárt dolog.

 

Az örökkévalóság kapuja

Ha az olvasó a szentírást a fentiek tudatában tanulmányozza, akkor bőségesen talál olyan utalásokat, amelyek fejtegetéseinket alátámasztják. Már a teremtés történetében kezdődik, amely a közönséges természet magjának és az eredeti spinális magjának szembenállásáról beszél. A zsoltárok költőjét is említettük: „Magotokat az örökkévalóságba ültetem”, „a te magod örökké megmarad”. Itt nem dialektikus termékenységről van szó, hanem a tényről, hogy az újra megszentelt mag az örökkévalóság kapuját jelenti. Gondoljanak továbbá a példabeszédekre (11): „az igazaknak pedig magva megszabadul”. Itt nem az emberiség bizonyos részére utalnak, mely kozmikus változások folyamán megmenekül, hanem a minden transzfigurisztikus bölcs által ismert tényre, hogy a megváltozott erőközpont az új élethez vezető átjáró.

Pál nagyon részletesen beszél a magnak adott ígéretről. Végül pedig János első levelének harmadik részére hívjuk fel a figyelmet (9): „Senki se cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak magva: és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született”. János itt a gnosztikusok transzfigurisztikus szerzetének tanulóihoz beszél. Azt mondja: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atyja, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt”.

“Aki Istentől született, annak magva benne marad.” Az olvasó most már érti ezt. Ha a transzfiguráció ösvényén lévő lélekembernek szabad újra kapcsolatba lépnie Isten eredeti erejével, amelyet Krisztus szerzete nyújt át neki, akkor lángra lobbantotta őt Isten szelleme, akkor Istenből született. Akkor megkezdődik a megbeszélt alkémiai folyamat a végeredményével az alkotóerőben. Aki így született Istenből, annak magva benne marad és megszabadul a dialektika bűneitől. „Akinek van füle, az hallja, hogy mit mond a szellem a gyülekezetnek.” Megajándékozták Önöket a transzfigurisztikus cölibátus titkainak egy részével az ismeretterjesztés kedvéért. Adja Isten, hogy ezt a tudást helyesen alkalmazzák!

 

Jan van Rijckenborgh

A nemek viszonya

 

A nemek viszonya, jelenlegi formájában, szembe tűnően bizonyítja, hogy az eredeti szellemlélek-ember kozmikus duplasága, mely egy Isteni szellemrend törvényeinek szolgája volt, egy nemeket elválasztó szükségrendbe bukott. Ez a rend, ez a rendszer egy Isteni terv szerint a bukott ember megmentésére szolgál, s ennek a rendszernek Krisztus megtámadta a közepét, a szívét, hogy lehetővé tegye az önmegvalósító megváltást.

 

A bukás miatt a hímnemű és a nőnemű élethullám tagjai, a férfi és a nő nem az isteni szellem tüzében ég, hanem a haláltermészet parazsa lobbantotta lángra. Az isteni mentőterv alapján azonban mindkét nem magában hordozza isteni őstípusának ötletét, s a személyiséget, ezért nevezik „ábrázolónak”, Isten kép-viselőjének. Az eredeti ötlet azonban már csak nyugvó állapotban van, sőt szinte halálos álomban fekszik. Emiatt, ebben az állapotban a férfi és a nő személyisége ellentétes mágneses töltését veszélyeztetettségnek, csillapíthatatlan vágynak, bizonyos ősemlékezésnek tapasztalja, amelynek ezen a szinten újra meg újra csalódásokhoz kell vezetnie, mert a mindkét nemben ható önérvényesítés ösztöne tartósan harmonikus kapcsolatot kizár. A dialektika világában tehát az isteni őstípustól való elválasztottságot keserű tapasztalatok révén kell átélni és átküzdeni. A megszabadulásnak egyetlen lehetősége sem áll fenn, ameddig a nemek ehhez a természethez tartoznak, mert emiatt az állapotuk miatt kölcsönösen a sors pörgő kerekéhez kötözik egymást és egymásnak áldozatul esnek. Ebből a rendszerből nincsen kiút, minden menekülési kísérlet kilátástalan, sőt, ha okkult káprázatokba és gyakorlatokba torkollnak, akkor még mélyebbre hanyatlást eredményezhetnek.

A szükségrend belső terve azonban magában foglal egy nagy segítséget is: annak a lehetőségét, hogy a férfi és a nő viszonya a dialektikus törvényszerűség keretén belül továbbfejlődik.

Egy házaspár szerelme például felsőbbrendű célra irányulhat: új élet alkotására egy megalapozott család oltalmában. Az ilyen összhang azonban a dialektikában sohasem képes abszolút boldoggá tenni, s a belső birodalom eredeti egységének vágyát nem képes pótolni. A dialektika törvénye minden földi törekvést eddig a határig visz el és arra a szellemi vágyakozásra utal, hogy kinője a földi boldogságot. Ezen a határon a férfi és a nő rájöhet, hogy az isteni őstípustól, a bennük lévő „másiktól” való elkülönülést és az emiatt annyira érzett hiányt egy anyagi másikkal, egy anyagi partnerral való egyesülés nem képes helyettesíteni.

Ha aztán az ember ezen a határon a mélységből kétségbeesetten világosságért kiált, akkor az isteni „másik”, Jézus magva felébredhet benne, elindulhat megkeresni a világosságbirodalomba vezető utat és egy szellemi iskola erőterében megvalósíthatja azt.

A transzfiguráció útján a tanuló – mindegy, hogy nős/férjes-e vagy sem – Krisztus világosságában és szeretetében új életvitellel kezdi megszőni és megtisztítani fényruháját, mígnem az új lélek alakjában találkozik az isteni Pimanderrel és a Szent Szellem által lángba borulva megválik a haláltermészettől. Ha férfi és nő így lángra lobbant az isteni akarat tüzében, akkor egyéni mikrokozmoszuk újra hímnemű-nőnemű lett. József és Mária együttműködik minden mikrokozmoszban, megünnepli alkémiai menyegzőjét és világra hozza a halhatatlan személyiséget. Az ilyen ember (férfi vagy nő) feje, mint egykor, a szellemlélek pozitív sarka (József) és tartalmazza a mindenségi megnyilvánulás alapjainak kulcsát, hogy az isteni akarat kivitelezője legyen. Szíve az egykori szellemlélek negatív sarka (Mária), mely újra kihordja és oltalmazza az isteni tüzet a fiú szeretete és bölcsessége képében.

A fej és a szív ekkor avatott alkémiai műhelyt képez, mely a Gnózis szolgálatának szenteli magát.

Akkor lesz újra lehetséges a kétfajta mikrokozmosz harmonikus együttműködése, s akkor felel meg újra az emberi élethullám két nézete a kozmikus duplaság ötletének.

A kozmikus kétegység

 

A férfi és a nő egyenjogúsága a rózsakereszt tanulója számára mind szellemi, mind erkölcsi tekintetben és az anyag szempontjából is vitathatatlan, magától értetődő. Ettől függetlenül az is világos, hogy a két nem között jelentős különbségek állnak fenn, melyek pusztán fizikai tekintetben is szemmel láthatóan kifejezésre jutnak. Az ember három nagy megnyilvánulási központja, a medenceközpont, a szívközpont és a fejközpont kimondottan fontos szervi különbségeket mutat. Jelentősen különböznek bizonyos anyagcserefolyamatok, a belső elválasztású mirigyek működése, valamint a csiraatom, más a vér hőmérséklete és így tovább.

 

Mindezek a különbségek az őstípusból, a szellemi sablonból, alapformából erednek, amely a férfinél és a nőnél nem egyforma, s amelyen az ember háromszoros megnyilvánulása alapul. Ami pedig a szellemben megvan, annak az anyagban is meg kell jelennie.

Van tehát egy isteni alkotás, a férfi, és van egy isteni alkotás, a nő. És ez a két nézet képezi együtt az emberi élethullámot. A természet emlékezete azt mondja, hogy az emberi élethullám ősatomja két maggal rendelkezett, két lény volt benne, amelyek sok tekintetben tükrözték egymást, mialatt szervileg különbözők voltak, mert a két mag alapötlete, szellemi ötlete különbözött.

 

Igazi emberré válás

Rendeltetésünk szerint mai dialektikus jelenségünket alaposan meg kell változtatni, hogy újra emberekké válhassunk. Ez viszont csak akkor sikerülhet, ha megtanulunk reagálni erre a felhívásra, ha a férfi és a nő megtanul újra harmonikusan együttműködni.

A Gnózis azt tanítja. hogy a férfinek pozitívan polarizált anyagteste, negatív életteste, pozitív vágyteste és negatívan polarizált gondolkodási képessége van. A nőnél ennek az ellenkezőjét találjuk: anyagteste negatívan, életteste pozitívan polarizált, vágyteste alapján negatív, mialatt gondolkodási képessége pozitív töltésű.

A pozitív alkotót, erővel hatót, kisugárzót jelent. A negatív befogadó, kihordó, megjelentető. Ennek az ellentétes polarizáltságnak kell a kiegyensúlyozott, szabad, önkéntes együttműködés alapját képeznie. Ez egy hatalmas fejlődés, magasztos megnyilvánulás alapja lehet. Fogalmat adhat arról, hogy milyen nagyszerű és dicső isteni ajándékot kapott az ember a kozmikus kétegység formájában. Ha az együttműködés csakis az én-tudatban meglévő biológiai és lelki különbségeken alapul, akkor mindig kölcsönös kizsákmányoláshoz vezet, amelyben egyik fél sem marad a másiknak adósa. Ha a kizárólag a természeten alapuló együttműködést nézzük, akkor a következő képet kapjuk: a) A nő folyton megpróbálja befolyásolni a férfi gondolkodását és uralkodni azon a saját pozitív gondolkodási képességével. b) Ha ez sikerül, akkor ezáltal megeleveníti a pozitív férfi-vágy testet. c) A férfias vágy erőteljessége miatt aztán d) feléled a vér ösztöne, és az étertest aktívvá teszi az anyagtestet, mire e) az anyagtest cselekedni kezd. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy a két nem szüntelenül áldozatul esik egy másnak.

Ha az ember meg akar menekülni a dialektikának ettől a körforgásától, akkor Krisztusnak be kell avatkoznia az ember lényébe. Akkor a Szent Szellemnek kell hatásossá válnia az emberben. Akkor a Hierarchiának, Krisztus Élő Testének háromszorosan hatásossá kell tennie erejét. A megmentés nem eredhet a férfi és a nő együttműködéséből, mert ez megzavarodott. Így idegen hatalomnak kell beavatkoznia, hogy az eredeti folyamatot helyreállítsa. Ebben a megmentési folyamatban a Szent Szellem elsősorban a férfi negatív gondolkodási képességét befolyásolja, akinek agyállományában van egy sértetlen hely, a tobozmirigy, ahol érintkezésbe léphet ezzel az erővel. Ez a beárnyékolás azonban csakis az alapvető megváltozás után jöhet létre. Mihelyt a férfi negatív gondolkodási képessége a Szent Szellemben kivirul és ezáltal érzéki és akarati lénye, vágyteste új életre kel, ez az állapot nagy befolyással lesz a negatív női vágytestre, a női akarati es érzéki lényre. Az a helyzet jön létre, hogy a férfin keresztül, a Szent Szellemből kiindulva a Hierarchia mozdítja meg a két vágytestet. Ebben a folyamatban tehát a pozitív női gondolkodási képességet szándékosan mellőzik.

 

Az értelmes-erkölcsös együttműködés

Ezek után azonban nem szabad azt hinnünk, hogy a nő képtelen lenne függetlenül és elsőként befogadni a Szent Szellemet. Mert míg isten szelleme a férfivel a főszentélyben találkozik, addig ez a nővel az alapvető megváltozás után a szívszentélvben történik meg. A találkozás tehát a férfinél elsősorban az értelemben megy végbe: ez egy találkozás a szellem tüzében. A nőnél pedig elsősorban az erkölcsben, ami találkozás a lélek világosságában. Tehát a férfinek az Istentől kapott tűzelemet a női lélekre, a nő világosságszentélyére kell átruháznia. Az értelemhez így kapcsolódó erkölcs viszi rá az embert a megszabadító cselekedetre. E folyamat által az asszonyi lényben a megtisztult vágytest és a gondolkodási képesség negatív sarka segítségével helyreáll a női gondolkodási képesség megszabadító, pozitív oldala. Akkor Éva, az élők anyja, folytathatja eredeti, nagy feladatát.

Ha az ember így lobban lángra Istenben, akkor lesz lehetséges a megváltó együttműködés, sem előbb, sem később. A megváltó együttműködést nevezzük kozmikus két-egység-létnek. Ha a házasság ezen alapul, akkor nagy lehetőségek fejlődnek ki. Ezek a lehetőségek azonban nemcsak a házasságban állnak fenn, hanem megvannak a Szellemi Iskola tanulóseregében is. A hímnemű és a nőnemű egysége, a tanulók csoportegysége csak akkor válhat megszabadítóvá, ha eléri a kozmikus kétegység színvonalát. Ha egy férfi vagy egy nő a másik nemet „testvérnek” ismeri fel, akkor ez a gerinci szellemtűz alapján történik. Akkor fény fejlődik ki, amely az egyik bordán keresztül bemegy a szívszentélybe. Ebben a folyamatban a sternum (mellcsont-táj), a csecsemőmirigy és a szívszentély néhány más szerve is fontos szerepet játszik. Ezért mondja a Biblia, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”. Isten emiatt mély álmot bocsáta Ádámra, azaz A.D.M.-re.

Az „A”, aleph, az 1-es szám alakulást, megnyilvánulást jelent, mindennek a forrását, a szellemet jelképezi. „D”, daleth a 4-es, az ítélőbíró az ajtónál, ami a lelki működések tipikus jelképe. „M” pedig 40, a végrehajtó, a teljesítő, a testalak. Ádám tehát nem egyén, hanem az egész emberiség.

„Álom” alatt a férfi vagy a nő kétszeres beárnyékolását kell értenünk: a Szent Szellem reá vetette árnyékát. Mindkettőt megérinti tehát. Ha aztán a világosság meggyulladt a szívben, akkor kölcsönösen felismerik egymást. Akkor a tudatos együttműködés folyamata megkezdődhet az egyetlen helyes alapon. Ez az ismeret aztán az eredeti, személytelen viszonyból merít és semmi köze a dialektika közönséges vonzódásához. Ilyesminek a lehetősége csak az erre érett lelkek számára áll fenn.

Az eredeti tan a tanulót újra Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos céljával és tervével szembesíti Krisztussal és az eklézsiával, a tiszta megnyilvánulássál és az eredeti törvénnyel. Az olvasó bizonyára látja, hogy az ilyen alapon álló házasság a megszabadulásra nyíló kapu lehet. Akik azonban dialektikus értelemben egyedülállók, a Szellemi Iskolában azok is rendelkezni fognak a kozmikus kétegység megszabadító szempontjaival, s így juthatnak igaz emberléthez.

Az erdők királya

 

Réges-régen mondják a régi legendák, egy fa zöldelt a földnek azon a pontján, ahol ember még sohasem járt. Igen, ő volt az erdők királya, s hatalmas lombkoronája az egekig ért. Ágai és levelei a csillagokkal társalogtak, gyökerei a sötét föld mélységeit szőtték át. A felséges fa ismerte a lég minden titkát, a szél süvítését, az eső zuhogását, és hatalmas testét áthatotta a természet harmóniája. A villám cikázó fényére remegett a gyönyörűségtől és a mennydörgés moraja megörvendeztette. A napsugarat tízszeresen is visszatükrözte fényesen csillogó, zöld leveleivel.

Így állt az erdők királya a természet kórusában. Senki sem tudná megmondani, meddig állt ott, mert az olyan életben az idő nem létezik. Egyszer azonban meg kellett történnie: megunta, hogy csak a csillagokkal beszélgessen, s gyökerei még a föld mélységes sötétségeinél is melyebbre akartak hatolni. Többet akart az ég titkainál, többet a szél süvítésénél, az eső zuhogásánál. Villámból és mennydörgésből elege volt és csillogó levelei többe nem akarták tükrözni a nap fényét. Emiatt aztán ki is száradt, mert ezentúl nem volt már helye a természet tökéletes körzetében. A földnek egy olyan pontján azonban, ahová ember meg nem tette be a lábát, semmi sem vész el. Így történhetett, hogy egy hatalmas varázsló gyönyörű hárfát készített a fájából, s az embereknek, az ég fiainak ajándékozta, majd így szólt:

– Ó, hárfa nemes szelleme, te Magasabbra Hivatott, csakis minden énekesek legnagyobbja képes téged ismét életre kelteni.

A hárfa elképzelhetetlenül hosszú időkig volt az emberek birtokában. Az apa a fiára, az meg az unokájára hagyta, de megszólaltatni senki sem tudta többé. Kincseket és kitüntetést ígértek annak, aki képes dallamot elővarázsolni a csodás hangszer húrjaiból. A gazdagság és hírnév számtalan színészt és művészt csalogatott oda a világ minden tájáról, de a hangszer néma maradt. Hiába próbálkoztak, a hárfa az ő mesterére várt. Mert az ember már csak durva és diszharmonikus hangokat hallatott.

Időtlen idők teltek el, de a hárfa ismeretlen szelleme nem engedte magát meghódítani. Senki sem volt képes szóra bírni őt.

Egyszer aztán beállított egy ősz remete, akit az országban a hárfások királyának ismertek. Hosszú éveken át magányosan készült fel erre. Mint valami szolga, engedélyt kért, hogy a csodás hangszer magához engedje, gyöngéden vette kézbe, ahogyan a jó lovag simogatja paripáját, majd szelíden és mély tisztelettel megpendítette a húrokat. Énekelni kezdett a felhőkről és az esőről, a sziporkázó csillagokról, hosszú éjszakákról és vad viharokról, a kacagva szökkenő napsugárról és a langyos szellőről. Nosza feléledt a hárfa, minden emlék megelevenedett az erdők királyának lelkében! Illatoztak a virágok, s a hajnal pírja és az alkony bíbora színezte be lelke égboltját. A hárfa-fa lelke újból érezte, lombja hogyan lélegezte a tavasz édes leheletét. Ismét hallotta a mély völgybe siető, kőről-kőre szökkenő patak csobogását.

Az énekes dalolt a fényes napról, s a fa lelke hallotta a nyár álmodozó dallamát, milliárd rovar zümmögését. Érezte levelein az esőcseppek lágy roppanását és hallotta a kakukk völgyet betöltő rikkantását.

A hárfások királya a télről is dalolt, hófúvásról, metsző szélről, dermesztően hideg jégről. Újabb és újabb emlékek elevenedtek meg a hárfában, s húrjai gyönyörű muzsikával válaszoltak, mely kimondhatatlanul hosszú időkig rejtőzött benne, mert nem volt olyan mester, aki fel tudta volna ébreszteni őt. És a fák királyának lelke érezte, hogy újra teljesen felvétetett a természet körébe.

– Hogyan lehetséges, ó te Magasabbra Hivatott – kérdezték a hárfások királyát az emberek – hogy előtted már oly sokan pendítették meg a húrokat, s mégsem sikerült a hárfában alvó muzsikát felébreszteni?

A remete így válaszolt:

– Az volt a hiba, hogy öntelten csak magukról énekeltek. Én azon fáradoztam, hogy üres legyek, s önmagamat mellőzve el tudtam énekelni a hárfában rejlőt. Éneklés közben valójában már nem is tudtam, hogy a hárfa vagyok-e, vagy csak a pengetője.

A szent föld egy pontján, ahová ember nem teszi be a lábát soha, áll egy faóriás, maga az erdők királya, aki hatalmas lombkoronájával az egeket súrolja. Ágai és levelei a csillagokkal beszélgetnek, gyökerei mélyen a sötét földbe merülnek.

A felséges fa ismeri a levegő minden titkát. Ismeri a szél süvítését, az eső zuhogását. Az isteni természet harmóniája áthatja hatalmas testét. A szent Nap fénye tízezerszeresen tündöklik csillogó levelein. Senki sem képes megjósolni, meddig áll ott, mert felvétetett az isteni természet körébe, és az ilyen életben az idő nem létezik.

Szexualitás, a szükségrend életereje

 

A szexualitás alkotó életerő a szó legtágabb értelmében. Az az erő, amelyen keresztül az ember a biológiai és karmikus erőkhöz fűződik, s amelyen emiatt a legkevésbé képes uralkodni. Nem csoda tehát, ha az  ember újabb és újabb kísérletekkel próbál felülkerekedni, hogy ezáltal hozzáférhessen a világ rejtett oldalaihoz. Másrészt éppen az ellenőrizhetetlensége miatt a szexualitás a legkedvezőbb csatorna, amelyen keresztül a földi világ számunkra rejtett oldalán, a tükörszférában tartózkodó lények hozzáférhetnek a „földi” emberhez és kizsákmányolhatják, saját céljaikra használatba vehetik őt. A következőkben mindkét szempontot szóvá tesszük.

 

Az eredeti ember megtermékenyítő-, illetve alkotóereje egy olyan képesség. amellyel teremtő, megjelentető értelemben vehetett részt Isten teremtésében. Az Istenből jövő és Istenben létező eredeti ember részesült az Istenből kiáradó hét alkotóerőben. Isten „elgondolja” alkotását és a Fiú, akiben ezek a gondolatképek rezegnek, alkotóan, azaz kezdeményezően hat az ősanyagra, az ős-asztrálisra, s az ősötletek szerinti megjelenésre sürgeti azt. Ahogyan az Atya-Anya a hímneműt és a nőneműt egyesíti önmagában, úgy a Fiú sem tehet mást, mint hogy egyidejűleg alkotóan és megjelentetően tanúskodjon fiúságáról, mialatt a nőnemű mikrokozmoszban a nőnemű, azaz megjelentető erők, a hímnemű mikrokozmoszban pedig a hímnemű-alkotó erők veszik át a ható szerepet Amikor az ember önzően beleszeretett saját formajelenségébe és efölött elfelejtette eredeti feladatát, mindkét nézetből elvették az egyik képességet. Új ruhát kapott, „bőr ruhába” öltöztették, azaz megnyilvánuló jelensége, teste nem fényből és erőből áll többé, hanem ugyanabból a halandó anyagból, amelyből az állatok teste is épül, csak asszony, vagy csak férfi. A megmaradt erőközpont elzárult, szinte alszik benne. A mikrokozmosz megnyilvánító ereje többé nem Isten dicsőségéről tanúskodik, hanem kénytelen a múlandó anyagra szorítkozni. Az eredeti férfi-nő mikrokozmoszban ható kettős erő a bukott világban kétfelé hasadtan lép fel. Az egyik mágneses sark csak a férfiben hatásos, a másik csak a nőben. A hímnemű erő, a kezdeményező, impulzusadó, megtermékenyítő hat a nőre, mire ez megjelentetően lép működésbe. Az ilyen megmozdítás nélkül a női energia nyugvó, várakozó állapotban maradna. A két erőnek tehát minden alkotó folyamatnál együtt kell működnie. Amikor pedig ez történik, azokban az esetekben beszél az ezotérika szexualitásról.

Nemcsak az tehát úgy nevezett szexuális esemény, ha a férfi és a nő a nyers anyag területén találkozik, hanem a testek ellentétes polarizáltsága miatt a finomanyagi testeknek minden kölcsönössége, „anyagcseréje” is az. Ez a kölcsönösség (esetleg az ismert „közösülés” kifejezést is használhatjuk) korlátozódhat egyetlen szintre, de többet is érinthet, egészen a testi jelenségig. Gondolatcseréről, vagy közös érzületekről beszélnek, ha a folyamat csak a mentális, vagy az asztrális szintet működteti. Erre a finomanyagi szintre korlátozódó kölcsönösségre, érintkezésre használják gyakran (jogtalanul) a platói szerelem fogalmát, azt gondolván, hogy ezzel tiszta, szexualitásmentes, e világ piszkából kiemelt viszonyról van szó. Ez a hiedelem az embernek bukott világunk szerkezetét illető tudatlanságából ered (mert a férfi és a nő kapcsolata mindig szexuális) és abból a tényből, hogy az ember Plátó gondolatát sem értette meg. Szerelem alatt Plató az összeszerelt mikrokozmosz, az eredeti mikrokozmosz legmagasabb színtű együttműködését, a hímnemű és nőnemű jellegű mikrokozmosz egészen más életterületen történő együtthatását értette.

Az alkotóerő forgalombahozása, az erőcsere két különböző nemű ember között a kölcsönösségnek csak az egyik oldala. Emellett ugyanis létezik az egyeden belüli erőcsere is. Az ember alsó anyagi teste a felsőbbel szemben mindig a befogadó szerepét tölti be. Minden test, a finomanyagi test is, a feljebb következővel szemben nőnemű, ugyanakkor a lejjebb következővel szemben hímnemű. Az ember tehát, minden ember, ebben a tekintetben hermafrodita, kétnemű.

A gondolattest megmozdítja, befolyásolja az asztráltestet és ebben érzületeket és vágyakat kelt: a vágytest megindítja az étertestet, az pedig az erőket kisugározza az anyagtestbe, mire ez hozzákezd a cselekvéshez. Az út az agyalapi mirigyen keresztül a kígyótűzön át vezet le a nemi szervekhez, s a csakrarendszer segítségével feléleszti az ezekhez tartozó belső elválasztású mirigyeket. Ezeknek váladékai, hormonjai, különösen az emberi mag, feltöltődnek a folyamatot kiváltó vágy rezgésével és felszabadítanak egy erőt, mely a vérrel és a nyirokkal a test minden sejtjéhez eljut, majd az érzékszerveken és az étertesten keresztül kifelé vetítődik. A szemekkel, melyek a határozott vágyat kisugározzák a világba, és a beszéddel, a főszentély mágikus eszközével az ember ezt az erőt a gége segítségével közli finomanyagi környezetével, A szüntelen beszélés, társalgás és fecsegés a személyes alkotóerő erős, gyakran ellenőrizetlen és szinte akaratlan kiárasztása a környezetre, ugyanakkor pedig a belső, asztrális állapotot teszi nyilvánvalóvá.

 

Okkultizmus

Az ember szüntelenül szexuális állapotban van, amikor környezetére éteri alkotóerőt áraszt. Ami az ő belsejében gondolatok, kívánkozások és érzések formájában kavarog, azt kiárasztja, s „ömlengéseivel” befolyásolja embertársai és a Föld éteri és asztrális térségét. Minden gondolkodás, érzés és cselekvés szexuális folyamat tehát, attól függetlenül, hogy más nemű partnerrel van-e kapcsolatban, vagy sem.

Okkult körök alkalmazzák is ezt, hogy az emberi alkotóerővel önző célokat érjenek el. Két útról, két lehetőségről van szó. Az egyiket negatív, a másikat pozitív okkultizmusnak, fekete, vagy fehér mágiának is nevezik. A negatív okkultizmusban az ember megkísérel kapcsolatba kerülni e világ sötét hatalmaival, hogy azok eszközéül szolgáljon. Az ilyen embert saját hatalmi törekvésének megfelelő erővel töltik fel, hogy aztán egyes embereken, csoportokon, sőt népeken uralkodhasson. A fehér mágia a tudat tágításával szándékozza a tökéletes embert, a szellemi embert kifejleszteni, aki aztán egyesülhet a világmindenséggel, egy lehet Istennel. Ez abból az elképzelésből indul ki, hogy az ember evolúciós, fejlesztő terv szerint alakul istenemberré. Ezt a célt az alkotó erővel, bizonyos gyakorlatokkal, valamint az akarat és az értelem erőltetésével szándékozzák a lehető legrövidebb idő alatt elérni. A jelölt megtanulja a magasabbrendű testek alkotóerejét mozgósítani, hogy ezzel hozzáférhessen az éteri, asztrális és mentális területekhez, s végülis „kozmikus” tudatra, „megvilágosulásra” tehessen szert. Mivel pedig a magasabb terület mozgósítja az alacsonyabbat, ezzel lehetőség nyílik emberek és események irányító befolyásolására. Fehérmágus körökben szigorúan ügyelnek ugyan arra, hogy ne önmagukért, hanem embertársukért működjenek, de félreismerik, hogy útjuk valójában az énközpontúságból indult és a munkát az énnel végzik. Mert mi történik tulajdonképpen? Az ember éntudata megvilágosulásra vágyik. A homlokcsont mögötti pontra összpontosító gyakorlattal az agyalapi mirigyet az ennek a kívánságnak megfelelő rezgésű alkotóerő kiárasztására késztetik. A kígyótűz, a csakrarendszer, a mirigyrendszer és a vér segítségével az egész személyiséget erre a kívánságra hangolják. Az ezzel a vággyal feltöltött alkotóerőt szándékosan nem vezetik le a földbe a testi szexualitáson keresztül, hanem a keresztcsont csakrán át, amely mögött a testi nemi szervek fekszenek, a plexus sacralishoz viszik, ahol a mikrokozmikus karma összetömörüIt erőösszpontosulása székel.

Hogy itt milyen erőről van szó, ahhoz tudnunk kell, hogy Isten az eredeti hazába való visszajutásra irányuló vágy ösztönző erejét vetette el minden emberszívben. Ez a szüntelen vágy szívó erőként hat és az emberben szinte vákuumot kelt, mely annyira „fájdalmas”, hogy az ember szüntelenül a világ újabb dolgaira vágyik, hogy ezt az ürességet feltöltse – egészen addig, míg fel nem ismeri, hogy semmiképpen sem képes kielégülni. Az erő, mely a mikrokozmosz minden inkarnációjában átélt kívánkozások, földi javakra irányuló kívánságok mögött rejlik, a mikrokozmosz aurikus lényében elraktározódik, s ha a mikrokozmosz újra együtt jár egy személyiséggel, akkor ezt az erőt lehorgonyozzák a személyiség plexus sacralisában. Ez a kundalíni-kígyó. Ha a jelölt elég kitartóan és erősen az Énje megvilágosulására összpontosít, akkor a földi kívánkozás összpontosított erőtartaléka bizonyos pillanatban kibontakozik, széttekeredik, és a kígyótűzben, a gerincvelőcsatornában feláramlik az agyalapi mirigyhez és onnan áthatol a főszentély központjához, a tobozmirigyhez. Ez az egész főszentélyt, valamint a tudatot is a kundalínierő szintjére hangolja, úgy, hogy a jelölt ettől kezdve tudatosan belelát a tükörszféra, a túlvilág területeibe. Áttör a fizikai érzékszervek határain és bepillantást nyer a múltba és a jövőbe, a dolgok összefüggéseibe. Egynek érzi magát a kozmosszal, mert annak finomanyagi területeit is látja, azokban járhat-kelhet és tevékenykedhet. Ez a legmagasabb tudatállapot, amit egy ember az éntermészetével elérhet. Ugyanakkor teljesen megnyitja magát a tükörszférahatalmaknak és elzárja magát a gnosztikus birodalom elől. Ha az ezzel kapcsolatos tapasztalatok ragyogó világosságjelenségekkel járnának is, ez sohasem a megszabaduláshoz vezető út, hanem mindenképpen a legmélységesebb fogságba juttat. Így próbál az okkult ember az alkotóerőn keresztül behatolni a lét titkaiba. A másik oldalról pedig a tükörszféra próbálja ezen a csatornán keresztül befolyásolni a bukott emberiséget.

 

A zabolátlan szexualitás

Modern társadalmunkban az okkult módszerekkel ellentétben jelenleg az úgynevezett szabad szerelmet propagálják, azaz a szexuális igények szabad kiélését a nyers anyagi test szintjén. Korábbi nemzedékek tilalmait és korlátait esetleges értelmük bárminemű felülvizsgálása nélkül elvetik, teljes terjedelmükben beteggé tévőnek nyilvánítják és a „felszabadult” szexualitást ajánlják, mint a belső feszültségektől való megszabadulás lehetőségét. Sok pszichológiai gyógymód központi gyakorlata az ezzel kapcsolatos gátlások elbocsátása és az ennek az erőnek a laza értelmezése.

Újabb természetvallásos körökben a szexuális elragadtatás átélésére törekszenek, amit a saját isteniség megállapítása és a veszendőbe ment egység visszanyerése lehetőségének tartanak. Az átlagember önértékelését a reklám a másik nemnél elért mindennapi sikertől teszi függővé. Ezen keres a divat és a szabadidő-ipar a témát szinte túltárgyalva, amit a mozi, a tv és a képesújságok is teljes erővel támogatnak. A modern zene és az ehhez fűződő tánc, mely teljesen az alhas megmozgatására irányul, végül közvetlenül a szaporodás erőit serkenti. Miért ez a helyzet manapság? Olyan időkben élünk, amelyben isteni besugárzások az erre érett emberek számára az eredeti isteni hazába visszavezető híd építésén fáradoznak. Az eredeti hazába visszavezető út bejárására ma nagyon sok embernek megvan a lehetősége. Ha ezeknek a megmentése sikerül, akkor ezeknek a dialektikus lélekereje elvesz a tükörszféra számára, mely ezzel gyengül. Emiatt minden egyes lélekért küzdenek. Az isteni uránuszi és plútói erőbesugárzásokat a tükörszféra központi hatalmai eltérítik, s arra használják fel, hogy az embert ott ragadják meg és kössék le, ahol akaratával és eszével a legkevésbé képes ellenállni: harmadik természet-egojánál, azoknál az erőknél és ösztönöknél, melyek többnyire észrevétlenüI a medence és a has körzetében csak arra várnak, hogy a műveltség és a civilizáció korlátainak fellazulásával kitombolhassák magukat. A dialektikus természet az ember kívánságára keletkezett és az ember kívánsága legalsó szintje, mely a formajelenséget készíti, szaporodási ösztöne tartja fenn. Az emberi mag tehát a földi természet legbensőbb elvének a hordozója. Amikor két ember ezen a szinten találkozik, akkor a kundalíni karmikus erejét szítják és erősítik önmagukban és egymásban is, és a különböző éterek kölcsönös cseréje olyan kapcsolatot teremt, mely nagyon sokáig fennmaradhat. A másvilág létükért aggódó erői az embert így béklyózzák egyre újabb kötelékekkel a földi természethez.

 

A tapasztalat iskolája

E tények láttán arra a következtetésre juthatnánk, hogy a teljes önmegtartóztatás, az aszkézis az asztrális és éteri kötöttségek zavarából kivezető egyetlen út. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A személyiség ennek a világnak a teremtménye, lénye teljesen egy ennek a világnak az erőivel, törvényeinek van alárendelve és ezek táplálják őt. Ha ezek ellen fordul, vagy megkísérli figyelmen kívül hagyni őket, akkor ez mindenképpen belső feszültségekhez vezet, amelyek betegségeket okoznak. Az ember alkotóereje, a szaporodás ereje a dialektikus természetrend központi ereje. Ezt Istentől kapta ennek a világnak a fenntartására, amelynek a tapasztalatszerzés eszközéül kell szolgálnia. Mert csakis tapasztalatok révén éri el az ember azt a pontot, amelyen rájön, hogy az idő világában való tévelygése mögött az eredeti hazába kivezető út keresése ösztönzi. A földi alkotóerő sem jó, sem rossz; egyszerűen létezik ezen az életterületen. A kérdés csak az, hogy az ember mire használja. Eredeti jelentését ugyanis most az erre a világra irányuló kívánkozással terheli, önfenntartással, a hatalomra, dicsőségre, megtiszteltetésre, tudásra, elismerésre és ennek a világnak a biztonságára való törekvéssel fedi el. Az ember második bukása, hogy a szükségrenddel is visszaél önző céljai érdekében.

A dialektikus Én egy semmi, mely rögeszméből, kívánkozásból és káprázatból keletkezett. Az ember beleszeretett a tükörképébe és ezt kezdte szolgálni Egyre újabb tulajdonságokkal szerelte fel és végül valóban azt hiszi, hogy ez az ábra ő maga. Ami valójában csak tükröződés, az így bizonyos önállóságra tett szert, bizonyos mértékben uralkodni kezdett az emberen. Ez a délibáb azonban bensőjében nagyon jól tudja, hogy csakis addig létezik, ameddig az ember takarmányt ad neki, ameddig fenntartja a tükröződési felületet, amelyhez az ábra tartozik. Ezért arra készteti a személyiséget, hogy Istentől kapott erejét olyan cselekvésekkel fecsérelje el, amelyekkel az ő létterületét tartja fenn. Ez érvényes a szexualitásra is a testi szinten. Ezzel is ez a „semmi” él vissza a legnagyobb mértékben, mert ez a „semmi” érezni akarja: vagyok.

Az aszkézis gyakorlata szintén az Én misztikus eljárása, amely saját akaratával akarja a földi embert istenivé tenni. A természet lélek-énje azonban bármilyen tisztára is mosakszik a természet mértéke szerint, nem mehet be a mennyek országába.

A földi fogságból és kötöttségből mindig is ugyanaz az út vezet ki: a földi kívánkozást, a földi vágyakat fel kell adni Krisztus erejében. Krisztus erejében, mert saját erőnkből ezt nem vagyunk képesek megtenni. Az út kezdete pedig a régi, eredeti lélek újjá-élesztése bennünk, hogy az ő vezetésére bízhassuk magunkat. Ezt nem azzal lehet kieszközölni, hogy saját elképzeléseink szerint emezt tesszük, amazt meg elkerüljük, hanem azzal, hogy nap mint nap szívünk mélyéből Új Lelkünk feltámadására vágyunk. „Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” Ahogyan pedig ez a „másik” növekszik bennünk, olyan mértékben fogyatkoznak rendszerünkben a régi vágyak és erők, csökken az ő helyük, a növekvő Új minden erőltetés nélkül, szinte természetes módon visszaszorítja őket s így elerőtlenednek. Egy gnosztikus Szellemi Iskola tanulója saját felelőssége tudatában járja az útját. Nem lehet tehát határozott receptet adni neki arra, hogy az alkotóerővel hogyan bánjon, abban az értelemben, hogy ezt tedd, azt meg ne tedd. A visszaútnak azonban, valamint az új életterületnek és életének megvannak az elvont törvényei és szabályai. A Szellemi Iskola újra meg újra közli ezeket a tanulóval a beszédek, az irodalom és a szentírások segítségével. Ezen törvények útmutatása szerint kell bejárni a határozott ösvényt. Ezek képezik a mércét, mely kimutatja az eltéréseket: nem értékelés és ítélet kedvéért, hanem hogy újra meg újra megmutassa a helyes utat. Minden egyes tanuló megtalálja benne azt az útmutatást, amelyre szüksége van, hogy az ő helyzetében úgy járhasson el ennek a világnak az erőivel, hogy ezek ne akadályozzák és ne tartsák fel őt gnosztikus útján. Mindezeknek az előfeltétele azonban egy olyan szív, mely Isten mindennap elhangzó hívására „igen, Uram, jövök”-kel válaszol.

Fama Fraternitatis R.C.

 

Holott elég pontosan tudjuk, hogy milyen változások várnak ránk, s ezeket szívből szeretnénk közölni minden Istenben tájékozódóval, kijelentjük: teljesen biztosak vagyunk, hogy csakis az Egyetlen Istennek van hatalma minket a törvényen kívül helyezni. Ember nem szolgáltathat ki minket az erre nem méltóknak. A jó ügyet azonban titokban támogatni fogjuk, ahogyan Isten megengedi vagy megtiltja, mert a mi Istenünk nem vak, mint a pogányok Fortunája, hanem égi házának dísze és templomának ékessége.

 

Fama Fraternitatis

 

 

31. A rózsakeresztesek titkos segítsége

 

A rózsakeresztesek politikai álláspontjánál megbeszéltük, hogy változatlanul elismerik a világ fennálló állapotát. A rózsakeresztes akkor is elfogadja ezt, ha ez az állapot teljesen ellenkezik Isten törvényeivel, mert az állapotokat a nép természettörvényszerű eredményének látja, mivel az ország életének a következménye, amelyikben lakik. Bátran elfogadja a népben kifejezésre jutó közös bűnöket, engedelmeskedik országa törvényeinek, s a törvényes kormánnyal szemben megfelelő tiszteletet tanúsít, anélkül, hogy a fajszellem túlzott tesztelésébe esne.

A rózsakeresztes tanuló tehát sohasem, semmi körülmények között sem forradalmár, a szó társadalmi, politikai vagy tudományos értelmében.

Ne gondolják azonban, hogy ha a természettörvénnyé vált állapotot elismerjük, akkor megrekedünk a negativitásban és a szokásokban: hogy ha lemerülünk népünk életébe és megosztjuk vele szenvedéseit, bűneit és hiányosságait, akkor nem tennénk semmit sem, hogy megfordítsuk e természetrend sorsát, amelyhez mindannyian tartozunk.

Azt is megmondtuk Önöknek, hogy a Quarta Monarchiát ismerjük el a keresztények és a mi vezetőségünknek. Megmondtuk, hogy ez a kabaIisztikus kijelentés Krisztus lényére vonatkozik, s hogy a dolgok természetrendjét Jézus Krisztus szellemrendjével keresztezzük, nem fecsegéssel, hanem az igét cselekedve.

Így aztán a Rózsakereszt egész mágiája, a nyugati világ egész mágiája Krisztus szellemi rendjének megvalósítására irányul. Ezzel megtámadjuk a fennálló helyzeteket, a dolgok tetejétől a talpáig és az alapjától a csúcsáig. A Nagy Művet pedig teljes mértékben ki lehet vitelezni az ország meglévő és eljövendő törvényeinek keretén belül.

Ez a munka olyan közvetlen, dinamikus és diadalmas, annyira mindent összetörő szeretettel öleli át a világot, hogy ha Önök csak valamit is birtokolnak ebből, akkor, mint a jóság, igazság és igazságosság keresői, már semmiféle politikai törekvésekkel vagy államférfiúi becsvággyal sem fognak időt vesztegetni.

Van egy titkos segítség, amellyel a Rózsakereszt mindent megajándékoz, ami a nagy célt szolgálja, amelyet mindenkinek nyújt, akit az Úr szőlőskertje igazi munkásának lehet tartani. Ebben a fejezetben erről a titkos segítségről szeretnénk felvilágosítást adni. A Rózsakereszt tanulói tudják, hogy a Krisztus követelményeit a világ csak akkor tudja megvalósítani és alkalmazni, ha elég embert lehet találni, aki ezeket a követelményeket saját magában megvalósítja és forgalomba hozza a lélekkel, a szívvel és az értelemmel. Ha elég embert lehet találni, aki Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos tervét, a makrokozmosznak a mikrokozmosszal kapcsolatos tervét kész teljesen önzetlenül megvizsgálni, és ezen az úton az egyetemes tan örökkévalóságokat áthidaló lényegéhez behatolni. Akkor ezekben egy új erő fejlődik ki, mely új alkotásra képes, már a sugárzó és összetörő képessége miatt is. A rózsakeresztesek régi könyvei ezt az erőt nevezik a titkos segítségnek.

Van egy isteni erő, amely minden percben, minden másodpercben be akar hatolni hozzánk, nálunk akar lakni, hogy a földet és lakóit harmonikusan ráhangolja a szférák összhangjára, teljesen felemelje ahhoz az alakuláshoz, ami szerint az Atya gyermekeinek rendeltettek. Ez az isteni erő azonban a dolgokat csak a mi hozzájárulásunkkal tudja alakulásra ösztönözni. Rajtunk kell áthaladnia, mintegy átcsapnia, s minket is a világmindenség tudatos résztvevőivé ébresztenie. Ezért mondta egykor valaki, hogy „Isten alkotása az emberben rejlik. Az alkotás részei vagyunk, kis kerekek a világmegvalósulás nagy szerkezetében. Az Ő keletkezése, alkotásának betetőzése ezért emberfejek, emberszívek és emberkezek tudatos odaadásától függ”. Ez az isteni lény, akinek hatalmában áll a másodpercnek egy töredéke alatt mindőnket megsemmisíteni, a dolgok megnyilvánulásából eltörölni, arra késztet minket, minden észt felülmúló szeretettel, hogy kezdettől fogva munkatársai legyünk nagy terve kivitelezésénél. Egy munkatárs azonban csak akkor ér valamit, csak akkor készíthet hasznos munkadarabot, ha önkéntes rokonszenvvel, és a tervet intelligensen ismervén épít. Ezért fáradozik Isten az idők pirkadata óta azon, hogy szabad, személyes elhatározásból eresszük be az Ő akaratát és bölcsességét. Ezért mondja a szent könyv, hogy az Atya, szeretete hatalmas bizonyítékául, a Fiát küldte el, hogy senki se vesszen el, hanem mindenkinek örök élete legyen. A legjobb, a legszentebb, a legmagasztosabb, amit képesek vagyunk befogadni Istentől, az jön hozzánk a Krisztusban, hogy ráébresszen minket fejedelmi rendeltetésünkre. „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket”! Ezt a megbízást szűkebb, de tágabb egyetemes értelemben is kell látnunk. Mindannyian egymásra vagyunk utalva. Az emberi élethullám hierarchiája egyetlen test. „Nélkülem semmit sem tehettek”, mondja a Krisztus, mint a mi hozzátartozónk, családtagunk: s átvitt értelemben mi mondjuk Önöknek, és Önök nekünk: „nélkülem semmit sem tehettek”.

Ha pedig Önök, mint e nagy test tudatos részei, nem akarják elfogadni fejedelmi hivatásukat, akkor a Krisztusnak ideiglenesen vissza kell vonulnia tőlünk, mert – ahogyan a szent könyv mondja – ereje nem hathat ezeken a helyeken.

Képzeljék el azt az embert, aki az ösvényen-járással, a napnyugat misztériumiskolájának beavatási ösvényén tudatosan és intelligensen kapcsolatba lép ezzel a korábban is említett isteni erővel, mely csakis Isten fókuszain keresztül, az embereken keresztül hathat az erejével, s a világot és emberiséget az ember segítségével lobbanthatja lángoló erőre.

Az isteni erő, amelynek három nézete van, lelövell benne, mint valami tüzes kard a fejétől a plexus sacralisig a kígyótűzcsatornán, a hátgerincen át.

Ennél az embernél ettől a perctől kezdve egy belső érzékszerv kel életre, amelyet az „Alkímiai Menyegző” szép Szűznek mond, aki hátulról megérinti C.R.C.-t. Rózsakereszt Keresztélyt, megérinti a hátát, amikor C.R.C.-ben a szellem vihara tombol. Ez a belső érzékszerv közli a tanulóval a szándékot, amivel az isteni erő közeledett hozzá: mint Jánosnak Páthmoson, megmutatják neki, hogy minek kell nemsokára megtörténnie, s a tanuló hogyan dolgozhat együtt az emberiség fejedelmi hivatásának betetőzésén, azon a munkán, amelyért Krisztus a mai napig is kimondhatatlanul szenved.

Itt tehát nem valami határtalan misztikus elragadtatásról van szó, melynek eredménye valahol a sötétben rejtőzik, hanem a Vele való találkozásról a hegyen, ahol a Föld hatalmas panorámaként tárul a tanuló elé, aki világosan látva vizsgálhatja mindannak a távolságát, aminek nemsokára meg kell történnie.

Ha pedig a háromszoros Istentűz villámló sugárként megérintette a plexus sacralist, akkor ebből a forrásból megered az emberi reagálás, mint felelet az Atya hívására, mint egykor a prófétáknál: „lgen, Uram, szolgád hall”.

Akkor felfelé tör az Élő Víz, a Szent Szellem tüze, s a tanulótól kimegy a világba, hogy megadja a háromszoros feleletet.

A tímusz vérzik, mint valami nyílt seb, amelyből a lélekszintézis az Önök szívébe folyik; a királykamra magas tornyából villámként lövell a korbácsoló igazságosság szaturnális tüze világunk sötétségébe, míg az átszellemült gégéből megnyilatkozik a mágikus hang, s felcsendül az alkotó Fiat, mint valami trombitaszó.

Ez a háromszoros erő, amelyet az Istenvilágosság gyújtott meg, ez az a titkos segítség, amellyel a rózsakeresztesek mindenkit megajándékoznak, aki méltónak mutatkozik erre. Ezzel a titkos segítséggel harcolnak a rózsakeresztesek a népek mozgalmai közepette nap mint nap és percről percre. Ezzel az erővel támadnak meg mindent, ami a dolgok követelményének nem felel meg Azt mondja a Fama: „tudjuk, milyen változások vannak folyamatban”, s ezt mi is kijelenthetjük: mert tudjuk, hogy milyen változások vannak folyamatban. Egész szívünkkel arra vágyunk, hogy küldetésünket mindenkivel, Isten minden tanítványával közöljük, hogy mindannyian a legtudatosabban dolgozhassunk azon az alakuláson, amelynek nemsokára meg kell történnie. Beszédünket csak a lényük mélyén ránemesedettek értik meg. Ezt nem teheti senki sem köztulajdonná, s a méltatlanok nem képesek elvenni tőlünk. Itt a fekete erők módszereire gondolunk, akik ugyanazon a folyamaton dolgoznak ugyan, de a solar plexusban (napfonatban) lettek meggyújtva, s így az Istenben felébredt tanuló belső látását nem nyerik el, holott nagyon szeretnék birtokolni ezt a magasztos látási képességet, hogy megvalósíthassák gonosz terveiket.

A rózsakeresztesek titkos erejével, amelyet nem lehet másokra átruházni és nem lehet ellopni, befolyásolnák a Világosság Fiai minden pozitív munkát a világon, így törik szét a szentségtelent és sürgetik megújulásra a méltatlant.

Ezt azonban nem valami emberi, háromdimenziós forradalmi folyamattal teszik, hanem ahogyan az isteni impulzusok megengedik vagy megakadályozzák, amelyek az ösvényen haladó tanulót szellemben szüntelenül megvilágosítják. „Mert a mi Istenünk nem vak, mint a pogányok Fortunája, hanem egyházának dísze és templomának ékessége.” A pogány Fortuna a spekuláló elem, amellyel a természetösztönéhez kötött ember oly szívesen próbálkozik. Fortuna a vak istennő, aki a földgömbön áll, s karjaiban a föld bőségének szaruját tartja, és azok értenek hozzá, hogy ebből merítsenek, akik ravasz önzéssel, mások érdekeinek eltiprásával képesek kinyújtani durva, nyerészkedő kezeiket.

A mi Istenünk azonban, aki „gondolta a mennyeket, és máris lettek”, egyháza dísze és templomának ékessége. Ő a szentek közösségének központi, vezető elve, és az Istennek szentelt személyiség saját, belső templomának regeneráló elve.

Ez az erőből erő pedig, ez az Istenből Isten, ez a mindenható teremtő, aki a világot és az emberiséget úgy szerette, hogy egyszülött fiát küldte hozzánk, hogy áttörhessünk az emberfölöttiség örök dicsőségéhez, nem vakokként akar minket a negatív, önműködő tökéletesedés útján vezetni, hanem az Ő bölcsességének, akaratának és tevékenységének tudatos fáklyahordozóivá lobbant lángra minket, hogy szeretetét, mely gyermekeiben van transzformálva, mindenkinek odaadja, akit „Isten tanított”, mindenkinek, aki a szellemre vágyik. Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk és láttunk, amit vizsgáltunk és érintettünk az életnek igéjéből. – Igen, az élet megjelent! És láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük Önöknek az igaz életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Amit hallottunk és láttunk azt hirdetjük Önöknek is, hogy közösségük legyen velünk. Minekünk pedig közösségünk van az Atyával, és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal, a Szent Szellem tűzlángjának közösségében.