Rózsakereszt Krisztián: rejtély és valóság

 

Különböző források azt mondják, hogy a rózsakereszt az indiai brahmánok, az egyiptomiak, a görög eleuziszi misztériumok, a perzsa mágusok és Pithagorasz tanaira vezethető vissza. A rózsakeresztes tanok forrása minden idők egyetemes tana, mely minden világvallás és misztériumiskola eredeti formájában fellelhető. Ezen kívül egyezik különböző, történelmi szempontból ifjabb iskolákéval is, mint például az újpaltónikusoké, az esszénusoké, az első keresztényeké, az albigenseké, a katároké és a valdenseké volt.

 

E csoportok filozófiájának és tanainak közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy mindig is ugyanabból a pontból indultak ki és a lényeg, a központi gondolat, amelyet hirdettek és követőik vallottak nagy mértékben megegyezett. Csak a formát és a nyelvezetet igazították a korszakhoz és a körülményekhez.

 

A kiáltványok

Az egyetemes igazság világossága mindig is fény lett a sötétségben, de a különböző vallások külső tana ezt a világosságot nem akarta és nem tudta elfogadni. Újra meg újra megkísérelték az egyetemes megszabadító tant hirdető és lelkesen megvalósító kis csoportokat száműzni vagy megsemmisíteni.

Hogy az egyetemes tant hogyan közvetítették az emberiségnek, azt Rózsakereszt Krisztián és a rózsakeresztesek példájával szeretnénk ábrázolni. A Rózsakereszt Krisztián (C.R.C.) név első ízben az úgynevezett „Rózsakeresztes Rend kiáltványaiban” bukkant fel, amelyek 1614 és 1616 között jelentek meg nyomtatásban. Az a kevés, ami C.R.C.-ről ismeretes, ezekből a könyvekből származik. Szerzőjüknek Johann Valentin Andreae-t mondják. Andreae 1586-ban született Dél-Németországban, Herrenberg-ben egy lelkész családban. A tübingeni egyetemen, ahol ezidőtájt a reneszánsz szelleme uralkodott, teológiát tanult. Württemberg hercegének támogatásával ott összesereglettek a tudósok: alkimisták, orvosok, asztrológusok és mások. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen volt, hogy néhány filozófus gondolatai messzebbre kalandoztak, mint a korszak szelleme képes volt elviselni, ami aztán elkedvetlenítette védnöküket, a herceget. Mivel Andreae-t kapcsolatban látták egy gúnyirat közzétételével, mely a hercegnek végképpen kedvét szegte, Andreae elment és beutazta Olaszországot, Svájcot és Franciaországot. Eközben megismerkedett korszaka sok gondolkodójával, s amikor visszatért Németországba, papként telepedett le.

A 17. századnak ezeket az első évtizedeit a szociális megújulás és a szellemi újjászületés belső szüksége, a reneszánsz ellenállhatatlan vágya és törekvése jellemezte. De a nagy vész időszaka is volt. Németországon 1618 után háború és erőszak folytán valóságos öldöklés hulláma sepert végig Johann Valentin Andreae élen járt ebben a szellemi megújító mozgalomban, s ezzel korszaka veszélyei sem kerülték el. Néhány jó barátja együttműködésével a rózsakeresztes szerzet kiáltványai elnyerték végső formájukat: a Fama Fraternitatis (A rózsakeresztes szerzet kiáltványa), a Confessio Fraternitatis (A rózsakeresztes szerzet vallása) és Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője. Holott a kiadás dátumának 1616-ot mondják, a könyvek tartalma kétségtelenül jóval idősebb. Ezek az iratok egyetemes igazságokat tartalmaznak. Üzenetet, megbízást tartalmaznak minden ember számára, aki képes megérteni, a korszaktól, amelyben él és a körülményektől, amelyek között él, teljesen függetlenül. Andreae-nek persze ellenzői is voltak, akik az alkémiai menyegzőt lekicsinylően „furcsa mesének” pecsételték. Amilyen formában persze ezt a történetet az olvasó elé tárják, az okot is ad az ilyen ítéletre. Biztos azonban, hogy ezt a formát szándékosan választották, hogy a benne rejlő üzenetet megóvják az illetéktelenektől és az ellenséget tévútra vezessék. Ezt a jelszó-előszó is kifejezésre juttatja: „Ne vessetek igazgyöngyöket a disznók elé és ne etessétek rózsával a szamarakat”. Alig lenne lehetséges ezt még világosabban kifejezni. Aki a tartalmat nem ismeri fel és nem érti meg, annak nem való. A tudók számára azonban Andreae fáklyahordozó, akinek fénye ma is messzire világít.

A Fama Fraternitatisban olyasmit találunk, amit C.R.C., a rózsakeresztes rend alapítója, életrajzának nevezhetnénk. Valójában azonban egészen mást jelent.

A Fama szerint C.R.C., 1378-ban született nemesi családból, amely azonban nagy szegénységben élt. Tizenhat éves korában egy szerzetessel Jeruzsálembe indul, de Cipruson köt ki, ahol útitársa meghal. Ezután a szerző leírja, hogyan szerez sok tapasztalatot az út folyamán és köt ismeretségeket C.R.C. Kis-Ázsia és Észak-Afrika sok tudósával. Sok „kincsével” aztán visszatér Spanyolországba abban a reményben, hogy „Európa tudósai”, ahogyan a leírás mondja, rendkívüli szellemi kincseivel hálásan és tárt karokkal fogadják őt, de csak gúny és lenézés a része.

Fáradtan, de az elbátortalanodás nyoma nélkül tér vissza Németországba, ahol néhány szerzetes testvérrel házat épít, ahol összejöhetnek. Együtt elhatározzák, hogy mostantól kezdve nem a bölcsességet hirdetik, hanem a betegeket fogják gyógyítani.

 

Alkémiai átváltozás

Kicsoda, micsoda volt C.R.C. valójában, és mit jelentenek élményei a mi számunkra? A Modern Rózsakereszt Iskolájának alapítója, Jan van Rijckenborgh azt írja: „C.R.C. történelmi alak ugyan, de nagyon időszerű is: tegnap és ma is ugyanaz! C.R.C. az igaz, eredeti ember prototípusa. Krisztus követőjének, az igazán kereszténynek a mintapéldája, aki a Krisztust felszabadította önmagában azzal, hogy bejárta a keresztutat a rózsa erejében! A Krisztus keresztjét a győzelem keresztjévé tette és emiatt rózsakeresztes, emiatt egy Rózsakereszt Krisztián. Azért beszélünk mintáról, példaképről, prototípusról, mert ezt a Krisztust követő utat egyszer minden embernek be kell járnia. Ez az út őt visszaviszi az atya házához. A megszabadulásnak ez az útja egy keresztút. A kereszt két, egymásra merőleges erővonal találkozása. A vízszintes erőáramlat a dialektika életterülete, a mi életterületünk, míg a függőleges erőáram az istenrendből jön, hogy áthasítsa ennek a dialektikus életállapotnak a sötétségét. Ez a „világosság, amely a sötétségben fénylik”, ahogyan a János-evangélium mondja. E két erőáram találkozásának az emberben egyszer teljes átváltozást, az erők forgalomba hozását, alkémiai változást kell okoznia. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a szívben lévő rózsát valóban megérintheti a világosság, a rózsa érzékeny erre és reagálni képes. A rózsa egy nyugvó kezdet, amelynek alapján az isten-fiaság valóra válhat. Ezt a kezdetet össze kell kapcsolni az igazi, eredeti életterülettel, a halhatatlanság területével. A rózsát fel kell szabadítani a transzfiguráció keresztútjával. Ez a régi, azaz mai ember, a dialektikus életterület erőiből álló ember kicserélését jelenti, teljesen új jelenségre cserélését jelenti, mely aztán az isteni életterület erőáramaiból épült. Ez olyan folyamat, amelyet lépésenként lehet kivitelezni. Ezért is beszélünk az ösvény bejárásáról, vagy a rózsakereszt útjáról. Ez az újjászületés folyamata! Ezt a művet Krisztus elejében kell elvégezni. Ez az erő az egyetemes életnek egy elektromágneses ereje. Aki ezen az úton jár és véghez viszi, az egy Rózsakereszt Krisztián. A múltban is, meg ma is. Akkor mondhatjuk, hogy rózsakeresztesek vagyunk, ha az ösvényt végigjártuk. Rózsakereszteseknek készülünk, ha ezt az ösvényt elkezdtük. Aki ezen kezd járni, az persze különböző tapasztalatokat tesz. Számára az is nagyon fontos, hogy tapasztalatai és ezeknek következményei igazak-e, megfelelnek-e az ösvénynek és mindennapi reagálásaik folytatottan helyesek-e. És az a helyzet, hogy az út bejárásával próbálkozó tanuló tapasztalatait és eredményeit valóban lehet úgy ecsetelni, hogy azok Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzőjében leírt tapasztalatainak felelnek meg.” Aki ezt az utat nem akarja bejárni, az ennek a műnek a tartalmát nem érti meg. Csak annak tárul fel, aki maga is a könyvben leírt tapasztalatokat teszi. A leírások a kívülállónak leplezettnek tűnnek. Aki azonban Rózsakereszt Krisztián útján jár, az nyíltan látja őket; a tapasztalt ember számára igazolásokról, bizonyítékokról van szó.

Fel lehetne tenni a kérdést, hogy akkor van-e értelme azokkal is beszélni erről, akik még nem rendelkeznek ezekkel a tapasztalatokkal A válasz; ezek a könyvek az ösvény kulcsai. Aki tudatában van annak, hogy kulcsot kapott, az a hozzá tartozó ajtó létezését is sejti. Ahol ajtó van, ott aztán ház is van. A ház az emberiség háza, amelyet Krisztus „ Atyja házának nevez, amelyben sok lakás van”.

Az alkémiai menyegző annak a tapasztalatát írja le, aki útra kel e ház felé és el is jut oda. C.R.C. ennek a példája; megkeresi és bejárja ezt az utat. Erre bizonyos tekintetben alkalmasnak kell lenni. Az első könyv, a Fama Fraternitatis leírja hogyan akarja C.R.C. szerzett bölcsességét és nem anyagi kincseit mindenkivel megosztani, aki szóba jöhet erre. Ezeket nevezi „Európa tudósainak”. Bármilyen bölcsek is azonban ezek a dialektikus élet mértéke szerint, a Gnózis mélységes bölcsességét nem képesek felmérni. Ezért C.R.C. testvéreivel más módszerhez folyamodik. A „betegek gyógyításának” szentelik magukat. Ez párhuzamot von az evangéliumokhoz. Krisztus első parancsa: hirdessétek az evangéliumot. Ezt C.R.C. teszi is kezdetben. Fáradozása, kincseinek és a bölcsességnek felajánlása azonban nem terem gyümölcsöt kortársainak értetlensége és belátásuk hiánya miatt. Ez mindig is így volt a történelemben. Csakis az elegendő tapasztalattal rendelkező ember képes hozzáfogni az ösvényhez és megérteni az utasításokat. Ennek a világnak a bölcsei legtöbbször vajmi keveset értenek meg az egyetemes igazságból. Ezért választ C.R.C. testvéreivel más módszert. Nekilátnak a második parancsolatnak megfelelő tevékenységnek: Gyógyítsátok a betegeket.

A betegség itt nem annyira testi fogyatékosságot jelent, mit azt. hogy a mai ember nem egyezik meg alapvető rendeltetésével, nem válaszol Isten hívó hangjára. Akik a természetrend nyüzsgésébe merülnek, a természetrend útját követik, kizárólag ideiglenes létünk céljaira törekednek, azokat betegeknek kell tartanunk. Az Élet Szerzetének megbízása, a betegek gyógyítása ezért áll fenn már az idők kezdete óta. A rózsakeresztesek gyógyulást hoznak mindazoknak, akik szinte szomjasan kémlelik annak a lehetőségét, hogy az istenrendtől való elválasztottságot megszüntethessék; gyógyulást hoznak az anyag és a szellem minden területén. A rózsakeresztesek az emberi elsüllyedtség meggyógyítására törekednek, mondja a Fama, mert ez a betegség az ember tudatlanságának következmény e. A rózsakereszt első célja tehát az új lélek újraéledése és megszületése, amelyet a Gnózis, vagyis az Atyától és az Atyánál lévő ismeret visz véghez. Ha a keresztút bejárásával a lélek tudatossá válik és újra átveszi az ember életének vezetését, akkor eltűnik minden betegség, minden emberi elmerültség és elkezdődik az ember helyreállítása. Csakis ekkor beszélhetünk majd az Atya házához való visszatérésről. Csak ekkor kezdődik a hazaút.

Így érti a rózsakereszt minden idők isteni megbízását, a betegek gyógyítását, mely közvetlenül az evangélium hirdetésének feladatát követi. Nem lehet csupán prédikálni: az evangélium hirdetése nem elegendő. Az igazi rózsakeresztes, az igaz keresztény a tett embere, munkához is lát, gyógyítja a betegeket, ahogyan Jézus ment beteget és vakot gyógyítani, megzavarodott szellemeket kiűzni.

A feladat, amelynek C.R.C. és testvérei szentelték magukat, azt is tartalmazza, hogy az ige kivitelezőiként bevetették erejüket a nagy üdvözítő műért, mely a világ elesetteit felegyenesíti és az emberiségnek meg akarja mutatni igazi rendeltetését. Persze aki vállalja ezt az üdvözítő munkát, annak magának is az ösvény, a keresztút bejárásával kell foglalkoznia, azaz a transzfiguráció folyamatában kell állnia. Az embert minden időkben, manapság is az igaz élet útjára utasítják a kereszt útján, amely a feltámadáshoz vezet. Ezt a segítséget küldi nekünk az Atya!

 

Az épületen változtatni

A kiáltványok, az iratok leírják, hogyan végezte C.R.C. a megmentő munkát testvéreivel. Az ő munkájukat napjainkban is végzik, s most is a kereszt (mely a személyiség jelképe) és a rózsa jegyében végzik (amely a rózsakereszt tanulójában jelen lévő és hatásos isteni szeretet jelképe). A szeretet az, amelynek erejében C.R.C. is végezte a munkát. A Fama Fraternitatisban furcsa leírás ecseteli, hogyan találták meg utódai ebben a sírboltban százhúsz év múlva C.R.C.-t teljes díszruhában, szépségében és élő valóságban. Csakis a jó építész – mondja a Fama – képes megtalálni a sírboltot és belépni oda. Mit jelent mindez? Csakis a kiképzett, nagy tudással és lelkesedéssel szorgoskodó építész, aki változtatni akar a saját épületén, képes megtalálni C.R.C. atyánk-testvérünk sírboltját. Csak az ilyen ember találja meg Jézust a feltámadás reggelén. Ha mi is nagy erőfeszítéssel építkezünk a saját épületünkön, ez a mi személyiségrendszerünk és azon fáradozunk, hogy az istenrendtől való elválasztottságot és az elmerültséget megszüntessük, akkor leszünk képesek megtalálni C.R.C. rejtett sírkamráját és tudunk majd belépni oda. És a pompás boltozatban ott van C.R.C. ép teste folttalan állapotban. A boltozat a megtisztított mikrokozmosz jelképe, amelyben újra meg lehet találni a mennyei embert, a Másikat. A jelölt, akinek szabad belépnie a sírboltba, az ösvény bejárásával megtisztította mikrokozmoszát minden dialektikus tisztátalanságtól. A dialektikus életterülethez fűző kapcsok elszakadtak. Helyreállította a kapcsolatot a tiszta Krisztuserővel, így kap mindenki alkalmat C.R.C. követésére. Rózsakereszt Krisztián egyrészt az elé a rejtély elé állít minket, hogy ki volt ő és élt-e valóban. Másrészt azzal a valósággal szembesülünk mi, akik a követői akarunk lenni, hogy élményeit a saját lényünkben kell megtapasztalnunk és átélnünk. Akkor ugyanis mi is rájövünk utunk kezdetén, mint Rózsakereszt Krisztián, hogy legnagyobb tudásunk az a felismerés lesz, hogy magunktól semmit sem tudunk.

Az új lélek tudatossá válása

 

I. Megszabadulás belülről

Egy szellemi iskola a mi világunkban a kereteken kívül eső intézmény, mert tanulóival olyan célra törekszik, mely az emberiség nagy részének a céljaival semmiképpen sem egyeztethető össze. Ez egy nem ebből a világból való birodalom. Lakosai a világban vannak ugyan, de már nem ebből valók. Ez olyan életcél és életlényeg, mely a kizárólag az anyagra és ennek jelenségeire irányuló ember számára teljesen idegen.

Az isteni megnyilvánulás tervében és a mentő tervben azonban egy szellemi iskola a legtermészetesebb dolog, amit csak el lehet képzelni, sőt az ember mai állapotában elengedhetetlenül szükséges. E terv szempontjából a dialektikus ember törekvésének célja elérhetetlen, amit vár az élettől, az teljesíthetetlen, tökéletességhez soha sem vezethet.

Egy szellemi iskola azonban a világon csak azért képes működni, mert az ember két természetből összeillesztett lény. A természetes törvényszerűségeken és lehetőségeken felül érő célkitűzés és várakozás teljesen lehetetlen lenne, ha az ember kizárólag az ismert természettől való lenne. Ha egy lény egy másik természet létezését lehetségesnek tartja és emiatt belső ösztönből vágyik arra, akkor lennie kell őbenne valaminek, ami számára a másik természetről ad hírt, arra irányuló vágyat kelt és ezzel egészen más sugárzásokat szabadít fel. Ha méghozzá a lény ebben a magasabb, másik természetben részesülni is akar, akkor birtokolnia is kell valamit belőle, hogy egyáltalán megteremthesse a kapcsolatot vele. Két természetnek az alapvető jelenléte tehát minden transzfigurisztikus törekvés előfeltétele.

Az ember azért fordul egy szellemi iskolához, mert kutat és az iskola tanítása és kisugárzása, légköre vonzza. Az egyiknek ez tudatos, a másiknak kevésbé. De a mai Szellemi Iskola minden tanulója kutatott, keresett, és úgy találta, hogy az Iskola csatlakozik belső vágyához, mely őt hajszolja. Elmélyül az Iskola irodalmában, látogatja az összejöveteleket, konferenciákat és szolgálatokat, s így újra meg újra összeköttetésbe kerül az Iskola központi sugárterével. Életét ezekhez a sugárfeltételekhez szabja. A két természetrend rejtélye persze ezzel még nem oldódott meg. A tanuló a transzfigurisztikus tan előjelei mellett él. Emellett természetes életet, természetlétet is folytat, mert olyan ember, aki a bukott természetrendből származik és mind a durva anyagi, mind pedig finom anyagi formáihoz szükséges erőket ebből meríti. A transzfiguráció személyiségcserét jelent. A mikrokozmoszban azonban a régi természet személyisége még nem cserélődött újra. A tanulót azzal bízzák meg, hogy végezze el ezt a misztérium magnumot. Tanulóságuk folyamán bizonyára sokan foglalkoztak a kérdéssel, hogy ezt a folyamatot képesek-e lerövidíteni. Igen is meg nem is. Ezt a folyamatot kívülről csaknem lehetetlen befolyásolni és a dialektikus személyiség sem kezdeményezheti. Ugyanis valami más is kell ehhez, ami tapasztaló, értő, sőt elszenvedő alanyként hozzátartozik: az ember lelke. De nem minden lélek alkalmas erre: csak a különös lélek. Hogyan keletkezik az ilyen lélek, hogyan észlelhető, hogyan nyilatkozik meg? Ha az ember kizárólag a természetes életre irányul, nem is gondol magasabbrendű életlehetőségre, sőt ilyet el sem tud képzelni, akkor olyan lélek alakul ki, mely csakis a dialektikus világ erőivel és sugárzásaival van kapcsolatban. Reggeltől estig csak a számára ismert, természetes életre gondol. Ennek megfelelően érez és cselekszik, tudatának tartalma teljesen erre hangolódik és erről tanúskodik is. Ha azonban valaki nincsen megelégedve a dolgok általános menetével, nem azért, mert a dialektikus világgal elégedetlen, hanem mert ez a világ belső szükségletét nem képes fedezni, belső vágyakozását nem képes csillapítani, akkor ennek az az oka, hogy a dialektika mellett őbenne másik természet is létezik. Ez a másik természet megérinti az ő gondolkodását és tudatát valami egészen mással befolyásolja. Az ilyen embernek hasadt lelke van, melyet egyrészt az anyag világa, másrészt az isteni szellem világa befolyásol és alakít.

A lélek a fogadó, tükröző, észlelő és feldolgozó elv, a nyers anyag és az őt meghatározó sugártér közötti közvetítő. Ha azonban, mint a mi esetünkben, két teljesen ellenkező fajtájú sugártérnek van kitéve, akkor a két állapot között ide-oda hányódik egyszer ez, másszor az az oldal vonzza. A lélek tehát csakis a saját mikrokozmikus szellemmagja alapján képes valami mást is észlelni a közönséges természeten kívül. Ennél az észlelésnél pedig a Szellemi Iskola gnosztikus erőtere a transzformátor állomás, az átalakító szerepét játssza.

A Szellemi Iskola arra céloz, hogy az egyetemes tan közvetítésével segítsen az embernek mindezt világosan felismerni, a szükséges következtetéseket levonni és ennek alapján életvitelét meggondolni. Aki azonban ezt a lelki törekvést, a lélek ösztönző törekvését még nem ismeri és a Szellemi Iskola által hirdetett tanokat csak az értelemmel, vagy misztikusan fogja fel, vagy az Iskola tekintélye miatt fogadja el, annál nem keletkezik új lélek. Annál csak normálisan megváltozik, vagy kitágul a dialektikus tudat, azaz a természet lélek. Ezért egy szellemi iskola sikeres tanulóságának az az egyik leglényegesebb szempontja, hogy a tanokat egy új, magasabb szinten rezgő lélektudat, a felébredt szellemszikra-atomból kifejlődött lelki tudat alapján fogja fel, értse meg és dolgozza fel. Mivel azonban ebben a testi személyiség tudati képességei is részt vesznek, mert kezdetben más nem áll rendelkezésre, a Szellemi Iskola tanaiból csak annyit lehet megérteni, amennyit ezek a képességek megengednek. Azért mondja a Szellemi Iskola, hogy a személyiséget meg kell változtatni, transzmutálni kell, hogy jó szolga legyen a lélek házában, a mikrokozmoszban. A személyiségnek tehát fel kell ismernie, hogy az egyetemes tant nem szabad dogmatikusan értelmeznie és alkalmaznia, mert minden értelmezésnek, minden magyarázatnak minden pillanatban helyet kell tudni adnia a tudatossá válási folyamat következő lépésének. A személyiségnek mélységesen tudatában kell lennie, hogy mind az új lélek számára, mind pedig a szolgáló személyiség számára is a hermészi törvény érvényes: „Mindent átvenni, mindent elbocsátani, s ezzel mindent megújítani”.

A lélek felvételi folyamatának nem szabad megállnia, mert akkor megkristályosodik. Az új léleknek éjjel-nappal a megújulásban kell élnie, ha olykor csak a tudat hátterében is. A személyiségnek nap mint nap azt kell tanulnia, hogyan teheti magát még hasznosabbá, hogyan szolgálhatná a folyamatot eredményesebben. Ha bizonyos életmódot tennének törvénnyé és eszerint élnénk, akkor a lélek nem tehetne élő tapasztalatokat többé!

A transzfiguráció ösvénye élő ösvény, amelyet minden pillanatban tudatosan kell tapasztalni, átélni, bejárni, a jelen pillanat követelményei szerint. Ahogyan azonban a múlt egyetlen tényezőjéhez sem szabad ragaszkodni, úgy az ösvény egyetlen tényezőjét sem lehet kihagyni. Éppoly kevéssé képes ezen az úton minket más valaki megajándékozni egy lépéssel. Csakis a saját tapasztalat, a saját élmény, a saját építmény és a saját vívmány, győzelem képez igazi értéket. Az új lélektudat az egyetlen valóság, az új életvitel számít, csakis az szükséges, hogy az ember nap mint nap a szellemlélektér erőiben lélegezzen.

Aki ezt megérti, az azt is belátja, hogy a transzfiguráció ösvényét az embernek önmaga vezetése alatt, saját tekintélyeként kell bejárnia. Olyan ösvény ez, amelyen belülről jövő sugallat sürget tovább. Kívülről semmi sem kényszeríthet új lépésre; ez lehetetlen és nem is vezethetne megszabadító eredményhez. Aki valóban erre az ösvényre tér, az ezen teljesen önkéntesen jár, mert megérti a vele kapcsolatos követelményeket és örömmel és önkéntelenül teljesíti, amennyire egyáltalán mindenkor hatalmában áll. Minden más értelmetlen és reménytelen fáradozás lenne. Aki így áll az új lélek élményben és léleknövekvésben, lelki gyarapodásban, az önkéntelenül is beilleszkedik a Szellemi Iskolába, a csoportba, anélkül, hogy ezt akarattal, vagy megfontolásokkal kellene kieszközölnie. Éjjel-nappal egységben éli tanulóságát, s így részesül az élő test kegyelemadományaiban.

 

II. Minden kötöttséget megszüntetni

A mikrokozmoszban lévő örök alakot életre kell kelteni, a dialektikus személyiségnek pedig – a Szellemi Iskola ezt erősen serkenti – intelligensen együtt kell működnie ezen. Végül is a személyiségnek fogyatkoznia kell, hogy az istenterv szerinti örök ember élhessen. Ha a szellemszikra-atomot eltalálják a gnosztikus sugárzások, és az ebből áradó rezgések képesek elérni a személyiség szívét, akkor a dialektikus személyiségnek reagálnia kell erre. Ha ez a reagálás pozitív, akkor a személyiséget – ahogyan ezt a klasszikus rózsakeresztesek nevezték – lángra lobbantotta Isten szelleme. A jelöltet ez annak a keresésére ösztönzi, ami belül megérintette őt. Erre a keresésre a Szellemi Iskola az egyetemes tannal és az abban ható erővel válaszol, s a keresést a helyes irányba tereli. Ezekben a kezdetekben a tanulóban legtöbbször boldogságérzet keletkezik, mert amit belső sugallatra keres és részben tudásként erősödött meg benne, arra választ és igazolást kap.

Ha a fejlődés következetesen ebben az irányban haladna, akkor az új lélek születéséhez vezető ösvényt aránylag hamar be lehetne járni. A folyamatban azonban a természetes tudatból és érzésekből, valamint emberekhez és társadalmi viszonyokhoz fűző tényezőkből eredő zavarok keletkeznek. A tanuló múltja is nagy szerepet játszik ebben. Ha ezeknél kellemetlennek érzett kötöttségekről van szó, akkor a további fejlődés ebben az időszakban is a valóság talaján halad, ha olykor a hangulat ingadozása jellemzi is. Ha viszont kellemes kapcsolatokról van szó, például vérbeli vagy vallásos kötelékről, akkor a dolog nehezebbé válik. A legnagyobb nehézségek azonban a tanuló dialektikus személyiségének ötleteiből, várakozásából és az aurikus lényben lévő karmájából fejlődnek ki. Az ösvényen valamilyen formában beleütközik ezekbe az akadályokba. A személyiség kezdetben megpróbál sok tekintetben kiegyezni, valami középső utat választani. Ezen kívül világosan megmutatkozik az énlény elnyomhatatlan hajlama. hogy az örök létet magának hódítsa meg, maga váljon az új emberré. Ezt a rögeszmét azonban az Iskola tere hamarosan lerombolja. Ennek a kezdeti időszaknak a csalódásai és a kijózanodás után a személyiség, mely ezt a leckét megtanulta, egészen más feltételek mellett lép be újra a megváltozás folyamatába. A transzfiguráció egész folyamata, mint a fentiekben mondtuk, csakis abszolút önkéntes alapon lehetséges. A tanuló talán furcsállja, hogy akkor a Szellemi Iskola bizonyos előkészületek után miért állít fel követelményeket, például vegetáriánus életmódot, a szeszesitalról, dohányról és drogokról való lemondást és minden más vallásos kötöttség és tagság megszüntetését. Ezeknél külső alapokról van szó. Aki nem képes néhány egyáltalán nem létszükségletet képező dologról lemondani, az még nem érett erre a döntésre, az még a régi, nem érett az újra. A Szellemi Iskola követelménye a legkisebb fokot, az ösvény minimális követelményét képezi. Aki ezeknek nem tesz eleget, azt a Szellemi Iskola semmiképpen sem tudja továbbvinni a következő fokra.

Ha a tanuló felismer egy belső szükségletet, akkor önkéntesen vállalja az új életmód következményeit is: vállaira veszi a keresztet. A Szellemi Iskola senkit sem kényszerít a belépésre, a tanulóságra, s így ezeknek a feltételeknek a betöltésére sem. Ha helytelen meglátások, tehát rögeszme, kritika és ellenállás, vagy túl alacsony tudati színvonal fejlődik ki ebben a testben, akkor a dolgok ezt megsebzik, sértik, s így a Szellemi Iskola céljának az elérése kétessé válhat. Az Iskolának tehát szüntelenül vigyáznia kell arra, hogy ez a helyzet ne álljon elő. Alapjában véve ezért is nem tarthat az Iskola előkészítő időszaka túl hosszú ideig. Ha valaki bizonyos idő leforgása alatt nem halad át a kezdő fejlődésen, amivel hozzáigazodhat az Iskola élő testének aktuális állapotához, akkor ezek a követelmények jelenleg nyilván túl nehezek az ő számára és jobb lesz, ha valami általánosabb tagságra korlátozza magát. Később talán mégis megerősödik és megtalálja a tanulósághoz vezető utat

A nagy változások időszakában élünk, amelyben mindenkinek be kell mutatkoznia. A világ gyorsan változik. Alapvetően új szerkezet jelenik meg, olyan változás, mely forradalmi méreteket kezd ölteni. A haladó erők megerősödtek és küzdenek a maradi erők ellen. A helyzetek kiéleződnek. Ezt a misztériumbolygók besugárzásaira adott válasznak vehetjük. A „Dei gloria intacta” című könyvben azt írja Jan van Rijckenborgh:

„A földi természetben három embertípust ismerünk, mely megkísérel reagálni az uránuszerőre.

Az egyik típus minden szabványt, szabályt és törvényt elutasít, ami ezt a világrendet többé-kevésbé egyensúlyban tartja és lénye jellegétől függően felelőtlen módon új utakat erőszakol ki.

A másik típus a földi altruizmus (önzetlen áldozatkészség) minden formáját alkalmazza, de vigyáz arra, hogy maga ne húzza a rövidebbet.

Harmadszor pedig van ezen a világon egy tettre kész felebaráti szeretet, mely olykor nagyon misztikus és magasztos, és nagy mértékű önmegtagadást tanúsít, de teljesen kísérleti és a vízszintes síkon mozog.”

Napjainkban mindenütt erősen vágynak a szabadságra. Amit évtizedekig elnyomtak, az előtör, egész népeknél és egyedeknél is, az egész világon, keleten és nyugaton is. Sok tanuló életében is történnek nagyobb változások, amelyek gyakran heves reagálásokat vonnak maguk után. Az embereknek nehézségeik támadnak egymással és nem tudnak közös nevezőre jutni. Csalódások buggyannak elő a Szellemi Iskolával kapcsolatban is. A dialektikus üledék sok helyen felkavarodik. E kavarodás és események közepette élünk. Hogyan birkózunk meg velük, hogyan akadályozzuk meg, hogy ezek a befolyások veszélyeztessék az igaz élethez vezető ösvényünket? Szögezzük le: ahol a természetember önuralom nélkül, féktelenül érzékenyen reagál, ott az új lélek nem képes kibontakozni. Ahol a természetember porondra száll úgynevezett jogaiért, ott a magasabb lélekelvnek hallgatnia kell. Ha a tanuló elhagyja az én lebontásának ösvényét, akkor az új élet káprázat marad számára. Itt valaki azt az ellenvetést tehetné: hát hagyni kell, hogy a világ tetszése szerint járjon el velünk? Bizonyára nem. Ha valóban szükség van arra, akkor a tanuló is nyugodtan és határozottan kifejezheti az igényeit és utalhat az ő jogaira. Apróságoknál azonban ilyesmire nincsen szükség. Mindenekelőtt arra kell ügyelnie, hogy belső egyensúlya, lelki egyensúlya ne zavarodjon meg és irányulását ne cibálják le a közönséges dolgok vízszintes síkjára. Mert a tanuló olyan lelkiállapotra törekszik, mely az örökkévalóság erőiben nyilvánulhat meg, olyan életre, mely nem ebből a viIágból való. Ilyen helyzetben szükséges-e valóban, hogy belevesse magát a dialektikus természeterők forgatagába, amelyet a misztériumbolygók hatása hívott fel? A tanulónak ugyanis megvan a lehetősége arra, hogy ezekre az erőkre egészen másképpen reagáljon: az istenterv szándéka szerint. Mert ezeknél végeredményben segítő sugárzásokról van szó. Aki egy vitás ügyben elhatározza, hogy semmire sem tart igényt, az abban a pillanatban megszabadult, viszálymentes lett, ami az új lelke javára válik. Aki sokat igényel, sokat akar, az maga kötözi magát az igényelthez, hogy megkapja-e vagy sem. Aki valamire minden eszközzel görcsösen és makacsul törekszik, az végül megbetegszik, mindenekelőtt lelkileg. Ezt nap mint nap megfigyelhetjük. „Vigyázz és cselekedj intelligensen!” – mondják a Szellemi Iskola tanulójának. Ha ezt a tanácsot megfogadja, akkor képes mindenkivel békességben élni. Visszavonul a dialektikus csatatérről és újra meg újra az új lélek fejlesztéséhez fordul. Az ilyen tanuló találkozni fog a magasabb uránuszerővel, amelyről Jan van Rijckenborgh a következőket mondja: „Az uránuszhetes kör ereje, lénye és a képessége mindent szeretni, egészen más rendszerhez tartozik Ez az eredeti alkotás megelevenítő, mindent megújító ereje, mely sohasem túloz, sohasem kísérletezik és a biológiai éntudatnak semmilyen tevékenysége sincsen benne, mert az erre az erőre nemesedett embernek nincsen már olyan öntudata”.

Jézus Krisztus Pilátus előtt

 

Mióta az eredeti ember kibukott az isteni életterületről, az Élet Szerzete mérhetetlen fáradozással arra akarja hajlamossá tenni, hogy önkéntesen térjen rá a visszavezető útra. Ez a fáradozás az anyag területén szellemi iskolák alakításával jut kifejezésre, amelyeknek a mai napig is azt a feladatot kell betölteniük, hogy a hajlamos embert segítsék és ösztönözzék megszabadító ösvényén.

 

Aki azonban a megváltásért küzdött e természetrend lehorgonyzó erőitől próbált megszabadulni, annak az útja gyakran nagyon fáradságos volt és néha kudarcba is fulladt. A leghíresebb példa erre Ágoston egyházatya.

  1. sz. 4. századában 9 évig a manicheusok szerzetének tagja volt, mely akkoriban hatalmas, üdvöt hozó erőt fejtett ki.

Ágoston azonban nem volt képes a megszabadulás útjának leglényegesebb elemét magáévá tenni: amely az embert a szívében rejlő isteni vetőmag miatt arra rendelteti és olyan helyzetbe hozza, hogy egy transzfigurisztikus folyamat segítségével a szunnyadó istenfiát életre keltse s emiatt részesüljön az isteni életterületben. Tanulósága így bizonyos ponton megrekedt, bizonyos ponton vesztegelt és kételye gyűlöletté vált azzal a tannal szemben, mely kétségtelenül nagy személyes képességeit semmibe vette, így végül a manicheusok véres üldözőjévé tette magát.

  • Ahogyan akkoriban, a rózsakereszt Szellemi Iskolájában a mai tanulónak is néha azt kell megállapítania, hogy tanulósága nem halad. Így ma is előfordulhat, hogy kételyek keletkeznek: alkalmas vagyok-e az ösvényre?
  • A Szellemi Iskola sürgető ösztönzése nem erőltet-e engem túlságosan?
  • Nincsenek-e más utak is, amelyeknek ugyanaz a céljuk, de nem ilyen radikálisak?
  • Biztos vagyok-e egyáltalán, hogy az Iskola tanítása az egyetlen igazságot közvetíti, amit éppígy állítanak magukról más csoportosulások is? Az ilyen tanuló aztán nagy gondolati tevékenységet fejleszt ki. Sokat olvas. Olvassa az Iskola irodalmát is, meg más ezoterikus irodalmat is. Összehasonlítgat, megfigyeli tanulótársait és az Iskola külső művét. Képes lesz-e így legyőzni kétségeit és tisztázni problémáit? Sikerül-e áthatolnia az egyetlen igazsághoz, hogy ennek alapján pozitív döntésre juthasson tanulóságával kapcsolatban?

 

Igazság

Mi az igazság? Bizonyára ismerik ezt a klasszikus kérdést a jánosevangéliumból, amelyet Pilátus szegezett Jézus Krisztus mellének. A kérdező a leghatalmasabb földi uralkodó, Tibérius római császár helytartója volt abban az országban, amelyben Jézus, a Krisztus, bontakoztatta ki tevékenységét. A földi hatalomnak a szellemi hatalomhoz intézett kérdése ma sem veszített időszerűségéből. Kénytelenek vagyunk felvetni a kérdést: hogyan lehetséges, hogy az igazság a mi számunkra a mai napig sem derült ki, mindezek ellenére máig sem került napvilágra. Miért van a világon máig is nézeteltérés, viszály és ellenvélemény, holott Jézus Krisztus és az emberiség sok más nagy tanítója tanúskodott az igazságról, holott az „igazság” szó csak a mi szentírásunkban, a Bibliában több mint százötvenszer fordul elő, holott több mint 2000 éves egyházi és még hosszabb ezotérikus hagyományra tekinthetünk vissza? Az abszolút isteni igazság elrejtőzik az önmagát érvényesíteni akaró, tudományával és képességeivel kérkedő földi ember elől, az ember bárhogyan is szeretné megkaparintani. Az embernek keserű tapasztalatok és az önfeláldozásra való hajlam révén kell ránemesednie, ha az igazságban részesülni akar. Az igazság keresése, ha jól értjük, ugyanakkor Isten keresése, a tökéletesség, örök állandóság és korlátlan érvényesség keresése, amelyet a földi ember fájdalmasan hiányol. Aki csak az ő igazságát keresi, a számára kellemes igazságot, az sohasem fogja megtalálni az egyetlent. Legyünk tudatában, hogy az igazságnak gondolkodás vagy filozófia révén megkísérelt elnyerése, elnyerésének a kísérlete olyan idős, mint maga az emberiség: de ennek a kísérletnek mindig is kudarcot kell vallania Az igazság ugyanis nyilván kivonja magát minden fogalom szerinti meghatározás alól, kisiklik az emberiség kezei közül, minden fennkölt küldött ellenére újra meg újra, sőt, minden észen túlér. Mert a világ bölcsessége bolondság Isten előtt, ahogyan Pál mondja. Az emberi ész végeredményben tanácstalanul áll az egyetlen igazság előtt, ahogyan Pilátus mutatkozott tehetetlennek és értetlennek a Krisztuserővel szemben, mert a Krisztuserő nem ebből a világból való.

Az Úr-Jézus azonban világosan megmutatta az irányt, hogyan juthatunk ki a kétség állapotából, és hogyan tehetünk szert biztonságra: „Én vagyok az út, az igazság, és az élet.” Jézus, mint a Krisztusszellem viselője, tehát mint istenfia ezzel önmagát, azaz az ő létállapotát nevezi az igazságnak. Ez az állapot ugyanakkor a földi személyiség feláldozásának az útjával van kapcsolatban, amelyre felszólít minket: Add el mindenedet, és kövess engem! És ez a létállapot kapcsol össze minket az igazán isteniség életével, a mindenségakarattal örök összhangban. Pontosan ezt az utat járja be a Szellemi Iskola is a tanulóival. A tanulóság folyamatszerű menetében mindenünket oda kell adnunk, a legkedvesebbet is: művelt személyiségünket, ennek minden eszményi és eltúlozott elképzelésével együtt. Mindezt le kell adnunk, mert végeredményben mégis földi, ebből a világból való és csak akkor leszünk képesek a Krisztuserőben és a Krisztuserőből élni, ha minden világit kiürítettünk magunkból.

És újra meg újra a bennünk lévő közvetítőre terelik a figyelmünket, mely lehetővé teszi számunkra a Krisztuserővel való kapcsolatot, ha hajlandók vagyunk lényünket megnyitni számára; akkor ugyanis meghalljuk a hangját magunkban. Plátó kortársa, a görög filozófus és fizikus, Archimédesz a mechanika egyik felismerését a következő képletben foglalta össze: „Adjatok nekem egy fix pontot a világon kívül és én ezt a világot kiemelem a sarkaiból!” Ezzel egy ősrégi üdvtitkot hirdetett. Az erő, mely segít legyőzni a földi természetet, ezen kívül fekszik; ez a pont nem található ebben a természetben, de hatásával behatol ide. Ez az archimédeszi pont az isteni érintkezési pont a szívszentélyben, amelyet a rózsakereszt Szellemi Iskolája szellemszikra-atomnak, vagy rózsabimbónak nevez. Ez csakis az isteni Napfényben bontakozhat ki és fejtheti ki erejét.

Ameddig gondolkodási képességünket nem a szívben lévő sugárerő világosítja meg. addig ez egy Pilátus, aki nem a kiválasztott népből származik, aki a Krisztust nem ismeri fel, holott ott áll előtte, aki az igazság után kérdezősködik, de nem képes hozzájutni és emiatt végül a Krisztus ellen kell döntenie.

Az igazságot meg lehet tudni most és itt. Ha Gnózis megérint minket, akkor keresők és zarándokok leszünk az önlegyőzés ösvényén. Mint személyiségeknek, egyetlen kötelességünk van, s ezt növekvő önismeretünkkel teljesíthetjük is. Félre kell lépnünk, helyet kell adnunk, meg kell nyitnunk magunkat az isteni sugárerőnek.

És mint valami újraélesztésnél, ez a megnyílás új lélegzési folyamathoz hasonlít. Az új erőket oxigéndús levegőként lélegezzük be, mialatt a régi, elhasznált szénsavas levegőt ki kell lélegeznünk. A tiszta, isteni éteráramlatokat, az élet mannáját is csak akkor vehetjük magunkhoz, ha előbb – az ígéret földjére irányított pillantással – kiürítjük magunkból ennek a haláltermészetnek mérges étereit. Szóval a szív üdvrevágyásának ösztönző hatására mindazt oda kell adnunk, ami régi természetállapotunkat képezi és fenntartja, minden földre irányuló gondolatunkat, vágyunkat, érdeklődésünket és szokásunkat tehát.

Ha és amennyiben ilyen módon kiürítettük magunkból önfenntartásra törekvő természeterőinket, úgy és akkor leszünk képesek folyamatszerűen felvenni az új, igaz életből jövő erőket. Így válunk keverőedényekké, a laboratórium lombikjaivá, amelyek egyre tisztább erőkkel telnek meg, míg teljesen tele nem lesznek az élet vizével.

A fény az emberlényben

 

Szüntelenül földi valóságunk, lényünk határaiba ütközünk. A világot megpróbáljuk erőszakkal megragadni, megérteni, csakis boldogságra, örömre és nyereségre törekszünk, cselekvésünk a gondolatok és érzések rabszolgája, s mint ilyen, feldúlja a világot.

 

Gondolkodásunk azonban becsap és megzavar minket. Kívánságaink elfoglalnak, leigáznak és elhasználnak minket. Foglalatoskodásunk és nyüzsgésünk semmit sem mozdít a világon, mégis benne merül ki és elnyű minket. A sors és ennek törvényei hajszolnak, fáradságosan oktatnak, ami ennek ellenére újra meg újra csalódással végződik. Mégis minden törekvés újra meg újra a világban próbál gyökeret verni.

A világ pedig – úgy tűnik – védekezik. Akadályokat tornyosít lépten-nyomon: kételyt, aggályt, betegséget, halált. Ezek aztán térdre kényszerítenek minket. Egyszer csak végére jutunk. A világ megmutatja korlátainkat. Előfordulhat, hogy ezek mellett fájdalomra ébredünk, ezekbe a korlátokba kapaszkodunk. Itt képesek leszünk első ízben felegyenesedni és megfordulni. Kinyújtózunk, hogy sejtelmekkel teli pillantást merjünk vetni határainkon túlra. Szinte távolból megpillantunk egy egészen más világot, az örök, isteni rend határtalan birodalmát és talán rátalálunk egy gnosztikus szellemi iskolához vezető útra. Ott aztán sokat hallunk erről az isteni rendről, amelyet a Szellemi Iskola tanítása egyre közelebb kerít hozzánk, sőt az itt ható világosság a kellős közepébe helyez minket. Itt felkészülhetünk és megnyithatjuk magunkat. Belátásra teszünk szert. Meglátjuk, hogy hívőn a világosságra kell bíznunk magunkat.

 

Egy új szempont

A belátás egy hosszú élet első igazi mérföldköve. Ha ez a kő nem kerüli el a figyelmünket, akkor életutunkon megspóroljuk magunknak a fájdalmas kerülőket, a kívülről ható sors és törvény igáját. Mert megtanuljuk a dolgokat belülről látni. Szemünket akkor nem a korlátozás és fájdalom nyitja meg, hanem belső érzék. Belső törvény tár fel szabadságban új láthatárokat.

Ehhez a meglátáshoz, belátásokhoz, felismerésekhez nem kell többé a szokásos elgondolkozás. Az ember leveti a tarka, túlterhelt, nehéz és elnyűtt, régi ruhát. Szinte vár, míg újat „rendelnek” neki, türelmesen vár és hallgat. Ahol lármáznak, ott nincs nyugalom, aki beszél, az nem hallgathat meg, ha a víz tajtékzik, akkor a fényt nem tükrözheti. Az ember habzón tajtékzó víz. Hogyan is tükrözhetné a tiszta fényt? A víztükröt először ki kell simítani. A lénynek, gondolatéletének meg kell nyugodnia, meg kell tisztulnia, a feszültségeknek el kell simulniuk. Akkor fellobbanhat a világosság: helyreáll a belátás, a világos gondolatok.

Csakis a nyugodt lény kaphat világosságot. Csak a nyugodt lény tükrét fényesítheti és derítheti fel a világosság. És a fény csakis így merülhet le mélyebbre is, ragyoghat be a középig is, hogy azt is megérintse. Ez az érintés a tanulói ösvény második szakaszára utal. Mert megérintettekké is kell válnunk. Az érintés pedig középen a szívben történik.

Ennek következtében aztán, ahogyan az első szakaszon a régi gondolkodás új belátásnak ad helyet, a régi érzés elvonul az új érzés, új átélés elől és tiszta kívánságoknak, vágynak, az üdvrevágyásnak adja át a helyét. Ez már nem a világba mereszti a gyökereit. Megszabadítja magát ezektől az alapoktól, a fényben feloldozza magát a föld alól. Nem kell már neki a fekete föld tápláléka. Minden sietség, mohóság, irigység és harag, minden örömre és hamisított életre törekvés kiderül, leleplezi magát a világosság előtt. A hamis élet kialszik, az igazi megjelenik.

A fény lemerült a vízbe, az életbe. Azt is mondhatnánk, hogy beköltözött a szívbe, helyet foglalt lakóhelyén, itt szinte sajátját vette birtokba. Ez a leírás az isteni szikrára utal. Ezt a szikrát a világosság lángja lángra lobbanthatja és valóban új életre keltheti Ezzel a szívnek egy új hatása született meg. Ennek alapján új módon keresőkké és vágyakozókká válunk. Célunk nem hatalom, boldogság és siker, nem görnyedten állunk a világ törvényének igája alatt, hanem egyenesen állva világosan pillantunk egy mennyei világ magaslataira. „Mert a földi nem tart örökké, ezért nincsen az örökkévalóságban. Ha mennyei lényekről akarsz gondolkodni, akkor mennyei kedélyt kell rávenned erre, mondja Jakob Böhme, arra emlékeztetve minket, hogy mi mindenre képes az ember, ha a szívből indul ki. Emlékezzünk csak: a belátás tiszta gondolatokat keltett, az üdvrevágyás pedig új vágyakozást, fényre törekvést. Vagy: a világosság, a fény rásütött a víz színére, kisimította, megvilágosította a gondolatéletet. Majd lejjebb hatolt a közép felé, elérte, meghatotta és megváltoztatta a szívet.

 

Egészen a tenger aljáig

Ha a víz valóban hagyja, hogy megnyugodjék, ha az ember végre elcsendesedik, akkor a világosság leereszkedik az alapokig, s átsugározza azokat is: saját lényünk alapjainak fel kell ragyogniuk, mert ezekben gyökerezik egész cselekvésünk, eltorzult és elhasználódott cselekvésünk, innen csepegnek érzelmeink és eszméletlenségeink, ősrégi idők szemete és piszka. A mélységből most napvilágra hozza magát, s az ember megpillantja, ha ezt a látványt egyáltalán kibírja – ha nem, akkor felágaskodik, tiltakozik és menekül.

Itt viszont el kell kerülni az újabb felbuzdulást: az ember meglátja ugyan tengere alját, most azonban szinte kimegy a partra és onnan néz bele csendes megfigyelőként, nem nyúl hozzá, az alját nem kavarja fel. Most az egész tengernek mindenestől, ami elsüllyedt benne, teljesen a világosságban kell nyugodnia. Mélységeit akkor nem érinti már áramlat, sem vihar. Az ember nem hajszolt lény többé. Közönséges cselekvésünket régi, fogoly természetünk jellemzi ősrégi énünk kifejezése. Mélyén, mélységeiben ez is találkozik a világossággal, hagyja megvilágosítani és megkeríteni magát és átadja magát. Az egész lény odaadja magát a világosságnak. Ezzel kapcsolatban beszélünk önátadásról. Ez a tanulóság útjának további, harmadik mérföldköve.

Jakob Böhme egyszer égő gyertyáról beszél, melyet saját lángja emészt fel. „A lény elhal, s így kelt világosságot” – mondja. Ezzel a régi természet testének haláláról beszél Ez kiteszi magát a folyamatnak, s szinte lángra lobban. Odaadja magát, kiszolgáltatja magát, s hagyja, hogy felemésztődjön. Feláldozza magát. Csakis az áldozat szítja, táplálja a lángot, mely magasra lobban és messzire világít, az egész lény fényes világosságban ragyog.

Az így előkészült ember egyre jobban levetette régi természetét. Lábát nem veti meg a világban. A világ dolgaiban nem talál támaszra. „Alaposan” megismerte magát, s az isteni rendnek és törvényeinek szenteli magát. Útját a belátás, az üdvrevágyás és az önátadás egyengette. A fény meghódította szívét fejét és kezét, azaz cselekedeteit. Az egész ember új alapokon áll. Benne és belőle új viszony keletkezik, az élethez új módon viszonyul, új készség, új életvitel növekszik. Ez jelzi és jelenti a tanuló-út negyedik szakaszát.

Az új életvitel embere nem keresi a sajátját, az „igazát ezen a világon, sem biztonságot, sem előnyt, sem elismérést, sem a saját üdvösségét. Nem ügyel többé arra sem részletesen, hogy milyen „érdekesek” a dolgok és emberek, hogy jók-e vagy rosszak, gazdagok-e vagy szegények, hasznosak-e vagy haszontalanok. Hanem mélyen belelát az ember alapvető természetébe, tud az ember igazi rendeltetéséről a benne lakó magasabb természet láttán, és kiteszi magát annak. Nem kíváncsi és nem avatkozik mások problémáiba, külsőségek jelentéktelenné válnak. Sőt az embereket nem a „test szerint” ismeri, hanem mindenekelőtt legbensőbbjüket vonja emlékezetébe és fontolgatja, a bennlakó szellemet és a világosságot. Ezekkel, a szellemmel és a világossággal akar, saját legbensőbb lényén keresztül összeköttetésbe lépni. Így találkozik az emberekkel „legbensőségesebben” és igaz-i kapcsolatokat teremt, a magasabb valóság egységét. Sehol sem a magáét keresi, hanem a „másikét”, a benne lévő Krisztusét.

Az ilyen ismeret alapján talán újra felvillan szemei előtt az ember állapota: nem csak a mai. Mert az ember a múltból a mába kanyargó hosszú út jelenleg utolsó szakasza. Ezt az utat maga építgette, maga vágta magának. Ez az út azonban most a másik vége felől kerül a helyes megvilágításba, kiderül az ember eredete és bukása. Azt mondja az egyetemes tan, hogy az ember egykor az isteni világosság és dicsőség tökéletes tisztaságában állt. Azután azonban önfejű lett, ezt a világosságot a saját hasznára akarta fordítani, s így vágott utat az önzésnek, korlátozásnak, nehézségnek és bukásnak. Eredeti, nagyszerű fénylénye elsötétült és összeroppant a saját törekvése súlya alatt, saját önfejűségén és tervein ment tönkre. Ebben a helyzetben van ma is: az önzés rabszolgája a nyakasság igája alatt. Ahogyan egykor, úgy ma is rabolja a világosságot. Csak a visszaélés változatai lettek számosabbak: a fényt tetszése szerint irányítja és összpontosítja önző célok érdekében. Saját ízlése szerint színezi és hatását szétforgácsolja, mert fél a fájdalomtól. Újra meg újra magát akadályozza és újra elbukik. Elkerülhetetlenül be kell látnunk: nem mondhatjuk, hogy az ember bukása mögöttünk van. Minden pillanatban újra megtörténhet és veszélye a jövőben is szüntelenül fennáll. Képesek vagyunk-e ennek igazsága láttán viselkedésünk, életvitelünk mellett kitartani? Vagy újra félelemnek, fájdalomnak és dühöngésnek esünk áldozatul? Emlékezzünk: a világosságban felderül az emberi lény, az ember tudó, ismerő lesz. Lényegét, világát, sőt a világ folyását kezdettől fogva nem akarja már saját erejéből megérteni. Vélekedése, sejtelmei, reménykedése és hajszája lecsillapodott. Ezen felül felismeréseit nem fontolgatja nem siratja, nem hasznosítja és nem leplezgeti, nem raktározza el többé a saját lényében. Nem keres olcsó vigaszt és kikapcsolódást. Megvan a bátorsága ahhoz, hogy ne térjen ki a fájdalom elől, ha mégis keletkezik. Tehát az igazságot és ennek minden következményét nyugodtan elfogadja. Példázatunk szerint odanyújtja a világosságnak, s abban hagyja nyugodni. Belehelyezkedik a nem őhozzá, hanem az isteni hatalomhoz tartozó világosság erejébe. Egész lénye abbahagyja a küzdelmet és megadja magát a ható hatalomnak.

 

Vissza az ősforráshoz

Jakob Böhme ezt a következőképpen fejezi ki: „Nem mintha a teremtmény megragadhatná a saját erejéből, hanem őt ragadják meg, ha akaratát teljesen Istenre bízza”.

Térjünk vissza egy pillanatra példázatunkhoz. A tenger, vagy tó tiszta tükrén, a megtisztult gondolatéleten megjelent a világosság. Kialakult a belátás. A fény emiatt mélyebbre hatolhatott a közép felé. Megérintette és megváltoztatta a szívet, kialakította az üdvrevágyást. Végül lényünk mélyén is fény lett, cselekvésünk alapjaiban, ennek régi természetét teljes mértékben megkerítette, megragadta, s ez, a természet átadta magát: az önátadás. A talajt ez egyengette, hogy a jelölt megkaphassa az igaz életet, s ebből hathasson új emberként: új életvitelben. A tiszta, csendes tükrű tó a világosságot, miután ez megérintette az alját is, visszatükrözi. Egyetlen hullám, egyetlen fodor sem hamisítja, töri meg a fényt. A víz nyugodt. Csendes tükör lett. A tükör, miután megkapta a világosságot és maga is világít tehát a látszatok közepette, a fényt nem raktározza el, hanem visszavezeti, visszaadja, visszatükrözi oda, ahonnan jött, a forrásához, az eredeti dicsőség örök birodalmához A tanuló megtanulhatja, hogyan kell nem a világ folyását, hanem a fény útját a saját lényében követni, ennek engedelmeskedni Nem az elmerülésbe vezető utakat építi többé, hanem feladatának, a bukott emberkép helyreállításának szenteli magát. Így már nem bukhat el. Így már csak emelkedhet.

Így képes az ember vállalni rendeltetését, hogy Isten tervét teljesítse: Istennek adja, ami Istené.

Fama Fraternitatis R.C.

 

Politikai szempontból a római birodalmat ismerjük el, de a Quarta Monarchiát (negyedik birodalmat), a keresztények kormányának és a mi vezetőségünknek.

Fama Fraternitatis

 

 

30. A rózsakeresztesek és a politika

 

A Fama a rózsakeresztesek politikai vallomását és álláspontját is tartalmazza, amelytől sem azelőtt, sem azóta nem tért el a Rózsakereszt egyetlen komoly tanulója sem, s ha Isten is úgy akarja, sohasem fog eltérni. A Fama megtárgyalásánál nem árt, rendünk példájára, ismertetni politikai irányvonalainkat, mert korszakunk viharos mozgalmasságában és feszültségei közepette jó lesz leszögezni álláspontunkat és megmondani, hogy mit vallunk.

Örvendünk is, hogy ezt itt megtehetjük, mert a különböző táborokban, ahol a Rózsakereszt tevékenysége nyugtalanságra adhatna okot, sok helytelen vélemény van forgalomban álláspontunkkal kapcsolatban.

Mit mond tehát a Fama: „Politikailag a római birodalmat ismerjük el, de a Quarta Monarchiát (negyedik birodalmat), a keresztények kormányának és a mi vezetőségünknek.”

Ez a Rózsakereszt politikai vallomása, e misztérium iskola politikai irányzata.

E törvénycikk rövidsége kétségtelenül jó benyomást kelt, s bizonyára sejteti, hogy szfinxszerű külseje mögött mély értelem rejlik, hogy olyan képlettel van dolgunk, amelynek kipuhatolása fontos lehet. Erről szeretnénk ebben a fejezetben levenni a leplet, „Politikai tekintetben a római birodalmat ismerjük el, de a Quarta Monarchiát (a negyedik birodalmat), a keresztények kormányának és a mi vezetőségünknek.” Hogy ne lebegjünk a fellegekben, állítsuk e homályos kijelentés mellé Jézus Krisztus politikai törvénycikkét, melyet bizonyára ismernek: „Adjátok a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené”.

Sokan tartják ezt a Krisztusmondást kora politikai bonyodalmai előli mesteri kitérésnek. Mi azonban kijelentjük. hogy ez egyáltalán nem kitérés. Krisztus itt a keresztények számára egyetlen lehetséges álláspontot határozza meg.

„Add a császárnak, ami a császáré!”

A keresztény misztériumok tanulója ezzel elismer egy fennálló helyzetet, mely természettörvénnyé vált, s amely logikusan igazodik bizonyos faj vagy nép anyagi fejlődési fokához. Ha ezt a valóban fennálló állapotot nem ismernénk el hasznosnak és szükségesnek, akkor hiányos ezotérikus-tudományos belátásról tanúskodnánk. Mert mi, a Rózsakereszt tanulói, ezotérikus vizsgálatunk alapján tudjuk, hogy a dolgok folyásában logika rejlik, s hogy minden nép az ősmúltban fektette le jelene emelkedését és hanyatlását, hogy az egyén és a közösség szenvedésének története van, amiből a beteg állapotok kitörése magyarázható.

Ha betegek vagyunk, átkozhatjuk vagy gyűlölhetjük betegségünket, de ezért még nem fog elmúlni, s számolnunk kell vele. A tanulónak tehát itt is el kell fogadnia a tényeket: nem megadó beletörődéssel, hanem mint Jób, aki a jó mellett a sors csapásait is elfogadja, mert felismeri, hogy következetesek.

„Add a császárnak, ami a császáré!”

Ezzel kapcsolatban bizonyos hálaérzetünk lehet a tény miatt, hogy szabad nép polgárai vagyunk. Értsék ezt jól, mert nem nemzeti öndicséretként mondjuk, hanem csak a tényt állapítjuk meg, hogy ilyen nép tagjaként születtünk. Ha az angol pszichét tanulmányozzák, a francia városokban bolyongnak, a német szervezkedési tehetséget figyelik meg, vagy a nagy szegénységet, mely földünk sok országában tapasztalható, akkor azok csodálatra méltó részletei ellenére mégis meg lehetnek elégedve, hogy ebben az országban laknak. Ha felfedezik, hogy mennyi népet oszt meg a viszály, hány helyen tombol a terror, ahol a szabadságot vérbe fojtják, akkor méltathatják saját országukat, mint a szigetek egyikét az élet hullámverésében.

És nemzeti rajongás nélkül a császárnak megadva, ami a császáré, örömünknek adhatunk kifejezést, hogy a lehetőségek keretén belül a szabadságot becsülő kormányunk van:

„Add a császárnak, ami a császáré!”

Most azonban nyugtalanság bujtogat bennünk, mert nem akarjuk egymást becsapni. Nem akarunk szűkkeblű nemzeti nótát fújni.

Ha a dolgok valóságát el is ismerjük, ha a dolgok menetének természettörvény és alakulási folyamatait el is fogadjuk, s alkalmazkodunk a félreismerhetetlen törvényekhez (ahogyan a Biblia a házasság kozmikus törvények szerinti szentségét tanítja, s mégis adnak válási törvényeket, Mózes az ószövetségben és Pál az újszövetségben), mégsem lesz egyetlen embernek sem nyugta, mégis megragadja a katasztrófa az emberiséget és a világot, ha a természettörvényessé vált állapotokat nem egyeztetik össze az isteni követelményekkel, mégpedig emberek feje, keze és szíve munkája által. Ezért keresztezi Jézus Krisztus politikai nyilatkozatát, az „add a császárnak, ami a császáré”-t a lángoló folytatás: „és istennek, ami Istené”!

Nem a figyelmünk megosztásáról van szó, „az egyiknek is meg a másiknak is valamit”, nem két úr, Isten és a mammon szolgálásáról van szó, hogy hat napig természetösztöneinknek éljünk, a hetediken pedig elmenjünk a templomba, nem kihagyni és újra résztvenni az isteni követelmény és sóvárgásaink sorrendje szerint, hanem tényleges keresztezésről, az állapotoknak a szellem kardjával való átdöféséről van szó.

Ez az isteni követelmény támadása az emberi együttélés karikatúrája ellen, a rossz, a hamis, a helytelenül fejlődött néven nevezése. A jóság, igazság és igazságosság nyílt kijelentése az isteni megnyilvánulás értemében, a világgal és emberiséggel kapcsolatos istenterv értelmében, amit a Fiú, a Krisztus magyaráz nekünk, így fejlődik ki természetrendünknek és Krisztus-Jézus szellemrendjének összetűzése, hogy az erőknek e játéka és ellenjátéka által megszülethessen az új élet az idő világában.

Ezért van a nyugtalanság és a visszaborzadás és a nagy félelem az emberekben. A tömeg felugrik a csengettyűs és pántlikás körhintákra, a tánctermek megtelnek a tvisztelő párokkal, a hinták az ég felé emelik terhüket, hogy azonnal újra porba zuhanjanak. A szex-orgiák lángjai tombolnak, mint a fenevad a plexus sacralis mélységében. Az emberiség nyög, mint a sebzett állat, s megpróbálja a benne nyugvó isteni szikra sürgető fájdalmát eltitkolni.

Az Önök fájdalma a flitteres örömök álarca mögé bújik, s a dolgok kínzó valósága a határtalan durvaság mögé tuszkolja. „Álarcok vigyorognak ránk”, mondta valaki, és álarcok éneklik nacionalista énekeiket, hogy itt is, tudatosan vagy öntudatlanul elpusztuljanak. Jézus Krisztus kardja átfúrja a nemzetek igazságtalanságra gyulladt és lázálomban reszkető testeit az úgynevezett jólét ellenére, amelyben az emberiség nagy része elsüllyed.

A Logosz egyetlen pillanatra sem hagy nyugton minket. Idegeink pattanásig feszülnek, a rák ólálkodik körülöttünk, s a honvágy fojtogatja a torkunkat.

Persze elegen vannak még, akik jóllaknak az alantas dolgok húsosfazekaibóI, s ezeknek az álarcai is ránk vigyorognak, mígnem az ő vigyoruk is kiáltássá torzul. Tudnak Önök valamit a Föld fájdalmairól ezekben a szűrke alakokban? Ismerik Önök a földhöz kötött lelkek kimondhatatlan baját, akik ezt eget szaggató kiáltással próbálják közölni, s tehetetlen dühvel támadnak mindenre, ami a közelükbe kerül? Ha tudnak valamit erről a mérhetetlen nyomorról, ha csak valamit is éreznek a dolgok való állapotából, akkor megértik az ébresztő felszólítást adjátok Istennek, ami Istené!

Akkor a rózsakeresztesek politikai vallomása is világosan ragyog szemeik előtt: „Politikai tekintetben a római birodalmat ismerjük el, de a Quarta Monarchiát (a negyedik birodalmat), mint minden keresztény kormányát.” Mert ez a vallomás a Krisztusmondásból ered: „Add a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené”.

A rózsakeresztesek ezzel elismerik az állapotot, hogy csaknem az egész világot az évszázadok folyamán kialakult római kultúra szerkezete szövi át, amelyet a rózsakeresztesek által eleinte szintén előrevitt reformáció megtámadott ugyan, ennek ellenére azonban még mindig rendkívül tehetős. Ezt a római birodalmat, római hierarchiát, amely a puritán országokban is mindenféle kultúranyilatkozatokkal érezteti dicső hatalmát, és olyan civilizációt fejlesztett ki, mely részint eltér az emberiség kozmikus rend szerint bejárandó útjától, részint teljesen ellenkező irányba mutat, ezt a római birodalmat keresztezik most a rózsakeresztesek a Quarta Monarchiával, a negyedik birodalommal. Mi a Quarta Monarchia? Jézus Krisztus birodalmának kabalista jelölése. Quarta Monarchia a teljesség jelképe és a világosság megjelenése, amely János evangéliumának bevezetője szerint fénylik a világban, de a sötétség nem képes világosságnak felismerni. Quarta Monarchia a világosság és a sötétség lényeges, teljes elválasztását jelenti. A mágiában ezt koronával jelképezik, császárral, aki balkezében a kereszttel ékesített földgömböt, jobb kezében pedig a háromágú szigonyt tartja, mint jogart, mellén a Nap és a Hold jelével.

Önök értik ezt a jelképet. Ez a Logosz második nézete, a Krisztusszellem, aki a forma-adás erejével a Szent Szellem erejét, neptuni szigonyát, a teljes szellem megnyilvánulást ábrázolja ebben a világban és császárként uralkodik.

Az asztrológia tanulmányozói pedig tudják, hogy a négyerő, a négyzet az anyag nyomását, természetrendünk belső ziláltságát jelképezi. Ez a kard, a fegyver, Jézus Krisztus Quarta Monarchiája, mely felveszi a harcot a világ és emberiség ellen, így aztán – figyeljék meg – a kozmikus rend követelményei szerint mi nem ellágyult, misztikus révületben beszélünk valami édes Urunkról, aki olyan kedves és gyöngéd, hanem egy Krisztuserőről, aki éjjel-nappal támad, szinte karddal hasogatja igaztalanságunkat, négy-erő képében feszültségeket kelt bennünk, amelyeket csak kétféleképpen lehet levezetni: pusztulással vagy megújulással.

Íme, ez a mi politikánk, politikai vallomásunk, hogy amint elismerjük a valóságot, hozzá is nyúlunk, megtámadjuk az evangélium megbízásából, s minden jelenséget Jézus-Krisztus szent törvényéhez mérünk: „Politikai tekintetben a római birodalmat ismerjük el, de a Quarta Monarchiát, mert ez minden keresztény kormánya és a mi vezetőségünk.”

Minden rendelkezésünkre álló erővel kijelentjük, hogy csak egyetlen út és egyetlen módszer létezik, amellyel valóságunkat a spirális magasabb csavarvonalára vihetjük, mégpedig a Quarta Monarchia, az Isten-ember, aki azt mondta: „Nem békességet hozni jöttem, hanem hogy fegyvert”.

Ezt pedig mindazoknak mondjuk, akik az emberiség megmentésére vágyakozva kísérleteznek, mindegy, hogy humanista vagy forradalmi hajlamokkal. Mert csak egy megoldás van: a Quarta Monarchia!

Ezzel keresztezik a rózsakeresztesek a világot és az emberiséget, hogy a jóság, igazság és igazságosság rózsái egyszer kibontakozzanak a fejek, szívek és kezek igaz tette következtében, mely a forma-adás pünkösdi tüzében gyulladt meg. Vagy ahogyan Szalutárisz mondja Perszeusz színjátékában: „A világ zabolátlanul ontott vér óceánján sodródik, mely tovább ömlik, míg az utolsók is megértették, hogy gonosztevők.” A békét nem politikai sakkhúzások hozzák meg, ha nem az isteni háromság hatalmas lélegzete hajtja őket:

az Atya jósága,

a szeretetteljes Fiú engedelmessége,

és a tiszta Szent Szellem befogadása

a Quarta Monarchia segítségével.