Pentagram 1990/1

A két természet

 

Két tér, két természet létezik. Az egyiket az élet természetének, a másikat a halál természetének nevezzük; az egyik az Istentermészet, a másik a dialektikus természet. A dialektikus természetben szüntelenül mozognak az ellentétek. Mivel az ember ezt a mozgást nem érti, sok bosszúságot és nyomorúságot okoz neki, mindenekelőtt ha az ember ennek valamelyik nézetéhez ragaszkodik, hogy azt megtartsa.

 

A dialektikus természetet az örökkévalóság gyakorló iskolájának szánták. Ezért kell a dolgoknak szüntelenül változniuk, jönniük és menniük. hogy nézeteik változók legyenek. Ezért mutatkoznak meg a haIáItermészet nagy térségében nem csak az emberi együttélés váltakozó nézetei, amelyeket a sugárzások keringése és változása okoz, hanem újra meg újra megmutatkoznak alapvető és szerkezeti átváltozások is. Így időnként megváltozik bolygónk szerkezete is. Földrészek süllyednek el és másikak merülnek fel a tengerek mélységéből. A földtengely elhajlása, valamint a sarkok eltolódása miatt megváltoznak az éghajlatok. Eljön azonban az az időpont is, amikor az egész bolygó eltűnik, meghal és feloszlik, így tehát az egész naprendszer is különböző inkarnációknak van alárendelve. Nemcsak az ember személyisége párolog el, oszlik el, hanem a megnyilvánuló bolygó is. De nemcsak a bolygóknál van szó befejezésről és újraélesztésről, hanem az egész naprendszernél is. Most arra kérjük a kedves olvasót, hogy képzelje el ezt. Figyelmét terelje kimondottan arra a tényre, hogy az ő személye előtt létezett már valami; a mikrokozmosz, azaz a monád. Ön előtt volt már egy határozatlan lény, abszolút anyagtalan és életállapotára nézve nyugvó és csendes. Micsoda különbség! Ön a mozgalomból él, monádja pedig az egészen másból áll.

Ugyanez a viszony fennáll a Földnél is. A Föld előtt is volt már egy határozatlan lény, abszolút anyagtalan. A Föld időnként mozgatottsága igája alatt görnyed a bajok miatt, amelyek a saját mélységeiből tolakodnak fel. A másik Föld viszont, amelyet János látott egykor leereszkedni, mely feltárult előtte, ez a másik Föld abszolút anyagtalan. Mi megkülönböztetjük a bolygói Szellemet, mely anyag-jelenség, és a bolygói Logoszt, a bolygói lény monádikus létét. Ugyanezek a viszonyok állnak fenn a Napéletben is, az állatövi és a csillagködéletben is, tehát az egész dialektikus térben.

Ha ezt megfigyeljük és tapasztaljuk, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az egész dialektikus tér, minden megjelenési formájával és nézetével lényegében nem létezik. Ami keletkezik, majd elmúlik, azt hogyan is lehet valóságnak nevezni? Ez egy önmagát feloszlató őrület. Ami tehát Önre nézve nem őrület, azaz valóság, az a mikrokozmosz. A mikrokozmosz az örök, az igazi: a személy a véges, a valótlan. A mi kozmoszunk létezője, az örökké megnyiIvánuló, a bolygói Logosz. A Napéletben ez az úgynevezett Vulkánusz. A mindenséget illetően pedig a másik mindenségi megnyilvánulás, a magasságos, nagy valóság, az igazán élő vizek természete, Taó. Taóból származik és él a mikrokozmosz, éppúgy a bolygói Logoszok, a Vulkánuszok és minden kozmokrátor, mely ezekből keletkezett. Így áll szemben az anyagival az anyagtalan. Az anyagtalan, a nagy valóság, amelyről itt szó van, az igazán isteni mindenségi megnyilvánulás önmagában nyugszik és változatlan. Mindenen átáramlik, mindent áthat és veszélyt nem ismer.

Az Ő lénye a másik mindenségi megnyilvánulás, az anyagi megnyilvánulás apja-anyja. Lao Ce ajánlatára tehát minden arányt megfordítunk. A megváltoztathatatlan magasztos valósága átellenben áll azzal, amit mi valóságnak nevezünk, amely azonban lényegében nem létezik. Nem azt mondják-e naponta: „Ezt figyelembe kell vennem, ez az én valóságom, ez az életem?” Ha így beszélnek, akkor még nem élnek! Csak tengődnek. Ha így beszélnek, akkor lényegében még nem léteznek. Nem létezünk? Engedjék meg a kérdést: ami újra meg újra feloszlik, ami újra meg újra teljesen eltűnik, azt lehet-e valóságnak nevezni? Csak azért tapasztalják újra meg újra valóságnak, mert szüntelenül azon fáradoznak. hogy valóságnak lássák, mert ragaszkodnak hozzá és meg akarják tartani.

Ha ezt a látszatot belülről valótlannak ismernék fel és azt tapasztalnák, hogy ez a „valóság” – taóisztikus szempontból – nem létezik, és ezt a nemlétet lelkileg valóban átélnék, akkor igazán belépnének saját magasztos birodalmukba. Mint mikrokozmoszok a valóságot tapasztalják, mint személyek azonban ennek csak egy vetületét, tükröződését. A tükörkép nem valóság! A valóság azonban a tükörkép segítségével mégis hatalmas sugárhatást és tükröződést okoz. Az egyetlen valóság megnyilvánulhat a tükörképen keresztül, így hatalmas sugárhatás válik lehetővé. A tükröződés révén így munkásság keletkezne. Mihelyt Önről lehullt a rögeszme, az őrület, mihelyt leveti magáról a bolondságok tömkelegét, elutasítja ezt a farsangot és az örökkévaló vetületének ismeri fel magát, azonnal óriási sugárhatás fejlődhet ki. Akkor a fény világíthat a sötétségben, mindenütt, ahol sötét van.

Ez a nemlét igazsága, tehát: „nem én, hanem Isten én- bennem”; nem én, hanem a másik; nem én, hanem az atya. Ahogyan a vetületet a vetítő okozza, úgy van a fiú az atyából. Ezért mondhatja a fiú, hogy „az atya és én egy vagyunk”.

Ha Ön felemelkedik a nemlétbe, ha belép az endúrába és alkalmazza önmagának nagy átadását, tehát saját létének rögeszméjét teljesen semlegesíti, akkor egy lesz a másikkal. Akkor valóra válik az ige, hogy „aki az ő életét”, önző létét, „el akarja veszíteni, az megtartja azt”. A személyiségnek újra a másik természet törvényének kell megfelelnie. Ez a lét titka: önmagát, mint személyembert olyan állapotba hozni, olyan életvitelhez vezetni, hogy az igazi, az egyetlen vetíthesse magát Önön keresztüI.

Nem magától értetődő-e tehát és rendkívül értékes, ha az ember a hangsúlyt a múlhatatlanra helyezi, és önmagát elfeledve, önmagát nem érvényesítve, teljesen nem létezve abba merül? Akkor ugyanis minden megjön, minden létezik. Akkor óriási világosság árad szét a lét sötét helyein számtalan ember üdvösségére. Akkor megszűnik a haláltermészet ijedelme.

Ha Ön ezt úgy érti ahogyan kell, akkor most szíve oly foltos és párás tükrében megszólalhat a rózsa hangja, a monád hangja a wu-wej által, a nem lét, az endúra révén. Akkor az Ön szíve az egyetlen lehetséges megoldásra vágyik. Ebből a vágyból a filozófiára ösztönző hajlam keletkezik. Ha aztán a találgató filozófia eléri az ő törvényszerű végét, akkor a másik birodalom világosságával és erejével meg lehet tisztítani a bepárásodott tükröt. Bizonyos pillanatban az ember szemtől szemben kezd látni. A magasztos valóság kezd feltárulni. A vallás, mely belátja Isten láthatatlan lényét, ahogyan Pál nevezi, ekkor életvitel lesz. Az isteni gondolkodás tudománya, mely az értelemben tükröződik, a nagy életművészet gyakorlatához vezet. A létező, az abszolút, nem képes tükröződni a nem létezőben. A megértés és a nemlét életvitele azonban mindent megszabadít. A pompás nagyszerűség új napként terjeszti pirkadatát az ellentétek természetében. A természet újra az örökkévalóság gyakorlóiskolája lesz. Ebben az örömben hogyan lehetne ezt a nagyszerűséget egyáltalán leírni?

Nem tudjuk a nevét. Taónak nevezzük. „Ha leírására kényszerülök, akkor nagynak nevezem. Nagyon kívül elmosódónak nevezem. Elmosódón kívül távolinak is nevezem. Távolin kívül újra visszatérőnek nevezem.”

Mert vannak hatalmas erők, melyek örvénylő keringéssel mindent körülvesznek. Az isteni mindenségi megnyilvánulás hatalmas terven alapul. Ezt a tervet teljesíteni kell és teljesítve lesz! Hogyan? Miként? Vetíti önmagát. Tükrözi önmagát. Asztrál valóságot alkot magának műhelynek. Ebbe a műhelybe, ebbe a kovácsműhelybe leszállnak a mikrokozmoszok, a kozmokrátorok és minden magasztos, aki Isten nemzetségéből való. Dübörögve kopácsolnak a kalapácsok, zengnek az énekek, azoknak az ünnepi éneke, akik a mindenségmegvalósulás egyetlen hatalmas tervén dolgoznak. Az építesz az önmagát vetítő. A kivitelezők a vetítő, éltető erők és lények. A nagy csoda, a misztérium magnum, a nagy mű valóra válik!

A Szent Grál öröksége (V)

 

Ezennel újra A. Gadal úr egyik beszédét közöljük Önökkel, amelyet egy nagy összejövetelen tartott az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanulóserege előtt 1957 májusában Ussat les Bains-ben.

 

A Pireneusok Tábor-hegye

Szokásom szerint Betlehem beavatóbarlangjában tartózkodtam, hogy egy időre szemlélődéseknek szenteljem magamat. Szívesen tartózkodom perfektjeink hagyatékának, régi szentélyeinek lábainál, hogy szellemem megnyugtató meditálásba merüljön. A szent pentagram itt ajándékozott meg engem annakidején szertartásos avatásával és megajándékoz azzal az örömmel, hogy most a Krisztusban való megszenteltetést készítsem elő, amely a szent Grál útján a legmagasabb cél és a legmagasabb jutalom.

A szellemi nyugalomnak ezekben a pillanataiban történt, hogy korábbi találkozások és események emléke, melyek mély és feledhetetlen benyomást hagytak hátra bennem, teljes erővel és nagyon világosan álltak tudatom elé. Ez olyan, mintha pompás utazást tennék nagyon szeretett, múltbéli barátaimmal. Milyen szép kilátásokban részesülök ilyenkor! Ezek beavatóközpontunk tanítóival és tanulóival történt tanulmányok és elmélkedések ismétlései és felélénkítései! Mintha újra megajándékoznának szellemi birtokokkal!

Így történt, hogy virágvasárnap szombatján este Betlehem barlangjában tartózkodtam, amikor – nem tudom hogyan – derűs elmélkedés közben kapcsolatba kerültem egy nagyon szeretett barátommal, aki már évekkel ezelőtt elhagyta az anyagvilágot. Engedjék meg, hogy ecseteljem első benyomásaimat, amelyet a pireneusi Táboron át vezető utazásom folyamán szereztem ezzel az újonccal.

Talán tudják, hogy Tábornak a Pireneusok azon nyúlványait nevezik, amelyek Ussat Ornolactól a Montségurhöz vonulnak a St-Barthelemyn keresztül: ez a katárok útja! Megmásztam a Pireneusok Táborát! A 13. században Montségur vára volt az albigensek utolsó menedékhelye. A vár romjai már elmerültek a St-Barthelemy büszke csúcsa mögött, amelyet fehér hótakaró borított.

Utam köves és fáradságos volt, és nevét e sziklasivatag lakói csak tétovázva és bizonyos babonás tartózkodással ejtik ki: a katárok útja!

Az albigensek… a katárok… a katárok útja! Ezen az úton haladtak a katárok rejtélyes kincsének hordozói. Ezt a kincset hiába keresték Montségur romjai és a Lordat-i vár romjai között, mely ezt az utat páncélos lovagként őrizte.

Montségur falucska öreg pásztorai gyakran beszéltek a katárok kincseiről mindenekelőtt esténként, házacskáik konyháiban, amikor együtt ültek a tűzhely körül. Ez egykor elátkozott tájék volt! Harmadik Vince pápa dúlt és tombolt itt keresztes hadjáratával, tűzzel és vassal irtva a nyugat híveit, a hűségeseket, akiket eretnekeknek neveztetett: pedig messzeföldről is válaszoltak erre a hívásra. És a környék hegyei zorduI-bánatosan őrzik a harcok eltörölhetetlen nyomait, amelyeket a környék komor lakói vívtak hősiesen a pápa hadai ellen hitük védelmére.

A tüzek, melyek az albigensek ezreit nyelték el, kialudtak, feledésbe merültek, sőt, megbocsáttattak.

A sziklák azonban életben tartották az emléküket! A barlangok tátongó torkainál is feketébben nyomták rá tüzes pecsétjüket a meredek mészkőfalakra.

Ezt a tájat egykor elátkozták. Pedig milyen szép itt minden! Oly szép, mint valami síremlék. amelyet nyurga ciprusok őriznek. A bukszusok, tövises rekettyék és magyalbokrok között, amelyek számtalan birka bundájába akaszkodtak már bele, lemásztam az Ariége árnyékos völgyébe. Egy különös útszéli kereszt vonta magára a figyelmemet. Dupla kereszt volt, két vízszintes gerendával, az albigensek keresztje. Ez a kereszt, itt. Franciaországban, méghozzá napjainkban! Csodálkozásom később meg fokozódott Ussat és Ornolac hegyeinek belsejében!

Lepihentem a kovácsoltvas kereszt közelében egy nagy diófa árnyékában. Az úton egy parasztasszony nógatta ostorával makacs öszvérét. Keresztet vetett és áhitatosan imádkozott ezelőtt a szabad prédává tett kereszt előtt.

Néhány pillanattal később egy pap közeledett. Lassan és alázatosan kalapot emelt, meg is hajolt a nagyon szeretett János keresztje előtt. Mily rejtélyes ez a pompás vidék! A történelemkutatók arról adnak hírt, hogy Montségur vára 1244-ben árulás folytán a keresztesek kezébe került. Ezek aztán 205 perfektet égettek el egy hatalmas mágján. Csaknem egy évszázaddal később 500 katár, a három feldúlt templom utolsó maradéka menekült Lombrives barlangjába. Ott gyilkolta le őket Toulouse inkvizítora a zsoldosaival: élve befalazták őket. Azért másztam meg a Tábor hegyét, hogy megtaláljam e síremléket a sziklák között – és megtaláltam…. Ariége barlangjaiban többször is megborzadtam, de nem mintha attól féltem volna, hogy többé nem látom meg a napvilágot, hanem a tény miatt, hogy újra meg újra embercsontokba botlottam, és tiszteletteljes áhítatom és e sírbolt iránt érzett tiszteletem ellenére elődeim testrészeit tapostam. Kellemetlen érzésemet ez eléggé érthetővé teszi. Hát igen, a hegyes vidék, amelyen át a katárok útja kanyarog, a szomorú múlt temetőjébe vezető út: Ornolac és Ussat barlangjai sírboltok.

Lombrives. mely megőrizte a befalazással megöltek titkát, a világ egyik legszebb barlangja. Sötétsége fenséges járatokat ölel, a tátongó mélységből egy folyó tompa dübörgése árad. Kőből épült katedrálisaink boltozatai nem keltenek ilyen mély benyomást. A hatalmas távolságokat és magasságokat olykor alig lehet szemmel felmérni. A tündérien csodás termek falai sokszorosan megtáncoltatják a kiáltást, a visszhang olykor erős, máskor suttogón szelíd….

Bizony többször is megborzadtam!

Lombrivesben, a szép katedrálisban tapasztaltam először egységemet a földalatti világ misztériumával. Egy német mesének az a címe, hogy „Aki elindult megtanulni a borzongást”. Ennek az embernek csak a De la Manimelle járatba kellett volna bemennie, amelyet a katárok árkádjainak is neveznek. Ha ott leült volna a számtalan sztalagmitok egyikére és meggyújtotta volna gyertyáját, akkor szíven ütötte volna a „La fenno Penjádo”, a függő asszony látványa! A kételyeket talán sohasem lehet eloszlatni, hogy ez a függő asszony a nagy művésznő, természetanyánk mesteri műve-e, vagy valóban egy asszony megkövesedett csontjairól van-e szó. Mily sötét drámákat rejtegetnek ezek a szép járatok és boltozatok! Lombrives függő asszonya nagyon szép, váratlan jelensége azonban úgy hatott rám, mintha fejbekólintottak volna: átéltem a barlangok keresztelőjét!

Az óriási terem, a katedrális, egy hatalmas boltozat, több mint 80 méter magas. Ez a hatalmas szikladóm eltörölhetetlen benyomást kelt. A boltozat az áthatolhatatlan sötétségbe vész. A sztalaktitokról csepeg a víz és csodás formákat növeszt a talajból. A Montségur szent kincsét biztonságba vivő Amiel Aicard püspök szószéke uralkodik a fenséges termen. A fehér falakat számtalan felirat, rajz, jel és kép borítja, amelyek egyébként csak szent fóliánsokban találhatók, tele van betűkkel, melyek megsárgult pergamenek tartalmára hasonlítanak, meg jelentéktelen nevekkel, jelekkel, amelyek életre keltik ezeket a katakombákat.

Egy beszögellés rejtett zugában a falon egy nyíl vonja magára a figyelmemet. Sok felirat között egy kereszt látható, kétgerendás kereszt, az albigensek keresztje. Nem messze tőle, egy mélyebben fekvő helyen egy másik jel, amelyet akkor még nem értettem, később azonban egy másik barlangban fedeztem fel, amely a sátán nevére hallgat!

Sátán barlangja gyönyörű, én azonban zordnak és haragosnak érzem, és minden hozzájárul ahhoz, hogy ezt a benyomást megerősítse: Ussat templomai fölött található, szédületes magasságban, ahol a szél elseperte a nagy Pireneusok havát és metsző hidege haragosan süvít át a barlangon. Középen hatalmas kő fekszik vészterhes felirattal: Omed. azaz: a sátán oltára.

Egy másik részben egy szörnyű sírterem van, tele csontvázzal, és egy sziklaodúban Szaturnusz jele. Ennek meg kikkel van dolga: a katárok kincsét keresőkkel, vagy a bölcsek köve után szimatolókkal? Hívságok hívsága, minden hiábavalóság! Milyen indítékokkal jöttek ide, mi lelkesítette az emberiséget? Kapzsiság? Feketemágia? A baloldali falon magányos, nagyon szépen kidolgozott kereszt a két gerendával, az albigens kereszt, amelynél ezúttal az 1753-as évszám díszeleg, és egy jelkép, egy pohár, a templomrendiek grálkelyhe!

Az albigensek (azaz katárok, rózsakeresztesek és templomosok), jobban mondva perfektjeik, tisztáik szintén mágusok voltak, az egyiptomi misztériumok magas mágiájának gyakorlói. Szerették az aranyat, a szellem és az isteni szeretet aranyát, az anyagi arannyal és a bosszú aranyával ellentétben! „Isten szeretet”. mondták. „Olyan jó. hogy egyszer sátán is bűnbánóan visszatér mesteréhez és urához, ahhoz, aki az atyai megbocsájtást adományozza”! Megtisztelve érezte magát sátán, amikor behatoltam barlangjába? Bizonyára, mivel hogy megengedte nekem birodalmának meglátogatását. Természetét azonban nem tudta megtagadni, mert „gonosz, mint mindig is volt”, jó sokáig hagyott engem fáradozni és kínlódni, mielőtt beengedett.

Fontanet (Fontane la Salvatge) Sabarthez barlangjainak legrejtélYesebbje és legveszélyesebbje. Boldog voltam, hogy látogatásom alkalmából útmutató nyilakat találtam, ha távoleső zugokban is. Tiszta öröm e földalatti árkádok alatt bandukolni, magas tágas járataiban a homokos talajon. Az ember érzi a rejtély vonzó hatását és a szüntelenül váltakozó díszleteket.

Az öröm azonban kálváriává változik, ha az itt uralkodó meleg egy kályha hőségével kezd vetekedni, amikor az ember hason csúszik a szűk hosszú folyosókon, a sziklás talajon, mialatt a kezében ingadozó gyertya lángja pontosan az orra előtt pislákol, vagy amikor éles sztalaktitok verik véresre a fejét. Ezzel jár az ismeretlennek a keresése! Mit törődik az ember fáradalmakkal és veszélyekkel? Szóval, nyíltól nyílhoz haladva csodaszép teremhez értem, melyet szüntelenül váltakozó formák és számtalan oszlop díszített. Középen, a többi csoporttól távolabb, egy vakítóan fehér stalagmit áll. Amikor gyertyám fénye megvilágította, újra meg újra bevésett évszám tűnt elő a pompás kalcitból: 1848… 1848. a forradalom éve. Kíváncsiságom fokozódott és kettőzött erővel mentem tovább! Elvarázsolt világba kerültem, tündéri kristály és márvány palotába. Újra másznom kellett: a hőség nyomasztóvá vált. Ekkor azonban megváltozott a kép. Egy kerek terem tárult fel kihívó felirattal, melynek láttán megdöbbentem: sátán birodalma! Alatta dátum: 1843., majd két aláírás és a szív kiáltása: Éljen a köztársaság! Ez a kiáltás 1843-ban!? Mit vártak el ezek az idegen barlanglakók sátántól? Aranyat? Aligha! Occitánia feldúlása és pusztulása után a halálra üldözöttek számára kétségtelenül csak egy menedék maradt: Ornolac barlangjai. Az albigensek kétségtelenül eszményien megőrizték vallásukat, és az Egyetemes Szerzet minden bizonnyal nem volt halott. A templomrendet felfüggesztették. A katárokat halálra üldözték a rózsakeresztesekre bárki szabadon vadászhatott. A szellemet azonban nem lehet megsemmisíteni. A máglyák hamuja alatt még mindig izzik a parázs! A beavatottak ismerték az isteni naphoz vezető menekvés útját. Ahhoz a naphoz menekültek, mely mindig is megvilágosítja Sabartheznek ezt a szép „barlanglakó köztársaságát”. A kettős keresztet és a grálkelyhet réges-régen rajzolták: ez ismét megtörtént 1753-ban. Mily furcsa, hogy ebben a barlangban egy remete lakott és különösen olyat választott magának, amelynek három kijárata van, s emiatt a remete nevet is megtartotta. Ez egy kellemes barlang, zárdás szerzetes számára kényelmes és oldalszárnyában három kis barlang található: a halál rejtélyének barlangjai. Kheper, Mes Naut és Ká. Nyugodtan állíthatom, hogy a remete nemcsak ezt a keresztet rajzolta a Grálkehellyel, hanem az 1753-as számot is különböző barlangokban, amelyeket ismert. Sírlakását hirtelen hagyta el miután egész Franciaországot megrendítette a forradalom. Ismeretes, hogy a felbőszült tömegben egy különös, fekete hosszúruhás embert láttak, aki a papokkal szemben keményen viselkedett. Minden csapásnál, amit kimért rájuk, felkiáltott: „Ezt a templomosokért kapjátok”. „Ezt meg az albigensekért”! Amikor pedig XVI. Lajos feje gurult, ugyanaz a „bosszúálló” felrohant a vérpadra, hüvelykujját belemártotta a szerencsétlen király vérébe és azt kiáltotta: „Nép, keresztellek téged Jacques De Mollay és a szabadság nevében!” Ez a férfi tehát az albigensek és a templomosok megtorlójává tette magát! Ezek véres események, amelyeket egy katár lelkiismeret nem hagyhat jóvá. De egy láthatatlan erő rótta rá erre az emberre, mert nem ez-e a mágják hamuja, mely parazsát újraéleszti? Esetleg olyan ez, mint a nyomás alatt álló gőz esetében: csak ez egy szellemi robbanás, miután a szellem 1700 évig állt nyomás alatt. Végül pedig állapítsuk meg minden magyarázat nélkül:

1843: a sátán birodalma.

1848: 5 évvel később Louis-Philippe király kénytelen el hagy ni a Louvrest.

1850: egy nemes ember azt írja a remete barlagjának falára: „A papoknak ajánlom! Mi Isten? Ahelyett, hogy bármit is mondanánk vagy magyaráznánk erről a legmagasabb lényről, hallgassunk mélységesen és imádjuk Őt.

A rejtély felmérhetetlen és az észt megzavarja! Hogy megmondhassuk, mi Isten, Ő magának kell lennünk!”

Kiolthatatlanul cseng bennem a mondat: Hogy megmondhassuk, mi Isten, Istennek kell lennünk!

A Grál üzenete a mesékben

 

Mi a mese? Ha hiteles, akkor egy örökké érvényes igazság kozmikus forrásából merít, amelyet „úgy fent, mint lent” fel kell ismerni és meg kell valósítani. Sok népmese lelki üzenet tehát, amelynek egy titokzatos, belső, teremtő megbízás teljesítésére Irányuló vágyakozást kell ébren tartania és ezt az alkotó folyamatot egyszerű képekben tükröznie. Napjainkban alig vannak már olyanok, akik a mesékben rejlő üzenetet ösztönösen megértik. Ezért fáradoznak manapság a legkülönbözőbb módon a mesék magyarázatán, hogy az ember észtudatán keresztül közeledhessen hozzájuk és fejthesse meg titkos mondanivalójukat.

 

Vannak olyan mesék, amelyek mély forrásból feltörő rejtélyismereteiket sziporkázó ékkövekként szőtték bele mondanivalójuk hímzett szőnyegébe! Ezek azok a mesék, amelyek a középkor keresztény misztériumiskoláiból, – vagy ahogyan Rudolf Steiner nevezte egyszer szó szerint – a „rózsakeresztes templomokból” folytak ki a rejtélyek tanítványainak tudatába, akiknek akkor még inkább a képletes és jelképes beszédre volt szükségük, hogy ösztönösen megértsék a szellemi, illetve keresztény gnosztikus tartalmakat.

Az ilyen fényesen kimagasló mesék tehát nemcsak a természetes lelki fejlődés menetét ecsetelik a mi dialektikus világunk keretében, hanem egy kozmikus, egyetemes krisztuseseményről tanúskodnak, mely mindenhol jelenvaló, makrokozmikusan és mikrokozmikusan, bentről kifelé és kintről befelé, sőt mindent magában foglalóan működik. Mivel az igazság élő szelleméből, a Gnózisból buzognak, világosan megkülönböztetve a létet és látszatot, a valóságot és valótlanságot, a világosságot és világtalanságot, tükrözik a háromszoros egyetemes folyamatot, amely a kozmikus képletet tartalmazza:

1. eredetileg minden mikrokozmosz az isteni világból indul, akár a bűnbeesés akár a szeretetáldozat útján (ex deo nascimur).
2. Minden mikrokozmosz, mely a téridőrendi világgal lép összeköttetésbe, akár a bűnbeesés, akár a szeretetáldozat révén, számtalan próbán és tisztuláson, végül pedig az én-elhaláson megy át (in Jesu morimur), mielőtt
3. teljes lélekmegújulás során felemelkedik a haláltermészetből, hogy visszatérjen az isteni világba az élő szellem ereje által (per spiritum sanctum reviviscimus).

Egy hiteles mesében megtaláljuk ezt a háromszoros, egyetemes jelleget – vagy ennek bármilyen gyenge visszfényét is. Megláthatjuk benne egy kozmikus esemény tükröződését: a luciferi szellemek bűnbeesését, vagy Krisztus Szerzetének önkéntes szeretetáldozatát, tehát egy mindent átható, legmagasabb valóságot, amellyel tudatosan vagy öntudatlanul is kapcsolatban vagyunk a szív rózsáján keresztül.

Az ilyen mesék egyike, amely ezt a kozmikus üzenetet rendkívül szépen és benyomást keltően tükrözi, a

Hófehérke.

Azzal kezdődik, hogy a királynő a feketekeretes ablaknál hímez, és a téli tájat nézve beleszúr az ujjába. Három vércsepp hull a hóba.

Három vércsepp a hóban – ősrégi rejtjel! Megtaláljuk például a Parszifál-mondában mely eredetileg a manicheusoktól származik és Perzsiából Spanyolországon keresztül jutott el Európába. Ez a gráljelkép közvetlenül a szívhez szól. A hó a tisztaság, a csend, a szűziesség: a befogadó lélekelv.

A vér az alkotó nap-erő, az isteni tűz. „Krisztus vére”: a sugár-erős szellem-elv. A három csepp vér a hóban a Nap-Logosz háromszoros áldozatát jelképezi. A Nap-Logosz bölcsesség, szeretet és tetterő formájában jelenik meg a világosság hármas szövetségében (Grál, katárok, Rózsakereszt). Ez a három szerzet áldozatával a kozmikus krisztusesemény tanúja és leszáll a mély szakadékba, a földre, hogy az anyagban raboskodó emberlelket, a Pistis Sophiát megtisztítsa és visszaemelje az isteni szellemtérbe.

A három vércsepp láttán a királynő gyermeket kíván, a tisztaságát illetően oly fehéret, mint a hó, szereteterejét es áldozatkészségét illetően vöröset, mint a vér, a haja pedig oly fekete legyen, mint az ébenfa. Ez a kép akkor még az isteni tervnek a jövő homályában, a sötétben rejlő legmagasságosabb teljesülésére utal. Itt is az Egyetemes Szerzet három nézete.

A királynőt az isteni ősanyának, vagy ősanyagnak, minden bölcsesség anyjának értjük, aki a tiszta isteni lélekelvet hozza létre minden kozmosz szívében. Így születik meg Hófehérke a mikrokozmosz szívében is, habár egy isteni léleknek még zsenge, természeterőkbe burkolt csirája. Aztán a királynő meghal. Az ősanyag, a bölcsesség anyja feledésbe merül, a tudat számára elvész. Helyére a mostohaanya lép, besűrűsödött, szellemtől elvált anyag. Az isteni anyától a hamis anyához, a léttől a látszathoz: ezzel a cserével gyakran találkozunk a régi mesékben. Ez mindig arra utal, hogy a mindentudó, mindenségtudatos lélekelv a durva elanyagosodás öntudatlanságába zuhan. Az ősidők isteni embere, az élő szellemlélek elvált az ősanya világosságbirodalmától, akaratosan visszaélt az isteni szabadsággal, hogy aztán át kelljen szenvednie a születéstől a halálhoz vezető vészes tapasztalatokat. Az öntudatlanság és az állati vágyakozás ölébe, a sötét, múlandó látszatanyagba zuhan, mely, mint mostohaanya, ál-anya alapvetően hátráltató és ellenséges, vagy csalókán utánzó álláspontot foglal el az isteni lélekelvvel szemben. Mert önérvényesítő önfenntartási törekvéssel kell mindig bizonytalan létéért aggódnia.

A mostohaanya sokarcú. Egyrészt haláltermészetünk makacs hatalmait testesíti meg, ezeknek minden sóvárgásaival, találgatásaival, üzérkedésével és utánzó erőivel az élet minden területén, evilág és a másvilág minden szintjén. Ezek az archon-erők. amelyek a Pistis Sophiát üldözik és világosságát újra meg újra elrabolják. Mivel pedig az emberek, mi mindannyian egyénileg és közösen is a vérörökségünk a faj karmája, mikrokozmikus múltunk és az állatövhöz, a zódiákushoz kötött létünk miatt a legszorosabb kapcsolatban vagyunk „mostohaanyánkkal”, szüntelenül az ő erőivel táplálkozunk és azokkal dolgozunk, kivétel nélkül mindannyian magunkban tartjuk mostohaanyánk központi erejét, magerejét természet-énünkben. Ismerjük az önkényes ént, minden kívánságával és sóvárgásaival, önfejűségével, üzérkedő és fondorlatos meggondolásaival, mely szüntelenül saját örömének növelésére, kedvtelésre, előnyre és hatalomra tövekszik, szemtelenül nyíltan vagy leplezetten. Ez tehát a mostohaanya bennünk, mely Hófehérkét, isteni lélekelvünket, a szív rózsájának hatását mindig is ellenségesen figyeli. Tapasztaljuk tehát magunkban és környezetünkben is a dialektikus világ minden szférájában a „mostohaanya” önfenntartási kényszerét és gyakori támadását a halhatatlan, s emiatt legmélyebb lényegében összehasonlíthatatlanul hatalmasabb lélekelv ellen. Éppen ennek a szüntelen félelemnek, a saját látszatléte féltésének, az önleleplezés előtti rettegésnek kell végül is szélsőségessé tornyosulása révén a teljes önmegsemmisítést kieszközölnie. Az ál-anyának a lélek ellen elkövetett háromszoros merényletét mindig összeroppantja a szellemlélek-erők háromszoros szeretetáldozata. Mielőtt azonban ez az emberiségben a Logosz megmentő terve szerint végbemegy, az erre érett emberek egyénileg mélyreható, nehéz és nagyon drámai tudatossá válási folyamaton mennek keresztül. A mesében hét év telik el – ez nagyban is meg kicsiben is egy növekvési folyamat teljessé válását jelenti – míg Hófehérke, természetes lelki képességeiben, teljes szépségében és éretten kibontakozik. Mivel a természetes lélekképesség alapján most felmerül a teljesen új lélektudatossá válás „veszélye”, a „mostohaanya” félelme, irigysége és féltékenysége fokozódik. A környezet és a belvilág minden szintjén sejteni kezdi, hogy itt valami sokkal magasabb, szebb, nála hatalmasabb kezd ébredezni. Félelmében, hogy ezzel a titokzatos hatalommal szemben alulmarad, a mostohaanya megkérdezi a semlegesség tükrét, a kozmikus lelkiismeretet, amely a józan valóságot tükrözi. „Szép vagy, úrnőm, de tudd meg, Hófehérke százszor szebb”, mondja az igazság tükre. Nem meglepő, hogy az öndicsőítés elve, minden kultúra-varázslatával és szép látszatával az ő tevékenységének területén szépnek mondható: mert Hófehérke, az isteni lélekelv nem ebből a világból való. A mostohakirályné előhívatja a „vadászt”, hogy ölje meg Hófehérkét: a vadász azonban megszánja áldozatát és hagyja, hogy az bemenjen az erdőbe. A mostohakirálynénak egy leölt állat szívét és máját viszi el. A vadász a mi természetes eszünk; ennek kellene az ébredező lélektudatot elhallgattatnia, aminek kivitelezését egy kihűlt, rideg szívnek és egy működésképtelen májnak kellene bizonyítania. Mert a szív és a máj döntő szerepet játszik abban az alkémiai folyamatban, amely a természetlelket istentudatos lélekké változtatja, döntő szerepük van a magasabbrendű étererők (a négy szent eledel) vonzásánál és feldolgozásánáI és felelősek a mérgek kiválasztásáért is. Az ész, a vadász azonban itt már a magasabbrendű lélek szolgájává vált: együttérzésből szánalomból futni hagyja Hófehérkét, a mostohakirálynét a neki valóval látja el, megadja tehát a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené. Ezzel a szolgáló jánostudat egyik lényeges jellemvonása tárul elénk.

Hófehérke most úttalan utakon és sötét erdőben kerül hetedhét országon is túlra. Az igazságra vágyó lélek magányosan, de félelem nélküli előretörekvéssel eltávolodik a mostohaanya meghasonlott, korcs világától és céltudatosan elér a hét törpe házacskájához, mely hetedhét országon is túl, azaz egy egészen más világban van. Ez a furcsa kép, amellyel hasonló összefüggésben az Upanisádokban is találkozunk, többek között finom utalás a szívlótuszra, ennek hét szirmával, hét erejével és tulajdonságával. De a hét agyüreg székhelyére is utal, ahol, mint valami bányában a bölcsesség szellemi aranyát termelik ki. A hét törpe itt mindenekelőtt emberi szervezetünk hét szolgálatkész berendezésére, hét bölcsességerőre utal, amelyeknek, habár az isteni ősidők szinte elporosodott maradványai, a szellemlélek-ember újraalkotási folyamatának előkészítésénél kell segédkezniük és ezt részben irányítaniuk. Hófehérke hét tányérkából eszik, hét pohárkából iszik és az egyik törpe ágyában alszik. Az ébredező lélektudat hét új erővel táplálkozik, a Gnózis egyetemes hétsugarának szent megvendégeléséből eszik és iszik, és nyugalmat és oltalmat kap. A törpe a mesében gyakran egy bölcsességerővel van kapcsolatban, mely tudatunkban nyilván már csak maradványszerű, összezsugorodott, eltörpült, kicsiny mértékben van jelen. Emlékeztetünk ebben az összefüggésben a régi India hét Rishi-jének ősrégi, hétszeres bölcsességerejére, a hét újra meg újra visszatérő Bodhisattvára vagy az ókori Hellász hét bölcsére. Ez az idők előtt már létező hét kozmikus igazságerő, amely az emberiség hét agy üregének és a hét chakrával kapcsolatos tudatközpontjainak kifejlesztésén működött együtt. Ismerünk azonban egy új hétszeres bölcsességerőt is, mely a kozmikus krisztusleereszkedés révén érinti meg az embert a szíve rózsájában, hogy előkészítse a rózsakeresztútra. A hét törpe házát egy hétszeres misztériumiskola anyagi megnyilvánulásával is kapcsolatba hozhatjuk, amelyben szorgalmasan dolgoznak, hogy a háromszoros halál folyamata és a lélek háromszoros győzelme a rejtélyek tanulójában, a misztériumok tanítványában végbe mehessen.

A mostohaanyát nagy nyugtalanság fogja el a teljesen új helyzet, az ébredező léIektudat miatt. Mert az igazság tükre azt válaszolja, hogy a királyné itt a legszebb ugyan, de Hófehérke, aki hetedhét országon túl, a hét törpe házában él, százszor szebb. Ez porondra hívja dialektikus meghasonlás-világunk lélekkel ellenséges önérvényesítő erőit, mely a közös és az egyéni énnel is rátámad a lélekre! A haláltermészet erői azonnal tervezni kezdik első megölési kísérletüket a három közül. Az ilyen háromszoros megsemmisítési kísérlet mindig törvényszerűen megindul, amikor a lélekelv valóban felébred a szívlótuszban és a hét agyüregben kezd együttműködni az aranyat bányászó héterővel. A mostohakirályné elindul álruhájában, mint házaló kereskedő, a hét törpe házához és felkínálja Hófehérkének legszebb bársony öveit. „Nem úgy kell azt, édes lelkem, föl kell próbálni, hadd lássuk csak, melyik illik neked a legjobban”. Hófehérke pedig szóba áll ennek a világnak az utánzást gyakorló erőivel, magához engedi e világ kényszerítő látszaterkölcsét. Tiszta, isteni fajtája miatt nem sejt rosszat. Hagyja, hogy a mostohakirályné oly szorosan körülövezze, hogy szinte holtan essen össze.

Az álnokul üldöző utánzó erők egyszerűséggel álcázzák magukat, tetetik magukat, felületes erkölccsel, művelt látszattal hivalkodnak, anélkül, hogy lényeges igazságot közvetíthetnének. Eget-földet ígérgetnek, hatalmat és boldogságot, valamint földi jólétet a „szemet szemért, fogat fogért” alapján és azzal a feltétellel, hogy ószövetségi módon engedelmeskedsz e világ álcázott hatalmi közegeinek minden rendszerükkeI, dogmájukkal, tanításaikkal, viselkedési szabványukkal, akik szorgalmasan az emberbarátság, haladás és egyetértés látszatát próbálják kelteni

Mindannyian ismerjük mostohaanyánk öveit és fűzőit sok-sok inkarnáció óta. Dialektikus világunk a fűzők és szoros övek egyetlen óriási fegyvertára. Ez jellemzi vérünket, erkölcsiségünket, gondolatvilágunkat, jellegünket egyénileg és a népek kultúráját és háborúját. Vagy gondoljunk a jelenre, a környezetet és a belvilágot terhelő számtalan tényezőjével, a Föld, a vizek, a légkör vegyi és rádióaktív beszennyezésével és ezzel kapcsolatban az egyre tisztátalanabb táplálékra, amelyet kénytelenek vagyunk magunkhoz venni. Mindenütt fullasztó, fékező (nitrogén) anyagok, melyek visszafejlődéshez és megkristáIyosodáshoz vezetnek, s nagyobb összefüggésben a szó szoros értelmében az ember lélekelvének a rendszeres elfojtását, megfulladását eredményezik. Mindez az emberiséget többé-kevésbé észrevétlenül éri.

Az érett ember azonban a „fűzőt” tudatosan és töményen tapasztalja a megszabadulás útján. A benne lévő mostohaanya mégegyszer erősen befűzi és megszorongatja félelmekkel, hiúságokkal. rögeszmékkel és kényszer-elképzelésekkel, amelyek ébredező lélektudatát időnként megállítják és a levegőt is elzárják előle. Mivel azonban tudatos kapcsolatot tart fenn a Gnózis Héterejével, bebizonyosodik megszabadító ereje is. A hét törpe megszabadítja Hófehérkét az elszorító fűzőtől. A hétszeres bölcsességerő a csírázó lélektudatnak visszaszerzi a szükséges életlélegzetet. Amikor aztán a mostoha királyné az igazság tükrétől megtudja Hófehérke életrekeltését, fokozódó haraggal második megölési kísérletéhez kezd. Újra az egyszerűség álruhájában közeledik és Hófehérkét mérgezett fésűvel akarja megfésülni. „Hadd fésüljelek meg egyszer rendesen!” Hófehérke pedig a hét bölcsességerő figyelmeztetése ellenére nem gondol semmi rosszra, s hagyja, hogy a látszateszményiség utánzó erői „mérgezett fésűvel” fésüljék, hogy „szinte holtan” rogyjon össze.

Az első merényletnél az utánzat hatalmai inkább az érzelem területére, a szívre és a Iélegzőszervekre hatnak. A második kísérlet erősebben a fejre, tehát az idegek központjára és a gondolkodásra irányul. Mióta a mikrokozmoszok kibuktak az isteni életterületről és elkeveredtek az állatemberrel, az ember agytevékenysége, az önfejűség és önkény lángjára lobbant, igazi, szellemhez fűződő gondolkodásról szó sem lehet már. Az emberek gondolati alkotásai kísérletek és találgatások, s a romlás és rombolás magját hordozzák magukban; nem a teremtés koronájának díszei többé, melyek csakis Istent dicsőítenék. Az egyetlen központ elvesztése miatt kiszámíthatatlanok és ellenőrizhetetlenek lettek. Önmaguk érvényesítéséért folytatott küzdelmükben, félelem diktálta harcukban így válnak szinte „mérgezett fésűkké”, amelyek az emberiség léleklényét halálra fésüIik.

Csak egyetlen pillantást kell a mindennapi életre vetnünk, hogy meglássuk az óriási őrületet, amellyel az ember szabadságra, békére, igazságosságra, boldogságra, egészségre, szeretetre vágyik, s hagyja, hogy rendszeresen elkábítsák és becsapják őt a legvészesebb kontár és üzérkedő gondolatalkotásokkal. Itt többek között a rendszeresen irányított elkábításra és a szervek gyengítésére gondolunk a szeszesitalokkal, dohánnyal, más élvezeti cikkekkel és a drogokkal. Aztán mindenekelőtt a tudat kábítószerére, a központilag irányított tömegbefolyásolás (mint például a televízió, stb.) eszközeire gondolunk, amelyek az ember tudatát hipnotizálják, eltompítják, félrevezetik és beprogramozzák. Az egyik lélekbénító fésűfog mindenekelőtt a tanulmányi ész-edzés, rideg, élettelen betűtudásával, írástudóságával. Ha pedig ezek a fésűfogak már kihullottak volna, akkor még mindig itt vannak a nagyon ravasz, csaknem átláthatatlan félrevezetési módszerek a másvilág tükörszféráiból, melyek okkult, vagy természetmágikus varázslataikkal kínálják magukat a piacon és az énkultúrán keresztül hatnak lélekölő utánzatként a szervezetre. A tájékozatlan emberiség áldozatul esik ezeknek az utánzó erőknek: „Elvész az én népem, mivelhogy Gnózis (ismeret) nélkül való.” Az emberiségnek csak az a része vészeli át megszabadulási folyamatában a mostoha királyné merényleteit, amelyik tudatosan elvégzi a megtérést, azaz megfordul, tudatosan az isteni eredet felé fordul. Ha az ember kapcsolatba kerül a Gnózis Héterejével, megszabadul a mérgezett fésűtől is és Hófehérke lélekelve új életre kel benne. Folytatni lehet benne a lélek újjászületési folyamatát.

Amikor aztán a mostoha királyné megtudja Hófehérke második újraélesztését, mértéktelen haraggal nekilát harmadik merénylete előkészítésének. Ez aztán alapvető jellegű. Most az egész korcs világ, a halálra születettek világegyeteme, az egymást üldöző ellentétek Istentől elvált látszatvilága, minden archon erejével összesereglik és összetömörül a megmérgezett almajelképben, melynek az ébredező lelket a mikrokozmosz alapjaiban kell megrendítenie. A varázsolás minden hatalmát és az utánzás minden erejét egy látszateredménybe, látszatgyümölcsbe összpontosítják, hogy az idők előtti bűnbeesés ismétlését eszközölhessék ki, hogy az énközpontú önfejűség alap-bűnében Istent megtagadtassák. Ebbe aztán a léleknek végképp bele kell halnia!

Az emberiség fejlődését átfogó szempontból vizsgálva azt látjuk, hogy egy világkorszak vége felé a mostoha királyné-hatalom minden más baj és vész mellett a kozmikus építőkövekre is kezet emel, ezeket is megrontja, hogy önző önkényességgel az atommagok hasításával kozmikus erőket szabadítson fel saját hatalmi szerkezeteinek fenntartása érdekében. Egy ilyen végső időszak mindig a „mérgezett alma” jegyében áll, mely egy magasabb világból egy mélyebbe buktat, ahogyan ezt a paradicsomból való kiűzetés óta tudjuk. Az ember önfejűen olyan gyümölcs után nyúl, amely nem jár neki, vagy amelyre pillanatnyilag még nincsen joga, még nem jó neki, még kárt okoz benne. Mindez az emberiséget a mélyebb összefüggésekkel szembeni tragikus tudatlansága miatt éri: mialatt egyesek, az érett emberek a halálos gyümölcsöt, az önfejűség bűnét a megszabadulás útján a tudatukba való alapvető beavatkozásnak tapasztalják. Mert a hét bölcsességerő, mely az emberiségfejlődés szüntelen előre-hátra, le és fel-mozgásában kialakult, már nem elegendő Hófehérke lélekelvének a felélesztéséhez. Hogy a lelket fel lehessen emelni az önfejűség ősbűnének tehetetlenségéből, ahhoz a legmagasságosabb kozmikus törvénynek, a kozmikus Krisztusszellem evangéliumának, a belső misztérium legbelsőbbjének kell érvénybe lépnie, ahogyan a Pistis Sophia mondja. Ezért áldozta fel magát a Krisztus, azaz a legmagasabb egyetemes szellemerő és ereszkedett le egészen a haláltermészet elanyagosodásáig, hogy bevonuljon minden emberszívbe, amelyik megnyitja magát ennek a folyamatnak. És ezért mondja a jézustudat: „én és az Atya egy vagyunk”, és „nélkülem semmit sem tehettek!”

A mesében tehát a hét törpe halottnak nyilvánítja, megsiratja és üvegkoporsóba helyezi Hófehérkét, nevét arany betűkkel a koporsóba vésve. A koporsót magas hegyre cipelik, ahol Hófehérkét csodás szépségében felravatalozzák: bagoly, holló és galamb őrzi. Az ember lelkét, mely átlábalt a mostohaanya leghomályosabb sötétségén és tudatosan átszenvedte az emberiség eredendő bűnéből következő tehetetlenséget, szinte sírba fektetik, mint Rózsakereszt Krisztiánt, kristálytiszta burokba, amelyet hermetikusan lezárnak a tisztaság arany betűivel. Ebben az „üvegkoporsóban”, mely, mint igazi gráIjelkép, az új étertestet, tehát egy fényruhát is jelképez, megy végbe a transzfiguráció alkémiai csodája, az eredeti mikrokozmosz teljes helyreállítása. Ebben az üvegkoporsóban vár a lélek arany név-titka legmagasságosabb teljesülésére.

A magas hegyen, a koponyák helyének képe – a hermészi érinthetetlenség üvegkoporsójában a további transzfigurációs folyamat fölött három misztériumállat őrködik. Ezek megint az Egyetemes Szerzet háromszoros nézetét jelképezik: a bagoly a bölcsességet, a holló a megkülönböztetési erőt, az ősemlékezést és a bepillantást a még rejtett jövőbe. A galamb a szeretetáldozatot, valamint a szellem és a lélek egyesülését.

Ez a három erő oltalmazza az alkémiai átváltozási folyamatot. Ezek megfelelnek három időszaknak, vagy „három napnak” a feltámadásig. A mese azzal folytatódik, hogy Hófehérke koporsóját megtalálja a királyfi. Hófehérke romolhatatlan szépsége lenyűgözi, s esengve kéri őt a hét törpétől. A törpék azonban a „világ minden kincséért” sem akarják odaadni. Mivel azonban a királyfi Hófehérke nélkül nem tud tovább élni, s mindig tisztelni akarja és együtt akar lenni vele, a törpék neki ajándékozzák a koporsót. Szolgáival birodalmába viteti. A szolgák útközben megbotlanak egy kőben, s ez a „kő” kieszközli a nagy csodát, a mérgezett alma csutkája végképpen kiesik Hófehérkéből, aki újra igaz életre ébred.

A királyfi képében most maga az életadó szellem, a krisztussugárzás fordul a lélekhez, hogy felébressze háromszoros álmából és hazavezesse. A törpéket, a hét oktató tudaterőt a lélek gondozásánál felváltja a legbelsőbb misztérium, mely legmagasságosabb és abszolút valóságként a makrokozmosz közepéből besugárzik a mikrokozmoszba, hogy megváltsa és visszahelyezze eredeti dicsőségébe. Kozmikusan is látjuk, hogy a régi bölcsességeiket, a hét Rishit, bodhisattvákat. stb. felváltja az egyetemes Krisztusszellem. Az őrizetükben lévő lelket a törpék nem hagyják a mostoha királynéelvre, a világ minden kincsére, hanem szeretetáldozattal önkéntesen visszalépnek és a romolhatatlan lelket az új étertestben, Hófehérkét az üvegkoporsóban a királyfinak a Krisztusszellemnek ajándékozzák. Ez a legmagasabb szellemerő veszi át a vezetést, hogy az isteni lelket felébressze és hazavezesse az eredeti életterületre, a szellemlélek-rendbe. Hogy ez a terv teljesülhessen, ahhoz az istentelenség alapelvének, az önfejűség ősbűnének, a hamis anya nagy hataImának, a mérgezett alma csutkájának végleg ki kell vonulnia a megújult léleklényből. Ezért fekszik a kő az úton, amelybe végül meg kell botlani. Ez a kő szinte a legutolsó akadály, amely belekristályosodik a tudatossá válás folyamatába Csak akkor veszik észre, amikor megbotlanak benne Akkor azonban, mily csoda, a szentségtelenség utolsó maradéka is megmozdul és a megújult rendszer kihányja. Így lesz a vészes kő pozitív nézetében egy új tudat szegletköve Krisztusban, a bölcsek köve, amely abszolút valósággá teszi az isteni léleknek halottakból való feltámadását! Az üzenet a mesében a jó véget hirdeti: Hófehérke és a Királyfi boldogan hazaér az Atya birodalmába és nagyszerűen megünnepli dicső menyegzőjét.

A lélek és a szellem alkémiai menyegzője, a monád újraegyesülése isteni eredetével végképpen megvalósul. A feltámadt szellemlélek a kozmikus, egyetemes krisztustudatban találja meg legmagasságosabb megvalósulását. A Logosz háromszoros mentő terve sikerült.

Biztosak lehetünk, hogy ez a mentő terv az egész emberiségre érvényes, és – még ha mint valami kozmikusan lassított filmfelvétel is – teljesülni fog. De mindenkit arra hívnak fel, hogy ezt a mentő tervet önmagában – önkéntesen és teljes tudatában – háromszoros tudatossá válási folyamatban legmagasságosabb valósággá tegye. Magától, önműködően egyetlen ember sem válik kereszténnyé.

És mi történik a hamis anyával, a mostoha királynéval? A császár megkapja, ami a császáré. Az önkényesség izzó vaspapucsban táncolja el saját törvényszékét, míg saját ítélete a földhöz nem vágja. Eljött az idő, amikor az egész emberiséget meghívják az alkémiai menyegzőre. Ki képes azonban kivonni magát a mostoha királyné befolyása alól? Aki megérti Hófehérke grálüzenetét, eszerint cselekszik és megvalósítja önmagában.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Habár jól tudjuk, hogy még hosszabb időbe telik, míg vágyakozásunk és mások várakozása szerint teljes mértékben megtörténik az isteninek is meg az emberinek is az általános reformálása, mégis ismeretes, hogy mielőtt a Nap felkel, világos vagy sötét fényt terjeszt az égen. Időközben néhányan összejönnek majd és a nyilvánosság elé lépnek, hogy szerzetünket gyarapítsák, s így a nagyobb létszámmal és tekintéllyel szerencsésen elkezdjék a C. atya által előírt filozófiai kánont (irányzatokat). Velünk fognak örülni alázattal és szeretettel kincseinknek, melyekben soha többé nem szenvedünk hiányt, s velünk könnyítik majd e világ terheit, és bizony nem fognak vakon járkálni Isten csodás művei közepette.

Fama Fraternitatis

 

27. Az általános reformáció

 

A Rózsakereszt iskolája egy isteni építmény szolgálatába állt, melyet a Fama a következőkben általános reformálásnak nevez. Ez a reformálás, vagy felkelés, sőt akvárius (vízöntő)-forradalom. rendkívül mélyreható lesz. Nem csak emberi dolgokra és állapotokra vonatkozik, hanem amik ezekkel megszakíthatatlan kapcsolatban vannak, isteni és mennyei dolgokra és állapotokra is. Az akvárius-reform egy kozmikus ösztönzés, egyetemes esemény, mely az anyag és a szellem minden területére kiterjed. Itt olyan erők megnyilatkozásáról van szó, amelyek magasan, nagyon magasan a tömeg egyszerű természetösztönei fölött állnak. Ezt jól meg kell gondolnia mindenkinek, aki meg akarja ítélni a modern Rózsakereszt akvárius-művét. Az akvárius-reform új viszonyok isteni érvényesítése a makrokozmosz minden területén és dimenziójában, s a minutus mundusnak, a kis világnak, és az emberi közösségnek természettörvényszerűen alkalmazkodnia kell ehhez.

Kötelességünknek tartjuk figyelmeztetni Önöket, attól inteni Önöket, hogy ezzel a kozmikus hatással ellenkező értékekhez és erőkhöz ragaszkodjanak. Ezt a figyelmeztetést azonban, amelyet dinamikus erővel és szent szenvedéllyel intéznek az emberiséghez, eddig csak kevesen értették meg, míg a tömeg általában visszautasítással, sőt gyűlölettel fogadja. Mi semmiféle emberi lázadásra sem számítunk, egyetlen lépésnyire sem akarunk eltérni az ösvénytől, mely az Atya dolgaihoz vezet. Holott pedig nyíltan megmondjuk az igazságot, bárhogyan is hangzik, mégis az egész emberiséghez fordulunk, figyelmeztetésünk mindenkinek szól, a legszélsőségesebb baloldaltól a legszélsőségesebb jobboldalig. Mert „jól tudjuk, hogy még hosszabb időbe telik, míg vágyakozásunk és mások várakozása szerint az isteni is meg az emberi is teljes mértékben reformálódik”. Olyan reformról, olyan megújulásról van itt szó, mely nem valami internacionáléban van lefektetve, hanem amit Jézus Krisztus követel meg és érvényesít. Most pedig figyelmeztetésünk után, melyre gnosztikus-tudományosan szükség volt, várunk – ahogyan a Fama mondja – a tájékozottak és a tájékozatlanok reagálására és ítéletére. A halálán lévő világ az egész világtörténelem folyamán változatlanul elutasította az igaz életet, s keresztre, feszítette a jóság, igazság és igazságosság követeit és megvalósítóit. A világosság hordozóit minden században megpróbálták mindenféle álnok vállalkozáshoz igába fogni. Például nemzettörekvések szolgálatába állítani: „Uram, avagy nem azért jöttél-e, hogy helyreállítsad az országot Izraelnek?” Az Úr azonban olyan birodalomról beszel, mely nem ebből a világból való. Akkor el vele, feszítsd meg, ilyen a világ folyása: az akvárius-üzenetet kigúnyoljak. Miért választják a Krisztust szolgáló erők ezt az utat?

Mert ez a győzelem útja, az áldozat útja: „Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegletnek feje, amelyen minden igaztalanság szétzúzódik. Már nem figyelmeztetünk, mert az élen haladók munkája által lényük összeszövődött az Önökével. A leugrás miatt megnyílt a felfelé vezető ösvény. A golgotán ontott vér miatt, az emberiségért tett szeretetáldozat utolsó sóhaja miatt a fekete földből fénysugár lövell felfelé: a fehér templomhoz vezető lépcső. „Holott”, siránkoznak a szomorkodók, „ez az áldozat szép, ez a hősi esemény bátorságról és erőtől tanúskodik, mi értelme van a fehér templom fehér márvány lépcsőjének, mely leér a halálba, ha senki sem megy fel rajta? Mi értelme volt az áldozatnak? Jézus Krisztus és szolgáinak eposza csak révület, bizonytalan álom. Aztán elhalványul a kép, s felnyögve felébredünk. Halljuk a halálsikolyokat, s a kényurak hencegő beszédeit: Istenem, micsoda őrület! „Vigadjatok és örüljetek, ha szívetek vérzik is”. Mi tudjuk, hogy ha eljön az ideje, általános megújulás következik, ami az isteni dolgokra éppúgy vonatkozik, mint az emberiekre, teljesen a vágyakozásunk és mások várakozása szerint. Van-e valami Önökben is ebből a tudásból? Megvan-e Önöknek az akvárius-reformnak ez az ellenállhatatlanul megszabadító tudata? Mi tudunk! Miért nem tudnak erről az istenien világos dologról? Mert az anyagot érvényesülési törekvésükkel látják és mérlegelik, s gyávák felemelni a fekete föld rögeire hajtott fejüket. Ha ugyanis felemelkednének, s leráznának magukról csak valamit is a századok porából, akkor valami csodálatosat fedeznének fel. Mert a Fama helyesen állapítja meg, hogy mielőtt a Nap felkel, világos vagy sötét fényt vet az égre. Ez a fény, ez a világosság pedig megjelent! Auróra, a pirkadat Istennője. Auróra, a reggel világossága. Auróra, az emelkedő világosság ígérete. Ismerik ezt a pirkadatot, mint mágikus élményt? Megérintették már ennek az Istennőnek az ajkai az Önök homlokát szent csókkal? Önök elé lépett-e már a királykamrában? Vagy énekelték-e Hiawatával ennek az Istennőnek szentelt dalát, mely úgy zúg, mint az énekek éneke: „Íme, mily szép vagy és gyönyörűséges, szerelmesem!” Nézzétek, hogyan illannak el a fakó ködök, hogyan színeződnek csodaszép ruhává, a virradat köntösévé. Ismerik ezt az elragadtatást? Amikor egy egészen új hajnal fénysugara először érint meg, s kimondhatatlan meghatottság rendíti meg lényünket? Akkor, kinyújtják a kezeiket az Istennő felé, Heliosz, a Napisten követe felé, suttogva: »Ó Isten Istenből. Tőled. Általad és Reád nézve vannak mindenek: dicsérjük a Te Nevedet!”. Ismerik ezt az élményt, amikor az elvont gondolatok reggele jön, hogy megvilágosítsa az Önök sötétségét?

Akkor azt is tudják, hogy a mögöttük lapuló sötétségnek menekülnie kell Akkor tudják, hogy szél kerekedik. Fának, levélnek olykor csak egyetlen rezdülése, Aurorának, a virradat Istenének, Heliosz, a Napisten küldöttének csókja. „Tudjuk, hogy az isteni és az emberi dolgok általános megújítása bekövetkezik, s tudjuk, hogy ennek a napnak felkelése előtt Auróra fog megjelenni, a virradat Istennője.” És Auróra megjelent! Láthatják, ha felemelik a fejüket. Érezhetik, hogyan rendül meg a sötétség, amikor megpillantja a gyönyörű alakot. Átélhetik a menekülő, fékevesztett horda utolsó kísérletét, amellyel magával akarja vonszolni Önöket a feneketlen mélységbe. Átélhetik azoknak a terrorját, akik a világosságot gyűlölik. És ez a mi korszakunk nagy tragédiája. Mert ki tud ellenállni a Világosságnak? Ki képes megakadályozni a napkeltét? Íme itt áll a virradat Istennője, nézzétek fényruháját! Nem dőreség azt gondolni, hogy ezt a reggelt vissza lehet utasítani? És minél több felhő tornyosul az emberiség megszabadítás lathatárán, annál vörösebb és tüzesebb a hajnal, annál erősebben csap le a közeledő világosság a sötétségre. Ez a világosság pedig kapcsolatban van és egyesült a földön mindazokkal, akik az idők lanyha folyásában meghozták a fényszületés áldozatát azzal, hogy lelkük vérét kiöntötték a legsötétebb helyekre. Így van velünk összekötve a sötétség. Azzal, hogy megragadjuk, s a lélekáldozattal a világossághoz béklyózzuk: a világossághoz, mely Isten ítéleteként közeleg. Mert ahol a világosság megjelenik, ott a sötétség elnyeletik. Ezzel a korai reggellel szembesítjük Önöket, ami a Világosság közeledését jelenti be. Most pedig csak kétféleképpen reagálhatnak. Vagy szeretik ezt az Istennőt, vagy gyűlölik. A közömbösség vagy tudatlanság, a lehajtott fejjel menetelés mindenképpen a fekete táborba tereli Önöket. Ha szeretik Aurórát, a győzedelmes Krisztusvilágosság pirkadatát, akkor olyan tettre hívjuk fel Önöket, mely egész energiájukat, egész intelligenciájukat és egész önfeloldozásukat megköveteli. Mert Auróra csókjának ösztönzésére, a Fama szavai szerint néhányan összejönnek majd, hogy szerzetünket megnöveljék, s így a nagyobb létszámmal és tekintéllyel szerencsésen elkezdjék a C. atya által előírt filozófiai kánont (irányvonalakat). Velünk fognak örülni alázattal és szeretettel kincseinknek, melyekben soha többe nem lesz hiányunk, s velünk könnyítik majd e világ terheit, s bizony nem fognak vakon járkálni Isten csodás művei között. Nagy dolognak és isteni előjognak tartjuk, hogy összeköthetjük Önöket ezzel a Szerzettel, hogy képessé tehetjük Önöket a Fehér Templom lépcsőinek a megmászására: hogy átadhatunk valamit a filozófiai kánonból, az újgnoszticizmus kincseiből, melyeknek nincsen már közük hátrahagyott bölcsességhez, hanem gyémántként sziporkáznak és fénylenek egyre szebben. Ne gondolják, hogy ezeket az értékeket nagy sürgölődéssel, hűhóval, fontoskodással és matematikai képletekkel nyújtják át. Ezt a munkát inkább egyszerűség és szerénység jellemzi. Erről lehet a Rózsakereszt igazi tanulóját újra felismerni. Egyszerűséggel és szerényen halad az útján. Nem akar érvényesülni. Nagy szeretettel nyújtja át kincseit, amelyeket feltárt neki a virradat csókja, s ezeket az adományokat a legegyszerűbb úton és módon próbálja átadni, odaajándékozni mindenkinek, aki kéri. Így építjük fel az úttörők csoportját, mely felébredt a virradat óráiban: és sokan vannak, akik a megszokott nehézségeket, amelyek halálra ijesztgették őket, most látják visszahúzódni. És sokan vannak közöttünk, akik csodásan megvilágosuItak. És sokan vannak, akik, komplexusaiktól halálra kínozva, Krisztusban újjászülettek, s fejüket a győzelmet sejtő, vidám nevetéssel emelik fel. Igen, sokan vannak közöttünk, akik új emberek lettek, s többé nem botorkálnak vakon. Megértették Auróra beszédét, mely úgy suttogott át a fákon és bokrokon, mint a hajnali szél: „Ébredjetek: íme jön az üdvösségtek!” És sokan vannak sorainkban, akik az elragadtatástól mintegy részegen járnak Isten csodás művei megismerésének útjain, ahol a világgal és emberiséggel kapcsolatos Istentervet vizsgálják így mutatjuk be Önöknek a hajnal úttörő csoportját, s azt kérdezzük, hogy velünk jönnek-e a kivilágló világosság elé? Akarják-e velünk előkészíteni érkezését és győzelmét? Akarják-e velünk ébresztgetni mindazokat akik fel akarják emelni a fejüket, hogy mindenki bemehessen a tudás örömébe? Annak a tudásnak nagy öröme lelkesít minket, hogy az isteni és az emberi dolgok is általánosan reformálódnak, legszentebb vágyakozásunk és Urunk, Krisztus Jézus közleményei szerint. Homlokunkon éreztük a hajnal pirkadatának égő csókját, a belső pünkösd ünnepén a királykamrában adták át ezt nekünk, és csak azt tudtuk dadogni: íme, milyen szép és gyönyörűséges vagy, szerelmesem! Ó, Isten Istenből; Tőled, Általad, és Reád nézve vannak mindenek: dicsérjük a Te Nevedet!

Az első virág

 

Egy szép napon egy virágból egy pici kéz integetett nekem, hogy lépjek közelebb.

Egy gyerek számára az ilyesmi teljesen természetesnek tűnhet. Nem csodálkoztam tehát, csak az volt a problémám, hogy beleférek-e a virágba valóban. Később a virág elhervadt, s szirmai lehullottak. Összeszedtem, hátha új életre kelthetnem őket. Persze nem sikerült.

Ekkor azt gondoltam, hogy papírból csinálok egyet. Napokig vágtám, ragasztottam, festettem. Reméltem, hogy a pici kéz megjelenik, ha a virágom elég szép lesz.

Nem jelent meg, s rájöttem, hogy virágom nem vetekedhet a kertiekkel, mert azokat Isten csinálta.

 

(„A fejtett virág keresése” Dél-Amerikai legenda)