Pentagram 1990/3

A szfinx rejtélye

 

A szfinx rejtélye kétségtelenül hálás téma, mert ezzel kapcsolatban nagyon sok a mondanivalónk és rengeteg részletet kell megtudnunk. Véleményünk szerint nem túlozunk, ha kijelentjük, hogy a világon kevés kőbe vésett jelkép található, mely a feledésbe merült misztériumoknak oly terjedelmes sorát jelképezi, mint a rendkívül szerény megjelenési formájú szfinx. És csak kevés jelkép található meg ennyire hasonló formában az egész világon, talán a kereszt kivételével. A kettő között az a különbség, hogy a kereszt jelentése többé kevésbé ismeretes, mialatt a szfinx esetében az emberiség számtalan elméletbe gabalyodik. Szfinxszerű figurát nagyon sok helyen találunk a legkülönbözőbb országokban, például barokk épületek bejáratain és homlokzatain. De a reneszánsz stílusban épült házakon is felfedezhető ennek a rejtélyes állatnak, ennek a misztériumállatnak az alakja. A régi vallások és régi szellemi kultúrák tanulmányozásánál is megtaláljuk a szfinxek tarka sokaságát.

Vannak hímnemű és nőnemű szfinxek. Az inkább hímnemű, pozitív, dinamikus típusnak Egyiptomban olykor emberfeje, máskor madárfeje van. A nőnemű típus mindenekelőtt Görögországban található. Ez olykor szárnyas oroszlántest női fejjel és mellekkel. Gyakran ábrázolják keselyűkarmokkal és kígyófarokkal is.

Vannak álló és vannak fekvő szfinxek. Továbbá felhívjuk a figyelmet a hinduk szárnyas „szing”-jére, mely oroszlánmadárszerű szörny, valamint a régi perzsa birodalom „szimorg”-jára, mely a templomot őrizte.

Azok a szfinxek, melyek paloták, nagy házak, vagy parkok bejáratánál állnak, vagy kertek kapujában, már rossz helyre kerültek. Az ókorban ugyanis ez a misztériumállat mindig a templomnál volt. És ne gondolják, hogy a mélyre hatoló misztériumoknak ez a klasszikus jelképe ma már erejét vesztette, mert a kereszténység is ismeri a szfinxet, sőt élő, beszélő szfinxet, melynek segítségével minden idők rejtélye megoldható. Itt „az oroszlán fiára” utalunk, aki az „első és az utolsó”, „aki halott volt és újra életre kelt”. Hogy pedig itt nem a modern rózsakereszt állításairól van szó, azt az őskeresztény templomokban álló szfinxalak bizonyítja, az oroszlánkölyök, mely a föld mélyéből száll fel háromszoros koronával a fején, ragyogva, mint a nap.

A régi bölcsesség a tanuló figyelmét a szfinx kétneműségére kívánja terelni és azzal áll elő, hogy ez a misztériumállat a hermafrodita jelképe, mely a régmúlt ködébe veszett létezési korszak emberi lényét ábrázolja. Valóban, az oroszlánember kétneműsége semmiképpen sem kerülheti el a figyelmet. A szobrot tervező művészek annakidején szándékosan az eredeti emberiség kétneműségére akartak rámutatni.

Véleményünk szerint a régi, híres memfiszi templommezőn a szfinxek ezrei álltak mindenféle formájú és színű kivitelezésben, valamint az obeliszkek is azoknak bevésett tetteivel, akik elmentek és fel fognak támadni egy olyan világban, amelyben a szfinx nem a rejtélyek állata többé. A gizehi piramisnál álló magányos szfinx az egykori mérföldes nagyságú szfinxváros málladozó, csaknem utolsó maradványa. Akik pedig annakidején a szfinxutcákon sétálgattak, azokat nem a temetői csend tisztelete hajtotta, hanem sokkal magasabb dolog, egy mágikus beárnyékolás. Kiemeltettek dialektikus önvalójukból és a mi embertípusunk számára már elveszett isteni birodalomba pillantottak. Így alakult ki a távoli haza pompájába, dicsőségébe és hatalmába való visszatérés maró vágya. Ott a memfiszi temetőben az ember békességben lehetett a békében nyugvókkal. Nem volt ott sírkamra, sem vésett kőtábla gyakran oly nevetséges feliratokkal. Ellenkezőleg, Memfisz templom volt, amelyben sok élő tanúskodott a halál legyőzéséről. A megnyílt sírok városa volt, ahonnan királyok, főurak és a szellem nagyjai és nemesei szálltak fel. Bizony sok fiút hívtak Egyiptomból, ahogyan az Úr Jézus evangéliuma mondja. Tudomásunk szerint a nagy piramisnál található szfinx mellett az ősidőkben három másik, éppoly hatalmas szobor állt. Az egyik oroszlánember keletre nézett a napkeltét fürkészve. A másik szfinx felfelé nézett a médium-coeli irányában, ahol a napisten hágott déli dicsőségének legmagasabb fokára. A harmadik a naplemente pillantásába merült, mialatt a negyedik az éjféli napot követte nyomon északi sugártéren át vezető útján. Az első misztériumállat vágyakozásnak, a második hálának, a harmadik imádatnak adott kifejezést, míg a negyedik a mágus, a pap-király, a feltámadott, a győztes volt. A természet még teljesen ép formában mutatkozik meg. Ott még megvan a nagy piramis, és fényesen világos borítólapjaival ragyog a vakító napfényben. És ott áll a négy szfinx teljes épségben és szépségben, ahogyan egykor faragták kőbe őket a tehetséges beavatott művészek. Egy véleményen vagyunk azonban Önökkel, ha azt mondják, hogy ebből semmi hasznuk, ha nem birtokolják a rejtély kulcsát. Az elmúlhatatlant csak azok számára lehet életre kelteni, akiknek van fülük, hogy halljanak és szemük, hogy lássanak. A megnyílt sírok húsvéti ünnepét talán egyáltalán nem ünnepelhetik már mindennapi szolgálat formájában. A világosság fiai, Hermész Triszmegisztos ősrégi Phree-Messen-jei az Önök megértése számára már nem támadtak fel valóban. Ami a memfiszi temetőből megmaradt napjaink józan szemlélője számára, az kirabolt királysírok tábora, eltűnt obeliszkek, elsüllyedt szfinxek, szétmállott piramis és egyetlen porladozó szfinx jelensége, Puszta homok, hőség, kosz, betegség. Az egyetlen, az Önök számára látható szfinx a vágyakozás szfinxe. Nem furcsa ez? Az egyetlen megmaradt misztériumállat, a meggyalázott, kifakult, szinte halálra sebesült rejtély tehetetlen fájdalommal, korszakok óta tartó kibírhatatlan sóhajjal még mindig bensőségesen sóvárogva vágyik az emberiséget megmentő napkeltére. Ha ezt a fájdalmat, ezt a kínt csak valamelyest is képesek átérezni, akkor sikerül megtudniuk, hogy létezik az Egyiptom földjéről kihívott fiak végtelen vágya, mérhetetlen idők óta, hogy van egy türelmes, hősies fáradozás, amellyel az emberiségnek egy új napkeltét akarnak lehetővé tenni. Ha saját méltatlanságuk láttán megrendülnek az örökké nagyok ily mérhetetlen szeretetsugárzása előtt, akkor azt is megértik, hogy ez a vágyakozás semmilyen formában sem csatlakozik a tömeg kívánságaihoz, amelyek a dialektika sötét játéka folytán keletkeznek és múlnak el. Ha meg akarják érteni a klasszikus rejtélyállatban kifejezésre jutó vágyakozást, akkor először a szfinxben lefektetett bölcsességet, elutasíthatatlan tant kell kipuhatolniuk.

 

Ödipusz és a rejtély

Ebben a pillanatban önkéntelenül is Ödipuszra gondolunk. Bizonyára ismerik a görög mondák hősét. Ez az az ember, aki megoldotta a szfinx titkát. Théba kapui előtt megjelent egy élő szfinx, mely Théba lakóit terrorizálta. A mellette elhaladóknak találóskérdést adott fel: „Melyik az a lény, mely reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon jár?” Aki nem talált választ, azt a szfinx széttépte. Ödipusz is odament hozzá és kérte a kérdést, majd azt válaszolta: Itt az emberről van szó, aki élete reggelén, mint kicsi gyerek, négykézláb mászkál, amikor megerősödött, élete derekán két lábon jár. Végül pedig, amikor élete napja hanyatlani kezd, bottal jár. Alighogy Ödipusz kimondta az utolsó szót, a szfinx lezuhant a szikláról és összetörte magát a mélységben. Théba megmenekült a szfinxtől. Ödipuszt hősként és főúrként ünnepelték. Ez a hős azonban, ez az úgynevezett győztes egy rövid, tipikus dialektikus örömmámor után nehéz, fájdalmas életet élt vak emberként. E Via Dolorosa végén, miután Ödipusz belátásra tett szert, akkor merült fel számára a megszabadító új élet reménye.

Értik ezt a legendát? A szfinx képviseli egy kötelező, sürgős megújulás hívó hangjának titkát, a teljes újjászületésre való felhívást. Ahol pedig ez a megújulás szükségessé válik az isteni terv szerint a világ és emberiség életében, ott a szfinx előtérbe tolakszik a követelménnyel. A szfinx időnként megjelenik a modern Babilon kapui előtt és szellemi, légköri és kozmikus átváltozásban katasztrófába hajszol.

Nos, ez a követelmény, ez a törvényszerűség látszólag sikeresen elkerülhető, ha a szfinx rejtélyét emberi szintre húzzák le és a napkeltére irányuló vágyakozást a társadalmi, szociális, politikai vagy gazdasági területen kieszközölt haladás eszményévé teszik. Ezzel sikerük lesz, mert az emberiség dialektikus haladása látható. Értsék meg azonban Ödipusz további sorsát is, amikor vakon és botladozva vonul az ő útján. Ezen az úton azt fogja tapasztalni, hogy Ödipusz emberivé tette Isten titkát. A régi bölcsesség joggal állapítja meg ezt. Ödipusz a szfinx rejtélyének csak a felét oldotta meg. A szfinx ugyanis kérdéséhez hozzáfűzte, hogy az ember minél több lábat használ, annál gyatrább az ereje és kisebb a sebessége. A szfinx valóban emberre gondol, de bizonyára nem a dialektikus emberre, ahogyan az most ezen a bolygón lakik. Ő arra az emberre gondol, akinek megvannak a szárnyai és a hatalma ahhoz, hogy istenemberként éljen egy nem ebből a világból való világban.

Végül szeretnénk néhány szót szólni erről az emberről. A szfinx minden alkotásban a mennyei ember képe, amelyről oly gyakran beszéltünk, s amelyről az egyetemes tan tanúskodik oly változatosan. A modern rózsakereszt már évek óta nem tesz mást, mint hogy az álomba merült istenember képét állítsa a tanulók szemei elé, amely újra megszülethet, amelynek újra meg kell születnie. Az a mi szándékunk, hogy számtalan olyan bizonyítékkal szolgáljunk, mely személytelen módon erről a feltámadást hirdető tanról tanúskodik. Olyan módon szeretnénk Önöket a minden Időkben bőségesen meglévő tanúbizonyságokkal szembesíteni, hogy az legyen az érzésük, hogy a szfinx Önöket is kényszeríti a rejtély megoldására, hogy az legyen az érzésük, hogy itt is létről vagy nem létről van szó, hogy ez létkérdés.

 

A hímnemű és a nőnemű megnyilvánulás

A szfinx a legcsekélyebb túlzás vagy elváltoztatás, a legcsekélyebb mellékes tényező nélkül az isteni embert ábrázolja a földbolygó legmagasságosabb nézetéből. És őbelőle mindenkinek szól a hívás, aki hajlandó meghallani, hogy térjen haza abba az isteni hazába. A szfinxről olykor hímnemű, máskor meg nőnemű értelemben beszélnek, mert ez a misztériumlény az eredeti mikrokozmosz helyreállításával szembesít minket.

Amit ma embernek nevezünk, az ennek a mikrokozmosznak csak a nagyon elfajult hetedrésze. Ön egy karikatúra, a mikrokozmosz biológiai fejlődésének térségéből származó eredmény, mely az Ön vétkes monádja hibás viselkedésének a következménye.

Az eredeti mikrokozmoszban, mely az isteni alkotó gondolatnak megfelelően hétszeresen működött, két mennyei lény létezett nagyszerű egységben. Volt ugyanis egy hímnemű és egy nőnemű megnyilvánulás. Ezt kell látnunk az eredeti hermafroditában. Nem a biológiai kettősséget, hanem a mikrokozmikus rendszer kettősségének egységét, tehát egy magasabb egységet. Az Egyetemes Szerzet ezzel a misztériumlénnyel kapcsolatban nem valami bőbeszédű, a lényről csak keveset közöl. Ha ugyanis részletezné, akkor bizonyára sok dialektikus ember törné rajta a fejét. Ez a magyarázata annak is, hogy az alakot, a szfinxet olykor hímneműnek, olykor nőneműnek ábrázolják, itt ott pedig valamelyik elhunyt király vagy királyné, vagy más kimagasló alak arcvonásaival látják el.

Mindegyikőnk egy szfinxrendszerhez tartozik, de a mi szfinxünk már régen levetette magát a sziklákról, a megnyilvánulás sziklájáról, mert rejtélyét emberiesítettük. Most aztán előfordulhat, hogy az ősrégi misztériumállat számunkra kiemelkedik a feledés mélységeiből és vágyakozásunk, mely eddig teljesen földi volt, valamelyest hasonlóvá válik a velünk meghalt monád mérhetetlen vágyakozásához, hogy pillantásunkat mi is a keleti láthatárra irányítjuk, az új napra vágyva, mely felkelhet a mi életünben is. A kihűlt lávává dermedt monád feltámadása a naptól függ. Világossá vált ez? Megértik-e ennek a fejlődési menetnek a hermészi jellegét? Akkor miért kifogásolnák, ha a Krisztus azt mondja, hogy nélkülem semmit sem tehettek? Mert Ő a szellemi nap, a misztérium magnum, melynek fel kell kelnie fölöttünk. Erre a Rá-ra, erre a Hóruszra irányul a szfinx mérhetetlen vágyakozása.

Ha a nap felkel a tanuló életében, ha ennek a mennyei világosságnak első sugara megérinti a templomot, akkor kezdődik a nagy és pompás, megújító templomszolgálat. Akkor követi az új, alakuló ember az ő urát a médium coeli-ig, majd a napnyugtához, ahol minden élet Ura a világosság teljes színpompájában felragyog Herkules két oszlopa között. Végül pedig itt van az északi sugártér: a keresztút elvégeztetett, a szfinx újra életre kelt. Ő volt az első és ő lett az utolsó, hét csillagot tart a jobbkezében, amelyek a hét mikrokozmikus térségen uralkodnak. És mindkettő tökéletes. Egy lett a Krisztussal, mert íme az ő orcája olyan, mint a nap, amikor delel. És halljuk, hogy azt mondja az élő szfinx: „Ne félj, Én vagyok az első és az utolsó, aki él. És halott voltam, és íme élek mindörökké.”

 

Jan Van Rijckenborgh

A szfinx útja a nagy piramishoz

 

Egyiptomban van két évezredes, rejtélyes építmény: a nagy piramis és a szfinx. Gnosztikus szempontból a nagy piramist csak akkor értjük meg, ha elgondolkozunk a szfinx rejtélyén.

 

Holott a nagy piramisnak számtalan tudományos számítást és ezoterikus magyarázatot szenteltek, örök üzenetét az ettől a természettől való lélek nem képes megérteni. A nagy piramis megszabadító igazságának alapját képező üzenet megértéséhez kulcsra van szükség. Ugyanez érvényes a Bibliában összegyűjtött igazságokra is. E kulcs birtoklását az ember a szfinx rejtélyének megoldásával bizonyítja. Ez a kulcs a sternum mögött rejlik. Ez az új lélek alapja, kiindulópontja. Egyszerű alap, mely azonban a természethez tartozó lélek számára és szempontjából mindenféle zavar okát képezi. Ha a kulcs megvan, akkor a nagy piramis nagyszerűségének további ecsetelésére, elemzésére nincsen szükség. Egyébként a leírások és magyarázatok száma szinte végeláthatatlan. Most esetleg az a megállapítás új, hogy a Föld egyik sivatagában a nagy piramis egy tudomány, ismeret, a Gnózis tanúja, ahogyan az ember is egy ismeret, egy gnózis tanúja az ő élete pusztaságában. Hogy a nagy piramist az idő foga alaposan kikezdte, az ismeretes. Ugyanezt a folyamatot kellett a szfinxnek is elszenvednie, el is süllyedt a homokban, majd újra kiásták: ahogyan bizonyos üzenetek az emberben is eltűnnek, majd újra felmerülnek. Azt is mondhatnánk, hogy a szfinx már gyakran meghalt, és éppoly gyakran kelt életre újra. Az utóbbi ötven év felvételei élénken tanúskodnak erről. Napjainkban a szfinx teljes dicsőségében áll előttünk tetőtől talpig rejtélyes jelként, megoldatlan kérdésként. Aki a megoldás kulcsát keresi, az ezt az emlékeztető jelet bizonyára így fogja látni.

 

A szfinx üzenete

Jelenségéből mit kell megértenünk? Emberfejet látunk egy oroszlán testén, mely pillantásával a napkeltét fürkészi. Elülső mancsai között álló kőoszlopra Totmesz álmát vésték. Ez az álom a következő üzenetet tartalmazza:

„Nézz meg, figyelj meg engem. Atyád vagyok, a Napisten. Neked adom birodalmamat ezen a Földön. Légy az élők legfőbbje fehér és vörös koronával a fejeden. Tiéd a Föld, széltében és hosszában is. Mindezért pedig oltalmazz engem, mert most beteg vagyok. Megrekedtem a sivatag homokjában. Gondoskodj rólam és teljesítsd a kívánságomat annak tudatában, hogy a fiam és oltalmazóm vagy. Gyere ide hozzám, mert veled vagyok és vezetni foglak.”

Amikor a hang elhallgatott, a királyfi felébredt. Megértette az üzenetet és szíve elcsendesedett (G. és B. Kahne: „A fáraók jógája”)

A szfinx egy homokban elmerült isten. Az állattesten ülő gondolkodó fej hozzánk fordul – a saját tükröződésünk. Ez a kép a saját valóságunk, belső valóságunk álma. Mielőtt beléphetnél a nagy piramisba, meg kell oldanod a szfinx rejtélyét. Vagyis: az embernek először meg kell ismernie önmagát, szétzilált lénynek, elfövenyesedett, homokba süllyedt lénynek kell tapasztalnia önmagát, habár nagy lehetőségekkel rendelkezik. Ez a belátás egy új életvitel kezdete: a szfinxtől a piramishoz vezető út. A szfinx és a piramis külső jelkép a pusztában. A gnosztikus misztériumok tanulója tudja, hogy ezek a jelek egy belső folyamatra utalnak. Ahogyan a szfinx is újra meg újra feltámad a homokból, úgy kell a tanulónak is egy belső folyamat révén a homokból kiásnia.

Ebben a folyamatban óvatosan kell eljárni, a figyelmet mindig a szfinxre irányítani és a homokot figyelmen kívül hagyni. Mert gyakran az a helyzet, hogy az ember a homokkal foglalkozik, s nem tud ellentállni a homokvár építésének.

 

A beavatottak útja

A szfinx mondanivalója nagyon egyszerű. Megértéséhez a tudatnak a másodperc töredékére van szüksége. Ha Totmesz alszik, álmodik (azaz a személyiség elcsendesül, nyugalomban van) akkor az elsüllyedt Isten és a szolga párbeszédét álmodja. A szfinx azt követeli: ember, ismerd meg magadat. A tanulónak meg kell értenie saját létállapotát. Ezzel megtanulja belátni, hogy élete alapjai homokra épültek, s lényeges változást ebben nem képes kieszközölni. Arról van szó, hogy ezt a létállapotot bevallja belső törvényszéke előtt.

A szfinx nagy piramishoz vezető útja szüntelen figyelmet követel tőlünk, belső állapotunk szakadatlan megfigyelését, amelyet most már nem vetítünk kívülre. Néhány szerző olyan útról beszél, mely a szfinxnél kezdődik és a nagy piramishoz, a piramisba vezet. A beavatottak útja. Ez az út csak azoknak szól, akik a szfinx követelményét megértik. Az ilyeneknek a régi természet nem képez már akadályt a templompiramis folyosóin és kamráiban tovább haladó úton. Mert a régi természet meghalt és elkezdődhet az új élet, a mikrokozmosz tudatossá válása. Ez az új élet olyan, mint egy korszakok óta arra váró templom, hogy az új lélek világosságában felismertessen.

 

A piramisban

Végül vessünk egy pillantást a piramis néhány nézetére. Ebben három kamra, három szentély található. A földalatti kamra a medenceszentélyt, a királynő kamrája a szívszentélyt, a királykámra a főszentélyt jelképezi. A belépés a piramis belsejébe bennsőségesítést, ugyanakkor elválasztást jelent a három térben. Elválasztják „a csontokat az ízektől”, ahogyan az alakuló lélek megszabadítja magát burkától, amelybe be van ágyazva. Ez a folyamat a szentélyeket összekötő folyosókon és térségekben megy végbe. A világosság megszabadul a sötétségtől A tanulónak tudatossá válik a lényében lévő világosság és sötétség. És elmegy a sötétség mellett, anélkül, hogy önmagának szemrehányást tenne. Sőt, képes felkeresni saját asztrál szférájának sírkamráját. Saját szemével vizsgálhatja az őt rabul ejtő, fogságban tartó karmikus szálak zavaros fonadékát, amelyet most a világosság feloszlat.

Aki elhagyja a piramist és felállítja a szegletkövet, az a világosság tanújává válik. Őbenne minden régi a múlté. A szfinxnél rájött meghasonIottságára, megtudta, hogy kettévált lény lett. A szfinxtől a piramishoz vezető útja az elhatározásából eredt, hogy a kettőt haladéktalanul elválasztja. És ezt a munkát a piramisban elvégezte.

A Szent Grál öröksége (VII)

 

Örvendünk, hogy az 1957 májusában tartott ussati konferencia záró, hetedik beszédét is Önök elé tárhatjuk. A beszédet Gadal úr tartotta.

 

Mielőtt ezt a szép konferenciát befejezzük és testvéri „viszontlátással” elbúcsúzunk egymástól, néhány beszélgetésünk benyomásának szellemi mélységét szeretném mégegyszer rögzíteni. Témának nagy elődeink, az Egyetemes Szerzet jelszavát választom:

Lux lucet in tenebris – A világosság fénylik a sötétségben.

Salamon templomának bejáratánál állt két oszlop. Jachin és Boaz. Az egyik név az önmagában lévő erőt (ennek jelképe a nap és az arany), a másik név egy másikban lévő erőt (hold és ezüst) jelent. Az egyik oszlop fehér márványból, a másik fekete márványból készült. Az oszlopfő liliomformájú volt két nagy gránátalmával, amelyek sok kicsiből tevődtek össze.

Ezek a természet egyetemes összhangját és a három világot, azaz a szárat, a virágot és a gyümölcsöt, valamint az Elohimban lévő egységet is jelképezik! Ezenkívül mindkét oszlop üreges volt, hogy éden kertjének két fáját, az ismeret fáját és az élet fáját foglalhassa magában. – A fák jelképesek voltak. Az egyik az élettel, vagyis a nappal, a másik a halállal, vagyis az éjszakával ajándékoz meg. A halál azonban az életet készíti elő, az éjszaka a nappal eljövetelét jelenti be! Ezt a két oszlopot az egyiptomi templomok előtt obeliszkek ábrázolták. A magas hermészi beavatás ábráin a tanuló mezítelenül térdel az egyik oszlop előtt. A kép alatt a szöveg: „erőm Istenben van” (Jachim). A másik oszlop előtt ruhában áll a beavatott, bekötött szemmel. Alatta a felirat: „Ki- tartok a jóban* (Boaz). A továbbiakban a hit és az intelligencia (ez a teljesítő cselekedet) egyesítését kell kivitelezni.

Ugye látják kiviláglani a transzfigurációt, a transzformációt, a metamorfózist, az átalakulást, tehát a halál rejtélyét? Még a sötétségben vagyunk, de már készülünk elhagyni!

Önök nem csodálkoznak a kijelentésen, hogy a betűk szent titkokat jelentetnek meg. Példának Mózes ábécéjének harmadik betűjét veszem (és ismétlem, hogy Mózes nagy hierofáns volt). A harmadik héber betű kelyhet ábrázol, amelyből kiöntenek (a Grál távoli elképzelése). A kaldeusoknál ez a szaporodás rejtélyét, Szíriában farkát a szájában tartó kígyót jelent: az örök alkotás jele. A jel számunkra a 3-as szám. A három számunkra: 1: az atya, 2: az anya, 3: a gyerek. Más szó val 1: Ozírisz, 2: Ízisz, 3: Hórusz. vagy 1: szellem, 2: a gondolat, 3: az alkotó ige. Vagy az ezotérika nyelvén a lét, a mozgás, az élet, azaz szabadság, kötelesség és képesség; az igazság és a mélységes békesség! Ez a harmadik betű, a hármas szám, a 3 a tanulók számára rendkívül jelentős: ez a teljes bőségében megnyilvánult világosság!

Most jól figyeljenek: Ő – az Elohim – azt mondta „legyen világosság” és lőn világosság! Itt látjuk tehát Betlehem isteni pentagramját: Ő (1), az Elohim (2), azt mondta (3), hogy itt világosság van (4), és világos volt (5). Ez kifejezi a teremtés történetét, a világosság megjelenését. Figyeljék meg (mert ezt akartam világossá tenni), hogy a jános-evangélium a mindenség alakulását, a teremtést magyarázza, ahogyan kifejezésre juttatta Hosarsif. Mózes és Ozírisz nagy egyiptomi beavatottjai és papjai. Hallgassák csak: In principio – erat verbum – et verbum erat apud deum – et deus erat verbum – et lux in te- nebris lucet!

Azaz: Kezdetben – volt az ige – és az ige Istennél volt – és Isten volt az ige – és a világosság fénylik a sötétségben! Itt van a lángoló csillag, a világító csillag, Betlehem ötszöge, mely feltárja az anyag szellemi tényezőjét, a perfektek konszolamentumát. Az üldözöttek, a törvényen kívül helyezettek sohasem adták fel ezt a jelszavat, az ő jelszavukat. Fel kell ismernünk, hogy a történelem minden sötétségén keresztül az isteni világosság erősebben ragyog, mint bármikor is, és megjelenteti a teljes igazságot! Ezzel a megragadó ténnyel szemeink előtt szeretnénk befejezni ezt a konferenciát nagyon szeretett Barátaim.

Végezetül a fiatalokhoz fordulok, akik a jövő reményei. Megmutattuk Önöknek:

1. hogy az ember szellemi kiképzésére mily nagy befolyás árad a Föld mérhetetlen belsejének tágas láthatárairól, ahol az ember az Alkotó csodái láttán nagyon kicsinek érzi magát;
2. megmutattuk az anyag transzformációját (reformációját) a beavatás hosszú, kemény, szigorú napjaiban, hogy a tanuló világos belátásra tegyen szert a transzfigurációval kapcsolatban, miután a szellemlélek teljes önfeláldozása révén megszenteltetett Krisztusban;
3. ezek a részletek megmagyarázzák, hogy miért oly kacskaringós a szent Grálhoz vezető út, amelyet mindenképpen magunknak kell bejárnunk életünk három fázisán, a formáción, reformáción és transzformáción át, vagyis a modern Szellemi Iskola nyelvén az ötszörös egyetemes Gnózissal!
4. így mutattuk meg Önöknek a világosságot, mely behatol a sötétségbe! Őrizzék meg jól a jelszavunkat, irányvonalunkat, kedves fiatal Barátaink! Ha pedig egyszer egy pillanatra elfáradnak, vagy fennáll annak a veszélye, hogy elveszítik a bátorságukat, akkor gondoljanak a „lapis ex coelis”-re. a mennyből jött tiszta kőre és ismételjék meg szeretettel: Lux lucet in tenebris – a világosság fénylik a sötétségben!

A belső iskola konferenciáját az ifjú gnosztikus Szerzet nagymestere Jan van Rijckenborgh a következő szavakkal zárta:

A lámpa világosít meg tehát minket, akik a pirkadat ajtajában állunk a bejáraton belül! A világosság világainak ez a rejtett kapuja az a lámpa, amelyben a bölcs szeretet olaja ég. Lángja bölcsesség!

Az élő lélekállapot láthatatlan világa közeledett, egészen a földi területekig és azoknak az embereknek a lelkéig is, akik fogékonyak az ő éterrezgéseire, A most kezdődő időket régen bejelentettük és azt várjuk, hogy hamarosan meglássuk a tudatlanság felhőinek eltűnését Önökben, amelyek a belső mennyországból ragyogó világosságot oly sokáig eltakarták.

Aki szolgálni akarja ezt a világosságot, mely fénylik a sötétségben, és ebben a szolgálatban másokkal együtt akar működni, annak ehhez a fogadalomhoz rendíthetetlenül hűnek kell maradnia. Ez a hűségeskü, amellyel Önöket is megajándékozták, egyesíti Önöket a Szent Szerzettel, s mindenkor szent örömöt kell jelentenie Önöknek, hogy adott szavukat szentnek és sérthetetlennek tartsák és megtartsák. Aki belép a feltámadási tér belső templomába és fogadalmát teljesíti, az sohasem mutatkozhat erre nem méltónak. A testi találkozás a szent Grál Egyetemes Szerzetének lényével és erejével megtörtént Önökkel ezen a konferencián.

Isten legyen mindig Önökkel! Szeretete éjjel és nappal töltse el Önöket!

Az ötágú csillag

 

Ez az ötség egy rejtélyt, igazi misztériumot képez.

 

Gondoljanak a mag-atomokra. Ezek olyan atomi csirák, amelyek a halál után is megmaradnak, és amelyeket az újabb inkarnáció, újabb megtestesülés alkalmából az új testbe bevisznek. Hét mag-atom van, a dialektikában pedig hét lánc köti a mikrokozmoszt a születés és halál kerekéhez. Ezek a mag-atomok a személyiség különböző pontjain találhatók; ez a tény bizonyára ismeretes az ezotérikus irodalomban jártasak számára. Ezeknek a mag-atomoknak azonban a legcsekélyebb közük sincsen Betlehem csodás csillagához. Az eredeti mennyei alaknak mind a hét mag-atomja a szívbe van bezárva. A szív rózsája, mely a belső Krisztus, egy hétszirmú rózsa, ha pedig ez a hétszirmú rózsa virágozni kezd, ha a belső Krisztus megszületett. Akkor keletkezik az ötágú csillag

Aki szakértően képes megünnepelni ezt a születést, arról mondható, arról a tanulóról mondható, hogy „láttuk a csillagát keleten”, azaz a születési pontban, a születés pillanatában.

Ha ezt a rejtélyt meg akarják fejteni, akkor a következő módszerhez kell folyamodni.

Az ősatomot képzeljék el egyetlen pályára állított hét atomnak. Ha aztán a fent említett születés megtörténhet a kereszt beereszkedése miatt és a transzfiguráció, azaz újraalkotás megkezdődik, akkor a gnosztikus tűz érintésére a hétséges atom szétpattan, szinte felrobban, hét atomra hasad. Hatalmas világosság keletkezik! Ez az atomrobbanás a jelöltet szinte lángba borítja. És e láng hét magja alakot képez, az igaz, eredeti ember pecsétjét.

Ez azonban még csak a kezdet, még nem a teljes megvalósulás. A hét mag egyike visszamarad a szívben, a jobboldali szívpitvar felső részében az új atomi kép központját képezvén. Egy másik mag elterjed, megtölti az egész mikrokozmoszt és a pentagramot, az ötszöget, a fényruhát képezi. A többi öt a fényruhán belül található és egybeesik a két kézzel, a két lábbal és a fejjel. Az első kettőt napnak és holdnak, az utóbbi ötöt bolygóknak nevezhetnénk. Ezek így teljesen új naprendszert képeznek az új aurikus állatövben.

Amikor a rózsa megnyilvánulásáról és illata érezhetőségéről beszélnek, akkor az ősatom kozmikus atomhasításáról van szó. A fényruhán belül lévő öt atomot nevezi a Pistis Sophia az öt segítőnek. A másik kettő, a másik két rózsalevél, a fényruha és magja a szívben, melyek egy pozitív és egy negatív sugárzást árasztanak, öt segítőjével egyre erősebben ellenőrizni kezdi a dialektikus rendszert. Ez az öt segítő viszi véghez a transzfiguráció folyamatát. Ha tehát egy ilyen csillagrendszer valóban megáll a tanuló fölött, akkor ennek világossága messziről észlelhető, és a bölcsek és a Szerzet erői odasietnek, hogy az újszülöttet megtiszteljék, és arannyal, tömjénnel és mirrhával, a szellem aranyával, a gnosztikus kapcsolat tömjénjével és a megtisztulás mirrhájával hódoljanak neki.

Az ilyen tanuló igazi rózsakeresztes lett. Neki okkal mondhatják: „Örvendj és ujjongj, mert a te időd beteljesedett”. Így hirdették ki Önöknek a virágzó rózsa rejtélyét.

Ha ezt a rejtélyt kihámozzuk minden fölöslegesből és megszabadítjuk minden sallangtól, akkor azt tudjuk meg tőle, hogy az ősatom dialektikus fogsága állapotában csak bimbó, zárt rózsabimbó, semmiféle megszabadító munkára nem képes, csak csira, mag, mely a bukott istenembert képessé tehetné a megváltás útjának bejárására, tehát egy nyugvó krisztuserő. Az ilyen embertípusnak mondható: „Én mondom nektek, Istenek vagytok”. Ennek az Istennek azonban magának kell béklyóitól megszabadítania magát.

Mai állapotunkban szó sem lehet arról, hogy „fejlődésben lévő istenek vagyunk”. Egy ilyen állítás abszolút hazugság, nagy csalás lenne. Nem vagyunk alakuló istenek. Az ilyen feltevés fokozatos fejlődésre, valami evolúcióra, lassú emelkedésre utalna. Erről azonban szó sem lehet. Az emberi nemet korszakokig ezzel az árulással csapták be, tartották e rögeszme fogságában. Főként ez választ el minket a modern teozófus gondolattól. Mert nem az igazi emberre vonatkozó fejlődésről, hanem a régi emberre vonatkozó forradalomról van szó.

A régi embernek el kell pusztulnia és az igaz embernek meg kell születnie. Az igaz ember a rózsabimbóban raboskodik, s ez a bimbó csak a gnosztikus nap erős tüzében képes feltörni. A régi természetnek önmaga semlegesítése által kell elkészítenie az utat, hogy az új nap sugarai elérhessék a rózsabimbót. A bimbó akkor fog növekedni, ha Ön hajlandó csökkenni Ez a megszabadító tűz titka. Örvendhet, hogy rózsabimbót birtokol, mert ez a nagy mű alapja.

De elkövetheti azt a hibát, hogy ennél a helyzetnél megáll, vesztegel; és azt mondja: „Én szellemszikra-lény vagyok! Isten gyermeke vagyok! Rózsakeresztes vagyok!” – és ebben bízva, öntelten vagy durván úgy tesz, mintha…

Ön csak akkor rózsakeresztes, csak akkor valóban Istenfia, akkor birtokol joggal rózsakertet, ha a nagy tűz lángra lobbantotta a nagy világosságot és messziről látható az Ön öt segítője. Ön akkor vétetett fel teljesen a rózsába, akkor lett újra az egykori szárnyas ember. Akkor birtokolja majd Isten fiainak szárnyait és hatalmát.

Akkor az Egy hét lett –

a hét kettő –

a kettő öt –

az öt pedig újra Egy.

Aki képes megérteni, az értse meg.

 

Jan van Rijckenborgh

Az idő sürget

 

Ez a cikk a Szellemi Iskola „Akvárius” című folyóiratának német nyelvű kiadásában 1970-ben jelent meg. Mivel időszerűségéből semmit sem veszített, Jan van Rijckenborgh fejtegetéseit a magyar olvasó elé tárjuk.

 

Századunk kezdete óta a világ ijesztő iramban rohan egy végső döntés felé, mely megpecsételi az emberiség sorsát. Bizonyára nem kerülte el a figyelmet, hogy mind a nagyhatalmak, mind pedig kisebb csoportosulások is aggódnak e döntés eredményeit illetően. Ez szóban és írásban, valamint a világ nagyhatalmainak szinte minden területen folyó mérkőzése formájában is kifejezésre jut.

A múlt század vége felé azt vélték, hogy az emberiség és a világ feszültségeinek oka a tőke és a munka, a szegénység és a gazdagság ellentéteiben rejlik. Ismeretes, hogy ebből mily hatalmas forradalmak és átalakulások következtek, amelyek megváltoztatták a világ arculatát. A Föld pillanatnyilag uralkodó fajánál az ellentétek csaknem kiegyenlítődtek, mert a fehér fajhoz tartozó népek egyre inkább a szociális-kulturális túltelítettség jeleit mutatják, ennek minden bajos és problémás következményeivel és az ezek okozta nehézségekkel. Ha pedig a többi faj úgynevezett felébredésére gondolunk, akkor látjuk, hogy azok is nemsokára birtokolni fogják a nyugati népek minden vívmányát Szorongva latolgathatjuk, hogy ezek a vívmányok valóban áldásosnak nevezhetők-e. Ugyanakkor feltartóztathatatlanuI növekszik a félelem, mert a szociális-gazdasági ellentétek világában a nyugati népek nem mondhatják, hogy éppenséggel a világ kedvenceivé tették magukat. Mit tesznek majd velünk a színes bőrű fajok, ha szintén birtokolják a szociális-gazdasági kultúra eredményeit, amelyekhez hozzátartoznak a repülőgépek, rakéták és atomfegyverek is? Mit tesznek majd velünk például a kínaiak?

Dialektikus szempontból érthető, ha egyesek titkon azt tartják, hogy „mi tegyünk velük idejében valamit, mielőtt ők teszik azt velünk”. Mások erre azt mondják: „Te jó ég, csak ne kezdjétek el az erőszakot, mert arra már késő: ez megmutatkozott Koreában, Indokínában, stb. Ez a végünket jelentené”. A világ két nagy tábora egyrészt az úgynevezett szabad gazdasági rendszerrel, másrészt a tervgazdasággal kísérletezik, és mindkét táborban mindkét rendszernek megvannak a szószólói és ellenzői is. Így bizonyos területeken az érdekektől függően alkalomadtán az egyikről a másikra kapcsolnak át. Tulajdonképpen azonban egyik oldal sem kerül ki a próbálkozás stádiumából. Bárhogyan is, mindkét változat azt mondja, hogy minálunk van szabadság. Kizsákmányolás és leigázás a másikaknál van. Az emberiséggel vészes játékot űznek, az emberiséggel, amelyben oly mérhetetlen lehetőségek rejlenek! Mily rettenetes veszélybe került ez az emberiség! Mindenki fél mindenkitől, senki sem bízik senkiben sem. Az emberiség életlégköre több mint hatvan éve egyre erősebben az aggodalom, a félelem és a gyűlölet mocsarává vált. Már négy nemzedék élt ebben a megmérgezett légkörben. Nem különös tehát, ha egyre gyakrabban hallunk életkörülményeink utálatos következményeiről.

Az egész emberiség fő rétegeinek viselkedése, ennek minden anyagi, éteri, asztrális és mentális hátterével olyan veszélyes és halálos állapotokat teremtett, hogy ez századunk minden háborújánál vészesebbek: pokoli légkörről van szó, amelyben a tükörszféra erői zabolátlanul folynak bele a földön élő emberiség erőibe.

Amit egykor fenyegető veszélynek mondtak, az valóra vált. Ennek eredménye a felnövekvő nemzedékben egyre világosabban megmutatkozó zavart, veszélyes lelki elfordulást okoz. Túlzás nélkül mondható, hogy az emberiség egyre növekvő iramban halad az általános lelkibetegség állapota felé. Ha az emberiségnek nagyon mérges légkörben kell élnie, akkor ez a többi természeti birodalmat is lényegesen érinti. Velünk együtt a növényvilág és állatvilág is a teljesen megmérgezett befolyásokat, az elpiszkolódott és megsemmisítő éteri és asztrális kisugárzásokat lélegzi be, Amely lény kénytelen táplálkozni, azt ez a lelke anyagaiig, fluidumaiig megtámadja. Megállapíthatjuk, hogy ez elől senki sem képes megmenekülni, ez mindenkit megragad, úgy hogy végül olyan nemzedék jelenik meg, mely lemúr őseinket is vérig sértő minőségű lesz.

Az emberiség a lejtőn a mélységbe manőverezte magát, és a hatalmak kölcsönösen gátolják egymást a felemelkedésben. Volt már ilyen a történelem előtti időkben. Gondoljunk például Atlantiszra.

Mit értünk az alatt, hogy az emberiség az alapvető lelki betegség felé halad?

Nos, minden természetszülte emberben van egy megelevenítő lelki erő, amelyből élete és tudata magyarázható. A természetes, vagy állati tudat és az ezzel kapcsolatos megelevenítő lelki erő egyrészt öröklött, másrészt karmikus tényezőkből ered. Természetes tudatunkat és a minket lelkesítő erőt tehát szüléinktől és elődeinktől kaptuk. A minket körülvevő mikrokozmosz a mikrokozmosz múltját nyújtja át nekünk,

Életünket a lélegzéssel tartjuk fenn a minket körülvevő légkör segítségével. Kölcsönhatás áll fenn tehát az ember és a légkör között. Mai légkörünkért szüleink felelősek. Ezt a légkört javíthatjuk vagy ronthatjuk, gyermekeink pedig ugyanezekkel a lehetőségekkel rendelkeznek, míg esetleg olyan helyzet alakul ki, amelyben természetszülte emberi élet lehetetlenné válik.

A természetszülte testnek, a természetszülte léleknek és a természetszülte életnek csak egyetlen célja van: az újjászületés lehetőségét fenntartani ameddig csak lehetséges. A természetszülte test a magasabb és tökéletes élet eszköze. Ha ennek a testnek a működését elrontják, a testet meggyalázzák, ha a testet megelevenítő, lelkesítő erőt nem hagyják természetes módján kibontakozni, ha a testet mérgezett légkörben működtetik, akkor lelki ziláltság keletkezik, amelynek következtében az emberek irányíthatatlanokká válnak és a világ lakossága egyre abnormálisabb lesz. És minden újabb nemzedék egyre világosabban mutatja ezt a jelleget. Hogy ehhez az állapothoz mennyire közeledtünk már, azt az olvasó maga is megállapíthatja.

A modern Szellemi Iskola tanulói tudják, hogy ezt a nagy veszélyt és következményeit csak azzal lehet elhárítani, hogy akik akarják és képesek arra, azok rátérnek a lélekújjászületés ösvényére és egy úgynevezett megtisztított, alkémiai transzmutációs térből indulnak ki, mely élesen megkülönböztetendő a tömeg mérges légkörétől. A Szellemi Iskola fenntart egy ilyen megtisztított légkört, mely fennáll és megmarad, ameddig az igazán új-élőknek egy csoportja fenntartja. Ha ennek a csoportnak az ereje és képessége megcsappan, akkor a tér nem lesz képes továbbra is ellentállni a környező mérges térségnek. A transzmutációs tér összeroppan. Ilyen esetben a Szellemi Iskola nem folytathatná a munkát és a továbbiakban már csak a neve létezne. A feladatot, amely elé a Szellemi Iskolát állították, csak akkor lehet ellátni, ha van egy olyan csoportja, amely rendelkezik a szükséges minőséggel és ezt tettekkel be is bizonyítja.

Mindezt nyomatékkal ki kell jelentenünk, mert a sok negatív fáradozás a népek süllyedését semmiképpen sem tudta feltartóztatni, tehát teljesen haszontalan volt: ez ebben az évszázadban már többször bebizonyosodott és továbbra is be fog bizonyosodni!

Fel kell ismernünk, hogy a természetszülte test alapvető célja csakis az új életvitel alkalmazásával valósítható meg. És az embernek csakis ezekkel az eredményekkel lehet aztán segítő, szolgáló, megváltó munkát végezni önmagát megszabadító értelemben is.

Az ember bármilyen szinte otthonról hozott indítékokkal, emberbaráti érzésekkel, okos belátásokkal is rendelkezik természetben születettsége alapján, ezekkel semmiféle igazán emberiségmegszabadító munkát nem végezhet. Csakis a célra törő életvitellel felszabadított új képesség segíthet. Ismerik az idézetet: „sokan a hivatottak, de kevesen a választottak”. Ez azt jelenti: mindenki arra hivatott, hogy a fennálló lehetőségek segítségével megvalósítsa az egyetlen célt az életvitellel. Ha ez nem sikerül, akkor nem a hívás, nem a lehetőség és nem a cél a hibás, hanem az életvitel elhanyagolása. Aki a megvalósítás munkáját valóban el akarja végezni az méltó tanulója a Szellemi Iskolának a világ és az emberiség szolgálatában.

Megállapítjuk: az emberiség sorsa rövid időn belül végleg eldől. Lélegzőterünk megmérgezésében mindannyian kénytelenek vagyunk pártot fogni, mindannyian részt veszünk benne.

Az ellentétekből eredő megmérgeződés okait részleteznünk kell, hogy Önök is rájöjjenek: így nem folytathatjuk! Az életvitelt kivétel nélkül mindannyiónknak alapvetően meg kell változtatnunk, mégpedig haladéktalanul, mert a csoportot, a csoportéletet és az Élő Testet sértetlenül új szinten kell biztonságba vinnünk.

Ebben az összefüggésben Hermész 14. könyvére utalunk, amelyben magyarázza a megdönthetetlen tényt, hogy minden természetszüIte személyiségben tizenkét alapvető gyengeség, veszély és elégtelenség van jelen. Azt mondja: „A kunyhó, amelyben lakunk, az állatöv tizenkét hatásából áll, amelyek közül egyik különösen a természetünket alakítja: az úgynevezett alkotó elképzelés”, amelynél arról a jegyről van szó, amelyben születtünk. Szóval az egész természetszületést a zodiákus rendszer és az abban meghatározott folyamat fejleszti ki és tartja fenn. Itt a sugárbefolyások sokaságáról van szó. Ezek által jön létre a természetben születés csodája. Még egyszer feltesszük magunknak a kérdést: mi a természetszületés? Semmi más, mint egy olyan élő eszköznek az elkészítése és a lehető leghosszabb ideig való megtartása, amelyet szokásból és helytelenül „embernek” nevezünk.

Holott az eszköz „él” az őt képező atomok életereje és életlélegzete miatt, nem rendelkezik igazi lélekkel, még kevésbé élő szellemmel. A lelket adó elem, mely a természetszülte testtel összekapcsolódik, nem az állatövi rendszerből és naprendszerből, hanem egy egészen más létrendből származik. Ez a lelket adó, megelevenítő elem a nem a természethez tartozó, de a természetben megnyilvánuló szellemből eredő hatás és ez tartja fenn.

A szellem a természeten kívül és a természet fölött áll. A szellem a minden mögött élő, minden jelenség alapját képező, nagy terv. A mindenségi megnyilvánulás nagy rendje azt követeli meg, hogy az „élet” és az ezzel azonos eszköz, mely az „életen” alapul, személyesen kívánja a lélek vezetését, amelyet emiatt megkap, és a lélektől teljesen el kell fogadnia a vezetést.

Ha ez megtörténhet, akkor abban az órában kialakul az egység a szellemmel. Csakis ekkor lehet és szabad emberről, a háromszoros, isteni emberről beszélni, aki Istenből született. Az állatövi természet, legalábbis sértetlen állapotban isteni teremtmény, ami a harmadik nézetét illeti. Természetmegnyilvánulásunknak az a nagy tragédiája, hogy a természetben születettek elfelejtették a háromszoros alakulásra vonatkozó nagy hivatásukat. A hatalmas, háromszoros, isteni alakulási folyamatban megrekedtek az első nézetnél. Ha pedig egy természetszülte lény megáll a természetléténél, ebben látja a születés okát és célját, ezzel megelégszik, akkor abban a pillanatban kifejlődik a halál, összeroppanás, megkövesedés, a bűn, a tudatlanság és a kábulat mocsara.

Az olvasónak ezt nem szabad a hagyományos vallások értelmezése szerint látnia, amely az általános tudatlanságból ered. Emiatt az egész naprendszeri és állatövi természet maga gondoskodik e fejlemények kialakulásáról. Mert a föld dialektikus: egyrészt megnyilvánító, megjelentető, építő, másrészt lebontó, összetörő és megsemmisítő. Ha fenn akarom tartani természetes létemet és mindent megteszek természetes életem fenntartásáért, akkor erős feszültségek fejlődnek ki. Mert ez ellentmond a természet törvényeinek, ellenállás, amelynek következménye aztán elpusztulás nagy ziláltság és szentségtelenség közepette.

Ha viszont természetben születettségemet az egyetlen helyes módon használom, hogy a lelket „élve” elnyerjem, megkapjam, tehát megszabadítsam, akkor ugyanaz a halálos és összetörő törvény áldás és kegyelem lesz. Mert a dialektika törvénye engem, mint eszközt, nem szögez le bizonyos létállapotban, hanem akkor éppenséggel transzfigurációra ösztönöz, az élethez vezető halálhoz, ahhoz az átváltoztató, forgalmazó bőséghez visz, amelyet az előttünk menő Szerzet endúrának nevezett.

Az általunk halálnak tapasztalt folyamat törvénye lényegében semmi más, mint a magasabb javakra célzó átváltozás, a ragyogó életté alakulás törvénye, ha a teljesítő nézet, az élő lélek jelen van. A dialektikát áldásnak, magasabb javakhoz vezető átmenetnek szánták. Ha azonban a lélek nincsen jelen, akkor a forma, az eszköz szétesik, elporlad. Nem árt a gnosztikus filozófia összefoglalását még egyszer az olvasó elé tárni: A naprendszeri és állatövi természet által megjelentetett sokrétű sugárbőség lényegében transzfiguráló hatású. A természetszülte emberiség önérvényesítő és önfenntartó sugárteret tart fenn, vezető tekintélyeit követve, akik őt törvényekkel kényszerítik az önfenntartás gyakorlatának támogatására. Emiatt a természet sugártere és az emberiség feszültségi tere között erős szembenállás, ellentét fejlődött ki, óriási tűz keletkezett! A világ és a természetszülte emberiség arra készül, hogy ebben a tűzben elpusztuljon.

Ha meg akar menekülni ettől a pokoltól és ebben másnak is segíteni akar, akkor hamarosan legalább is az élő lelket kell birtokolnia, mert a hatalmas lélekerő a megmenekülés egyetlen lehetősége. Hamarosan, mert már csak néhány évtized áll rendelkezésünkre. Ez nem prófétálás. hanem tudományosan biztos. A naprendszeri és állatövi sugárfolyamatok sokféle mozgást végeznek, amelyek korszakokat, az események és fejlemények szüntelen változását okozzák. Mondjunk erre néhány példát. A Föld 24 óra alatt megfordul a saját tengelye körül. A Föld két oldala emiatt a Nap felől és az állatövből eredő sugárzásokat részben közvetlenül, részben tükrözött formában kapja. Továbbá a Föld 365 nap alatt megkerüli a Napot. Ezalatt átutazik a tizenkét állatövi befolyási területen, melynek mindegyike így kb. egy hónapig hat rá. De van harmadik féle mozgása is, amely a földtengely ferdeségével van kapcsolatban. Ezt a mozgást a tavaszpont előresietésének nevezik. A tavaszpont kb. 2100 év alatt megy át egy állatövi jegyen. Utazása a 12 jegyen át tehát mintegy 26000 évig tart. Ebben az összefüggésben beszél az egyetemes tan csiIlagévről. Továbbá azzal a ténnyel is számolnunk kell, hogy a Nap az ő bolygógyermekeivel szintén úton van a világegyetemben, és bolygónk testvérei is mindenféle forgásokat és keringéseket végeznek a csillagtérhez viszonyítva, sőt mi több, a zodiákus testei sem állnak egy helyben a világmindenségben, hanem az állatövi rendszer, mindennel, ami benne van, szintén gömb, mely egy interkozmikus középpont körül forog. Ha mindezt meggondoljuk, akkor kiderül, hogy a sugárviszonyok és helyzetek, a fénysugarak számtalan beesési szöge szüntelenül változik, más és más ok változatos okozatokat fejleszt ki a világmindenség minden pontján.

Ha pedig végül mindezeknek a mozgásoknak a körszerűségére, illetve csavarvonalszerűségére gondolunk, és a kutató képes kipuhatolni ezeket a bolygói- és csillagmozgásokat, akkor már csupán elemi vizsgálat is ismétlődő korszakokra tereli a figyelmet, s így a tények és természettörvények alapján pillantást vethet a világ és az emberiség jövőjére bármiféle találgatás nélkül. Anélkül, hogy ezt a sugártudományt tovább szeretnénk részletezni, kijelentjük, hogy az egyetemes tan ennek alapján nagyfokú, tudományos biztonsággal képes messze a jövőbe tekinteni és így mindig is tudta, hogy mi a teendő. – És az Egyetemes Szerzet miért fektette le ezeket a figyelmeztetéseket éppoly számtalan úgynevezett prófétálásban?

Mert minden természetszüIte lénynek megadatott, hogy a jelen pillanathoz és a jövőhöz kétféleképpen viszonyuljon. Ez a két lehetőség nagyon is különböző. Az egyik, mint mondtuk, az élethez, a másik a halálhoz vezet. A halálhoz az összesereglett atomok szétszéledése miatt egy haszontalan, fájdalmas tapasztalatokkal tűzdelt élet után. Vagy az élethez, transzfigurációban alakuló forgalmazás bősége révén, amelyet többek között Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzőjének neveznek, ha a lélekáramlat beavatkozhat a fejleményekbe. Jelenlegi és jövendő sorsunk pillanatnyilag még saját magunktól függ. A sugártudományok segítségével megállapíthatjuk, hogy a világ nagyon tüzes korszakba lépett be, amelyet joggal neveznek uránusz-korszaknak. Az emberiség ugyanis nagyon elektromágneses légkörhöz jutott, amely rendkívüli megszabadulási lehetőségeket bocsát rendelkezésre, ugyanakkor azonban, ha az ember negatívan reagál rá, rendkívül nagy veszélyeket is rejteget.

 

Jan van Rijckenborgh

Fama Fraternitatis R. C.

 

Két szakramentumot is használunk, ahogyan ezek az első református egyház szertartásaiban vannak lefektetve.

Fama Fraternitatis

 

29. A rózsakeresztesek két szakramentuma

A Fama közli, hogy a rózsakereszt szerzetesei két szakramentumot használnak, ahogyan ezt az első református egyház fektette le a szertartásaiban. Ha megvizsgáljuk, hogy melyekről van szó, felfedezzük, hogy ez a kettő a keresztelés és a szent úrvacsora, amit a nyugati országok misztériumiskolája szintén nagyra becsül.

Vizsgáljuk meg, milyen gnosztikus-tudományos értékeken, milyen erőkön és mágián alapul ez a két szakramentum, mert nem nehéz megérteni, hogy a gnosztikus tudomány itt is messzebbre lát és mélyebbre hatol, mint a teológiai vélemények, amelyeken az egyház gyakran erőtlen és értetlen szokásai alapuInak.

Ha felteszik a kérdést, hogy mi egy szakramentum, akkor azt kell felelnünk: kegyszer: olyan eszköz, amellyel valami szent erőt vezetnek bele a lényünkbe.

A Heidelbergi Katekizmusban, egy ezotérikus munkában az áll: „A szakramentumok szent, látható ismertetőjelek és pecsétek, amelyeket Isten rendelt el, hogy alkalmazásukkal az evangélium ( = örömhír) ígéreteit jobban megérthessük és jobban lepecsételhesse bennünk”.

Más szóval: ez olyan módszer, amellyel egy bizonyos erő közölhető az emberrel, s benne maradandó, lepecsételt következményeket okoz. A tanuló számára ezek a dolgok nem hangzanak különösnek, mert tanulmányai következtében tudja, hogy a mantramok tana, az erőigék, „varázsigék” tana ugyanezen alapul. Nagy hiba lenne azonban azt gondolni, hogy egy egyszerű, vagy bármilyen bonyolult mantram egyenértékű lenne egy szakramentummal.

Már az a tény is eleget mond, hogy ezt a két szakramentumot, a keresztelést és a szent úrvacsorát Krisztus rendelte el.

A mantramok tana és gyakorlása egészen összeszövődött mindennapi életünkkel. Bizonyos hangok, bizonyos szavak érintenek minket és következményekkel járnak, ha bizonyos körülmények között érnek. Ezen alapul a varázsigék, a mantramok tana, s ha kipuhatolják egy ember rezgési és polaritási képletét, akkor a mantramok egész rendszerét építhetik erre. Ezzel a lehetőséggel a mágia is mindenkor élt.

Ezt alkalmazzák a láthatatlan segítők a gyógyító folyamatban, de a fekete, lerontó erők is ezt teszik sötét céljaik érdekében.

A tanulónak meg kell értenie. hogy két kozmikus áramlat van: az egyik lefelé vezet; ez az involúciós áramlat, a keresztelő;

a másik felfelé vezet; ez az evolúciós áramlat, a szent úrvacsora.

A keresztelő így az a szakramentum, kegyszer, mágia, mely minket bevezet, míg a szent úrvacsora az a szakramentum, kegyszer, mágia, mely minket kivezet, miután a bevezető folyamat elérte a célját.

A gyerek keresztelését tehát érthetőnek, nagyon logikusnak és szükségesnek kell tartanunk, ha a szülők teljes együttműködésével jön létre. Ha a kozmikus két-egység, a férfi- nő, egy gyermeket éleszt, ha a szeretet-tett itt formát öltött, akkor a szülők tudják, hogy gyermeküknek, aki eleinte az élet valóságával szemben tudatlan, egyszer át kell törnie az életen, el kell fogadnia és teljesítenie kell a feladatát. A szülők, akik az élet értelmét ismerik és az ember feladatát megértik (ez egy új világ felépítése jósággal, igazsággal és igazságossággal, mégpedig fejek, szívek és kezek erejével), azok a keresztelő mantrami erejével a gyereket kapcsolatba hozathatják a lefelé terelő Krisztusközeggel, hogy ezzel az erővel lepecsételve hősként emelkedhessen, növekedhessen fel a feladatához.

Így felfedezhetjük, mennyire félreértik egyházi körökben a keresztelőt és a hagyományos körök mennyire visszaélnek ezzel a szent szakramentummal.

Ha a gyereket megkeresztelték, akkor a primitív szülői és papi szív megnyugszik. Azt hiszik, hogy gyermekük e szakramentális csoda miatt biztonságban van. Gyermekük azonban nagyon is bizonytalan lett; nagy diszharmónia, erős, belső ziláltság viszi őt a tökéletlenségek káoszába. Miért? Mert a keresztelő mágiája miatt a gyereket megragadja az involuáló krisztusközeg, hogy – ahogyan a Heidelbergi Katekizmus tanítja – az evangélium ígéreteit és követelményeit megérthesse és lepecsételje benne. A keresztelő tehát az evangéliumban lefektetett megbízással köt össze minket. Ennek ellenére a gyerekeket az életnek olyan értelmezésére és olyan életmódra nevelik, ami az evangélium követelményeivel teljesen ellenkezik. Így a dolgok itt is ellenkezőjükre fordulnak: a keresztelő mágiája, melynek a fejek, szívek és kezek igaz tette tartós energiaforrásának kellene lennie, nagy, romboló hatalommá válik.

A lefelé irányuló áramlat itt rövidzárlatot okoz, a tűz minden oldalon kitör, éppen a harsogó zsolozsmák és énekek és a szakramentális visszaélés miatt és ellenére. Ez az egyház lassú öngyilkossága.

Továbbá arra is rá kell mutatnunk, hogy a keresztelő szakramentumát vízzel végzik. A víznek azonban nagyon megkristályosító ereje van. Ahogyan az árja földrészek a víz áradatából emelkedtek ki, úgy a Krisztus élő vizének is kristályosító befolyása van. Ezzel az élő vízzel kell építenünk, mégpedig egy igaz világot, rendet a káoszunkban, a kristálykapus várost. A megtört valóságot, a megtört természetrendet ki kell javítani, helyre kell állítani a Krisztuserővel, a lemerülő involúciós áramlat szándéka szerint.

Ha ezt a megbízást nem vesszük figyelembe, vagy elutasítjuk, akkor másik kristályosító folyamat lép fel, minden kultúraérték megkövesedése. Művészet, tudomány és vallás zsákutcába jut. Egyenesítsük fel tehát a meggörnyedt hátakat a beavatott Pál bölcs szavai segítségével: Először a természetes jön, azután a szellemi („először az érzéki, aztán a lelki”). Először a természetes következik, az ember és a társadalom megtört valóságának helyreállítása Krisztus erejével, a keresztelő mágiája által, melyben a történést megragadja a haláltermészetünkbe leereszkedő isteni életközeg, és akkor… csak akkor következik a szellemi, a Krisztus alakulása bennem, a szent úrvacsora mágiája által, amivel részesülök a lényében és a vérében, s felvesznek a kozmikus erők fejlődő áramlatába, amelyek a mindenség jelenségeit, transzmutálással, átszellemítik.

Képzeljenek el egy embert, aki az igazi keresztelő hatására Krisztus erejében, egész élete bevetésével folytatja a munkát, igazi világépítő tehát, szabadkőműves, aki kövenként hordja és építi fáradságosan az igazság új citadellájának falait. A keresztelő mágiájával a káoszt Theo (az istenterv) ésszerűségévé változtatja, s ha valamelyik munkadarabját befejezte, akkor a szent úrvacsora mágiájával fokozatosan átszellemítheti.

Könnyen belátható tehát, mi a következménye, ha valaki méltatlanul kapcsolódik be az úrvacsora mágiájába. A megkövesedés káoszát, az igaztalan keresztelő eredményét még egyszer keresztezi az úrvacsora mágiája, amelynek nem létező értékeket kellene átszellemítenie.

Ebben találjuk meg, gnosztikus felfogás szerint, minden rákszerű betegség eredetét, amelyek oly gyakran a nemi szerveket támadják meg, mert az ember az alkotó erejét használja helytelenül.

Vegyék figyelembe, hogy az úrvacsora bora, mint a vér nézete, ennek a vérnek az átszellemülését, megtisztítását és lélekvérré, tűz-lélekéterré alakítását ábrázolja, míg a kenyér, mint a Krisztus testi nézete, személyiségünk atomszerkezetének átalakítását és átszellemítését jelképezi. Ezért tudományosan bizonyos, hogy aki méltatlanul eszi ezt a testet és issza ezt a vért, tehát ennek a szakramentumnak a mágiáját méltatlanul hívja fel, tudatosan vagy öntudatlanul, az a vérben erjedést, vérmérgezést és anyagcsere-betegséget okoz

Ezért figyelmezteti Pál a korinthusiakat, amikor ezekről a veszélyekről beszél, hogy „ne ítélkezésre jöjjenek össze”.

Nos, a napnyugat misztériumiskolája, a Rózsakereszt Szerzete alkalmazza ezt a két szakramentumot a Fama Fraternitatis közleménye szerint, de ezt jól kell értenünk. Minden mágia, amit a Világosság Szerzete alkalmaz, ehhez a két szakramentumhoz kapcsolódik. Van egy mágia, melynek célja a világnak és emberiségnek bizonyos tettre ösztönzése, s egy másik mágia, amelyik a világot és emberiséget a tett után a tett gyümölcseinek élvezéséhez segíti az átszellemülés valósága által.

A fekete mágia a dolgok ilyen rendjének torz tükörképe. A fekete erők az első szakramentumot negatívan használják, hogy az emberiséget tartósan megkövesítsék, s ezzel birodalmukat állandóvá tegyék; és vacsoramágiájuk is van, hogy hatáskörüket a láthatatlan területekre is kiterjeszthessék, mégpedig a halál okainak elfajításávaI, ami a szellemi értékek nélküli átszellemítés következménye.

Nálunk nem beszélhetünk tehát a szakramentumok papi kiosztásáról, ha a Rózsakereszt tanulóinak csoportjai összejönnek is néha bizonyos szakramentális szertartásokra. Urunk, Jézus Krisztus alapszabályai szerint mindenkinek a saját papjának kell lennie, s a kozmikus kétegységnek, a férfinőnek itt is át kell vennie a felelősséget a kapcsolatáért.

A Rózsakereszt keresztelője személytelen keresztelő a dolgok valóságában, hogy így Önök, Isten szelleme által lángra lobbantva, Krisztusban lemerüIhessenek. A Rózsakereszt úrvacsorája is személytelen kiosztás, és a transzmutálásra való felhívás. Minden Élet Urával való alkímiai kapcsolat segítségével, hogy a Krisztusban lemerülés után ünnepelni lehessen a Szent Szellem általi újjászületést. Minden igazán szakramentális impulzusnak először is ennek a földi pokolnak a valóságába kell lenyomnia minket, hogy itt véghezvihessük az égető tettet jóságban, igazságban és igazságosságban, hogy az ebből az éjszakából kiásott golgotavirág, az igaz szeretet virága egyszer egy új és vidám világban bontakozzon ki. Ezért csepeg tehát Krisztus Élő Vize halálán lévő világunkba, hogy a vele való keresztelkedés által építhessük meg a kristálykaput, s ezért van itt a teste és a vére is, mely közelebb van hozzánk, mint saját kezünk-lábunk, hogy azokkal jóllakva egyszer a kristálykapun át bevonulhassunk a szabadságba.

Csak akkor száll majd fel a beavatottak éneke.

„Ez az ajtó, ez Isten ajtaja, amelyen a megváltott nép bemegy.”