Pentagram 1990/2

A lélek megkülönböztető képessége és belátása

 

A szem a test világossága; ha szemetek egyszerű, akkor egész lényeteket kivilágítja; ha azonban gonosz, akkor egész lényetek sötét; ha ugyanis a fényelv bennetek sötét, mekkorának kell lennie akkor az egész sötétségnek (Máté 6:22-23.)

 

Mária látomásban látja a Megváltót

Mária evangéliumában látomásáról beszél a Megváltó elbúcsúzása miatt szomorkodó tanítványoknak: „látomásban láttam az Urat”. Mária kérdésére, hogyan történik egy ilyen látomás, feltárja neki a Megváltó, hogy a látomás a lélek (psziché) és a szellem (pneuma) között lévő kedély (elme, nous) az, ami a látomást látja. A Megváltó szavai szerint a látomás a kedélyben jelenik meg, és ez a Megváltó meglátásának képessége. Az egyiptomi ős-Gnózis még világosabban fejezi ki magát, amikor Pimander azt mondja Hermésznek: „A világosság én vagyok, a kedély, istened… A világító ige, mely a kedélyből megy ki, Isten fia… Ami benned lát és hall, az az Úr igéje, kedélyed pedig Isten, az Atya.” A kedély, mondja továbbá a Megváltó Máriának, a lélek és a szellem között áll középen. A lélek és a szellem találkozása e kijelentés szerint tehát a kedélyben történik meg. A kedély világossága beereszkedik az ember szívszentélyébe, itt Máriáéba, ha szíve megtisztult ennek a természetnek minden befolyásától, azaz „egyszerű” (együgyű) lett. Akkor a lélek a kedélyre néz és a szív a világosságra irányul és felismeri. „Aztán pedig, ó pompás csoda, a világosság, a hatalmas fény, Isten lángja, a szívet választja lakásnak. Az istenség tehát fiúvá válik Mert ami a szívben korszakok óta aludt, azt ez felébreszti: az istenség fia megjelenik Önben.”

 

Külső és belső szem

A látomás fogalmának kettős értelmét, a látás és a látott tárgy értelmében (Mária a Megváltót belső képben látja), megtaláljuk a görög idea szóban (eszme, ötlet, el-kép-zelés). Az elképzelés egyrészt egy tárgy képe, amelyet a szemek megpillantanak: itt a külső megjelenéséről van szó. Az elképzelés azonban további jelentőséget is kaphat: ekkor a jelenség ősképe. Ez akkor az érzékek világán túlra, az örök lét világára és rendjére utal, ami Platón szerint az elképzelések birodalma, az eszmék világa, amely csak az úgynevezett belső, szellemi szemekkel látható. A belső és a külső szemek összefüggésére gondol Máté evangéliumának bevezetője is. Ott a szemek egyrészt az érzékelés eszközeiként állnak középpontban. E kifelé irányuló szemek segítségével lépünk kapcsolatba a külvilággal és tájékozódunk; „a szem a test világosságai Másrészt a szemekben „egész lényetek megnyilvánul”. A szem a lelkünk tükre és mindenkori lét- és tudatállapotunkat tükrözi. A külső szem mellett valóban van egy belső szem is: ez a tobozmirigy. Megdöbbentő, hogy a tobozmirigy szerkezete mennyire egyezik a szemével, de fordított értelemben. Ez a szem nagymértékben befelé irányul. Ez a szem lát mindent, ami lelkivilágunkban játszódik le. Ez tehát egy olyan központ, mely szellemi értelemben nagy feladat vállalására hivatott. A tobozmirigynek meg kell nyílnia az egyetemes szellemtér érintése számára, mely az ember belső állapotára van utalva.

 

A külső és a belső fényforrás

Így világossá válik a külső és a belső szem szoros viszonya. Mindkettő a lélek életét tükrözi: a külső szem a külvilág felé, a belső szem a szellemi világ felé. Mindkét szem kifejezésre juttatja, hogy az ember a lélek belső fényforrásból él-e („akkor egész lényetek megvilágosul”), vagy egy elsötétült tudat béklyóit viseli, mert akkor „egész lényetek sötét”. Ezek szerint mindkét szem működése fényelvhez kapcsolódik. „A világosság a szemet és a dolgokat összekötő láncszem”, mondja Hermész Triszmegisztosz.

 

A nap-hasonlat

Nap-hasonlatában Platón megmagyarázza a belső, illetve külső szemek és a fény viszonyát. A nap ugyan, mondja, nem a látás, de a látás okozójának tartják. Ha ugyanis a szemek nem olyasmire irányulnak, amire a nap fénye esik, „akkor bután látnak és vakoknak tetszenek, mintha nem lenne bennük látóképesség”. Ha azonban a szemek „olyasmire irányulnak, amire rásüt a nap, akkor világosan látnak, és megmutatkozik, hogy ugyanazokban a szemekben látóképesség lakozik”. Azt mondja, a látható világ („érzékek világa”) összehasonlítható az elgondolhatóság, illetve a felismerés világával (az eszmék, az elképzelések világával). A szemeknél ugyanis ugyanaz a helyzet, mint a léleknél. „Ha ahhoz szegül, amin az igazság és a létező fénylik, akkor észreveszi és felismeri, és megmutatkozik, hogy okos. Ha azonban a sötétséggel keverve, a keletkezőre vagy elmúlóra irányul, akkor csak vél, látása elsötétül, elképzelései ide-oda hányódnak és újra úgy néz ki, mintha értelmetlen lenne”. Ha a lélek az ismerettel és igazsággal lép kapcsolatba az eszmék világában, akkor értelmességre való törekvését bizonyítja és a szemek a belső világosságot sugározzák. A láthatóság világa tehát a lélek számára látszatviIág, amelyben nincsen ismeret, az eszmék világával ellentétben, amely valóban létező. Ahogyan a láthatóban a napvilágot és a látást napszerűnek tartani jó volt, a nap számára azonban nem jó, így van ez a felismerhetőben is. Az igazságot és ismeretet ott jónak tartani helyes, a jó (Agathon) számára azonban, bármilyen szempontból, nem helyes, hanem a jó minősége még magasabbra becsülendő. A felismerhető számára tehát a jó egy feltétlen ok, amelynek világossága abszolút elképzelésként kivilágítja az elképzelések világát. Magát a jót a halandó ember nem nézheti, mert ahogyan a szemek égnek ki a nap láttán, úgy az ember a jót sem képes elviselni. Világosságát azonban megnyilvánítja a felismerhető elképzeléseiben, ha a lélek ez után kutat.

 

A kedély „együgyű” szeme látja a Jó világosságát

A lélek tehát az a középső erő a szellemi és a testi világ között, mely a pillantás irányát meghatározza, mely a szemeket, mind a külsőket, mind pedig a belsőket vezeti. Maga dönthet afelől, hogy a jelenségek birodalmában akar-e céltalanul tévelyegni, vagy belső értelemelvét követve ismeretet akar-e keresni. A lélek döntésétől függ, hogy milyen befolyások érik a szívszentélyt, mik kerülnek bele, amelyeket aztán ott fel kell dolgozni és a rezgését meghatározzák. Ezért mondják, hogy a jóért folytatott küzdelem tulajdonképpen az ember szívében folyik le. Mert csakis a megtisztított szív a kedélynek egy olyan helye, ahová Isten szelleme, Pimander besugározhat. Az a kérdés azonban, hogy a lélek hogyan tudja saját képességét észretéríteni, hogy az képes aztán tájékozódni és megtanulni helyesen dönteni. Mária evangéliumában azt mondja a Megváltó a tanítványoknak: „A jó (Agathon) azért jött el hozzátok, minden természet lényeihez, hogy a lelket belehelyezze az ő eredetébe”. Ezzel tevékenységére és munkásságára utal, amelyekkel az embereknek akarja elhozni a helyes ismereteket, amelyek alapján képesek megkülönböztetni a valótlan láthatót az igazi szellemi eredettől. Ezzel az embereknek adta, mondja Hermész, „az igazán létezőt, a teljes világosságot”, mely megajándékoz a lehetőséggel, hogy megismerjék a dolgok belső lényegét és finom különbségeit. Szóval a Gnózist. A Megváltó továbbá részletezi, hogy ezt a belső emberfiát hogyan kell keresni és hogyan kell nézni. Azt mondja Máriának: „Mert ahol a kedélyed, ott az orcád (látomásod)”. Ebben a „látomásban” tapasztalja és nézi az ember, mint Mária – a megtisztított szív – az abszolút Jó világosságát a kedély által, amelyben a Megváltó rejlik szellemszikra vagy Jézus magszeme képében. Ezt a világosságot csak a legbelsőbb lényben lehet megtalálni, semmiképpen sem az emberen kívül, mondja a Megváltó Mária evangéliumában. „Megkapjátok az én békességemet. Vigyázzatok. nehogy félrevezessenek titeket azzal, hogy azt mondják: íme itt van! vagy íme amott van! mert az embernek fia tibennetek van. Őt kövessétek. Aki őt keresi, megtalálja.” A kedélyben rejlik az a felismerési lehetőség, mely, szavai szerint képes észlelni a Gnózisvilágosságot. Csak a „tiszta” (egy-ügyű) szem képes, mondja Máté evangéliuma a belső fényelvet nézni mert „ami számunkra a szellemben van, azt csak a szellemi szem láthatja”, mondja Hermész. Ezek szerint a kedély az a szellemi képesség, melynek szeme, ha a belső fényre irányul, a léleknek megmutatja a fénybirodalomhoz vezető utat: „ha szemetek tiszta, (egyre irányuló, együgyű), akkor egész lényetek világos lesz”.

 

Egyszerűség és sokféleség

Hermész az egyszerűt szembeállítja a sokfélével. Következtetéseiből az derül ki, hogy az egyszerűség, amelyről ő beszél és amelyet a kedély felismerési körzetébe helyez, a Máté evangélium tisztaság-fogalmának felel meg. Az egyszerű (együgyű, tiszta) fogalmát. Hermész szerint, meg lehet határozni és el lehet határolni a sokféleség, sokrétűség fogalmától. A sokféle, a sokrétű a láthatóság, az érzékek, illetve a jelenségek világának felel meg. Ebben csak összetett, korlátolt és elválasztott dolgok vannak, mert mennyiségük és minőségük törvényei sokfélék és ezeket tér és idő korlátozza. Az emberek érzékelő eszközei, érzékszervei, szerkezetükre és működésükre nézve megfelelnek az anyag összetett tulajdonságainak. „Mivel az érzékek összetett szerkezetek, világos, hogy csak összetett dolgokat képesek megérteni”. „Ahogyan az érzékek nem képesek megérteni valaminek az egyszerűségét, úgy a kedély az összetettet nem képes magáévá tenni.” Hermész számára tehát az anyagi tulajdonságok azért összetett természetűek, mert hiányzik nekik az ismeret egységessé tévő gondolkodási képessége. „A szellem azonban, mely egyszerű és oszthatatlan, megérti az egyszerűt és oszthatatlant.” Ami anyagból áll, „az fajtájának megfelelően a saját eredete felé mozog. Csakis ott az ő helye”, és mivel hiányzik neki az igazi gondolkodási- és megkülönböztető képesség, csak egy vak kezdeményezés és természetes vágy mozgatja. Hermész azt mondja, hogy az anyag tulajdonságaival az a helyzet, mintha a dolgokban belső ellenállás lenne, egyedül akarnának lenni, a hazától és otthonuktól elválasztva. Amelyik lélek odaadja magát a láthatónak és szemét erre szegezi, az az összetett anyag erőihez és törvényeihez köti magát: elveszíti saját irányát és vak lesz, mint amazok. Így kiszolgáltatja magát az anyagi alkotás hatalmainak, amelyek a lelket ellenségnek tekintik és rabul akarják ejteni. Mária evangéliuma és Hermész a léleknek ezeket a halálos állapotait hasonló módon írja le.

 

A lélek halálos állapotai

Az anyagvilág sokféle és összetett dolgai szüntelen változásnak vannak alárendelve, mondja Hermész. A szüntelenül egymás ellen harcoló ellentétek törvénye alatt állnak. „Az anyagvilág tulajdonságai sohasem állandók. Szüntelenül támadják egymást és összeegyeztethetetlenek. „Az ebbe a világba tévedt lélek tehát el fogja felejteni eredeti feladatát és a kedélytől elfordul. „Ha feledésbe merülsz, ha a feledésnek esel áldozatul, akkor ezt összetett lényed okozta, mely sötét és meghasonlott. Önmaga ellen küzd; súlyosan meg van terhelve és beképzelt: téged az ellentétek segítségével tart a kezében. Emiatt keletkezik a feledés és semmit sem tudsz többé első tudásodból.” Mária evangéliuma is leírja egy ilyen lélek állapotát: a lélek egy olyan hatalom előtt találja magát, amely a lélek három halálos állapotából az elsőt jellemzi: a tudatlanság. Ezért a léleknek az az érzése. hogy vak akarat van benne: „EIragadott vagyok, holott én nem ragadtam el semmit. Nem ismertek fel.” Ez a lélek annyira a tudatlanságba merül, hogy szerencséjét és boldogságát ennek a világnak adományai között keresi. Ezeket hajszolja – eredménytelenüI – és saját, csillapíthatatlan érzéki vágyakozásának áldozata lesz. Ez ugyanis a második halálos állapot: a vágy. „Ezeknek az embereknek a sóvárgása egyre erősebb kielégítésre törekszik és így a sötétségben dúlnak, anélkül, hogy valaha is elegük lenne belőle. Ez okozza a kínlódásukat és emiatt lobog a láng, az őket megégető láng egyre magasabbra”. A vágy elfoglalja a lelket abszolút, minden más érzetet kizáró kívánságával kielégítésre törekedve, a lelket rabul ejtve: a lelket ez nem tudja felismerni. Ezért mondja ez a hatalom a léleknek: „Míért hazudsz, mivelhogy énhozzám tartozol?” Ezért figyelmezteti Hermész a lelket: „Ha elfordulsz a kedélytől és az érzékekhez kötöd magad, akkor elveszíted az intelligencia világosságát. Körülvesz a sötétség és legyengíti belső látásodat. Ennek következtében átadod magadat az érzékek vakságának és sötétségének”. Amelyik lélek így kiszolgáltatja magát az összetett dolgok világának, az végül megbetegszik (Hermész összefoglalja a kedély betegségeit: tudatlanság, szomorúság és félelem), „mert állandó belső fájdalmakat szenved”. „A fájdalmat az okozza, hogy a lélek olyan dolgokat lát és vesz magához, melyek változók és vele ellentétesek.” Ez a probléma, ez a feszültség arra utal, hogy a lélek még nem él a tiszta szív kedélyének egyszerűségében, hanem az anyaginak adja oda magát, úgyhogy Őbenne „különböző elemek keverednek és kerülnek változó viszonyba… világos tehát, hogy még nem tisztultál meg erénytelenségeidtől és nem vagy a gonosztól mentes”. Ennek a léleknek a sötétsége végül oly mélységes lesz, hogy tehetetlenségében a hibát másoknál keresi és azokon próbálja magát lereagálni. Ez aztán a harmadik halálos lelkiállapot: az igazságtalanság, amelyhez a harag erőszakossága is hozzátartozik. „Az ilyen lélek a gonoszság és igaztalanság forrásából merít és ezeket az őbenne lévő tulajdonságokat azokra önti rá, akik az Ön hatalmában vannak. Az eredmény igazságtalanság. A Máté-evangélium is leírja a sötétséget, amelyben az ilyen lélek él: „ha viszont szemetek gonosz, akkor egész lényetek sötét; mert ha bennetek a fényelv sötét, mekkorának kell lennie akkor az egész sötétségnek!” Hermész összefoglalja a lélekrontó állapotokat egyetlen mondatban: „Mindez egyetlen gyökérből ered; e világ szeretetéből”, és hozzáfűzi: „Nem a világ csapja be az embert, hanem az ember önmagát és önmagát teszi tönkre”.

 

A megbízás és a cél magában a lélekben van

„Egyszer, amikor elgondolkoztam a lényeges dolgokon és kedélyem felemelkedett, testi érzékeim teljesen elszunnyadtak.” A lélek, mely a kedélyhez fordul, mondja Hermész, emlékszik eredeti hazájára, amelyet az ember a kedélyében rejteget. A kedélyben rejlik az ember lelkének tulajdonképpeni hazája, mert ott találkozhat az isteni szellemmel, Pimanderrel, és léphet szoros kapcsolatba vele. Az isteni szellem világa „léted gyökere és ősalapja”. Oda való az „oly magasrangú és tekintélyes lény, mint te vagy”. A lélek tehát ettől a világtól kapja az életét és azt a képességet, hogy részéről is életet adjon. „Ami a lélek alatt áll, az az életben nem részesülhet, csak a lélek segítségével.” A lélek, mondja Hermész, bizonyos törzsből született. „Bármily messzire is nyúlik az ág a törzstől, kapcsolatuk és összetartozásuk megmarad.” Az a céljuk, hogy visszatérjenek az eredethez. „Gondold meg, ó lélek, és erősítsd meg lényedben, hogy alkotódhoz való visszatérésre rendeltettél. „Ez a legelső ok ajándékozza meg a lelket a lehetőséggel, hogy a szellem átölelje őt. „A szellem magasabban áll és magában foglalja a lelket.” Ő általa tesz szert a lélek a képességre – a kedélyen keresztül – hogy újra emlékezzen igazi eredetére. „A kedélyben láttad tehát a tiszta, eredeti emberi alakot, az őstípust, a vég nélküli kezdet őselvét”, mert: „a szellem közvetítő nélkül kap Istentől… ő van legközelebb Istenhez, mint a kamarás a királyhoz”. A szellemnek ettől a tökéletes erejétől kapja meg a lélek, mondja Hermész, az igazi gondolkodási képességet, hogy „a dolgokat úgy lássa, ahogy az alkotó valóban megalkotta”. Az ilyen igazi ismeret alapján aztán a lélek megérti, hogy az alkotóval rokon, mert az ismereten keresztül részesül a legnagyobb kegyelemben, hogy ugyanis azt keresse és tegye magáévá, ami neki megfelel. Ez a gondolkodási képesség valóban egy aktív intelligencia, mint alkotó képesség. Ez lehetővé teszi az ember számára, hogy „maga és más érdekében is alkotóan tevékenykedjen”. Megajándékozza a lelket az ítélet és a megkülönböztetés képességével. Mert ha ez a világosság esik a dolgokra, akkor „a szem is megvilágosul és meg tudja különböztetni a dolgokat, amelyeket azelőtt nem látott”. A lélek ezután fel tudja ismerni a láthatóság világának és az ötletek világának a különbségeit és rájön a saját állapotára is. „A lélek a megkülönböztetési képesség és a belátás elnyerése végett jön e világra.” Felfedezi, hogy „a formák és képek, amelyeket tested szemeivel látsz és a dolgoknak ebben a világában járnak-kelnek, feltűnnek és eltűnnek, az ötleteknek csak példázatai, lenyomatai: az eszmék igazán változatlanok és rendelkeznek múlhatatlan élettel”. A lélek most visszakapja szabad akaratképességét, összehasonlítja a két világot és „előnyben részesíti a saját fajtájával rokon dolgokhoz való visszatérést”. Az igazi gondolkodási képességet, a megkülönböztetési képességet és az ebből következő szabad akaratot a lélek akkor kapja meg, ha a kedélyhez fordul.

Ez úgy is mondható, hogy az „egy-ügyű” szemmel egyszerűen megérti az igazságot, megválik az összetett dolgoktól, és az igazi és lényeges dolgokhoz fordul. „Meg kell értened, hogy a lélek a fizikai világban csak nyomokat hagy, azon dolgok nyomait, amelyet a kedély keltett a lélekben, és a kedély a lélekben csak azt valósítja meg, amit az első ok tudott véghezvinni a kedélyben.”

 

A lélek három fennkölt tulajdonsága: belátás, elégedettség és gondmentesség

A belátás, mondja Hermész, a léleknek egy olyan tulajdonsága, amelyet a kedélytől kap, ha a lélek az igaz gondolkodási- és megkülönböztetési képességhez fordul. Lehetővé teszi a lélek számára, hogy a léleknövekedés útján tartsa a helyes irányt, mert egy cselekedetnek a következményeit képes áttekinteni. „Ha egy ember belátásra vágyik, akkor a legmagasabb javakkal táplálják, a tökéletessel, mely a tökéletesedéshez vezet úgy, hogy elnyeri az önalkotás lehetőségét és a helyes gondolatok kialakításával megszabadulhat. Ettől az időponttól kezdve tökéletes, felnőtt ember.” Ha egy lélek szert tett a belátásra, akkor a jót akarja. Erre hangolja egész életvitelét; „ami pedig hozzásegíti a kívántak eléréséhez, az semmi más, mint ugyanaz a jó és ugyanaz a jóság”. Nem fél már saját rossz hajlamaitól és elégedett lesz. A lélek „a jóság és igazságosság forrásából merít, és az ilyen ember az őbenne lévő műveknek megfelelően ezeket önti ki azokra, akik az ő hatalmában vannak”. Ennek az embernek szemei levetették a sötétség béklyóit, „együgyűek lettek”, mert a kedélyen keresztül látnak. „Ha szemetek tiszta (egy-ügyű), akkor egész lényetek megvilágosult.” Ez olyan, mintha valaki sok fáradsággal lámpát szerez, „hogy éjszaka lásson, napkeltekor pedig félreteszi”.

 

A szárnyas lélekkocsi

Phaidros című művében Platón a lélek ötletéről, fogalmáról olyan képet rajzol, amelyben minden eddig leírt elem benne van: ez a szárnyas lélekkocsi példázata. A lélek ötletét, mondja, kétlovas kocsihoz hasonlíthatjuk. A kocsis (Nous) a kedélyt ábrázolja, aki a két lovat – az akaratot és a vágyat – próbálja irányítani. A halhatatlan istenek kocsiját a kocsis könnyedén vezeti, mert ezeknél a két ló egyetlen összenőtt erőt képvisel, amely nemes törekvéssel, erős ösztönzésére az igazságszeretők szellemének, a kocsisnak engedelmeskednek. A könnyedség. mellyel a kocsi mozog, szinte szárnyakat ad neki, úgyhogy meredeken a belső égboltozat magasságába száll. „Így szárnyalnak az istenek kocsijai könnyedén és egyensúlyban.” Ha aztán a léleknek „megvan teljes tollazata, akkor az éterben lebeg és bejárja az egész világot”. Ha a kocsik feljutnak a csúcsra, akkor „azt nézik, hogy mi van a mennyek mögött”. Ezt a létet azonban, „melyben sem szín, sem alak nincsen és érinthetetlenüI való-ság, csakis a lélek kocsisa, a szellem láthatja”. Így örül „a lélek gondolkodása, mely gondoskodik arról, hogy megkapja a neki járót és az ő idejében meglátja a létezőt… és az igaznak a látványából táplálkozik és jó dolga van… ebben a fordulóban megpillantja magát az igazságosságot, meglátja a meggondoltságot, meglátja az ismeretet, nem azt, amelyiknek kialakulás a sorsa, sem nem azt, amelyik mindig más más dolgokban, amelyeket most valónak nevezünk, hanem az igazi lényben lévő ismeretet”. Nálunk embereknél azonban a kocsisnak rendkívül fáradalmas a munkája, mert lovaink különböző természetűek. Van egy nemes paripánk és van egy igáslovunk (akarat és vágy), és ezek különböző irányba csörtetnek, sőt veszekednek.

Ha az igásló győz, akkor a kocsit lehúzza a földhöz, mert a lélek tollazata megfogyatkozik a csúnya és a rossz láttán. „Az isteni ugyanis a szép, a bölcs, a jó és minden, ami ehhez hasonló. Ebből táplálkozik és növekszik a lélek tollazata. Az ezekkel ellenkező, a torzszülött és a gonosz, valamint az ezekhez hasonló azonban fogyasztja és meg semmisíti.” Az ilyen lélek szárnyai annyira károsultak, hogy sodródik, míg meg nem kapaszkodhat valami szilárdban, amelybe aztán beköltözik. Így szerez magának földi testet, mely látszólag a saját erejéből mozog, és az egészet, lelket és testet így élőnek nevezik, utónevén pedig halandónak, amelyet most a testnek nevezett dolog terhel. Ezt a testet hordozzuk magunkkal. mint a csiga a házát”. Ezek a most már testtel terhelt lelkek „utána áramlanak ugyan, a fentire törekedve, de képességeik hiányában az alsó térben sodródnak, egymást taposva és lökdösve, mindegyik szeretne a másik elé kerülni. Tolakodás keletkezik, veszekedés és a félelem verejtéke, mialatt a rossz vezetők hibái miatt sokan megcsorbuInak, soknak károsul a tollazata. A sok elszenvedett nehézség után mindannyian a létezőnek látása nélkül mennek el és látszólagos tápIálékhoz tartják magukat. Miért van ez a nagy törekvés, miért akarják az igazság térségét nézni?… Mert a lélek legnemesebbjének megfelelő legelő azokról a rétekről származik, és a lelket emelő tollak ereje onnan táplálkozik.”

 

A halál oka magában a lélekben rejlik

A testhez láncolt lélek nehezen viseli a sorsát. „Aki azonban azt a testet szerette, amely a vágy őrületéből keletkezett, annak továbbra is a sötétségben kell tévelyegnie”. A lélek tehát a halandósághoz jutott, melynek okát Hermész magában a lélekben látja. „Akik pedig a kedélyt birtokolják, ismerjék fel magukat halhatatlanoknak és tudják meg, hogy a halál oka a test és minden földinek a szeretése. „Nincsen bűn, hanem ti csináljátok a bűnt az olyan cselekedetekkel, amelyek erkölcstelenségre hasonlítanak, amelyeket aztán bűnnek neveznek”. „Ezért keletkeztek és haltok meg…” mondja a Megváltó tanítványainak Mária evangéliumában. A léleknek ez a testtel terhelt állapota, amelyben a szellemet nem láthatja, mondja Hermész, a holdhoz hasonlítható, amelyet nem világít meg a nap többé, hanem a föld árnyéka sötétít el, mert a föld a nap és a hold közé tolakodott. „Ahogyan a hold nem menekülhet meg a sötétségtől, amíg a föld a helyén marad, a lélek sem szabadulhat meg a sötétségtől és károsítástól, amíg továbbra is természetünk anyagához ragaszkodik.”

 

A barlang-hasonlat

Egy példázatban Platón az elsötétült tudat helyzetét egy sötét barlang foglyainak helyzetéhez hasonlítja. Amit a szem lát és valóságnak tart, azok a tárgyaknak csak árnyékai. A dolgoknak ezek a vetületei a barlangban látható térségben látszatlétet folytatnak. A foglyokat csak erőszakkal lehet megszabadítani béklyóiktól, annyira ragaszkodnak megszokott, vak tudatukhoz. Ha azonban egy rab lelkében feléled annak az emléke, amit egykor látott, amikor még megvoltak a tollai, akkor eredeti hazájára vágyva felkerekedik, hogy elhagyja a barlangot és felemelkedjen a világosságbirodalomba. A kedély vezetése alatt a lélek lassanként látni kezdi az eszmék világát és felismeri ennek a világnak és a barlang árnyvilágának a különbségét. Most aztán elmegy az anyag hatalmasai mellett, akik azzal vádolják, hogy „helylegyőző”, mondja Mária evangéliuma. A lélek azonban sértetlen marad és azt mondja: „ami engem megragadott, azt elragadta a halál: ami engem megfordított, az felfordult: vágyamnak vége és tudatlanságom kimúlt. Egy világban megválhattam… az ismeretre való képtelenség béklyóitól, melyeknek léte az időben korlátozott.” „Példázatunk azt jelenti”. mondja Platón végül, „hogy minden lélek felismerőképessége őbenne magában lakozik. A szellemi oktatás tehát az átirányítás művészete… nem pedig olyasmi, amelynek magát a látóképességet kellene közvetítenie: mert ez már jelen van, csak helytelenül van beállítva és nem odanéz, ahová kellene, és ezt a hiányt kell kiküszöbölni.”

Megkövesedés vagy transzfiguráció

 

Aki abból az álláspontból indul ki, hogy a számunkra észlelhető, változó és az időnek alárendelt világon kívül van egy másik, örök létezési rendszer, az beáll a tartalom és a forma feszültségi terébe. Ez a feszültség nagyon is erőteljesen hat rá, mihelyt megpróbálja áthidalni a két világ közötti szakadékot. Megtapasztalja, hogy olyan lény, mely keletkezett, nehézkesen várakozó, tehetetlenül sötét, zárt edény, amelyből a tartalom visszavonult, s tartalom befogadására – ilyen állapotban – már nem is képes. Vagy abban a túlfeszült elképzelésben él, hogy a tartalom, az elképzelése, amelyre tudata még képes, az az eredeti tartalom, mely az örökkévalóságból jövet eltöltötte őt. Ha azonban alaposabb vizsgálatot folytatna, felfedezné, hogy egy tüzes anyagot nem lehet hideg edénybe tölteni anélkül, hogy az edény szét ne pattanna.

 

Aki a formának szenteli magát, az nem hatolhat el a tartalomhoz. Aki a formát alantas elvnek nézi és lebecsüli, az nem veszi figyelembe. hogy a forma a szellem eszköze.

A bukott mikrokozmosz személyisége anyagból született. Érzékszervei az anyagvilágot észlelik és ennek tudatát alakítják ki az ember számára. Az örök mikrokozmosz középpontjában lévő ősatom az a tükör, mely a Mozdulatlan Birodalomból jövő sugárzásokat képes felfogni és a mikrokozmikus rendszernek közvetíteni. A mikrokozmosz tehát kétszeres: élő tartalmára nézve örök, anyagi megnyilvánulására nézve ideiglenes. Aki tudatában van a kétségének, a kétszerességének, az a tartalom és a forma, a mikrokozmikus és a személyes lét feszültségi erőinek játékában áll. Ha a formanézet minden pillanatban a bőség tengeréből jövő szellemi kezdeményezés kifejezése lenne, akkor nem tartózkodnánk ebben az anyagvilágban, hanem még, vagy újra, a lényegesben. Most azonban a kihűlt forma állapotában és tudatában élünk. Személyiségünk szüntelenül és minden szinten szerkezete károsításának vagy szétrombolásának, a leromlásnak és feloszlásnak van kitéve. Az anyagtest és az étertest ellenségei a betegség és a halál. De az asztráltest és a gondolatanyag-test is károsulhat, ha elhanyagolás miatt ápolatlanná válik vagy visszaélnek velük. Végül is azoknak a testeknek is meg kell halniuk. És a személyiségnél annak tudata is hiányozhat, hogy csak forma, amelynek egy tartalmat kellene szolgálnia, az örök mikrokozmosz visszatérését eredeti létterületére. Ha ezt a feladatot elfelejti, ha ez a tudás betemetődik, akkor a forma használhatatlanná válik. Ami a formával történik, az mind hatással van arra a viszonyra, ami a tartalmával lehetséges lenne.

Ezt a következő példa szemléltesse: a bukott mikrokozmoszt mai állapotában, tehát a benne élő személyiségemberrel együtt hasonlítsuk olyan edényhez, amelynek eredeti tartalma a szellem volt. Akkor a következő lehetőségekkel van dolgunk: Az edény épnek látszik, de a folyadékot nem képes megtartani, tehát valahol rejtetten repedt. Az edényt ütés érhette, s csak bizonyos magasságig tölthető fel, nem lehet teletölteni. A tartalom nem fér bele teljesen, tökéletesség nem érhető el. Az edényt a helytelen használat annyira elrontotta, hogy ha az eredeti tartalmat beletöltenék, akkor az is megromlana benne. Az edény összetört. Semmit sem tartalmazhat. Belső felületei, melyek egykor a tartalmat rejtették és érintették, mind külső felületek lettek. A pusztulás az edényt teljesen külsőségessé tette. Ezekből a leírásokból a sérült ember alkalmatlansági fokozataira következtethetünk az egyetlen számottevő tartalom, a víztől és szellemtől való újjászületés teljes mértékű megértésével és kivitelezésével kapcsolatban. Az alkalmatlanság mindig a megdermedés következménye, mely bekövetkezik, ha a szellemmel való élő kapcsolat elvész.

 

Az anyagtalan Grál

Van azonban olyan edény is. amelyet minden időkben megőriztek annak a tartalomnak a kizárólagos szolgálatára és használatára, amely kialakította. Ennek a tisztán tartott és épen maradt edénynek a jelképe a szent Grál, a világító, nem anyagi tál, melynek tartalma csodás módon megújul azzal, hogy elajándékozza magát. A gráljelképben láthatóvá válik a szentelés, az avatás titka. A Grál az örökké áradó bőségnek van szentelve, feladata az öröknek a fogadása és közvetítése, az időshöz, az ideigleneshez vivése, hogy az ideiglenes táplálhassa magában az örököt és visszatérhessen az örökhöz. A Grált olyan fényes edénynek mondják, amelyet ember szeme soha nem láthat.

Edény – anyagszemmel mégsem látható. Ha látható lenne, akkor nem a Grál lenne, hanem bármilyen megdermedt edény, amibe bármilyen anyagi tartalmat lehetne önteni, A szellemnek szentelt forma nem anyagi, mert nem vált el a szellemtől. Nem folytat saját életet az időben a szellemtől függetlenül. Emiatt nem öregszik és az elromlás semmiféle folyamatának sincsen kitéve. Ez a szent írások, szertartások és jelképek, valamint a szív rózsájának az érinthetetlen oldala. A Grál egy misztériumiskola erőterének a jelképe is. Ameddig tiszta kézben tartják, addig a szellem beereszkedhet és mindenkit megvendégelhet. Ha azonban elanyagosítási kísérletek fejlődnek ki, akkor a szellem visszavonul és a Grál – élő minőségében mágneses erő vonalrendszer – kihűl. Elanyagosodik és hagyományos tárggyá dermed. A világ múzeumainak vallástani osztályai tele vannak vele. Ilyen kihűlt formák a szövegek, szertartások, jelképek és vallásos cselekedetek is, melyeknek elnémuItságát szószaporítás, pompa, hatalom fitogtatása és titkolódzás mögé rejtik. Az ilyesmik bármit tartalmazhatnak, csak egyet nem, az örökké létező szolgálatának a készségét.

A szolgálatkészség a kihűlt forma számára mindenekelőtt azt jelenti, hogy szolgálatra alkalmassá teszi magát. Az alkalmassá válás lehetőségére a személyiségember egy misztériumiskola tagsága által tesz szert. Az ember hogyan válhat alkalmassá?

Ha az alkalmatlant alkalmassá akarjuk tenni, akkor ehhez időre és a változtatás lehetőségére van szükség. Ezt a megváltozási folyamatot nevezzük „az ösvénynek”. Egy szellemi iskola tanulói ösvénye olyan külső szempontok mellett, olyan keretben megy végbe, melyet a mai ember lelki feltételei és életkörülményei határoznak meg. Aki tanuló akar lenni, tehát be akarja járni a megfordulás és átváltozás ösvényét, az önként lemond bizonyos dolgokról, mert belátja, hogy egyébként maga nehezíti meg célja elérését. Hogy egy tanuló melyik ponton kezdi önmagát építeni. melyik ponton lesz szabadon kőműveskedő, az az adottságaitól függ. Minden követelmény mindenkire érvényes, de nem mind vonatkozik mindenkire. A belátó ember felismeri a neki adott tanácsok értelmét és hasznát. Nem ellenállásoknak érzi azokat, amelyeken a létállapota felhorzsolja magát. Kész a veszély fölé kerekedni, s ezzel az erre vonatkozó figyelmeztetéseket is kinőni. A törvény, az ószövetség állapota fokozatosan egyre kevésbé vonatkozik őreá, habár továbbra is érvényes őreá is, és ez az érvényesség egy bármikor lehetséges zuhanás, lebukás révén világosan éreztetheti magát vele.

A törvénnyel való személyes találkozást az ösvényen egy nagy hegyen át fúrandó alagúthoz hasonlíthatnánk. Az átjáró formája annak felel meg, aki ott elsőként dolgozott. Ha ez nagy, erős ember volt, akkor a nyílás is magas és széles. Őutána talán egy kis ember következik, aki semmibe se ütközik, s csodálkozva nézi, hogy miért ilyen tágas az út. Ennél ugyan nem kellene elidőznie, hanem vígan haladnia, ameddig lehetséges. Mert nemsokára magas lépcsőfok előtt találja magát. Hogy az alagút mennyezete is magasan van őfölötte, ahogyan az a nagy embernek kellett, az neki nem használ. A kicsinek most teljes erejét be kell vetnie ennél az akadálynál, amelyet a nagy egy erőteljesebb lépéssel legyőzött. Ez azt jelenti, hogy adott pillanatban mindenkire elkövetkezik az ő törvénye, szembesül az ő alkalmassága fokával. Ami az egyiknek nehezére esik, azt a másik könnyen megvalósítja, és fordítva is. Nem tájékozódhatunk egymás szerint, hanem csak a cél szerint a szellemi, a formának nem alávetett tartalom szerint. A szervezethez a történelmileg kialakulthoz, tanulótársaihoz, embertársaihoz és a tőle megkívánt teljesítményhez való viszonya a tanulónak azonban világos utalásokkal szolgálhat a nagyságát illetően és önismerethez segítheti.

Ha valaki szabály felállítására, vagy utalásra van szükség, akkor ez megmutatja annak az állapotát, akinek adják, és azt a helyzetet, amelyben szükséges lett. Minden szabály valami szabálytalan állapotra utal. Kellene-e szabály, ha a szabálytalan helyzet nem állna fenn? Ha annyira a törvény alatt állunk, hogy nyomasztó tehernek érezzük és le akarjuk rázni magunkról, holott csakis önismerethez akar segíteni minket, akkor mily fullasztó lehet a létállapotunk minden lélek növekvésre nézve. Feltehetjük magunknak a kérdést; melyik viselkedési mód, tanács és kötelezettség nem vonatkozik rám? – Mégpedig azért nem, mert amúgy is belső szükségletem, hogy megfeleljek neki? Mi kerül oly közel hozzám, hogy világossá teszi nekem, milyen formában vagyok? Ha így kérdezünk, akkor készek vagyunk a tartalomnak megengedni, hogy alakítson minket, tanácsra hallgatunk, kötelességet készségesen vállalunk, annak tudatában, hogy a kötelesség a minket a céllal összekötő kötél, mely a cél felé húz.

 

A személyiség feltörik

Így szerzi a tanuló a rá szabott, közvetlen tapasztalatokat a formával és az örökölt formában. Olyan térben élményesíti magát, amelybe mindig is olyan emberek álltak be, akik ösztönözve érezték magukat arra, hogy az abban élő-ható tartalomnak szenteljék magukat. Ezen a téren, ebben a térségben, egy misztériumiskola erőterében a személyiség megdermedt lelki formáit feltörik, hogy a mikrokozmoszban ki lehessen alakítani a szelleminek egy edényét. A régi forma aztán már nem lesz többé. Veszteség ez? – Az önátadás, a fogyatkozásra való készség csak addig probléma, amíg az ember tétovázva áll előtte, azt gondolván, hogy valamit elveszíthet. Mi megy azonban veszendőbe, ha valami alkalmatlan edényt az olvasztótégelybe tesznek? Veszendőbe csakis az alkalmatlanság mehet. Mert a lényeg megmarad, az anyag megmarad. Mindenképpen legyünk tehát tudatában, hogy a megszabadító képesség a Szellemi Iskola élő testében részt vevő minden egyes tanuló létállapotától, irányulásától és megvalósító erejétől függ. Személyes szabadságban mi magunk döntünk irányunk felől: a szellemtől elhagyott forma kihűlését választjuk a megdermedésig, vagy pedig a transzfigurációt, egy élő forma újjáépítését, az eljövendő új ember alakjának újra-felépítését a víz és a tűz erejével?

Adassék meg a Szellemi Iskola erőterében élőknek és dolgozóknak a helyes döntés lehetősége, hogy mindannyiónk számára, valamint az utánunk jövők számára nyitva lehessen tartani a megszabadulás útját.

Az új világ tizenkét kapuja

 

Bárki megállapíthatja, hogy amit mi életnek nevezünk, csupán érzelmek, gondolatok, akaratmegnyilvánulások és cselekvések zavaros elegye. Felülről szemlélve úgy tűnik, hogy saját magunk által elszabadított. Ide-oda löttyenő és csapongó életjelenségek hullámzó tengerén hányódunk. A legtöbb ember mindennapi életét valóban izgatott nyüzsgés jellemzi, amelyben hősies viharok és súlyos levertség váltogatják egymást. Keletről Nyugat felé evezünk, majd Nyugatról Kelet felé, de az irányt nem vagyunk képesek tartani, s bármily szomorú, valójában tapodtat sem haladunk.

 

Suhannak a napok, szinte óráról órára öregszünk és gyengülünk. Ha pedig életünk forrása elapadt, akkor eljön a vég. Ha néha műszaki haladás mutatkozik is valamelyik területen, vagy az élet minőségét javító intézkedéseket lehet érvényre juttatni, az eredmény az emberiségre nézve általában akkor is jelentéktelen.

Így múlnak el nemzedékről nemzedékre fajok, kultúrák, népek és nemzetek. A világ és az emberiség minden tekintetben azoknak a megdönthetetlen törvényeknek van alávetve, amelyeket a rózsakereszt filozófiája „a kikelet, virulás és hanyatlás”, vagy „a dialektika” fogalmával jellemez. Ezek szerint a világ és minden teremtett dolog az ellentétek könyörtelen helycseréjének van kitéve a változás és lebontás szüntelen folyamatában: ifjúság, vénség, öröm és üröm, boldogság és bosszúság, éjjel és nappal, világosság és sötétség. Szinte prédául ejtett zsákmányként raboskodik az ember ebben a természetben, léte lényegében haszontalan. Aki pedig ösztönösen szabad és harmonikus léteszményét állította fel magának a béke és a szeretet alapján, az törekvése közben nem csak az idő felőrlő folyamataival, az ismertleromlással szembesül, hanem csaknem vég nélküli küzdelmet kénytelen folytatni a „dialektikus” kiábrándító valóság és mindenható törvényeinek természetes ellenállása ellen. Hagyományos gnosztikus nézetek szerint az igazságkereső csak akkor törhet át ennek a világnak a korlátain, akkor szabadulhat meg a szívósan lehúzó erőtől, ha az eszmények tarthatatlanságának tapasztalata megtisztítja őt és belső meggyőződésévé válik, hogy eszményi törekvése maró honvágyból, egy ősemlékezésből, az emberiség eredeti hazájának emlékéből ered. Mert mágneses terünkben a karma, azaz a sors fonadéka, a természetes állapot és a születés jelentetett meg minket és zárt be ebbe a szentségtelen alakba. Erre a mágneses térre, az ellentéteknek erre a világára a mozgalmasságok és mozdulatok sorozata jellemző. Ennek a sorozatnak megvan a maga ritmusa, mely egymással ellentétesen ható erők bonyolult összejátszásának az összege. Korszakunkban az a különös, hogy ez a ritmus felgyorsul, mely az ismétlődő mozdulatokat zajosan kavargó körhintává teszi. Ezt a gyorsulást kozmikus és légköri jelenségek keltik, valamint mágneses változások, és ez többek között mindenféle tudományos kutatás fokozott erőltetése miatt elképesztő állapotokhoz vezetett.

 

Menekülés az anyagból

Mivel egyre több biztonság válik tarthatatlanná, az ember a szüntelenül változó világban újabb biztonságok után kutat. Napjaink lázasan intellektuális és misztikus hangulatában rendkívül erős törekvésekkel találkozunk, melyek minden irányban próbálkoznak, gyakran a legfáradaImasabb körülmények között. Ez a túlfeszült hajszoltság valójában a szelleminek és az ezzel ellentétben álló társadalomnak az egyre gyakoribb és zavaró összeütközésére utal. Ebből a szempontból egyértelmű, hogy ez a világ a száműzetés helye és siralomvölgy tele kényszermunkássaI.

Ha figyelmesen körültekintünk, azt vesszük észre, hogy valami elanyagtalanodási folyamat megy végbe. Menekülést látunk, kiköltözést az anyagból, de nem pozitív, megszabadító értelemben, hanem negatívan, a régihez való reakciós visszafordulással; ez egy különösen ügyetlenül boldogtalan, katasztrófális folyamat. Haladás helyett visszaesünk a primitív ősidőkbe. Ennek pedig az emberiség fejlődésére nézve a legcsekélyebb haszna sincsen.

Az Akvárius, a Vízöntő korszaka az emberiség két irányban folytatódó elanyagtalanodásával kezdődik. Két út, két fejlődési lehetőség van. Az egyik oldalon fennáll a rabszolgaságba való mélységes elmerülés veszélye: a másik oldalon végleg ki lehet vonulni Egyiptomból, dicsőn vissza lehet térni az eredeti hazába, amelyről minden kultúra szentírásai beszélnek, amely az Ígéret földje, a mennyek birodalma. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája abból indul ki, hogy a világ óriási titkokat rejteget, s hogy belső életünk fejlődésének mibenléte és folyamatai, valamint külső életünk lefolyása nemsokára kirajzolódik előttünk, ha ezekről a titkokról számunkra lehull a lepel. A kereső aztán azonnal képes lesz levonni a következtetéseket és szakértelemmel eldönteni, hogy az élet fejlődésén akar-e együttműködni, vagy ebből tudatosan kivonja magát.

Milyen titkokról és folyamatokról van itt szó, amelyeket a megszabadulás tana már az idők pirkadata óta hirdet? Ez a tan azt mondja, hogy életünk egy tér-időrendben játszódik le, olyan térben tehát, amelyben mindenen egy „időnek” nevezett jelenség uralkodik: emiatt ebben a térben mindennek van kezdete és vége. Ez a dialektikus rend két félből, két különböző életterületből áll:

• a látható, anyagi életterületből, amelyben rövid lélegzetű, ideiglenes anyagi látszatalakunkat elevenítjük meg,
• a láthatatlan, de éppúgy anyagi tükörszférából; ezen a területen játszódik le többek között a testi halál és az ezt követő reinkarnáció, újramegtestesülés folyamata. (A tükörszférában időznek az elhunytak szerkezetének maradékai.) A földi területnek ebben a másik felében található mindaz, amit az okkultizmus és a természet vallásai pokolnak, tisztítótűznek és mennyországnak neveznek A tartózkodás ezeken a területeken azonban éppúgy az időnek és a múlandóságnak van alávetve, mint a fizikai terület léte.

Amikor a testi halál után az egész személyiség, s ezzel a tudat is, vagyis az Én feloszlott, már csak a kiürült mikrokozmosz marad meg, ebben pedig az asztrállény, mely emlékezetében megtartja minden olyan személyiség és a vele kapcsolatos tapasztalatok emlékét, amely eddig a mikrokozmoszban lakott. A kiürült mikrokozmosz inkarnál, testesül meg, azaz ellátja magát egy új emberi személyiséggel. A mikrokozmosz mértani középpontja összekapcsolódik az új személyiség szívével. Itt található a szellemszikra-atom is, az eredeti ember csirája, a rózsabimbó, mely a mikrokozmosz magja. Ezt a nyugvó rózsát nevezi a rózsakeresztesek transzfigurisztikus tana a Másiknak bennünk, a nagyon Öregnek, az eredeti isteni embernek, aki most a tér és idő helyein sorvad. Ez a Másik mi bennünk, ez a lótuszvirág, vagy rózsa képezi a kapcsolat egyetlen lehetőségét az eredeti sugártérrel, az Atya birodalmával. Ez tehát két világ, két természetrend érintkezési pontja. Ezen a ponton találkozhat a halál birodalma és az örök élet birodalma. Ugyanakkor az a pont is, amelyen az egyik birodalomból a másikba való transzfigurálás elkezdődhet.

 

A kétséges világmindenség

Létezik tehát egyrészt a személyiség, mely ebből a természetből született és az ebben érvényes törvényeknek van alávetve, másrészt pedig a Másik, az igaz ember magja, lényege, mely száműzöttként él ebben a világban, és mint a mesebeli királyfi, epekedve várja megszabadítását. A dialektikus természet emberének fogalma sincs arról, hogy két természet rend létezik. E hiányossága miatt, e tudatlansága miatt véli, hogy az ezen az oldalon, valamint a másik oldalon, az árnyak oldalán folyó élet Isten szándéka szerint keletkezett így. Ez azonban semmiképpen sem felel meg a valóságnak – ezt tanították az előttünk haladó szerzetek is, pl. az esszének, a manicheusok, a katárok, ma pedig a modern rózsakereszt is. Az egyetemes beszéd minden időkben hét terület, hét érintetlen tér, hét egyközpontú egymásban lévő természetrend és hét tudati állapot létezéséről beszél. A dialektikus természet rend, amelyben élünk csak egy hetedrész, a hétséges világmindenség Iegerősebben megkristályosodott része. Ez a természetrend istentelen és vétkes. Ez azt jelenti, hogy a tudat kibontakozása önmagára vonatkozó és hivatkozó, valamint korlátozott.

Van azonban egy isteni gondolat, amelyen a világmindenség alapul, ami szerint ez a természet egy „szükségrend”, ideiglenes tartózkodási hely a bukott teremtmények számára. E terv alapján szólít fel minket a Gnózis és az ő szolgái, minket, akik ebben a szükségrendben lakunk és ezt karban tartjuk, hogy menjünk át a misztériumok kapuján és ébresszük fel az eredeti mennyei embert. Mi, akik nem istentől valók vagyunk, azt az isteni megbízást kaptuk, hogy menjünk át a transzfiguráció kapuján, s ezzel vezessük ki a bennünk lévő másikat a tér és idő területéről, mert ezáltal ő képes lesz visszatérni Isten birodalmába, a mennyei Jeruzsálembe. E tizenkét kapus városról már csak ködös emlékek maradtak ránk. A világosság és örökkévalóság király fiaiból, amik hajdanán voltunk, az idő és sötétség gyermekei lettünk.

 

A légköri Krisztuserő

Az Arany Rózsakereszt gnosztikus Szellemi Iskolájának törekvése az ősemlékezesre, a magát szabad elhatározásából az Iskolára bízó kereső belátására és hitének erejére támaszkodik. Az üdvtan és a filozófia modern formája, amelyet a Szellemi Iskola hoz, a keresőhöz forduló hétszeres világosságerőt vivő hullámként szolgál. E hatás felfogásához elengedhetetlen a makrokozmosz, kozmosz és mikrokozmosz összefüggésének és kölcsönhatásának megértése.

Az állatöv csillagképei a dialektikus világmindenséget átható és ezen uralkodó tizenkét makrokozmikus erő vetületei. A XVII. század elején jelent meg Johann Valentin Andreae könyve, „A Rózsakeresztes Szerzet vallása”. Andreae kijelenti: „Határozatát illetően Isten már előre küldte a követeket, csillagokat…, hatalmas határozatának nagy Jeleiként”. Korszakunkban valóra vált az élő víznek, az eredeti lélekvilág tiszta éteri és asztrál erőinek a kitöltése. Ezeket az erőket nevezi az evangélium jelképes nyelvezete a négy szent eledelnek.

Krisztus egy egyetemes makrokozmikus valóság, mely először kozmikussá, aztán légkörivé válik. Aki képes ezt a légköri Krisztuserőt felfogni és továbbadni, az megtanulhat ebben az erőben lélegezni, ami miatt ez az erő végül őbenne életre kel és elvégezheti a tervezett transzfigurációt. Az állatöv tizenkét csillagképe a bolygónkon uralkodó tizenkét erőösszpontosulást képviseli. A régi gnosztikusok ezeket nevezték az eonok archonjainak. Kozmoszunknak ezek a hatalmas urai szintén közvetlen kapcsolatban vannak minden mikrokozmosz asztrál lényének tizenkét erőközpontjával vagy mágneses fókuszával is, tehát ott vannak minden személyiség személyes égboltjában. Erre a tizenkét uralkodóra utal például a sárkány fogalma. vagy a kiméra (oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú tűzokádó szörny a görög mitológiában), vagy klasszikus néven „a küszöb őre”. vagy a „felettes én”. Itt olyan erőkről van szó, amelyeknek nem kell magunkat alárendelnünk, ahogyan sokan teszik, hanem amelyeket le kell győzni, erőtlenné tenni és teljesen feloszlatni. Mert ez a felettes én a sárkány, amely annak a várnak a kapuit őrzi, ahol a királylány, a rózsa raboskodik. A főszentély tizenkét pontján keresztül áll kapcsolatban a személyiségünkkel. Négy koncentrikusan egymásban lévő mágneses erőelv-kör (melyek közül mindegyik a benne lévőn uralkodik) határozza meg minden idevonzott és bejövő erő és építőanyag fajtáját és minőségét, melyek így lélegzési térről lélegzési térre, szféráról szférára erőtlenebbek lesznek, míg végül elérik a személyiséget. Ezt a négy kört, ezt a négy határoló területet lehet „a sors négy urának” nevezni. Az egyik a személyiségben van, a másik az asztrál énben, vagy felettes énben, a harmadik a bolygói életterületen, a negyedik pedig naprendszerünket veszi körül. A régi beavatottak a csillagok útjáról, vagy a „második, szidérikus (csillag) születésről’’ beszéltek. Akkor van szó második, vagy szidérikus születésről, ha a megszabadításra vágyó jelölt letaszítja trónjáról a sors első urát, aki senki más, mint saját önző személyisége. A templomnak ezt az első kapuját jelképesen (gyakran) majom őrzi.

 

A vándorlás a sivatagban

A misztikus születés az evangéliumban ecsetelt megszabadulás kezdete. Ez megfelel az úttörő keresztelő János fellépésének. Ő az, aki megértette és vágyakozva keresi az üdvösséget. A kötelező zarándokút tizenkét szakaszából az első a döntő. Jelképesen ez a vándorlás a pusztaságban. Ez mindattól való elfordulást jelent, mindennek az elbocsátását jelenti, ami ebből a világból való és a vágyakhoz fordul (kívánságokat éltet). Ez az abszolút magány ezen a világon. Alig lehet elképzelni is. mit jelent János követése, azaz a fehér rózsa útjának bejárása. Az emberben ez óriási küzdelmet, hatalmas háborút okoz a földi ész-isten és szolgája, az éntudat ellen, amelyeken a nagy kisértők, (a tizenkét földi erőösszpontosulás) uralkodik. A pusztaságon át vezető úton az a fontos, hogy a haláltermészet kívánása átváltozzon, és a vágy az isteni világra, az élő vízre és a szellemi kenyérre irányuljon. A világosság igazi keresőjét arról lehet megismerni, hogy a Krisztuserővel való testi érintkezésre, a Krisztuslénnyel való szerkezeti-szervi kapcsolatra vágyik.

A tanuló, aki megnyitotta magát a gnosztikus tan világosságának, mely megajándékozza a megkülönböztetési képességgel, képes megérteni Isten tervét és emiatt elhagyja „Egyiptom húsosfazekait”, önmagában egy új vágyat fedez fel, mely nem a véréből, sem az énjéből, sem a világból, hanem az őbenne rejlő Másikból ered. Ennek a Másiknak az útját kell elkészítenie; „Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”. A János-ember munkája a tizenkét kapu megnyitásából áll, hogy beléphessenek az új erők. Elő kell készítenie vérét, testét, sőt egész lényét, hogy befogadhassa a Krisztus-étert, a Gnózis tűzsugarát, amelyet „a lelket széthasító kardhoz” hasonlítanak. A Rózsakereszt ezt az utat úgy ajánlja, mint tudatos szakítást a régivel, teljes átadást, a Gnózis világosságerejében való teljes elmerülést. A transzfiguráció nem kettős tudatunk megvilágosítása, hanem a Szent Egyetemes Hétszellem templomának újra felépítése. Azzal ellentétben, amit sokfelöl akarnak elhitetni velünk, mai állapotunkban egyáltalán nem vagyunk istenek. Énünk nem „bukott” Én: ellenkezőleg, csakis ebben a természetben érzi jól magát. Teljesen egyezik ezzel a világgal és az önfenntartásról, az anyagi világban és az azután következőben való érvényesülésről álmodozik. A teremtés igazi célja azonban csakis az Istenfia, az új ember, amelynek képét, ötletét a mai ember a mikrokozmoszban hordozza. Ennek az új embernek a növekedését azonban csakis a teljes megtérés (megfordulás), teljes irányváltoztatás, az alapvető megváltozás képes elősegíteni.

A megváltás keresésének megdönthetetlen oka van: léte az embert nem képes kielégíteni ezen a világon, ennek minden megkívánásával és vágyódásaival, terheivel és szenvedélyeivel, jójával és gonoszával, vérontásával és leírhatatlan kétségbeesésével. Az ilyen emberben szinte felsikolt a megszabadulás égő vágya, az alantas természetből való kitörés vágya. A megszabadulás azonban csak akkor lehetséges, ha a megfordulás abszolút alapvető. Pál apostol is azt mondja: Az a fontos, hogy új teremtmények legyetek, hogy a romlandó romolhatatlanságot, a halandó pedig halhatatlanságot öltsön magára

Az ilyen ember számára a belső Krisztus birtoka elsőrendű fontossággal bír. Világos, hogy az anatómiai szerkezeti újjászületést a misztikus újjászületésnek kell megelőznie. A misztikus újjászületésben az a csodás, hogy a földi, bűnös, elfajult, halálnak szánt személyiség megvalósíthatja. Ezt a csodát. ezt a kegyelmet annak köszönhetjük, aki feláldozta a boldogságot, amelyben Atyjánál részesült, és leszállt a haláltermészetbe, hogy egyesüljön az. emberrel. Csakis az emberré vált Krisztuserő által képes lényének megszabadító nézete hozzáigazodni a mi fényét vesztett és elfajult tudatunkhoz és egyesülni ezzel. Ezen az alapon mehet végbe a szervi-szerkezeti újjászületés. Így képes a tanuló naponta meghalni, naponta alább szállani.

Az ember ősidők óta hitt a földi test megdicsőülésének és feltámadásának a lehetőségében. A test fölött kimondott ítélet azonban kérlelhetetlen: el lesz bocsátva, hogy soha többé fel ne támadjon. Határozottan van azonban egy olyan halott, akinek fel kell támadnia. Az a halott ez, aki az idők kezdete óta bennünk rejlik: az igazi mennyei ember, Isten birodalmának polgára. Ennek az embernek a feltámadása olyan mértékben megy végbe, amilyenben a személyiség visszavonul és feloszlik.

Mert meg van írva: „Bizony mondom nektek, test és vér nem örökölheti a birodalmat, a romlandóság nem örökölhet a romolhatatlanságtól”.

Ez az átadás, a természeténnek a visszavonulása és feloszlása a vándorút a pusztaságon át: minden elv, erő és anyag feladása és levetése, ami ezt a négyszeres szükségrendet fenntartja és gondozza. Ez a folyamat a Másiknak, a bennünk lévő Jézusnak a felélesztésével párhuzamosan halad. Így hatol be újra a Krisztuserő a testbe, hogy elvégezze a transzfigurációt.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Hogy azonban minden keresztény ismerje hitünket és vallásunkat, kijelentjük, hogy ismerjük Jézus Krisztust, ahogyan Őt ezekben az utolsó időkben, különösen Európában, világosan hirdetik, s ahogyan (persze minden rajongó, eretnek és hamis próféta kivételével) manapság is bizonyos, név szerint ismert országokban befogadják, elnyerik és kinyilatkoztatják.

Fama Fraternitatis

 

28. A rózsakeresztesek vallása

 

A korinthusbelieknek írt első levélben azt olvassuk: „Kérlek azonban titeket, Atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben. Vajon részekre osztatott-é a Krisztus? Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy valami külön célra törekedjem, hanem hogy az evangéliumot hirdessem; de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen, s meg ne fosztassék erejétől. Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik az értetlenség útjain járnak és elvesznek, nekünk azonban, akik tudnak és megtartatnak, Istennek ereje. Mert tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. Míg a zsidók jelt kívánnak, a görögök meg bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust prédikáljuk.” Miután pedig a Fama Fraternitatis, a Rózsakereszt Szerzetének hagyatéka a figyelmet Aurórára, az új szellemi megnyilvánulás hajnalának világító istennőjére terelte, hogy mindenki nézze Heliosznak, a Napistennek ezt a követét és közeledjen a Fehér Templomhoz, hogy átvehesse a Szerzet gazdag kincseit. – azzal folytatja: „Hogy azonban minden keresztény ismerje a hitünket és vallásunkat, kijelentjük, hogy ismerjük Jézus Krisztust. ahogyan Őt ezekben az utolsó időkben, különösen Európában, világosan kihordják. s ahogyan (persze minden rajongó, eretnek és hamis próféta kivételével) manapság is bizonyos, név szerint ismert országokban befogadják, elnyerik és hirdetik.”

E rövid vallomás hallatán hajlamosak vagyunk a közleményt híreknek venni és visszatérni a régi rózsakeresztes tanok mágikus mélységeinek kutatásához; mert hát a kereszténységet már ismerjük. Ha világunk fehérbőrű lakosságától azt kérdeznénk, hogy ismerik-e a kereszténységet, akkor kilencven százalék azt felelné, hogy „Á, hogyan kérdezhet ilyet? Nem tud valami újabbat?” Az A, B vagy C egyházak milliós tagsága megrökönyödne a kérdés hallatán.

Nevetséges; hogyne ismernék a kereszténységet?! Szemtelenség!

A teológus urak pedig, akik a keresztény üdvnyilatkozatból doktoráltak, megdöbbenve néznének ránk, s azt mondanák; „testvérem. Ön bizonyára messziről jön, valami pogány országból. Mert az itt lakó emberek mind nekünk köszönhetik a kereszténység ismeretét”.

Gondoljuk el, hogy minden olvasónkat megkérdezhetnénk, ismeri-e a kereszténységet. Nem statisztikai adatok miatt, hanem a kérdés megragadó, dinamikus ereje miatt. Szerintünk bizonyára mindenki azt mondaná, hogy igenis ismeri.

Nos, vagyunk olyan faragatlanul merészek, hogy állítjuk, fogalmuk sincs a kereszténységről, legalábbis ami rendkívül nagyszerű megnyilvánulását, tiszta világosságát és érthetőségét illeti. Állítjuk, hogy a kereszténységrőI csak fecsegnek, s hogy ennek a bölcsességmegnyilvánulásnak a lényege az Önök számára a legrejtettebb titkokhoz tartozik.

Kétségtelenül sokan megsértődnek. Sokan vannak ám, akik, véleményük szerint, vastagon bevonták magukat keresztény mázzal, s azt gondolják, hogy nem fertőzheti meg őket idegen piszok? Bizony a kenőcs elég vastag, de sok igaztalanságot is takar. Az Önök kenőcse külsőleges, a fehérre meszelt sírok máza. Valójában azonban lelkük belső állapotáról van szó. A kereszténység belső kultúra, belső reform, újítás, belső forradalom, a belső világosság birtoklása.

Le kell tehát mosniuk ezt a mázgát, ezt a kenőcsöt, hogy a Szenthez, nem ismerve és nem birtokolva közeledhessenek. Ahogyan Rózsakereszt Krisztián mondja végül az elérés templomában is. „Minden tudás összege, hogy semmit sem tudunk”.

Ha képesek eljutni ehhez a szellemi állapothoz, akkor a távolság ellenére is egyetlen szellemi közösséggé forrunk össze. Lehull minden vélt tudás és Én-kuItúra.

Ekkor felmerül annak a lehetősége, hogy meghalljuk Auróra, a hajnal Istennője suttogását, mely az utána felkelő világosság arany kincsét ígéri nekünk. Olyan világosságról van szó, mely nem ajándék, hanem amelyet meg kell hódítani, amely csak előkészített szívekbe tud beereszkedni, olyan emberekbe, akik teljesen kiürítették magukat, a nem-ismerés és a nem-birtoklás állapotában vannak, minden nehezéket és fölöslegest sutba dobtak.

A szellemnek ez az állapota nem vidám hangulat, hanem kétségbeesett elhagyatottság. Ez az állapot félelem. Ismerik a félelem mágiáját? Mi ismerjük, s arra kérjük Istent, hogy Önök is megismerjék. Mert erről az állapotról beszélünk, ez a nemismerés és nembirtoklás. Az illanó illúziók és összeomlott eszmények félelemörvénye ez? Vagy eljövendő szükségektől és feszültségektől való félelem?

Nem. A félelemnek ez a mágiája a jézus-ember kínzó gondterheltsége, aki gecsemán kertjének abszolút magányában úgy találja, hogy bajtársai alusznak, mint valami fáradt állatok. Az élő lélek állapota ez, amely Páthmosa magányában, eget szaggató sóhajtással, legnagyobb szükségben Istenét, a szellemet hívja és várja. A regenerálás tüze ez, a halál árnyékának völgye, melybe Önöknek le kell merülnie egészen egyedül, mialatt legjobb barátaik lepihentek és alszanak, ahol az Önök szavai összefüggéstelen foszlányokká szakadnak, ahol az Istentől elhagyatottság ragadja meg Önöket, és még a mennyek is mozdíthatatlan ércből vannak.

A félelemnek ez a mágiája, amit egyszer mindnyájan meg fognak ismerni, ez a kereszt bolondsága. Ha pedig ezt átélték, átvonszolták magukat gecsemán kertjén, tudatosan, érett elhatározás után, akkor beszélhetnek majd kereszténységről, akkor fognak majd megérteni valamit a rózsakeresztesek kereszténységébőI.

Amíg ezt a bolondságot nem tették magukévá, addig az Önök kereszténysége csak játék, próbálkozás, humanista nyüzsgés, keresztény pogányság. Így már nem olvashatják közömbösen a Fama szavait: „Hogy minden keresztény tudja, hogy mit hiszünk és vallunk, kijelentjük, hogy ismerjük Jézus Krisztust, ahogyan ezekben az utolsó időkben világosan kihordják az emberek közé”. A világosság templomában ebben a viszonylatban teljesen egyező vallás uralkodik, mely a félelem mágiájából született és a kereszt bolondságából emelkedett. Ott erős, zárt egység uralkodik, ott teljesen egyek egyanazon véleményen és értelemben vannak. Mert Krisztus nincsen részekre osztva. A keresztény értékek nem fejlődhetnek szerteszét önálló egységekként, hanem a nyugati bölcsességtan az erejét az összefogásból, az értelmek és vélemények összpontosításából, dinamikus megrendíthetetlenségéből és összetörő hatalmából nyeri. Ha ez a jóságon, igazságon és igazságosságon alapuló, és a tudatosan akart kereszt bolondságából emelkedő rendkívül nagyszerű egység nincsen meg, akkor a kereszténység által megérintett néptömegben viszály keletkezik: akkor az emberek belevesznek az ötletek tömegébe (ahogyan a rózsakeresztesek szertartása mondja); akkor az igazság cserepekre törik, melyek az emberek kezeiben itt-ott előkerülnek.

És ne higgyék, hogy az összetört Grálkehelynek ezeket a cserepeit elismerjük.

Jézus Krisztust mi a tökéletességében valljuk!

És ezért kérjük Önöket Urunk, Jézus Krisztus nevében, hogy mindnyájan egyek legyenek vallás és vélemény tekintetében, s hogy szakadások ne legyenek, hanem erős kötelékben egyetértés legyen.

A kereszténységet nem lehet részekre osztani. Krisztus nem azért küldte Önöket és minket, hogy külön célra törekedjünk, különböző humánus kísérletekkel próbáljuk a poklot, amelyben élünk, néhány kellemes berendezéssel ellátni. Krisztus azért küldte Önöket és minket, hogy az evangéliumot hirdessük, de nem szólásban való bölcsességgel, hanem átéléssel, hogy Krisztus keresztje ne váljon hiábavalóvá és erőtlenné.

A kereszt az igazi áldozat teljessége, az Én teljesen figyelmen kívül hagyása, az önmegtagadás, a nem-ismerés és nemakarás. Akik értetlenül járnak útjukon, azoknak ez mind bolondság, gyakorlatilag felelőtlen, túl vakbuzgó, nem elég rugalmas. Aki azonban tud, annak erő, varázsige.

Most pedig keressük értekezésünk tudományos értelmét, az ezotérikus-tudományosat – mert amit a nyilvánosság tart tudománynak, az a mi prédikálásunkat bolondságnak tartja:

„Úgy tetszett Istennek, hogy a hívőket az igehirdetés bolondsága által üdvözítse, tartsa meg.”

Vannak, akik jeleket kérnek, bizonyítékokat, elsőkézből eredő ismereteket, mielőtt egyéni regenerálódásról lehetne szó.

Vannak, akik alacsony vágyaik ösztönzésére jeleket akarnak, mert az énjüket akarják fenntartani a másvilágon.

Vannak, akik a jelet spiritiszta idézésben kérik, mert az élet riadalmai hajszolják őket.

Vannak, akik bölcsességet keresnek, tudományt, okkult tudományos fejtegetéseket, mindenekelőtt nem misztikusakat, hanem nagyon intellektuálisakat.

Vannak, akik azt mondják: én az ész útján járok, az eszem után megyek: később talán a szív útjait fogom választani.

„Mi pedig az egyetlen, megfeszített Krisztust prédikáljuk”. hangsúlyozza Pál. „Mi pedig”, mondják a Rózsakereszt Szerzetesei, „valljuk, hogy ismerjük Jézus Krisztust, ahogyan ezekben az utolsó időkben, különösen Európában, világosan hirdetik, és manapság is (persze minden rajongó, eretnek és hamis próféta kivételével) bizonyos országokban befogadják, elnyerik és kinyilatkoztatják”.

Mi is egy megfeszített Krisztust prédikálunk gecsemán félelembarlangján és az „Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem”-en keresztül.

Most pedig mi ennek a mágikus értelme? Mi a nagy gnosztikus-tudományos jelentősége ennek az életmódnak, ami a hangsúlyt nem helyezi át? Hol marad a rózsakereszt misztériumiskolája mágikus tanaival és dinamikus törekvésével?

Ezt a gnosztikus-tudományos értelmet csak azok értik meg, akik ismerik, vagy ismerték, vagy meg akarják ismerni a félelem mágiáját. Ezek tudják, hogy ha minden erőnket átélt prédikálásban keressük, azaz a bennünk keresztre feszített Krisztus tényleges kisugárzásában, akkor az alacsony rendű, háromdimenziós világot összetörjük és megsemmisítjük. Így a nyers-anyagi világot regenerálásra és átszellemülésre sürgetjük. Itt van tehát az az elől haladó, az utat előkészítő úttörő csoport, amelyik – Pál szavai szerint – a szent mágiát alkalmazza. Kisugározza a világosságot ebbe a sötét éjszakába.

Itt-ott pedig felfogják ennek a világosságnak a sugarait, és az emberek játszanak vele; egyházat és főiskolát játszanak. A zsolozsmák a levegőben rezegnek és az imákat árasztják felfelé. Ha azonban az ember cserepekkel játszik, a világosság foszlányaival, akkor meghasonlás és viszály, igaztalanság és bátortalanság keletkezik. A nyáj pedig elszéled, mert lelkiismeretlenek hajtják, akik a földi aranyat emelték az Istenség trónjára, és a fekete erők befolyásolják, akik a győzelmes kereszttől félnek, mint a tűztől. És a zsolozsmán és gregorián zenén, az imákon és a siralmas prédikáláson ma is, mint mindenkor, áthallatszanak a haldoklók és sebesültek kiáltásai, akiket a fekete hordák bombái tépnek. Ez a viszály eredménye, mely állatiassággá válik, amit azonban végeredményben a kereszt bolondságától való rettegés és a kereszt gyűlölése okoz.

Mihelyt a világosság fénylik a sötétségben, az igaztalanság és a cserépmisztika összefog. De elbotlik az igazságban és öngyilkosságra kényszerül. Így megy tönkre saját maga miatt az igaztalanság, mégpedig azon az acélos megrendíthetetlen fenségen, amivel a kereszt világossága érvényesül dinamikusan. Látják, mi a Rózsakereszt misztériumiskolája nevében Jézus Krisztust hirdetjük, mégpedig megfeszítve. Ennek, Isten Szentjének kell Önöket összetörnie, hogy egyszer megismerjék az Istentől elhagyatottság félelmét, mert Önök, ragyogó szeretettel, a saját öngyilkosságával foglalkozó emberiséget akarják megmenteni.